Tudomány-Technika
A Leopárd 2-es nehézharckocsi
 |
Németország
 a II. világháborúban alapozta meg a saját fejlesztésű és
 gyártású páncélosainak legendás hírnevét, és ez a tendencia
 mind a mai napig tart.
A
 Leopárd 2-es harckocsi világszerte aratott exportsikereket, és
 kevesen tudják, hogy az amerikai hadsereg is tesztelte a típust,
 és a későbbi M1 Abrams harckocsijuk csak azért győzött a
 tesztsorozat végén, mert a Leopárdot irreális követelmények
 elé állították, amit az természetesen képtelen volt
 teljesíteni. Zárójelben megjegyzendő, hogy az Abrams prototípusa
 sem lett volna képes a tesztkövetelményeknek megfelelni.
 A
 Leopárd 2 fejlesztését a 70’-es évek elején kezdték, az első
 szériapéldányok 1979-ben álltak szolgálatba.
 A
 jármű meghajtásáról egy V-12-es, turbófeltöltővel ellátott
 47.5 literes dízelmotor gondoskodik, mely 68 km/h végsebesség
 elérését teszi lehetővé, ám ez az érték békeidőben 50
 km/h-ra van korlátozva, a hajtáslánc kímélésének céljából.
 A motor 2600-as percenkénti fordulatnál adja le maximális
 teljesítményét, 1500 lóerőt (!). (Az Abrams harckocsi
 gázturbinája ugyanekkora teljesítmény leadására képes, ám a
 dízelmotor jóval kisebb infraképet generál, és nem fejleszt
 akkora hőt a páncélos körül, így a kísérő gyalogság
 fedezékként tudja használni a harckocsit. Továbbá az étvágya
 is jóval kisebb, mint az M1-nek.)
 A
 Leó 2-es fogyasztása terepen 500 liter/100 km-ben van megadva,
 műúton 300 literrel is elballag. Az üzemanyagtartályok 1200
 liter gázolajat képesek tárolni, de szükség esetén feltölthető
 petróleummal, kerozinnal de akár benzinnel is, bár ilyenkor
 csökken a motor teljesítménye. A motorhoz egy hatfokozatú
 automata sebességváltó csatlakozik, mely 4 előre, és két
 hátrameneti fokozattal rendelkezik. Hátramenetben 30 km/h
 maximális sebesség elérésére képes.
 A
 motor és a váltó folyamatos felügyelet alatt áll a fedélzeti
 számítógép jóvoltából, az esetleges meghibásodást a vezető
 előtti panelen kijelzi. A motor és az erőátviteli rendszer egy
 blokkban helyezkedik el, együttes tömegük 6200 kg, egy profi
 szerelőgárda a harctéren 12 perc alatt képes kompletten
 kicserélni, a megfelelő segédeszközök birtokában.
 Vízi
 átkelésre is van lehetőség, ez előkészítés nélkül 1.2
 méteres vízmélységet, légzőcső felszerelésével 4 méteres
 mélységet jelent.
 A
 személyzet 4 főből áll, beosztás szerint vezető, parancsnok,
 irányzó és a töltő-kezelő. Kísérleteztek automata
 töltőberendezéssel is, de a lőszerek tárolása miatt ez nem
 volt megoldható. A vezető három periszkópon át láthatja a
 külvilágot, a középső periszkópja éjjellátóra cserélhető.
 A vezető ülése alatt kialakítottak egy vészkijáratként
 funkcionáló nyílást is. A torony jobb oldalán (szemből-kívülről
 nézve bal oldalt) ül az irányzó, mögötte a parancsnok, a
 torony baloldala pedig a töltő-kezelő felségterülete. A vezető,
 a parancsnok és a töltő-kezelő munkahelye rendelkezik
 búvónyílással (az irányzó a parancsnokén keresztül mászik
 be a helyére). A torony két búvónyílására felszerelhető az
 MG 3-as légvédelmi géppuska, de legtöbbször csak a töltő-kezelő
 nyílására szerelik azt fel. A küzdőtér hermetikusan zárható,
 a tömegpusztító fegyverek hatása ellen túlnyomással védi a
 személyzetet, a levegőszűrők kívülről cserélhetőek
 telítődöttség esetén. A tűzvédelmi rendszer 70 °C felett
 automatikusan indítja a halonnal oltót, ezen kívül egy darab
 kézi működtetésű oltóberendezés is megtalálható a löveg
 mellett.
A
 Leopárd 2 harmadik generációs Chobham páncélzattal rendelkezik,
 ami a kritikus helyeken további titán-volfram erősítéseket
 kapott. (A Chobham páncél több rétegből áll: a felső,
 fémréteg alatt kerámialapok, olykor üveg és üvegszálas
 kompozit anyagok alkotják. Ezekből több réteget is egymásra
 préselnek, így rendkívül ellenálló anyag jön létre, mely
 nemcsak a kinetikus energiával romboló fegyverek ellen, de a
 kumulatív sugár ellen is jó eséllyel veszi fel a harcot.)
 A
 védelmi rendszer egyik legérdekesebb eleme a
 lézerbesugárzás-érzékelő rendszer, mely automatikusan indítja
 a 8 füstgránátot a kisugárzás irányába, így rejtve el a
 harckocsit a lézer-vezetősugaras rakéták vagy bombák elől. A
 füst infravörös rejtést is biztosít, így a páncélos a
 füstfüggöny alatt hőkamerával (infravörös kamera – a
 legtöbb tűzvezető rendszer ilyet használ) sem látható.
 A
 tank tűzvezető, optikai és felderítő rendszereit az irányzó
 és a parancsnok felügyelik. Az irányzó éjjel-nappal használható
 infravörös optikája, a sztereoszkópikus távmérő, valamint a
 tartalék célzórendszer és a parancsnok 360°-ban forgatható
 panorámaperiszkópja garantálja a személyzet sikerét
 harchelyzetben.
A
 löveg 120 mm-es simacsövű, automata füstelszívóval ellátott
 harckocsiágyú. A kétsíkú lövegstabilizátor segítségével
 akár terepen, menet közben is könnyedén célon lehet tartani a
 fő fegyvert. Az ágyúhoz kétféle lőszert fejlesztettek ki, a
 leválóköpenyes, szárnystabilizált űrméret alatti
 nyíllövedéket, mely egy kinetikus energiával romboló
 lőszertípus, ezzel elsősorban páncélozott célokat támadhat,
 2200 méterről 1000 mm páncélon képes áthatolni. A másik egy
 többcélú – páncélosok és bunkerek ellen használatos –
 kumulatív lövedék. Ennek a lőszernek a hatásos lőtávja akár
 6000 méter is lehet, és a magas kezdősebesség miatt akár
 helikopterek ellen is bevethető(!). A lövedék hüvelye félig
 elégő típus, így a küzdőtérben nem foglal sok helyet a lövés
 után hátramaradó hüvelycsonk. A töltő-kezelő munkáját egy
 hidraulikus segéd-töltőberendezés is segíti, így a löveg
 villámgyorsan újratölthető. A fő fegyver lőszermennyisége 42
 darab, ebből 15 a torony bal oldalán egy elektromosan működtetett
 ajtó mögötti lőszertároló rekeszben van elszeparálva a
 küzdőtértől, melynek teteje gyengítve van, hogy egy esetleges
 lőszerrobbanás esetén a robbanás felfelé találjon utat
 magának, ne pedig a küzdőtér felé. A többi 27 lőszer a
 harckocsi legbiztonságosabb pontján, a frontpáncél mögött
 került elhelyezésre, a vezetőtől balra.
 A
 löveggel párhuzamosan beépítettek egy 7.62-es MG 3 típusú
 géppuskát, mellyel az élőerő pusztítható hatékonyan. A
 légvédelmi és a párhuzamosított géppuskák lőszerjavadalmazása
 egyenként 2000 darab.
 A
 lőszer bemálházásához egy ajtót alakítottak ki a torony bal
 oldalán.
 A
 Leopárd 2-es eddig 7 modernizációs programon esett át, melyeknek
 köszönhetően a jelenlegi legmodernebb 2A7 verzió már alig
 hasonlít az eredeti szériapéldányhoz.
 Leopard
 2A1:

 A
 keresztirányú szélsebesség mérőt kiszerelték, valamint
 áttervezték az üzemanyag-szűrő berendezést, hogy a tankolás
 ne tartson olyan sokáig. A lőszertároló rekeszeket az M1 Abrams
 harckocsiéval azonosakra cserélték, és a karbantartók is kaptak
 néhány plusz fellépőt a motortér könnyebb megközelítéséhez.
 Javítottak a panorámaperiszkóp látómezején is, valamint a
 tömegpusztító fegyverek elleni szűrőt is áttervezték.
 Leopard
 2A3:
 (A
 2A2-es széria csak elméletben létezik, az A1-es verzió minimális
 változtatásai nem indokolták egy új típusszám kiadását, ám
 a 2A3-as verzió már jelentős mennyiségű újítást
 tartalmazott, ezért kapta meg a verziószámot.)

 Ennél
 a sorozatnál egy új rádióberendezés került a páncélosba,
 valamint a torony bal oldalán lévő lőszerrakodó ajtót
 lehegesztették, ugyanis az ajtó tömítése hamar felmondta a
 szolgálatot, így a küzdőtér túlnyomása megszűnt, ami
 vegyifegyverekkel szennyezett terepen nem igazán jó dolog. A
 lőszer bemálházása azóta a búvónyílásokon történik.
 Leopard
 2A4:

 Az
 első széria óta a legmélyebb módosítási programon az A4-es
 verzió esett át. A tűzvezető rendszer központi egységét
 lecserélték, a torony szemből és oldalról kiegészítő
 páncélelemeket kapott, így a hivatalos adatok szerint a védelem
 szemből, kinetikus energiájú lövedék ellen 700 mm (+ reaktív
 páncél) hengerelt acélpáncélnak felel meg, kumulatív
 lőszertípusok ellen 1000 mm (+ reaktív páncél) homogén
 acélpáncélnak megfelelő védelemmel van ellátva. A lőszerrakodó
 ajtót ennél a szériánál már elhagyták a toronyról.
 A
 fentieken kívül új tűzoltó berendezést és gondozásmentes
 akkumulátorokat is kapott. A lövegtől jobbra beépítettek egy
 kalibrációs berendezést, mellyel az irányzó ellenőrizheti
 lövés előtt, hogy a löveg és a céloptika egyazon pontra mutat
 e. A kalibrációs eszköz segítségével a löveg bármikor
 beszabályozható, a maximális pontosság érdekében.
 Leopard
 2A5:

 A
 2A5 széria tornya ék alakú páncélzatot kapott, mely moduláris
 rendszerű. Az új páncélelem a szemből közeledő lövedékek
 hatóerejét nagymértékben gyengíti, jó eséllyel le is
 pattannak róla. A teknő is kapott kiegészítő páncélzatot, a
 küzdőtérben pedig kerámiabetéteket helyeztek el arra az esetre,
 ha mégis bejutna egy lövedék és a szilánkok szerte-széjjel
 röpködnének. A parancsnok célzókészüléke átkerült a
 búvónyílása mögé, és egy „saját” éjjellátót is
 kapott, melyet csak ő használhat, így megkétszereződött az
 éjszakai felderítő képesség. A torony mozgatása teljesen
 elektromos lett, így a hidraulika feleslegessé vált, tehát
 valamennyit sikerült a tömegen csökkenteni. A vezető kapott egy
 hátrafelé néző kamerát, a tolatás megkönnyítésére.
 Leopard
 2A6:

 A
 löveget a régi L/44-ről L/55-re cserélték, így a hossza 130
 cm-rel nőtt, az űrmérete továbbra is 120 mm maradt. A löveg
 meghosszabbítása előnyösen hat az alkalmazott lőszertípusok
 torkolati energiájára és kezdősebességére. Továbbá
 elektromos áramfejlesztőt és légkondícionáló berendezést is
 beépítettek. A képen egy ketrecpáncéllal felszerelt 2A6-os
 látható. A ketrecpáncél a tandem robbanófejes kumulatív
 rakétagránátok ellen nyújt védelmet.
 Leopard
 2A7:

 Az
 A7-es széria a német haderő békefenntartó missziói és az
 aszimmetrikus hadviselés során felhalmozott tapasztalatok alapján
 került kifejlesztésre. A városi harcok, az orosz gyártmányú
 vállról indítható páncéltörő rakéták, a házi készítésű
 robbanóeszközök sokszor hihetetlen sikereket értek el a világ
 legjobb tankjaival szemben (Abrams, Merkava, Challenger 2).
 Ezért
 a páncélzatot körkörösen megerősítették (az A6-os szériáig
 bezárólag a fenékpáncél, tehát a tank hátulja, mindössze 20
 mm vastag páncélzattal rendelkezett!!!), a toronyra távirányítású,
 gyalogság elleni géppuska került, a harckocsiból 360°-ban látó
 kamerarendszer biztosítja a vizuális felderítést éjjel-nappal,
 belülről irányítható a keresőfényszóró, az ágyúhoz
 újfajta lőszertípusok kerültek rendszeresítésre (feltehetőleg
 az Abrams harckocsinál használatos kartácslövedék, vagy ahhoz
 hasonló. Ez a lőszertípus 500 méteren belül milliónyi
 sörétszemet tud az ellenségre kilőni, pusztító hatása
 elementális.). A tank személyzete egy, a teknőre felszerelt
 telefonon keresztül tudja tartani a kapcsolatot a kísérő
 gyalogsággal, ami utcai harcoknál rendkívül fontos.
 Legérdekesebb újítás a tolólap, mellyel a hevenyészett
 akadályokat tudja eltakarítani az útból, emellett szemből plusz
 védelmet biztosít a frontpáncélnak. A tömege 67.5 tonnára
 nőtt, emiatt a futóművet és az erőátviteli rendszert is
 módosították.
 Ha
 egyszer, a történelem során sor kerül egy minden típust
 felvonultató tankcsatára, ahol megválaszolásra kerül a „vajon
 melyik a legjobb tank ?” kérdés, én majd egy ilyenben szeretnék
 ülni…
 Technikai
 adatok:
 Hosszúság:
 7,7 m
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
 Páncélzat
 és fegyverzet:
 Páncélzat:
 Chobham kompozit páncélzat
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
 Muníció:
 42
 db 120 mm-es lövedék
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
 FC-1
 Xiaolong (JF-17 Thunder), a szegény ember tehene
 |
Kína
 és Pakisztán a kilencvenes évek óta fejleszt közösen egy
 vadász-bombázó repülőgépet, mely pár évvel ezelőtt már
 szolgálatba is állt mindkét ország légierejénél. A repülőgép
 képességei és harci potenciálja vetekedik az F-16-os, vagy a
 Mirage 2000 legújabb változataiéval, melyekkel egy kategóriába
 sorolható, tehát 4+ generációs típus.
 Kína
 egyedül kezdte meg a típus fejlesztését, ám a pakisztáni
 légierőnél szolgálatban lévő kínai típusok csereéretté
 váltak a XX. század végére, ezért még időben jelezték
 szomszédjuk felé az új típus iránti érdeklődésüket. Mivel
 Pakisztánban a kínai gépekkel párhuzamosan F-16-osokat is
 üzemeltetnek nagy megelégedettséggel, ezért a pakisztáni
 mérnökök az amerikai típus képességeit is szerették volna
 viszont látni az új gépben. Ezért aztán a kínai
 repülőmérnököknek lehetősége nyílt az F-16-os képességeit,
 rendszereit vizsgálni, saját igényeik szerint fejleszteni,
 továbbgondolni.
 A
 program költségeit 500 millió dollárra becsülték, amit 50-50
 %-ban fedezett a két fél. A gép fejlesztésével szemben 4 fő
 irányvonal került meghatározásra:
 -
 legalább 4. generációs képességekkel felvértezett gép
 legyen
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
Mivel
 a kilencvenes években a kínai ipar még nem volt képes jó
 minőségű hajtóművet gyártani – igazából ez a kínai
 repülőipar Achilles sarka mind a mai napig -, ezért az FC-1-es
 (vagy JF-17 Thunder) hajtóművének az orosz RD-93B-t választották.
 Az
 orosz hajtómű maximálgázon 50 kN tolóerő leadására képes,
 utánégetővel ez az érték 81 kN-ra növekszik, így a gép 1.8
 Mach maximális sebességre gyorsulhat külső függesztmények,
 vagyis póttartályok és fegyverzet nélkül. A belső üzemanyag
 készlet 2300 kg, mellyel légiharc fegyverzet esetén igen
 impozáns, 1200 km-es hatósugár érhető el. Levegő-föld
 fegyverzettel ez a távolság 700-800 kilométerre tehető. A gépre
 maximum 3 póttartály függeszthető egyszerre (ezeket 800 és 1100
 literes kiszerelésben gyártják), melyek együttesen maximum +
 3300 literrel növelik a belső tüzelőanyag készlet mennyiségét,
 tehát kb. megduplázódik a kerozin mennyisége, viszont a
 jelentősen megnövekedett légellenállás miatt a hatósugár nem
 duplázódik, „mindössze” kb. 60%-al növekszik. A megrendelő
 kívánságára behúzható légi utántöltő csonk felszerelésére
 is van lehetőség.
A
 sárkány a Block 1-es széria esetében még jelentős fogyókúrára
 fogható, ugyanis nagy mennyiségben tartalmaz nagy szilárdságú
 acél és titán elemeket, melyeket a 2010 után gyártott Block
 2-es széria esetében már igyekeznek kompozit anyagokkal
 helyettesíteni, így a tömeg jelentős csökkenésével számolnak,
 ami a gép egyéb paramétereire is jótékony hatással lesz.
 A
 sárkány alul- és felülnézetből erősen emlékeztet az
 F-16-osra, de a MIG-29-es és az F-18-asnál használt LERX szárny
 is fellelhető az FC-1-esen. A LERX szárnytő a kissebességű,
 nagy állásszögű manőverezésnél segít a gépnek stabilan
 repülni. Maximálisan +8.5/-3 g terhelést visel el a
 sárkányszerkezet.
 A
 repülőgép lelke, az avionika (fedélzeti elektronika)
 tekintetében elmondható, hogy a kínai-pakisztáni mérnökök
 simán hozták a modern, eddig csak a nyugati gépektől elvárt
 színvonalat.
 A
 kabinból kitűnő a kilátás minden irányba, a szélvédő a
 MIG-29-eséhez hasonlóan egy darabból készül.
 Az
 F-16-ból átvették a HOTAS rendszert (minden létfontosságú
 gomb, kapcsoló elérhető a botkormányon és a gázkaron, így
 harc közben nem kell ezekről a pilótának levennie a kezét). A
 HUD rendszer a Block 1 szériánál még a pakisztániak által
 fejlesztett típus volt, de az új gyártású (Block 2-es) gépekbe
 már a kínai 3D-s Hud-ot építik, mely nagyságrendekkel javítja
 a fedélzeti fegyverek bevethetőségének korlátait.
A
 HUD alá 3 darab 20 X 15 centiméteres színes kijelzőt építettek
 be, melyeket a megrendelő kérésére akár érintőképernyős
 kivitelben is beépítenek. A kijelzőkön megjeleníthetőek az
 elektronikával, üzemanyaggal, alapvető repülési adatokkal,
 hidraulikával, fegyverekkel, repülési adatokkal kapcsolatos
 információk.
 Az
 FC-1 INS/GPS kombinált navigációs berendezéseket használ a
 tájékozódáshoz, de a világon elsőként használhatja az orosz
 GLONASS, vagy akár a jelenleg még csak kiépítés alatt álló
 kínai BeiDou műholdas navigációs rendszereket is.
 A
 katapultülés a pakisztáni gépekben angol, a kínai gépekben
 saját (kínai) gyártmány. Mindkét ülés dupla nullás, vagyis
 képes a mentésre akár „0” méteren, „0” sebességnél is.
 Rádió-elektronikai
 rendszerei képesek rejtett adatkapcsolatra légtérellenőrző
 repülőgépekkel, földi irányító állomásokkal, vagy akár egy
 másik FC-1-essel is. Ez azt jelenti, hogy a pilóta a kijelzőin
 láthatja a másik gép, vagy akár a földi radar által látott
 ellenség elhelyezkedését és felkészülhet a megtámadására a
 nélkül, hogy gépének lokátorát bekapcsolná, ezzel felfedve
 saját pozícióját.
Önvédelmi
 képességei sokoldalúak, a besugárzásjelző az ellenséges radar
 irányát és távolságát is tudja mérni, valamint közeledő
 rakétára figyelmeztető rendszerrel is felszerelték, mely húsz
 kilométeren belül 360°-ban képes a légtér folyamatos
 figyelésére.
 Az
 ellentevékenység automatikusan indul a számítógép által
 kiszámolt legoptimálisabb pillanatban, ez infravörös rakéták
 esetében infracsapdák kilövését, radarvezérlésű rakéták
 esetében a dipólkötegek kiszórását jelenti.
 A
 radar több üzemmódban működtethető, úgymint levegő-levegő,
 levegő-föld, levegő-tenger, valamint térképező funkció is
 elérhető.
 Egy
 F-15 méretű célt 100 kilométerről képes detektálni, míg ez
 az érték földháttérben (vagyis ha a célba vett gép
 alacsonyabban repül, mint a JF-17-es) 85 kilométerre csökken,
 tengeri célok esetén viszont 135 kilométerre növekszik.
 A
 radar 40 célt képes egyszerre megjeleníteni, ebből tízet tud
 egyidejűleg követni, és a 4 legveszélyesebbre rakétát vezetni.
A
 fegyverzet terén igen széles a paletta, kis-hatótávolságú
 infravörös rakétákon kívül bevethet látóhatáron túli célok
 elleni rakétát (az orosz
 R-77-eskínai
 másolatát, a PL-12-est), de megtalálható a fegyverzetben
 szabadon eső és lézervezérlésű bomba, radargyilkos rakéta,
 műholdas és televíziós irányítású bombák, repülőtér
 elleni robotrepülő, valamint a hajók ellen bevethető C-802-es
 robotrepülő. A gép 7 felfüggesztőponttal rendelkezik, +1
 felfüggesztési pontot alakítottak ki a csapásmérő fegyverek
 célravezetéséhez szükséges célmegjelölő konténernek.
 A
 pilóta sisakjába integrálták a sisakcélzó rendszert, mellyel a
 kis-hatótávolságú és nagy szögeltéréssel indítható
 infravörös rakéták számára megsemmisítendő célt a feje
 forgatásával is kijelölheti. A sisakcélzó egyik funkciója,
 hogy a felderítő és célmegjelölő konténer képét a pilóta
 szeme elé vetíti.
 A
 fedélzeti gépágyú 220 darabos lőszerkészlettel rendelkezik, 23
 milliméteres „duplacsövű”, vagyis Gast-rendszerű. A vásárló
 kérheti a 30 milliméteres, szintén Gast-rendszerű gépágyú
 beépítését is.
Kapcsolódó cikk:
 A
 JF-17-es (vagy FC-1-es) komoly exportsikerek elé néz, ugyanis a
 kínai-pakisztáni gyártók a gép Block 2-es szériáját 20
 millió $-ért kínálják, ami csupán harmada az F-16-os, Mirage
 2000-5-ös, vagy a Gripen darabárának.
 A
 fegyverzetet szintén „olcsón” kínálják a géphez, szintén
 1/3 áron a nyugati fegyverekhez képest. Sőt!
 Már
 több nyugati típusú fegyver integrációja is megtörtént, így
 azok a vásárlók, akik eddig amerikai, orosz vagy francia
 repülőtechnikát üzemeltettek, a rendszeresített fegyvereiket
 nem kell, hogy kidobják, vagy elkótyavetyéljék, néhány típust
 már most is használhatnak a JF-17-es fedélzetéről. És az
 arzenál egyre bővül…
 A
 típus iránt komoly érdeklődést mutat Egyiptom, Azerbajdzsán,
 Szudán, Zimbabwe, Banglades, Irán és Nigéria is.
A Szuhojok és MIG-ek méregfoga
 |
Az
 R-77-es rakéta jelenleg a legmodernebb és legsokoldalúbb
 levegő-levegő fegyver az orosz gyártású vadász-bombázók
 fedélzeti fegyverarzenáljában.
 A
 rakétát még a nyolcvanas évek elején kezdték fejleszteni, majd
 1994-ben hivatalosan is rendszerbe állt, akkor még csak a
 Szu-27-es, MIG-29-es és a MIG-31-es típusokon.
 A
 fegyver légi célok ellen széles spektrumban használható fel:
 helikoptereket, repülőgépeket, cirkáló rakétákat, légvédelmi
 rakétákat, manőverező robotrepülőgépeket, az ellenség által
 indított levegő-levegő, vagy föld-levegő rakétákat de akár
 szabadon eső bombákat is képes megsemmisíteni.
Kormányfelületei
 behajtható rácsszerkezetűek, mely kialakításnak köszönhetően
 belső fegyvertérben is hordozható a fegyver, valamint a
 rácsszerkezet kisebb radarreflexiót generál, ezáltal a rakéta
 felderítése nehezebbé vált az ellenséges gépek részéről. Az
 AIM-120 AMRAAM típusú amerikai rakétával való hasonlósága
 miatt Amraamszkijnak is becézik, valamint további közös
 tulajdonságuk, hogy mindkét rakéta a „tüzelj és felejtsd el”
 kategóriát képviseli, vagyis indítás után a fegyver önállóan
 tevékenykedik egészen a megsemmisüléséig.
 Indítás
 után a rakéta tehetetlenségi irányítással közelíti meg a
 célt, vagyis a rakéta az indítósínről való leválás előtt a
 fedélzeti radar által megadott célkoordináták felé indul, majd
 a céltárgytól kb. 20 km-es távolságban bekapcsolja a saját
 fedélzeti lokátorát, ami a rávezetés utolsó szakaszát
 teljesen önállóan képes levezényelni. Amennyiben az indítást
 végző repülőgép továbbra is a cél felé halad, a repülőgép
 fedélzeti lokátora a rakéta és a céltárgy pályáját továbbra
 is figyelemmel kíséri, ha szükséges, az esetleges kitérő
 manőverek függvényében a rakéta után küldi a szükséges
 pályakorrekciós utasításokat.

A
 fegyver kiváló manőverezőképességét bizonyítja a 4 Machos
 sebességnél 150°/másodperces fordulási szögsebesség, mely 12
 g-s túlterhelésű manővert jelent. Ez jóval több, mint amennyit
 egy ember vezette repülőgép elviselni képes, tehát egyszerű
 fordulózással – ha a rakétának van tolóerő tartaléka –
 nem lehet lerázni. A rakéta bizonyos típusváltozatai számára
 igen hatékony végfázisos megközelítési módszereket dolgoztak
 ki a mérnökök. A rakéta saját lokátorát az ellenséges
 céltárgy képes zavarni, ezért ha a rakéta zavarást észlel,
 automatikusan átkapcsol a lokátoros önirányításról a
 zavarforrás követésére (passzív üzemmód). Ha megszűnik a
 zavarás, akkor újból a lokátoré a főszerep. Az R-77-es egyik
 változata a megközelítési végfázisban infravörös
 keresőfejjel követi a célt, így a céltárgy nem érzékel
 semmilyen kisugárzást.
 A
 céltárgy közelébe jutott rakéta 22 kg-os robbanófejét lézeres
 közelségi gyújtó működteti el, amennyiben a lézertávmérő
 30 méteren belül méri a rakétához képest a céltárgyat. Az
 előszilánkosított harci rész repeszfelhője képes bármilyen
 rendszerben lévő repülő eszköz megsemmisítésére, persze ez
 csak részigazság.
 A
 fegyver hatótávolságáról eltérő információk láttak
 napvilágot, az alaptípus szemből közeledő légi célra egyes
 források szerint 50-60 kilométerről indítható, más források
 80 kilométerről számolnak be.
 Az
 R-77PD változat hatótávolságát 160 kilométerre növelték úgy,
 hogy a szilárd hajtóanyag helyett 4,5 Mach-os végsebességet
 biztosító torlósugárhajtóműves (úgynevezett ramjet)
 hajtóművet építettek belé.
 Az
 indiai légierőnél a Szu-30-as vadászbombázók és a MIG-29-esek
 is megkapták a rakétát, majd az első próbalövészetek után
 kiderült, hogy a 3-4 vagy annál több éve konténerben pihenő
 rakéták elektronikai rendszerei nem, vagy rosszul működnek. A
 rakétát tervező Agat és Molnyija cégek azóta ezt a hibát
 kijavították.
 Kína
 is vásárolt a típusból, ők természetesen lemásolták, és
 PL-12 típusjellel gyártják. 
 Technikai
 adatok:
 Max.
 sebesség: R-77: 4 Mach, R-77PD: 4.5 Mach
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Egy évforduló margójára: Székely pofon Amerikának
 |
1999
 március 27.-én este, kilenc óra előtt pár perccel, az amerikai
 légierő egyik F-117 Nighthawk típusú lopakodó-bombázója
 rakétatalálat következtében lezuhant Belgrádtól néhány
 kilométerre, szerb területen. Az esemény sokkolta az amerikai
 hadvezetést, a bevetés tervezők kezdhették újragondolni a
 légicsapások mikéntjeit, az amerikai pilóták hitetlenkedve
 sugdolóztak olaszországi bázisaikon, ahonnan nap mint nap
 indultak csapásmérő kötelékek különböző célpontok ellen. A
 másik oldal viszont kitörő lelkesedéssel kürtölte világgá
 következő nap a hírt: „A szerb légvédelemnek sikerült, ami
 előtte senkinek sem. Leszedtünk egy lopakodót…”
 Először
 mindenki kacsának hitte a hírt, ám a szerb állami televízióban
 már a reggeli hírek közben bemutatták a képsorokat, amelyeken
 helybéliek pálinkával kínálják a roncs őrzésére kiküldött
 szerb katonákat. Később, a szerbek remek taktikai érzékének
 bizonyságául, teherautókon a helyszínre szállították a
 nemzetközi sajtó képviselőit, akiket addig marasztaltak ott,
 amíg a maradványok utolsó morzsáit is el nem vitték, ismeretlen
 helyre. Ezzel a remek húzással – a külföldi újságírók
 tudtukon kívül, testükkel pajzsként védelmezték az értékes
 roncsdarabokat - megakadályozták, hogy a gép maradványait egy
 robotrepülőgéppel vagy egy bombázással megsemmisíthessék az
 amerikaiak, mint arra egy kényszerleszállt Apache helikopter
 esetében sor került az első Öböl-háború alatt. (A titkos
 technológiáikat minden áron próbálják megvédeni az
 amerikaiak. És mások is.)
Hosszú
 évek után derült csak ki, hogy a légvédelmi üteg parancsnoka
 egy székely származású, a szerb hadseregben szolgáló ezredes,
 névszerint Dani Zoltán volt. A háborús propaganda persze akkor
 nem hozta nyilvánosságra, hogy az alakulat parancsnoka magyar
 származású, túl nagy csorba esett volna a szerb nemzeti
 öntudaton. A médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették a nem
 mindennapi tett „elkövetőjét”.
 A
 Dani Zoltán által parancsnokolt üteg, egy SZ-125M Nyeva osztályú
 légvédelmi rakétákkal felszerelt alakulat volt. A rakéta, és
 kiszolgáló rendszerei a hatvanas-hetvenes évek technológiai
 színvonalát képviselték. Az ezredes mióta először hallott a
 lopakodó technológiáról, azóta nem értette, hogy egy radar
 hogyhogy nem látja a fémből épült gépet. Évekig törte a
 fejét, tanulmányozta az idevonatkozó szakirodalmat, kereste a
 megoldást. Tudott róla, hogy Iraknak az első Öböl-háborúban
 hasonló technológiával felfegyverzett légvédelme volt, és
 semmilyen eredményt nem tudtak elérni a lopakodók ellen, azok
 szabadon lófráltak ki s be Irak legjobban védett területei
 felett. A modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres,
 és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki magukból. Ezek nem is
 látták az F-117-est, mivel fegyverzetét belső tereiben hordozza,
 derékszögű felületei, amiről legjobban verődik vissza a
 radarhullám, pedig nincsenek. Ezen kívül radarhullám elnyelő
 festéssel látták el, továbbá szerkezeti kialakításának
 köszönhetően a radar által kibocsátott sugárzást felfelé,
 nem pedig a radar irányába veri vissza. Dani Zoltán úgy
 gondolta, hogy a méteres hullámsávban – ami a negyvenes-ötvenes
 évek technológiája volt – talán lehetne eredményt produkálni.
 Ezen ötlettől vezérelve végül elkészített egy filléres
 alkatrészt, aminek beszerelésétől várta a csodát.
 Találmányáról értesítette feletteseit, akik mereven
 elzárkóztak az ötlettől, hogy bármilyen módosítást is végre
 hajtsanak a lokátoron, sőt, szigorúan megtiltották neki az
 alkatrész beszerelését.
 Dani
 Zoltán ezredes embereit jól felkészítette az előttük álló
 harcokra, rengeteg gyakorlással alapozta meg azt a tudást,
 amellyel sikeresen vehette fel a harcot az amerikai hadigépezettel.
 A Nyeva rendszerről tudni kell, hogy fix telepítésű üteg, nem
 mobil. A NATO-ban rendszeresített AGM-88 HARM radargyilkos rakéta
 pont az ilyen kiépített bázist igénylő légvédelmi komplexumok
 ellen lett kifejlesztve. Tudta ezt Dani ezredes is, ezért
 embereivel alaposan begyakorolták a technika összecsomagolását,
 és telepítését. A végén már olyan jól belejöttek, hogy a
 szovjetek által meghatározott szintidőnél egy órával hamarabb,
 másfél órán belül tudták menetkésszé tenni az állásokat.
 Heteken át mást sem csináltak csak pakoltak, mentek, kipakoltak,
 összepakoltak, megint mentek. Így harcol a gyenge az erős ellen,
 a gerilla taktika lényege.
 Március
 24-én megkezdődött a NATO békekikényszerítő akciója, ami
 egyet jelentett a szerb csapattestek véget nem érő bombázásával.
 Dani ezredes partizántaktikával harcolt, ez volt az egyetlen módja
 annak, hogy sikert érjen el, és hazavigye a rábízott embereket.
 Hatalmas tudással rendelkezett(zik) a szakterületén belül, így
 pontosan tudta, hogy a radart, bekapcsolása után maximum húsz
 másodpercig szabad üzemeltetni, mert ennyi idő kell, amíg a
 radarsugárzás alapján helyzetüket bemérik, majd érkezik a
 HARM, radargyilkos rakéta.
Március
 27.-én miután megérkeztek harcálláspontjukra (Belgrádtól nem
 messze), Dani ezredes bekapcsolta a találmányával felszerelt
 tűzvezető radart. Először semmit sem láttak, a rávezető tiszt
 indikátorán nem voltak láthatóak repülő eszközök. A
 tizennyolcadik másodpercben az ezredes kikapcsoltatta a lokátort.
 Ezután még egyszer bekapcsoltatta, megint semmi. A képernyő
 teljesen sötét volt. Pár pillanat múlva, nem tudni miért, az
 ezredes ellentmondva saját maga által kialakított taktikának és
 a józan észnek, harmadszor is bekapcsoltatta a radart. Ekkor
 megtörtént a várva várt csoda. Apró fénylő pontok tűntek fel
 az indikátoron, ezek közül az egyik lőtávolon belül volt. Az
 észlelést azonnal jelentették a légvédelmi parancsnokságnak,
 megadva a célok pontos koordinátáit is. A parancsnokság
 ellenőrizte az adatokat egy másik lokátorállomás segítségével,
 de onnan azt a választ kapták, hogy ők nem látnak semmit a
 radaron. A tűzparancsot azonban ennek ellenére megkapták, mivel
 saját repülő nem tartózkodott az adott körzetben, így biztosra
 vehető volt a légicél hovatartozása. Két rakétát indítottak.
 A 13 kilométer távolságban, és 8 kilométer magasan repülő
 F-117-es szlovén(!) származású pilótája Dale Zelko ekkor már
 leszórta halálos terhét a számára kijelölt célokra, üres
 bombakamrákkal poroszkált hazafelé az olaszországi Avianó
 légibázisra. Ekkor látta meg a felé közeledő két tűzcsóvát
 és tudta, hogy nagy bajban van. Pár pillanattal később az egyik
 rakéta a gép közelében felrobbant, amitől a bombázó olyan
 súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a pilótának már csak a
 katapult fogantyú meghúzására maradt ideje.
 A
 háború ezzel persze nem ért véget, Dani ezredes találmánya
 iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés a felsőbb vezetés
 részéről, akik addig mereven elzárkóztak minden újítási
 javaslattól.
Dani
 ezredes ütege később lelőtt még egy F-16-ost, ami szintén
 komoly fegyverténynek számít. A háború végéig még jó néhány
 rakétát indított az ezredes ütege, amelyek közül néhány
 vissza is küldte a közelségi gyújtó működését igazoló
 rádiójelet. (Ez annyit jelent, hogy a rakéta a cél közvetlen
 közelében robbant, tehát a sérülés okozása, az ellenséges
 repülőgép megrongálása majdnem bizonyos. A rakéta miután
 elveszti mozgási energiáját, vagy megszűnik a radarállomással
 (UNV) a kapcsolata, szintén megsemmisíti magát, de ilyenkor nincs
 visszaküldött jel.)
 Amerika
 nem ismeri el, a szerbek pedig nem tudják bizonyítani, hogy pár
 nappal később szintén a Dani Zoltán által parancsnokolt
 komplexum súlyosan megrongált egy B-2 Spirit típusú lopakodó
 bombázót, ami aztán horvát területen kényszerleszállt és
 összetört. Persze ez már csak a történetre rakódott
 mítoszhalmaz része, mint ahogy az sem tudhatjuk biztosan, hogy az
 F-117-es roncsait tényleg Oroszországba szállították-e még a
 háború alatt, amelyért cserébe az oroszok két MIG-29-est adtak
 a szerbeknek. A gépek állítólag szétszedve, borsókonzervek
 közé csomagolva érkeztek az országba, a vámpapírokon ennyi
 állt: „Élelmiszersegély”...
 (A
 képen Dani Zoltán látható, napjainkban)
A V1-es unokái
 |
 Nincs
 olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
 valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
 második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
 ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
 irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
 stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
 partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
 fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
 Napjaink
 háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
 hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
 volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
 A
 repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
 robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
 fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
 indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
 megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
 célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
 földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
 azt.
Hatótávolságuk
 200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
 vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
 vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
 időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
 haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
 radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
 az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
 védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
 ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
 kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
 elleni védelemmel is.
 Tömegük
 1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
 körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
 a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
 használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
 A
 bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
 célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
 sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
 és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
 földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
 inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
 adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
 kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
 korrekciókat.
 A
 végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
 méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
 magasságra, a memóriájában található célfotót
 összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
 tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
 idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
 célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
 felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
 előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
 Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
 lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
 a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
 manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
 lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
 mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
 eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
 jellemző…)
 A
 robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
 élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
 létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
 tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
 nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
 nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
 kategóriába tartozó fegyverek.
A fürtös bomba
 |
A
 kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
 eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
 klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
 alkalmazni őket.
 A
 kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
 csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
 Működési
 mechanizmus:
 A
 kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
 létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
 csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
 bombatest újratölthető, újra felhasználható.
 Az
 egyszer használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás
 után eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon,
 ahol a résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a
 repülőgépet a bomba köpenyét piropatronok segítségével
 lerobbantják.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
 A
 másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
 hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
 köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
 kiszórja a résztölteteket.
 A
 repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
 vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
 hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
 kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
 is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
 egy bombán belül.

Páncélozott
 járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
 több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
 szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
 légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
 fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
 robbanás bekövetkezzen.
 Repülőterek
 ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
 célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
 ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
 első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
 amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
 ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
 kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
 eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.

Léteznek
 aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
 kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
 résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
 földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
 mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
 Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
 kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
 délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
 élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
 szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
 A
 palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
 napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
 megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
 dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
 fejezetben.)
 A
 gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
 is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
 1999-ben
 a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
 és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
 szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
 az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
 város áramellátását az amerikaiak.
 A
 kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
 szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
 készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
 gyártás beszüntetését.
 Mivel
 az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
 határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
 sem.
A V1-es unokái
 |
 Nincs
 olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
 valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
 második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
 ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
 irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
 stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
 partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
 fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
 Napjaink
 háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
 hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
 volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
 A
 repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
 robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
 fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
 indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
 megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
 célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
 földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
 azt.
Hatótávolságuk
 200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
 vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
 vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
 időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
 haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
 radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
 az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
 védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
 ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
 kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
 elleni védelemmel is.
 Tömegük
 1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
 körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
 a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
 használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
 A
 bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
 célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
 sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
 és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
 földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
 inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
 adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
 kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
 korrekciókat.
 A
 végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
 méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
 magasságra, a memóriájában található célfotót
 összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
 tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
 idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
 célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
 felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
 előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
 Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
 lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
 a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
 manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
 lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
 mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
 eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
 jellemző…)
 A
 robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
 élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
 létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
 tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
 nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
 nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
 kategóriába tartozó fegyverek.
A fürtös bomba
 |
A
 kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
 eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
 klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
 alkalmazni őket.
 A
 kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
 csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
 Működési
 mechanizmus:
 A
 kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
 létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
 csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
 bombatest újratölthető, újra felhasználható.
 Az
 egyszer használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás
 után eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon,
 ahol a résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a
 repülőgépet a bomba köpenyét piropatronok segítségével
 lerobbantják.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
 A
 másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
 hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
 köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
 kiszórja a résztölteteket.
 A
 repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
 vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
 hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
 kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
 is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
 egy bombán belül.

Páncélozott
 járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
 több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
 szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
 légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
 fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
 robbanás bekövetkezzen.
 Repülőterek
 ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
 célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
 ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
 első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
 amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
 ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
 kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
 eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.

Léteznek
 aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
 kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
 résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
 földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
 mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
 Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
 kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
 délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
 élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
 szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
 A
 palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
 napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
 megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
 dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
 fejezetben.)
 A
 gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
 is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
 1999-ben
 a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
 és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
 szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
 az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
 város áramellátását az amerikaiak.
 A
 kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
 szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
 készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
 gyártás beszüntetését.
 Mivel
 az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
 határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
 sem.
Az S-300-as légvédelmi rakétakomplexum
 |
A
 Szovjetunióban a 70’-es évek végén kifejlesztett nagy
 hatótávolságú föld-levegő rendszer. Feladata, az ipari,
 közigazgatási és egyéb stratégiailag fontos objektumok védelme,
 a légtér ellenőrzése. Mobil rendszer lévén percek alatt
 összepakolható, és az új felállítási helyre vezényelhető,
 ahol 5 perc alatt tűzkész állapotba hozható. Az első széria az
 S-300V még csak repülőgépek és cirkálórakéták ellen volt
 hatékony, ám azóta a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően
 a ballisztikus rakéták leküzdését is megoldották. Sőt! A
 PMU-2-es széria már az alacsony észlelhetőségű (lopakodó)
 repülő eszközöket is képes detektálni nagy távolságból.
 (Nem véletlenül zúzták be az Amerikaiak az F-117-es bombázóikat
 jóval az üzemidejük lejárta előtt. ASzerbiában
 lelőtt gép roncsai
 nagyon jó fejlesztési alapot szolgáltattak az oroszoknak…)
A
 Doppler-radar egy 60 méter magasságban repülő repülőgép (pl.:
 F-15-ös) méretű célt 20 km távolságból, 100 méteren repülő
 célt 30 km távolságból, ennél nagyobb magasságban repülő
 célt (3-8 km) 175 km távolságból képes észlelni. A radar
 típusától függően a maximális detektálási táv repülőgép
 esetében akár 300 km is lehet, míg a ballisztikus rakéták
 észlelése optimális esetben 1000(!) kilométerről is lehetséges.
 A radar – típustól függően - egyszerre 100-300 légicélt
 képes észlelni, ebből a 4-72 legveszélyesebbet követi, és
 egyszerre maximum 4-36 célra képes rakétát vezetni.
 A
 rakéták hermetikus tárolókonténerekben vannak elhelyezve, és
 nem igényelnek karbantartást élettartamuk során. Egy tűzvezető
 radarhoz elméletileg korlátlan mennyiségű rakétakonténer
 kapcsolható, de gyárilag egy indítójármű csak 4 rakétát
 cipel, ezért egy radarhoz három rakétaindító jármű van
 rendelve, vagyis ütegenként 12 rakéta van készletezve, melyek
 elhasználása esetén a tartalék rakéták 20 perc alatt
 felszerelhetőek, és tűzkész állapotba hozhatóak. Az
 „újratöltést” darus járművek végzik.
Hatótávolságuk
 (megsemmisítési zóna távoli határa) a rakéta és a
 radar-fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti 45 kilométerről
 200 kilométerre nőtt. (A legújabb PMU-3-as verzió, vagy más
 néven S-400-as Favorit már 400 kilométerre is eljuttathatja
 rakétáit!)
 A
 megsemmisítési zóna felső határa 30 kilométer, ilyen
 magasságban viszont többnyire csak ballisztikus rakéták
 „közlekednek” (esetleg nagy magasságban haladó felderítő
 repülőgépek), tehát repülőgépek és azok fedélzeti fegyverei
 ellen ez a működési tartomány bőven elegendő. A rakéták 3
 másodpercenként indíthatóak - egy célra akár többet is lehet
 - így növelve a találati valószínűséget, ami az igen jó
 zavarvédelemnek köszönhetően nem csekély, 70-80%. A rakéták
 célravezetése eleinte aktív parancsközlő rendszerrel történt,
 vagyis a rakéta a becsapódásig a földi egység által küldött
 parancsok alapján kormányozta magát a cél felé, a leküzdendő
 célt a rakéta nem „látta”. Ám ez a módszer az elektronikai
 hadviselés, a zavarórendszerek fejlődése miatt sebezhetővé
 vált, ezért áttértek a félaktív lokátoros célravezetésre. A
 komplexum által kisugárzott radarhullámok a célról
 visszaverődve a rakéta fedélzeti lokátorába érkeznek, majd
 ezen adatok függvényében a rakéta fedélzeti
 számítógépe kidolgozza a szükséges kormányparancsokat, így
 navigálja magát a célra, vagy annak közelébe. Természetesen az
 adatkapcsolat a becsapódásig megvan a rakéta és a komplexum
 között, ennek zavarvédelmét úgy oldották meg, hogy rengeteg
 frekvenciatartományban és nagyon gyors átviteli sebességgel
 forgalmaznak egyszerre, így a zavarás az ellenség részéről
 egyáltalán nem, vagy csak nehezen oldható meg.
Az S300 PMU-1-es rendszer indítása gyakorótéren
 A
 rakéták sebessége 1700 m/s-tól 2500m/s-ig terjed, ez elegendő
 bármely ma rendszerben lévő repülőgép leküzdéséhez. A
 rakéták csapódó- és közelségi gyújtóval is fel vannak
 szerelve, tehát nem szükséges telibe találni a célt, a rakéták
 100, 133, illetve 150 kilogrammos harci része elegendő repeszt
 tartalmaz ahhoz, hogy 50 méteren belül megsemmisítsen bármilyen
 légicélt.

Az S300-as (PMU-2) komplexum egységei az irányító és tűzvezető rendszerrel
Az
 S-300-ról elmondható, hogy bármelyik hozzá kifejlesztett
 radar-rakéta kombinációt is alkalmazzák, az ellenség pilótái
 nagyon nagy bajban lesznek, ha szembe találják magukat vele.
 Esélyük a régebbi verziójú komplexumok ellen is csak földközeli
 repülés esetén lenne (az újabb S-300-asok már ezt a területet
 is jól lefedik), de ebben a magasságban a repülőgépek zabálják
 az üzemanyagot (pláne ha még fegyverrel is meg vannak pakolva),
 tehát a visszatérés csak utántöltéssel lenne megoldható, de
 egy tanker meg nem ellenfél sem a légvédelmi rakétáknak, sem a
 vadászoknak. Hogy Irán rendelkezik-e S-300-al? Ha azzal nem is,
 de kínai
 klónjával, a HQ-10-esselvalószínűleg
 igen. (Lásd az alsó képet és tegnapi cikkünket…)
 A
 HQ-10-es az S-300PMU-1 Kínában továbbfejlesztett és gyártott
 változata, mely 150 kilométer távolságig és 27 kilométer
 magasságig hatékony. Mindenesetre 50 darab Pancir
 S-1-t
 már leszállított Oroszország Iránnak, ami hatékonyan
 oltalmazhatja a nagyhatótávolságú komplexumot egy nagy
 intenzitású közvetlen légitámadás esetén. Az Irán elleni
 támadás mindaddig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a B-2
 Spirit bombázókra nem történik meg a MOP
 (A GBU-57 A/B bunkerromboló bomba) integrációja.
 Ehhez át kell alakítani a Spiritek bombakamráját, illetve
 telepíteni kell a szükséges szoftvereket a fedélzeti
 számítógépekbe. Ezek a munkálatok idén október-november
 végére fejeződnek be. Aztán majd meglátjuk…
A GBU-57 A/B szuper bunker romboló bomba
 |
 
 A 
 Pentagon felgyorsítja, három évvel előretolja a tervezési
 idejét a szuper bunker romboló bomba, a GPU-57 A/B, avagy MOP,
 nagy tömegű áthatoló bombának. Ez egy új, nagy erejű bomba
 ami az iráni és észak-koreai földalatti atom-nukleáris üzemek
 ellen van kifejlesztve. A gigantikus bomba hosszabb mint 11 ember
 válltól-vállig sorban állva, 20 láb (1láb=30.48cm) 609.6 cm
 talpától a hegyéig, valamint több mint 15 tonna (31862lbs-font),
 ennek 18%-a az aktív robbanóanyag. 
A
 GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
 "láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
 szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
 BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
 az "Összes Bombák Anyja".
A
 GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
 "láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
 szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
 BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
 az "Összes Bombák Anyja".
 Ez
 a szuper romboló a Reytheon Társaság technológiai áttörésének
 az eredménye, miután kifejlesztették az új mélyre hatoló és
 erősített beton romboló töltetet. Az új technológia egy Tandem
 Warhead System, Párosítot Töltet Rendszer nevet kapta, ami egy
 elsődleges, formált elő-töltet, amit egy véghezvivő, mélyre
 hatoló robbanótöltet fejez be. Egy kis méretű MOP prototípus
 ki lett próbálva a New Mexico állami White Sands Rakéta
 Próbatéren, mélyen egy barlangban, a kevésbé ismert Weapons of
 Mass Destructions National Testbed - Nagyhatású Romboló Fegyverek
 Nemzeti Próbahelyén. Egy karcsú, narancs színű MOP prototípust
 felhúztak egy állványra úgy, hogy csak néhány centiméterre
 volt a hegye a talajtól, s függőleges állapotban lefelé mutatva
 felrobbantották. A próbarobbantás során az újonnan kifejlesztet
 1000 fontos, 453 kg-os töltet rekordot döntött, 589 cm-en hatolt
 át a 610 cm-es vastag acélrudakkal megerősített beton fal,
 szimulált bunker tető tömegébe. 
 

 Ez
 a beton páncél 12.600 lbs/inch2 nyomás ellenállására van
 tervezve mint bunker fal. Kevesebb mint tíz milimásodperc alatt a
 robbanás 110 millió ft/lbs energiát hatott egy nagy nyomású
 olvadt fémsugár formájában.
Egyidejűleg
 a légierő (Air Force) szerződést írt alá egy nagy pontosságú
 GPS célzórendszer kifejlesztésére az MOP célra irányítására,
 amely sokkal pontosabb lesz mint az Irakban alkalmazott rendszer.
 Feltételezhető, hogy az új rendszer pontossága, CEP, az 5 m-en
 belül van. (CEP-Circle of Error Probability = Félrelövés
 Valószínűségének Köre).
 Az
 új GPS irányított MOP eddig nem látott 200 láb = 61 méter
 mélyre hatol be mielőtt felrobban, s tönkreteszi a földalatti
 bunkereket, mint amit Irán és Észak-Korea is jelenleg alkalmaz az
 atom erő fejlesztési törekvéseihez.
 Teljes
 méretű próbarobbantás egy B-52-es alkalmazásával történt. A
 prototípus megfelelt minden követelménynek a repülésben,
 célzási, mélyrehatolási és robbanási, valamint romboló
 erejében egyaránt. Az egész átvágó, robbanó hatása rendben
 látható volt a próbán.
 2007
 végére egy teljes méretű modell, vagyis egy gyakorló GBU-57 A/B
 MOP bomba volt betöltve egy B-2-es bombázó tárába, (mivel a
 B-2-esnek két forgótáras felfüggesztésű bombatere van,
 valószínű a forgótáras rendszert kiemelték és helyette egy
 egyedi bomba rögzítőjét szerelték fel - fordító által) a
 Whiteman Air Force Base, Missouri államban.
"Nem
 tudtam nem észrevenni mi óriási volt ez a bomba, ahogy ott lógott
 a bombatárban"- mondta egy tagja az 509-es számú Karbantartó
 Csapatnak, aki személyesen kezelte a bombát.
Egy
 gyorsított program lett elfogadva, hogy átalakítsák át a B-2-es
 'láthatatlan' bombázókat, hogy két-két GBU-57 A/B MOP bomba
 hordozására legyenek képesek. (Mivel ez egy nagyon speciális
 bevetés, valószínű nem több, mint 3 B-2-est alakítanak át –
 fordító)
 Gyorsaság
 és sürgősség pont akkor jön, amikor Irán és Izrael közti
 összetett és ellenséges viták a végükhöz közelednek az atom
 energia és az atom fegyverzetek kapcsán, s a több fokozatú
 ballisztikus rakéta rendszer elkészültével, (a minap űrbe is
 juttattak három műholdat), atomtöltettel is nyilvánvalóan
 foglalkoznak.
 A
 légierő kutató laboratóriuma, (AFRL) a Wright Petterson Air
 Force Base, Ohio állam, és az AFRL Lőszer és Légi Fegyverzeti
 Központja, mindkettő az Eglin AFB, Florida, most már mind nagy
 sürgősséggel szerelik át a radarkerülő, láthatatlan B-2-esek
 bombaterét, hogy célhoz vihessék a terhüket.
 Légierővel
 egyetemben magán társaságok is szorgoskodnak, mint a Northrop
 Grumman, a B-2 gyártója, és a Boing Phantom Works, a bomba
 gyártója, mint elsődlegesek a rendszer átalakításában.
 A
 Defense Threat Reduction Agency - Veszélyt Csökkentő Védelmi
 Hivatal Virginia államban kezdettől összehangolta a több
 különböző résztvevő csoportokat.
 Így
 most már van egy nem-atom fegyver, ami képes mélyre behatolni és
 óriási erővel robbanni ott.
 Isten
 hozott.... GBU-57 A/B
 strangemilitary.com
 - Fordította: L.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
 |
Az
 Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
 Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
 S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
 folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
 miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
 meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
 az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
 fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
 Ezek
 után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
 kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
 fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
 döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
 ezt a fegyvert.
 Irán
 csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
 arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
 maguknak.
 Erre
 sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
 fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
 Nos,
 Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
 előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
 ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
 Iránnak
 nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
 áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
 parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
 készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
 honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
 keresztül, de ki tudja...
 Lehet,
 hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
 Mindenesetre
 Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
 azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
 de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
 éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
 innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
 mindenki keze tiszta marad?
 Biztos
 válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
 történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
 időnként.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
 |
Az
 Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
 Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
 S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
 folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
 miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
 meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
 az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
 fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
 Ezek
 után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
 kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
 fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
 döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
 ezt a fegyvert.
 Irán
 csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
 arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
 maguknak.
 Erre
 sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
 fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
 Nos,
 Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
 előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
 ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
 Iránnak
 nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
 áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
 parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
 készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
 honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
 keresztül, de ki tudja...
 Lehet,
 hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
 Mindenesetre
 Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
 azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
 de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
 éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
 innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
 mindenki keze tiszta marad?
 Biztos
 válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
 történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
 időnként.
Amit az éjjellátóról tudni kell…
 |
 Hogyan
 működik?
Az
 éjjellátó eszközök az objektíven keresztül gyűjtik a
 környezeti háttérfényt (csillagfény, holdfény vagy infravörös
 fény). Ez a fény, mely ugyanúgy fotonokból áll, mint a látható
 fény, a fotókatód csőbe jut, és az a fotonokat elektronokká
 alakítja. Az elektronokat ezután elektronikai és kémiai
 folyamattal sokszorosra erősítik. Az elektronokat egy
 foszforképernyőre irányozzák, ahol az erősített elektronok
 újra látható fénnyé alakulnak, melyet szemünk az okuláron
 keresztül érzékel. Az szemünk által látott kép ekkor már a
 megfigyelt jelenet tiszta, zöldes színű újjáalkotása.
 1.
 Objektív
 2.
 Fotókatód
 3.
 Mikrocsatornás lemez
 4.
 Magas feszültségű tápegység
 5.
 Foszforernyő
 6.
 Okulár
 
 Az
 éjjellátó, precizitástól (képminőségtől) függően 1., 2.,
 3. vagy 4. generációs lehet. A generációs besorolás attól
 függ, hogy az adott készülékben milyen fényerősítő ballon
 található. Az éjjellátó szíve és lelke a fényerősítő
 ballon.
 Az
 1. generáció a világon jelenleg legelterjedtebb éjjellátó
 típus. A fentiekben leírt alapelvek használatával az
 1. generációs egységek az elérhető fényt több
 ezerszeresére növelik. Ez a technológia jelenleg bárki számára
 elérhető, ám jóval borsosabb áron, mint amennyit valójában
 ér.
 Egy
 első generációs éjjellátóval, telihold esetén, csillagfényes
 éjszakán akár 250 méterről kivehető egy álló ember alakja
 (észlelési távolság), de kissé felhős, vagy csak csillagfényes
 éjszaka esetén ez a távolság csupán 100-150 méter.
 1.
 kép: Ló, 110 méterről… Nem sok látszik belőle… 
 Az
 első generációs éjjellátók hibái, melyek alapján a második
 generációs fejlesztések történtek, a következők:
 Halk
 sípolás mialatt a készülék be van kapcsolva. (Ezt a sípoló
 hangot a magasfeszültségű tápegység generálja)
 A
 kép széle körül homályos lehet. Ezt geometriai torzításnak
 nevezik.
 Amikor
 lekapcsoljuk az 1. generációs készüléket, egy ideig még
 zölden világíthat.
 A
 távolság nem érzékelhető jól, sokszor előfordult, hogy
 szovjet harckocsizók kidöntötték a garázskaput, vagy nekimentek
 különböző tárgyaknak azért, mert becsapta őket szemük,
 miközben az éjjellátót használták.
A
 2. generációt elsősorban a bűnüldöző szervek, a
 hadseregek és más hivatalos személyek használják.
 Magyarországon második generációs, vagy annál fejlettebb
 éjjellátót civil személy nem vásárolhat, tartása
 bűncselekménynek minősül. Civilek számára azért tilos a
 használata, mert illetéktelen kezekben veszélyessé válhat,
 például, ha egy orvvadász, vagy egy betörő ilyesmivel van
 felszerelve, abból nagy baj lehet. Az 1. és 2. generációs
 egységek közötti fő különbség a mikrocsatornás lemez, más
 néven az MCP. Az MCP elektron erősítőként működik, és
 közvetlenül a fotókatód mögött található. Az MCP
 több millió, rövid, párhuzamos üvegcsőből áll. Amikor
 az elektronok áthaladnak ezeken a csöveken, azok újabb elektronok
 ezreit bocsátják ki. Ez a külön folyamat teszi képessé a
 2. generációs egységeket arra, hogy az 1. generációnál
 sokkal nagyobb mértékben erősítsék a fényt, ezáltal fényesebb
 és élesebb képet eredményezve. A második generációs
 éjjellátókkal telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár
 500 méterről kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős,
 vagy csak csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 300
 méter is lehet.
 2.
 kép: Árok 150 méterre, nyomjelző lövedékek kb. 700 méterre
 A
 3. generáció és a második közötti különbség egy
 érzékeny vegyszer, a gallium arzenid hozzáadása a
 fotókatódhoz, így a 2. generációnál fényesebb és
 élesebb képet hoztak létre. A cső élettartamának növeléséért
 egy ion barrier (ionokat visszatartó vagy gátló) filmet
 használtak. A 3. generáció képességei messze
 túlszárnyalják az előző kettőt, ezt a mellékelt kép is
 bizonyítja, melyet egy kevés csillagfénnyel megvilágított
 terepen készítettek. A harmadik generációs éjjellátókkal
 telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 650 méterről
 kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
 csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 350-400 méter
 is lehet.
3.
 kép: Lövészpáncélos, mellette légvédelmi rakétát indító
 katona. Távolság kb. 400 méter.
 A
 4. generációs technológia az éjjellátó szemüvegek, és
 egyéb éjjellátó készülékek katonai felhasználói számára
 tökéletesebb éjszakai működési hatékonyságot tesz lehetővé.
 A negyedik generációnál eltávolították az ionokat visszatartó
 réteget – de a gallium arzenid bevonat megmaradt -, így a
 mikrocsatornás lemez magasabb jel zaj arányt kínál, mint a
 3. generáció, viszont rövidebb az élettartama. A kapuzó
 tápegység tovább javítja a feloldást erős fényviszonyok
 mellett, és a csökkentett fénykoszorú minimumra csökkenti az
 erős fényforrásokból származó interferenciát. Ezek a
 továbbfejlesztések a rendszerek észlelési távolságát is
 lényegesen növelik. A negyedik generációs éjjellátókkal
 telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 750 méterről
 kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
 csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság még 500 méter is
 lehet. A harmadik és negyedik generáció közti különbséget a
 két kis kép igyekszik szemléltetni.
 
 3.
 gen             4. gen
4.
 kép: Rakétatüzérség, 4. generációs éjjellátóval
 megfigyelve
 
 Az
 éjjellátó optikák fejlődése folyamatos, következő állomásuk
 valószínűleg a színes képet adó csövek lesznek, ám ezek még
 gyerekcipőben járnak, és egyelőre igény sincs a negyedik
 generációnál komolyabb éjjellátókra.
Az AH-64 Apache, és az AH-64 Apache Longbow
 |
Olvasóink
 eddig - kevés kivételtől eltekintve - az orosz fegyveripar
 legújabb vívmányaival ismerkedhettek ezen oldalakon, most azonban
 itt az ideje, hogy bemutassunk néhány nyugati fegyvert,
 fegyverrendszert.
 Elsőként
 egy igen hírhedt repülőeszközt, az amerikai fejlesztésű Apache
 támadó helikoptert vesszük tüzetesen szemügyre.
 Fejlesztése
 a vietnámi háború végén kezdődött, amikor az amerikai
 hadsereg harci helikopter potenciálját a felfegyverzett UH-1 Huey
 csapatszállító helikopterek adták, kevés AH-1-essel karöltve.
 Az
 új helikopterrel szembeni elvárások – harci tapasztalatok
 alapján – generációs ugrásra kényszerítették az akkori
 mérnökcsapatot, mivel nyilvánvaló volt, hogy a jövő harcterein
 egy felfegyverzett csapatszállítónak nem sok esélye lesz a
 győzelemre.
 A
 helikopter személyzetét két főben határozták meg – pilóta
 és fegyveroperátor, előbbi egyben a gépparancsnok is - a pilóta
 hátul, az operátor elöl foglal helyet. A pilóta feladata a gép
 vezetése, kapcsolattartás a bázissal, valamint a célok vizuális
 felderítése (magyarul: figyelés) amíg a fegyverkezelő a már
 felderített célok befogását, megjelölését, vagy
 megsemmisítését végzi.
Állandó
 fegyverzete az M230-as gépágyú, mely 30 milliméteres lövedékeit
 1500 méteren belül képes hatékonyan célba juttatni, maximális
 lőtávolsága 4500 méter. A gépágyút egy 2 kW-os villanymotor
 mozgatja, jobbra-balra 120 fokban, lefelé 60 fokig téríthető ki.
 Rendszeresítve van hozzá nyomjelzős páncéltörő, nagy
 robbanóerejű repesz-romboló, valamint gyújtó lövedék. A
 fedélzeti lövész a gépágyút sisakcélzójával irányozza,
 tehát ahová néz, oda lő a fegyver. A gépágyúkra nemrégiben
 lézer célmegjelölőt szereltek, így a földi csapatok is
 láthatják, hogy hová fog érkezni a tűzcsapás, és esetleg
 rádión besegíthetnek a lövésznek a célok koordinálásában. A
 2500 darabos lőszerkészletet, valamint a lőszertovábbító
 mechanizmust a bal oldali, a kabinok alatt végigfutó „dobozban”
 tárolja. Az ágyú 625 lövés/perc sebességre képes, ennél
 nagyobb tűzgyorsaságot a reakcióerő (a gépágyú tüzelés
 közbeni hátralökő ereje) miatt nem alkalmaznak. A fegyver 10,
 20, 50 lövedékes rögzített sorozatokat tud lőni, illetve
 választható a „teljes tár” üzemmód, melyet felszállás
 előtt még a földön állítanak be a műszakiak. Általában a
 „full” üzemmódot szokták kérni az operátorok.
 A
 szárnycsonkokon hordozhat 70 mm-es Hydra típusú nemirányított
 rakétákat, maximum 4 konténerben, egyenként 19 darabot, melyek a
 fedetlen élőerő, és gyengén páncélozott célok ellen lehetnek
 hatékonyak. A robbanófejek palettája igen változatos,
 repesz-romboló, páncéltörő, fehér foszforos(!), vörös
 foszforos, kazettás harci résszel szerelt, füstgenerátoros,
 valamint ejtőernyővel ereszkedő világító töltetet használnak.
 A világító rakétáknak nemcsak látható fényű, hanem
 infravörös változata is létezik. A rakéták hajtóműve 400
 méterre a géptől kiég, ezért vízszintes indítás esetén
 maximális hatótávolságuk kb. 2000 méterre tehető.
Irányított
 fegyverzetként a Hellfire rakétákat, valamint ezek modernizált
 változatát, a Brimstone-t tudja használni erősen páncélozott
 célok ellen. Az irányított rakéták félaktív lézeres
 önirányításúak, tehát a fegyverkezelő lézeres célmegjelölést
 alkalmaz a rávezetés során, a rakéta pedig saját magának
 dolgozza ki az optimális röppályát, és a szükséges
 kormányparancsokat.
 A
 szárnyvégekre felszerelhető - ám szinte sohasem alkalmazzák –
 1-1 Stinger, légicél elleni rakéta, de az amerikai haderő
 helikopteres alakulatait csak olyan helyen vetik be, ahol a
 légifölényt már előzetesen kivívták. A hátsó (pilóta)
 ülésből a fegyverzet korlátozottan használható, a pilóta csak
 a nemirányított rakétákkal, a gépágyúval és az önvédelmi
 légiharc rakétákkal tüzelhet, a rávezetést igénylő precíziós
 fegyverzet irányítása ebből az ülésből már nem megoldott, és
 nem is lenne lehetséges, mivel a gép irányítása, a környező
 légtér szemmel tartása egész embert kíván. Nem esett még szó
 a helikopter „szemeiről”… A gép orrában található, 120
 fokban jobbra-balra, 30 fokban felfelé, és 60 fokban lefelé
 mozgatható érzékelők bármilyen napszakban és időjárási
 körülmények között alkalmazhatóak. Az erősen páncélozott
 –kivéve az optikai felületeket – forgó torony, öt feladatra
 specializált, tartalmaz egy nagy felbontású TV kamerát,
 infravörös kamerát, lézeres célmegjelölőt, lézer távmérőt,
 valamint egy rendkívül érzékeny hőképalkotó optikát, ami a
 párán, vagy akár a füstön is átlát, és látni engedi a
 környezetnél nagyobb hőkontrasztú célokat. (Embert, vagy a
 forró motorú járművet.) Az évek során több modernizációs
 csomagot is kapott az Apache, a főrotor tengelye fölé egy radar
 került, mellyel légi és földfelszíni célok is felderíthetőek,
 a fedélzeti számítógép leküzdésük sorrendjét segít
 meghatározni. A radar felszerelése után kapta a helikopter a
 Longbow nevet.
A
 gép sérülés állósága szintén kimagasló, a sárkányszerkezet
 nagyrészt kompozit műanyagból készül, kevlár és kerámia
 betétekkel megspékelve a kritikus helyeken. Az üzemanyag tartály
 (a farok és a törzs csatlakozásánál van beépítve) öntömítő,
 tehát ha az erős páncélzat ellenére egy lövedék eljut a
 tartályig, a kilyukadó tartály befoltozza magát, a lyuk
 környékén összezsugorodik.
 A
 rotorlapátok titánból készülnek, akár egy 23 mm-es lövedék
 becsapódását is elviselik csakúgy, mint a pilótafülke üvegei.
 A
 hajtóművek mechanikai rendszere még harminc percig működőképes
 marad akkor is, ha az összes olaj elfolyik a rendszerből, ez
 elegendő idő ahhoz, hogy a sérült gép hazamenjen, vagy
 legalábbis biztonságos területre vergődjön. Természetesen az
 egyik hajtómű kiesése sem jelent problémát, a helikopter
 repülőképes marad, bár ekkor már nem képvisel jelentős harci
 potenciált, egyedül a hazatérésre koncentrál a személyzet.
 A
 fontosabb rendszereket, és a kormányszerkezetet megkettőzték.
 A
 hajtóművek sem maradtak modernizáció nélkül, az eredeti
 gázturbinák 2800 lóerő/darab teljesítményűek voltak, a
 legújabb fejlesztésűek – amit idővel megkap mindegyik gép –
 már 3400 lóerősek darabonként.
 Az
 Apache egyik legnagyobb hátrányaként a túl sok „kütyüt”
 szokták emlegetni, a fedélzeti rendszerek figyelése, adataik
 értelmezése túlságosan leterheli a gép személyzetét
 mentálisan, valamint a helikopter személyzet magas harci
 potenciálja csak rengeteg gyakorlással tartható fenn, ami ugyebár
 igen drága mulatság.

 Jelenleg
 gőzerővel dolgoznak a fejlesztők, hogy a helikopter harcászati
 értékén még tovább javítsanak, megoldották például, hogy a
 fegyveroperátor átvehesse egy pilóta nélküli felderítő eszköz
 irányítását azon terület felett, ahová az Apache épp útban
 van, így megérkezésükkor már tisztában vannak a harci
 helyzettel. A pilóta nélküli gép, miután a fegyverkezelő már
 nem tart igényt a szolgálataira, a földi irányítóközpont
 fennhatósága alá kerül ismét, és elhagyja a helyszínt.
 A
 legújabb fejlesztések az Apache személyzet nélküli
 repültetésével kapcsolatban folynak, ám ez még jó darabig
 utópisztikus álom marad a mérnökök részéről.
Az X-37B titkos első küldetése
 |
 Felszállt
 az Amerikai Légierő pilóta nélküli, többször felhasználható
 űrrepülőgépe, hogy megkezdje első próbarepülését.
 Az
 Amerikai Légierő (U.S. Air Force, USAF) X-37B jelű gépének első
 példánya (Orbital Test Vehicle-1, OTV-1) április 22-én (magyar
 idő szerint már 23-án, hajnali 1:52-kor) emelkedett a magasba a
 floridai Cape Canaveral 41. startállásáról. Az indításra egy
 Atlas-5 hordozórakétát használtak. Magának a kutatási
 programnak a részleteiről nem sokat tudni, hiszen azt katonai
 titkolózás övezi. A védelmi technológiák kikísérletezésére
 szánt küldetés várhatóan néhány hónapig tart. A tervezett
 maximális időtartam 270 nap. A bemutatkozó út során
 demonstrálni kell a rendszer működőképességét, beleértve az
 önműködő visszatérést és landolást is. A gép leszállására
 kijelölt hely a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpont (tartalék
 az Edwards Légitámaszpont). Ha esetleg mégis elvétené az irányt
 a Csendes-óceán fölött, működésbe lépne egy önmegsemmisítő
 mechanizmus.

 Az
 Amerikai Légierő X-37B ember nélküli kísérleti űrrepülőgépe
 a NASA korábbi X-37-es terveinek átalakításával készült.
 Összehasonlításul, csupán a mértek érzékelésére a nagy
 ábrán ott van egy ember métetarányos rajza. Jobbra lent az X-37B
 és az amerikai űrrepülőgépek külső méretei is összevethetők.
 Balra az indításra használt Atlas-5 hordozórakéta egységei
 láthatók. Egyszerűen fogalmazva az X-37B a Shuttle kicsinyített
 és technológiai értelemben továbbfejlesztett változata.
 (Grafika: Karl Tate / Space.com)
 Az
 X-37B segítségével a légierő saját maga végezhet űrbeli
 kísérleteket, amelyeket utána további vizsgálat céljából
 akár vissza is hozhat a Földre.

 Az
 X-37B repülésének előkészületei: záródik a rakéta orrkúpja.
 (Kép: USAF)
 Az
 X-37B hosszú és kanyargós utat járt be, míg végül eljutott
 eddig a tesztrepülésig. A programot eredetileg a NASA indította,
 még 1999-ben. Valamelyik Space Shuttle rakterében szerették volna
 pályára állítani, de a Columbia balesete, majd a program
 leállítása miatt erre már nem kerülhet sor. Pénzhiány miatt a
 fejlesztés 2004-ben átkerült a védelmi kutatatásokkal
 foglalkozó amerikai ügynökséghez (Defense Advanced Research
 Project Agency, DARPA). A légierő 2006-ban vette át a vezető
 szerepet.

 A
 floridai start. A fotó hosszú expozíciós ideje alatt az amerikai
 zászlót mozgatta a szél. (Kép: Ben Cooper / Spaceflight Now)
 A
 Föld körüli pályán, valamint a légkörbe való visszatérés
 és landolás során az X-37B feladata új technológiák, autonóm
 navigációs és vezérlési módszerek, hővédő megoldások, és
 sok más kipróbálása lesz. Pályára állva, a raktérajtó
 kinyitása után az elektromos energiát kibontható napelemtáblák
 szolgáltatják. A konkrét kísérleti terv azonban nem nyilvános.
 Annyit lehet tudni, hogy a raktérben például akár néhány
 kisebb (legfeljebb pár száz kg tömegű) műhold is feljuttatható.
 A
 közel 9 m hosszú, 4,5 m szárnyfesztávolságú, 5 tonnás
 űreszközt a Boeing építette, s már megrendelték náluk a
 második példányt is, amely várhatóan 2011-re elkészülhet és
 el is indulhat próbaútjára. A pontos részletek, és az OTV-1
 esetleges további repüléseinek menetrendje természetesen nagyban
 függ a mostani küldetés tapasztalataitól.
 A
 „mini-shuttle” – bár mostani első repülésén nem terveznek
 ilyet – elvileg alkalmas lehet saját vagy más országok
 műholdjainak megközelítésére, javítására – vagy bármi
 másra. Ezért sokakban felmerül a kétség, hogy nem a világűr
 militarizálása felé tett lépésről van-e szó...
A Mil-Mi 28N harci helikopter
 |
  A
 Mi-28-as harci helikoptert már a 70’-es évek elején elkezdték
 fejleszteni – párhuzamosan a Mi-24-es típussal – ugyanis az
 akkori katonai doktrínák szerint a nagy tűzerő és
 csapatszállító képesség lesz a domináns a jövő harcterein.
 Ezt a mérnökök nem így gondolták, ennek köszönhető, hogy egy
 időben a 24-es típussal, megszületett (igaz csak papíron) a
 28-as típus.
 Afganisztánban
 aztán sorra elő is jöttek a Mi-24 gyengéi – gyenge páncélzat,
 pontatlan tűzvezetés, alacsony hatékonyságú fegyverek,
 légiharcban az önvédelmi képesség hiánya, stb. Szerencsére a
 24-es nem került a szemétdombra, hanem továbbfejlesztették, a
 NATO legnagyobb bánatára.
 Ám
 elérkezett az ideje, hogy önkritikát gyakoroljanak a szovjetek,
 és belevágjanak a 28-as prototípusának fejlesztésébe. A
 rotorlapátokat már nem fémből, hanem az akkor újdonságnak
 számító kompozit anyagokból készítették, ami sokkal szívósabb
 anyag, valamint jobb aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezik. A
 farokrotor X alakú, amely sokkal csendesebb, mint a korábbi három
 vagy négylapátos, egyenlő szögben elosztott rotor volt. A
 futóművet fixállásúvá alakították, ugyanis a 24-esen
 használatos behúzható futómű nem tudott segíteni a becsapódás
 csillapításában kényszerleszállás esetén, kiengedni pedig
 ritkán volt idő. A Mi-28 fixfutói egy 12 m/s-os sebességgel
 történő talajnak ütközést simán elviselnek. A létfontosságú
 részegységek (hajtómű, hidraulika, stb.) védelmét úgy
 oldották meg, hogy a kevésbé fontos alkatrészeket eléjük,
 rájuk, mögéjük pakolták, így a páncélon kívül még ez a
 plusz védelem is javítja a helikopter túlélési esélyeit. A
 pilótafülke tandem elrendezésű, elöl a fegyverkezelő operátor,
 mögötte-felette pedig a helikopter-vezető foglal helyet. 
Az
 ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
 automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
 személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
 legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
 katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
 lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
 elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
 kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
 bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
 kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
 Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
 nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
 szolgálatra.
Az
 ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
 automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
 személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
 legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
 katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
 lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
 elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
 kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
 bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
 kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
 Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
 nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
 szolgálatra.
 A
 pilótafülke nagyon erős páncélzatot kapott, a 23 mm-es
 gépágyúlövedék közvetlen találata sem tudja áttörni. Az
 üvegezés a 12,7 mm-es lövedék közvetlen találatát is
 elviseli, a 23 mm-es gépágyú repeszeit szintén megállítja.
 Infravörös keresőfejjel ellátott rakéták ellen a különleges
 kialakítású terelőlemezek hivatottak védelmezni a helikoptert
 (természetesen az infracsapdákon kívül). Ezek hatékonyságának
 köszönhetően 2,5-szer kisebb a gép infraképe, mint a Mi-24-nek.
 Bármelyik
 hajtómű leállása esetén a gép folytathatja útját, persze
 ilyenkor már gyakorlatilag harcképtelen, bázisára azonban még
 visszatérhet.
Állandó
 fegyverzete egy 30 mm-es gépágyúból, választható, az adott
 feladatra optimalizált fegyverzete pedig a félszárnyakon
 elhelyezett irányított és nemirányított rakétafegyverzetből,
 aknaszóró- és 30 mm-es gránátvető-, valamint 7,62-es, 12,7-es
 géppuska-, illetve 23 mm-es gépágyú-konténerből állhat.
 Ezenkívül hordozhat nemirányított légibombákat, valamint
 R-60-as vagy Igla típusú  levegő-levegő rakétákat, az
 ellenséges légicélok leküzdésére, továbbá felderítő és
 zavaró konténereket.
 A
 helikopter főrotorja felett látható radarárbóc légi és földi
 célok követésére is alkalmas. Fedélzeti rendszerei közül az
 egyik legfigyelemreméltóbb a terepkövető repülést akár kézi,
 akár robotpilóta üzemmódban lehetővé tevő elektronika, amely
 a számítógép segítségével 3 dimenziós képet vetít a pilóta
 elé az adott terepszakaszról. Vagy például az automatikus
 célelosztást végző rendszer, amelyik folyamatosan kommunikál a
 többi helikopterrel, így nem fordulhat elő, hogy két gép
 ugyanazt a célt támadja.
 A
 gép egyéb képességeit nem taglalom tovább, mert e cikk
 terjedelme nem teszi lehetővé.
 TECHNIKAI
 ADATOK:
 -Gyártó
 ország: Oroszország
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
 A
 Mi-28N széria mindenidős helikopter, amely akár éjjel, akár
 nappal, rossz időjárási körülmények között is bevethető.
 Felderítő és tűzvezető rendszerei, az alkalmazott fegyverek
 kifinomult technológiai hátteret sejtetnek, minden szinten
 megfelel a XXI.- század követelményeinek. Sőt.
A T-90 közepes harckocsi
 |
Napjainkban
 az orosz fegyvergyártás csillaga ismét felragyogni látszik.
 Hatalmas összegek állnak rendelkezésére a fejlesztőirodáknak,
 akik szakadatlanul ontják a gépkarabélytól a tengeralattjárókig
 minden kategóriában a legújabb technikákat. A kilencvenes évek
 elején már rengeteg új rendszer állt rendelkezésre a harckocsi
 ágazatban, ám az akkori pénzügyi gondok nem tették lehetővé a
 különböző újítások megvalósítását.
 A
 T-90-es harckocsi alapjaiban megegyezik a T-72-vel, igazából csak
 átmeneti megoldásnak szánták az orosz hadsereg számára, míg
 az új nehézharckocsijuk (a Fekete Sas) el nem éri a
 sorozatgyártásra érett állapotot. A típus jelenleg a
 távol-keleti gépesített alakulatoknál áll rendszerben.
 Személyzete
 három főből áll: parancsnok, irányzó valamint a harcjármű
 vezető.
 Fegyverzete
 a 2A46 125 mm-es simacsövű lövegből, egy, a löveggel
 párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskából, valamint egy 12,7 mm-es
 légvédelmi géppuskából áll, ám ennek hatásfoka igen alacsony
 így inkább földi célok ellen alkalmazzák. A küzdőtérben
 elhelyeztek még egy AK-74 típusú gépkarabélyt, amivel a
 személyzet megvédheti magát, ha a harcjármű elhagyására
 kényszerül. A löveg töltő rendszere teljesen automatizált, a
 cső automata füstelszívóval szerelt. A fő fegyver tűzgyorsasága
 6-8 lövés/perc. Lőszerjavadalmazása 43 darab lövedékből áll.
 A 7,62-es géppuskához 2000 darab, a 12,7 mm-eshez 300 darab, az
 AK-74-hez 300 darab áll rendelkezésre.
 A
 löveg alkalmas a 9M119 Svir, valamint a 9M119M Refleks típusú
 tandem robbanófejes rakéták indítására. Ezen rakéták
 célravezetéséhez a személyzet addig világítja lézerrel a
 célt, amíg a rakéta be nem csapódik. Maximális páncélátütő
 képessége 950 milliméter (!). A rakétákkal támadható
 helikopter is, 4-6000 méteren belül, ami a maximális lőtávolsága
 a fegyvernek.
 A
 felderítést és célravezetést segítő optikai rendszerek
 szintén magas színvonalat képviselnek, az éjjellátó és
 termovíziós eszközök, valamint a célbefogó-tűzvezető
 rendszer igen jó hatásfokúak, bár nyugati társaikhoz képest
 van még hova fejlődniük.
 Az
 alappáncél rétegelt kivitelű, ami acél, kerámia, üveg, vagy
 kompozit műanyag egymásra építéséből hoznak létre, esetleg a
 rétegek között légréseket hagynak. Erre szerelik fel aztán a
 Kontakt-5 típusú reaktív páncélt, ami jelentősen növeli a
 harckocsi sérülésállóságát.
 Felszerelték
 továbbá a Shtora-1 optoelektronikus aktív tankvédelmi
 rendszerrel, ami a NATO-ban leginkább elterjedt TOW, HOT, és
 Hellfire páncéltörő rakéták ellen hatásos. Működési
 metódusa nagyjából annyi, hogy ezek a rakéták vagy
 lézer-vezetősugarat, vagy infravörös-vezető pontot használnak
 a cél betájolására, célravezetésre. Az infravörös irányító
 rendszert egy olyan erős hőkép kibocsátásával zavarja meg, ami
 elvakítja a felé közeledő rakéta vezető-rendszerét, így a
 rakéta irányíthatatlanul, vagy hamis kormányparancsok alapján
 robog a cél felé. Persze van rá esély, hogy véletlenül még
 így is eltalálja. A lézer-vezérlésű rakéták célpontjait
 lézernyalábbal világítják meg, a lézernyaláb megtörése
 jelenti a célt a rakéta számára. Ilyenkor automatikusan indítja
 a ködgránátokat, ezek ködfüggönyt hoznak létre a harcjármű
 körül, ami áthatolhatatlan a lézerfény számára, tehát a
 rakéta elveszti a célt.
 Nukleáris-,
 vegyi-, és biológiai fegyverek elleni védelemmel is ellátták.
 Az
 orosz Rosoboronexport fegyverexportőr cég jóvoltából eddig
 Ciprus, India, Venezuela rendszeresítette a típust.

 Technikai
 adatok:
 Gyártó
 ország: Oroszország (Uralvagonzavod)
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Aktív védelem 3. rész
 |
Az
 „Aréna” rendszer
 A
 Drozd-2 sikerén felbuzdulva, a KBP tervezőiroda a kilencvenes évek
 közepére elkészítette az addigi leghatékonyabb, a Drozd-2
 képességeit is messze túlszárnyaló aktív védelmi rendszert,
 melyet Aréna névre kereszteltek.
Az
 alapkoncepció, a milliméteres hullámhosszú radar megmaradt,
 ehhez azonban egy jóval modernebb tűzvezető számítógépet
 kapcsoltak, amire a megnövekedett lefedettség, és a résztöltetek
 teljes felügyeletét és irányítását biztosító rendszer miatt
 volt szükség.
Miután
 a legénység minden tagja lezárta a búvónyílása fedelét, a
 rendszer aktiválódik, a Doppler radar megkezdi a környező légtér
 figyelését. Miután észleli a fenyegetést (70-700 m/s-mal
 közeledő légi cél) a radar célkövető üzemmódra kapcsol, és
 készenlétbe helyezi a várható becsapódási ponthoz legközelebb
 lévő védőtöltetet. A működési tartományon belülre érkező
 rakéta elé kilövi a robbanóanyagot és előregyártott
 repeszeket tartalmazó kazettát, mely a kellő pillanatban
 repeszfelhőt képez a fenyegetést jelentő rakéta útjába. A
 repeszfelhőbe berepülő objektum külső burkolatát a repeszek
 áttörik, majd a harci részt még a becsapódás előtt
 elműködtetik, így a járművet már csak a hatástalan és
 ártalmatlan „fémhulladék” éri el maximum.
Maljutka
 típusú páncéltörő rakéta harci része, az Arénával való
 találkozás után
 A
 torony két oldalára szerelt tárolókban elhelyezett résztöltetek
 – melyek a kiskaliberű lőszerek, és a közelben robbanó
 lövedékek repeszei ellen páncéllal védve vannak - védőzónája
 egymást átfedi, tehát ha ugyanabból az irányból még érkezne
 1-2 rakéta, azok is megsemmisíthetőek az elműködött résztöltet
 közvetlen szomszédai által. A rendszer által lefedett terület
 azimut szerint 220°-290°, vertikálisan maximum +15°, a
 résztöltetekből összesen 26 darab található a tárolókban.
 (A
 továbbfejlesztett Arena rendszer már a tornyon körbeforgó
 tárolóval rendelkezik, tehát az egy irányból közeledő
 objektumok megsemmisítése mindaddig lehetséges, amíg el nem fogy
 az összes védőtöltet.)
 A
 rendszer mindenidős, tehát időjárástól és napszaktól
 függetlenül alkalmazható, akár menet közben is.
 Becsapni
 elég nehéz, ugyanis a radar nem indítja meg a védelmi
 mechanizmust kiskaliberű lőszerek, lassan repülő objektumok (pl:
 madár, vagy a tank felé hajított kő, fémtárgy) ellen. Az
 RPG-30-as páncéltörő rakéta viszont hatékonyan alkalmazható
 ellene, mivel ez a fegyver csalirakétát használ, és éppen az
 ilyen védelemmel ellátott járművek ellen lett kitalálva. (Erről
 a fegyverről az „RPG
 család legújabb üdvöskéi”
 című cikkünkben írtunk bővebben.)
Hátrányaként
 megemlíthető, hogy aktivált állapotában a harcjárművet
 gyalogság nem kísérheti, a résztöltetek működés közben
 ugyanis éppoly veszélyesek a baráti élőerőre, mint az
 ellenséges rakétákra.
 Ennek
 ellenére azért a tervezők gondoltak a gyalogságra is, ha a
 rendszer aktív állapotban van egy fényjelzés látható a
 radarárbócon, valamint egy hangjelzés is bekapcsol, ha a radar
 rakétaközeledést érzékel. A hangjelzéstől számítva még
 simán van néhány tizedmásodperce a közelben ténfergő
 katonának, hogy gödröt ásson és elbújjon…
 Reaktív
 páncéllal együtt szintén nem alkalmazható.
 A
 felülről érkező, amerikai páncéltörő rakéta, a Javelin
 ellen a rendszer hatástalan.
 Tény,
 hogy a szovjet-orosz fejlesztéseket alapul véve mind Izrael, mind
 az USA megkezdte saját aktív rendszerei fejlesztését, és
 rendszerbe állítását. Izrael Trophy, illetve Iron Fist névre,
 az USA Quick Kill-re keresztelte saját rendszereit.
 Az
 Arena tömege 1-1.3 tonna, függően a kiépítés típusától és
 a kazetták számától, működéséhez 1kW áramot igényel.
Kína figyelmeztette Putyint: az USA világháborút akar
 |
Putyin
 komoly figyelmeztetést kapott egy magas rangú kínai
 tisztviselőtől. Ezt azért lényeges kiemelnünk, mert nem holmi
 földalatti mozgalom fantáziadús
 elemzőinek irományáról van
 szó, amelyet közzétettek a honlapjukon, hanem a legfelsőbb
 szintű kínai vezetés figyelmeztetéséről Moszkva számára. Az
 FSB nyilvánosságra hozott adatai is alátámasztják, hogy a
 fenyegetés valós, és az ismert összeesküvés-elméletektől sem
 áll távol. A közelmúltban a kínai belügyminiszter-helyettesnek
 egy Underwood nevű Blackwater-zsoldos bizalmas anyagokat adott át,
 amelyekből kiderült, hogy ezek a műveletek már most is
 előkészítés alatt vannak, és a közeljövőben számítani kell
 olyan amerikai akciókra, amelyek célja katasztrófák okozása,
 hogy a világ káoszba boruljon.
 Az
 Egyesült Államok az afganisztáni kudarcért a
 pakisztáni vezetést okolja,
 melyet azzal vádol, hogy kijátszották az amerikai vezetést és
 támogatták a tálibokat. A képet bonyolítja, hogy Pakisztán
 fontos stratégiai partnere Kína. Több közös vállalkozásban is
 érdekeltek, többek között a kínai-pakisztáni ötödik
 generációs vadászgépet is együtt fejlesztik,
 valamint Pakisztán a saját tengerpartján haditengerészeti
 támaszpont létesítését is felajánlotta Kínának és a nyár
 folyamán Kína közölte, hogy "Kína
 a saját maga elleni támadásként fog értelmezni bármiféle
 Pakisztán elleni agressziót." Ezért
 várható volt, hogy Pakisztán előbb
 vagy utóbb terítékre kerül az
 USA hadigépezete előtt. Pakisztán azonban atomfegyverrel
 rendelkezik.
 Van még egy csavar a történetben, miszerint az oroszok kezdik
 megszellőztetni a korábbi ukrán rakéta-eladásokat. A
 Szovjetunió széthullása után Irán 20 atom-robbanófejek
 hordozására alkalmas rakétát vásárolt. Ezek szolgáltak később
 a Sahab-3 rakéták alapjául. Állítólag a robbanófejek nélkül
 vették meg, de ezt senki sem tudja leellenőrizni már, az viszont
 tény, hogy Ukrajna több robbanófejjel nem tud elszámolni. Ez
 természetesen nem azt jelenti, hogy Irán már nukleáris
 robbanófejekkel rendelkezik, de azt sem jelenti, hogy nem
 rendelkezik. És pont.
 De
 vissza a jelenre. Az átadott anyagok szerint a CIA Pakisztánban
 szándékosan megfertőzött több tízezer embert dengue-lázzal,
 ami egy gyengített, katonai célú baktérium, és egy kis
 fejlesztés után az amerikai lakosság ellen szándékoznak
 bevetni. De tervbe van véve az USA és az EU gazdaságának
 szándékos bedöntése, masszív hagyományos háborúk az USA-EU
 és Afrika, Ázsia, Dél-Amerika viszonylatában. Mindezek után
 jönne a Nagy Béke, amikor be szeretnék vezetni a Világkormányt.
 A tervezett háborúk egyikét az USA vezetné Mexikó és
 Dél-Amerika ellen, egy másikat a dél-kínai tengeren egy
 harmadikat pedig Pakisztán ellen, ez utóbbiban már nukleáris
 fegyvereket is bevetnének. Mellesleg Pakisztánban megtörténtek
 az első nyílt fegyveres összecsapások az amerikaiak és a
 pakisztáni haderő között.
 Underwood
 - akit most tartóztatott le a CIA, mert nagy mennyiségű
 nemzetbiztonsági anyagot adott át Kínának -, elmondta, hogy az
 USA olyan mocskos háborúra készül, ami annyi halottat fog
 eredményezni, hogy jóérzésű ember számára egyszerűen
 elfogadhatatlan, ezért adta át az adatokat Kínának. Pakisztán
 és Irán ellen a háború már teljesen elő van készítve, és
 hogy mikor fog kirobbanni, az csak a hatalmasok pillanatnyi
 döntésein múlik.
 Kína
 felhívta arra is a figyelmet, hogy az USA csendes-óceáni katonai
 parancsoksága figyelmeztette Kínát, ne terjeszkedjen a flotta
 műveleti térségében, ne távolodjanak el a partoktól
 messzebbre, mert a Csendes-óceán egész területe az USA
 hadműveleti zónája, és oda senkit sem fognak büntetlenül
 beengedni. Kína reagált a fenyegetésre, és készenlétbe
 helyezte flottáját, valamit felgyorsították az
 anyahajók gyártását,
 amelyekből összesen négy készül, a korábban megvásárolt
 szovjet-ukrán repülőgép hordozó alapján. Közölték az
 Egyesült Államok haditengerészetével, hogy a dél-kínai tengert
 akár fegyveresen is megvédik, ha bárki be merészeli tenni a
 lábát oda. Az amerikai figyelmeztetés Észak-Koreának, és az
 oroszoknak is szól. Líbia ügyét, valamint a szíriai eseményeket
 is ebbe az eseménysorba helyezték.
 Kína
 kifejezte aggodalmát, hogy az Egyesült Államok olyan háborúra
 törekszik, amelyben először katasztrófák tömkelegét idézi
 elő, járványokat fog elindítani, hogy a világ a káosz
 állapotába kerüljön. Először hangzott el az
 összeesküvés-elmélet gyártók tézisein kívül, hogy az
 amerikaiak még a saját területükön belül is karanténzónákat
 állítottak fel, és hatalmas tömegsírtelepeket hoztak létre.
 Az
 amerikai hadianyag gyártás a csúcson üzemel, és több háborúra
 elegendő készletet halmoznak fel folyamatosan. Az előkészített
 háborúknak két célja van Kína szerint: először az, hogy az
 USA-val szemben felállt egységet szétverje, majd politikai
 rendszereit megdöntse, a másik pedig az, hogy kieszközölje a
 nyugati világban, majd az egész bolygón a világkormányt.
 Kína
 két módon válaszol az amerikai kihívásra. Az egyik, hogy
 hadseregét, tengerészetét, rakéta technológiáit
 rohamlépésekben fejleszti, a másik, hogy gazdasági háborút fog
 indítani az EU és az USA között, és valószínűleg ezért
 támogatja az EU-tagállamokat segély-hitelekkel.
 Kína
 külön kitért a kaukázusi térségre. Az USA által befolyásolt
 szélsőségesek a hírek szerint tömegesen kapják különböző
 csatornákon az amerikaiaktól a hadianyagot. Oroszország
 belbiztonságát elsődlegesen a Kaukázusban próbálják
 megingatni. Erre vonatkozólag Underwood nagyobb mennyiségű
 adattal is szolgált, 10 000-nél több fényképet, dokumentumot
 adott át Kínának. Az Egyesült Államok azonban próbálja
 bagatellizálni az ügyet, mivel hatalmas katonai-stratégiai hiba
 történt.
 A
 hírek nem szólnak róla, de a történethez hozzá tartozik
 valószínűleg az Iránnal kapcsolatos új botrány, mely szerint
 Irán merényletekre készült az Egyesült Államokon belül. A
 történet már szinte sablonosnak mondható: vagy egy szeptember
 11-e, vagy tömegpusztító fegyverek birtoklásának vádja, vagy
 egy mostanihoz hasonló terrorcselekmény előkészítésének a
 legendája és egyből készen is van az ürügy a cselekvésre. „Ha
 van rajta sapka azért, ha nincs akkor meg azért verjük össze.”
 Ez mind részletkérdés, a lényeg, hogy már keresik az okokat egy
 háborúra.
 Az
 ehhez hasonló nagyszabású világfelforgató tervek persze
 meglehetősen ismertek a világhálót böngészők körében, de
 most először fordul elő, hogy nem egy fantáziadús weboldalról
 származnak, hanem az FSB-től és a kínai belügyminisztériumtól.
 Kemény
 Gábor - Jövőnk.info
A Leopárd 2-es nehézharckocsi
 |
Németország
 a II. világháborúban alapozta meg a saját fejlesztésű és
 gyártású páncélosainak legendás hírnevét, és ez a tendencia
 mind a mai napig tart.
A
 Leopárd 2-es harckocsi világszerte aratott exportsikereket, és
 kevesen tudják, hogy az amerikai hadsereg is tesztelte a típust,
 és a későbbi M1 Abrams harckocsijuk csak azért győzött a
 tesztsorozat végén, mert a Leopárdot irreális követelmények
 elé állították, amit az természetesen képtelen volt
 teljesíteni. Zárójelben megjegyzendő, hogy az Abrams prototípusa
 sem lett volna képes a tesztkövetelményeknek megfelelni.
 A
 Leopárd 2 fejlesztését a 70’-es évek elején kezdték, az első
 szériapéldányok 1979-ben álltak szolgálatba.
 A
 jármű meghajtásáról egy V-12-es, turbófeltöltővel ellátott
 47.5 literes dízelmotor gondoskodik, mely 68 km/h végsebesség
 elérését teszi lehetővé, ám ez az érték békeidőben 50
 km/h-ra van korlátozva, a hajtáslánc kímélésének céljából.
 A motor 2600-as percenkénti fordulatnál adja le maximális
 teljesítményét, 1500 lóerőt (!). (Az Abrams harckocsi
 gázturbinája ugyanekkora teljesítmény leadására képes, ám a
 dízelmotor jóval kisebb infraképet generál, és nem fejleszt
 akkora hőt a páncélos körül, így a kísérő gyalogság
 fedezékként tudja használni a harckocsit. Továbbá az étvágya
 is jóval kisebb, mint az M1-nek.)
 A
 Leó 2-es fogyasztása terepen 500 liter/100 km-ben van megadva,
 műúton 300 literrel is elballag. Az üzemanyagtartályok 1200
 liter gázolajat képesek tárolni, de szükség esetén feltölthető
 petróleummal, kerozinnal de akár benzinnel is, bár ilyenkor
 csökken a motor teljesítménye. A motorhoz egy hatfokozatú
 automata sebességváltó csatlakozik, mely 4 előre, és két
 hátrameneti fokozattal rendelkezik. Hátramenetben 30 km/h
 maximális sebesség elérésére képes.
 A
 motor és a váltó folyamatos felügyelet alatt áll a fedélzeti
 számítógép jóvoltából, az esetleges meghibásodást a vezető
 előtti panelen kijelzi. A motor és az erőátviteli rendszer egy
 blokkban helyezkedik el, együttes tömegük 6200 kg, egy profi
 szerelőgárda a harctéren 12 perc alatt képes kompletten
 kicserélni, a megfelelő segédeszközök birtokában.
 Vízi
 átkelésre is van lehetőség, ez előkészítés nélkül 1.2
 méteres vízmélységet, légzőcső felszerelésével 4 méteres
 mélységet jelent.
 A
 személyzet 4 főből áll, beosztás szerint vezető, parancsnok,
 irányzó és a töltő-kezelő. Kísérleteztek automata
 töltőberendezéssel is, de a lőszerek tárolása miatt ez nem
 volt megoldható. A vezető három periszkópon át láthatja a
 külvilágot, a középső periszkópja éjjellátóra cserélhető.
 A vezető ülése alatt kialakítottak egy vészkijáratként
 funkcionáló nyílást is. A torony jobb oldalán (szemből-kívülről
 nézve bal oldalt) ül az irányzó, mögötte a parancsnok, a
 torony baloldala pedig a töltő-kezelő felségterülete. A vezető,
 a parancsnok és a töltő-kezelő munkahelye rendelkezik
 búvónyílással (az irányzó a parancsnokén keresztül mászik
 be a helyére). A torony két búvónyílására felszerelhető az
 MG 3-as légvédelmi géppuska, de legtöbbször csak a töltő-kezelő
 nyílására szerelik azt fel. A küzdőtér hermetikusan zárható,
 a tömegpusztító fegyverek hatása ellen túlnyomással védi a
 személyzetet, a levegőszűrők kívülről cserélhetőek
 telítődöttség esetén. A tűzvédelmi rendszer 70 °C felett
 automatikusan indítja a halonnal oltót, ezen kívül egy darab
 kézi működtetésű oltóberendezés is megtalálható a löveg
 mellett.
A
 Leopárd 2 harmadik generációs Chobham páncélzattal rendelkezik,
 ami a kritikus helyeken további titán-volfram erősítéseket
 kapott. (A Chobham páncél több rétegből áll: a felső,
 fémréteg alatt kerámialapok, olykor üveg és üvegszálas
 kompozit anyagok alkotják. Ezekből több réteget is egymásra
 préselnek, így rendkívül ellenálló anyag jön létre, mely
 nemcsak a kinetikus energiával romboló fegyverek ellen, de a
 kumulatív sugár ellen is jó eséllyel veszi fel a harcot.)
 A
 védelmi rendszer egyik legérdekesebb eleme a
 lézerbesugárzás-érzékelő rendszer, mely automatikusan indítja
 a 8 füstgránátot a kisugárzás irányába, így rejtve el a
 harckocsit a lézer-vezetősugaras rakéták vagy bombák elől. A
 füst infravörös rejtést is biztosít, így a páncélos a
 füstfüggöny alatt hőkamerával (infravörös kamera – a
 legtöbb tűzvezető rendszer ilyet használ) sem látható.
 A
 tank tűzvezető, optikai és felderítő rendszereit az irányzó
 és a parancsnok felügyelik. Az irányzó éjjel-nappal használható
 infravörös optikája, a sztereoszkópikus távmérő, valamint a
 tartalék célzórendszer és a parancsnok 360°-ban forgatható
 panorámaperiszkópja garantálja a személyzet sikerét
 harchelyzetben.
A
 löveg 120 mm-es simacsövű, automata füstelszívóval ellátott
 harckocsiágyú. A kétsíkú lövegstabilizátor segítségével
 akár terepen, menet közben is könnyedén célon lehet tartani a
 fő fegyvert. Az ágyúhoz kétféle lőszert fejlesztettek ki, a
 leválóköpenyes, szárnystabilizált űrméret alatti
 nyíllövedéket, mely egy kinetikus energiával romboló
 lőszertípus, ezzel elsősorban páncélozott célokat támadhat,
 2200 méterről 1000 mm páncélon képes áthatolni. A másik egy
 többcélú – páncélosok és bunkerek ellen használatos –
 kumulatív lövedék. Ennek a lőszernek a hatásos lőtávja akár
 6000 méter is lehet, és a magas kezdősebesség miatt akár
 helikopterek ellen is bevethető(!). A lövedék hüvelye félig
 elégő típus, így a küzdőtérben nem foglal sok helyet a lövés
 után hátramaradó hüvelycsonk. A töltő-kezelő munkáját egy
 hidraulikus segéd-töltőberendezés is segíti, így a löveg
 villámgyorsan újratölthető. A fő fegyver lőszermennyisége 42
 darab, ebből 15 a torony bal oldalán egy elektromosan működtetett
 ajtó mögötti lőszertároló rekeszben van elszeparálva a
 küzdőtértől, melynek teteje gyengítve van, hogy egy esetleges
 lőszerrobbanás esetén a robbanás felfelé találjon utat
 magának, ne pedig a küzdőtér felé. A többi 27 lőszer a
 harckocsi legbiztonságosabb pontján, a frontpáncél mögött
 került elhelyezésre, a vezetőtől balra.
 A
 löveggel párhuzamosan beépítettek egy 7.62-es MG 3 típusú
 géppuskát, mellyel az élőerő pusztítható hatékonyan. A
 légvédelmi és a párhuzamosított géppuskák lőszerjavadalmazása
 egyenként 2000 darab.
 A
 lőszer bemálházásához egy ajtót alakítottak ki a torony bal
 oldalán.
 A
 Leopárd 2-es eddig 7 modernizációs programon esett át, melyeknek
 köszönhetően a jelenlegi legmodernebb 2A7 verzió már alig
 hasonlít az eredeti szériapéldányhoz.
 Leopard
 2A1:

 A
 keresztirányú szélsebesség mérőt kiszerelték, valamint
 áttervezték az üzemanyag-szűrő berendezést, hogy a tankolás
 ne tartson olyan sokáig. A lőszertároló rekeszeket az M1 Abrams
 harckocsiéval azonosakra cserélték, és a karbantartók is kaptak
 néhány plusz fellépőt a motortér könnyebb megközelítéséhez.
 Javítottak a panorámaperiszkóp látómezején is, valamint a
 tömegpusztító fegyverek elleni szűrőt is áttervezték.
 Leopard
 2A3:
 (A
 2A2-es széria csak elméletben létezik, az A1-es verzió minimális
 változtatásai nem indokolták egy új típusszám kiadását, ám
 a 2A3-as verzió már jelentős mennyiségű újítást
 tartalmazott, ezért kapta meg a verziószámot.)

 Ennél
 a sorozatnál egy új rádióberendezés került a páncélosba,
 valamint a torony bal oldalán lévő lőszerrakodó ajtót
 lehegesztették, ugyanis az ajtó tömítése hamar felmondta a
 szolgálatot, így a küzdőtér túlnyomása megszűnt, ami
 vegyifegyverekkel szennyezett terepen nem igazán jó dolog. A
 lőszer bemálházása azóta a búvónyílásokon történik.
 Leopard
 2A4:

 Az
 első széria óta a legmélyebb módosítási programon az A4-es
 verzió esett át. A tűzvezető rendszer központi egységét
 lecserélték, a torony szemből és oldalról kiegészítő
 páncélelemeket kapott, így a hivatalos adatok szerint a védelem
 szemből, kinetikus energiájú lövedék ellen 700 mm (+ reaktív
 páncél) hengerelt acélpáncélnak felel meg, kumulatív
 lőszertípusok ellen 1000 mm (+ reaktív páncél) homogén
 acélpáncélnak megfelelő védelemmel van ellátva. A lőszerrakodó
 ajtót ennél a szériánál már elhagyták a toronyról.
 A
 fentieken kívül új tűzoltó berendezést és gondozásmentes
 akkumulátorokat is kapott. A lövegtől jobbra beépítettek egy
 kalibrációs berendezést, mellyel az irányzó ellenőrizheti
 lövés előtt, hogy a löveg és a céloptika egyazon pontra mutat
 e. A kalibrációs eszköz segítségével a löveg bármikor
 beszabályozható, a maximális pontosság érdekében.
 Leopard
 2A5:

 A
 2A5 széria tornya ék alakú páncélzatot kapott, mely moduláris
 rendszerű. Az új páncélelem a szemből közeledő lövedékek
 hatóerejét nagymértékben gyengíti, jó eséllyel le is
 pattannak róla. A teknő is kapott kiegészítő páncélzatot, a
 küzdőtérben pedig kerámiabetéteket helyeztek el arra az esetre,
 ha mégis bejutna egy lövedék és a szilánkok szerte-széjjel
 röpködnének. A parancsnok célzókészüléke átkerült a
 búvónyílása mögé, és egy „saját” éjjellátót is
 kapott, melyet csak ő használhat, így megkétszereződött az
 éjszakai felderítő képesség. A torony mozgatása teljesen
 elektromos lett, így a hidraulika feleslegessé vált, tehát
 valamennyit sikerült a tömegen csökkenteni. A vezető kapott egy
 hátrafelé néző kamerát, a tolatás megkönnyítésére.
 Leopard
 2A6:

 A
 löveget a régi L/44-ről L/55-re cserélték, így a hossza 130
 cm-rel nőtt, az űrmérete továbbra is 120 mm maradt. A löveg
 meghosszabbítása előnyösen hat az alkalmazott lőszertípusok
 torkolati energiájára és kezdősebességére. Továbbá
 elektromos áramfejlesztőt és légkondícionáló berendezést is
 beépítettek. A képen egy ketrecpáncéllal felszerelt 2A6-os
 látható. A ketrecpáncél a tandem robbanófejes kumulatív
 rakétagránátok ellen nyújt védelmet.
 Leopard
 2A7:

 Az
 A7-es széria a német haderő békefenntartó missziói és az
 aszimmetrikus hadviselés során felhalmozott tapasztalatok alapján
 került kifejlesztésre. A városi harcok, az orosz gyártmányú
 vállról indítható páncéltörő rakéták, a házi készítésű
 robbanóeszközök sokszor hihetetlen sikereket értek el a világ
 legjobb tankjaival szemben (Abrams, Merkava, Challenger 2).
 Ezért
 a páncélzatot körkörösen megerősítették (az A6-os szériáig
 bezárólag a fenékpáncél, tehát a tank hátulja, mindössze 20
 mm vastag páncélzattal rendelkezett!!!), a toronyra távirányítású,
 gyalogság elleni géppuska került, a harckocsiból 360°-ban látó
 kamerarendszer biztosítja a vizuális felderítést éjjel-nappal,
 belülről irányítható a keresőfényszóró, az ágyúhoz
 újfajta lőszertípusok kerültek rendszeresítésre (feltehetőleg
 az Abrams harckocsinál használatos kartácslövedék, vagy ahhoz
 hasonló. Ez a lőszertípus 500 méteren belül milliónyi
 sörétszemet tud az ellenségre kilőni, pusztító hatása
 elementális.). A tank személyzete egy, a teknőre felszerelt
 telefonon keresztül tudja tartani a kapcsolatot a kísérő
 gyalogsággal, ami utcai harcoknál rendkívül fontos.
 Legérdekesebb újítás a tolólap, mellyel a hevenyészett
 akadályokat tudja eltakarítani az útból, emellett szemből plusz
 védelmet biztosít a frontpáncélnak. A tömege 67.5 tonnára
 nőtt, emiatt a futóművet és az erőátviteli rendszert is
 módosították.
 Ha
 egyszer, a történelem során sor kerül egy minden típust
 felvonultató tankcsatára, ahol megválaszolásra kerül a „vajon
 melyik a legjobb tank ?” kérdés, én majd egy ilyenben szeretnék
 ülni…
 Technikai
 adatok:
 Hosszúság:
 7,7 m
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
 Páncélzat
 és fegyverzet:
 Páncélzat:
 Chobham kompozit páncélzat
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
 Muníció:
 42
 db 120 mm-es lövedék
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
 FC-1
 Xiaolong (JF-17 Thunder), a szegény ember tehene
 |
Kína
 és Pakisztán a kilencvenes évek óta fejleszt közösen egy
 vadász-bombázó repülőgépet, mely pár évvel ezelőtt már
 szolgálatba is állt mindkét ország légierejénél. A repülőgép
 képességei és harci potenciálja vetekedik az F-16-os, vagy a
 Mirage 2000 legújabb változataiéval, melyekkel egy kategóriába
 sorolható, tehát 4+ generációs típus.
 Kína
 egyedül kezdte meg a típus fejlesztését, ám a pakisztáni
 légierőnél szolgálatban lévő kínai típusok csereéretté
 váltak a XX. század végére, ezért még időben jelezték
 szomszédjuk felé az új típus iránti érdeklődésüket. Mivel
 Pakisztánban a kínai gépekkel párhuzamosan F-16-osokat is
 üzemeltetnek nagy megelégedettséggel, ezért a pakisztáni
 mérnökök az amerikai típus képességeit is szerették volna
 viszont látni az új gépben. Ezért aztán a kínai
 repülőmérnököknek lehetősége nyílt az F-16-os képességeit,
 rendszereit vizsgálni, saját igényeik szerint fejleszteni,
 továbbgondolni.
 A
 program költségeit 500 millió dollárra becsülték, amit 50-50
 %-ban fedezett a két fél. A gép fejlesztésével szemben 4 fő
 irányvonal került meghatározásra:
 -
 legalább 4. generációs képességekkel felvértezett gép
 legyen
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
Mivel
 a kilencvenes években a kínai ipar még nem volt képes jó
 minőségű hajtóművet gyártani – igazából ez a kínai
 repülőipar Achilles sarka mind a mai napig -, ezért az FC-1-es
 (vagy JF-17 Thunder) hajtóművének az orosz RD-93B-t választották.
 Az
 orosz hajtómű maximálgázon 50 kN tolóerő leadására képes,
 utánégetővel ez az érték 81 kN-ra növekszik, így a gép 1.8
 Mach maximális sebességre gyorsulhat külső függesztmények,
 vagyis póttartályok és fegyverzet nélkül. A belső üzemanyag
 készlet 2300 kg, mellyel légiharc fegyverzet esetén igen
 impozáns, 1200 km-es hatósugár érhető el. Levegő-föld
 fegyverzettel ez a távolság 700-800 kilométerre tehető. A gépre
 maximum 3 póttartály függeszthető egyszerre (ezeket 800 és 1100
 literes kiszerelésben gyártják), melyek együttesen maximum +
 3300 literrel növelik a belső tüzelőanyag készlet mennyiségét,
 tehát kb. megduplázódik a kerozin mennyisége, viszont a
 jelentősen megnövekedett légellenállás miatt a hatósugár nem
 duplázódik, „mindössze” kb. 60%-al növekszik. A megrendelő
 kívánságára behúzható légi utántöltő csonk felszerelésére
 is van lehetőség.
A
 sárkány a Block 1-es széria esetében még jelentős fogyókúrára
 fogható, ugyanis nagy mennyiségben tartalmaz nagy szilárdságú
 acél és titán elemeket, melyeket a 2010 után gyártott Block
 2-es széria esetében már igyekeznek kompozit anyagokkal
 helyettesíteni, így a tömeg jelentős csökkenésével számolnak,
 ami a gép egyéb paramétereire is jótékony hatással lesz.
 A
 sárkány alul- és felülnézetből erősen emlékeztet az
 F-16-osra, de a MIG-29-es és az F-18-asnál használt LERX szárny
 is fellelhető az FC-1-esen. A LERX szárnytő a kissebességű,
 nagy állásszögű manőverezésnél segít a gépnek stabilan
 repülni. Maximálisan +8.5/-3 g terhelést visel el a
 sárkányszerkezet.
 A
 repülőgép lelke, az avionika (fedélzeti elektronika)
 tekintetében elmondható, hogy a kínai-pakisztáni mérnökök
 simán hozták a modern, eddig csak a nyugati gépektől elvárt
 színvonalat.
 A
 kabinból kitűnő a kilátás minden irányba, a szélvédő a
 MIG-29-eséhez hasonlóan egy darabból készül.
 Az
 F-16-ból átvették a HOTAS rendszert (minden létfontosságú
 gomb, kapcsoló elérhető a botkormányon és a gázkaron, így
 harc közben nem kell ezekről a pilótának levennie a kezét). A
 HUD rendszer a Block 1 szériánál még a pakisztániak által
 fejlesztett típus volt, de az új gyártású (Block 2-es) gépekbe
 már a kínai 3D-s Hud-ot építik, mely nagyságrendekkel javítja
 a fedélzeti fegyverek bevethetőségének korlátait.
A
 HUD alá 3 darab 20 X 15 centiméteres színes kijelzőt építettek
 be, melyeket a megrendelő kérésére akár érintőképernyős
 kivitelben is beépítenek. A kijelzőkön megjeleníthetőek az
 elektronikával, üzemanyaggal, alapvető repülési adatokkal,
 hidraulikával, fegyverekkel, repülési adatokkal kapcsolatos
 információk.
 Az
 FC-1 INS/GPS kombinált navigációs berendezéseket használ a
 tájékozódáshoz, de a világon elsőként használhatja az orosz
 GLONASS, vagy akár a jelenleg még csak kiépítés alatt álló
 kínai BeiDou műholdas navigációs rendszereket is.
 A
 katapultülés a pakisztáni gépekben angol, a kínai gépekben
 saját (kínai) gyártmány. Mindkét ülés dupla nullás, vagyis
 képes a mentésre akár „0” méteren, „0” sebességnél is.
 Rádió-elektronikai
 rendszerei képesek rejtett adatkapcsolatra légtérellenőrző
 repülőgépekkel, földi irányító állomásokkal, vagy akár egy
 másik FC-1-essel is. Ez azt jelenti, hogy a pilóta a kijelzőin
 láthatja a másik gép, vagy akár a földi radar által látott
 ellenség elhelyezkedését és felkészülhet a megtámadására a
 nélkül, hogy gépének lokátorát bekapcsolná, ezzel felfedve
 saját pozícióját.
Önvédelmi
 képességei sokoldalúak, a besugárzásjelző az ellenséges radar
 irányát és távolságát is tudja mérni, valamint közeledő
 rakétára figyelmeztető rendszerrel is felszerelték, mely húsz
 kilométeren belül 360°-ban képes a légtér folyamatos
 figyelésére.
 Az
 ellentevékenység automatikusan indul a számítógép által
 kiszámolt legoptimálisabb pillanatban, ez infravörös rakéták
 esetében infracsapdák kilövését, radarvezérlésű rakéták
 esetében a dipólkötegek kiszórását jelenti.
 A
 radar több üzemmódban működtethető, úgymint levegő-levegő,
 levegő-föld, levegő-tenger, valamint térképező funkció is
 elérhető.
 Egy
 F-15 méretű célt 100 kilométerről képes detektálni, míg ez
 az érték földháttérben (vagyis ha a célba vett gép
 alacsonyabban repül, mint a JF-17-es) 85 kilométerre csökken,
 tengeri célok esetén viszont 135 kilométerre növekszik.
 A
 radar 40 célt képes egyszerre megjeleníteni, ebből tízet tud
 egyidejűleg követni, és a 4 legveszélyesebbre rakétát vezetni.
A
 fegyverzet terén igen széles a paletta, kis-hatótávolságú
 infravörös rakétákon kívül bevethet látóhatáron túli célok
 elleni rakétát (az orosz
 R-77-eskínai
 másolatát, a PL-12-est), de megtalálható a fegyverzetben
 szabadon eső és lézervezérlésű bomba, radargyilkos rakéta,
 műholdas és televíziós irányítású bombák, repülőtér
 elleni robotrepülő, valamint a hajók ellen bevethető C-802-es
 robotrepülő. A gép 7 felfüggesztőponttal rendelkezik, +1
 felfüggesztési pontot alakítottak ki a csapásmérő fegyverek
 célravezetéséhez szükséges célmegjelölő konténernek.
 A
 pilóta sisakjába integrálták a sisakcélzó rendszert, mellyel a
 kis-hatótávolságú és nagy szögeltéréssel indítható
 infravörös rakéták számára megsemmisítendő célt a feje
 forgatásával is kijelölheti. A sisakcélzó egyik funkciója,
 hogy a felderítő és célmegjelölő konténer képét a pilóta
 szeme elé vetíti.
 A
 fedélzeti gépágyú 220 darabos lőszerkészlettel rendelkezik, 23
 milliméteres „duplacsövű”, vagyis Gast-rendszerű. A vásárló
 kérheti a 30 milliméteres, szintén Gast-rendszerű gépágyú
 beépítését is.
Kapcsolódó cikk:
 A
 JF-17-es (vagy FC-1-es) komoly exportsikerek elé néz, ugyanis a
 kínai-pakisztáni gyártók a gép Block 2-es szériáját 20
 millió $-ért kínálják, ami csupán harmada az F-16-os, Mirage
 2000-5-ös, vagy a Gripen darabárának.
 A
 fegyverzetet szintén „olcsón” kínálják a géphez, szintén
 1/3 áron a nyugati fegyverekhez képest. Sőt!
 Már
 több nyugati típusú fegyver integrációja is megtörtént, így
 azok a vásárlók, akik eddig amerikai, orosz vagy francia
 repülőtechnikát üzemeltettek, a rendszeresített fegyvereiket
 nem kell, hogy kidobják, vagy elkótyavetyéljék, néhány típust
 már most is használhatnak a JF-17-es fedélzetéről. És az
 arzenál egyre bővül…
 A
 típus iránt komoly érdeklődést mutat Egyiptom, Azerbajdzsán,
 Szudán, Zimbabwe, Banglades, Irán és Nigéria is.
 Jász
 Gábor -
 Jövőnk.info
A Szuhojok és MIG-ek méregfoga
 |
Az
 R-77-es rakéta jelenleg a legmodernebb és legsokoldalúbb
 levegő-levegő fegyver az orosz gyártású vadász-bombázók
 fedélzeti fegyverarzenáljában.
 A
 rakétát még a nyolcvanas évek elején kezdték fejleszteni, majd
 1994-ben hivatalosan is rendszerbe állt, akkor még csak a
 Szu-27-es, MIG-29-es és a MIG-31-es típusokon.
 A
 fegyver légi célok ellen széles spektrumban használható fel:
 helikoptereket, repülőgépeket, cirkáló rakétákat, légvédelmi
 rakétákat, manőverező robotrepülőgépeket, az ellenség által
 indított levegő-levegő, vagy föld-levegő rakétákat de akár
 szabadon eső bombákat is képes megsemmisíteni.
Kormányfelületei
 behajtható rácsszerkezetűek, mely kialakításnak köszönhetően
 belső fegyvertérben is hordozható a fegyver, valamint a
 rácsszerkezet kisebb radarreflexiót generál, ezáltal a rakéta
 felderítése nehezebbé vált az ellenséges gépek részéről. Az
 AIM-120 AMRAAM típusú amerikai rakétával való hasonlósága
 miatt Amraamszkijnak is becézik, valamint további közös
 tulajdonságuk, hogy mindkét rakéta a „tüzelj és felejtsd el”
 kategóriát képviseli, vagyis indítás után a fegyver önállóan
 tevékenykedik egészen a megsemmisüléséig.
 Indítás
 után a rakéta tehetetlenségi irányítással közelíti meg a
 célt, vagyis a rakéta az indítósínről való leválás előtt a
 fedélzeti radar által megadott célkoordináták felé indul, majd
 a céltárgytól kb. 20 km-es távolságban bekapcsolja a saját
 fedélzeti lokátorát, ami a rávezetés utolsó szakaszát
 teljesen önállóan képes levezényelni. Amennyiben az indítást
 végző repülőgép továbbra is a cél felé halad, a repülőgép
 fedélzeti lokátora a rakéta és a céltárgy pályáját továbbra
 is figyelemmel kíséri, ha szükséges, az esetleges kitérő
 manőverek függvényében a rakéta után küldi a szükséges
 pályakorrekciós utasításokat.

A
 fegyver kiváló manőverezőképességét bizonyítja a 4 Machos
 sebességnél 150°/másodperces fordulási szögsebesség, mely 12
 g-s túlterhelésű manővert jelent. Ez jóval több, mint amennyit
 egy ember vezette repülőgép elviselni képes, tehát egyszerű
 fordulózással – ha a rakétának van tolóerő tartaléka –
 nem lehet lerázni. A rakéta bizonyos típusváltozatai számára
 igen hatékony végfázisos megközelítési módszereket dolgoztak
 ki a mérnökök. A rakéta saját lokátorát az ellenséges
 céltárgy képes zavarni, ezért ha a rakéta zavarást észlel,
 automatikusan átkapcsol a lokátoros önirányításról a
 zavarforrás követésére (passzív üzemmód). Ha megszűnik a
 zavarás, akkor újból a lokátoré a főszerep. Az R-77-es egyik
 változata a megközelítési végfázisban infravörös
 keresőfejjel követi a célt, így a céltárgy nem érzékel
 semmilyen kisugárzást.
 A
 céltárgy közelébe jutott rakéta 22 kg-os robbanófejét lézeres
 közelségi gyújtó működteti el, amennyiben a lézertávmérő
 30 méteren belül méri a rakétához képest a céltárgyat. Az
 előszilánkosított harci rész repeszfelhője képes bármilyen
 rendszerben lévő repülő eszköz megsemmisítésére, persze ez
 csak részigazság.
 A
 fegyver hatótávolságáról eltérő információk láttak
 napvilágot, az alaptípus szemből közeledő légi célra egyes
 források szerint 50-60 kilométerről indítható, más források
 80 kilométerről számolnak be.
 Az
 R-77PD változat hatótávolságát 160 kilométerre növelték úgy,
 hogy a szilárd hajtóanyag helyett 4,5 Mach-os végsebességet
 biztosító torlósugárhajtóműves (úgynevezett ramjet)
 hajtóművet építettek belé.
 Az
 indiai légierőnél a Szu-30-as vadászbombázók és a MIG-29-esek
 is megkapták a rakétát, majd az első próbalövészetek után
 kiderült, hogy a 3-4 vagy annál több éve konténerben pihenő
 rakéták elektronikai rendszerei nem, vagy rosszul működnek. A
 rakétát tervező Agat és Molnyija cégek azóta ezt a hibát
 kijavították.
 Kína
 is vásárolt a típusból, ők természetesen lemásolták, és
 PL-12 típusjellel gyártják. 
 Technikai
 adatok:
 Max.
 sebesség: R-77: 4 Mach, R-77PD: 4.5 Mach
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
 Jász
 Gábor -
 Jövőnk.info
Egy évforduló margójára: Székely pofon Amerikának
 |
1999
 március 27.-én este, kilenc óra előtt pár perccel, az amerikai
 légierő egyik F-117 Nighthawk típusú lopakodó-bombázója
 rakétatalálat következtében lezuhant Belgrádtól néhány
 kilométerre, szerb területen. Az esemény sokkolta az amerikai
 hadvezetést, a bevetés tervezők kezdhették újragondolni a
 légicsapások mikéntjeit, az amerikai pilóták hitetlenkedve
 sugdolóztak olaszországi bázisaikon, ahonnan nap mint nap
 indultak csapásmérő kötelékek különböző célpontok ellen. A
 másik oldal viszont kitörő lelkesedéssel kürtölte világgá
 következő nap a hírt: „A szerb légvédelemnek sikerült, ami
 előtte senkinek sem. Leszedtünk egy lopakodót…”
 Először
 mindenki kacsának hitte a hírt, ám a szerb állami televízióban
 már a reggeli hírek közben bemutatták a képsorokat, amelyeken
 helybéliek pálinkával kínálják a roncs őrzésére kiküldött
 szerb katonákat. Később, a szerbek remek taktikai érzékének
 bizonyságául, teherautókon a helyszínre szállították a
 nemzetközi sajtó képviselőit, akiket addig marasztaltak ott,
 amíg a maradványok utolsó morzsáit is el nem vitték, ismeretlen
 helyre. Ezzel a remek húzással – a külföldi újságírók
 tudtukon kívül, testükkel pajzsként védelmezték az értékes
 roncsdarabokat - megakadályozták, hogy a gép maradványait egy
 robotrepülőgéppel vagy egy bombázással megsemmisíthessék az
 amerikaiak, mint arra egy kényszerleszállt Apache helikopter
 esetében sor került az első Öböl-háború alatt. (A titkos
 technológiáikat minden áron próbálják megvédeni az
 amerikaiak. És mások is.)
Hosszú
 évek után derült csak ki, hogy a légvédelmi üteg parancsnoka
 egy székely származású, a szerb hadseregben szolgáló ezredes,
 névszerint Dani Zoltán volt. A háborús propaganda persze akkor
 nem hozta nyilvánosságra, hogy az alakulat parancsnoka magyar
 származású, túl nagy csorba esett volna a szerb nemzeti
 öntudaton. A médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették a nem
 mindennapi tett „elkövetőjét”.
 A
 Dani Zoltán által parancsnokolt üteg, egy SZ-125M Nyeva osztályú
 légvédelmi rakétákkal felszerelt alakulat volt. A rakéta, és
 kiszolgáló rendszerei a hatvanas-hetvenes évek technológiai
 színvonalát képviselték. Az ezredes mióta először hallott a
 lopakodó technológiáról, azóta nem értette, hogy egy radar
 hogyhogy nem látja a fémből épült gépet. Évekig törte a
 fejét, tanulmányozta az idevonatkozó szakirodalmat, kereste a
 megoldást. Tudott róla, hogy Iraknak az első Öböl-háborúban
 hasonló technológiával felfegyverzett légvédelme volt, és
 semmilyen eredményt nem tudtak elérni a lopakodók ellen, azok
 szabadon lófráltak ki s be Irak legjobban védett területei
 felett. A modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres,
 és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki magukból. Ezek nem is
 látták az F-117-est, mivel fegyverzetét belső tereiben hordozza,
 derékszögű felületei, amiről legjobban verődik vissza a
 radarhullám, pedig nincsenek. Ezen kívül radarhullám elnyelő
 festéssel látták el, továbbá szerkezeti kialakításának
 köszönhetően a radar által kibocsátott sugárzást felfelé,
 nem pedig a radar irányába veri vissza. Dani Zoltán úgy
 gondolta, hogy a méteres hullámsávban – ami a negyvenes-ötvenes
 évek technológiája volt – talán lehetne eredményt produkálni.
 Ezen ötlettől vezérelve végül elkészített egy filléres
 alkatrészt, aminek beszerelésétől várta a csodát.
 Találmányáról értesítette feletteseit, akik mereven
 elzárkóztak az ötlettől, hogy bármilyen módosítást is végre
 hajtsanak a lokátoron, sőt, szigorúan megtiltották neki az
 alkatrész beszerelését.
 Dani
 Zoltán ezredes embereit jól felkészítette az előttük álló
 harcokra, rengeteg gyakorlással alapozta meg azt a tudást,
 amellyel sikeresen vehette fel a harcot az amerikai hadigépezettel.
 A Nyeva rendszerről tudni kell, hogy fix telepítésű üteg, nem
 mobil. A NATO-ban rendszeresített AGM-88 HARM radargyilkos rakéta
 pont az ilyen kiépített bázist igénylő légvédelmi komplexumok
 ellen lett kifejlesztve. Tudta ezt Dani ezredes is, ezért
 embereivel alaposan begyakorolták a technika összecsomagolását,
 és telepítését. A végén már olyan jól belejöttek, hogy a
 szovjetek által meghatározott szintidőnél egy órával hamarabb,
 másfél órán belül tudták menetkésszé tenni az állásokat.
 Heteken át mást sem csináltak csak pakoltak, mentek, kipakoltak,
 összepakoltak, megint mentek. Így harcol a gyenge az erős ellen,
 a gerilla taktika lényege.
 Március
 24-én megkezdődött a NATO békekikényszerítő akciója, ami
 egyet jelentett a szerb csapattestek véget nem érő bombázásával.
 Dani ezredes partizántaktikával harcolt, ez volt az egyetlen módja
 annak, hogy sikert érjen el, és hazavigye a rábízott embereket.
 Hatalmas tudással rendelkezett(zik) a szakterületén belül, így
 pontosan tudta, hogy a radart, bekapcsolása után maximum húsz
 másodpercig szabad üzemeltetni, mert ennyi idő kell, amíg a
 radarsugárzás alapján helyzetüket bemérik, majd érkezik a
 HARM, radargyilkos rakéta.
Március
 27.-én miután megérkeztek harcálláspontjukra (Belgrádtól nem
 messze), Dani ezredes bekapcsolta a találmányával felszerelt
 tűzvezető radart. Először semmit sem láttak, a rávezető tiszt
 indikátorán nem voltak láthatóak repülő eszközök. A
 tizennyolcadik másodpercben az ezredes kikapcsoltatta a lokátort.
 Ezután még egyszer bekapcsoltatta, megint semmi. A képernyő
 teljesen sötét volt. Pár pillanat múlva, nem tudni miért, az
 ezredes ellentmondva saját maga által kialakított taktikának és
 a józan észnek, harmadszor is bekapcsoltatta a radart. Ekkor
 megtörtént a várva várt csoda. Apró fénylő pontok tűntek fel
 az indikátoron, ezek közül az egyik lőtávolon belül volt. Az
 észlelést azonnal jelentették a légvédelmi parancsnokságnak,
 megadva a célok pontos koordinátáit is. A parancsnokság
 ellenőrizte az adatokat egy másik lokátorállomás segítségével,
 de onnan azt a választ kapták, hogy ők nem látnak semmit a
 radaron. A tűzparancsot azonban ennek ellenére megkapták, mivel
 saját repülő nem tartózkodott az adott körzetben, így biztosra
 vehető volt a légicél hovatartozása. Két rakétát indítottak.
 A 13 kilométer távolságban, és 8 kilométer magasan repülő
 F-117-es szlovén(!) származású pilótája Dale Zelko ekkor már
 leszórta halálos terhét a számára kijelölt célokra, üres
 bombakamrákkal poroszkált hazafelé az olaszországi Avianó
 légibázisra. Ekkor látta meg a felé közeledő két tűzcsóvát
 és tudta, hogy nagy bajban van. Pár pillanattal később az egyik
 rakéta a gép közelében felrobbant, amitől a bombázó olyan
 súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a pilótának már csak a
 katapult fogantyú meghúzására maradt ideje.
 A
 háború ezzel persze nem ért véget, Dani ezredes találmánya
 iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés a felsőbb vezetés
 részéről, akik addig mereven elzárkóztak minden újítási
 javaslattól.
Dani
 ezredes ütege később lelőtt még egy F-16-ost, ami szintén
 komoly fegyverténynek számít. A háború végéig még jó néhány
 rakétát indított az ezredes ütege, amelyek közül néhány
 vissza is küldte a közelségi gyújtó működését igazoló
 rádiójelet. (Ez annyit jelent, hogy a rakéta a cél közvetlen
 közelében robbant, tehát a sérülés okozása, az ellenséges
 repülőgép megrongálása majdnem bizonyos. A rakéta miután
 elveszti mozgási energiáját, vagy megszűnik a radarállomással
 (UNV) a kapcsolata, szintén megsemmisíti magát, de ilyenkor nincs
 visszaküldött jel.)
 Amerika
 nem ismeri el, a szerbek pedig nem tudják bizonyítani, hogy pár
 nappal később szintén a Dani Zoltán által parancsnokolt
 komplexum súlyosan megrongált egy B-2 Spirit típusú lopakodó
 bombázót, ami aztán horvát területen kényszerleszállt és
 összetört. Persze ez már csak a történetre rakódott
 mítoszhalmaz része, mint ahogy az sem tudhatjuk biztosan, hogy az
 F-117-es roncsait tényleg Oroszországba szállították-e még a
 háború alatt, amelyért cserébe az oroszok két MIG-29-est adtak
 a szerbeknek. A gépek állítólag szétszedve, borsókonzervek
 közé csomagolva érkeztek az országba, a vámpapírokon ennyi
 állt: „Élelmiszersegély”...
 (A
 képen Dani Zoltán látható, napjainkban)
A V1-es unokái
 |
 Nincs
 olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
 valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
 második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
 ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
 irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
 stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
 partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
 fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
 Napjaink
 háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
 hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
 volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
 A
 repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
 robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
 fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
 indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
 megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
 célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
 földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
 azt.
Hatótávolságuk
 200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
 vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
 vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
 időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
 haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
 radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
 az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
 védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
 ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
 kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
 elleni védelemmel is.
 Tömegük
 1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
 körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
 a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
 használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
 A
 bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
 célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
 sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
 és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
 földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
 inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
 adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
 kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
 korrekciókat.
 A
 végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
 méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
 magasságra, a memóriájában található célfotót
 összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
 tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
 idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
 célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
 felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
 előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
 Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
 lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
 a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
 manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
 lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
 mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
 eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
 jellemző…)
 A
 robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
 élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
 létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
 tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
 nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
 nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
 kategóriába tartozó fegyverek.
 Jász
 Gábor -
 Jövőnk.info
A fürtös bomba
 |
A
 kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
 eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
 klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
 alkalmazni őket.
 A
 kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
 csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
 Működési
 mechanizmus:
 A
 kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
 létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
 csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
 bombatest újratölthető, újra felhasználható.Az egyszer
 használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás után
 eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon, ahol a
 résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a repülőgépet
 a bomba köpenyét piropatronok segítségével lerobbantják.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
Egyes
 típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
 hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
 bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
 felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
 tárolóhelyükről.
 A
 másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
 hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
 köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
 kiszórja a résztölteteket.
 A
 repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
 vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
 hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
 kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
 is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
 egy bombán belül.

Páncélozott
 járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
 több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
 szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
 légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
 fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
 robbanás bekövetkezzen.
 Repülőterek
 ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
 célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
 ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
 első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
 amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
 ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
 kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
 eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.

Léteznek
 aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
 kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
 résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
 földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
 mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
 Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
 kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
 délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
 élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
 szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
 A
 palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
 napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
 megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
 dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
 fejezetben.)
 A
 gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
 is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
 1999-ben
 a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
 és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
 szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
 az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
 város áramellátását az amerikaiak.
 A
 kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
 szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
 készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
 gyártás beszüntetését.
 Mivel
 az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
 határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
 sem.
 Jász
 Gábor -
 Jövőnk.info
Az S-300-as légvédelmi rakétakomplexum
 |
A
 Szovjetunióban a 70’-es évek végén kifejlesztett nagy
 hatótávolságú föld-levegő rendszer. Feladata, az ipari,
 közigazgatási és egyéb stratégiailag fontos objektumok védelme,
 a légtér ellenőrzése. Mobil rendszer lévén percek alatt
 összepakolható, és az új felállítási helyre vezényelhető,
 ahol 5 perc alatt tűzkész állapotba hozható. Az első széria az
 S-300V még csak repülőgépek és cirkálórakéták ellen volt
 hatékony, ám azóta a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően
 a ballisztikus rakéták leküzdését is megoldották. Sőt! A
 PMU-2-es széria már az alacsony észlelhetőségű (lopakodó)
 repülő eszközöket is képes detektálni nagy távolságból.
 (Nem véletlenül zúzták be az Amerikaiak az F-117-es bombázóikat
 jóval az üzemidejük lejárta előtt. ASzerbiában
 lelőtt gép roncsai
 nagyon jó fejlesztési alapot szolgáltattak az oroszoknak…)
A
 Doppler-radar egy 60 méter magasságban repülő repülőgép (pl.:
 F-15-ös) méretű célt 20 km távolságból, 100 méteren repülő
 célt 30 km távolságból, ennél nagyobb magasságban repülő
 célt (3-8 km) 175 km távolságból képes észlelni. A radar
 típusától függően a maximális detektálási táv repülőgép
 esetében akár 300 km is lehet, míg a ballisztikus rakéták
 észlelése optimális esetben 1000(!) kilométerről is lehetséges.
 A radar – típustól függően - egyszerre 100-300 légicélt
 képes észlelni, ebből a 4-72 legveszélyesebbet követi, és
 egyszerre maximum 4-36 célra képes rakétát vezetni.
 A
 rakéták hermetikus tárolókonténerekben vannak elhelyezve, és
 nem igényelnek karbantartást élettartamuk során. Egy tűzvezető
 radarhoz elméletileg korlátlan mennyiségű rakétakonténer
 kapcsolható, de gyárilag egy indítójármű csak 4 rakétát
 cipel, ezért egy radarhoz három rakétaindító jármű van
 rendelve, vagyis ütegenként 12 rakéta van készletezve, melyek
 elhasználása esetén a tartalék rakéták 20 perc alatt
 felszerelhetőek, és tűzkész állapotba hozhatóak. Az
 „újratöltést” darus járművek végzik.
Hatótávolságuk
 (megsemmisítési zóna távoli határa) a rakéta és a
 radar-fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti 45 kilométerről
 200 kilométerre nőtt. (A legújabb PMU-3-as verzió, vagy más
 néven S-400-as Favorit már 400 kilométerre is eljuttathatja
 rakétáit!)
 A
 megsemmisítési zóna felső határa 30 kilométer, ilyen
 magasságban viszont többnyire csak ballisztikus rakéták
 „közlekednek” (esetleg nagy magasságban haladó felderítő
 repülőgépek), tehát repülőgépek és azok fedélzeti fegyverei
 ellen ez a működési tartomány bőven elegendő. A rakéták 3
 másodpercenként indíthatóak - egy célra akár többet is lehet
 - így növelve a találati valószínűséget, ami az igen jó
 zavarvédelemnek köszönhetően nem csekély, 70-80%. A rakéták
 célravezetése eleinte aktív parancsközlő rendszerrel történt,
 vagyis a rakéta a becsapódásig a földi egység által küldött
 parancsok alapján kormányozta magát a cél felé, a leküzdendő
 célt a rakéta nem „látta”. Ám ez a módszer az elektronikai
 hadviselés, a zavarórendszerek fejlődése miatt sebezhetővé
 vált, ezért áttértek a félaktív lokátoros célravezetésre. A
 komplexum által kisugárzott radarhullámok a célról
 visszaverődve a rakéta fedélzeti lokátorába érkeznek, majd
 ezen adatok függvényében a rakéta fedélzeti számítógépe
 kidolgozza a szükséges kormányparancsokat, így navigálja magát
 a célra, vagy annak közelébe. Természetesen az adatkapcsolat a
 becsapódásig megvan a rakéta és a komplexum között, ennek
 zavarvédelmét úgy oldották meg, hogy rengeteg
 frekvenciatartományban és nagyon gyors átviteli sebességgel
 forgalmaznak egyszerre, így a zavarás az ellenség részéről
 egyáltalán nem, vagy csak nehezen oldható meg.
 A
 rakéták sebessége 1700 m/s-tól 2500m/s-ig terjed, ez elegendő
 bármely ma rendszerben lévő repülőgép leküzdéséhez. A
 rakéták csapódó- és közelségi gyújtóval is fel vannak
 szerelve, tehát nem szükséges telibe találni a célt, a rakéták
 100, 133, illetve 150 kilogrammos harci része elegendő repeszt
 tartalmaz ahhoz, hogy 50 méteren belül megsemmisítsen bármilyen
 légicélt.

Az S300-as (PMU-2) komplexum egységei az irányító és tűzvezető rendszerrel
Az
 S-300-ról elmondható, hogy bármelyik hozzá kifejlesztett
 radar-rakéta kombinációt is alkalmazzák, az ellenség pilótái
 nagyon nagy bajban lesznek, ha szembe találják magukat vele.
 Esélyük a régebbi verziójú komplexumok ellen is csak földközeli
 repülés esetén lenne (az újabb S-300-asok már ezt a területet
 is jól lefedik), de ebben a magasságban a repülőgépek zabálják
 az üzemanyagot (pláne ha még fegyverrel is meg vannak pakolva),
 tehát a visszatérés csak utántöltéssel lenne megoldható, de
 egy tanker meg nem ellenfél sem a légvédelmi rakétáknak, sem a
 vadászoknak. Hogy Irán rendelkezik-e S-300-al? Ha azzal nem is,
 de kínai
 klónjával, a HQ-10-esselvalószínűleg
 igen. (Lásd az alsó képet és tegnapi cikkünket…)
 A
 HQ-10-es az S-300PMU-1 Kínában továbbfejlesztett és gyártott
 változata, mely 150 kilométer távolságig és 27 kilométer
 magasságig hatékony. Mindenesetre 50 darab Pancir
 S-1-t
 már leszállított Oroszország Iránnak, ami hatékonyan
 oltalmazhatja a nagyhatótávolságú komplexumot egy nagy
 intenzitású közvetlen légitámadás esetén. Az Irán elleni
 támadás mindaddig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a B-2
 Spirit bombázókra nem történik meg a MOP
 (A GBU-57 A/B bunkerromboló bomba) integrációja.
 Ehhez át kell alakítani a Spiritek bombakamráját, illetve
 telepíteni kell a szükséges szoftvereket a fedélzeti
 számítógépekbe. Ezek a munkálatok idén október-november
 végére fejeződnek be. Aztán majd meglátjuk…
 Jász
 Gábor -
 Jövőnk.info
A GBU-57 A/B szuper bunker romboló bomba
 |
 
 A 
 Pentagon felgyorsítja, három évvel előretolja a tervezési
 idejét a szuper bunker romboló bomba, a GPU-57 A/B, avagy MOP,
 nagy tömegű áthatoló bombának. Ez egy új, nagy erejű bomba
 ami az iráni és észak-koreai földalatti atom-nukleáris üzemek
 ellen van kifejlesztve. A gigantikus bomba hosszabb mint 11 ember
 válltól-vállig sorban állva, 20 láb (1láb=30.48cm) 609.6 cm
 talpától a hegyéig, valamint több mint 15 tonna (31862lbs-font),
 ennek 18%-a az aktív robbanóanyag. 
A
 GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
 "láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
 szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
 BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
 az "Összes Bombák Anyja".
A
 GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
 "láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
 szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
 BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
 az "Összes Bombák Anyja".
 Ez
 a szuper romboló a Reytheon Társaság technológiai áttörésének
 az eredménye, miután kifejlesztették az új mélyre hatoló és
 erősített beton romboló töltetet. Az új technológia egy Tandem
 Warhead System, Párosítot Töltet Rendszer nevet kapta, ami egy
 elsődleges, formált elő-töltet, amit egy véghezvivő, mélyre
 hatoló robbanótöltet fejez be. Egy kis méretű MOP prototípus
 ki lett próbálva a New Mexico állami White Sands Rakéta
 Próbatéren, mélyen egy barlangban, a kevésbé ismert Weapons of
 Mass Destructions National Testbed - Nagyhatású Romboló Fegyverek
 Nemzeti Próbahelyén. Egy karcsú, narancs színű MOP prototípust
 felhúztak egy állványra úgy, hogy csak néhány centiméterre
 volt a hegye a talajtól, s függőleges állapotban lefelé mutatva
 felrobbantották. A próbarobbantás során az újonnan kifejlesztet
 1000 fontos, 453 kg-os töltet rekordot döntött, 589 cm-en hatolt
 át a 610 cm-es vastag acélrudakkal megerősített beton fal,
 szimulált bunker tető tömegébe. 
 

 Ez
 a beton páncél 12.600 lbs/inch2 nyomás ellenállására van
 tervezve mint bunker fal. Kevesebb mint tíz milimásodperc alatt a
 robbanás 110 millió ft/lbs energiát hatott egy nagy nyomású
 olvadt fémsugár formájában.
Egyidejűleg
 a légierő (Air Force) szerződést írt alá egy nagy pontosságú
 GPS célzórendszer kifejlesztésére az MOP célra irányítására,
 amely sokkal pontosabb lesz mint az Irakban alkalmazott rendszer.
 Feltételezhető, hogy az új rendszer pontossága, CEP, az 5 m-en
 belül van. (CEP-Circle of Error Probability = Félrelövés
 Valószínűségének Köre).
 Az
 új GPS irányított MOP eddig nem látott 200 láb = 61 méter
 mélyre hatol be mielőtt felrobban, s tönkreteszi a földalatti
 bunkereket, mint amit Irán és Észak-Korea is jelenleg alkalmaz az
 atom erő fejlesztési törekvéseihez.
 Teljes
 méretű próbarobbantás egy B-52-es alkalmazásával történt. A
 prototípus megfelelt minden követelménynek a repülésben,
 célzási, mélyrehatolási és robbanási, valamint romboló
 erejében egyaránt. Az egész átvágó, robbanó hatása rendben
 látható volt a próbán.
 2007
 végére egy teljes méretű modell, vagyis egy gyakorló GBU-57 A/B
 MOP bomba volt betöltve egy B-2-es bombázó tárába, (mivel a
 B-2-esnek két forgótáras felfüggesztésű bombatere van,
 valószínű a forgótáras rendszert kiemelték és helyette egy
 egyedi bomba rögzítőjét szerelték fel - fordító által) a
 Whiteman Air Force Base, Missouri államban.
"Nem
 tudtam nem észrevenni mi óriási volt ez a bomba, ahogy ott lógott
 a bombatárban"- mondta egy tagja az 509-es számú Karbantartó
 Csapatnak, aki személyesen kezelte a bombát.
Egy
 gyorsított program lett elfogadva, hogy átalakítsák át a B-2-es
 'láthatatlan' bombázókat, hogy két-két GBU-57 A/B MOP bomba
 hordozására legyenek képesek. (Mivel ez egy nagyon speciális
 bevetés, valószínű nem több, mint 3 B-2-est alakítanak át –
 fordító)
 Gyorsaság
 és sürgősség pont akkor jön, amikor Irán és Izrael közti
 összetett és ellenséges viták a végükhöz közelednek az atom
 energia és az atom fegyverzetek kapcsán, s a több fokozatú
 ballisztikus rakéta rendszer elkészültével, (a minap űrbe is
 juttattak három műholdat), atomtöltettel is nyilvánvalóan
 foglalkoznak.
 A
 légierő kutató laboratóriuma, (AFRL) a Wright Petterson Air
 Force Base, Ohio állam, és az AFRL Lőszer és Légi Fegyverzeti
 Központja, mindkettő az Eglin AFB, Florida, most már mind nagy
 sürgősséggel szerelik át a radarkerülő, láthatatlan B-2-esek
 bombaterét, hogy célhoz vihessék a terhüket.
 Légierővel
 egyetemben magán társaságok is szorgoskodnak, mint a Northrop
 Grumman, a B-2 gyártója, és a Boing Phantom Works, a bomba
 gyártója, mint elsődlegesek a rendszer átalakításában.
 A
 Defense Threat Reduction Agency - Veszélyt Csökkentő Védelmi
 Hivatal Virginia államban kezdettől összehangolta a több
 különböző résztvevő csoportokat.
 Így
 most már van egy nem-atom fegyver, ami képes mélyre behatolni és
 óriási erővel robbanni ott.
 Isten
 hozott.... GBU-57 A/B
 strangemilitary.com
 - Fordította: L.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
 |
Az
 Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
 Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
 S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
 folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
 miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
 meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
 az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
 fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
 Ezek
 után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
 kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
 fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
 döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
 ezt a fegyvert.
 Irán
 csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
 arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
 maguknak.
 Erre
 sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
 fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
 Nos,
 Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
 előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
 ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
 Iránnak
 nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
 áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
 parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
 készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
 honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
 keresztül, de ki tudja...
 Lehet,
 hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
 Mindenesetre
 Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
 azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
 de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
 éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
 innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
 mindenki keze tiszta marad?
 Biztos
 válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
 történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
 időnként.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
 |
Az
 Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
 Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
 S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
 folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
 miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
 meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
 az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
 fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
 Ezek
 után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
 kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
 fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
 döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
 ezt a fegyvert.
 Irán
 csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
 arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
 maguknak.
 Erre
 sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
 fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
 Nos,
 Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
 előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
 ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
 Iránnak
 nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
 áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
 parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
 készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
 honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
 keresztül, de ki tudja...
 Lehet,
 hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
 Mindenesetre
 Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
 azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
 de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
 éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
 innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
 mindenki keze tiszta marad?
 Biztos
 válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
 történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
 időnként.
Amit az éjjellátóról tudni kell…
 |
 Hogyan
 működik?
Az
 éjjellátó eszközök az objektíven keresztül gyűjtik a
 környezeti háttérfényt (csillagfény, holdfény vagy infravörös
 fény). Ez a fény, mely ugyanúgy fotonokból áll, mint a látható
 fény, a fotókatód csőbe jut, és az a fotonokat elektronokká
 alakítja. Az elektronokat ezután elektronikai és kémiai
 folyamattal sokszorosra erősítik. Az elektronokat egy
 foszforképernyőre irányozzák, ahol az erősített elektronok
 újra látható fénnyé alakulnak, melyet szemünk az okuláron
 keresztül érzékel. Az szemünk által látott kép ekkor már a
 megfigyelt jelenet tiszta, zöldes színű újjáalkotása.
 1.
 Objektív
 2.
 Fotókatód
 3.
 Mikrocsatornás lemez
 4.
 Magas feszültségű tápegység
 5.
 Foszforernyő
 6.
 Okulár
 
 Az
 éjjellátó, precizitástól (képminőségtől) függően 1., 2.,
 3. vagy 4. generációs lehet. A generációs besorolás attól
 függ, hogy az adott készülékben milyen fényerősítő ballon
 található. Az éjjellátó szíve és lelke a fényerősítő
 ballon.
 Az
 1. generáció a világon jelenleg legelterjedtebb éjjellátó
 típus. A fentiekben leírt alapelvek használatával az
 1. generációs egységek az elérhető fényt több
 ezerszeresére növelik. Ez a technológia jelenleg bárki számára
 elérhető, ám jóval borsosabb áron, mint amennyit valójában
 ér.
 Egy
 első generációs éjjellátóval, telihold esetén, csillagfényes
 éjszakán akár 250 méterről kivehető egy álló ember alakja
 (észlelési távolság), de kissé felhős, vagy csak csillagfényes
 éjszaka esetén ez a távolság csupán 100-150 méter.
 1.
 kép: Ló, 110 méterről… Nem sok látszik belőle… 
 Az
 első generációs éjjellátók hibái, melyek alapján a második
 generációs fejlesztések történtek, a következők:
 Halk
 sípolás mialatt a készülék be van kapcsolva. (Ezt a sípoló
 hangot a magasfeszültségű tápegység generálja)
 A
 kép széle körül homályos lehet. Ezt geometriai torzításnak
 nevezik.
 Amikor
 lekapcsoljuk az 1. generációs készüléket, egy ideig még
 zölden világíthat.
 A
 távolság nem érzékelhető jól, sokszor előfordult, hogy
 szovjet harckocsizók kidöntötték a garázskaput, vagy nekimentek
 különböző tárgyaknak azért, mert becsapta őket szemük,
 miközben az éjjellátót használták.
A
 2. generációt elsősorban a bűnüldöző szervek, a
 hadseregek és más hivatalos személyek használják.
 Magyarországon második generációs, vagy annál fejlettebb
 éjjellátót civil személy nem vásárolhat, tartása
 bűncselekménynek minősül. Civilek számára azért tilos a
 használata, mert illetéktelen kezekben veszélyessé válhat,
 például, ha egy orvvadász, vagy egy betörő ilyesmivel van
 felszerelve, abból nagy baj lehet. Az 1. és 2. generációs
 egységek közötti fő különbség a mikrocsatornás lemez, más
 néven az MCP. Az MCP elektron erősítőként működik, és
 közvetlenül a fotókatód mögött található. Az MCP
 több millió, rövid, párhuzamos üvegcsőből áll. Amikor
 az elektronok áthaladnak ezeken a csöveken, azok újabb elektronok
 ezreit bocsátják ki. Ez a külön folyamat teszi képessé a
 2. generációs egységeket arra, hogy az 1. generációnál
 sokkal nagyobb mértékben erősítsék a fényt, ezáltal fényesebb
 és élesebb képet eredményezve. A második generációs
 éjjellátókkal telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár
 500 méterről kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős,
 vagy csak csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 300
 méter is lehet.
 2.
 kép: Árok 150 méterre, nyomjelző lövedékek kb. 700 méterre
 A
 3. generáció és a második közötti különbség egy
 érzékeny vegyszer, a gallium arzenid hozzáadása a
 fotókatódhoz, így a 2. generációnál fényesebb és
 élesebb képet hoztak létre. A cső élettartamának növeléséért
 egy ion barrier (ionokat visszatartó vagy gátló) filmet
 használtak. A 3. generáció képességei messze
 túlszárnyalják az előző kettőt, ezt a mellékelt kép is
 bizonyítja, melyet egy kevés csillagfénnyel megvilágított
 terepen készítettek. A harmadik generációs éjjellátókkal
 telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 650 méterről
 kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
 csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 350-400 méter
 is lehet.
3.
 kép: Lövészpáncélos, mellette légvédelmi rakétát indító
 katona. Távolság kb. 400 méter.
 A
 4. generációs technológia az éjjellátó szemüvegek, és
 egyéb éjjellátó készülékek katonai felhasználói számára
 tökéletesebb éjszakai működési hatékonyságot tesz lehetővé.
 A negyedik generációnál eltávolították az ionokat visszatartó
 réteget – de a gallium arzenid bevonat megmaradt -, így a
 mikrocsatornás lemez magasabb jel zaj arányt kínál, mint a
 3. generáció, viszont rövidebb az élettartama. A kapuzó
 tápegység tovább javítja a feloldást erős fényviszonyok
 mellett, és a csökkentett fénykoszorú minimumra csökkenti az
 erős fényforrásokból származó interferenciát. Ezek a
 továbbfejlesztések a rendszerek észlelési távolságát is
 lényegesen növelik. A negyedik generációs éjjellátókkal
 telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 750 méterről
 kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
 csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság még 500 méter is
 lehet. A harmadik és negyedik generáció közti különbséget a
 két kis kép igyekszik szemléltetni.
 
 3.
 gen             4. gen
4.
 kép: Rakétatüzérség, 4. generációs éjjellátóval
 megfigyelve
 
 Az
 éjjellátó optikák fejlődése folyamatos, következő állomásuk
 valószínűleg a színes képet adó csövek lesznek, ám ezek még
 gyerekcipőben járnak, és egyelőre igény sincs a negyedik
 generációnál komolyabb éjjellátókra.
Az AH-64 Apache, és az AH-64 Apache Longbow
 |
Olvasóink
 eddig - kevés kivételtől eltekintve - az orosz fegyveripar
 legújabb vívmányaival ismerkedhettek ezen oldalakon, most azonban
 itt az ideje, hogy bemutassunk néhány nyugati fegyvert,
 fegyverrendszert.
 Elsőként
 egy igen hírhedt repülőeszközt, az amerikai fejlesztésű Apache
 támadó helikoptert vesszük tüzetesen szemügyre.
 Fejlesztése
 a vietnámi háború végén kezdődött, amikor az amerikai
 hadsereg harci helikopter potenciálját a felfegyverzett UH-1 Huey
 csapatszállító helikopterek adták, kevés AH-1-essel karöltve.
 Az
 új helikopterrel szembeni elvárások – harci tapasztalatok
 alapján – generációs ugrásra kényszerítették az akkori
 mérnökcsapatot, mivel nyilvánvaló volt, hogy a jövő harcterein
 egy felfegyverzett csapatszállítónak nem sok esélye lesz a
 győzelemre.
 A
 helikopter személyzetét két főben határozták meg – pilóta
 és fegyveroperátor, előbbi egyben a gépparancsnok is - a pilóta
 hátul, az operátor elöl foglal helyet. A pilóta feladata a gép
 vezetése, kapcsolattartás a bázissal, valamint a célok vizuális
 felderítése (magyarul: figyelés) amíg a fegyverkezelő a már
 felderített célok befogását, megjelölését, vagy
 megsemmisítését végzi.
Állandó
 fegyverzete az M230-as gépágyú, mely 30 milliméteres lövedékeit
 1500 méteren belül képes hatékonyan célba juttatni, maximális
 lőtávolsága 4500 méter. A gépágyút egy 2 kW-os villanymotor
 mozgatja, jobbra-balra 120 fokban, lefelé 60 fokig téríthető ki.
 Rendszeresítve van hozzá nyomjelzős páncéltörő, nagy
 robbanóerejű repesz-romboló, valamint gyújtó lövedék. A
 fedélzeti lövész a gépágyút sisakcélzójával irányozza,
 tehát ahová néz, oda lő a fegyver. A gépágyúkra nemrégiben
 lézer célmegjelölőt szereltek, így a földi csapatok is
 láthatják, hogy hová fog érkezni a tűzcsapás, és esetleg
 rádión besegíthetnek a lövésznek a célok koordinálásában. A
 2500 darabos lőszerkészletet, valamint a lőszertovábbító
 mechanizmust a bal oldali, a kabinok alatt végigfutó „dobozban”
 tárolja. Az ágyú 625 lövés/perc sebességre képes, ennél
 nagyobb tűzgyorsaságot a reakcióerő (a gépágyú tüzelés
 közbeni hátralökő ereje) miatt nem alkalmaznak. A fegyver 10,
 20, 50 lövedékes rögzített sorozatokat tud lőni, illetve
 választható a „teljes tár” üzemmód, melyet felszállás
 előtt még a földön állítanak be a műszakiak. Általában a
 „full” üzemmódot szokták kérni az operátorok.
 A
 szárnycsonkokon hordozhat 70 mm-es Hydra típusú nemirányított
 rakétákat, maximum 4 konténerben, egyenként 19 darabot, melyek a
 fedetlen élőerő, és gyengén páncélozott célok ellen lehetnek
 hatékonyak. A robbanófejek palettája igen változatos,
 repesz-romboló, páncéltörő, fehér foszforos(!), vörös
 foszforos, kazettás harci résszel szerelt, füstgenerátoros,
 valamint ejtőernyővel ereszkedő világító töltetet használnak.
 A világító rakétáknak nemcsak látható fényű, hanem
 infravörös változata is létezik. A rakéták hajtóműve 400
 méterre a géptől kiég, ezért vízszintes indítás esetén
 maximális hatótávolságuk kb. 2000 méterre tehető.
Irányított
 fegyverzetként a Hellfire rakétákat, valamint ezek modernizált
 változatát, a Brimstone-t tudja használni erősen páncélozott
 célok ellen. Az irányított rakéták félaktív lézeres
 önirányításúak, tehát a fegyverkezelő lézeres célmegjelölést
 alkalmaz a rávezetés során, a rakéta pedig saját magának
 dolgozza ki az optimális röppályát, és a szükséges
 kormányparancsokat.
 A
 szárnyvégekre felszerelhető - ám szinte sohasem alkalmazzák –
 1-1 Stinger, légicél elleni rakéta, de az amerikai haderő
 helikopteres alakulatait csak olyan helyen vetik be, ahol a
 légifölényt már előzetesen kivívták. A hátsó (pilóta)
 ülésből a fegyverzet korlátozottan használható, a pilóta csak
 a nemirányított rakétákkal, a gépágyúval és az önvédelmi
 légiharc rakétákkal tüzelhet, a rávezetést igénylő precíziós
 fegyverzet irányítása ebből az ülésből már nem megoldott, és
 nem is lenne lehetséges, mivel a gép irányítása, a környező
 légtér szemmel tartása egész embert kíván. Nem esett még szó
 a helikopter „szemeiről”… A gép orrában található, 120
 fokban jobbra-balra, 30 fokban felfelé, és 60 fokban lefelé
 mozgatható érzékelők bármilyen napszakban és időjárási
 körülmények között alkalmazhatóak. Az erősen páncélozott
 –kivéve az optikai felületeket – forgó torony, öt feladatra
 specializált, tartalmaz egy nagy felbontású TV kamerát,
 infravörös kamerát, lézeres célmegjelölőt, lézer távmérőt,
 valamint egy rendkívül érzékeny hőképalkotó optikát, ami a
 párán, vagy akár a füstön is átlát, és látni engedi a
 környezetnél nagyobb hőkontrasztú célokat. (Embert, vagy a
 forró motorú járművet.) Az évek során több modernizációs
 csomagot is kapott az Apache, a főrotor tengelye fölé egy radar
 került, mellyel légi és földfelszíni célok is felderíthetőek,
 a fedélzeti számítógép leküzdésük sorrendjét segít
 meghatározni. A radar felszerelése után kapta a helikopter a
 Longbow nevet.
A
 gép sérülés állósága szintén kimagasló, a sárkányszerkezet
 nagyrészt kompozit műanyagból készül, kevlár és kerámia
 betétekkel megspékelve a kritikus helyeken. Az üzemanyag tartály
 (a farok és a törzs csatlakozásánál van beépítve) öntömítő,
 tehát ha az erős páncélzat ellenére egy lövedék eljut a
 tartályig, a kilyukadó tartály befoltozza magát, a lyuk
 környékén összezsugorodik.
 A
 rotorlapátok titánból készülnek, akár egy 23 mm-es lövedék
 becsapódását is elviselik csakúgy, mint a pilótafülke üvegei.
 A
 hajtóművek mechanikai rendszere még harminc percig működőképes
 marad akkor is, ha az összes olaj elfolyik a rendszerből, ez
 elegendő idő ahhoz, hogy a sérült gép hazamenjen, vagy
 legalábbis biztonságos területre vergődjön. Természetesen az
 egyik hajtómű kiesése sem jelent problémát, a helikopter
 repülőképes marad, bár ekkor már nem képvisel jelentős harci
 potenciált, egyedül a hazatérésre koncentrál a személyzet.
 A
 fontosabb rendszereket, és a kormányszerkezetet megkettőzték.
 A
 hajtóművek sem maradtak modernizáció nélkül, az eredeti
 gázturbinák 2800 lóerő/darab teljesítményűek voltak, a
 legújabb fejlesztésűek – amit idővel megkap mindegyik gép –
 már 3400 lóerősek darabonként.
 Az
 Apache egyik legnagyobb hátrányaként a túl sok „kütyüt”
 szokták emlegetni, a fedélzeti rendszerek figyelése, adataik
 értelmezése túlságosan leterheli a gép személyzetét
 mentálisan, valamint a helikopter személyzet magas harci
 potenciálja csak rengeteg gyakorlással tartható fenn, ami ugyebár
 igen drága mulatság.

 Jelenleg
 gőzerővel dolgoznak a fejlesztők, hogy a helikopter harcászati
 értékén még tovább javítsanak, megoldották például, hogy a
 fegyveroperátor átvehesse egy pilóta nélküli felderítő eszköz
 irányítását azon terület felett, ahová az Apache épp útban
 van, így megérkezésükkor már tisztában vannak a harci
 helyzettel. A pilóta nélküli gép, miután a fegyverkezelő már
 nem tart igényt a szolgálataira, a földi irányítóközpont
 fennhatósága alá kerül ismét, és elhagyja a helyszínt.
 A
 legújabb fejlesztések az Apache személyzet nélküli
 repültetésével kapcsolatban folynak, ám ez még jó darabig
 utópisztikus álom marad a mérnökök részéről.
Az X-37B titkos első küldetése
 |
 Felszállt
 az Amerikai Légierő pilóta nélküli, többször felhasználható
 űrrepülőgépe, hogy megkezdje első próbarepülését.
 Az
 Amerikai Légierő (U.S. Air Force, USAF) X-37B jelű gépének első
 példánya (Orbital Test Vehicle-1, OTV-1) április 22-én (magyar
 idő szerint már 23-án, hajnali 1:52-kor) emelkedett a magasba a
 floridai Cape Canaveral 41. startállásáról. Az indításra egy
 Atlas-5 hordozórakétát használtak. Magának a kutatási
 programnak a részleteiről nem sokat tudni, hiszen azt katonai
 titkolózás övezi. A védelmi technológiák kikísérletezésére
 szánt küldetés várhatóan néhány hónapig tart. A tervezett
 maximális időtartam 270 nap. A bemutatkozó út során
 demonstrálni kell a rendszer működőképességét, beleértve az
 önműködő visszatérést és landolást is. A gép leszállására
 kijelölt hely a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpont (tartalék
 az Edwards Légitámaszpont). Ha esetleg mégis elvétené az irányt
 a Csendes-óceán fölött, működésbe lépne egy önmegsemmisítő
 mechanizmus.

 Az
 Amerikai Légierő X-37B ember nélküli kísérleti űrrepülőgépe
 a NASA korábbi X-37-es terveinek átalakításával készült.
 Összehasonlításul, csupán a mértek érzékelésére a nagy
 ábrán ott van egy ember métetarányos rajza. Jobbra lent az X-37B
 és az amerikai űrrepülőgépek külső méretei is összevethetők.
 Balra az indításra használt Atlas-5 hordozórakéta egységei
 láthatók. Egyszerűen fogalmazva az X-37B a Shuttle kicsinyített
 és technológiai értelemben továbbfejlesztett változata.
 (Grafika: Karl Tate / Space.com)
 Az
 X-37B segítségével a légierő saját maga végezhet űrbeli
 kísérleteket, amelyeket utána további vizsgálat céljából
 akár vissza is hozhat a Földre.

 Az
 X-37B repülésének előkészületei: záródik a rakéta orrkúpja.
 (Kép: USAF)
 Az
 X-37B hosszú és kanyargós utat járt be, míg végül eljutott
 eddig a tesztrepülésig. A programot eredetileg a NASA indította,
 még 1999-ben. Valamelyik Space Shuttle rakterében szerették volna
 pályára állítani, de a Columbia balesete, majd a program
 leállítása miatt erre már nem kerülhet sor. Pénzhiány miatt a
 fejlesztés 2004-ben átkerült a védelmi kutatatásokkal
 foglalkozó amerikai ügynökséghez (Defense Advanced Research
 Project Agency, DARPA). A légierő 2006-ban vette át a vezető
 szerepet.

 A
 floridai start. A fotó hosszú expozíciós ideje alatt az amerikai
 zászlót mozgatta a szél. (Kép: Ben Cooper / Spaceflight Now)
 A
 Föld körüli pályán, valamint a légkörbe való visszatérés
 és landolás során az X-37B feladata új technológiák, autonóm
 navigációs és vezérlési módszerek, hővédő megoldások, és
 sok más kipróbálása lesz. Pályára állva, a raktérajtó
 kinyitása után az elektromos energiát kibontható napelemtáblák
 szolgáltatják. A konkrét kísérleti terv azonban nem nyilvános.
 Annyit lehet tudni, hogy a raktérben például akár néhány
 kisebb (legfeljebb pár száz kg tömegű) műhold is feljuttatható.
 A
 közel 9 m hosszú, 4,5 m szárnyfesztávolságú, 5 tonnás
 űreszközt a Boeing építette, s már megrendelték náluk a
 második példányt is, amely várhatóan 2011-re elkészülhet és
 el is indulhat próbaútjára. A pontos részletek, és az OTV-1
 esetleges további repüléseinek menetrendje természetesen nagyban
 függ a mostani küldetés tapasztalataitól.
 A
 „mini-shuttle” – bár mostani első repülésén nem terveznek
 ilyet – elvileg alkalmas lehet saját vagy más országok
 műholdjainak megközelítésére, javítására – vagy bármi
 másra. Ezért sokakban felmerül a kétség, hogy nem a világűr
 militarizálása felé tett lépésről van-e szó...
A Mil-Mi 28N harci helikopter
 |
  A
 Mi-28-as harci helikoptert már a 70’-es évek elején elkezdték
 fejleszteni – párhuzamosan a Mi-24-es típussal – ugyanis az
 akkori katonai doktrínák szerint a nagy tűzerő és
 csapatszállító képesség lesz a domináns a jövő harcterein.
 Ezt a mérnökök nem így gondolták, ennek köszönhető, hogy egy
 időben a 24-es típussal, megszületett (igaz csak papíron) a
 28-as típus.
 Afganisztánban
 aztán sorra elő is jöttek a Mi-24 gyengéi – gyenge páncélzat,
 pontatlan tűzvezetés, alacsony hatékonyságú fegyverek,
 légiharcban az önvédelmi képesség hiánya, stb. Szerencsére a
 24-es nem került a szemétdombra, hanem továbbfejlesztették, a
 NATO legnagyobb bánatára.
 Ám
 elérkezett az ideje, hogy önkritikát gyakoroljanak a szovjetek,
 és belevágjanak a 28-as prototípusának fejlesztésébe. A
 rotorlapátokat már nem fémből, hanem az akkor újdonságnak
 számító kompozit anyagokból készítették, ami sokkal szívósabb
 anyag, valamint jobb aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezik. A
 farokrotor X alakú, amely sokkal csendesebb, mint a korábbi három
 vagy négylapátos, egyenlő szögben elosztott rotor volt. A
 futóművet fixállásúvá alakították, ugyanis a 24-esen
 használatos behúzható futómű nem tudott segíteni a becsapódás
 csillapításában kényszerleszállás esetén, kiengedni pedig
 ritkán volt idő. A Mi-28 fixfutói egy 12 m/s-os sebességgel
 történő talajnak ütközést simán elviselnek. A létfontosságú
 részegységek (hajtómű, hidraulika, stb.) védelmét úgy
 oldották meg, hogy a kevésbé fontos alkatrészeket eléjük,
 rájuk, mögéjük pakolták, így a páncélon kívül még ez a
 plusz védelem is javítja a helikopter túlélési esélyeit. A
 pilótafülke tandem elrendezésű, elöl a fegyverkezelő operátor,
 mögötte-felette pedig a helikopter-vezető foglal helyet. 
Az
 ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
 automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
 személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
 legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
 katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
 lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
 elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
 kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
 bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
 kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
 Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
 nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
 szolgálatra.
Az
 ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
 automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
 személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
 legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
 katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
 lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
 elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
 kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
 bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
 kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
 Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
 nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
 szolgálatra.
 A
 pilótafülke nagyon erős páncélzatot kapott, a 23 mm-es
 gépágyúlövedék közvetlen találata sem tudja áttörni. Az
 üvegezés a 12,7 mm-es lövedék közvetlen találatát is
 elviseli, a 23 mm-es gépágyú repeszeit szintén megállítja.
 Infravörös keresőfejjel ellátott rakéták ellen a különleges
 kialakítású terelőlemezek hivatottak védelmezni a helikoptert
 (természetesen az infracsapdákon kívül). Ezek hatékonyságának
 köszönhetően 2,5-szer kisebb a gép infraképe, mint a Mi-24-nek.
 Bármelyik
 hajtómű leállása esetén a gép folytathatja útját, persze
 ilyenkor már gyakorlatilag harcképtelen, bázisára azonban még
 visszatérhet.
Állandó
 fegyverzete egy 30 mm-es gépágyúból, választható, az adott
 feladatra optimalizált fegyverzete pedig a félszárnyakon
 elhelyezett irányított és nemirányított rakétafegyverzetből,
 aknaszóró- és 30 mm-es gránátvető-, valamint 7,62-es, 12,7-es
 géppuska-, illetve 23 mm-es gépágyú-konténerből állhat.
 Ezenkívül hordozhat nemirányított légibombákat, valamint
 R-60-as vagy Igla típusú  levegő-levegő rakétákat, az
 ellenséges légicélok leküzdésére, továbbá felderítő és
 zavaró konténereket.
 A
 helikopter főrotorja felett látható radarárbóc légi és földi
 célok követésére is alkalmas. Fedélzeti rendszerei közül az
 egyik legfigyelemreméltóbb a terepkövető repülést akár kézi,
 akár robotpilóta üzemmódban lehetővé tevő elektronika, amely
 a számítógép segítségével 3 dimenziós képet vetít a pilóta
 elé az adott terepszakaszról. Vagy például az automatikus
 célelosztást végző rendszer, amelyik folyamatosan kommunikál a
 többi helikopterrel, így nem fordulhat elő, hogy két gép
 ugyanazt a célt támadja.
 A
 gép egyéb képességeit nem taglalom tovább, mert e cikk
 terjedelme nem teszi lehetővé.
 TECHNIKAI
 ADATOK:
 -Gyártó
 ország: Oroszország
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
 A
 Mi-28N széria mindenidős helikopter, amely akár éjjel, akár
 nappal, rossz időjárási körülmények között is bevethető.
 Felderítő és tűzvezető rendszerei, az alkalmazott fegyverek
 kifinomult technológiai hátteret sejtetnek, minden szinten
 megfelel a XXI.- század követelményeinek. Sőt.
A T-90 közepes harckocsi
 |
Napjainkban
 az orosz fegyvergyártás csillaga ismét felragyogni látszik.
 Hatalmas összegek állnak rendelkezésére a fejlesztőirodáknak,
 akik szakadatlanul ontják a gépkarabélytól a tengeralattjárókig
 minden kategóriában a legújabb technikákat. A kilencvenes évek
 elején már rengeteg új rendszer állt rendelkezésre a harckocsi
 ágazatban, ám az akkori pénzügyi gondok nem tették lehetővé a
 különböző újítások megvalósítását.
 A
 T-90-es harckocsi alapjaiban megegyezik a T-72-vel, igazából csak
 átmeneti megoldásnak szánták az orosz hadsereg számára, míg
 az új nehézharckocsijuk (a Fekete Sas) el nem éri a
 sorozatgyártásra érett állapotot. A típus jelenleg a
 távol-keleti gépesített alakulatoknál áll rendszerben.
 Személyzete
 három főből áll: parancsnok, irányzó valamint a harcjármű
 vezető.
 Fegyverzete
 a 2A46 125 mm-es simacsövű lövegből, egy, a löveggel
 párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskából, valamint egy 12,7 mm-es
 légvédelmi géppuskából áll, ám ennek hatásfoka igen alacsony
 így inkább földi célok ellen alkalmazzák. A küzdőtérben
 elhelyeztek még egy AK-74 típusú gépkarabélyt, amivel a
 személyzet megvédheti magát, ha a harcjármű elhagyására
 kényszerül. A löveg töltő rendszere teljesen automatizált, a
 cső automata füstelszívóval szerelt. A fő fegyver tűzgyorsasága
 6-8 lövés/perc. Lőszerjavadalmazása 43 darab lövedékből áll.
 A 7,62-es géppuskához 2000 darab, a 12,7 mm-eshez 300 darab, az
 AK-74-hez 300 darab áll rendelkezésre.
 A
 löveg alkalmas a 9M119 Svir, valamint a 9M119M Refleks típusú
 tandem robbanófejes rakéták indítására. Ezen rakéták
 célravezetéséhez a személyzet addig világítja lézerrel a
 célt, amíg a rakéta be nem csapódik. Maximális páncélátütő
 képessége 950 milliméter (!). A rakétákkal támadható
 helikopter is, 4-6000 méteren belül, ami a maximális lőtávolsága
 a fegyvernek.
 A
 felderítést és célravezetést segítő optikai rendszerek
 szintén magas színvonalat képviselnek, az éjjellátó és
 termovíziós eszközök, valamint a célbefogó-tűzvezető
 rendszer igen jó hatásfokúak, bár nyugati társaikhoz képest
 van még hova fejlődniük.
 Az
 alappáncél rétegelt kivitelű, ami acél, kerámia, üveg, vagy
 kompozit műanyag egymásra építéséből hoznak létre, esetleg a
 rétegek között légréseket hagynak. Erre szerelik fel aztán a
 Kontakt-5 típusú reaktív páncélt, ami jelentősen növeli a
 harckocsi sérülésállóságát.
 Felszerelték
 továbbá a Shtora-1 optoelektronikus aktív tankvédelmi
 rendszerrel, ami a NATO-ban leginkább elterjedt TOW, HOT, és
 Hellfire páncéltörő rakéták ellen hatásos. Működési
 metódusa nagyjából annyi, hogy ezek a rakéták vagy
 lézer-vezetősugarat, vagy infravörös-vezető pontot használnak
 a cél betájolására, célravezetésre. Az infravörös irányító
 rendszert egy olyan erős hőkép kibocsátásával zavarja meg, ami
 elvakítja a felé közeledő rakéta vezető-rendszerét, így a
 rakéta irányíthatatlanul, vagy hamis kormányparancsok alapján
 robog a cél felé. Persze van rá esély, hogy véletlenül még
 így is eltalálja. A lézer-vezérlésű rakéták célpontjait
 lézernyalábbal világítják meg, a lézernyaláb megtörése
 jelenti a célt a rakéta számára. Ilyenkor automatikusan indítja
 a ködgránátokat, ezek ködfüggönyt hoznak létre a harcjármű
 körül, ami áthatolhatatlan a lézerfény számára, tehát a
 rakéta elveszti a célt.
 Nukleáris-,
 vegyi-, és biológiai fegyverek elleni védelemmel is ellátták.
 Az
 orosz Rosoboronexport fegyverexportőr cég jóvoltából eddig
 Ciprus, India, Venezuela rendszeresítette a típust.

 Technikai
 adatok:
 Gyártó
 ország: Oroszország (Uralvagonzavod)
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Aktív védelem 3. rész
 |
Az
 „Aréna” rendszer
 A
 Drozd-2 sikerén felbuzdulva, a KBP tervezőiroda a kilencvenes évek
 közepére elkészítette az addigi leghatékonyabb, a Drozd-2
 képességeit is messze túlszárnyaló aktív védelmi rendszert,
 melyet Aréna névre kereszteltek.
Az
 alapkoncepció, a milliméteres hullámhosszú radar megmaradt,
 ehhez azonban egy jóval modernebb tűzvezető számítógépet
 kapcsoltak, amire a megnövekedett lefedettség, és a résztöltetek
 teljes felügyeletét és irányítását biztosító rendszer miatt
 volt szükség.
Miután
 a legénység minden tagja lezárta a búvónyílása fedelét, a
 rendszer aktiválódik, a Doppler radar megkezdi a környező légtér
 figyelését. Miután észleli a fenyegetést (70-700 m/s-mal
 közeledő légi cél) a radar célkövető üzemmódra kapcsol, és
 készenlétbe helyezi a várható becsapódási ponthoz legközelebb
 lévő védőtöltetet. A működési tartományon belülre érkező
 rakéta elé kilövi a robbanóanyagot és előregyártott
 repeszeket tartalmazó kazettát, mely a kellő pillanatban
 repeszfelhőt képez a fenyegetést jelentő rakéta útjába. A
 repeszfelhőbe berepülő objektum külső burkolatát a repeszek
 áttörik, majd a harci részt még a becsapódás előtt
 elműködtetik, így a járművet már csak a hatástalan és
 ártalmatlan „fémhulladék” éri el maximum.
Maljutka
 típusú páncéltörő rakéta harci része, az Arénával való
 találkozás után
 A
 torony két oldalára szerelt tárolókban elhelyezett résztöltetek
 – melyek a kiskaliberű lőszerek, és a közelben robbanó
 lövedékek repeszei ellen páncéllal védve vannak - védőzónája
 egymást átfedi, tehát ha ugyanabból az irányból még érkezne
 1-2 rakéta, azok is megsemmisíthetőek az elműködött résztöltet
 közvetlen szomszédai által. A rendszer által lefedett terület
 azimut szerint 220°-290°, vertikálisan maximum +15°, a
 résztöltetekből összesen 26 darab található a tárolókban.
 (A
 továbbfejlesztett Arena rendszer már a tornyon körbeforgó
 tárolóval rendelkezik, tehát az egy irányból közeledő
 objektumok megsemmisítése mindaddig lehetséges, amíg el nem fogy
 az összes védőtöltet.)
 A
 rendszer mindenidős, tehát időjárástól és napszaktól
 függetlenül alkalmazható, akár menet közben is.
 Becsapni
 elég nehéz, ugyanis a radar nem indítja meg a védelmi
 mechanizmust kiskaliberű lőszerek, lassan repülő objektumok (pl:
 madár, vagy a tank felé hajított kő, fémtárgy) ellen. Az
 RPG-30-as páncéltörő rakéta viszont hatékonyan alkalmazható
 ellene, mivel ez a fegyver csalirakétát használ, és éppen az
 ilyen védelemmel ellátott járművek ellen lett kitalálva. (Erről
 a fegyverről az „RPG
 család legújabb üdvöskéi”
 című cikkünkben írtunk bővebben.)
Hátrányaként
 megemlíthető, hogy aktivált állapotában a harcjárművet
 gyalogság nem kísérheti, a résztöltetek működés közben
 ugyanis éppoly veszélyesek a baráti élőerőre, mint az
 ellenséges rakétákra.
 Ennek
 ellenére azért a tervezők gondoltak a gyalogságra is, ha a
 rendszer aktív állapotban van egy fényjelzés látható a
 radarárbócon, valamint egy hangjelzés is bekapcsol, ha a radar
 rakétaközeledést érzékel. A hangjelzéstől számítva még
 simán van néhány tizedmásodperce a közelben ténfergő
 katonának, hogy gödröt ásson és elbújjon…
 Reaktív
 páncéllal együtt szintén nem alkalmazható.
 A
 felülről érkező, amerikai páncéltörő rakéta, a Javelin
 ellen a rendszer hatástalan.
 Tény,
 hogy a szovjet-orosz fejlesztéseket alapul véve mind Izrael, mind
 az USA megkezdte saját aktív rendszerei fejlesztését, és
 rendszerbe állítását. Izrael Trophy, illetve Iron Fist névre,
 az USA Quick Kill-re keresztelte saját rendszereit.
 Az
 Arena tömege 1-1.3 tonna, függően a kiépítés típusától és
 a kazetták számától, működéséhez 1kW áramot igényel.
Kína figyelmeztette Putyint:
az USA világháborút akar
 |
Putyin
 komoly figyelmeztetést kapott egy magas rangú kínai
 tisztviselőtől. Ezt azért lényeges kiemelnünk, mert nem holmi
 földalatti mozgalom fantáziadús
 elemzőinek irományáról van
 szó, amelyet közzétettek a honlapjukon, hanem a legfelsőbb
 szintű kínai vezetés figyelmeztetéséről Moszkva számára. Az
 FSB nyilvánosságra hozott adatai is alátámasztják, hogy a
 fenyegetés valós, és az ismert összeesküvés-elméletektől sem
 áll távol. A közelmúltban a kínai belügyminiszter-helyettesnek
 egy Underwood nevű Blackwater-zsoldos bizalmas anyagokat adott át,
 amelyekből kiderült, hogy ezek a műveletek már most is
 előkészítés alatt vannak, és a közeljövőben számítani kell
 olyan amerikai akciókra, amelyek célja katasztrófák okozása,
 hogy a világ káoszba boruljon.
 Az
 Egyesült Államok az afganisztáni kudarcért a
 pakisztáni vezetést okolja,
 melyet azzal vádol, hogy kijátszották az amerikai vezetést és
 támogatták a tálibokat. A képet bonyolítja, hogy Pakisztán
 fontos stratégiai partnere Kína. Több közös vállalkozásban is
 érdekeltek, többek között a kínai-pakisztáni ötödik
 generációs vadászgépet is együtt fejlesztik,
 valamint Pakisztán a saját tengerpartján haditengerészeti
 támaszpont létesítését is felajánlotta Kínának és a nyár
 folyamán Kína közölte, hogy "Kína
 a saját maga elleni támadásként fog értelmezni bármiféle
 Pakisztán elleni agressziót." Ezért
 várható volt, hogy Pakisztán előbb
 vagy utóbb terítékre kerül az
 USA hadigépezete előtt. Pakisztán azonban atomfegyverrel
 rendelkezik.
 Van még egy csavar a történetben, miszerint az oroszok kezdik
 megszellőztetni a korábbi ukrán rakéta-eladásokat. A
 Szovjetunió széthullása után Irán 20 atom-robbanófejek
 hordozására alkalmas rakétát vásárolt. Ezek szolgáltak később
 a Sahab-3 rakéták alapjául. Állítólag a robbanófejek nélkül
 vették meg, de ezt senki sem tudja leellenőrizni már, az viszont
 tény, hogy Ukrajna több robbanófejjel nem tud elszámolni. Ez
 természetesen nem azt jelenti, hogy Irán már nukleáris
 robbanófejekkel rendelkezik, de azt sem jelenti, hogy nem
 rendelkezik. És pont.
 De
 vissza a jelenre. Az átadott anyagok szerint a CIA Pakisztánban
 szándékosan megfertőzött több tízezer embert dengue-lázzal,
 ami egy gyengített, katonai célú baktérium, és egy kis
 fejlesztés után az amerikai lakosság ellen szándékoznak
 bevetni. De tervbe van véve az USA és az EU gazdaságának
 szándékos bedöntése, masszív hagyományos háborúk az USA-EU
 és Afrika, Ázsia, Dél-Amerika viszonylatában. Mindezek után
 jönne a Nagy Béke, amikor be szeretnék vezetni a Világkormányt.
 A tervezett háborúk egyikét az USA vezetné Mexikó és
 Dél-Amerika ellen, egy másikat a dél-kínai tengeren egy
 harmadikat pedig Pakisztán ellen, ez utóbbiban már nukleáris
 fegyvereket is bevetnének. Mellesleg Pakisztánban megtörténtek
 az első nyílt fegyveres összecsapások az amerikaiak és a
 pakisztáni haderő között.
 Underwood
 - akit most tartóztatott le a CIA, mert nagy mennyiségű
 nemzetbiztonsági anyagot adott át Kínának -, elmondta, hogy az
 USA olyan mocskos háborúra készül, ami annyi halottat fog
 eredményezni, hogy jóérzésű ember számára egyszerűen
 elfogadhatatlan, ezért adta át az adatokat Kínának. Pakisztán
 és Irán ellen a háború már teljesen elő van készítve, és
 hogy mikor fog kirobbanni, az csak a hatalmasok pillanatnyi
 döntésein múlik.
 Kína
 felhívta arra is a figyelmet, hogy az USA csendes-óceáni katonai
 parancsoksága figyelmeztette Kínát, ne terjeszkedjen a flotta
 műveleti térségében, ne távolodjanak el a partoktól
 messzebbre, mert a Csendes-óceán egész területe az USA
 hadműveleti zónája, és oda senkit sem fognak büntetlenül
 beengedni. Kína reagált a fenyegetésre, és készenlétbe
 helyezte flottáját, valamit felgyorsították az
 anyahajók gyártását,
 amelyekből összesen négy készül, a korábban megvásárolt
 szovjet-ukrán repülőgép hordozó alapján. Közölték az
 Egyesült Államok haditengerészetével, hogy a dél-kínai tengert
 akár fegyveresen is megvédik, ha bárki be merészeli tenni a
 lábát oda. Az amerikai figyelmeztetés Észak-Koreának, és az
 oroszoknak is szól. Líbia ügyét, valamint a szíriai eseményeket
 is ebbe az eseménysorba helyezték.
 Kína
 kifejezte aggodalmát, hogy az Egyesült Államok olyan háborúra
 törekszik, amelyben először katasztrófák tömkelegét idézi
 elő, járványokat fog elindítani, hogy a világ a káosz
 állapotába kerüljön. Először hangzott el az
 összeesküvés-elmélet gyártók tézisein kívül, hogy az
 amerikaiak még a saját területükön belül is karanténzónákat
 állítottak fel, és hatalmas tömegsírtelepeket hoztak létre.
 Az
 amerikai hadianyag gyártás a csúcson üzemel, és több háborúra
 elegendő készletet halmoznak fel folyamatosan. Az előkészített
 háborúknak két célja van Kína szerint: először az, hogy az
 USA-val szemben felállt egységet szétverje, majd politikai
 rendszereit megdöntse, a másik pedig az, hogy kieszközölje a
 nyugati világban, majd az egész bolygón a világkormányt.
 Kína
 két módon válaszol az amerikai kihívásra. Az egyik, hogy
 hadseregét, tengerészetét, rakéta technológiáit
 rohamlépésekben fejleszti, a másik, hogy gazdasági háborút fog
 indítani az EU és az USA között, és valószínűleg ezért
 támogatja az EU-tagállamokat segély-hitelekkel.
 Kína
 külön kitért a kaukázusi térségre. Az USA által befolyásolt
 szélsőségesek a hírek szerint tömegesen kapják különböző
 csatornákon az amerikaiaktól a hadianyagot. Oroszország
 belbiztonságát elsődlegesen a Kaukázusban próbálják
 megingatni. Erre vonatkozólag Underwood nagyobb mennyiségű
 adattal is szolgált, 10 000-nél több fényképet, dokumentumot
 adott át Kínának. Az Egyesült Államok azonban próbálja
 bagatellizálni az ügyet, mivel hatalmas katonai-stratégiai hiba
 történt.
 A
 hírek nem szólnak róla, de a történethez hozzá tartozik
 valószínűleg az Iránnal kapcsolatos új botrány, mely szerint
 Irán merényletekre készült az Egyesült Államokon belül. A
 történet már szinte sablonosnak mondható: vagy egy szeptember
 11-e, vagy tömegpusztító fegyverek birtoklásának vádja, vagy
 egy mostanihoz hasonló terrorcselekmény előkészítésének a
 legendája és egyből készen is van az ürügy a cselekvésre. „Ha
 van rajta sapka azért, ha nincs akkor meg azért verjük össze.”
 Ez mind részletkérdés, a lényeg, hogy már keresik az okokat egy
 háborúra.
 Az
 ehhez hasonló nagyszabású világfelforgató tervek persze
 meglehetősen ismertek a világhálót böngészők körében, de
 most először fordul elő, hogy nem egy fantáziadús weboldalról
 származnak, hanem az FSB-től és a kínai belügyminisztériumtól.
 Kemény
 Gábor - Jövőnk.info
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése