2017. február 15., szerda

Emberközpontú vagy pénzközpontú gazdaság



Dr Drábik János írásai


Emberközpontú vagy pénzközpontú gazdaság




A rendszerváltás szabadvállalkozáson, versenyen alapuló piacgazdaságot, valamint népszuverenitáson alapuló parlamenti demokráciát ígért a magyar népnek, amely majd lehetővé teszi Magyarország felzárkózását a fejlett országokhoz. Ma már tudjuk, hogy a termelő gazdaság 20%-os összezsugorodása folyamatosan tart 8 éve, másfél millió magyar elvesztette munkáját és a lakosság nagyobb része lényegesen nehezebben él, mint a rendszerváltás előtt. Az Államadósságkezelő Központ 1997. májusi tájékoztatója szerint a külső- és belső államadósság együttesen az év első negyedében további 130 milliárddal növekedett és elérte az 5.060 milliárd forintot, mintegy 28 milliárd dolláros összeget. A korábbi 156 milliárd forint kamatmentes lejáratnélküli adósságállományt felváltotta egy új adósságelem, a Magyar Nemzeti Bankkal szembeni devizahitel, amelynek kamattal növelt összege 1997. március végén 1.787 milliárd forint volt. Azt is bejelentették, hogy az MNB - noha Surányi György elnök szerint erre az országnak nincs szüksége, - mégis megkezdte további egymilliárd dollár államkötvény értékesítését a nemzetközi pénzpiacokon. Vagyis folytatódik az adósság-spirál. Magyarország külső adósságának belsővé változtatása is megtörtént. Ez azért káros, mert a belső adósság kamatterhe 2-3 százalékkal nagyobb, mint amit a nemzetközi pénzpiacokon kérnek. Az államadósság évi adósságszolgálati terhe meghaladja a 800 milliárd forintot. Ennek az összegnek a túlnyomó részét a társadalom jómódú egyötöde kapja közvetve, vagy közvetlenül a bankokon és a pénzintézeteken keresztül. Az adósságszolgálat fedezete az adó, amelyet döntően a bérből és fizetésből élők fizetnek. Egy magyarországi tanár, munkás vagy alkalmazott ma több személyi jövedelemadót és bérjárulékot fizet, mint egy milliókat kereső vállalkozó, vagy bankár.
Az 5.060 milliárd államadósság után fizetendő 800 milliárd forint kamat a bevallott munkajövedelemből élőktől a pénztulajdonosokhoz juttatja a nemzeti jövedelem 15 százalékát. Joggal kérdezte Kopátsy Sándor 1996 karácsonyán: "hol van példa arra, hogy egy közepesen fejlett ország a társadalmi rendszerváltást és gazdasága piacosítását liberális gazdaságpolitika mellett meg tudta volna valósítani? Hol fordult elő, hogy 20-30 százalékos kamatok mellett állampapírokkal fedezték volna az államháztartási hiányt? Erre a fejlett gazdasági demokráciák történelmében még nem volt példa. Néhány latin-amerikai ország hitte csak el a Világbanknak, hogy ez lehetséges, de minden esetben teljes kudarccal végződött. Nálunk is mi lett az eredménye? Állandósult válság." Ezután Kopátsy Sándor felteszi a kérdést: "Meddig tűri a jelenlegi tendenciának az erősödését a magyar társadalom? Vagyis meddig marad a demokrácia híve, ha ez alatt azt kell megélnie, amit szenved a rendszerváltás óta?"
Az elhúzódó magyar válság végső oka az a szélsőséges liberális - libertáriánus - politika, az abszolutizált monetarizmus, amely nemcsak elősegítette Magyarország eladósodását, de azt is megakadályozta, hogy ebből a monetárisa adósságcsapdából kikerülhessen. Soros György azt állítja, hogy a néhai Antall József miniszterelnök lelkén szárad, amiért Magyarország külföldi adósságát nem sikerült rendezni. Ezeket nyilatkozta Soros: "Az első szabad választás előkészületei szakaszában volt egy történelmi pillanat, amikor a külföldi hitelezők készek lettek volna bizonyos ésszerű engedményre, könnyítésre. Ezt a soha vissza nem térő lehetőséget azonban elszalasztották. Eddig még senkinek sem beszéltem erről, de most úgy érzem, el kell mondanom. A tervről Antall József és Tardos Márton tudott. Antall azonban tudva, hogy a szabad demokraták egy ilyen esetleges terv elfogadtatására gondolnak, azt kiadta a Financial Timesnak." Antall József a Parlamentben válaszolt Soros György nyilatkozatára: "A vád nem igaz. Soros György javaslatát sem a kiszemelt bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg az általa említett lehetőség."
Szakolczay György, a KDNP gazdasági szakértője szerint "1990-ben a bankárok helyett a politikusokat kellett volna megkeresnünk, akiktől inkább elvárható a stratégiai gondolkodás. A londoni konzultáció helyett a baráti országok kormányaival - elsősorban Németországgal - kellett volna tárgyalásokat kezdeni ... majd utána a megfelelő konzultációkat lebonyolítani a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, utolsó lépésként fordulni a bankvilághoz...Londonban tehát ahelyett, hogy a magyar politikusok győzték volna meg a hitelezőket az adósságteher könnyítésének a szükségességéről, éppen ellenkezőleg a hitelezők győzték meg eljövendő vezetőinket arról, hogy eszükbe se jusson ilyesmit kérni. Elszalasztottunk egy történelmi lehetőséget: az adósságteher ma ugyanolyan nyomasztó, mint 1990-ben volt, de ma már nem alkalmazható az akkori megoldás. A konzorciális bankhitelek helyébe nagyrészt kötvényadósság lépett, a külföldi adósság jórészt külföldi ipari és közszolgálati vállalati tulajdonná alakult át, az adósságszolgálat terheit sok esetben közvetlenül a lakosság viseli villamos energia árak és autópályadíjak formájában, és az ország finanszírozásában komoly szerepe van a konvertibilitás, a csúszóleértékelés, és a külföldinél magasabb kamatszint miatt idejövő külföldi befektetőknek is. A következő kormánynak tehát egy sohasem látott szituációt kell kezelnie, sőt megoldania" - mutatott rá Szakolczay György.
Az adósság-elengedés vélt, vagy valódi lehetőségéről szólva érdemes Csoóri Sándor 1994-ben megjelent esszéjére is utalni, amelyben leírja találkozását az MDF Bem-rakparti székházában Antall Józseffel, akit akkor már megválasztottak, de még nem neveztek ki miniszterelnöknek. Antall halottsápadtan mondta el Csoóri Sándornak, most jön egy tárgyalásról, ahol néhány nemzetközi bankár közölte vele, hogy valamennyi Magyarországon befektetett pénzét kivonja az országból, ha feltételeiket nem teljesíti. Ezután már nem volt szó az államosított tulajdonnak az eredeti tulajdonosok részére történő visszaadásról, a reprivatizációról, hanem csak privatizációról, amelyről ma már tudjuk, hogy a közvagyon áron aluli kiárusítását jelentette. Az adósságkönnyítés elérése helyébe pedig az adósságszolgálat minden áron történő teljesítése lépett.
Az 1997 nyarán újra megélénkült kincstári optimizmus és kormányzati sikerpropaganda során igen sok szó esik arról, hogy a nyugati pénzvilág mennyire elégedett az adósságát következetesen és maradéktalanul törlesztő Magyarországgal, de kevés szó hangzik el az adósságfüggőség társadalmi következményeiről, a másfél millió tényleges munkanélküliről, az évi 100 ezer élve-születésre eső 80 ezer abortuszról, az ország lakosságának elöregedéséről, az évi 40-50 ezer fős folyamatos népességcsökkenésről, a népbetegség szintjét elérő több százezer alkoholistáról, a kábítószer-élvezet tömegessé válásáról, az öngyilkosságok tartós rekordmagasságáról. A "Bokros csomagként" ismert radikális gazdasági megszorító intézkedések a szociális intézményrendszert alapjaiban rendítették meg. Az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszer is válságban van, és a kórházak a kórházi ágyak 10 ezerrel történt csökkentés ellenére sem képesek finanszírozni önmagukat. A kifizetetlen társadalombiztosítási járulékok miatt a nyugdíjrendszer évről-évre több 10 milliárdos nagyságrendben szorul a költségvetés támogatására. Válságban az iskolarendszer, a nevelésügy és mélyponton a társadalmi szolidaritás. Nemcsak az erkölcsnek nincs ázsiója, de ma már hovatovább a jognak sem lehet érvényt szerezni. A közbiztonságot az egyre erőteljesebb szervezett bűnözés veszélyezteti és a társadalom szinte minden szféráját áthatja a korrupció, a híressé vált Tocsik-ügynél is sok-milliárdos nagyságrenddel nagyobb, úgynevezett "fehérgalléros" bűnözés. Az ország társadalma a jelek szerint nem Európa, hanem Latin-Amerika felé tart, ahol egy vékony, dúsgazdag réteg mellett a társadalom túlnyomó többsége reménytelen szegénységben él, a felemelkedés minden esélye nélkül. A teljesség igénye nélkül felsorolt bajok elemzése mind egyirányba mutat, vagyis végső okuk az ország súlyos eladósodása.
Ezért jogos a kérdés, mi okozta ezt az eladósodást, és ha már beleestünk, - pontosabban belerántottak minket, - akkor miként lehetne kikerülni az adósságcsapdából. Magyarország eladósodása egy világfolyamat része. A világ eladósodásának pedig az alapvető oka az a szélsőségesen liberális, libertáriánus pénzügyi politika, amely minden gazdasági problémát lényegében monetáris eszközökkel kíván megoldani. Ennek a szélsőséges monetárista politikának az egyenes következménye a rekordméretű munkanélküliség, a termelő gazdaság stagnálása és leépülése, a gazdasági megszorító intézkedések és a szociális intézményrendszerek korlátozása, lebontása. Ezért a helyzet megértéséhez a monetarizmust kell közelebbről szemügyre vennünk.
Az ipari forradalom egyszersmindenkorra megváltoztatta a termelő potenciál nagyságrendjét. Ugyanakkor senki nem hozta létre a reálgazdaság működéséhez szükséges pénzgazdasági rendszert, a gazdasági élet monetáris oldalát, amely szisztematikusan növeli a javak termelésével arányosan a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Ekkor már léteztek bankok a világgazdaság centrumországaiban. Így más intézményrendszer hiányában ők vállalták magukra ezt a feladatot. A termelő gazdaságot kiszolgáló, ahhoz képest csak másodlagos monetáris rendszer, rögtönözve, nagy kilengésekkel, meglehetős össze-visszasággal fejlődött. Ha volt elég arany, akkor bővült a ráépült papírpénz kibocsátása és volt elég pénz a reálgazdaság számára. Ha nem volt elég arany, akkor szűkült a ráépülő pénzkreálás, és pénzhiány keletkezett. Mivel periodikusan hol sok pénz és hitel volt, hol pedig kevés, ezért ennek megfelelően vagy inflációra vagy, deflációra került sor. Ez a monetáris ingadozás tehát pénzbőség idején fellendülést, pénzszűke idején pedig recessziót okozott a reálgazdaságban.
Az ismétlődő recessziók megosztották a politikusokat és a szakembereket. Egyesek beletörődve elfogadták ezt a helyzetet, mások viszont egy jobban átgondolt, szakmailag megalapozottabb és társadalmilag igazságosabb rendszert akartak és akarnak a helyébe. John Maynard Keynes - 150 évvel az ipari forradalom után - azt tanácsolta, hogy amikor pénzhiány és recesszió van, akkor a kormányok vegyenek fel hiteleket, és amikor fellendülés és pénzbőség van, akkor fizessék vissza ezeket. Háborúk idején a pénz aranyra váltását, azaz a pénz aranyfedezetét rendszerint felfüggesztették, de békeidőben visszaállították. Így folytatódott az a rendszer, hogy amikor volt bőségesen arany és ráépülő pénz, akkor virágzott a piacgazdaság, amikor nem volt, akkor a pénzmennyiség zsugorodása gazdasági pangást, visszaesést, sőt válságot idézett elő az értéktermelő reálgazdaságban.
Már a nagy világgazdasági válság idején, 1932-ben, egyes gazdaságtudósok azt ajánlották, pl. az Egyesült Államok kormányának, hogy csökkentse költségvetési deficitjét, és állítsa helyre a költségvetés egyensúlyát. Vagyis a mai restrikciós gazdaságpolitikai elképzelések már akkor forgalomban voltak. Mások viszont azt javasolták, hogy a pénzkibocsátást el kell választani az aranytól, azaz meg kell szüntetni a pénz részleges aranyfedezetét. Franklin Delano Roosevelt New Deal néven ismert gazdasági kurzusa lényegében úgy számolta fel a gazdasági és pénzügyi válságot, hogy a második világháborúra való felkészülés érdekében a kormányzat jelentősen megnövelte az állami kiadásokat és a Federal Reserve System pedig fokozta a forgalomban lévő pénz mennyiségét és egyidejűleg több milliárd dollárnyi kamatmentes pénzt pumpált ekkor a gazdaságba. Tehát ismét bizonyítást nyert, hogy lehetséges kamatmentes pénzt is kreálni és vele a gazdasági növekedést stimulálni úgy, hogy az ne legyen inflációs hatású. Ebből következik, hogy a kamatmentes finanszírozásnak most sincsenek elvi, pénztechnikai, fiskális és monetáris akadályai, csupán az az akadálya, hogy a pénzvagyon monopóliumával rendelkezők jelenleg nem hajlandóak még időlegesen sem korlátozni kamatigényeiket. Azaz nem készek egy másik fontos érdeküknek - a gazdasági és társadalmi stabilitás megőrzésének - alárendelni gazdagodási vágyukat, ahogyan azt a háborús körülmények kényszere alatt a győzelem elérése érdekében átmenetileg megtették.
1944-ben az ipari országok létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, elsősorban az arany, a dollár és a többi valuta átváltási arányának a stabilizálására. A második világháború utáni korszakot magas termelékenység, ésszerű bérszínvonal és alacsony kamatlábak jellemezték, amelyek az adósságnak a bruttó nemzeti össztermékhez viszonyított arányát többé-kevésbé azonos szinten tartották. Ez a helyzet később megváltozott. Egyrészt, mert a reálgazdaság monopolizálódása fokozódott, másrészt a "Big Business" mellett kialakult az ugyancsak monopolhelyzetű erős "Big Labor". Ennek következtében rendszeresen nagyobb arányú volt a bérnövekedés, mint a reálgazdaság termelékenységének a növekedése. Azaz az egységnyi termékre eső munkaköltség gyorsabban emelkedett az indokoltnál, és a megnövekedett pénzmennyiség gyorsította az áremelkedés ütemét. A központi bankoknak választaniuk kellett: vagy engedik a pénzellátás növekedését és ezzel nagyméretű inflációt okoznak, vagy elutasítják ezt, de akkor a reálgazdaság a pénzszűke miatt összezsugorodik, és ez nagyarányú munkanélküliséghez vezet. Ekkor az történt, hogy mindkét követelménynek eleget téve, úgynevezett stagflációt hoztak létre. Vagyis egyszerre stagnált a gazdaság és egyszerre volt magas az infláció. Egyidejűleg zsugorodott a reálgazdaság, és nőtt a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ezután kísérletezni kezdtek az árak és bérek állami szabályozásával - gondoljunk csak Nixon elnök ár- és bérstopjára, - de valamennyi próbálkozás kudarcot vallott. Egyrészt azért, mert ezek az intézkedések nem voltak kötelezőek, másrészt túlságosan bürokratikusak voltak, harmadrészt a termelékenység növekedéséből adódó hasznok igazságtalanul kerültek elosztásra. E súlyos gazdasági és társadalmi problémák megoldására a közgazdászok absztrakt matematikai formulákat kezdtek keresni, és sajnos alkalmazni is a valóságos gazdasági folyamatokban.
Néhány szó a problémák eltérő természetéről
Itt kell egy kitérőt tennünk annak bemutatására, hogy megoldásuk lehetősége szempontjából a problémák vagy konvergensek vagy, divergensek. Ez azért fontos, mert konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. A monetarizmus esetében pedig éppen egy ilyen kudarcra ítélt kísérlettel állunk szemben. A konvergens problémák természet-tudományos módszerekkel véglegesen megoldhatóak, míg a divergensek nem. A természettudományok konvergens problémáira az absztrakt matematikai módszerek jól alkalmazhatóak, mert itt elvileg minden kérdés megoldható. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal és annak tevékenységével, így a közgazdasággal foglalkozó problémák megoldására is a matematikai módszerek csak igen korlátozottan, elsősorban technikai-kisegítő eszközként és nem érdemben alkalmasak.
Miért divergens minden emberrel kapcsolatos probléma? Azért, mert az élet és minden emberi tevékenység annyira összetett és dinamikus, hogy csak komplementer ellentétpárok kettős követelményével ragadható meg. Minden életjelenség ellentétes oldalak közt húzódó egyensúlyi állapot, amely minduntalan megbomlik és ezért folyamatosan helyreállítandó, ha a szélsőséges állapot kialakulását, az egyensúly tartós megbomlását - egy beteg állapot kialakulását - el akarjuk kerülni. A két problémafajta különbözőségének a szemléltetésére nézzünk néhány példát: Először vegyünk szemügyre egy konvergens problémát. Erre jó példa annak a feladatnak a megoldása, hogy létrehozzunk - mondjuk - egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet. Számos megoldási javaslat után szűkülnek majd a válaszok, végül megjelenik egy tartósnak bizonyuló válasz: ez a jármű a kerékpár. A válasz azért időtálló, mert megfelel a természeti törvényeknek és az emberi igényeknek. A konvergens problémákra az a jellemző - mutatott rá E. F. Schumacher, akinek az elemzésére a továbbiakban is támaszkodunk -, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a rájuk adandó válaszok egyre közelítenek egymáshoz. Természetesen ezek a problémák is feloszthatóak már megoldott és még megoldandó problémákra. A lényeg azonban az, hogy ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák elvileg véglegesen megoldhatóak, mert ezekben nincs jelen az ember. Általában a természettudományok: a fizika, kémia, csillagászat, vagy az elméleti tudományok, mint a matematika és a geometria foglalkoznak konvergens problémákkal.
Az emberre, a társadalmi életre, köztük a közgazdaságra érvényes másik problémafajtánál viszont azt tapasztaljuk, hogy noha számos felkészült kutató tanulmányozza őket, egymásnak szögesen ellentmondó válaszokra jutnak. Sőt: minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, annál inkább ellentmondanak egymásnak. Ezért nevezhetőek szétágazó, divergens problémáknak. A társadalomban, pl. a leggyakrabban szembekerülő két követelmény, a szabadság és az egyenlőség. A szabadság az erőseknek, az egyenlőség a gyengébbeknek kedvez. Egyesek szabadsága csökkenti mások egyenlőségét és egyesek túlzott szabadsága pedig meg is szünteti az egyenlőséget. Az egyenlőség korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség, az egyenlősdi, pedig csaknem meg is szünteti azt. Tehát mihelyt az ember és a társadalom kérdéseivel foglalkozunk, azonnal szembe kell néznünk az emberi élettel és az azt jellemző ellentétpárral: a születéssel és a növekedéssel, valamint a hanyatlással és pusztulással. Társadalmi vonatkozásban pedig a szabadsággal és a renddel.
Ezek miatt a ki nem küszöbölhető ellentétek miatt, - amelyek mindegyike valóságos életfolyamatokat, reális szükségleteket és érdekeket jelenít meg, - az emberi élet, így a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának a megteremtése is absztrakt matematikai formulákkal nem oldható meg egyszer és mindenkorra. Absztrakt formulákkal még időlegesen sem. De ha nem is oldhatóak meg véglegesen ezek a problémák, emberközpontú komplex megközelítéssel átmenetileg meghaladhatóak, amennyiben a kölcsönös egymásrautaltság és felelősség alapján szem előtt tartjuk a másik ember alapvető érdekeit is. A Biblia szavait használva: Ha tényleg "úgy szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat". A szabadság és egyenlőség ellentétes irányú igénye ugyanis a testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével alkothat csak harmonikus, egyszersmind egymást kiegészítő és fenntartó egységet. Ebben az esetben nem a logika, hanem az emberi-történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű - vagy ha úgy tetszik természeti eredetű - magasabb képességei a mérvadóak. Az alkotóértelem isteni (természeti) adományával rendelkező embernek ezeket a magasabb képességeit kell újból és újból aktivizálnia.
Nézzünk most meg néhány divergens problémát a társadalmi életben. A népszuverenitáson alapuló valódi demokráciában - mint harmonikus társadalomban - egyszerre van szükség az igazságszolgáltatásra és a könyörületre. Noha az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő feszültség és egymásrautaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá a demokrácia rendjét. Ugyanis az igazságszolgáltatás könyörület nélkül kegyetlenség. A könyörület fegyelmező kényszer nélkül - rend nélkül - káosz és anarchia. A társadalomnak egyaránt szüksége van a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és a megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére, folyamatosan megújítandó konszenzusára.
A gazdasági életben is követelmény-pároknak, kettőskövetelményeknek kell egyszerre eleget tenni. A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre és a laissez-faire-re, gazdasági rendre és a "tégy, ahogy óhajtod" gazdasági szabadságára. Az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A társadalom és benne a gazdasági élet egészsége ezeknek az ellentétes követelményeknek az együttes és folyamatos teljesítésétől függ. Ha csak az egyik követelmény érvényesül, az kegyetlenné teszi az adott társadalmat, kiegyensúlyozatlansághoz, majd felbomláshoz vezet. Ez történt a Szovjet Birodalommal, de ez a veszély fenyegeti a szélsőséges liberalizmus globalista rendszerét is.
Jól példázza a kettőskövetelmények érvényesítésének szükségszerűségét a gazdasági életben az 1997 nyarán Amsterdamban megtartott úgynevezett második maastrichti tanácskozás, ahol éles vita bontakozott ki az egységes európai pénzrendszer bevezetése körül. A vita a tagállamok pénzügyi-gazdasági szuverenitásának a megszüntetése és egy demokratikusan nem ellenőrzött nemzetek feletti szervezetre, az Európai Központi Bankra való átruházása körül éleződött ki. Ez az új szerv az Európai Unió demokratikus politikai intézményrendszere nélkül nem képes eleget tenni a független szakszerűség és a társadalmi befolyásolás, a politikával szembeni autonómia és a demokratikus politikai ellenőrzés egyszerre érvényesítendő követelményeinek. Az árstabilitás egydimenziós követelménye a reálgazdaság komplex szempontjai rovására érvényesülhet, a pénzügyi szféra partikuláris érdekei pedig háttérbe szorítják az általános társadalmi szükségleteket és érdekeket.
A szocialista irányzatú francia kormány a gazdasági növekedés és az új munkahelyek teremtését is központilag kezelendő uniós feladatnak tekinti és ennek is meg akarta teremteni az uniós intézményrendszerét. Német részről a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést elsősorban a tagországok feladatának tekintik, mivel az országonként eltérő sajátosságok így jobban figyelembe vehetőek. Csakhogy a pénzkibocsátástól és a kamatszabályozástól, tehát a monetáris politikától függ a legjobban a növekedés és a munkahelyek száma. Vagyis pontosan attól, ami kikerül a tagállamok hatásköréből, és amely felett nem lesz többé alulról jövő demokratikus ellenőrzés. A központi bankok autonómiáját tagállami szinten is biztosítani lehetne a tevékenységüket összehangoló egységes és kikényszeríthető uniós működési szabályzat bevezetésével. Így a monetáris politikában is érvényesülhetne az országonkénti eltérő sajátosságok figyelembevétele. Monetáris konfekció öltözék helyett a tagállamok testre szabott monetáris ruhát viselhetnének. Ez lehetővé tenné az uniós és tagállami érdekek jobb harmonizálását, azt, hogy a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés követelményei legalább olyan mértékben érvényesüljenek, mint a pénzügyi stabilitás monetáris szempontjai. A kettőskövetelmények együttes érvényesítése azonban Amsterdamban nem sikerült. Ez olyan kiegyensúlyozatlan helyzetet eredményezhet, amelynek még nehéz felmérni a következményeit.
Az absztrakt - vagyis az egyén és társadalom összetett szükségleteit kiiktató, egyetlen vonatkozásra leszűkítő - monetarista dogmákra felépített nyugati világgazdasági rendszer is alapjaiban egyoldalúvá és kiegyensúlyozatlanná vált az elmúlt két és fél évtized során.
A szélsőséges liberalizmus antiliberális
A kiegyensúlyozatlanságnak van egy elvi oka és egy másik módszertani oka. Először elemezzük az elvi okot. Ha a szabadság jó dolog, azt hihetnők, hogy a még több szabadság még jobb dolog. Ez azonban tévedés. A még több, azaz a végletes szabadság, a szabadosság, vagy újkeletű szóval libertarianizmus, a kiegyensúlyozatlanság, az egyoldalúság, a káosz, azaz a szabadsággal való visszaélés szabadságához juttatja a társadalom egy elenyésző kisebbségét. Mi a baj az eltúlzott liberalizmussal? Az, hogy ez a liberalizmus már nem liberális, hanem autokrata. A monopóliumok által dominált gazdasági életre is azokat a szabályokat erőlteti, amelyek csak akkor érvényesek, ha hozzávetőleg egyenlő erejű, egymást kiegyensúlyozni, és ezért egymással versenyezni képes szereplők vannak jelen a piacon. A liberalizmus legfőbb belső fogyatékossága, hogy a végletesen megosztott társadalomra alkalmazott formailag azonos elvekkel valójában kettősmérce alkalmazására kényszerül az individuális jogok gyakorlati érvényesítése során. Az egyenlő liberális elvek azáltal válnak szélsőségessé, hogy szélsőségesen egyenlőtlen helyzetű egyénekre alkalmazzák őket. A liberalizmus minden egyes egyén, polgár szabadságáról és autonómiájáról beszél, de ténylegesen csak az erősek, a vagyonosok és ezért hatalmasok, korlátlan egyéni szabadságát és autonómiáját segíti érvényesülni a társadalmi, politikai és gazdasági élet gyakorlatában. És ezt nem csupán szubjektív hibából teszi, nem egyszerűen hirdetőinek esetleges személyes rosszhiszeműségéből, hanem objektív okokból is, szükségszerűen kényszerül erre. Ugyanis a vagyontalan, hatalomnélküli és függőhelyzetű egyének szabadsága és autonómiája csak az erősek, vagyonosok és hatalmasok aránytalanul nagyra nőtt szabadságának és autonómiájának a korlátozásával érvényesülhetne. Ezt a korlátozást a hátrányos helyzetű egyének csak a közhatalom, azaz a demokratikus állam igénybevételével tudják érvényesíteni, mert önvédelmükre csak ez az eszköz áll a rendelkezésükre. A minden egyes polgárt egyformán megillető szabadság és autonómia megkövetelné a hatalmi túlsúlyba került egyének túl nagy szabadságának és autonómiájának az állami beavatkozással történő átlagos szintre való korlátozását. Tehát a liberalizmus fenntartása mindenki számára csak az állam hathatós és folyamatos közreműködésével "antiliberális" módon lehetséges. Ezt a beavatkozást azonban a jelenlegi liberalizmus a végsőkig ellenzi, és ezzel válik szélsőségessé. Az a rendszer lenne nem szélsőségesen liberális, amely kész volna állami eszközökkel a gyengék számára is megvédelmezni, és tartalommal megtölteni a liberális jogokat. Ez a mérsékelten liberális berendezkedés már nem egy alibi demokrácia lenne, nem elitkormányzást gyakorló rejtett oligarchikus uralom, hanem valamennyi polgár egyenlő szabadságát garantáló, népszuverenitáson alapuló demokrácia. A szabadság motorja csak akkor működhet biztonságosan, ha az egyenlőség fékberendezése is hatékonyan működik. Amikor meglódul a szélsőséges liberalizmus, akkor rá kell taposni az egyenlőség fékjére. Ez pedig állami beavatkozást jelent a társadalom többségét alkotó hátrányos helyzetűek érdekében.
Ha nem érvényesül a szervezett közhatalom, a demokratikus állam ellenőrző és korlátozó funkciója, akkor a vagyonosok, hatalmasok egyéni szabadsága és autonómiája - az előnytelen helyzetűek rovására - korlát nélkülivé válik. Megteremtődik az önzés, a hatalommal való visszaélés lehetősége, azaz mindenki szabadsága, a csupán egyeseket megillető szabadsággal való visszaélés szabadságává degenerálódik. Így vált lehetségessé, hogy napjainkra a pénzteremtés és kamatszabályozás világszintű szupermonopóliumával rendelkező kislétszámú embercsoport számára a szabadság a korlátlan és globálisméretűvé felfúvódott nyerészkedés szabadosságává torzuljon. Ez a helyzet természetesen sérti a vagyontalan, pénztelen és hatalom nélküli egyének szabadságát és autonómiáját, amelyet csak a közhatalom képes a túlhatalmú egyénekkel szemben megvédeni. Vagyis a komolyan gondolt liberalizmus megkövetelné a szélsőségesen egyenlőtlenül elosztott vagyoni, társadalmi és gazdasági szabadság folyamatos újraelosztását, a liberalizmus szélsőséges változatának a megtagadását. Ezt azonban csak egy népszuverenitás elvére felépült demokratikus állam képes megvalósítani, amely valóban a szuverén polgárok megbízásából és azok szoros ellenőrzése alatt tevékenykedik.
Természetesen a szélsőséges liberálisok is azt vallják, hogy az egyéni szabadságjogok mindenkit egyformán megilletnek. A formális jogok egyenlő alkalmazása azonban a kettéhasadt társadalom szélsőségesen eltérő helyzetű tagjaira, antiliberális, nem demokratikus. Hiszen tudjuk, hogy akinek van pénze, annak van szabadsága, akinek nincs pénze, annak ténylegesen szabadsága sincs. Ha tehát a szélsőséges liberálisok, a vagyontalan, pénztelen, függőhelyzetű polgárok jogait nem védik meg, az erősek, vagyonosak korlátlanul érvényesülő szabadságával, egyre növekvő túlhatalmával szemben, akkor azt is mondják és gyakorolják, hogy csak a vagyonos, hatalommal bíró egyének szabadságjogai számítanak. Csak ők gyakorlatilag a liberális szabadságjogok alanyai, a többi embert pedig csak névlegesen, látszólag illetnek meg ezek a jogok, tartalmatlan papirosjogok formájában. A liberálisok elleneznek minden közösségi-állami beavatkozást a privilegizált helyzetű emberek szabadságjogaiba. Az állam szinte minden újraelosztó, a gyengéket védelmező szociális tevékenységét fel akarják számolni. Egyedül azt az állami beavatkozást helyeslik, amely a vagyonosok tulajdonát és privilegizált helyzetét védelmezi a jogállam és az állami erőszak minden eszközével, a hátrányos helyzetű többséggel szemben. A mai Magyarországon azt az állami beavatkozást is helyeslik a szélsőséges liberalizmus magyar képviselői, amely kormányzati segédlettel csoportosítja át máig tartó folyamatossággal a közvagyont egy elenyésző kisebbség tulajdonába.
Összefoglalva: az eltúlzott, állami beavatkozást, társadalmi korlátozást nem ismerő liberalizmus, szükségszerűen megtagadja önmagát, és a társadalom többségének szabadsága - gazdasági és tényleges szabadságjogai - ellen fordul egy privilegizált kisebbség korlátlan gazdagodása és cselekvési szabadsága érdekében. A liberalizmus antiliberalizmussá, oligarchikus uralommá, autokráciává fajul. Ezért napjaink igazi liberálisai azok, akik újra mindenki számára biztosítani kívánják a tartalmas egyéni szabadságjogokat. Ezeket ma közösségben gondolkodó nemzetieknek, populistáknak nevezik. De valójában ők az igazi szabadelvűek, mert korlátozni kívánják az pénzhatalmat birtokló előnyös helyzetűek szűk rétegének a szervezett és ellenőrzetlen magánhatalmát azért, hogy a társadalom többségét alkotó hátrányos helyzetű egyének szabadságjogai is érvényesülhessenek.
Most térjünk rá a monetarista dogmák módszertani fogyatékosságára. A szélsőséges liberalizmusra épülő monetarista közgazdászok a különböző jövedelemelosztási rendszerek kudarcainak alapos elemzése, megértése, és ennek megfelelő megoldások kidolgozása helyett absztrakt matematikai formulákat kezdtek kieszelni és alkalmazni annak kimutatására, hogy a legfőbb társadalmi bajnak kikiáltott inflációt a pénzmennyiség bővülése okozza. Azaz olyan körülmények kialakulása, amikor a pénzkibocsátás üteme meghaladja a reálgazdaságban előállított áruk és szolgáltatások egészének a növekedési ütemét. Az absztrakt matematikai formulák ráhúzása a valóságos gazdasági életre mind társadalmilag, mind gazdaságilag katasztrofális következményekkel járt. Az értékelőállító reálgazdaság növekedése lelassult, az állami bevételek csökkentek, a költségvetési deficitek megnőttek, amelyek aztán nagyméretű állami- és társadalmi szintű eladósodást eredményeztek. Ez az eladósodás azóta is mértani haladvány szerint növekszik a csupán időmúláshoz és nem a gazdasági növekedéshez kötött aránytalanul magas kamatlábak következtében. Nemcsak a nominális, de a tényleges kamatok is jelentősen emelkedtek. Az eladósodás és a magas kamatlábak következtében összehúzódott a reálgazdaság és e zsugorodás nyomán folyamatosan nő a munkanélküliség. Ma már egyetlen hivatalos gazdasági irányzat sem említi a teljes foglalkoztatottság és a szilárd árak együttes megvalósításának követelményét és lehetőségét. Ez komoly társadalmi konfliktusok veszélyét is felidézi.
A korlátozástól mentes szabad kereskedelem, a laissez-faire irányzat - érvényességi körét túlfeszítve - mindent megoldó csodaszer rangjára emelte az Adam Smith által metaforikusan "láthatatlan kéznek" elnevezett gazdasági hatást. Ez a "láthatatlan kéz" - az "invisible hand", - az egyes egyének cselekvéseit irányító önérdek. Ezen elmélet szerint, ha mindenki önző érdekét követi, akkor végül is az egyéni akaratoktól eltérő, a közjót szolgáló eredmény áll elő, mert mindenki önzően hasznosat tesz a másiknak a viszonzás ugyancsak önző reményében. Azért, hogy az önérdeknek ez az úgymond "természeti törvénye" szabadon működhessen, alakították ki a laissez-faire tantételét. E doktrína képviselői ellenezték az olyan szociális törvényeket, amelyek betiltották a gyermekmunkát, szabályozták a munkaidőt és a munkakörülményeket. Joggal teszi fel a laissez-faire képviselőit bírálva a kérdést Paul Hellyer neves kanadai közgazdász és politikus, hogy a bankok, vagy a társadalom érdeke-e az, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszerben az állampolgárok garantálják adóikkal saját pénzüket, amelyekkel viszont a bankok tulajdonosai gazdálkodnak és spekulálnak a maguk hasznára.
A pénzmonopólium globális ernyője
A múlt század végén 10 év alatt a Rockefellerek, a Mellonok, a Carnegiek és a Morganok felfalták versenytársaikat. Rockefeller nyíltan hirdette, hogy monopolhelyzet kialakításával óvni kívánja magát és vállalatát az úgymond "romboló versenytől." Vajon kinek az érdekét szolgálta a monopóliumok és monopol helyzetek ilyen nagyarányú kialakulása? Ezek a monopóliumok ragaszkodnak ahhoz, hogy beszállítóik versenyezzenek árajánlataikkal, miközben ők maguk aránytalanul nagy extraprofitot tartalmazó monopolárakat diktálnak. A monopolgazdaság létrejötte aláásta saját alapját, a laissez-faire gazdaságot, azaz a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaság rendszerét. Ezt a piacgazdaságot már csak állami beavatkozással lehetett és lehet megmenteni. Ha létrejönnek a magánmonopóliumok, akkor csak a közhatalom, az állam képes féken tartani korlátlanná vált gazdasági hatalmukat vagy úgy, hogy feloszlatja őket, vagy úgy hogy szigorúan szabályozza működésüket. Monopolellenes törvényhozásra van szükség, mert ekkor már csak állami beavatkozással lehet az állami beavatkozást ellenző, annak a tagadásaként létrejött szabadvállalkozáson alapuló laissez-faire piacgazdaságot fenntartani. A monopóliumok szervezett magánhatalmát csak az állam, a szervezett közhatalom képes kordában tartani, megszabályozni. Azaz a liberalizmust csak állami beavatkozással lehet saját elfajzásától megmenteni.
Napjainkban ismét járványos méreteket öltött a monopóliumok és monopolhelyzetek kialakulása. Globális szinten ugyanis most fejeződik be a piacgazdaságnak monopóliumok és oligopóliumok által dominált rendszerré való átalakulása a pénzvagyon, a kamatozó hitelpénz és a pénzpiac univerzális hegemóniája alatt. A tömeges vállalati egyesülések, beolvadások szisztematikusan aláássák a gazdasági versenyt, a szabad vállalkozást. Ezek a monopóliumok rendszerint olyan székhelyeket választanak világszerte, ahol nagyrészt kibújhatnak az adózás alól. Termelőegységeiket odatelepítik, ahol a legolcsóbb a munkabér, a nyersanyag, az energia, ahol legalacsonyabb az adó és nincsenek, vagy alig vannak környezetvédelmi előírások. Egyes helyeken még kedvezményekben és állami támogatásban is részesülnek, mint például a szovjet birodalomból kivált kelet-közép európai új demokráciákban. Joggal kérdezhetjük, hogy ezek a szinte járványos méretűvé vált egyesülések a menedzserek és a részvényesek önös érdekeit, vagy pedig a lakosság és a társadalom egészének az érdekit szolgálják-e? Amikor az egyik vállalat kölcsönt vesz fel, akkor valójában felhígítja a forgalomban lévő pénz mennyiségét, mert ezt a pénzt a kölcsönadó bank a kölcsön felvételekor a levegőből állítja elő. Az így elővarázsolt bankkölcsön után fizetendő kamat viszont levonható az adóból. Ez csökkenti az államháztartás közcélokat szolgáló bevételeit. Ily módon az egyszerű adófizetőé lehet az az "előjog", hogy pénzével támogathatja a nagyban spekuláló és csillagászati jövedelmet zsebrevágó keveseket, akik ezért a jövedelmükért semmilyen tényleges értéket nem állítottak elő a társadalom számára. A gazdaságtörténet tanulsága szerint az állami szabályozást és a monopóliumok korlátozását nélkülöző, azaz a csak részükre fenntartott laisseze-faire nem egyéb, mint engedélyezett lopás. A józan megfontolás olyan szabályokat igényelne, amelyek lehetővé tennék a fair-play, az üzleti tisztesség kötelező érvényesítését.
Az amerikai politikai rendszer például összes fogyatékosságával együtt egyelőre még a súlyok-ellensúlyok és kölcsönös ellenőrzések mechanizmusára épül. Ez az egyensúlyozó-ellenőrző rendszer azonban a gazdasági szférában sem nélkülözhető. John Stuart Mills figyelmeztetése, hogy az egyes egyének és csoportok érdekei ott érnek véget, ahol más egyének és csoportok érdekei kezdődnek, annál inkább időszerű, mivel az erős egyének és csoportok túlhatalma manapság egyre jobban akadályozza a gyenge helyzetű egyéneket és csoportokat jogaik érvényesítésében. Csak az állami szabályozás, a szervezett közhatalom képes az ő jogaikat megvédelmezni a szervezett magánhatalom túlkapásaival szemben.
Itt célszerű visszatérni arra, hogy a szovjet birodalomból kikerülve, milyen gazdasági és társadalmi rendszerbe csöppent a magyar társadalom. A kommunista parancsgazdálkodás központi tervutasításos rendszerével olyan államkapitalizmusnak volt tekinthető, ahol a pártállami bürokrácia teljes monopolhatalommal rendelkezett a gazdaság egésze felett. Ez a rendszer, amely a laissez-faire kapitalizmus, azaz a monopolkorszak előtti, szabad vállalkozáson alapuló piacgazdálkodás alternatívájaként jött létre, kudarcot vallott, mert döntéshozó irányító szervezete túlzottan centralizált volt. A döntés túl lassú, a szakmai hozzáértés pedig korlátozott volt és a személyes érdekeken alapuló felelősség alig volt jelen. Ahogyan helytelen volt a tervgazdálkodás és a szocializmus azonosítása, ugyanúgy helytelen a piacgazdálkodás és a kapitalizmus összekeverése. A pénzvagyon monopolrendszerében, a kapitalizmusban, csak egy korcs piac létezhet, mert csak olyan termékek és szolgáltatások előállítására kerülhet sor, amelyek kamat és profit formájában a pénztulajdonosok által előírt mértékű nyereséget biztosítanak a befektetett tőke számára.
Magyarországon sem a szabadvállalkozáson alapuló piacgazdálkodás váltotta fel a parancsgazdálkodás bukott rendszerét, ahogyan azt reméltük, hanem a pénzpiac hegemóniájának alárendelt, monopóliumok és monopolhelyzetek által dominált, igen kevés mozgástérrel rendelkező csökevényes piacgazdálkodás. Surányi György, a Nemzeti Bank elnöke 1997 márciusában "magántulajdonon és pénzügyi koordináción alapuló verseny-rendszerként" határozta meg a jelenlegi magyar gazdasági rendszert. Szavaiban a kulcskifejezés a "pénzügyi koordináció," amely a pénzpiaci diktatúra enyhítő, szépítő kifejezése. A pénzpiaci koordináció ugyanis a hitelpénzteremtés, a kamat- és árfolyamszabályozás szupermonopóliumán alapszik. A mai világgazdaságban ez a minden egyéb gazdasági tényezőt meghatározó és befolyásoló globális méretű szupermonopólium a legfőbb gazdasági hatalom, mert hegemóniáját a gazdaság minden szereplőjére kiterjeszti, a reálgazdaságot uraló multinacionális világcégeket, transznacionális monopóliumokat és oligopóliumokat is beleértve.
A jelenlegi gazdasági rendszer tehát a fundemantalista liberalizmus monetarista gazdasági kurzusának a következménye, amely azt színleli, hogy szabad vállalkozáson alapuló piacgazdasági rendszerben élünk, nem pedig egy olyan pénzpiaci diktatúrában, amelyben a pénzteremtés és kamatszabályozás szupermonopóliuma a domináns tényező, amelynek teljesen alá van rendelve az árutermelő reálgazdaság. Ha tehát a szélsőséges monetarizmus a bajok fő oka, akkor miként lehetne és kellene végrehajtani egy olyan gazdasági reformot, amely megszabadíthatna minket ettől a Soros György által istéveszmének minősített eszmerendszertől és gazdasági egyeduralmától? Olyan komplex gazdasági megközelítésre van szükség, amely ismét az embert, a társadalmat, az emberi élet lehetőségének az optimális kibontakoztatását állítaná a központba, amiként az a szabad vállalkozáson alapuló piaci rendszerben, ha nem is tökéletesen, de mégis megvalósult. Olyan gazdaságpolitikára és azt megvalósító szabályozásra és intézményrendszerre van szükség, amely újra az értékelőállító reálgazdaságot fejlesztené, szemben a jelenlegi helyzettel, amelyben az értéket elő nem állító, spekulációs pénztőkének van korlátlan mozgástere. Ma már a pénzteremtés és kamatszabályozás fontos közügye néhány pénzember magánügyévé vált, a köz teljes kizárásával. Ezt a mérhetetlen hatalmat zárt ajtók mögött, titokban hozott döntéseikkel gyakorolják, amely felett már szinte nincs semmilyen demokratikus kontroll.
A kamatmentes állami pénzteremtés
Az emberközpontú gazdaság tehát elsősorban egy átfogó monetáris reform megvalósítását igényli. Mindenek előtt meg kell változtatni a pénzteremtés jelenlegi módját, és csökkenteni kell a hitel, vagy adósság szerepét a pénzteremtésben. Több mint két évszázad óta ugyanis csaknem minden új pénz adósságként, illetve hitelként kerül a gazdasági életbe. A normális pénztől eltérően az ilyen hitelpénzre kamatot kell fizetni, amely állandóan növeli az eladósodást. Át kell térni a kamatmentes állami pénzteremtés és finanszírozás rendszerére. Ha az állam ki tud bocsátani államkötvényeket, amelyeknek a gazdasági tevékenység és az adó a fedezete, akkor pénzt is kibocsáthat ugyanilyen fedezettel. A különbség azonban igen nagy. Az államkötvények után tetemes kamatot kell fizetni a kincstárnak, az állam által teremtett pénz viszont kamatmentes. Az amerikai jegybank szerepét betöltő magántulajdonban lévő pénzkartell, a Federal Reserve System, röviden a FED, ha úgy dönt, hogy megnöveli a pénz mennyiségét, akkor vásárol - mondjuk - 1 milliárd dollárért államkötvényt. Ezt egy fiktív csekkel fizeti ki, amelynek nincs pénzfedezete. Az amerikai államkincstár azonban elfogadja, mint készpénzt és kamatot fizet érte. Ezt a pénzt angol kifejezéssel "high-powered money"-nak, azaz nagy erejű pénznek nevezik. Azért "nagy erejű" ez a jegybanki pénz, mert a kereskedelmi bankrendszerben ez képezi a banki letétek alapját, - erre utal a tartalékot jelentő reserve szó használata -, amely tartalékra támaszkodva aztán megteremtik a kikölcsönzésre kerülő, de csak a kölcsönfelvétel pillanatában megszülető fiktív hitelpénzt. Több mint 200 évvel ezelőtt, a mintául szolgáló Bank of England megszületése idején, a bankok még csak a kétszeresét adhatták kölcsön, mint amivel rendelkeztek. Ma már az átlag az, hogy mindenegyes tartalék dollárra támaszkodva 20-tól 30 dollárig terjedő mértékben teremtenek és kölcsönöznek ki fiktív pénzt a bankok és szednek utána kamatot. A kamat fedezetére szolgáló pénzmennyiséget azonban nem teremtik meg. Ezzel ciklikusan pénzszűkét és recessziót okoznak.
Ez a rendszer ma már nemzetközi standarddá vált. (Nem azért, mert olyan jó és hatékony, hanem azért mert a nemzetközi pénzcsoportok elég erősek voltak, hogy a világra kényszerítsék ezt a kizárólag az ő érdekeiknek kedvező rendszert. Ez sajnos napjaink tudományos vitáira is érvényes. Nem az érvek igazságtartalma szabja meg elfogadásukat vagy elvetésüket, hanem az, hogy képviselőik mögött ott áll-e a pénzhatalom vagy sem.) A kormányok és a központi bankok a jelenleg forgalomban lévő pénzmennyiségnek csak mintegy a 8 százalékát bocsátják ki, a pénz 92 százalékát a pénzkreálásra felhatalmazott magánbankok teremtik meg. A bankok levegőből előállított fiktív pénzükért azonban nemcsak kamatot kérnek, hanem kölcsönbiztosítékokat, rendszerint jelzálogjogot is. Ez utóbbi bármi lehet, ha nem-fizetés esetén értékesíthető és a bank kielégítheti belőle követelését. Bank kreálta mesterséges pénzszűkével és a nyomában járó recesszióval így lehet nem-valódi pénzért valódi értéket jelentő fizikai tulajdonra szert tenni. Mivel a hitelpénz megteremtésekor a kamatot nem teremtik meg, a pénzszűke bekövetkezése előre van programozva. A bankok maguk diktálják a kölcsönfelvétel feltételeit. Ha a kapott biztosíték értéke csökken, akkor gyakran felmondják a hitelt és követelik fiktív pénzük valódi pénzzel történő azonnali visszafizetését.
Ha ezek a kereskedelmi bankok különböző államoknak nyújtanak kölcsönt, akkor azt végrehajtó útján természetesen nem tudják behajtani. Helyette az adós országgal szemben tulajdonosként kezdenek viselkedni, és diktálni kezdik a választott politikusoknak, hogy azok hogyan irányítsák országukat. Mivel a privát tulajdonban álló bankrendszer és központi intézménye az autonóm jegybank a pénzteremtés monopóliumával bármikor visszaélhet, ezért rendkívül fontos ennek a monopolhatalomnak a szoros, demokratikus ellenőrzés alá vétele. Pl. az amsterdami u.n. "Maastricht 2" tanácskozást megelőzően fontos kérdéssé vált, hogy az Európai Unió csaknem abszolút függetlenséget élvező jövőbeni közös jegybankja, az Európai Központi Bank fölé ellenőrző szervként egy demokratikusan megválasztott közös gazdasági kormányzatot kellene helyezni, amely érvényt szerez a költségvetési fegyelem, a takarékosság és a valutastabilitás mellett a közös gazdaságfejlesztési és foglalkoztatási politikának is. Eredetileg is ez volt az elgondolás, hiszen az egységes pénz csak az előzőleg létrejövő politikai unió gazdasági kifejeződése, kísérőjelensége lett volna. A politikai unió azonban egyelőre csak célkitűzés, ezzel szemben az egységes valuta bevezetését egyes érdekcsoportok minél előbb realizálni kívánják. Amint már volt róla szó, ez úgy szüntetné meg az egyes tagországok gazdasági szuverenitását, hogy az átkerülne egy demokratikusan nem ellenőrzött és nem is befolyásolható nemzetek feletti intézményhez. A pénzkibocsátás és kamatszabályozás monopóliumával rendelkező Európai Központi Bankra vonatkozó minden előírást csak az EU valamennyi tagjának az egyetértésével lehet módosítani. Ez valójában érinthetetlenné teszi ezt az intézményt, amely intézkedéseivel a kormányokénál is nagyobb hatalommal rendelkezik majd az adózás, a költségvetés, a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés és a szociális gondoskodás kérdéseiben.
Ésszerűnek látszik az az igény, hogy - az eredeti elképzelésekhez hűen - a közös valutát az Unió demokratikus politikai intézményrendszerének a beindításával egyidejűleg vezessék be, és ne adják át a gazdasági szuverenitást egy bürokratikusan kinevezett és demokratikusan nem ellenőrzött testületnek, az Európai Központi Banknak. Ha nem kerül sor módosításra a későbbiekben, akkor a közös központi bank az Európai Unió tényleges kormányává válhat, amely trónol az országok és népek felett, de amelyet tetteiért nem lehet elszámoltatni. Ez nem más, mint a nemzetközi pénzoligarchia autokratikus kormányzati intézményrendszerének a bevezetése, azaz egy történelmi visszalépés a népszuverenitáson alapuló demokráciától az oligarchikus, alibi demokrácia irányába. A legtöbb országban népszavazás volt vagy lesz a maastrichti szerződésről. A német néptől azonban még a demokratikus véleménynyilvánítás jogát is megtagadták az uralkodó elit tagjai, pedig az erős márka elvesztésével a németek viselik a legnagyobb kockázatot az euróra való áttérés kapcsán.
Érdemes utalni a kibontakozó vitákra. A jobboldali pártok elismerik a reálgazdaság növelésének, a munkahelyteremtésnek a fontosságát, de ezekre az alapvető és kritikussá vált problémákra csak konkrét nemzeti megoldásokat, nem pedig uniós szintű kötelező és egységes lépéseket tartanak lehetségesnek és elfogadhatónak. Ezzel szemben a gazdasági növekedést és a munkanélküliség csökkentését a legjobban befolyásoló tényezők, a pénzszabályozás és a takarékossági-megszorító intézkedések uniós szintűek, egységesek és kötelezőek lennének, amelyek nem igazodnának az országonkénti egyedi körülményekhez. A Nagy Britanniában és Franciaországban hatalomra került baloldali pártok - noha szalon-szocialista, azaz a nemzetközi pénzügyi közösséget kiszolgáló pártoknak tekinthetők - mégis kezdeményezték egy olyan uniós gazdasági kormányzat beiktatását a "Maastricht 2" megállapodásba, amely demokratikus ellensúlyát képezhetné a gyakorlatilag teljesen függetlenné tett uniós központi banknak.
A központi jegybankok arra hivatkozva igénylik a teljes függetlenséget, hogy csak így lehet leküzdeni a főellenségnek kikiáltott inflációt. Ha megnézzük a gazdaságtörténet tényeit, akkor azt látjuk, hogy az infláció akkor kezdett jelentősen növekedni, amikor a központi bankok átvették a pénzrendszer irányítását. Az infláció két legfőbb oka egyrészt a reálgazdaság tényleges növekedésétől elszakított, annál lényegesen magasabb kamat, másrészt a termelékenység fokozódási ütemét meghaladó munkabér-növekedés. E két körülményből az is következik, hogy az inflációt nem lehet csupán monetarista gazdasági megszorító intézkedésekkel megfékezni. A pénzkibocsátást és kamatszabályozást a fizikai értékek és a szolgáltatások előállításának a növekedéséhez kell kapcsolni. Ehhez pedig közirányítás alá kell helyezni a jegybankokat: fel kell számolni a pénzkibocsátás és kamatszabályozás magánmonopóliumát. Ugyanakkor intézményesített társadalmi egyeztetéssel el kell érni, hogy a munkabérek se növekedjenek a reálgazdaság növekedésénél nagyobb arányban. Ha ez a két lépés megtörténik, akkor helyreáll az egyensúly és úgy szűnhet meg az infláció, hogy nem csökkent, hanem nőtt a munkahelyek száma.
Ha viszont a restrikciót és az egyoldalú monetarizmust erőltetjük, akkor csak sok millió munkahely felszámolásával érhető el az infláció megfékezése. A jegybankok monetarista megszorításai következtében kisemberek milliói veszítették el földjeiket, házaikat, családi vállalataikat. Ez a tényleges érték mind a bankokhoz és azok tulajdonosaihoz vándorolt és vándorol. Egyidejűleg a magas kamatlábak következményeként az államok és a társadalom egészének az eladósodása is exponenciásan növekedett. Ha nem történik meg a monetarizmus téveszméjének a feladása, figyelmeztetett Soros György, akkor egyedül az adósságtömeg maga alá temetheti a világ jelenlegi pénzügyi rendszerét.
A legfejlettebb ipari országok, a G-7-ek de facto magánellenőrzés alatt álló jegybankjai azonban nemcsak a pénzrendszert ásták alá monetarista-restrikciós kurzusukkal, hanem megrendítették a közvélemény bizalmát a fennálló politikai intézményekben és a politikusokban. A központi bankok matematikai formulákat követve lehetetlenné tették a reálgazdaság növekedését, munkahelyek teremtését, amit viszont a politikusok megígértek választóiknak. A jegybankok vezetői azonban hatalmasabbak, mint az elnökök vagy kormányfők a gazdasági helyzet, a munkahelyteremtés és a jövedelmek vonatkozásában. Ma már az Egyesült Államokban sem érvényes Lincoln meghatározása, hogy ott a nép kormányoz, a nép által, a népért. Pontosabb, ha azt mondjuk, - mutat rá Paul Hellyer -, hogy a bankok kormánya intézi az ügyeket, a bankok által és túlnyomórészt a bankok privát érdekében és a közérdek szolgálata már csak alig érzékelhető nyomokban van jelen.
Emberközpontú reformokra van szükség
A gazdasági növekedés beindítására és a munkanélküliség felszámolására, valamint a népszuverenitás visszaállítására a következő reformokra van szükség:
Először: A privát bankok ne teremthessenek hitelpénzt külföldi kormányoknak való kikölcsönzésre. Helyette a reálgazdaságban működő értékelőállító vállalkozóknak adjanak kölcsönöket alacsony kamatra.
Másodszor: Ne adhassanak a bankok kölcsönt részvények vásárlására, hogy felnyomva azok árát a spekulánsok nyomban továbbadhassák őket. A kölcsön kamatát aztán levonják az adóból. Ez a spekuláció növeli a pénzmennyiséget, inflációs hatású és ugyanakkor semmilyen új értéket nem állít elő.
Harmadszor: Korlátozni kell a kötvényekkel, de különösen a derivativákkal való gátlástalan spekulációt, mert összeomlással fenyegetik a mérhetetlenül felfúvódott pénzpiacot. Ha a bankok - más pénzpiaci szereplőkkel együtt -, nem akarnak felhagyni ezzel a szerencsejátékos magatartással, akkor meg kell vonni tőlük teljesen a pénzteremtés privilégiumát, és arra kell korlátozni a bankokat, hogy csak azzal a pénzzel gazdálkodjanak, amelyet a betéteseik rájuk bíztak és éljenek meg az ezért a tevékenységükért kapott díjakból.
Negyedszer: James Tobin Nobel-díjas közgazdász javaslatát megvalósítva meg kell adóztatni a valutaspekulánsok tranzakcióit. Ma naponta 3500 milliárd dollár értékben történnek átutalások és ebből 1 százaléknál kevesebb szükséges az árumozgások és kereskedelmi ügyletek finanszírozásához. Egy fél százalékos adó már hatékonyan korlátozná a fékevesztett spekulációt. Ez azért is fontos, mert a pénzpiac összeomlásának a költségeit végső soron az adófizetőknek kell majd kifizetniük, ahogyan ez eddig is volt.
Ötödször: A központi jegybankoknak nem az autonómiáját, hanem az állami ellenőrzését kell fokozni. Titkosítás helyett áttekinthetővé kell tenni működésüket, legfontosabb intézkedéseiket, döntéseiket pedig nyilvánosságra kell hozni, mivel azok az egész lakosság alapvető érdekeit érintik, tehát fontos közügyet képeznek.
Végül hatodszor, de elsőként is lehetett volna említeni: radikálisan csökkenteni kell a kamatokat. A bankban elhelyezett pénznek kevesebbet kell jövedelmeznie, mint annak, amelyet befektetnek a termelő gazdaságba, és értéket állít elő. Csak így lehet arra kényszeríteni a pénztulajdonosokat, hogy improduktív spekuláció helyett értéket állítsanak elő tőkéjükkel a reálgazdaságban.
Azért van szükség ezekre a pénzügyi reformokra, mert a jelenlegi kapitalizmus problémái pénzrendszerében gyökereznek. A pénz szupermonopóliumának ebben a rendjében két kiegyensúlyozatlanságot okozó tényező is hat. Az egyik a forgalomban lévő pénzmennyiség túlzott növekedése, amely inflációt gerjeszt, a másik pedig az értékpapírokból, hitelekből és pénzkövetelésekből álló pénzvagyon aránytalan nagysága, amely egyrészt növekvő eladósodásra kényszerít, másrészt kierőszakolja a szükségtelen mértékű gazdasági növekedést. A pénzvagyon vízfejszerű rákos növekedése csak a pénzmennyiség szigorú állami ellenőrzésével lehetséges. Enélkül ez a rendszer matematikai törvényszerűségek miatt összeomlásra van ítélve, mivel az exponenciálisan növekvő, de önmagában értéktelen pénzvagyon elszívja kamat formájában a lényegesen kisebb mértékű gazdasági növekedés eredményét. Csak a pénz- és hiteláramlás állami szavatolásával lehet elérni, hogy feleslegessé váljon az infláció, azaz azok megbüntetése, akik visszatartják pénzüket a reálgazdaságtól, másrészt feleslegessé váljon a kamat, azaz azok megjutalmazása, akik pénzüket mások rendelkezésére bocsátják.
E célok elérése érdekében először fel kell oldani azt az ellentmondást, hogy a pénz egyrészt a gazdaság egészének a működését szolgáló közszolgáltatás, másrészt pedig a köz ellenőrzése alól kivont magántulajdon. Második feladat a pénz csereeszköz és értékőrző-felhalmozó funkciójának az összhangba hozása. A harmadik feladat pedig megoldást találni arra az ellentmondásra, hogy a pénz egyszerre szolgál a kereslet érvényesítésére és a hitelnyújtásra. Az első és a harmadik ellentmondás akadályozza jelenleg a pénzmennyiség megfelelő áramoltatását és ez által az infláció leküzdését. Az első és a második ellentmondás pedig akadályozza a kamatok megfelelő csökkentését. Ha nem sikerül csökkenteni a jelenlegi kamatszintet, akkor nemcsak fennmarad a pénzvagyon és az eladósodás növekedésének már kialakult üteme, és ennek következtében a társadalmi össztermék igazságtalan elosztása, hanem még fokozódik is. Ennek a kiegyensúlyozatlan fejlődésnek pedig már érezhetőek a következményei: élesebbé és gyakoribbá válnak a szociális és gazdasági konfliktusok, szaporodnak az ökológiai zavarok és egy általános válság jelei mutatkoznak.
Ezek a válságjelek így foglalhatóak össze: A gazdasági élet monetáris szektorában túl nagyok az ingadozások. A pénztőke növekvő kamathozamai révén állandóan nő a pénzvagyon, amelynek az igényei egyre nagyobbak a reálgazdasággal szemben. E vagyon birtokosai évről-évre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak a gazdasági össztermékből, és emiatt folyamatosan zsugorodik az a rész, amely az értékelőállító termelők számára fogyasztásra és újratermelésre rendelkezésre áll. Az eladósodás fokozódásával arányosan csökken a vállalkozók és a munkavállalók jövedelme. Ennek következtében kisebb a kereslet és elmaradnak a beruházások, tömegessé válnak a csődök és rekordméretűre nő a munkanélküliség. A rövidéletű fellendülések megszakadásával a társadalmi feszültségek fokozódnak és ez destabilizálja a társadalmat. Az általános válságot csak az értékelőállítók jövedelemcsökkenésének a megállításával lehet elkerülni. A társadalmi összterméket minden évben legalább olyan mértékben kell növelni, hogy az értéktermelők megrövidítése nélkül lehessen kielégíteni a tőke igényeit. Tehát a reálgazdaság növekedésének százalékosan meg kell felelnie a pénzvagyon növekedési ütemének. Ez a megoldás azonban felgyorsítja az ökológiai válságot, amely természeti katasztrófákkal fenyeget és kiélezi a harcot a szűkössé váló természeti erőforrások megszerzéséért.
A fentebb pontokba szedett javaslatok kiküszöbölhetnék a felvázolt problémák végső okát, a pénzmennyiség exponenciális növekedését. Ha ez a pénzmennyiség nem kerül hitel formájában vissza a gazdasági életbe, akkor gazdasági visszaeséssel, sőt válsággal kell számolni. Ha viszont visszakerül, akkor folytatódik az eladósodás és az értéktermelők elszegényedése. Ez gazdasági-társadalmi összeomláshoz vezethet. Ha pedig ennek elkerülése végett fokozzuk a termelést, akkor sajnos ökológiai katasztrófával kell szembenéznünk. Ebből az ördögi körből a fenti javaslatokkal, mindenek előtt a kamatok radikális csökkentésével lehet kikerülni. A kamatlábak csökkentésével lelassul a pénzvagyon növekedése és mérséklődik a további eladósodás. A csökkenő kamatteher és eladósodás tehermentesíti a gazdasági életet, ezáltal lassítja az értéktermelők elszegényedését, és lazít az erőltetett gazdasági növekedés kényszerén. A kamatot azonban csak úgy lehet jelentősen mérsékelni, ha a demokratikus állam jogi eszközökkel megszünteti a pénzvisszatartás lehetőségét. Az államnak meg kell tiltania a pénzvagyon - időközben szervezett magánhatalomra szert tett - birtokosainak, hogy a pénzt, ezt az önmagában értéktelen, de mégis nélkülözhetetlen közvetítőeszközt, akárcsak időlegesen is kivonhassák a gazdasági élet vérkeringéséből. Csak akkor állhat elő egyensúly, ha a pénztőke kamatigénye a reálgazdaság növekedésének a mértéke alá süllyed. A természet is így regenerálódhat és a termelők is így juthatnak munkájukkal arányos jövedelemhez.
Ezen túlmenően több szakember szerint is mérlegelni kellene a Nemzetközi Valutaalap esetleges megszüntetését, mert tevékenysége ma már anakronizmusnak tekinthető. A Nemzetközi Valutaalap az 1944-ben létrejött Bretton Woods-i rendszer része, amely az aranyhoz kapcsolta a dollár értékét és a többi ország valutáját pedig a dollárhoz kötötte. A Nemzetközi Valutaalap eredeti célja ennek a rendszernek a fenntartása és a gazdasági alkalmazkodás elősegítése volt. A valuták rögzített árfolyama tartósan azért nem volt fenntartható, mert arra késztette az egyes országok gazdaságát, hogy polgáraik érdekei helyett a valutaátváltási arányokhoz igazodjanak. Ez a rendszer csak addig működött, amíg az ipari országokban viszonylag alacsony volt a kamatláb, magas volt a termelőgazdaság növekedése, csaknem teljes volt a foglalkoztatottság és a bérek emelkedése nem szárnyalta túl a termelékenység emelkedését. Mindezen okok miatt az infláció is alacsony volt. A különböző valuták reálértéke lassan változott és ezért a valutaárfolyamokra nem nehezedett nyomás.
Mindez megváltozott az 1960-as évek végétől. A bérek emelkedése többé nem volt szinkronban a termelékenység növekedésével. Az előzőekben felsorolt tényezőkben mutatkozó országonkénti eltérés különböző mértékű inflációhoz vezetett, amely megváltoztatta a valuták reálértékét. A válaszként bevezetett monetarizmus olyan pénzrendszert eredményezett, amelyben erőteljesen ingadoztak a kamatlábak és velük együtt mozgott a spekulációs pénz is keresve a legnagyobb hozadékot. Ilyen körülmények között sem a központi bankok, sem a Nemzetközi Valutaalap nem képes a valutaátváltási arányok stabilizálására. A Nemzetközi Valutaalap főtevékenysége jelenleg az, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség, azaz a magán kereskedelmi bankok kölcsöneit behajtsa az adós országoktól és e célból rájuk kényszerítse parancsot jelentő ajánlásait. Ezek rendszerint amerikai megoldási módozatok, amelyek az adott adós országok sajátos körülményeire sikeresen nem alkalmazhatóak. Ezek az ajánlások valójában olyan kártokozó tanácsok, amelyek a tények ismeretében kivétel nélkül mindenütt tovább rontották az adós országok helyzetét.
A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb mai teendője kölcsönökkel segíteni a 3. világ és Kelet-Európa eladósodott országait, hogy azok a nemzetközi bankvilágnak teljesíteni tudják adósságszolgálati kötelezettségeiket. Ma már kellően dokumentálható, hogy a Bilderberg-csoport 1973. májusában a svédországi Saltsöbadenben megtartott tanácskozásán határozták el a kőolajár négyszeresére emelését, amire a "Jom Kippur" háború után sor is került. Ezt követte a kamatlábak gondosan előkészített "felrobbantása" 1979-ben. Az egy csapásra háromszorosára növekedett adósságszolgálati terhek képtelenné tették ezeket az országokat fizetési kötelezettségeik teljesítésére. A központi bankok nem fizethették meg közvetlenül a magánbefektetőknek veszteségeiket, amelyek felelőtlen kölcsönzéseik következtében keletkeztek. A magánbankok ezért rávették a Nemzetközi Valutaalapot: kölcsönözzön az adósoknak, de csak annyit, hogy az esedékes kamatokat fizethessék. Ezen kölcsönöknek azonban igen kemény feltételei voltak és vannak. Az adós országoknak olyan gazdaságpolitikát kell folytatniuk, amely nem lakosságuk alapvető érdekeit szolgálja, hanem minden eszközzel a valutabevételeiket növeli, hogy abból aztán adósságszolgálati kötelezettségeiket teljesíthessék. Az Nemzetközi Valutaalap a tagállamoktól kapott közpénzekkel gazdálkodik. Az adófizetők pénze nem arra való, hogy a magánbefektetőket megmentse attól, hogy viseljék hibás döntéseik következményeit. Ma tehát már nincs többé legitim funkciója ennek az intézménynek, ezért indokolt búcsút venni tőle. Vagyonát át kellene adni egy olyan intézménynek, amely ténylegesen a szegény országok megsegítésével foglalkozna, pl. kamatmentes kölcsönökkel segítené a Nemzetközi Valutaalap kényszerfeltételei által megnyomorított országokat.
Látva az absztrakt monetarizmusnak, a szélsőséges liberalizmus gazdasági változatának, a minden korlát nélküli szabad kereskedelemnek, azaz aglobalizmusnak a következményeit, - a kialakult pénzpiaci spekulációs-buborék kipukkadásának és a gazdaság összeomlásának reális lehetőségét, - felmerül a kérdés, hogy a világpolitika és a világgazdaság felelős irányítói miért ragaszkodnak görcsösen ehhez a téveszmének bizonyult rendszerhez?
Két emberkoncepció és két gazdasági stratégia
Itt két emberkoncepció és két ennek megfelelő társadalmi modell és világgazdasági stratégia versengéséről van szó. A keresztény (humánus) társadalom és gazdaságmodell központjában az ember áll, akit Isten a saját képmására teremtett és alkotó értelemmel áldott meg. Ha a gazdasági életet úgy kívánjuk megszervezni, hogy az valamennyi ember optimális kibontakozását és harmonikus életét szolgálja, akkor a következő öt alapelvet kell szem előtt tartanunk:
- A gazdaság van az emberért és nem fordítva.
- A gazdasági életben is erkölcsi elveknek és etikai normáknak kell érvényesülniük.
- A gazdasági döntéseket aszerint kell értékelni, hogy azok gazdagítják-e vagy pedig veszélyeztetik az emberi életet, az emberi méltóságot és az emberi jogokat.
- Alapvető jelentőségű a primer közösségek életének - a családnak, az egyháznak és a nemzetnek - a támogatása.
- Bármely gazdaság erkölcsi mércéje az, hogyan boldogulnak benne a gyengébb helyzetűek, a gyerekek, az öregek, a betegek és a szegények.
Ha ezeket az elveket követve akarunk igazságos társadalmat és gazdasági életet kialakítani, akkor hatalmas beruházásokat kell eszközölni hosszútávú fejlesztésekbe. Ki kell építeni világszinten a mezőgazdaságnak és az iparnak mind a kemény, mind a puha infrastruktúráját, öntözőművekkel, utakkal, gépesítéssel, modern közlekedési és információs rendszerrel. Erőművek építésével meg kell oldani a tartós és olcsó energiaellátást. Fejleszteni és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni az iskolarendszert, az egészségügyi ellátást, igazságos cserearányokat kell bevezetni a nemzetközi kereskedelemben. Mindez nagy összegű tőke és más erőforrások hosszú évekre szóló lekötését igényli a termelőgazdaságba. Egy ilyen gazdasági koncepció az értékelőállító reálgazdaságot helyezné a gazdasági élet központjába és a pénzpiac szerepét másodlagossá tenné, sőt sok esetben, mint feleslegeset, kiiktatná. A pénzpiaci spekulációra nem jutna elég pénz, mert a szabad pénztőkét az értékelőállító gazdasági tevékenység használná fel. Ez a rendszer biztosíthatná a kiegyensúlyozott életet sokkal több ember számára, mint amennyi jelenleg földünkön él. Ez a rendszer tehát mindenki számára jobb lehetne, mint a jelenlegi, kivéve a nemzetközi pénzoligarchiát, amely a pénz szerepének másodlagossá válásával maga is másodlagossá válna az alkotó emberekkel és az értéktermelő gazdasági tevékenységet folytató közösségekkel szemben. A pénzpiac hegemóniájával együtt pedig politikai és gazdasági hatalma is erodálódna, és fokozatosan megszűnne. Világos, hogy a globális stratégiát már hosszabb ideje meghatározó és a legfontosabb kérdések eldöntéséhez a kezdeményező impulzusokat megadó, a világfolyamatokat ily módon közvetve a háttérből befolyásoló-irányító pénzoligarchia ezt a keresztény és humánus koncepciót nem támogathatja saját uralmának, privilegizált helyzetének a veszélyeztetése nélkül.
A jelenlegi szélsőséges szabadkereskedelem, - a globalizmus - és az önálló életet élő spekulációs tőke azonban annyira kiegyensúlyozatlan állapotot hoztak létre, hogy reálisan számolni kell a rendszer esetleges összeomlásával. Ezért a stratégiai döntéseket hozó körök mindent megtesznek annak érdekében, hogy egy totális világállam létrehozásával mentsék meg ezt a rendszert és tartsák kézben a könnyen veszélyessé vállható folyamatokat. A megvalósítandó új uralmi formának már több neve is volt: Pax Americana, Világföderáció vagy csak egyszerűen New World Order. Ha közelebbről szemügyre vesszük a Novus Ordo Seclorumot, - ez az új világrend latin elnevezése - amely latin felirat megalakulása óta szerepel az Egyesült Államok állami nagypecsétjén, akkor nyomban látjuk, hogy az új világrend elképzelése nem teljesen új találmány. Valójában a Római Birodalom modelljét és állameszméjét kísérli meg utánozni. A pogány Róma történelmének oligarchikus szakaszában kibontakozó Apollo-kultusz később valamennyi oligarchikus rendszert befolyásolt. Az oligarchikus rendszerek, köztük az egyre oligarchikusabbá váló mai neoliberális világrend is érthetőbbé válik, ha a mezopotámiai és a görög panteizmus tanításait összevetjük a szélsőséges liberalizmus jelenleg domináns nézetrendszerével. Az elfogulatlan szemlélőnek azt kell látnia, hogy az ókor panteizmusa gnoszticizmusként van jelen a vallási szférában, szélsőséges liberalizmusként és kommunizmusként /szocializmusként/ a társadalomfilozófiában, pozitivizmusként a jogban és birodalomépítő imperializmusként az államelméletben, valamint a politikai gyakorlatban. A gazdasági életben pedig a parazita elsajátítás uzsorás-kamatszedő formájának valamelyik változatát valósítja meg.
A világra erőltetett korlátlan szabadkereskedelem - a történelem tanúsága szerint - még sehol nem teremtett jólétet, mert a kereskedés és spekuláció korlátlan szabadsága valójában nem segíti elő a társadalom minden egyes tagjára eső energia és termékmennyiség növelését. Ezért a kamatszedésre, uzsorás elsajátításra épülő rendszer nem képes bővülő javakkal ellátni a növekvő lakosságot. Emiatt előbb vagy utóbb, de mindig a népesség korlátozására kényszerül. A római birodalom bukásához is jelentősen hozzájárultak Diokletianus császárnak a lakosság növekedését korlátozó rendelkezései. Az Egyesült Államokban Kennedy elnök halálát követően vezettek be olyan intézkedéseket, amelyek szisztematikusan korlátozták az értékteremtő reálgazdaság növekedését, technológiai fejlődését. Gondoljunk az olcsó és tiszta atomenergiát lejárató manipulált ökomozgalomra, a technikaellenes, családellenes, a fizikai terméket előállító ipari társadalmat elavultnak minősítő, az új, informatikus rendet és a fogyasztást misztifikáló propagandára. Miközben a pénzoligarchia bevezette a reálgazdaságot gúzsbakötő, azt leépítő monetáris-restrikciós kurzusát, egyidejűleg elöntötte a nyugati társadalmakat a dyonizoszi "New Age" ellenkultúrája, egy neomalthusianus és irracionális rock-drug-sex szubkultúra, amely tudatosan rombolja nemcsak a családot, a vallást és a nemzetet, de minden valódi együvétartozást kifejező közösséget is. Az egyes emberben pedig széttöri az ösztönök és az önzés felett uralkodni képes magasabbrendű etikai, morális, szociális lelkistruktúrákat. Ugyanezt teszi társadalmi szinten az egymás iránti felelősség, a szolidaritás és a gazdasági életben a szociális piacgazdaság kiépült és a társadalmi igazságosságot hatékonyan érvényesítő struktúráival. Ezzel eléri az emberi személyiség saját szintje alá szorítását, az egyént védelmező közösségek felbomlását és a társadalom atomizálódását. Egy ilyen társadalom nem tud már védekezni, regenerálódni, bomlásra, szellemi-fizikai leépülésre kényszerül. Ez maga után vonja a népesség óhajtott csökkenését is, ami elengedhetetlen feltétele a pénzközpontú világgazdasági rend fennmaradásának.
Ha tehát a pénzvagyon véget nem érő növelése a főcél és az embert csak profittermelő eszköznek tekintjük, akkor nem érdemes óriási összegeket beruházni és a pénzvagyont hosszú időre lekötni az emberi szükségleteket szolgáló infrastruktúrába, hanem rövid távon kell forgatni a pénzt a minél nagyobb nyereség minél rövidebb időn belüli elérése érdekében. Egy ilyen gazdasági rend megköveteli a lakosság létszámának jelentős csökkentését.
Ha viszont az ember optimális kibontakozása és harmonikus életének biztosítása a főcél, akkor a reálgazdaságot az ember szolgálatába kell állítani és hosszútávú fejlesztéseket kell eszközölni. Egy ilyen gazdasági növekedés megköveteli a szakítást a monetáris egyensúly minden áron történő erőltetésével, mert a pénzkibocsátásnak is elsősorban a reálgazdaság növekedését, az alkotó értelem isteni (természeti) szikrájával megáldott ember értékteremtő potenciáljának a maximális kibontakozását kell szolgálnia. Egy ilyen emberközpontú gazdasági rend az élet kiteljesedését, az egyén testi, lelki, szellemi gyarapodását szolgálja. Ehhez hozzátartozik az isteni parancs (természeti törvény) teljesítése is, hogy gyarapodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet. Egy emberközpontú világgazdasági rendnek nincs szüksége a lakosság mesterséges csökkentésére. A nemzetközi pénzhatalom háttér-hierarchiáit kiszolgáló gondolati műhelyek, mint pl. a Római Klub vagy az oxfordi Tavi Stock Institute hálózatába tartozó "think-tank"-ek jól megfizetett társadalomtudós szakértői pedig ontják a különböző tanulmányokat földünk végességéről, a növekedés határairól és a lakosság csökkentésének a szükségességéről. Ebben az értékrendszerben a reálgazdaság a pénzgazdaságért van. Az emberre pedig csak addig van szükség, amíg pénzt lehet rajta keresni. Minden ember, aki nem termel profitot a pénzpiac számára, az felesleges. Attól meg kell szabadulni, mert csak a költségeket növeli és a hasznot csökkenti. Először csak a munkahelyekről, később pedig bolygónkról is el kell távolítani őket úgy, hogy világra se jöhessenek.
Napjainkban tanúi lehetünk az emberközpontú és a pénzközpontú világstratégiai koncepció kemény küzdelmének. A pénzhatalom olyan Európai Uniót akar, ahol a tagországok gazdasági önállósága megszűnik és átkerül egy nemzetek feletti ellenőrzetlen szervezethez, az Európai Központi Bankhoz. Az emberközpontú stratégia viszont megköveteli, hogy amikor Nyugat-Európában 18 millió munkanélküli van, ne lehessen mellőzni a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést elősegítő uniós intézményrendszer kiépítését és egységes gazdaságpolitika megvalósítását. Ezért az emberközpontú gazdaság hívei követelik, hogy az Európa Tanács egyenjogú partnere legyen a pénzteremtés és kamatszabályozás monopóliumával felruházott Európai Központi Banknak. Vissza kell térni ahhoz az eredeti elképzeléshez, hogy a pénzügyi unió a demokratikus elvek szerint kialakított politikai unió részeként, azzal egyidejűleg valósuljon meg. Csak így lehet a demokratikus ellenőrzés alól kibujt pénzhatalomnak ezt a fontos intézményét arra kényszeríteni, hogy a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés követelményeit a stabilizációs és takarékossági célkitűzésekkel egyenrangúan vegye figyelembe, mert a gazdasági növekedés beindítása és a munkanélküliség leküzdése legalább olyan fontos cél, mint a költségvetési fegyelem erősítése és az infláció megfékezése. Az euró bevezetését erőltető politikusok természetesen stabil közös valutát ígérnek, de mi történik akkor, ha az új uniós központi bank nem teljesíti ezt az ígéretet? Mi történik akkor, ha a monetáris unió inflációs uniónak bizonyul? Mivel a stabil valuta fontosabb, mint a közös valuta, ezért pótlólag meg kellene teremteni annak az intézményes feltételeit, hogy a társadalom beavatkozhasson, ha az Európai Központi Bank Tanácsa nem tudja biztosítani az árak stabilitását mind az inflációval, mind a deflációval szemben. Ha nem lesz módjuk a tagállamok polgárainak még az utólagos korrekcióra sem, akkor nemcsak az euróból ábrándulnak majd ki, de az egész európai integrációs folyamat kerülhet történelme legsúlyosabb válságába. A nemzetközi pénzügyi közösség azonban erőlteti a monetáris unió bevezetését, hogy a tagállamok pénzügyi-, gazdasági szuverenitásának a megszüntetésével minél előbb kész helyzetet teremtsen és megszilárdítsa már meglévő hegemón helyzetét. Ma azért ellenzik a változtatás igényét, mert időelőtti, később pedig várhatóan majd azért, hogy már elkésett.
Magyarország, amely egyelőre még nem tagja az Európai Uniónak, a rendszerváltás óta szélsőségesen pénzközpontú gazdasági stratégiát követ. Már szó volt ennek tragikus következményeiről. Úgy lehetne áttérni az emberközpontú, gazdasági növekedést és munkahelyeket biztosító gazdaságpolitikára, hogy a Magyar Nemzeti Bankot a kormány teljes ellenőrzése alá kellene mielőbb visszahelyezni. A kamatokat azonnal csökkenteni kellene a reálgazdaság vonzóvá tételére. A valutamozgás szabályozásával elejét kellene venni, hogy az alacsony kamatok miatt a spekulációs tőke pánikszerűen elhagyja az országot. Az idő előtt bevezetett valutakonvertibilitást mindaddig fel kell függeszteni, amíg a magyar ipar termelékenysége és a magyar áruk minősége nem lesz azonos a szilárd valutájú országokéval. Ugyanis valóságos valutakonvertibilitás csak akkor van, ha a termelékenység azonos a különböző valutájú országok között. Ha ez nincs meg, akkor a Nemzeti Banknak - monetáris megszorításokkal kikényszerített - pénzszűkét kell előidéznie a mesterséges konvertibilitás fenntarthatóságára. Azaz csökkentenie kell a vásárlóerőt, a termékkeresletet. A csökkenő kamatláb, valamint a forint csúszóleértékelésének a felfüggesztése lehetővé tenné az infláció megfékezését is. Az állam által kibocsátott kamatmentes pénz pedig nem okozna inflációt, mivel a reálgazdaság finanszírozásával új munkahelyek százezrei keletkeznének és a többlet áru lekötné a megnövekedett fizetőképes keresletet. Az inflációs hatások lehűthetők korlátozott árszabályozással is. Az árak emelkedését meg lehet fogni az alapanyagoknál és előírható egy általános haszonkulcs. A Magyar Nemzeti Bank ma már állam az államban és a most felvázolt pénzpolitikának pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. A társadalom minden beleszólási lehetősége nélkül, mivel tevékenységét az érdemi kérdések vonatkozásában saját hatáskörben letitkosította. Ezzel a gyakorlattal a nemzetközi pénzoligarchia teljesen elégedett, csak a magyar nép került ezeréves történelmének egyik mélypontjára.
Az arany középutat kell megtalálnunk, mellőzve minden szélsőséget és "végső megoldást". A jelenlegi világgazdasági helyzetben az arany középút megköveteli az ésszerű gazdasági növekedést és a jelenleginél lényegesen nagyobb, optimális foglalkoztatottságot, a pénzkibocsátás és kamatszabályozás kormányellenőrzés alá vételét, valamint kamatmentes pénz bevitelét a gazdasági életbe. Szükséges a köztartozások, az államadósság kamatainak a nagyarányú csökkentése és a spekulációs pénztranzakciók megadóztatása, továbbá, hogy a bankban tartott passzív pénz kamata lényegesen kisebb legyen, mint a reálgazdaságban értéket előállító aktív pénz hozama. Mindez lehetővé tenné nemcsak az államadósság csökkentését, a szociális intézményrendszer megtartását és továbbfejlesztését, de elejét venné az adóssághegy alatt nyögő nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásának is. Ennek a katasztrófának is elsősorban az adófizető polgárok viselnék a terheit. A vázolt emberközpontú stratégia megvalósításához nem elég a józanész és a politikai akarat, hanem vissza kell térni a keresztény és a többi világvallás által is vallott erkölcsi elvek, a valódi - minden embert felölelő - demokratikus humanizmus szilárd talajára. Azokat pedig, akik nem képesek egy jottányit sem engedni vagyonukból és privilegizált helyzetükből azért, hogy egy igazságosabb gazdasági és társadalmi rend jöhessen létre, nem árt emlékeztetni arra, hogy nemcsak a keresztény hagyomány, de a zsidóvallás, az iszlám és a buddhizmus tanításai szerint is a munka terméke annak létrehozóját illeti. A kamatszedést nemcsak Jézus ellenezte, de Mózes és Mohamed is elítélte és szigorúan megtiltotta követőinek. A tulajdon sohasem abszolút, mert kizárólag Isten, a Teremtő, (a világegyetem "Nagy Építőmestere") vagy ha úgy tetszik az emberiség egésze birtokolja a világot. Minden vagyon és tulajdon igazi mértéke pedig az, hogy miként szolgálja a közjót, azaz valamennyi ember közös szükségleteit, érdekeit és értékeit.
Más nemzetekhez tartozó embertársaink megbecsüléséhez és az egész emberiséget felölelő humanizmushoz pedig csak saját nemzetünk és kultúránk szeretetén keresztül juthatunk el. Aki saját népét, nemzeti közösségét nem tiszteli és becsüli, az más népekhez tartozó embertársait sem képes tisztelni és megbecsülni. Az emberközpontú társadalom ezért megköveteli a liberális és a nemzeti minimum, a közösség iránti felelősséggel párosuló egyéni szabadság kettőskövetelményének az együttes érvényesítését. Ha a mérsékelt liberalizmus jó, a még több - szélsőséges - liberalizmus már rossz. A liberalizmust hazafisággal, a nemzeti közösség kollektív érdekeinek a védelmével, a "nemzeti minimummal" kell kiegészíteni. Ha a patriotizmus, a mérsékelt nacionalizmus jó, a még több nacionalizmus, a sovinizmus már rossz. Miként Illyés Gyula mondotta, az előbbi jogot véd, az utóbbi pedig jogot sért. Ezért a mérsékelt nacionalizmust, a nemzet kollektív érdekeinek érvényesítését minden egyes ember egyéni és polgári jogainak a védelmével, a "liberális minimummal" kell kiegészíteni, tekintet nélkül az egyes egyének etnikai és vallási hovatartozására.
A jelenlegi magyarországi liberalizmus szélsőséges, mert az egyenlőtlen helyzetű egyénekre egyenlő - absztrakt - normákat alkalmaz és ezáltal szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező kisebbség privilégiumait védelmezi cserbenhagyva a nemzet többségét alkotó polgárok érdekeit. A múlt századi szabadelvűség - ugyancsak szélsőségesen egyenlőtlen tulajdonviszonyok közepette - valamennyi magyar polgár politikai és gazdasági szabadságjogainak a bővítésén fáradozott. Egyszerre volt liberális és nemzeti, mert a politikai szabadságjogok, valamint a gazdasági esélyegyenlőség és vállalkozási szabadság biztosításával be akarta emelni az alkotmányos nemzetbe, a politikai közéletbe és gazdasági tevékenységbe mindazokat, akik onnan ki voltak rekesztve. A nemzeti elkötelezettségű szabadelvűség ma is járható középút lehet, ha kész vállalni olyan kiegyensúlyozó, "egyenlőtlen" normák alkalmazását, amelyek alkalmasak a mai magyar társadalmat jellemző szélsőséges megosztottság csökkentésére, a szabadságjogokban és a gazdasági demokráciában való érdemi részesedés esélyének a helyreállítására, majd pedig folyamatos megújítására a nemzet többségét alkotó hátrányos helyzetű polgárok számára. Ma nem a nemzeti, konzervatív, kereszténydemokrata vagy pedig a liberális és szocialista irányzatok között húzódik a tényleges választóvonal. A jobb és baloldal megkülönböztetése üressé vált és eljárt felette az idő, ahogyan a baloldali és jobboldali liberalizmus és a szabadelvűség elhatárolása is tartalmatlanná válhat, ha a magukat ezekkel a kategóriákkal jellemző politikai erők, pártok és kormányok változatlanul a pénzközpontú gazdasági és társadalmi stratégiát folytatjákMa az ehhez a stratégiához való viszony a vízválasztó, mert ennek elfogadása vagy megtagadása jelenti a valódi alternatívák közötti választást. Aki kitart a jelenlegi pénzrendszer mellett és lemond a kamatmentes finanszírozás bevezetéséről, az - függetlenül szubjektív szándékaitól - a pénzközpontú és ezért nemzeti érdekeinkkel ellentétes stratégiát folytatja némi retorikai különbséggel.
A döntő különbség ugyanis ma a magyar lakosság túlnyomó többségének a szükségleteit, érdekeit és értékeit képviselő emberközpontú stratégia és a pénzvagyon monopóliumával rendelkező kisebbség pénzközpontú stratégiája között van. Az emberközpontú társadalom szükségszerűen csak humánus és demokratikus lehet. A pénzközpontú társadalom viszont elkerülhetetlenül antihumánussá és oligarchikussá torzul, mert benne a demokratikus formák ellenére is elsősorban a pénzvagyont birtokló szűk elit partikuláris és önző érdekei érvényesülnek. Ebben a pénzközpontú társadalomban a gazdagok egyre gazdagabbá, a szegények pedig egyre szegényebbé válnak. Arról kell tehát ma vitatkozni, hogy a társadalom egésze vagy pedig egy lényegében ellenőrizhetetlen, szűk elit kezében maradjon a pénzteremtés és kamatszabályozás szupermonopóliuma, amely most a legfontosabb gazdasági hatalom Magyarországon, mert végső soron tőle függ minden nemzetstratégiai döntés sorsa. Azt kell eldönteni, hogy a népszuverenitást képviselő demokratikus kormány vagy pedig egy politikai felelősséggel nem tartozó pénzügyi technokrata csoport és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi közösség irányítsa-e a Nemzeti Bankot vagy sem. Csak a Nemzeti Bank szoros kormányellenőrzés alá vételével, - "visszaállamosításával" - lehet alkalmazni Magyarországon is a kamatmentes finanszírozás sikeres nemzetközi példáinak a bevált tapasztalatait és megakadályozni, hogy a pénzvagyon tulajdonosai - akárcsak időlegesen is - kivonhassák pénzüket a gazdasági életből.
Magyarországon elsősorban a kamatmentes finanszírozástól és a pénzáramlás zavartalan biztosításától függ a tartós gazdasági növekedés beindítása, munkahelyek teremtése, a munkanélküliség hatékony csökkentése. A kamatmentes finanszírozás teszi lehetővé az infláció leküzdését és a kamat mértékének a reálgazdaság növekedési szintje alá szorítását. Az eladósodás vég nélküli spirálját is csak így lehet megszakítani és áttérni a társadalmi össztermék igazságosabb elosztására, hogy végre ne csökkenjen az értéket előállító vállalkozók és munkavállalók jövedelme a pénzvagyonuk után aránytalanul nagy kamatjövedelmet húzó pénztulajdonosok javára. A magyar nemzet felemelkedését leginkább akadályozó adósságcsapdából is csak a kamatmentes finanszírozásra való áttéréssel lehet belátható időn belül kikerülni. Azok a politikai erők, amelyek ezt a most legfontosabbnak tekinthető kérdést megkerülik, vagy radikális változtatás helyett beérik e súlyos problémának csupán tüneti kezelésével, legőszintébb szándékaik ellenére sem képviselhetnek nemzeti programot, bármennyire is törekednek erre. Kormányra kerülve - némi kozmetikai változtatással - ők is ugyanazt a monetáris-restrikciós politikát lesznek kénytelenek folytatni, amely már két évtized óta tart Magyarországon a jól ismert káros következményekkel. Ma csak az lehet a valóban demokratikus, szabadelvű és egyben legfontosabb nemzeti érdekeinket is képviselő program, amely vállalja a jelenlegi pénzrendszer gyökeres megreformálását és a pénzvagyon felett rendelkezők egyre erősödő, szervezett magánhatalmának a korlátozását.
Az a pénzközpontú, transznacionális "nyílt társadalom", amely időközben Magyarországon berendezkedett, egydimenziós, kiegyensúlyozatlan,szélsőségesen liberális rendszer, amely egy absztrakt humanizmus nevében valójában megfosztja az egyént elsődleges közösségeitől és így emberi méltósága, egyéni szabadságjogai érdemi gyakorlásának létfeltételeitől is. A "nyílt társadalomnak" minderre azért van szüksége, hogy a pénz tulajdonosainak se földrajzi határokat, se vagyoni korlátokat nem ismerő globális szabadságot biztosítson időtlen-időkig a folyamatos gazdagodásra. Ezért ez a rendszer végső soron életellenes. Ennek szemléltetésére idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Demokrata c. hetilap főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:
"Február végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania. Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően - közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember a Demokratával - egy 30 fős még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora szerint 30 évre titkosítottak."
München, 1997
Felhasznált irodalom jegyzéke:
The Capitalist Threat, By George Soros, The Atlantic Monthly, February 1997
Soros György: A lehetetlen megkísértése, 2000 Könyvek 2. Budapest 1991
Soros György: A pénz alkímiája, Európa Könyvkiadó, Budapest 1996
David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Magyar Kapu Alapítvány, Budapest, 1996
Kopátsy Sándor: Gazdaságpolitikai úttévesztés, Privatizációs Kutatóintézet, Budapest 1993
Demokrata, 4. évfolyam 13. szám, 1997. május 8
Gergely László Surányi György MNB elnökkel készített interjúja az infláció mérsékléséről és a fedezetlen pénzkibocsátásról, Magyar Nemzet, 1997. március 29,
Csoóri Sándor: Tenger és diólevél, Második kötet, Püski, Budapest, 1994
Gazdaságpolitika más megközelítésben, Aula Kiadó, 1997
Faragó Béla: Nyugati liberális szemmel, Párizsi Magyar Füzetek könyvei 10
Henry George: Haladás és szegénység, Az Athenaum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása, Budapest, 1914
Paul Hellyer: Surviving the Global Financial Crisis, Chimo Media Limited, Toronto,
Marjorie Deane-Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books, New York, 1995
G. Edward Griffin: The Creature from Jekyll Island, American Media, Westlake Village, California, 1995
William Greider: Secrets of the Temple, How the FED runs the country, Simon and Schuster, New York,
William Greider: One World Ready Or Not, The Manic Logic of Global Capitalism, Simon and Schuster, New York, 1997
Populism and Plutocracy, Edited by Willis A. Carto, Liberty Lobby, Washington, 1996
Friedrich List: Outlines of American Political Economy, Dr. Böttiger Verlags-GmbH, Wiesbaden, 1996
F. William Engdahl: Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Dr. Böttiger Verlags-GmbH, Wiesbaden, 1993
Lyndon LaRouche: Christentum und Wirtschaft, Dr. Böttiger Verlags-GmbH, Wiesbaden, 1992
Hans-Peter - Harald Schumann: Die Globalisierungsfalle, Rowohlt, 1996
Udo Herrmannstorfer: Schein-Marktwirtschaft, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart,
Helmut Creutz: Das Geld Syndrom, Ullstein, Frankfurt a. M., Berlin, 1996
Hermann Benjes: Wer hat Angst vor Silvio Gesell?, Benjes, Bickenbach 1995
Immanuel Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995
Franz-Ulrich Willeke (Hg.), Die Zukunft der D-Mark, Olzog, München, 1997
R.F. Schumacher: A Guide for the Perplexed, Harper and Row, 1977
R.F. Schumacher: Small Is Beautiful, Harper and Row, 1973
Jacques S. Jaikaran: Debt Virus, Glenbridge Publishing, 1995
James M. Buchanan and Richard E. Wagner: Fiscal responsibility in a constitutional democracy, Boston. 1978
James M. Buchanan and Richard E. Wagner: Democracy in deficit, Academic Press New York, London,
René Rémond: A keresztény és a politika, Katolikus Szemle, Róma, 1980 2,
Igazságosabb és testvériesebb világot, A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele, Budapest 1996
Az egyház a társadalomról, Az amerikai, a német és a magyar püspökkari körlevél tükrében, Vigilia 1996/11
A II. Vatikáni Zsinat Tanítása, Szent István Társulat, Pécs 1975
Az Egyház Társadalmi Tanítása, Dokumentumok, Szerk: Tomka Miklós és Coják János, Szent István Társulat, Budapest
Demokrata: Interjú a Világpolgár Orbánnal; A FIDESZ Magyarország pártja próbál lenni; 1997.július
Orosz István: Politikai restség a jóra, Népszava, 1997. június 27
Ripp Zoltán: A liberális-szabadelvű szövetség esélye, 1997. június 12
Tamás Gáspár Miklós: A koalíció felbontása, HVG 1997. július 19
Valóság 1997. december



Magánpénzrendszer vagy közpénzrendszer


A világot veszélyeztető globalizációval nem az a baj, hogy az egész földgolyót átfogó folyamat, hanem az, hogy a magánkézbe került monetáris hatalmat és a pénzvagyon tulajdonosok kamatszedési monopóliumát teszi globálissá. Ki kell mondani, hogy a fejlett nyugati világ pénzrendszere rossz, a benne működő kamatmechanizmus világszerte és országokon belül is folyamatosan és egyre igazságtalanabbul újraosztja a javakat, növeli a szegénységet, a munkanélküliséget és milliók mérhetetlen szenvedésével jár. Ez a rendszer nem azért terjedt el, mert jó, hanem mert jól szolgálja kialakítóinak határokat és korlátokat nem tűrő gazdagodási és hatalmi igényeit. A fejlett ipari országok lakói nem ezen magán pénzmonopólium miatt, hanem ennek ellenére élnek még viszonylagos jólétben. Egyelőre.
A kamatszedő magánpénzrendszerben élő államok már elveszítették a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta feletti ellenőrzési jogukat. Erről a jogról ezeket mondta Ábrahám Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke: "A kormánynak kell megteremtenie, kibocsátania és forgalomba hoznia minden szükséges pénzt és hitelt, hogy kielégítse a kormány kiadási és a fogyasztók vásárlási igényeit. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Ezen elvek elfogadásával kielégíthető a már régóta áhított igény egy egységes közvetítő közeg iránt. Az adófizetők óriási összegű kamatokat takaríthatnak meg maguknak. A közfeladatok finanszírozása és az államkincstár irányítása gyakorlati igazgatási feladattá válnak. A pénz többé nem ura, hanem szolgálója lesz az emberiségnek."/1/
Lincoln egyik elődje, az Egyesült Államok 3. elnöke, Thomas Jefferson, a magánpénzrendszerrel való visszaélésről így nyilatkozott: "Polgáraink nem látják világosan bajaink igazi okát. Mindennek tulajdonítják, kivéve igazi okozójának, a bankrendszernek... Őszintén hiszem, hogy a bankok veszélyesebbek, mint a fegyverben álló hadseregek. Olyan pénzek elköltése befektetés címén, amit majd utódainknak kell megfizetni, nem egyéb, mint nagytételben szerencsejátékot űzni jövőnk rovására."/2/
I.
A kamatmentes pénzrendszer geselli modellje
A kamatszedő magánpénzrendszer két legsúlyosabb fogyatékossága egyrészt, hogy kamat és kamatos kamat mechanizmus működik benne, másrészt, hogy közérdek helyett a pénzvagyon tulajdonosok szűk csoportjának a magánérdekeit szolgálja. A tartós megoldást a felesleges kamatmechanizmus teljes kiiktatása és a kamatmentes közpénzrendszer bevezetése jelentené, ahogyan azt Silvio Gesell kidolgozta. Gesell abból indult ki, hogy a pénz közmegegyezés tárgya, állami törvényhozás útján újraszabályozható. Olyan pénzrendszert kell bevezetni, amely nem teszi többé lehetővé veszteség nélkül a pénz felhalmozását. A pénztulajdonos ezáltal hasonló helyzetbe kerülne, mint minden más árunak a tulajdonosa, akinek minél előbb túl kell adnia áruján, ha el akarja kerülni veszteségeit. A geselli új elvű, szabad-pénz forgását nem a kamat, hanem használati díj szedése biztosítja. A pénzkibocsátó Kincstár vagy Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított, azaz használati díjjal terhelt pénzre cseréli ki. Ezt követően, szükség szerint, szabadpénz-bankjegyeket állít elő, amelyeket átad a kormánynak forgalomba hozatal végett. A Kincstár (Valutahivatal) szükség esetén be is vonja a bankjegyeket. Ez úgy is történhet, hogy a Kincstár nem, vagy csak részben pótolja a forgalomban lévő pénz - használati díj folytán előálló - havi értékvesztését. A Statisztikai Hivatal jelezné a kincstárnak az árszínvonal alakulását, amely általános áremelkedés esetén pénzt von be és csökkenti a keresletet, árcsökkenés esetén pedig pénzt bocsát ki és növeli a keresletet. Ezzel fenntartja a pénzrendszer egyensúlyát és kiküszöböli az inflációt és a deflációt.
A kamat helyett ezután már a használati díj a pénzforgalom motorja. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe a 0%-tól lefelé haladó használati lépcső kerül, állapítja meg Síklaky István "Magyar Modell" c. tanulmányában (kézirat, 1999), amelyben kísérletet tesz a geselli elgondolás magyar viszonyokra való alkalmazására. Síklaky így foglalja össze a geselli pénzreformtól várható hatásokat:
"A pénzreform előtt a piaci kereslet a magán-pénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától, a spekulációtól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános árszint (infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől és a kereskedelmi "berendezések" által lehetővé tett legnagyobb forgási sebességtől függ, a magánpénzkészletek felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag jól kézben tartható. Megszűnnek a ciklikus válságok. A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a kamat lecsökken, tendenciában a nulláig, következésképpen
- a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat),
- az új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.
- A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek, vagy felélhetik vagyonukat."/3/
Ez a kamatmentes geselli pénzmodell lenne a tartós megoldás. Még azok a szakemberek is, akik elismerik Gesell nézeteinek a helyességét, megvalósítását az ellenérdekű fél - az államok feletti pénzhatalom szervezett hálózatának - a túlereje miatt utópiának minősítik. Ezt az ellenvetést komolyan kell venni. Ezért indokolt egy átvezető megoldás felvázolása. Ez a köztes modell a kamatmechanizmust megtartó közpénzrendszer, amelyben a monetáris hatalom visszakerül a demokratikus legitimitással rendelkező törvényhozás és kormány kezébe. Ennek keretében, alkotmányosan szabályozott módon, kizárólag a demokratikus állam erre feljogosított intézménye bocsáthatna ki pénzt. A költségvetés finanszírozása teljes egészében kamatmentes pénzzel történne, míg a kereskedelmi bankok és a gazdasági élet szereplői alacsony kamatra kapnának hitelt vagy közvetlenül a kincstártól vagy a kereskedelmi bankok közvetítésével. A kincstár által nyújtott hitelek után fizetett kamatok azonban kizárólag közcélra fordíthatók, a társadalom egészét gazdagítanák. Magyarországon ma olyan magánpénzrendszer működik, amelyik történelmi okokból még számos átmeneti vonást őriz.
II.
A jelenlegi kamatszedő magánpénzrendszer
Hogyan működik a félállami pénzrendszer Magyarországon?
A félállami pénzrendszer de jure részben köztulajdonban van, de facto azonban csaknem teljesen független az állami ellenőrzéstől és elsősorban magánérdekek szolgálatában áll. Ezért az 1989 után Magyarországra importált félállami pénzrendszer olyan átmeneti forma, amely a magánpénzrendszer egyik változatának tekinthető. A magánpénzrendszer másik változata a nemcsak ténylegesen, de jogilag is magántulajdonban lévő pénzrendszer. Ezen utóbbira jó példa az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System, a FED, amely kezdettől fogva nyolc kereskedelmi bank tulajdonában volt és jelenleg is jogutódaik a tulajdonosok. Ennek a magánkartellnek 1913-ban sikerült kisajátítania és magánellenőrzés alá vennie az Egyesült Államok pénzrendszerét. Tevékenysége eredményeként az 1913-ig gyakorlatilag nem létező államadósság 6000 milliárd dollár fölé emelkedett és kamatai elviszik az amerikai költségvetés felét. A nem állami szektor adóssága pedig 1999-ben már meghaladta a 14000 milliárd dollárt. Ezen állami és nem állami adósság - 20000 milliárd dollár - kamatai mind a magánbankokhoz, illetve azok tulajdonosaihoz folynak be évről-évre. A FED előtt az amerikaiak nem fizettek szövetségi jövedelmi adót, ma ez elviszi jövedelmük mintegy 20 százalékát./4/
Az ugyancsak félállaminak tekinthető magyar központi bank, az MNB, úgy bocsát ki új pénzt, hogy egy ügyfél hitelt vesz fel. Az MNB fel van jogosítva, hogy a hitelnyújtás pillanatában - számviteli technikával - a semmiből teremtse meg a hitelbe nyújtott pénzt. A készpénz kibocsátására monopóliuma van, vagyis az MNB működtetheti a bankóprést. A pénzkibocsátás szempontjából az a fontos, hogy legyen olyan szereplő, aki kész hitelt felvenni, azaz eladósodni. A hitelfelvevő lehet magánszemély, egy vállalat, leggyakrabban azonban a kereskedelmi bankok és az állam vesz fel hiteleket. Az MNB lévén de facto privát intézmény, természetesen csak biztosítékok ellenében adja oda a "pénzét." Ha az állam az ügyfél, elegendő, ha adóslevelet ad cserébe, azaz kamatozó állampapírokat, amelyeknek a jövőben beszedett adók képezik a fedezetét. A kereskedelmi bankok lényegében bármilyen értékpapírt átadhatnak fedezetként. A hitelfelvevő készpénz vagy csekkszámlapénz formájában juthat az MNB újonnan létrehozott pénzéhez, amely ezután bekerül a pénzforgalomba. A döntő fontosságú tény az, hogy ez az újonnan kibocsátott pénz mindig adósság és kamatot kell utána fizetni.
Valamennyi címletű forint bankjegy azt jelzi, hogy valaki ekkora összeggel tartozik az MNB-nek. Az MNB azonban, amely ezt a pénzt könyvelési művelettel, illetve a bankóprés használatával a semmiből teremtette - a papírpénz nyomási költségein túlmenően - nem nyújt semmilyen ellenértéket, hitelpénze mögött nincs tényleges értéket jelentő teljesítmény. A készpénz megteremtésekor és hitelbe nyújtásakor áruk és szolgáltatások cseréjére nem került sor. Olyan pénzmozgás történt, amelyet a reálgazdaságban nem kísér annak megfelelő változás. Ha szem előtt tartjuk, hogy a pénz a reálgazdaságban testetöltő teljesítmények szimbóluma, amelynek ilyen teljesítmény nélkül nincs értéke, mert üres - fedezet nélküli - jel csupán, akkor világossá válik, hogy az MNB jogtalanul kér az ilyen üres szimbólum kölcsönadásáért díjat, kamatnak nevezett uzsora-járadékot. Ha ez a jövedelem kizárólag közcélra lenne fordítható, akkor természetesen nem lenne uzsora, hanem törvényes állami bevétel.
Félreértések elkerülése végett célszerű itt világosan elhatárolni a pénz kibocsátását (teremtését) és a forgalomban lévő pénz megszerzését. A pénz teremtése "természetes," tehát közpénzrendszerben is "semmiből" történik, hiszen a pénz nem az anyagától pénz, hanem az elfogadási készségtől és kényszertől, tehát anyagi értelemben "semmitől". Az tehát rendjén van, hogy a kibocsátott pénz mögött nincs tényleges értéket jelentő teljesítmény. A kibocsátás után megszerzett pénz esetében azonban már nincs rendjén, hogy azt bárki cserébe adott teljesítmény nélkül szerezze meg. Az így szerzett pénz a kamat, a járadék, az uzsora, a sarc, a kizsákmányolás. A mai magyar pénzrendszer baja tehát nem az, hogy az MNB hitelbe adja a teremtett pénzt, és ezért kamatot szed, hanem az, hogy az MNB, mint ténylegesen magántársaság teremti a pénzt, és így rajta keresztül magán zsebekbe kerül a pénzteremtés haszna ahelyett, hogy közcélokat szolgálna.
A Magyar Nemzeti Bank de facto privatizálása azzal kezdődött, hogy új jogszabály került kidolgozásra és elfogadásra, az 1991. évi LX. törvény, amelynek a 19. paragrafusa előírja, hogy az adott évben a központi költségvetésnek nyújtott hitelek állományának a növekedése az év egyetlen napján sem haladhatja meg a központi költségvetés adott évi tervezett bevételeinek a három százalékát. 1996-ban ezt a három százalékos keretet is eltörölték, azaz az MNB most már teljesen kivonult a közfeladatok kamatmentes pénzzel történő finanszírozásából. Ez a magyar állam pénzügyi szuverenitásának az önkéntes feladását jelenti. Ez a rendelkezés az egyik legfontosabb oka a magyar állam gyors eladósodásának, különösen annak, hogy a belső adósság néhány év alatt rekordméretűre, több mint hatezer milliárd forintra növekedett.
Több neves közgazdász nyílt levélben hívta fel a magyar törvényhozók figyelmét arra, hogy ezzel a módosítással a kormánynak többé nem marad befolyása az MNB döntéseire, amelyek igen súlyosan érintik a költségvetést és ezen keresztül az egész társadalmat. A levél írói így foglalták össze a törvénymódosítással járó hátrányos következményeket:
1. A központi banknak ezután tilos lesz a költségvetést hiteleznie, államkötvényeket ezen túl csak közvetítőktől vásárolhat és az államháztartás e két főszereplője közé - teljesen feleslegesen - magánközvetítők kerülnek,
2. A külső és a belső adósság közvetlenül a költségvetésé, a megtakarítás azonban a Magyar Nemzeti Banké,
3. A pénzkibocsátás joga és haszna az MNB-é, ugyanakkor a költségvetés drága hitelre kényszerül, ami gerjeszti az inflációt,
4. Az Országgyűlésnek a kormány felel a gazdaságpolitikáért, de eszköze alig marad. A pénzpolitikát számonkérés nélkül az MNB alakítja, az Országgyűlés sem dönt róla,
5. A Magyar Nemzeti Bank egyszemélyes irányítás alá kerül, az alelnökeit és a jegybanktanácsi tagok személyét is az MNB elnök javasolja, a miniszterelnök csak egyetértési joggal rendelkezik,
6. Az állami felügyelet nélküli központi jegybank külföldön és saját alkalmazottai javára kereskedelmi bankként működik,
7. A költségvetés havonta megtéríti az MNB veszteségeit, de a nyereséggel az MNB folyamatosan feltőkésíti magát az infláció függvényében,
8. A hitelből képzett devizatartalék költségeit, sőt e devizatartalék túlzott mértékének a terheit is, valamint a forintleértékelés hatását a költségvetés viseli, mégpedig kamatozó kötvényekkel./5/
A szociál-liberális koalíció - ennek az időben elhangzott szakszerű figyelmeztetésnek az ellenére is - elfogadta ezt a törvényjavaslatot, és ez van ma is érvényben, mivel a jelenlegi polgári-keresztény-nemzeti koalíció egyelőre még nem tűzte napirendre a megváltoztatását, holott erre módja lenne, mert nem kétharmados, hanem feles törvényről van szó.
Azért kellett kitérni erre a levélre, mert ez konkrét tényekkel világítja meg: mit értünk azon, hogy az MNB ténylegesen privatizálásra került és csupán formálisan (jogilag) van még állami tulajdonban, valamint akkor, amikor veszteségeit pótolja mindannyiunk közös pénzéből, az állami költségvetésből.
E kitérő után folytassuk a pénz előállításával foglalkozó fejtegetéseinket. A bankszámlapénzt még a készpénznél is egyszerűbb előállítani, mivel létrehozása azonnali és gyakorlatilag költségmentes. Mindössze egy számot kell a hitelt igénylő számlájára vezetni és az illető, ugyanúgy fizeti érte a kamatot, mintha teljesítménnyel megszolgált, a bank által összegyűjtött és általa csak kikölcsönzött pénzről lenne szó. Az adósnak persze nemcsak a kamatot, de a semmiből előállított pénz teljes összegét is vissza kell fizetnie.
Az adósság megfizetésével beindul egy fordított folyamat. A visszafizetett pénz kikerül a forgalomból, és az MNB megsemmisíti. Az MNB azzal, hogy a hitelpénz teremtésekor a kamatok fedezésére szolgáló mennyiséget nem hozza forgalomba, mindig pénzszűkét idéz elő, ami viszont újabb MNB hitelek felvételét kényszeríti ki a reálgazdaság szereplőitől. Így működik az eladósodás véget nem érő spirálja.
A magánpénzrendszerben forgalomban lévő pénz kiegészül a kereskedelmi bankok által teremtett pénzzel. A kereskedelmi bankok az MNB-hez hasonlóan - könyvelési módszerekkel - a levegőből állítják elő az általuk kikölcsönzött pénz jelentős részét. A kereskedelmi bankok készpénzt nem tudnak létrehozni, ez az MNB monopóliuma. Számlapénzt azonban igen. Minél kisebb a készpénzforgalom és minél nagyobb a készpénzt kikapcsoló számlapénz forgalma, annál nagyobb volumenű számlapénzt tudnak a kereskedelmi bankok a semmiből teremteni, és forgalomba hozni. A kereskedelmi bankoknak a fizetőképességük megtartásához szükségük van bizonyos mennyiségű készpénzre. Mivel a készpénz kizárólag MNB által kibocsátott pénz, ezért minden kereskedelmi banknak rendelkeznie kell MNB bankjegyekkel, azaz papírpénzzel is. Ezt a készpénzmennyiséget nevezik tartaléknak, amelyre ráépül, mint alapra, a kereskedelmi bankok számlapénz teremtése.
Már utaltunk rá, hogy a kereskedelmi bankok által nyújtott hitelek volumene a forgalomban lévő készpénznek a többszöröse. A GDP és GNP forintban kifejezett összegét 1,2-2-szeresen meghaladja a kereskedelmi bankrendszer által nyújtott hitelek volumene. Ez csak hatalmas mennyiségű számlapénz megteremtésével és forgalomba hozatalával lehetséges. Kamatterhei viszont elszívják és lekötik a reálgazdaság erőforrásait. A közgazdaságtanban pénzmultiplikátornak nevezik ezt a jelenséget, amelynek a nagysága több tényezőtől függ. A fizetési szokásoktól függően egy-egy országban akár ötszörös vagy még nagyobb is lehet. Szakértői becslések szerint a semmiből való pénzteremtés 1/5-ét az egyes központi bankok (nálunk az MNB) és 4/5-ét pedig a kereskedelmi bankok végzik.

Mitől függ a kamat nagysága?
Itt is érdemes kitérni rá, hogy Gesell élesen különválasztja az árupiacot, ahol a csere folyik, és a hitelpiacot. Mindkét piacon a kereslet kínálat törvénye uralkodik. Az árupiacon az egyes árufajták kereslete és kínálata alakítja ki az egyes árufajták árát. Az árutömegnek, azaz megtestesült kínálatnak és a piacon megjelenő pénztömegnek, a megtestesült keresletnek a viszonya alakítja ki az áruk általános árszínvonalát. A hitelpiacon viszont a hitel (kölcsön) kereslete és kínálata alakítja a hitelkamatot. A kettő között ott van kapcsolat, hogy a pénz csereeszközként való rendelkezésre bocsátásáért szedett kamat, - amelyet a pénznek más csereközvetítési módokkal folytatott versenye korlátoz, és így évezredek óta 4-5%, - meghatározza a hitelkamat minimumát, mint ahogy a reáltőke kamatának (profitjának) a minimumát is. /6/
Tehát a kamat nagysága is alá van vetve a kereslet és kínálat törvényének. Mennél nagyobb a tőkekínálat, annál mélyebbre süllyed a kamat. Elméletileg egy hosszan tartó konjunktúrának olyan tőkefelhalmozódáshoz kellene vezetnie, hogy a kereslet már nem múlná felül a kínálatot. Ennek eredményeként a bankköltségen és a kockázati díjon fölül már egyáltalán nem kellene kamatot fizetni. A gyakorlat tényei azonban azt mutatják, hogy a befektetést kereső tőke, ha a kamat 3% alá süllyed, kivonul a reálgazdaságból. A pénzvagyon tulajdonosok várakozó álláspontra helyezkednek és pénzüket egészen addig likvid állapotban tartják, amíg a kamatok nem kezdenek újra emelkedni. Az aranyhoz kötött pénzrendszer idején a pénzvisszatartás gazdasági visszaesést vagy válságot okozott. Az arany mennyiség (aranytartalék) korlátozott volta miatt ugyanis nem lehetett korlátlanul növelni az arany mennyiségéhez kapcsolt forgalomban lévő pénzmennyiség - készpénz és számlapénz - mennyiségét. A papírpénz általánossá válása óta a központi bankok a hiányzó pénzt új pénz teremtésével és forgalomba hozásával pótolják.
Ma tehát a pénzvisszatartás először a pénzmennyiség növekedéséhez vezet. A megnövekedett pénzmennyiség viszont inflációt eredményez. Ekkor megindul a harc az infláció ellen. A pénzrendszert irányító központi bankok ekkor a kamatláb felemelésével csökkentik a pénzkeresletet, a növekvő kamatkiadások miatt pedig emelkedik az általános árszint, mivel a kamatok termelési költségként beépülnek az áruk és szolgáltatások áraiba. A magas kamatok végül megfojtják a konjunktúrát. Előáll a gazdasági visszaesés munkanélküliséggel, a bérszínvonal csökkenésével, csődökkel. Két-három év elteltével csökken az infláció. Az elhúzódó gazdasági visszaesés és a reálgazdaság leépülése azonban súlyos, rendszerint maradandó károkat okoz az értéktermelő reálgazdaságban. A magánkézben lévő pénzvagyon tulajdonosok pénzvisszatartása, pénzkivonása, tehát a központi bankok - jegybankok - beavatkozása ellenére is recesszióhoz, depresszióhoz és ismétlődő kamatciklusokhoz vezet. Így sarcolják meg a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmussal a pénzvagyon tulajdonosok a társadalom értéket előállító, munkát végző tagjait. A reálgazdaság szereplőinek és valamennyi dolgozónak a munkajövedelme a kamatok, vagyis a munka nélkül húzott tőkejövedelmek következtében legalább egy harmaddal kisebb. Mint már utaltunk rá, ezek a kamatok valamennyi áru és szolgáltatás árába beépülnek. Ezek a költségelemek különösen megemelik a bérleti díjakat, mert azok 70-80% a jelzálogtőke után fizetendő kamat. A kamat tehát a munka nélküli jövedelem legfontosabb és matematikailag kimutatható forrása.

A pénz, mint kamatozó adósság
A nyugati országokban a pénzt, mint adóságot egyrészt a ma már csaknem korlátlan autonómiával rendelkező központi bankok (jegybankok, nemzeti bankok) hozzák forgalomba, másrészt a pénzmennyiség nagy része a kereskedelmi bankok által teremtett hitelpénz. A magán-pénzrendszerben, mint láttuk, úgy keletkezik a pénz, hogy egy bank kölcsönt nyújt egy gazdasági szereplőnek. Anélkül jön létre eladósodás, hogy az áruk és szolgáltatások körében cserére került volna sor. A pénzügyi szférában lezajló történések nem a reálgazdasági folyamatokat tükrözik elsősorban, hanem az eladósodás mértékéhez igazodnak. Egy ország gazdaságában akkor van elég forgalomban lévő pénz, ha magas az eladósodás mértéke. Ha az eladósodás kisebb, akkor a reálgazdaság működéséhez és növekedéséhez szükséges csereeszköz nem áll kellő mennyiségben rendelkezésre.
A pénznek kamatozó adósság formájában való kibocsátása azonban súlyos következményeket von maga után. A növekvő adósság és terheinek viselése, elsősorban a kamatok fizetése, folyamatosan még nagyobb mennyiségű, új adósságpénz forgalombahozását igényli. Ez eredményezi azt az erőszakolt gazdasági növekedést, amely felemészti a nem pótolható természeti erőforrásokat, és jóvátehetetlenül rombolja az ökoszférát. A magánpénzrendszer nem az emberi szükségletekre, hanem saját növekedési igényére van tekintettel. Egy adósságpénz és kamatmechanizmus által uralt reálgazdaság nem rendezkedhet be nulla-növekedésre. Az ökológiai és gazdasági követelményeknek ezt a kibékíthetetlen ellentétét csak a közpénzrendszerre való mielőbbi áttéréssel lehet feloldani.
Az ókor és a középkor uralkodói ragaszkodtak ahhoz a szuverén jogukhoz, hogy saját pénzüket ők verjék és hozzák forgalomba. Tisztában voltak vele, hogy ez uralmuk alapja. Ebben a korban pénzérmék voltak forgalomban, ezért ezek verése jelentette a pénzmonopóliumot. Az elmúlt 250 év banktechnikai fejlődésének az eredményeként létrejött a bankjegy, azaz a papírpénz és a számlapénz, amely a bankszámlákon vezetett számokból áll. E két utóbbi pénznek a megteremtése és forgalomba hozatala már kezdettől fogva magánkézben, részben pedig félállami bankok kezében volt. Ahogyan a papír bankjegy és a bankszámlákon vezetett számlapénz (könyvelési pénz) kiszorította a pénzérméket, úgy került egyre inkább közösségiből magánellenőrzés alá a pénzrendszer, a pénz feletti hatalom. Ezzel a változással súlyos deficit jött létre a népszuverenitásból fakadó jogok terjedelmében. A demokratikusan választott törvényhozási testületek és a kormányok fokozatosan elveszítették pénzügyi szuverenitásuk és cselekvőképességük döntő részét.
Ez az átalakulási folyamat még nem fejeződött be. Világszerte most zajlik az áttérés a készpénzmentes fizetési rendszerre, ahol az elektronikus eszközök veszik át a papírbankjegyek feladatait. Már ma is az elektronikusan nyilvántartott számlapénzből tevődik össze a forgalomban lévő pénz túlnyomó része. Ezt a hatalmas mennyiségű pénzt a magánbankok teremtik és hozzák forgalomba. A demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó parlamentek és kormányok tesznek ugyan időnként erőtlen kísérleteket, hogy valamilyen módon szabályozzák ezt a nagy volumenű pénztömeget, de hatáskörük a pénzügyek terén erőteljesen korlátozásra került a pénzvagyon tulajdonosok részéről, akik kifejlesztették és irányítják a nemzetközi magánpénzrendszert, és ebbe integrálták az egyes államok nemzeti pénzrendszereit is. A közpénzrendszerben a kereskedelmi bankoknak szigorúan előírná a törvény, hogy csak 100%-os fedezettel, azaz saját tőkéjük és a náluk elhelyezett, tartósan lekötött betétek összegénél nem nagyobb mértékben nyújthatnak hiteleket.
A központi bankok ma már annyira önállóak, autonómiájuk gyakorlatilag a teljes függetlenségig növekedett és így de facto magánintézményekké váltak. Kikerültek az állam, a kormány, a társadalom, azaz a köz tényleges ellenőrzése alól. Másrészt a központi bankok hatalma is korlátozott, ők sem képesek közvetlenül irányítani a kereskedelmi bankok semmiből való pénzteremtését és ennek a pénznek a kamatra való kikölcsönzését. Csupán bonyolult módon és közvetett eszközökkel tudják tevékenységüket befolyásolni. Az értékpapírok kibocsátása, vásárlása, eladása, a nyíltpiaci műveletek, az MNB-nél letétbehelyezett tartalékok meghatározása, a kamatszabályozás, az árfolyam-szabályozás (csúszóleértékelés), a sterilizációs beavatkozások, a "lender of last resort" feladatkör betöltése, stb. mind ilyen központi banki eszközök. Tény, hogy a magántulajdonban lévő bankrendszer uralja a pénzrendszert, kisajátítva a társadalom egészét az államon keresztül megillető pénzügyi szuverenitást. Ez a partikuláris érdekeket képviselő magánpénzrendszer pedig monopolhatalmat gyakorol az értéket előállító reálgazdaság felett. De a társadalom egészét képviselő demokratikus politikai hatalmat is fokozatosan maga alá gyűri a magánkézbe került pénzmonopólium.

A magánpénzrendszer hibái
A magánpénzrendszer szerkezeti hibája a reálgazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénzmennyiség, az M1, szűkössége, amely krónikus pénzhiányt okoz. A magánpénzrendszerben a halmozódó kamatok kényszerítik ki az adósságtömeg növekedését. A magánpénzrendszernek ez a súlyos fogyatékossága annak a következménye, hogy a bankrendszer csak a hitelt teremti meg, de az utána fizetendő kamatot már nem. Emiatt minden kamattörlesztés csökkenti a forgalomban lévő, a reálgazdaságot kiszolgáló, termelő pénz mennyiségét és egyidejűleg növeli a stagnáló, csak járadékot húzó passzív (nem termelő) pénz - "idle money" - nagyságát. A kamatfizetés céljára felvett újabb kölcsönök pedig csak az adósság mértékét növelik a gazdaságban, de nem a gazdasági tevékenységet szolgáló pénzmennyiséget. A növekvő adósság felhajtja az áruk és szolgáltatások árait, mert a kamat termelési költségként folyamatosan beépül azok fogyasztói árába. Az emelkedő adósságtömeg nem növeli a termelékenységet, nem teszi versenyképesebbé a gazdaságot, viszont folyamatosan pénzhiányt okoz a reálgazdaságot kiszolgáló pénzforgalomban. Az adósság formájában történő pénzteremtés ördögi körbe zárja a gazdasági életet, mivel egyre több kamattal terhes újabb hitelt kell felvenni csupán azért, hogy maradjon egy minimális mennyiségű pénz a forgalomban. A főkövetelések és a kamatok megfizetése viszont a következő esedékességkor még több pénzt emel ki a forgalomból. A reálgazdasági szereplőknek tehát még nagyobb kamatozó adósságot kell csinálniuk, hogy a gazdasági élet egyáltalán működhessék. Ebből az ördögi körből csak a magánpénzrendszer adósságspiráljának a megtörésével és a közpénzrendszerre való áttéréssel lehet kitörni.

Mi az uzsora és mi a kamat?
Ma Magyarországon az állam és a magánszektor adóssága az idő múlásával együtt automatikusan növekszik. A magánosított bankrendszer irányában fennálló teljes tartozás egy része az u.n. monetizált adósság, egy másik része a nem-monetizált adósság. Előbbibe tartozik az adósságpénznek az a része, amely bankjegyek és pénzérmék formájában, valamint a csekkszámlákon, folyószámlákon vezetett pénzként megjelenik a pénzforgalomban. A nem-monetizált tartozás csak a kölcsönt igénybevevők bankszámláin vezetett számok formájában létezik. Az uzsora a reálgazdaság szükségleteit kiszolgáló pénzforgalomban lévő kölcsönpénz, azaz a monetizált pénz és a teljes adósság közötti különbség. Az uzsora azonos a nem-monetizált pénzmennyiséggel. Vagyis uzsora minden olyan pénzkövetelés, amelyet bármely magán pénzkölcsönző olyan pénz után követel, amelyet könyvelési módszerekkel - a magán "bankóprés" működtetésével - a semmiből teremtett, mint hitelt, és amely kamatozó pénzvagyont képez ezen magánpénzkölcsönző számára.
Nem egyedül a kamat vagy a kamat mértéke a döntő és az sem, hogy ezt a pénzt egy magánszemély, egy vállalat vagy az állam veszi fel kölcsönként. Nem a kamat túlzott mértéke teszi az uzsorát uzsorává, hanem az, hogy egy magáncsoport a kölcsönző és olyan pénzt ad hitelbe kamattal, amelyet nem birtokolt, hanem könyvelési és számviteli technikával a semmiből teremtett. Mivel ilyen pénz mögött nincsen reálgazdasági teljesítmény, ezért az erre a kölcsönre számított legkisebb pénzhasználati díj, "kamat", uzsorának tekintendő.
Röviden: A magánkölcsönző által kreált pénz, ha kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz létre és az ezért felszámított díjat, - amelyet a közhasználatban pontatlanul "kamatnak" hívnak - helyesen uzsorának kell tekinteni, nem pedig kamatnak. Ha valaki teljesítménye ellenértékeként jut pénzhez és ezt kikölcsönzi, az másodlagos adósságot hoz létre és az így hitelbe adott pénz használati díja már kamat és nem uzsora. Amikor az elsődleges adósságot visszafizetik annak a magánkölcsönzőnek, amely a semmiből, könyvelési módszerekkel teremtette ezt a pénzt, akkor a magánkölcsönző a visszafizetett pénzt egyszerűen leírja a számláról, megsemmisíti, vagyis ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. Az ezen kölcsön használatáért fizetett díjnak, az uzsorának a megfizetése is csökkenti a forgalomban lévő, termelést kiszolgáló, működő pénz mennyiségét, de nem kerül megsemmisítésre, hanem folyamatosan növeli a stagnáló, parazita módon csak munkanélküli járadékot húzó, elfekvő pénznek, az "idle money"-nak a mennyiségét.
Amikor a másodlagos adósságot fizetik vissza a kölcsönadónak, akkor ez a pénz nem kerül megsemmisítésre, hanem továbbra is a pénzforgalomban marad. Mindössze egyik csekkszámláról egy másik csekkszámlára kerül. Ily módon a másodlagos adósság megfizetése nem szűkíti a reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét, az M1-et. Ugyanakkor ezen adósság kamatköltsége is - az uzsorához hasonlóan - termelési ráfordítást jelent és növeli az árak és szolgáltatások árait. A kamat- és uzsora-terhek kombinált hatása ingataggá teszi a pénzrendszert, mert hatványozott ütemben növeli az eladósodást. A forgalomban lévő pénz mennyisége a stagnáló uzsorapénz bővülése következtében minden évben fokozott mértékben csökken. A pénz minőségét és a lakosság vásárló erejét is tovább csökkenti, hogy a növekvő kamat- és uzsoraköltségek folyamatosan beépülnek a fogyasztói árakba.
Egy ilyen adósságpénzzel működtetett magánpénzrendszerben a társadalmat sújtó teljes adósság egyenlő az uzsora és a forgalomban lévő pénz együttes összegével. A hitelpénzzel működő magánpénzrendszer éppen azért ingatag, mert a forgalomban lévő pénz túlnyomó része kölcsön, azaz adósság. A bankrendszer azonban, mint már említettük, csak a főkövetelést hozza forgalomba, de a hitelbe adott pénz használati díját, az uzsorát és a kamatot azonban nem. Az uzsora és a kamat megfizetése szükségszerűen összeszűkíti a forgalomban lévő pénzmennyiséget, és nem teszi lehetővé az összes felvett kölcsön időre történő megfizetését, azaz eleve megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja az adósságspirált, amiből aztán nem lehet többé kikerülni a magánpénzrendszer átalakítása nélkül. Mivel az adósság növekedése szükségszerűen mindig gyorsabb ebben a rendszerben, ezért az adósságnak a pénzmennyiséghez viszonyított aránya exponenciálisan növekszik. Az uzsora-fizetés évről-évre egyre nagyobb részt hasít ki a forgalomban lévő pénzből. Magyarországon 1999 januárjában mindössze a nemzeti össztermék 11 százaléka a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez az arány 1986-ban még 22 százalék volt. Elfogadott nézet a közgazdaságtudományban, hogy egy gazdaság teljesítő- és fejlődőképessége egyenesen arányos a reálgazdaságot kiszolgáló, forgalomban lévő pénz mennyiségével. A pénzellátásnak a hazánkban is tapasztalt folyamatos csökkenése lehetetlenné teszi a tartós gazdasági növekedést és ez előbb-utóbb ki fog kényszeríteni egy újabb radikális beavatkozást az adósságspirálba. Azonban bármilyen radikális egy beavatkozás, ha az nem jár a rendszer lecserélésével, akkor csak ideiglenes megoldást eredményezhet.

Mi okozza, és ki irányítja a pénzhígulást?
Az árak állandó emelkedésének elsősorban az adósság hatványozott ütemű növekedése az oka. A logikus az lenne, hogy először a teljesítményt hordozó termék és szolgáltatás jöjjön létre és csak ezt követően az eme teljesítményeket szimbolikusan jelző, önmagában értéktelen pénz. A magánpénzrendszerben azonban először a szimbólumot, azaz az absztrakt jelet alkotják meg, és csak ezután kell a gazdasági élet alanyainak létrehozniuk ehhez az üres jelhez a tartalmat, azaz a konkrét termékeket és szolgáltatásokat. A kis költséggel, csaknem ingyen előállított jelek használati díjaként pedig tényleges teljesítménnyel kell fizetni a társadalomnak. Így kerül aztán az értéket előállítók munkájának az eredménye a pénzelőállítás és kamatszabályozás magánmonopóliumával rendelkező kis csoporthoz.
Az infláció (általános árszint-emelkedés) oka, hogy az árutömeghez viszonyítva megnő a piacon keresletként megjelenő pénztömeg. Már elemeztük, hogy az adósságok kamatai számára újabb és újabb pénzteremtésre van szükség. Ha pedig ez a pénztömeg-növekedés nagyobb az árutömeg növekedésénél, akkor infláció jön létre. Természetesen más okokból is kerülhet több pénz a piacra. Így például ma Magyarországon a pénzhiány ellenére hatósági áremelésekkel, és az importáruknak a forintleértékelést követő áremelkedésével tartják fenn az inflációt. Az ár az áru egységéért fizetendő pénzmennyiség. Ha ez a pénzmennyiség bármely okból nő, akkor emelkedik az ár, és egyben csökken a pénz vásárlóereje az adott áru vonatkozásában. Ha pedig az áremelkedés általános, akkor szinte minden áru vonatkozásában.
Mégis félrevezető az a sokat hangoztatott állítás, miszerint az inflációt az okozza, hogy "túl sok pénz vadászik túl kevés árura". Ez ugyanis az infláció okának a megkerülésével csak a felszínen érzékelhető látszat egyik vonatkozására utal. Már a mindennapi tapasztalat is ellentmond ennek a hamis állításnak, hiszen egyik üzletben sem "vadásznak" a vásárlók hatalmas pénzmennyiséggel a hiányzó árukra, hanem fordítva: rengeteg dráguló áru van és az embereknek nincs elég pénzük, hogy megvegyék, noha szükségük lenne rá. Az infláció, a pénz felhígulása, valójában csak nominálisan, mennyiségileg, a számok növekedése szerint jelent "sok" pénzt. Ez a pénz minőségét, azaz vásárlóerejét tekintve kevesebb pénz, mert kisebb értéke van. Tény, hogy a jelenlegi magánpénzrendszerben a felvett kölcsönök összege gyorsan növekszik, de ennek az adósságpénznek a minősége, tartalma állandóan romlik, vásárlóereje csökken.
Magyarország összes külföldi és belföldi tartozása 1999 januárjában 71 milliárd dollárra rúgott. Mivel ezután a bruttó tartozás után fizeti az ország, - az állam és a magánszektor egyaránt - az adósságszolgálatot, ezért a hitelek és kamataik megfizetése után egyre kevesebb pénz marad a forgalomban az újratermelésre és a fogyasztásra. Ez utóbbira jutó rész egyre szűkül a reálbérek folyamatos leszorításával. A reálbérek máig tartó csökkenése az exportra termelő vállalatokat külföldön versenyképesebbé teszi. A belföldi, nem exportra termelő gazdaság helyzete azonban a forgalomban lévő pénz szűkülésével folyamatosan romlik. A pénzszűkülés vonja maga után az inflációt és a munkanélküliséget is. Az a vélekedés, hogy az infláció - a pénzhígulás - elsősorban emelkedő árakat és nem növekvő eladósodást jelent, téves. Ahhoz hasonló látszattal van dolgunk, mint pl. az, hogy "a nap forog a föld körül". Amikor több pénzt kell kiadnunk ugyanazért az áruért, figyelmünket az árak nominális, mennyiségi növekedése köti le és nem az, hogy a kezünkben lévő pénz minősége változott meg, annak csökkent a vásárlóértéke. A pénz vásárlóerejének a csökkenése viszont a kamat miatt hatványozottan növekvő eladósodás közvetlen következménye.
Ha egy vállalkozó vissza akarja fizetni a banknak növekvő kölcsönét kamataival együtt, emelnie kell árujának és szolgáltatásának az árát. Az áru és a szolgáltatás ugyanaz marad, de előállítója most nagyobb árat kénytelen kérni érte, mivel költségei a hatványozott ütemben növekvő és kamatozó kölcsönökkel megemelkedtek. Az adósságra alapozott pénzrendszerben a pénzteremtés szükségszerűen gyorsuló ütemben növekszik. A kamatok fizetése egyre több és több hitel megteremtését és kikölcsönzését igényli. A felvett kölcsönök nagyobb része bizonyos idő elmúltával már csak a kamatok megfizetésére szolgál. A magán bankrendszer által a levegőből előállított újabb és újabb kölcsönök használati díja, "kamata", már láttuk, hogy uzsorának, vagy uzsorakamatnak tekinthető, mert egyrészt nem teljesítményt kifejező pénz használati díjáról van szó, másrészt pedig kizárólag magánszemélyek gazdagodását szolgálja. A teljesítménnyel fedezett pénz kikölcsönzése után szedett használati díj, hasonlóan a bérbe adott lakás vagy autó bérleti díjához, jogosnak tekinthető. Ez az igazi kamat. Mivel közfeladatok ellátására fordítható törvényes állami bevételt képez, ezért jogosnak tekinthető az állam által kibocsátott és hitelbe adott pénz után szedett kamat is. Azonban mind az uzsorakamat, mind a jogos kamat beépül a termelési költségbe és növekedésük következményeként automatikusan hajtják fel az árakat.
Nézzük meg közelebbről, hogy az adósság miként eredményezi a pénz vásárlóerejének a csökkenését? Az adósság kamatai fizetéséhez nem elegendő hasonló összeget kölcsönvenni, mert az csak a meglévő adósság tovább görgetéséhez és a kamatok felhalmozódáshoz elegendő. Az adósság terhek csökkentéséhez természetesen több pénzre van szükség, ezért elkerülhetetlen az áruk és szolgáltatások árainak a felemelése, a termelékenység fokozása, a munkabérnek és a rezsi költségeknek a leszorítása. A termelékenység növelésének azonban fizikai, a munkabér csökkentésének pedig biológiai és szociális korlátai vannak. Az uzsorakamat növekedése viszont nem ismer ilyen korlátot.
Az adósságból álló magán-pénzrendszerben a kölcsöntartozások és kamataik soha nem egyenlíthetők ki, mivel ennyi pénz egyetlen időpontban sem áll a gazdaság rendelkezésére. Szükségszerűen újabb adósság felvételére van szükség a soron következő részletek törlesztésére, a kamatok fizetésére, a gazdasági tevékenység működtetéséhez és a megélhetéshez. Ezzel az automatikusan növekvő adósságszolgálati teherrel csak az áruk és szolgáltatások árainak a folyamatos emelésével lehet lépést tartani. A termelési költségekbe beépülő uzsora növekedésével azonban a termelékenység nem tud lépést tartani, elsősorban ezért kell egyre több pénzt fizetni ugyanazért az áruért. A pénz minőségének a romlását, azaz a vásárlóerejének a csökkenését a fogyasztói árindexek mérik. Egy képzeletbeli árukosárba beleteszik egy átlagos fogyasztó által vásárolt legfontosabb árucikkeket és szolgáltatásokat. Ezeknek az átlagárát aztán összevetik a következő év hasonló áruinak és szolgáltatásainak az átlagárával.
A pénz vásárlóerejének csökkenését, minőségromlását, több tényező együttes hatása okozza. Első tényező az, hogy az MNB már csak adósságot, kamattal terhes kölcsönpénzt hoz forgalomba és 1996 óta teljesen beszüntette kamatmentes pénz kibocsátását. A másik tényező, hogy a magánvállalkozásként, üzleti alapon működő kereskedelmi bankok az MNB által kreált adósságpénzt úgynevezett tartalékként használva, ennek a pénznek a többszörösét hitelezik ki kamatra. A pénzemberek tudják, de széles körben nem ismeretes, hogy a kereskedelmi bankok csak kisebb részben a saját alapjaikkal, illetve betéteseik pénzével gazdálkodnak. "Tartalékaiknak", - amely maga is túlnyomórészt adósságból tevődik össze, - a többszörösét kölcsönzik ki, vagyis olyan pénzt, amellyel a hitelnyújtásig nem rendelkeztek. Ezt a kihelyezett pénzt a kölcsönfelvételkor, könyvelési technikákkal a semmiből állítják elő, azaz magáncélra működtetik a "bankóprést". És itt van elrejtve a lényeg. A magántulajdonban lévő bankrendszer kisajátította magának az állami szuverenitás fontos részét képező pénzkibocsátás monopóliumát, és ezt a kiemelkedő fontosságú állami felségjogot a saját magánmonopóliumává tette, a saját zsebére működteti. Ez ellenkezik a magyar alkotmány betűjével és szellemével, mert elvonja a demokratikus államtól és a politikai felelősséget egyedül viselő választott szervektől, az országgyűléstől és a kormánytól, az alkotójellegű hatalomgyakorlás egyik legfontosabb eszközét, és az egyik legfontosabb állami jövedelmet.

Mit jelent az MNB függetlensége?
Kitől független és kitől függ mégis a de jure még állami, azonban de facto már privát magyar központi bank? Ha tehát az MNB - amint azt a sűrű titkolódzás ellenére is ismertté vált tények bizonyítják - a magánbefektetőket, a privát pénzvagyon tulajdonosait támogatja és szolgálja ki monetáris politikájával, akkor de facto magánintézményként, magánérdekek szolgálatában tevékenykedik, és mellékessé válik jogi státusza, hogy formailag még állami tulajdonú intézmény.
Ha az Országgyűlés és a Kormány kényszeríteni tudná az MNB-t, hogy készpénz-kibocsátási monopóliumát, kamat- és árfolyam-szabályozási, kötvény-kibocsátási jogosultságait, azaz monetáris eszközrendszerét a közérdek szolgálatába állítsa, akkor de facto is valódi közintézmény, a nemzet egészének a bankja lehetne, nem csupán egy kivételezett embercsoport közellenőrzés alól kivont, magánintézménye. Az MNB ma azért nevezhető félállaminak, mert ez a jogilag köztulajdonban lévő intézmény 1990 óta ténylegesen olyan monetáris politikát folytat, amely döntően a külföldi és belföldi pénzvagyon tulajdonosoknak kedvez, az ő gazdagodásukat szolgálja, az ő csoportérdekeinek ad elsőbbséget a magyar társadalom és legitim képviselője, a demokratikus magyar állam, közösségi érdekeivel szemben. Az MNB elnöke saját hatáskörben 20 évre letitkosíthatja az általa vezetett intézménynek a közpénzekre vonatkozó döntéseit. Pl. az MNB bécsi fiókbankja által elvesztegetett 70 milliárd forint veszteségre vonatkozó vizsgálat eredményeiről azért tagadta meg az MNB elnöke a közvélemény tájékoztatását 1999 májusában, mert azt az általa is fogalmazott MNB törvény alapján banktitoknak lehet minősíteni.
A központi bankok két- és félévszázados történelmében e bankok magánellenőrzésének két típusa érvényesült a különböző államokban. A magánellenőrzés egyik típusa az, amikor a központi bank jogilag is teljesen magántulajdonba került, pl. a Bank of England különböző időszakokban, vagy az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System, amely kezdettől fogva száz százalékosan magántulajdonban volt és abban van a mai napig. A tényleges függetlenséget mindkét intézménynél igyekeztek különböző módszerekkel, pl. valódi ellenőrzési hatáskörrel nem rendelkező felügyeleti szervekkel álcázni, de ezek csak a közvélemény megnyugtatását célozták, és nem érintették - a teljes titoktartást is magába foglaló - függetlenséget.
A másik típus, amikor a központi bank jogilag állami tulajdonban marad, de ténylegesen magánellenőrzés alá kerül és hatáskörébe többé már egyik politikai felelősséggel bíró választott szerv sem szólhat bele. Az MNB ebbe a második típusba tartozik, olyan elsősorban magánérdekeket kiszolgáló, titkosan működő intézmény, amely formailag állami tulajdonban van. Ha pedig ez a tényleges helyzet, akkor ugyanúgy nem szabadna megengedni, hogy az MNB készpénzt és számlapénzt teremthessen magáncélra a levegőből, ahogyan nem lehet ezt megengedni a magánhaszonra dolgozó kereskedelmi bankoknak sem. Egy ország forgalomban lévő pénzének az előállítása nem tartozhat profitra dolgozó magánintézmények hatáskörébe. Ha egy magánvállalkozás - de facto ma már az MNB is az - teremti meg és kölcsönzi ki a pénzt, akkor bármilyen más vállalkozást csődbe juttathat azzal, hogy visszahívja a számára nyújtott hiteleket és nem ad többé forgóeszközöket a működéséhez. Ez aláássa a szabad vállalkozás lehetőségét, mivel a bankok, a bankrendszer és a befektetők, behozhatatlan előnyt élveznek minden más üzleti vállalkozással, az értéket termelő reálgazdaság egészével szemben.
Ameddig haszonra dolgozó magánintézmények a pénzteremtés és kamatra hitelezés magánmonopóliumával rendelkeznek, addig minden más üzleti vállalkozással - és magával az állammal szemben is - fölényhelyzetbe kerülnek. Ez pedig aláássa a jogegyenlőséget, a jog uralmát, az egyenlő esélyek szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot és a neki megfelelő politikai-társadalmi berendezkedést, a demokráciát. Minden monopólium - a magánpénzvagyon és magánpénzrendszer monopóliuma is - aláássa a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságot. Ha pedig nincs piacgazdaság, vagy pedig csak egy monopóliumoknak kiszolgáltatott korcs piacgazdaság létezhet, akkor valódi politikai demokrácia sem lehetséges. A monopolrendszer politikai formája az autokratikus elituralom, hazánk esetében ez a pénzügyi elit demokratikus formákba burkolt egyre kevésbé álcázott uralmát jelenti.

Van-e alternatívája a jelenlegi magánpénzrendszernek?
A jelenlegi magánpénzrendszer emberi találmány, nem megváltoztathatatlan természeti törvény. Ezért mód van hibáinak a kijavítására, ha pedig ez nem elég, akkor az egész rendszer tudományos elvek alapján kialakított új rendszerre való kicserélésére. A magánérdekeknek elsőbbséget adó MNB ma már csak kamattal terhes adósságot hoz pénzként forgalomba. Ugyanis ezt kívánja tőle a kamatjáradékot húzó kül- és belföldi pénztulajdonosoknak az érdeke. Ezt az adósságpénzt, megtetézve a meglévő és változatlanul tovább növekedő kül- és belföldi tartozással, egyszerűen matematikailag lehetetlen megfizetni. Az inflációs pénzromlásnak ez a magánpénzrendszer az elsőszámú okozója az adósságpénz használati díjának, az uzsorának, az automatikus növekedésénél fogva. A magánérdekeket szolgáló visszaélés megakadályozása végett nem szabad megengedni, hogy a pénzteremtés életbevágóan fontos jogosultsága magánellenőrzés alá kerüljön, vagy ha már oda került, akkor magánmonopóliumban maradhasson a jövőben is.
Az a szűk réteg, amely a saját magánérdekei szerint tudja alakítani a gazdasági élet vérkeringését, amely ki tudja sajátítani magának az árucsere közútrendszerét, a pénzrendszert, az a valódi társadalmi hatalom birtokosa. Nemcsak a pénzvagyont és a gazdasági életet ellenőrzi, de pénzügyi hatalma révén előbb-utóbb a politikai hatalom emeltyűi is a kezébe kerülnek. Egyébként a korrupciónak is ez a rendszerbeli alapja. A pénzmonopólium birtokosai pénzügyi eszközökkel - legális és illegális módon - elkerülhetetlenül kiterjesztik befolyásukat a politikai-közéleti szférára is, amely nem képes a pénzügyi túlhatalom nyomásának ellenállni. Ezért nem szabad a korrupció okait csupán esendő közéleti emberek jellembeli fogyatékosságaiban keresnünk és kizárólag adminisztratív és büntető jogi eszközökkel harcolni ellene. A közéleti morált a magánpénzrendszer nyerészkedő szelleme, uzsoraetikája ásta alá, ezért ezt a rendszert kell lecserélni, hogy kihúzzuk a talajt a korrupció alól.
Már említettük, hogy a pénz önmagában értéktelen szimbólum, csupán a tényleges teljesítményt tartalmazó áruk és szolgáltatások jele. Értéke nincs, de mégis szükséges segédeszköz, mert e semleges közvetítő közeg segítségével a különféle áruk könnyebben cserélhetők. A jelenlegi - széleskörű munkamegosztáson nyugvó - magyar gazdaságban a megfelelő nagyságú közvetíti közeg, azaz a kellő mennyiségű forgalomban lévő pénz hiánya veszélyezteti a gazdasági tevékenység zavartalan folytatását. Ezért minden olyan személy /a pénzvagyon tulajdonosai/ és intézmény /a központi bank és a kereskedelmi bankok/, aki, és amely eldöntheti, hogy mennyi pénz legyen vagy ne legyen forgalomban, elképzelhetetlenül nagy hatalommal rendelkezik. A pénz hatalma azon nyugszik, amint arra már Silvio Gesell is rámutatott, hogy a pénzvagyon tulajdonosai meg tudják tagadni a használatát, és ezzel akadályozhatják az áruk és szolgáltatások életbevágóan fontos cseréjét. Egy olyan méretű munkamegosztás esetén, mint amilyen a jelenlegi globalizált világgazdaság, a pénznek szükségszerűen központi szerepe van nemcsak a pénzügyi és gazdasági szférában, de a politikai hatalom globális befolyásolásában is.
A világméretű magánmonopóliummá alakult nemzetközi pénzrendszer urai ma fejezik be a szemünk előtt a reálgazdaság világméretű monopolizálását is. A globális pénzvagyon tulajdonosai, akik egyben a nemzetközi bankrendszer irányítói is, bármikor pénzhiányt tudnak előidézni a világgazdaságban és ennek a segítségével fel is tudják emelni ennek a közvetítő közegnek a nemzetközi árát. Ez az ár az a kamat, amely az államok feletti pénzhatalom első számú fellegvárában, a City of London-ban, meghatározott bankközi kínálati kamatlábhoz, a Liborhoz, igazodik világszerte. (Minden ellenkező látszat ellenére a Wall Street és a FED csak második számú központjai ugyanezen államok feletti globális pénzhatalomnak.) A reálgazdaság fizikailag lehetséges növekedésétől elszakított, és a kamatok révén hatványozott ütemben növekvő pénzmennyiséget be kellene fektetni, méghozzá biztonságosan, azaz kellő fedezettel és jövedelmezően. Egyre nagyobb volumenű stagnáló pénzmennyiség áll lesben, hogy megtalálja a maximális profitot hozó és biztonságos befektetést. Az érem másik oldala, hogy bolygónk számos országában pedig nincs elegendő pénz nemcsak a gazdaság növekedéséhez, de a gazdasági tevékenység egyszerű, reproduktív folytatásához sem. A felvett kölcsönök kamatai - azok csupán időmúláshoz kötött automatikus növekedése miatt - visszafizethetetlenné válnak. Így egyre több egyén, vállalat és állam jut csődbe. A csődök pedig a helyi vállalkozók - elsősorban a kis- és közepes vállalatok - tönkremenését, továbbá növekvő és tartós, többé meg nem szüntethető munkanélküliséget eredményeznek.
Az a kislétszámú embercsoport, amelynek sikerült a globális pénzrendszert a maga számára kisajátítania és a magántulajdonává tennie, a pénzmonopólium belső törvényszerűségei révén napról-napra egyre több pénzzel rendelkezik. Azok a gazdasági szereplők - legyenek akár egyének, vállalatok vagy államok - amelyek nem rendelkeznek pénzzel, s csak munkaerejüket és nyersanyagaikat tudják cserére felajánlani, bizonyos idő elteltével mindig a vesztő pozíciójába kerülnek. A világgazdaság cserefolyamataiban az egyik gazdasági szereplőé - a befektető pénztulajdonosé - a pénz, a másiké a nyersanyag, a munka, az áru és a szolgáltatás. Akinél a pénz van, az tud várni, válogatni, nem kell raktározási, szállítási költségeket viselnie, az időjárástól tartania, nem kell félnie árujának a romlásától. A pénz mozgékony, nincs térhez, időhöz, kultúrához kötve. Ezzel szemben a nyersanyag, a munkaerő, a tudás, az anyagi termékek és szolgáltatások mind a természeti és társadalmi körülmények, a tér és az idő nyomása alatt állanak; környezeti függőségük és az idő múlása miatt veszítenek értékükből, sőt teljesen hasznavehetetlenné válnak. Az a fél, aki munkaerőt, árut és szolgáltatást visz a piacra (világpiacra), az mindig zsarolható. Ennek következménye az egyenlőtlen csere, az alulfizetés. De a zsarolás gyakran a korrupció, a kényszermunka és az éhbér formájában is megjelenik.
A pénzrendszeren alapuló gazdaság előnyei a cseregazdálkodással szemben vitathatatlanok. A fejlett, magas szintű munkamegosztáson alapuló, modern gazdaság pénzrendszer nélkül nem működhet. A jelenlegi - most már Magyarországon is hiánytalanul bevezetett - magánpénzrendszer azonban olyan belső és kiküszöbölhetetlen ellentmondásokkal rendelkezik (pl. a pénzmennyiség hatványozottan nő és teljesen elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól, a kamatmechanizmus elszívja az erőforrásokat, lerombolja a szociális intézményrendszert, felesleges növekedésre kényszeríti a gazdaságot, jóvátehetetlenül pusztítva a természeti környezetet), hogy ezt a magánpénzrendszert vissza kell venni köztulajdonba és ismét szigorú közellenőrzés mellett, alkotmányosan szabályozva szabad csak működtetni. Módunkban áll ésszerűen gyakorolni a népszuverenitásból folyó és a társadalom egészét megillető pénzügyi szuverenitást, távoltartva az alkotmányosan irányított pénzrendszert az ingadozó pártpolitikák gyakran partikuláris és napi érdekeket érvényesíteni akaró közvetlen beavatkozásaitól. Kizárólag a demokratikusan választott és politikai felelősséggel rendelkező állami testületeknek szabad csak a pénzt megteremteniük és forgalomba hozniuk. Erre szolgál a közpénzrendszerre áttérés.
III.
A közpénzrendszer köztes modellje
A jelenlegi magánpénzrendszer nem természeti törvényen alapul - mint pl. a gravitáció, a fény sebessége stb. - hanem emberi találmány. Közmegegyezésen alapuló szabályokból áll, egy kártyajátékhoz hasonlítható. Semmi akadálya sincs annak, hogy a jelenlegi strukturálisan elhibázott magánpénzrendszert egy ésszerűbb közpénzrendszerrel váltsuk fel. Lehetséges olyan pénzrendszert létrehozni, amelyből hiányzik az uzsora jellegű kamat és az általa előidézett abnormális növekedési kényszer. Ezáltal kiküszöbölhető az eladósodás kényszere és feloldható az optimális gazdasági növekedés és az ökológiai követelmények közötti kibékíthetetlen ellentmondás.
A közpénzrendszerben nem a magánkontroll alatt álló központi bankok és a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok bocsátják ki a pénzt, hanem az egyes államok alkotmányosan ezzel a feladattal megbízott hatóságai, pl. a magyar államkincstár. Ő a pénzügyi szuverenitás gyakorlója megfelelő parlamenti és kormányzati ellenőrzés mellett. A magánbankrendszer ezután már csak a betéteseiktől összegyűjtött és szükség esetén az államkincstártól hitelbe kapott pénzt kölcsönözheti ki ügyfeleinek. A gazdasági aktivitáshoz szükséges pénzt az államkincstár, mint legfőbb monetáris hatóság, bocsátja ki és adja kölcsönbe közvetlenül a gazdasági élet szereplőinek és a kereskedelmi bankoknak, mondjuk 2 százalék kamatra. A kereskedelmi bankok aztán ezt a pénzt tovább kölcsönözhetik azoknak, akiknek további hitelekre van szükségük. A bankok által nyújtott hitelek kamata azonban már magasabb lesz, mondjuk 3-3,5 százalék, mint a kincstár által számított kamat, mivel ez az 1-1,5 százalék különbözet biztosítja a jövedelmező működésükhöz szükséges hasznot.
Ennél jobb megoldás lenne az a társadalmasított hitelrendszer, amelyet Síklaky István és Éliás Ádám dolgozott ki./7/ Eszerint köztiszteletben álló személyekből határozott időre szóló közvetlen választással helyi, középszintű és országos hiteltestületek létesülnének, amelyek munkáját szakértők segítenék. Az Országgyűlés határozná meg a központi költségvetés, az adók, és a központi forrásból nyújtott hitelek éves keretét. A hitelek elosztása, a hitelfelvételek megállapítása és az állami pénzügyekkel kapcsolatos minden további döntés azonban már a hiteltestületek hatáskörébe tartozna, amelyek nyilvánosan működnének. A kereskedelmi bankok csak a technikai lebonyolítást végeznék.
A már idézett "Magyar Modell" c. tanulmány helyesen állapítja meg, hogy az állam feladata gondoskodni arról, hogy elegendő csereeszköz, pénz álljon a polgárok rendelkezésére ugyanolyan állami szolgáltatásként, mint a közbiztonság, az alapoktatás, az egészségügyi ellátás biztosítása, a közútrendszer fenntartása, gátak építése, stb. A gazdasági tevékenységhez szükséges pénzt - a többi közszolgáltatáshoz hasonlóan - önköltségen kell az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltatásban dolgozó vállalkozók rendelkezésére bocsátani. A pénz önköltsége az a csekély mértékű kamat, amely fedezi a pénz előállításának, forgalomba hozatalának és kezelésének a költségét, valamint az az összeg, amely fedezi a gondos hitelkihelyezés esetén is bekövetkezhető veszteségeket. Ezért indokolt csupán 1-2%-os kamatot felszámolni. A hitelszövetkezetek, takarékpénztárak és kereskedelmi bankok is nyújthatnának hiteleket olyan feltételekkel, amelyeket a hitelt igénylők elfogadnának. Szigorú szabály írná elő, hogy - a jelenlegi gyakorlattól eltérően - a kihelyezhető hitelek összege ne haladhassa meg a pénzintézet saját tőkéje és a nála elhelyezett lekötött betétek együttes összegét.
A közpénzrendszerben a kormány által összeállított és az országgyűlés által jóváhagyott költségvetés pénzügyi fedezetét teljes egészében az államkincstár teremti meg és bocsátja kamatmentesen a kormány rendelkezésére, mint a pénzkibocsátás monopóliumával rendelkező monetáris hatóság. Így a gazdaság számára meghatározott mennyiségű kamatozó és kamatmentes pénz lesz forgalomban. Egy év elmúltával a magánszektor visszafizeti a bevételéből az államkincstárnak a közvetlenül kapott állami hiteleket, a kereskedelmi bankoknak pedig a tőlük felvett kölcsönöket. Ezután a kereskedelmi bankok is visszafizetik az államkincstárnak az általuk felvett hiteleket. Az államkincstár a visszafizetett összegeket azonnal kivonja a forgalomból és megsemmisíti. A magánpénzrendszertől eltérően az új közpénzrendszerben a megsemmisítés után is forgalomban marad még annyi kamatmentes pénz - ez a költségvetés finanszírozásával került oda -, amely elegendő, hogy a hiteleket igénybevevők kifizethessék az esedékessé váló kamatokat is. Az adósok megfizetik a bankoknak a főkövetelést plusz a 3-3,5% kamatot és ezzel teljesen adósságtól mentessé válnak. A bankok pedig megfizetik a kincstárnak a tőle felvett hiteleket és a 2% kamatot.
Ilyen közpénzrendszer esetén egyik magyarországi vállalkozó sem kényszerülne arra, hogy újabb kölcsönt vegyen fel a kamatok megfizetésére csupán azért, mert nincs elég forgalomban lévő pénz a hitelek és a kamatok egyidejű visszafizetésére. A költségvetés által a pénzforgalomba juttatott kamatmentes pénz elegendő ahhoz, hogy a kamatok megfizetése után is maradjon még elegendő pénz a forgalomban. Ha azonban a költségvetés kiadásai nagyobbak, mint az az összeg, ami az államkincstárhoz befolyik, és ott megsemmisítésre kerül, akkor úgy lehet egyensúlyban - azaz inflációtól mentes állapotban - tartani a pénzrendszert, hogy a kormány és a parlament olyan nagyságrendű adót vet ki, amely a megmaradó fölös pénzt is kivonja adóbefizetések formájában a forgalomból. Az adó beszedését követően aztán a kincstár ezt a pénz is megsemmisíti. Ez a pénzirányítási mód azt is jelzi, hogy a közpénzrendszerben nincs szükség állandó adók kivetésére. A 100 százalékos egyensúly kialakítása a gyakorlatban nem érhető el, de erre nincs is szükség. Csupán az szükséges, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége mindig elegendő legyen a felvett hitelek és kamataik egyidejű megfizetésére és ne kelljen csupán a kamatok fizetése végett további hiteleket felvenni.
Egy ilyen közpénzrendszerben - szilárd árak esetén - az államnak már nem lenne többé szüksége adóbevételekre ahhoz, hogy fenntartsa a gazdasági élet egyensúlyát. Ha azonban a gazdasági élet több pénz forgalomba hozatalát igényli az államkincstár részéről, akkor ezt a többlet pénzt adók kivetésével kell kivonni a forgalomból az infláció elkerülése végett. A forgalomba kerülő pénz sem lesz csupán a kincstár által kibocsátott kamatozó kölcsönök, valamint a költségvetés kiadásait fedező kamatmentes pénzek kombinációja. Ha a gazdaság több pénzt igényel, egyes esetekben elégséges csupán az adózás mérséklése és a kamatlábak csökkentése. A döntő fontosságú azonban az, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét, az adók kivetését vagy törlését, a kamatlábak emelését vagy csökkentését - a kereslet és kínálat alapján - a gazdaság objektív szükségleteihez igazodóan a demokratikus állam erre illetékes és politikai felelősséggel tartozó szerve és ne egy monopolhelyzetben lévő, felelősségre nem vonható, szűk csoport határozza meg elkerülhetetlenül önző és partikuláris magánérdekei szerint. És mindez pedig csak nyíltan, a lakosság széleskörű tájékoztatásával történhessen.
Arra a kérdésre, hogy miért vonunk ki pénzt a gazdaságból, amikor a gazdasági életnek több pénzre van szüksége, ezt válaszolhatjuk: Ha az állam konkrét feladathoz kötött, kamatmentes pénzteremtéssel finanszírozza a költségvetés kiadásait, akkor ezt a pénzt a feladat teljesülése után - az infláció elkerülése végett - ki kell vonni a pénzforgalomból, hogy aztán újabb konkrét feladatok legyenek finanszírozhatok újabb kamatmentes pénz kibocsátásával. Ezért van az, hogy a konkrét feladathoz kötött kamatmentes finanszírozás nem okoz inflációt, amint azt számos történelmi példa is igazolja. (Pl. a Dr. Wilhelm Lautenbach által kidolgozott és 1933 után sikeresen végrehajtott terv Németországban, /8/ vagy az Egyesült Államok hadiiparának a finanszírozása a két világháború alatt, vagy a Channel Szigetekhez tartozó Guernsey és Jersey, ahol 1815 óta igen sikeres kamatmentes közpénzrendszer van forgalomban. Csak helyszűke miatt nem soroljuk fel a további konkrét példákat.)/9/
Nem könnyű, de elvben megoldható számítástechnikai kérdés - vagyis konvergens probléma -, hogy milyen informatikai mechanizmussal, illetve milyen számítási mód alkalmazásával mérjék a piaci kínálat(árutömeg) és kereslet(pénztömeg) dinamikus egyensúlyát az optimális pénzmennyiség meghatározása és forgalomba hozatala érdekében.

A jövőbeli közpénzrendszer előnyei
A közpénzrendszer első számú haszna, hogy nem kell sem külföldről, sem belföldről felvenni piaci kamatozású kölcsönöket, mivel az állam fedezni tudja a gazdaság teljes pénzszükségletét. Második haszna, hogy mindig lesz elég pénz a főkövetelés és a kamatok egyidejű és együttes visszafizetésére. Megszűnik az adósságspirál, ki lehet kerülni végleg az "adósságfizetés még nagyobb eladósodás" ördögi köréből. Harmadik haszna, hogy csökken a magánkamatok szerepe, az állam által nyújtott kölcsönök kamatai közcélokat, a költségvetés kiadásainak a fedezését szolgálják. Negyedik haszna, hogy megszűnik a magánbankrendszer által a semmiből, könyvelési úton alkotott magánpénz után szedett uzsora, amelyet a köznyelv kamatnak nevez, de mint már utaltunk rá, nem tekinthető annak, mert nem teljesítménnyel fedezett megtakarítás használati díja, hanem csak fedezet nélküli, üres szimbólum kikölcsönzési díja. A közpénzrendszer ötödik haszna, hogy csak annyit és akkor kell adóztatni, ha és amikor az állam kiadásai tetemes mennyiségű kamatmentes pénz kibocsátását igénylik. Akkor ezt a többletpénzt adóval ki kell és lehet vonni a pénzforgalomból és így megelőzhető az infláció. Ahatodik haszon, hogy ez a rendszer alkotmányosan, szigorúan pártpolitikától mentesen működtethető. Mivel szigorú felügyelet alatt álló állami intézmény, a kincstár működteti, ezért nem állhat partikuláris érdekek szolgálatában és nem használható fel privát nyerészkedés céljára. Spekulációs célokat szolgáló pénzszűke, infláció és defláció, gazdasági visszaesés többé már nem idézhető elő. A közpénzrendszer hetedik haszna, hogy lehetővé teszi a gazdaság kiegyensúlyozott, folyamatos növekedését, a munkanélküliség minimumra csökkentését, az infláció és a defláció kiküszöbölését. A nyolcadik haszon az állami költségvetés egyensúlyának tartós biztosítása, a csökkenő adózás, a kincstárba befolyó kamatjövedelmek közmunkákra, közcélú feladatokra fordítása. Mindez lehetővé teszi a jóléti állam szociális intézményrendszerének az újraépítését, fenntartását, továbbfejlesztését. A közpénzrendszerkilencedik haszna: segítségével biztosítható, hogy csak a reálgazdaság tényleges növekedése, az áruk és szolgáltatások bővülése arányában kerüljön pénz a forgalomba. Ez visszaállítja az értéktermelő tevékenység elsőbbségét a spekulációs, parazita jellegű pénzforgatási tevékenységgel szemben.
A közpénzrendszer tizedik haszna, hogy megszünteti a korrupció legfontosabb, a jelenlegi pénzrendszer által gerjesztett okát. A magánpénzvagyon tulajdonosai ma a pénzügyi és vagyoni juttatások legváltozatosabb formáival befolyásolják a náluknál sokkal kevésbé megfizetett politikai és igazgatási elitet. Felszámolható a pénzügyi és bankszféra indokolatlan túlfizetése a reálszférához és a politikai-közigazgatási szférához viszonyítva. Visszaállítható a teljesítményelv a gazdasági, társadalmi és közéleti érvényesülés terén. Ha egy privilegizált csoport magán pénzmonopóliuma révén már nem vonhatja magához a többi ember munkájának eredményét, akkor megindulhat az erkölcsi tisztulás és létrejöhet egy igazságosabb társadalom.

A külföld és az új magyar közpénzrendszer
Az államok feletti pénzhatalmat szolgaian kiszolgáló magyar pénzügyi elit azt sugallja, hogy nem tehetünk semmit, mert Magyarország oly mértékben be van ágyazódva a nemzetközi pénzrendszerbe, hogy minden külön út lehetetlen és eleve kudarcra van ítélve, hiszen a globális pénzrendszer irányítói minden eszközzel meg fogják akadályozni a közpénzrendszer bevezetését Magyarországon. Ez az ellenvetés vagy tájékozatlanságból fakad, vagy merő defetizmus, s csak arra jó, hogy ne keressük a jelenlegi - nyilvánvalóan súlyos konstrukciós hibában szenvedő - magánpénzrendszer gyökeres megreformálásának a módozatait.
Feladatunk most az, hogy átgondoljuk, miként alakulhat reálisan az új magyar közpénzrendszer és a nemzetközi magánpénzrendszer kapcsolata. Ha a magyar gazdaság szereplői folyamatosan és olcsón elegendő tőkéhez jutnak a kincstártól, akkor csak az import fedezéséhez szükséges külföldi deviza felhasználása. Azt a célt kell tehát kitűzni a magyar gazdaság elé, hogy importkiadásait fedezze exportjának a bevétele. Ez nem könnyű, de elérhető célkitűzés. Magyarország egyedül is rátérhet erre a gazdaságpolitikára. Első lépésként el kell érnie az importkiadások radikális csökkentését. Csakis azt szabad importból fedeznie, - modern technológia, Magyarországon hiányzó fontos nyersanyagok és nem előállítható termékek, szolgáltatások - ami életbevágó a magyar gazdaság működéséhez. Fel kell karolni a hazai termékek és szolgáltatások igénybevételét a nélkülözhető import kiváltására és az exportkényszer enyhítésére. Ha sikerül egyensúlyba hozni az importot és az exportot, akkor fokozatosan kiküszöbölhető a devizakölcsönök felvétele a nemzetközi pénzpiacokon.
A legnehezebb kérdés az, hogy miként lehetne megszabadulni a máris hatalmas méretű és megfizethetetlen külföldi tartozásoktól. Magyarország külföldi össztartozása - a hivatalos statisztikai adatok szerint - 1999 elején 42,5 milliárd dollár. A nettó külföldi tartozás pedig 27 milliárd 974 millió dollár./10/ Ezt az adósságot "kinőni" nem lehet. Az eladósodás folyamatosan nőtt a rendszerváltás óta, ezen az sem változtatott, hogy a privatizációból befolyt több milliárd dollárt az MNB - csaknem kizárólag - a külföldi adósság törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot nyitni. Magyarország az 1973-tól 1980-ig terjedő időszakban felvett mintegy 4 milliárd dollár hitelt már több mint 16-szorosan megfizette adósságszolgálat, azaz kamatok formájában, mégis a külföldi bruttó tartozás 1999 januárjára 42,5 milliárd dollárra növekedett. Vagyis az eredetileg felvett 4 milliárd dollárra megfizettünk eddig mintegy 64 milliárd dollárt kamat formájában, mégis maradt még 42,5 milliárd dollár bruttó és 28 milliárd dollár nettó külföldi tartozás. Az adósságszolgálati terhek szempontjából a bruttó adósság a lényeges, mivel ez után az összeg után kell fizetni a kamatokat.
Minthogy a globális magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus uzsoraelvonása gyakorlatilag semmilyen időpontban sem teszi lehetővé ennek az egyre nagyobb összegű adósságspirálnak az áttörését, ezért az ország vezetésének vagy az időtlen-időkig való évi mintegy 3 milliárd dollár adósságszolgálat, vagy pedig az adósság-elengedés iránti tárgyalások azonnali megkezdése között lehet választania. Tudomásul kell venni az ország felelős vezetőinek, hogy az adósság egy részét egyszerűen - mint megfizethetetlent - le kell íratni. Ez kényelmetlen, hálátlan, sok türelmet és diplomáciai ügyességet igénylő sziszifuszi feladat, de végül is nem lehet kitérni előle. Ma már ismeretesek azok a tények, hogy több nemzetközi bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott kölcsöneit az 1990-es évek elején. De amikor látták, hogy az ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi összeomlás közvetlen veszélyének az időszakában is rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek a nagyarányú romlását, akkor adósság-elengedési terveiket félretették. (Soros György "A globális kapitalizmus válsága" c. legutóbbi könyvében ezeket írja: "Magyarországon például az első demokratikus választások ragyogó alkalmat teremtettek volna arra, hogy a múltban felvett adósságokat és az új kormány felvállalta kötelezettségeket elkülönítsék egymástól. Én támogattam volna ezt a tervet, ám Antall József, a későbbi miniszterelnök ellenezte: nem volt hajlandó ujjat húzni Németországgal, Magyarország legnagyobb hitelezőjével.")/11/ A növekvő eladósodás spirálját végül is le kell állítani. Az adósságnak arra a részére pedig, amelyet nem lehet leíratni, fizetési moratóriumot kell kiharcolni. Az Országgyűlésnek törvényben kell megtiltania újabb nemzetközi hitelek felvételét államkötvények és MNB-kötvények piacra dobásával. Amíg leépül a külső tartozás, addig korlátozni kell a deviza kivitelét Magyarországról. Újból ellenőrizni kell a devizamozgást, hogy az ország fizetőképessége fennmaradhasson.
Az egyik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország csak kis részben kapott hiteleket államoktól és a nem privát nemzetközi pénzintézetektől. A külföldi kölcsönök nagy részét kereskedelmi, azaz magántulajdonú bankoktól vette fel és ma már elsősorban azoknak a kis befektetőknek tartozik, akik magyar állampapírokba és MNB-kötvényekbe fektették be pénzüket. Nekik nem lehet megtagadni a kölcsönök és kamataik maradéktalan és pontos visszafizetését. Aki tanulmányozza a részleteket az tudja, hogy ez is féligazságokat tartalmazó, lényegében félrevezető érvelés.
A Magyarországnak hitelező - magántulajdonban lévő - nagy kereskedelmi bankok és befektető intézetek mind rendelkeznek a megfizethetetlen hitelek leírását fedező biztonsági keretekkel. Azok a kisbefektetők, akik megvásárolták a magyar állam és az MNB hitelleveleit, ezekhez az értékpapírokhoz a nagybankok és befektetői alapok közvetítésével jutottak. Ezek pedig financiálisan elég erősek ahhoz, hogy veszteségeik fedezésére félretett alapjaikból a magyar államadósság egy részét leírják, elengedjék, átütemezzék. Ezek a pénzügyi intézmények és tulajdonosaik már busásan visszakapták befektetett pénzüket. Reálisan nem várhatják el, hogy a végtelenségig jussanak évi nettó 3 milliárd dollárhoz minden ellenszolgáltatás nélkül, csupán azért mert a pénzrendszer szabályozása az ő magánmonopóliumuk lett és olyan szabályokat hoztak és hozhatnak a jövőben is, amelyek mindig nekik - a hitelezőknek - kedveznek és segítségükkel ki tudják kényszeríteni, elvben a végtelen időkig, az adósságszolgálat további fizetését. Gyakorlatilag csak azért nem tudják ezt megtenni, mert az adósságra épült magánpénzrendszer matematikai okokból előbb vagy utóbb katasztrofálisan össze fog omolni. Pl. nem tartható sokáig, hogy a pénzvagyon volumene háromszoros ütemben növekedjen a reálgazdaság növekedéséhez képest.
Egy másik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország külföldi tartozása ma már nagyrészt a magánszektor által felvett kölcsönökből tevődik össze és olyan privát tartozásnak minősül, amelybe a közérdeket képviselő állam már nem szólhat bele. Ezt az adósságot természetesen másképpen kell leépíteni, mint az állam által felvett hiteleket. Ha a magyar gazdasági szereplők számára kellő mennyiségben fog rendelkezésre állni olcsó hazai hitel, akkor kevésbé lesznek rászorulva arra, hogy drága külföldi devizahiteleket vegyenek fel. A közpénzrendszer szilárd és folyamatos pénzellátása olyan tartós gazdasági növekedést tesz lehetővé, amely biztosíthatja a magánszektor számára, hogy külföldi kölcsönei jelentős részétől viszonylag rövid idő alatt megszabaduljon.
A magyar kormány és pénzügyi vezetés az adósság-elengedési tárgyalásokon utalhat arra a közismert tényre, hogy a nemzetközi pénzvilág vezető központjai - City of London, Bank of England, Wall Street és a Federal Reserve System, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap - nem kérdezték meg az adósokat, amikor az 1974 után kihelyezett olcsó petrodollár milliárdok kamatait néhány hónap leforgása alatt - 1979 júliusától decemberéig - egy csapásra a háromszorosára emelték. Ezzel egyben az eladósodás mértékét is megháromszorozták. A kölcsönfelvevő országoknak, köztük Magyarországnak is, tehetetlenül kellett tudomásul venniük a róluk, de nélkülük hozott súlyos döntést./12/
Magyarországnak még maradék pénzügyi szuverenitására támaszkodva most kell válaszolnia erre az 1979-ben hozott egyoldalú zsaroló döntésre, amely kész helyzet elé állítva az országot, a magyar adósságot is megháromszorozta, és amely egyben lehetetlenné tette az adósságszolgálati terhek viselését további nagymértékű eladósodás nélkül. A magyar állam egyoldalú lépése - a megfizethetetlen adósság törlesztésének felfüggesztése - csak egy megkésett válasz lenne a pénzvilág vezérkarának 1979-ben hozott ugyancsak egyoldalú lépésére, amikor a kamatokat a háromszorosára emelte./13/
Egy ilyen lépés államférfiúi bátorságot igényel, de radikális fordulat nélkül a magyar társadalom erőforrásai továbbra is külföldre áramlanak úgy, hogy a magyar nép nem kap érte semmit cserébe. Meg kell szabadulni a Magyarországra importált - rákényszerített - magánpénzrendszertől! Az elszegényedésnek és a kamatfüggőségnek ezt a rendszerét, amely gyakorlatilag zsákutcába vitte az 1989 utáni magyar átalakulást, mert példa nélkül álló mértékben elszegényítette a magyar társadalom túlnyomó részét, mielőbb át kell alakítani közpénzrendszerré, még mielőtt a globális magánpénzrendszer - belső ellentmondásai következtében - katasztrofálisan összeomlik.
Ameddig haszonra dolgozó magánintézmények - a jogilag állami, de ténylegesen privát MNB és a kereskedelmi bankok - rendelkeznek a pénzteremtés és kamatra hitelezés monopóliumával, addig szükségszerűen fölénybe kerülnek minden más üzleti vállalkozással és magával az állammal szemben is. Ez utat enged a csoportönzés érvényesülésének, a pénzhatalommal való társadalmi méretű visszaélésnek, aláássa az egyenlő esélyek szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot, végső soron a demokrácia alapjait. A pénzrendszer Magyarországon 1989 után fokozatosan egy szűk réteg magánmonopóliumává vált. Ez a magánmonopolrendszer, mint már említettük, nemcsak ellentéte a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságnak, de a politikai hatalmat is elkerülhetetlenül egy szűk elit kezébe összpontosítja. Eddig egyetlen kormány sem tett kísérletet ennek a monopolhatalomnak a korlátozására. Az 1989 utáni kormányok és a különböző összetételű országgyűlések mind kiadták a kezükből az államirányítás és a kormányzás legfontosabb feltételét és eszközrendszerét képező monetáris hatalmat. Megelégedtek az alárendelt fiskális hatáskörrel. Beszedték az adót és összeállították a költségvetést, jól-rosszul elosztva annak 2/3-át, míg a harmadik harmadát már évek óta átutalják kamatként a pénzvagyon tulajdonosainak. (Így demokratikus kormányaink a magánpénzvagyon hivatalos és közpénzből fizetett kamatbeszedőivé is váltak.)
Jelenleg a monetáris és nem a fiskális hatalomnak van a döntő súlya a kormányzásban, mert minden elfogadott törvény és kormányintézkedés végrehajtása pénzforrásokat igényel. Ezeket a forrásokat pedig az igen korlátozott fiskális, adóztatási módszerek helyett monetáris eszközrendszerrel lehet és kell biztosítani. Monetáris eszközökkel előállított források nélkül ugyanis a politikai döntések egyszerűen nem hajthatók végre. Ezért Magyarországon valójában az dönt a legfontosabb stratégiai és politikai kérdésekről, aki ezt a monetáris hatalmat birtokolja. Olyan történelmi korszakban élünk, amikor nem lehet sem érdemben törvényeket hozni, sem az országot kormányozni, ha ennek a monetáris hatalomnak a belső szerkezetét, működési törvényszerűségeit legalább alapfokon nem ismerik a döntéshozók. Elfogadhatatlan az a törvényhozók részéről gyakran elhangzó mentegetőzés, hogy "nem tanult szakmám a közgazdaságtan és ezért nem értek - még alapfokon sem - a pénzügyekhez." Aki most képviselői vagy más közhivatalt vállal, annak kötelező minimumként rendelkeznie kell bizonyos monetáris ismeretekkel is a pénzrendszer működéséről, mert e nélkül ma semmilyen kérdésben sem lehet helyes döntést hozni.
IV.
Amit a jelenlegi pénzrendszeren belül is megtehetünk
1. Korlátozni kell az MNB túlhatalmát, ezért az első teendő módosítani a feles törvénynek számító, tehát a jelenlegi kormány koalíció által egyedül is megváltoztatható, 1991. évi LX. törvényt. Meg kell tiltani, hogy az MNB elnöke saját hatáskörében 20 évre letitkosíthassa a társadalom egészét súlyosan érintő monetáris döntéseit. A társadalomnak joga van ahhoz, hogy tudja: mi történik a pénzével? /14/
2. Vissza kell állítani az 1996-os állapotnak megfelelően az u.n. "0-ás állományt". (A magyar állam korábban kiadásai egy részét saját kibocsátású pénzzel finanszírozta és ezért nem fizetett kamatot. Ezt az összeget "0 kamatozású" tartozásként tartotta nyilván az MNB. Ezt a csaknem 2000 milliárd forintra rugó összeget alakították át piaci kamatozásúvá 1996-ban. Azóta az állam kamatot fizet a költségvetésből az MNB-nek, amelynek ezt, mint nyereséget, elvileg vissza kellene juttatnia a költségvetésbe, de ezt a valóságban eddig igen csekély mértékben tette meg, sorozatos veszteségeire való hivatkozással. Ezekért a veszteségekért komolyan eddig még senkit sem vontak felelősségre.
3. Vissza kell állítani az államnak az a jogát, hogy a költségvetési hiány egy részét (a költségvetés legalább 4-5%-át kitevő összeg erejéig) kamatmentes állami pénzteremtéssel finanszírozhassa drága, piaci kamatozású hitelek helyett. Bővíteni kell a kamatmentes finanszírozás egyéb lehetőségeit is és vissza kell térni az alacsony kamatozású állami hitelezés gyakorlatához. A konkrét feladathoz kötött kamatmentes állami finanszírozás nem okoz inflációt.
4. A jelenlegi monetáris gyakorlat kiiktatta a gazdálkodásból a termelő-kereskedelmi tevékenységet ösztönző kereskedelmi váltót és így eltűnt az a pénzügyi eszköz a gazdasági életből, amely a reálgazdasági szereplők között hitelez, azaz pénzt teremt, anélkül, hogy inflációt váltana ki. Miként azt Varga István (kézirat, 1999) megállapítja: "A bankkonszolidáció kapcsán az állam nem várta el a váltófizetés, azaz a végső leszámítolás helyreállítását, most a Postabank vagy az MFB, netán az MNB megsegítése során sem. A FIDESZ 600 pontos kormányprogramjában mindössze három sor foglalkozik a pénzügyi folyamatokkal, de annak sincs érdemi tartalma. A 40 pontos programból sem valósította meg a pénzügyi rendszer vállalkozásbaráttá tételét." Haladéktalanul létre kell hozni - állami garanciális alappal - egy váltóleszámítoló intézményt, amely a bankrendszerben megteremti a reálgazdasági szereplők egymás közötti hitelezésének a mechanizmusát, mint végső leszámítoló. Varga István azt javasolja, hogy azokat a bankokat, amelyek ennek forgalmát akadályozzák, - működési engedélyük bevonásával - ki kell szorítani a bankszférából. Kétségtelen, hogy ily módon jelentős pénzforrást lehet megnyitni a reálgazdaság számára az infláció veszélye nélkül.
5. Következő lépésként meg kell kezdeni az állampapírok jegybankpénzzel finanszírozott felvásárlását és a befolyt ellenértéknek az állami költségvetésben történő felhasználását. Az adósságállomány ilyen módon való leépítése forrást teremt a halaszthatatlan állami feladatok finanszírozására. A költségvetés egyharmadát elnyelő kamatterhet néhány év alatt a negyedére lehetne csökkenteni. A reálkamat csökkenésével az infláció első számú oka is fokozatosan megszüntethetővé válna.
6. El kell érni, hogy a reálgazdaság profitja nagyobb legyen, mint az államkötvények kamata. Ennek hiányában - mutatott rá Kopátsy Sándor (kézirat, 1998) - nincs megfelelő gazdasági növekedés, hiszen a tőke és a megtakarítás a pénzpiacra mennek. Csak annyi állampapírt szabad kibocsátani, amennyi vevőre talál a reálgazdaságban elérhető profitnál kisebb kamatok mellett is. Az új jegybanki törvénynek ki kell mondania, hogy csak annyi államkötvényt szabad kibocsátani, amennyire a profitnál kisebb kamat mellett is van kereslet.
7. A reálgazdaság rendelkezésére álló pénzmennyiség, az M1 és az M2, bővítésével olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a reálgazdaság kapacitásai optimálisan, minimális önköltséget eredményező módon vannak kihasználva. A jelenlegi magyarországi infláció oka nem a nagy kereslet, hanem a kamatterhek miatti magas költség. Ezt támasztja alá, hogy a magas infláció ellenére nagyon alacsonyak a profitok. A kamatterhek miatt folyamatosan emelni kell az árakat, mert egyébként veszteség keletkezne. Nem a kereslet, hanem annak a hiánya gerjeszti az inflációt. Magyarországon a kínálati árat ma a kapacitások jobb kihasználásával lehet csökkenteni. Jelenleg a bér sokkal kisebb költséget jelent, mint az állami elvonás, ezért a bérek visszafogásával nem lehet fékezni az áremelkedéseket.
8. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a költségvetés az elkülönített alapok fel nem használásával támogatja az MNB-t. A monetáris bázis a GDP-hez viszonyítva fele az 1986 évinek. Az MNB pénzügyi politikájának a következtében erőteljes pénzkivonás van folyamatban a reálgazdaságból. A magyar bankok mérlegfőösszege csak a GDP 70%, míg a többi rendszerváltoztató országé 140-150%, a nyugati országok esetében pedig a kétszeres ez az arány.
9. A bankrendszernek ismét hiteleznie kell a vállalkozásokat. Törvénnyel kell kötelezni a jegybankot és a kereskedelmi bankokat arra, hogy ne vonulhassanak ki az értékelőállító gazdasági tevékenység pénzügyi közvetítéséből. Mind a rendelkezésre álló pénztömegnek, mind e pénz monetáris kezelésének ismét a reálgazdaság működését kell szolgálnia.
10. Át kell venni a japán jegybank gyakorlatát. A Japán Nemzeti Bank kétévenként mintegy 1000 milliárd dollár kamatmentes jegybanki pénzzel látja el a japán gazdaságot, még sincs infláció, sőt egyedülálló jelenségként megjelent a negatív kamat. A japán kereskedelmi bankoknak nincs szükségük pénzbetétekre, ugyanakkor a reálgazdaság irányában szabadulni akarnak felesleges pénzeiktől, ezért teszik a lehető legolcsóbbá a banki hitelek felvételét. A JNB gyakorlata ismét bizonyítja, hogy a nagy erejű, kamatmentes vagy csekély kamatozású jegybankpénz nem okoz inflációt. Ezzel szemben a kamatozó államkötvényekkel való hitelpénzteremtés gerjeszti az inflációt. Az MNB-nek ily módon pont azoknak kell hozamot ígérnie, akik ezt a reálgazdaság jövedelméből kívánják kihasítani. Azért kell egyre több pénzt kibocsátani, hogy pótolni lehessen a forgalomban lévő pénzmennyiségben így keletkező hiányt. Ezzel az MNB állandósítja a funkció nélküli pénzkibocsátást.
11. Az államvezetés, az Országgyűlés és a kormány lemondott a pénzkibocsátás jogáról és ma már döntően csak külföldi kölcsönök felvételével,denominált devizában gyarapítja a forgalomban lévő pénzt. Így garantálva van továbbra is a folyamatos eladósodás és a forgalomban lévő pénz szűkössége által okozott gazdasági restrikció fennmaradása. Meg kell szüntetni a forint kicserélését külföldi valutára. Ne csupán denominált pénz legyen az országban, mert ez bármikor kivonható és túlságosan kiszolgáltatja az országot a külföldi befektetőknek. A pénzkibocsátás jogát az állam, a demokratikus kormány legalább részben vegye vissza. Korlátozza az MNB által begyűjtött valutatartalék volumenét, mert az a szükségesnél nagyobb kamatterheket jelent a magyar társadalom számára.
12. Az Országgyűlés és a kormány leállíthatná a bank-, hitel- és adóskonszolidációra fordított állami hitellevelek után a kamatok fizetését. A túlfizetett bankszektor ne élősködjön még hosszú évekig a társadalom nyakán, bezsebelve az államkötvények sok százmilliárdra rugó kamatait. A társadalomnak százmilliárdos veszteségeket okozó banki vezetők ne húzhassanak havi 8-9 millió forintos jövedelmeket. Ha a veszteség a költségvetést terheli, akkor a demokratikus közhatalom korlátozhassa az aránytalanul magas juttatásokat.
Eme - a teljesség igénye nélkül - felsorolt javaslatok a jelenlegi pénzrendszeren belül maradva is évi 500-600 milliárd forintra rugó megtakarítást eredményezhetnének a költségvetés számára.

Mit tehetünk most?
Első lépésként - a tömegtájékoztatási intézmények útján lefolytatott széleskörű társadalmi vita keretében - fel kellene világosítani a magyar társadalom minél nagyobb részét a jelenlegi pénzrendszer valódi természetéről, arról, hogy ezt a rendszert a nemzetközi és hazai pénzügyi elit a saját magántulajdonaként működteti és a kamatmechanizmus révén folyamatosan és egyre növekvő mértékben kisajátítja magának a társadalom többsége munkájának az eredményét. Második lépésként el kellene érni, hogy a kizsákmányoló kamatrendszer megváltoztatása a következő parlamenti választások központi témája legyen, mivel a magyar társadalom bajai a szegénységben gyökereznek, ennek pedig elsőszámú okozója a társadalmat fojtogató kamatrendszer.
Fel kell tárni, hogy a jelenlegi koalíció lényegében ugyanazt a monetáris politikát folytatja, mint az előző szociál-liberális kormány: a fiskális politika némi megváltoztatásával tovább működteti a társadalom erőforrásait elszivattyúzó monetáris rendszert, és változatlanul fenntartja a fosztogató kamatrendszert. Választani tehát nem a csaknem teljesen azonos pénzügyi politikát folytató szociál-liberális és a jelenlegi FIDESZ vezette polgári koalíció között kell, hanem egyrészt a pénzügyi elit érdekeit 1989 óta fenntartás nélkül kiszolgáló valamennyi kormányzat eddigi pénzügyi politikája és másrészt a pénzügyi szuverenitás helyreállítására, a magánpénzrendszer közpénzrendszerré átalakítására és a fosztogató kamatrendszer felszámolására törekvő új politika között. A társadalom akaratát a választott szerveknél gyakran hitelesebben kifejező civil szervezetek által képviselt egyik alternatíva a "Magyar Modell."Mivel a pénzügyi elit és a tőle függő politikai elit nem érdekelt egy ilyen társadalmi vita lefolytatásában, mindent el fog követni, hogy a "Magyar Modell" széleskörű megvitatására sem az elektronikus, sem az írott tömegtájékoztatásban ne kerülhessen sor. Ezért egyelőre csak az alulról jövő társadalmi kezdeményezések, a civil szervezetek aktív együttműködése és az internet által nyújtott nyilvánosság fokozottabb kihasználása jöhet számításba.
A választott képviseleti szervekkel az a legfőbb probléma Magyarországon, hogy a választási programok betartása alkotmányosan nem kötelező és az elmúlt évtized tényei szerint a pártok hatalomra kerülve - döntő mértékben - nem azt a programot hajtják végre, amelynek alapján elnyerték a választók többségének a bizalmát. A választók pedig semmilyen eszközzel sem rendelkeznek, hogy kikényszerítsék a választási ígéretek betartását. Így a következő választás tétje csupán az, hogy legközelebb melyik párt (pártok) kerüljenek abba a helyzetbe, hogy megszeghessék választóiknak tett ígéreteiket. Népi alkotmányozással kötelezővé kellene tenni, hogy a kormányprogramok minden lényeges kérdésben azonosak legyenek a választók felé hirdetett választási programokkal. Ennek kikényszerítésére alkalmasak lehetnének az ellenőrzési feladatokkal alkotmányosan is felruházott civil szervezetek.
Az a mentegetőzés, hogy más nyugati országokban is ehhez hasonló áldemokratikus a gyakorlat, elfogadhatatlan. Miért kell egy áldemokratikus, rossz gyakorlatot utánozni? Csak azért, mert csatlakozni szeretnénk az Európai Unióhoz? Tudomásul kell vennünk, hogy amíg a mérsékelt integráció előnyös lehet, addig az önfeladó, bekebelező-beolvasztó, vagyis szervilisen eltúlzott integráció bizonyosan hátrányos és káros. Csak a nemzeti szuverenitást megtartó és a nemzetállamoknak az önkéntesség alapján folyamatosan megújuló nemzetközi társulása fogadható el valóban demokratikusnak. Ebből a szempontból az Európai Unió súlyos demokrácia deficitben szenved, mivel csak belépni lehet az Unióba, de onnan távozni már sem önkéntesen, sem kizárással nem lehet. Az Európai Unió csak megbüntetheti azt a tagját, pl. jogai felfüggesztésével, amelyik nem teljesíti szerződéses kötelezettségeit. De aki egyszer tagja lett az Uniónak, az tagja marad örökre. Ezért már most nagyon vigyázni kell arra, hogy harmonizáció címén mit veszünk át.
Van azonban több jó példa is arra, hogy miként kell a nemzeti szuverenitáson alapuló állami önállóság és a nemzetközi integrációhoz tartozás előnyeit optimálisan összhangba hozni. Ezúttal csak a hazánknál kisebb Dánia példáját említem. Ez az ország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak is. Lakói azonban több népszavazáson úgy döntöttek, hogy nem adják fel saját pénzrendszerüket, központi bankjukat, nemzeti valutájukat és megőrzik pénzügyi szuverenitásukat. A legértékesebb dán földeknek - a maastrichti szerződés érvénybe lépése után is - csak dánok lehetnek a tulajdonosai és még dán útlevelüket is megtartják ennek a skandináv országnak a polgárai. Az integráció tehát összeegyeztethető a nemzeti érdekek érvényesítésével, ha ezeket az érdekeket nem szervilis politikusok, hanem népüknek elkötelezett demokraták képviselik.
A nemzetek, mint etnikai-kulturális közösségek, és a nemzetállamok, mint érdekérvényesítő szuverén hatalmi központok, küldetése nem ért véget, csak megváltozott. A nemzetállamokat nem felszámolni, hanem segíteni kell, hogy új feladataikat - a nemzeti érdekek folyamatos képviseletét és érvényesítését az államok fölötti integrációs intézmények kollektív döntési rendszerében - minél sikeresebben tudják ellátni. Fel kell készíteni a nemzetállamokat arra, hogy együttesen képesek legyenek - a közvetlen és közvetett demokrácia alulról jövő módszereivel - ellenőrizni nemcsak a nemzetközi integrációs szervezetek államok feletti közintézményeit, de a multinacionális vállalatbirodalmakkal összefonódott nemzetközi fináncoligarchia transznacionális hálózatát és annak külön intézményrendszerét is. Meg kell erősíteni a nemzetállamokat, hogy ellen tudjanak állni e globálisan megszerveződött magánhatalom hegemón törekvéseinek, hogy az rejtett-rejtőzködő hálózatával és álcázott módszereivel ne befolyásolhassa és ellenőrizhesse a nemzetállamokat tömörítő közjogi integrációs szervezetek közösségi hatalmát. Az egyensúlyt biztosító középút - az integrációs önfeladás és a nemzetállami elkülönülés két véglete között - a nemzetállamok önkéntes, folyamatosan megújuló és alulról ellenőrzött társulása lehetne. A globalizmus és a nemzetek felettiség túlzásait csak a nemzetállamok megőrzendő szuverenitása korlátozhatja. A globális pénzrendszer szélsőséges kilengéseit - természetes fékrendszerként - csak a nemzetállamok egyéni és kollektív érdekérvényesítő ereje csillapíthatja. A magán pénzhatalom szélsőséges individualizmusát csak a társult nemzetállamok demokratikus kollektivizmusával lehet kiegyensúlyozni.
V.
A közpénzrendszer és a földjáradék
Indokolt utalni arra a veszélyre, hogy a közpénzrendszerre való áttérés esetén a spekulációs pénzvagyon majd a földbirtokba menekül, hogy az elveszített kamatokért a földjáradékkal kárpótolja magát. Ezért már most érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehetne a földjáradékot bezsebelő ingatlanspekulációt korlátozni hazánkban. A gazdaságtörténet ismert ténye, hogy mindig több földet vásároltak akkor, amikor alacsony volt a kamat. Mivel a pénzhez hasonlóan a föld is életbevágó fontosságú minden ember számára, ezért bármit teszünk, szükségképpen használnunk kell a földet. Az élet éppenúgy elképzelhetetlen a föld nélkül, mint levegő vagy víz nélkül. A földnek ezért mindig az emberek közösségéhez kell tartoznia. Ez a közösség aztán haszonbérletbe adhatja azoknak, akik azt megművelik, hasznosítják. Számos európai országban ez volt a gyakorlat egészen addig, amíg a római jog bevezetésével nem tértek át a földmagántulajdonra a középkor végén. (Magyarországon, pl. a székelyeknél mindvégig fennállott a közösségi földhasználat.)
Századunkban alapvetően két földhasználati rendszert alkalmaztak. A szocialistának nevezett országokban az állami tulajdonlás és földhasználat különböző változatai és fokozatai érvényesültek, míg a kapitalista rendszerű országokban a föld magántulajdona és használata a gyakorlat a mai napig. A reálszocialista közösségi földhasználat, akár állami-gazdasági, akár kolhoztípusú-szövetkezeti formáját nézzük, sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a föld magánhasználata. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböző volt a háztáji földek és a szövetkezeti földek termésátlaga a háztáji művelés javára, mivel ez utóbbiban érvényesült a magánérdek és a személyes felelősség.
Éppen ezért az Európai Unióban és Magyarországon is a legelőnyösebb megoldásnak a magánhasználat és a közösségi tulajdonlás összekapcsolása látszik. Ez egyszerre segítené az egyéni törekvések kibontakozását és a szociális igazságosság érvényesülését. Egy ilyen kombinált földhasználat bevezetése azonban komoly akadályokba ütközik. A mai földbirtokosok - legalábbis a demokratikus országokban - földjüket vagy vásárolták vagy törvényesen örökölték. Éppen ezért igazságosan csak törvényes kisajátítás útján és megfelelő összegű kártérítés fizetése ellenében lehet a jogállamnak megfelelő új helyzetet kialakítani. Az Európai Unióban az egyes községek nem képesek az új földhasználati formának a kialakítására pótlólagos pénzeszközök biztosítása nélkül. Ezt a pénzt úgy is elő lehetne teremteni, hogy valamennyi földre az értéke 3 százalékának megfelelő ingatlanadót vetnének ki.
Ez Magyarország esetében azt jelentené, hogy az önkormányzatok ebből az összegből felvásárolnák a területükön található eladásra kínált földingatlanokat évről-évre. Ilyen módon 33 év leforgása alatt az önkormányzatok a teljes földterület tulajdonosai lehetnének. Az így köztulajdonba került földet aztán haszonbérletbe adhatnák magántermelőknek. Egy másik megoldásnak kívánkozik az, hogy a 3 százalékos értékadó helyett a tulajdonosok kötelezettséget vállalnának arra, hogy 33 év elteltével ingatlanukat eladják az önkormányzatnak. Ezután is művelhetnék földjeiket, de már nem mint tulajdonosok, hanem mint haszonbérlők és a föld mindenkori piaci értékéhez igazodó földhasználati díjat kellene fizetniük az önkormányzatnak. Ezen túlmenően a haszonbérleti díjat meghatározott idő elteltével rendszeresen hozzá kellene igazítani a föld aktuális forgalmi értékéhez. Enélkül a kiigazítások nélkül újból munkanélküli jövedelemhez jutnának azok, akik földjüket egy korábbi időpontban vették haszonbérletbe és ezért kisebb összegű haszonbért kötelesek fizetni. További lehetőség lenne, hogy a bérleti díjak megállapításánál az önkormányzat figyelembe vegye a szociális és a környezetvédelmi szempontokat.
Egy ilyen reform azonnal véget vetne a föld- és telekspekulációnak, mivel a nem hasznosított földtulajdon az ingatlanok árának csökkenése miatt azonnal eladásra kerülne a várható veszteségek elkerülése végett. Minél több ingatlan kerülne piacra, annál inkább esnének az árak. Ez pedig egyre több földművelő magyar embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy gazdálkodjon. Ez a megoldás a többi szegény ország lakói számára is fontos lenne, mert jelentősen növelhetné az élelmiszertermelést. A haszonbérlők ugyanazokat a jogokat élveznék, mint a jelenlegiek. Vagyis beépíthetnék a bérelt területeket a helyi előírásoknak megfelelően, továbbá eladhatnák vagy utódaikra hagyhatnák azokat, harmadik személynek bérbe adhatnák egészen addig, amíg a haszonbérleti díjat megfizetik. A haszonbérlethez nyilvános árverésen lehetne hozzájutni. Egy ilyen megoldás hosszútávon igen nagy pénzterhet venne le a munkát végzők válláról, mert végső soron mindig ők fizetik meg az ingatlanspekulánsok nyereségeit. A felvázolt megoldással fel lehetne számolni a pénz- és ingatlanspekulációt. Ugyanakkor nem sértené a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek sem a legitim érdekeit. Mégis lehetővé tenné egy olyan rendszer kialakítását, amelyben többé már nem élvez egy elenyésző kisebbség aránytalan előnyöket a többség költségére és kárára. Nem kétséges, hogy az itt vázolt földreform széleskörű ellenállásba ütközik. Ez azonban nem változtat azon, hogy keresni kell a konkrét megoldásokat, amelyek a földhasználat tekintetében is kivezetnék a magyarokat az uzsoracivilizáció zsákutcájából. Bármely megoldás elfogadható, amely felszámolja az ingatlanspekulációt és igazságosan osztja el a magyar földből - az egész nemzet közös tulajdonából - származó hasznot. Magyarország kezdeményező lehetne ezen a téren. Nem a hibásnak bizonyult külföldi megoldásokat kell erőltetni, hanem megtalálni a szabad földművelő magyar polgárok Kertmagyarországának saját útját.

Milyen adórefomra lenne szükség?
Ökológusok becslése szerint a világgazdaság termelésének mintegy a fele környezeti hatásait tekintve veszélyesnek minősíthető. Egy valódi pénzreform és földreform fokozatosan enyhítene a gazdasági növekedés kényszerén, de a természeti környezet könnyelmű és felelőtlen rombolását nem szüntetné meg. Ezért két irányban is módosítani kellene az adórendszeren az Európai Unióban és Magyarországon is. Egyrészt a jövedelem adóztatása helyett a termékeket kellene megadóztatni. Másrészt a termékek ökológiai költségeit bele kellene számítani a termékek adójába. A kamatmechanizmus jelenlegi kényszere az emberi szükségletektől elszakadt felesleges termelést is ráerőltet a gazdaságra. Ez a lényegében értelmetlen kényszertermelés pótolhatatlan természeti forrásokat pusztít el. Noha Magyarországon jelenleg nincs megfizetve a munkaerő, sőt jelenleg a magyar bérek a legalacsonyabbak még lengyel, cseh, horvát és szlovén összehasonlításban is, ennek ellenére a multinacionális vállalatok által bevezetett és a drágává vált emberi munkaerőt kiküszöbölő modern technológiák hazánkban is egyre inkább megterhelik a természeti környezetet. Ha a környezeti ártalmak és az említett pótolhatatlan erőforrások a jelenleginél jobban meg lesznek adóztatva, akkor a termékek árai emelkedni fognak. Ennek következtében egy bizonyos ponton már nem lesz kifizetődő erőltetni a modern és még modernebb, igen költséges technológiák bevezetését hazánkban. A különböző tényezők együttes hatásának az eredményeként az is elképzelhető, hogy ismét olcsóbb lesz az élő munkaerő alkalmazása nemcsak Magyarországon, de a legfejlettebb országokban is.
Az Európai Unió országaiban a társadalom ma kétszer is fizet, ha valaki egy modern gép beállításával elveszíti a munkahelyét. Egyrészt le kell mondania a dolgozó által fizetett jövedelmi adóról, mivel a gépekből származó jövedelem nincs a munkásokéhoz hasonló módon adóztatva, másrészt munkanélküli segélyt kell folyósítania az elbocsátottak számára. A jövedelmi adó és a szociális járulék fizetése alóli kibúvás egyik legeredményesebb módja így a fekete munka igénybevétele lett. Ezért nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió országaiban is igen tetemes a feketegazdaság részaránya. Ha nem lenne jövedelmi adó, akkor az árnyékgazdaságra már nem lenne szükség, és ez a rejtett gazdaság is hozzájárulhatna a nemzetgazdaság egésze teljesítményének a növeléséhez.
Egy ilyen adóreform esetében nem csökkenne az életszínvonal, mert a termékek árának az emelkedését ellensúlyozná az adómentes jövedelem nagyobb vásárlóereje. Ez elvezethet egy környezetvédelmi szempontból sokkal ésszerűbb fogyasztói magatartáshoz. Ezeket a változtatásokat ma már nem lehet az egyes nemzetgazdaságok szintjén kielégítően végrehajtani. Ha megdrágul a természeti környezet megterhelése, akkor a szegényebb országok fokozottan ki lesznek téve a környezetszennyezés exportjának a fejlett ipari országok részéről. Egy pénz- és földreformmal egybekötött adóreform számoskörnyezetvédelmi probléma megoldását is elősegíthetné. Csak ezen három reform kombinációja vezethet el optimális megoldáshoz. Így lehetne véget vetni a pénzvagyon természetellenes növekedésének, a szegénység további fokozódásának, a jelenleg elkerülhetetlennek látszó gazdasági és társadalmi összeomlásnak. Mind az emberiség, mind a természet csak akkor lélegezhet fel, ha ki tudja szabadítani magát a rátelepült uzsoracivilizációból.

Van alternatíva
Ehhez az első lépés tudni, hogy van alternatíva. A második lépés már sokkal nehezebb. Le kell küzdeni azok ellenállását, akiknek nem érdeke, hogy a pénzközpontú, kamatszedő civilizációt egy természetes gazdasági renden nyugvó, emberközpontú új világrend váltsa fel. A jelenlegi rendszer haszonélvezői ezért követnek el mindent, pl. a kamat- és inflációmentes pénzrendszert kidolgozó Silvio Gesell nézeteinek az elhallgatása érdekében is. Winston Churchill mondotta a Harvard Egyetemen 1943-ban: "sokkal kifizetődőbb annak az ellenőrzése, hogy mit gondoljanak az emberek, mint országokat elfoglalni és lakóikat kizsákmányolni. A jövő birodalmai az emberi agyat ellenőrző birodalmak lesznek."
Magyarországon ma kettőshatalom van. Az egyik az egyre gyengülő szervezett közhatalom, amely még formálisan demokratikus ellenőrzés alatt van és amelynek központi intézményei a parlament és a kormány. A másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom hálózata, amely elsősorban a jelenlegi pénzrendszernek köszönheti létét. Ennek a sokfelé elágazó és a döntési központokat lefedő HÁLÓZATNAK az egyik kulcsfontosságú intézménye a de facto privatizált félállami jegybank, amely nem áll többé a társadalom demokratikus kontrollja alatt. Hogy a jelenlegi alibi demokráciában mennyire nem számít a választópolgárok akarata és mennyire könnyű félretolni még a formálisan biztosított népszavazás jogát is, arra jó példa a termőföld tulajdon-szerzéssel kapcsolatos, - több mint 300 ezer aláírással támogatott - népszavazási kezdeményezés elutasítása a leváltott szociál-liberális többségű parlament által.
Valódi rendszerváltás akkor lesz Magyarországon, ha a pénzrendszer irányításának az életbevágóan fontos közügye ismét a köz - azaz a demokratikus állam - ellenőrzése alá kerül, ha áttér az ország a magánpénzrendszerről a közpénzrendszerre. Földgolyónk, a levegő, a víz, a termőföld, úthálózatunk és a gazdasági élet útrendszere, - a pénzrendszer - is csak köztulajdonban lehet, hogy működhessen az egyéni teljesítményt az azonos esélyek alapján kibontakoztató piacgazdaság és politikai kifejeződése a nem formális, hanem tartalmi demokrácia. Csak az uzsorajövedelmet biztosító magánpénzteremtés és kamatmechanizmus megszüntetésével lehet beindítani a tartós gazdasági növekedést, felszámolni a munkanélküliséget, az inflációt, és visszaállítani az értékteremtő munka és teljesítmény becsületét. Végezetül fontossága miatt megismételjük, hogy csak a pénzrendszer demokratizálásával lehet megszabadulni a ránk telepedett pénzmonopólium jelenlegi uzsora-diktatúrájától, amely a demokratikus formák és látszatok mögé bújó arctalan uralom, de amely ugyanolyan könyörtelenül leigázza és megalázza az embereket, mint a nyílt, - fizikai erőszakra - támaszkodó diktatúra. Csak a népszuverenitást helyreállító közpénzrendszer bevezetésével lehet kikerülni a jelenlegi morbid és dekadens uzsoracivilizációból és áttérni egy egészséges emberközpontú társadalomra Magyarországon is.
Idézetek, megjegyzések:
  1. U.S. Congress, Senate, Banking and Currency Committee, National Economy and Banking System of the United States, Senate Document 23, 76th Congress, 1st Session, (reprint edition Wickliffe, Ohio: Monetary Science Publishing. 1976), page 91
  2. Appleton Cyclopedia, 1861. Page 296,
  3. Síklaki István, "Magyar Modell", A globális kapitalizmus egy lehetséges alternatívája, 6.old, kézirat, Budapest, 1999. február
  4. The Truth in Money Book, by Theodore R. Thoren and Richard F. Warner, Chagrin Falls, Ohio, 1994, page 51
  5. A Magyar Nemzet 1996. november 25-i számában Andor László, Csath Magda, Fecske Mihály, Kopátsy Sándor, Lóránt Károly, Mandel Miklós, Mándoki Andor, Matolcsy György, Mocsáry József, Németh Tibor, Plenter János, Síklaky István, Szakolczay György, Szira Tamás és Varga István fordult nyílt levélben az országgyűlési képviselőkhöz
  6. Silvio Gesell: "Die natürliche Wirtschaftsordnung", 8. Auflage, Bern 1938, Seite 404
  7. "Magyar Model", 12. old., 4. Fejezet: A hitelezés társadalmasítása,
  8. EIRNA-Studie, Januar 1994, Wiesbaden, Der Weg aus der Depression, Die Alternative zu Produktionsverlagerung, Massenarbeitslosigkeit und Finanzspekulation, Seite 156-167
  9. Debt Virus, by Jacques Jaikaran, Glenbridge Publishing, 1995, Jewels in the English Channel, page 139-154
  10. Magyarország külfölddel kapcsolatos követelései és tartozásai, 14. oldal, 1998, Forrás: MNB, Statisztikai Főosztály
  11. Soros György: A globális kapitalizmus válsága, veszélyben a nyílt társadalom, Scolar Kiadó, Budapest 1999, 150. oldal
  12. F.William Engdahl: Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen Weltordnung, Seite 270-272, Dr. Böttiger Verlags-GmbH, Wiesbaden 1993
  13. U.O. 202 old.
  14. 1996. március 12-én dr.Trim Gábor ügyvéd indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz (Iktatószám: 490/B/96), amelyben kérte az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. Törvény 4. § (1) bek., valamint a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII törvény 19. §(5) bek. utólagos normakontroll keretében történő megsemmisítését. Többek között arra hivatkozott, hogy az Alkotmány 61. § (1) bek. szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. Az Alkotmány 8. § (2) bek. szerint pedig az alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvényben kell megállapítani, de az alapvető jogok lényeges tartalmát még törvény sem korlátozhatja. A közérdekű adatok megismeréséhez való jog az Alkotmány alapvető jogokat tartalmazó XII. fejezetében található, tehát alapvető alkotmányos jognak tekintendő. Tudomásunk szerint az AB még nem döntött ebben az ügyben. Ha lenne ilyen döntés, az érintené az MNB elnökének azt a jogát is, hogy a közpénzekre vonatkozó érdemi döntéseit - saját határkörben - 20 évre letitkosíthatja.
Felhasznált irodalom:
Arter, Matthyas, Karl Marx und Silvio Gesell, Gedanken zum Doppelwesen des Geldes, M. Arte Verlagstatigkeit, Meilen, Schweiz, 1996
Bernstam, Michael S. and Rabushka, Alvin, Fixing Russia's Banks, Hoover Institution Press, Stanford, CA, 1998
Calvo, Guillermo A. and Kumar, Manmohan S., Financial Markets and Intermediation, Financial Sector Reforms and Exchange Arrangements in Eastern Europe, Occasional Paper 102, International Monetary Fund, Washington DC, February 1993
Creutz, Helmut, Wege zu einer krisenfreien Marktwirtschaft, Ullstein, 1996
EIRNA-Studie, Der Weg aus der Depression, Wiesbaden, Januar 1994
Engdahl, F. William, Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen Weltordnung, Wiesbaden, 1993
Estermann, Thomas,- Hammarli, Matina und Jehle, Bruno, Alternative Geldmodelle, Aaran, 1993
Estermann, Thomas, Schuldenfreies Tauschgeld Talent, Entwurf einer Grundlgenden Geldreform, INWO, Schweiz, 1994
Europaische Union, Die Vertragstexte von Maastricht, Europa Union Verlag, 1994
Franz, Otmar, European Currency in the Making, Libertas, Sindelfingen, 1989, Editor, Ladislaus Barlay
Gazdaságpolitika más megközelítésben, A Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődés-gazdaságtani Szakosztálya vitáinak anyagai, Aula Kiadó, 1997
Gesell, Silvio, Gesammelte Werke, Band 6, 1911-1912, Lütjenburg, 1990
Hoffmann, Günter, Tausche Marmelade gegen Steuererklarung, Piper, München, 1998
Islinger, Robert, Einkaufen ohne Geld, Econ Verlag, München,1998
Jaikaran, Jacques S., Debt Virus, Lakewood, Colorado, 1995
Kennedy, Margrit, Geld ohne Zinsen und Inflation, München, 1994
Klausner, Hans-Jürgen, Human-Wirtschaft, Das Weltkonzept für jedermann, WEG-Verlags-Anstalt, Vaduz, 1996
Korten, David C., Tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest, 1996
László Ervin, Harmadik évezred, Veszélyek és esélyek, a Budapest Klub első jelentése, Új Paradigma, Budapest, 1998
Matolcsy György, Sokk (vagy kevés?), Kairosz Kiadó, Budapest, 1998
Martin, Hans-Peter - Schumann, Harald, Die Globarisierungsfalle, Der Angriff auf demokratie und Wohlstand, Rowohlt, 1996
Miles, James G., Five Trillion Dollars and Ever-Deeper In Debt, Carlton Press Corp.,1994
Morita Akio, Made in Japan, Árkádia, Budapest, 1989
Mullins, Eustace, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
Ogger, Günter, BankKárok, Európa, Budapest, 1995
LaRouche H. Lyndon, The Road To Recovery,Leesburg, Virginia, 1999
Lindbergh, Sr, Charles, The Economic Pinch, Costa Mesa, CA, 1989
Patman, Wright, A Primer on Money, Washington, 1993
Plenter János, Amit a pénzről tudni kell, Kapu Füzetek 4.,Budapest, 1998
Senf, Bernd, Der Nebel um das Geld, Gauke, Fachverlag für Sozialökonomie, Lütjenburg, 1996
Soros György, A globális kapitalizmus válsága, Scolar Kiadó, Budapest 1999
Soros on Soros, Staying Ahead of the Curve, John Willey and Sons, Inc., New York, 1995
Schröder, Dirk, Mein Manifest, Stiftung für Existenzanalyse in Basel, 1996
Thoren, Theodore and Warner, Richard, The Truth in Money Book, Chagrin Falls, Ohio, 1994
Thoren, Margaret, Figuring out the FED, Chagrin Falls, Ohio, 1993
Thurow, Lester C., The Future of Capitalism, How Today's Economic Forces Shape Tomorrow's World, Penguin Books, New York, 1996
Wagner, Rainer, Die Zukunft des Geldes, Fischer, Frankfurt a.M.,1997
Weitz, John, Hitler bankárja, Kossuth, Budapest, 1997
Wittmann, Walter, Das globale Desaster, Politik und Finanzen im Bankrott, Wirtschaftsverlag Langen Müller, Herbig, 1995
Valóság 1999. június




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése