Tudomány-Technika
A Leopárd 2-es nehézharckocsi
|
Németország
a II. világháborúban alapozta meg a saját fejlesztésű és
gyártású páncélosainak legendás hírnevét, és ez a tendencia
mind a mai napig tart.
A
Leopárd 2-es harckocsi világszerte aratott exportsikereket, és
kevesen tudják, hogy az amerikai hadsereg is tesztelte a típust,
és a későbbi M1 Abrams harckocsijuk csak azért győzött a
tesztsorozat végén, mert a Leopárdot irreális követelmények
elé állították, amit az természetesen képtelen volt
teljesíteni. Zárójelben megjegyzendő, hogy az Abrams prototípusa
sem lett volna képes a tesztkövetelményeknek megfelelni.
A
Leopárd 2 fejlesztését a 70’-es évek elején kezdték, az első
szériapéldányok 1979-ben álltak szolgálatba.
A
jármű meghajtásáról egy V-12-es, turbófeltöltővel ellátott
47.5 literes dízelmotor gondoskodik, mely 68 km/h végsebesség
elérését teszi lehetővé, ám ez az érték békeidőben 50
km/h-ra van korlátozva, a hajtáslánc kímélésének céljából.
A motor 2600-as percenkénti fordulatnál adja le maximális
teljesítményét, 1500 lóerőt (!). (Az Abrams harckocsi
gázturbinája ugyanekkora teljesítmény leadására képes, ám a
dízelmotor jóval kisebb infraképet generál, és nem fejleszt
akkora hőt a páncélos körül, így a kísérő gyalogság
fedezékként tudja használni a harckocsit. Továbbá az étvágya
is jóval kisebb, mint az M1-nek.)
A
Leó 2-es fogyasztása terepen 500 liter/100 km-ben van megadva,
műúton 300 literrel is elballag. Az üzemanyagtartályok 1200
liter gázolajat képesek tárolni, de szükség esetén feltölthető
petróleummal, kerozinnal de akár benzinnel is, bár ilyenkor
csökken a motor teljesítménye. A motorhoz egy hatfokozatú
automata sebességváltó csatlakozik, mely 4 előre, és két
hátrameneti fokozattal rendelkezik. Hátramenetben 30 km/h
maximális sebesség elérésére képes.
A
motor és a váltó folyamatos felügyelet alatt áll a fedélzeti
számítógép jóvoltából, az esetleges meghibásodást a vezető
előtti panelen kijelzi. A motor és az erőátviteli rendszer egy
blokkban helyezkedik el, együttes tömegük 6200 kg, egy profi
szerelőgárda a harctéren 12 perc alatt képes kompletten
kicserélni, a megfelelő segédeszközök birtokában.
Vízi
átkelésre is van lehetőség, ez előkészítés nélkül 1.2
méteres vízmélységet, légzőcső felszerelésével 4 méteres
mélységet jelent.
A
személyzet 4 főből áll, beosztás szerint vezető, parancsnok,
irányzó és a töltő-kezelő. Kísérleteztek automata
töltőberendezéssel is, de a lőszerek tárolása miatt ez nem
volt megoldható. A vezető három periszkópon át láthatja a
külvilágot, a középső periszkópja éjjellátóra cserélhető.
A vezető ülése alatt kialakítottak egy vészkijáratként
funkcionáló nyílást is. A torony jobb oldalán (szemből-kívülről
nézve bal oldalt) ül az irányzó, mögötte a parancsnok, a
torony baloldala pedig a töltő-kezelő felségterülete. A vezető,
a parancsnok és a töltő-kezelő munkahelye rendelkezik
búvónyílással (az irányzó a parancsnokén keresztül mászik
be a helyére). A torony két búvónyílására felszerelhető az
MG 3-as légvédelmi géppuska, de legtöbbször csak a töltő-kezelő
nyílására szerelik azt fel. A küzdőtér hermetikusan zárható,
a tömegpusztító fegyverek hatása ellen túlnyomással védi a
személyzetet, a levegőszűrők kívülről cserélhetőek
telítődöttség esetén. A tűzvédelmi rendszer 70 °C felett
automatikusan indítja a halonnal oltót, ezen kívül egy darab
kézi működtetésű oltóberendezés is megtalálható a löveg
mellett.
A
Leopárd 2 harmadik generációs Chobham páncélzattal rendelkezik,
ami a kritikus helyeken további titán-volfram erősítéseket
kapott. (A Chobham páncél több rétegből áll: a felső,
fémréteg alatt kerámialapok, olykor üveg és üvegszálas
kompozit anyagok alkotják. Ezekből több réteget is egymásra
préselnek, így rendkívül ellenálló anyag jön létre, mely
nemcsak a kinetikus energiával romboló fegyverek ellen, de a
kumulatív sugár ellen is jó eséllyel veszi fel a harcot.)
A
védelmi rendszer egyik legérdekesebb eleme a
lézerbesugárzás-érzékelő rendszer, mely automatikusan indítja
a 8 füstgránátot a kisugárzás irányába, így rejtve el a
harckocsit a lézer-vezetősugaras rakéták vagy bombák elől. A
füst infravörös rejtést is biztosít, így a páncélos a
füstfüggöny alatt hőkamerával (infravörös kamera – a
legtöbb tűzvezető rendszer ilyet használ) sem látható.
A
tank tűzvezető, optikai és felderítő rendszereit az irányzó
és a parancsnok felügyelik. Az irányzó éjjel-nappal használható
infravörös optikája, a sztereoszkópikus távmérő, valamint a
tartalék célzórendszer és a parancsnok 360°-ban forgatható
panorámaperiszkópja garantálja a személyzet sikerét
harchelyzetben.
A
löveg 120 mm-es simacsövű, automata füstelszívóval ellátott
harckocsiágyú. A kétsíkú lövegstabilizátor segítségével
akár terepen, menet közben is könnyedén célon lehet tartani a
fő fegyvert. Az ágyúhoz kétféle lőszert fejlesztettek ki, a
leválóköpenyes, szárnystabilizált űrméret alatti
nyíllövedéket, mely egy kinetikus energiával romboló
lőszertípus, ezzel elsősorban páncélozott célokat támadhat,
2200 méterről 1000 mm páncélon képes áthatolni. A másik egy
többcélú – páncélosok és bunkerek ellen használatos –
kumulatív lövedék. Ennek a lőszernek a hatásos lőtávja akár
6000 méter is lehet, és a magas kezdősebesség miatt akár
helikopterek ellen is bevethető(!). A lövedék hüvelye félig
elégő típus, így a küzdőtérben nem foglal sok helyet a lövés
után hátramaradó hüvelycsonk. A töltő-kezelő munkáját egy
hidraulikus segéd-töltőberendezés is segíti, így a löveg
villámgyorsan újratölthető. A fő fegyver lőszermennyisége 42
darab, ebből 15 a torony bal oldalán egy elektromosan működtetett
ajtó mögötti lőszertároló rekeszben van elszeparálva a
küzdőtértől, melynek teteje gyengítve van, hogy egy esetleges
lőszerrobbanás esetén a robbanás felfelé találjon utat
magának, ne pedig a küzdőtér felé. A többi 27 lőszer a
harckocsi legbiztonságosabb pontján, a frontpáncél mögött
került elhelyezésre, a vezetőtől balra.
A
löveggel párhuzamosan beépítettek egy 7.62-es MG 3 típusú
géppuskát, mellyel az élőerő pusztítható hatékonyan. A
légvédelmi és a párhuzamosított géppuskák lőszerjavadalmazása
egyenként 2000 darab.
A
lőszer bemálházásához egy ajtót alakítottak ki a torony bal
oldalán.
A
Leopárd 2-es eddig 7 modernizációs programon esett át, melyeknek
köszönhetően a jelenlegi legmodernebb 2A7 verzió már alig
hasonlít az eredeti szériapéldányhoz.
Leopard
2A1:
A
keresztirányú szélsebesség mérőt kiszerelték, valamint
áttervezték az üzemanyag-szűrő berendezést, hogy a tankolás
ne tartson olyan sokáig. A lőszertároló rekeszeket az M1 Abrams
harckocsiéval azonosakra cserélték, és a karbantartók is kaptak
néhány plusz fellépőt a motortér könnyebb megközelítéséhez.
Javítottak a panorámaperiszkóp látómezején is, valamint a
tömegpusztító fegyverek elleni szűrőt is áttervezték.
Leopard
2A3:
(A
2A2-es széria csak elméletben létezik, az A1-es verzió minimális
változtatásai nem indokolták egy új típusszám kiadását, ám
a 2A3-as verzió már jelentős mennyiségű újítást
tartalmazott, ezért kapta meg a verziószámot.)
Ennél
a sorozatnál egy új rádióberendezés került a páncélosba,
valamint a torony bal oldalán lévő lőszerrakodó ajtót
lehegesztették, ugyanis az ajtó tömítése hamar felmondta a
szolgálatot, így a küzdőtér túlnyomása megszűnt, ami
vegyifegyverekkel szennyezett terepen nem igazán jó dolog. A
lőszer bemálházása azóta a búvónyílásokon történik.
Leopard
2A4:
Az
első széria óta a legmélyebb módosítási programon az A4-es
verzió esett át. A tűzvezető rendszer központi egységét
lecserélték, a torony szemből és oldalról kiegészítő
páncélelemeket kapott, így a hivatalos adatok szerint a védelem
szemből, kinetikus energiájú lövedék ellen 700 mm (+ reaktív
páncél) hengerelt acélpáncélnak felel meg, kumulatív
lőszertípusok ellen 1000 mm (+ reaktív páncél) homogén
acélpáncélnak megfelelő védelemmel van ellátva. A lőszerrakodó
ajtót ennél a szériánál már elhagyták a toronyról.
A
fentieken kívül új tűzoltó berendezést és gondozásmentes
akkumulátorokat is kapott. A lövegtől jobbra beépítettek egy
kalibrációs berendezést, mellyel az irányzó ellenőrizheti
lövés előtt, hogy a löveg és a céloptika egyazon pontra mutat
e. A kalibrációs eszköz segítségével a löveg bármikor
beszabályozható, a maximális pontosság érdekében.
Leopard
2A5:
A
2A5 széria tornya ék alakú páncélzatot kapott, mely moduláris
rendszerű. Az új páncélelem a szemből közeledő lövedékek
hatóerejét nagymértékben gyengíti, jó eséllyel le is
pattannak róla. A teknő is kapott kiegészítő páncélzatot, a
küzdőtérben pedig kerámiabetéteket helyeztek el arra az esetre,
ha mégis bejutna egy lövedék és a szilánkok szerte-széjjel
röpködnének. A parancsnok célzókészüléke átkerült a
búvónyílása mögé, és egy „saját” éjjellátót is
kapott, melyet csak ő használhat, így megkétszereződött az
éjszakai felderítő képesség. A torony mozgatása teljesen
elektromos lett, így a hidraulika feleslegessé vált, tehát
valamennyit sikerült a tömegen csökkenteni. A vezető kapott egy
hátrafelé néző kamerát, a tolatás megkönnyítésére.
Leopard
2A6:
A
löveget a régi L/44-ről L/55-re cserélték, így a hossza 130
cm-rel nőtt, az űrmérete továbbra is 120 mm maradt. A löveg
meghosszabbítása előnyösen hat az alkalmazott lőszertípusok
torkolati energiájára és kezdősebességére. Továbbá
elektromos áramfejlesztőt és légkondícionáló berendezést is
beépítettek. A képen egy ketrecpáncéllal felszerelt 2A6-os
látható. A ketrecpáncél a tandem robbanófejes kumulatív
rakétagránátok ellen nyújt védelmet.
Leopard
2A7:
Az
A7-es széria a német haderő békefenntartó missziói és az
aszimmetrikus hadviselés során felhalmozott tapasztalatok alapján
került kifejlesztésre. A városi harcok, az orosz gyártmányú
vállról indítható páncéltörő rakéták, a házi készítésű
robbanóeszközök sokszor hihetetlen sikereket értek el a világ
legjobb tankjaival szemben (Abrams, Merkava, Challenger 2).
Ezért
a páncélzatot körkörösen megerősítették (az A6-os szériáig
bezárólag a fenékpáncél, tehát a tank hátulja, mindössze 20
mm vastag páncélzattal rendelkezett!!!), a toronyra távirányítású,
gyalogság elleni géppuska került, a harckocsiból 360°-ban látó
kamerarendszer biztosítja a vizuális felderítést éjjel-nappal,
belülről irányítható a keresőfényszóró, az ágyúhoz
újfajta lőszertípusok kerültek rendszeresítésre (feltehetőleg
az Abrams harckocsinál használatos kartácslövedék, vagy ahhoz
hasonló. Ez a lőszertípus 500 méteren belül milliónyi
sörétszemet tud az ellenségre kilőni, pusztító hatása
elementális.). A tank személyzete egy, a teknőre felszerelt
telefonon keresztül tudja tartani a kapcsolatot a kísérő
gyalogsággal, ami utcai harcoknál rendkívül fontos.
Legérdekesebb újítás a tolólap, mellyel a hevenyészett
akadályokat tudja eltakarítani az útból, emellett szemből plusz
védelmet biztosít a frontpáncélnak. A tömege 67.5 tonnára
nőtt, emiatt a futóművet és az erőátviteli rendszert is
módosították.
Ha
egyszer, a történelem során sor kerül egy minden típust
felvonultató tankcsatára, ahol megválaszolásra kerül a „vajon
melyik a legjobb tank ?” kérdés, én majd egy ilyenben szeretnék
ülni…
Technikai
adatok:
Hosszúság:
7,7 m
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Páncélzat
és fegyverzet:
Páncélzat:
Chobham kompozit páncélzat
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Muníció:
42
db 120 mm-es lövedék
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
FC-1
Xiaolong (JF-17 Thunder), a szegény ember tehene
|
Kína
és Pakisztán a kilencvenes évek óta fejleszt közösen egy
vadász-bombázó repülőgépet, mely pár évvel ezelőtt már
szolgálatba is állt mindkét ország légierejénél. A repülőgép
képességei és harci potenciálja vetekedik az F-16-os, vagy a
Mirage 2000 legújabb változataiéval, melyekkel egy kategóriába
sorolható, tehát 4+ generációs típus.
Kína
egyedül kezdte meg a típus fejlesztését, ám a pakisztáni
légierőnél szolgálatban lévő kínai típusok csereéretté
váltak a XX. század végére, ezért még időben jelezték
szomszédjuk felé az új típus iránti érdeklődésüket. Mivel
Pakisztánban a kínai gépekkel párhuzamosan F-16-osokat is
üzemeltetnek nagy megelégedettséggel, ezért a pakisztáni
mérnökök az amerikai típus képességeit is szerették volna
viszont látni az új gépben. Ezért aztán a kínai
repülőmérnököknek lehetősége nyílt az F-16-os képességeit,
rendszereit vizsgálni, saját igényeik szerint fejleszteni,
továbbgondolni.
A
program költségeit 500 millió dollárra becsülték, amit 50-50
%-ban fedezett a két fél. A gép fejlesztésével szemben 4 fő
irányvonal került meghatározásra:
-
legalább 4. generációs képességekkel felvértezett gép
legyen
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
Mivel
a kilencvenes években a kínai ipar még nem volt képes jó
minőségű hajtóművet gyártani – igazából ez a kínai
repülőipar Achilles sarka mind a mai napig -, ezért az FC-1-es
(vagy JF-17 Thunder) hajtóművének az orosz RD-93B-t választották.
Az
orosz hajtómű maximálgázon 50 kN tolóerő leadására képes,
utánégetővel ez az érték 81 kN-ra növekszik, így a gép 1.8
Mach maximális sebességre gyorsulhat külső függesztmények,
vagyis póttartályok és fegyverzet nélkül. A belső üzemanyag
készlet 2300 kg, mellyel légiharc fegyverzet esetén igen
impozáns, 1200 km-es hatósugár érhető el. Levegő-föld
fegyverzettel ez a távolság 700-800 kilométerre tehető. A gépre
maximum 3 póttartály függeszthető egyszerre (ezeket 800 és 1100
literes kiszerelésben gyártják), melyek együttesen maximum +
3300 literrel növelik a belső tüzelőanyag készlet mennyiségét,
tehát kb. megduplázódik a kerozin mennyisége, viszont a
jelentősen megnövekedett légellenállás miatt a hatósugár nem
duplázódik, „mindössze” kb. 60%-al növekszik. A megrendelő
kívánságára behúzható légi utántöltő csonk felszerelésére
is van lehetőség.
A
sárkány a Block 1-es széria esetében még jelentős fogyókúrára
fogható, ugyanis nagy mennyiségben tartalmaz nagy szilárdságú
acél és titán elemeket, melyeket a 2010 után gyártott Block
2-es széria esetében már igyekeznek kompozit anyagokkal
helyettesíteni, így a tömeg jelentős csökkenésével számolnak,
ami a gép egyéb paramétereire is jótékony hatással lesz.
A
sárkány alul- és felülnézetből erősen emlékeztet az
F-16-osra, de a MIG-29-es és az F-18-asnál használt LERX szárny
is fellelhető az FC-1-esen. A LERX szárnytő a kissebességű,
nagy állásszögű manőverezésnél segít a gépnek stabilan
repülni. Maximálisan +8.5/-3 g terhelést visel el a
sárkányszerkezet.
A
repülőgép lelke, az avionika (fedélzeti elektronika)
tekintetében elmondható, hogy a kínai-pakisztáni mérnökök
simán hozták a modern, eddig csak a nyugati gépektől elvárt
színvonalat.
A
kabinból kitűnő a kilátás minden irányba, a szélvédő a
MIG-29-eséhez hasonlóan egy darabból készül.
Az
F-16-ból átvették a HOTAS rendszert (minden létfontosságú
gomb, kapcsoló elérhető a botkormányon és a gázkaron, így
harc közben nem kell ezekről a pilótának levennie a kezét). A
HUD rendszer a Block 1 szériánál még a pakisztániak által
fejlesztett típus volt, de az új gyártású (Block 2-es) gépekbe
már a kínai 3D-s Hud-ot építik, mely nagyságrendekkel javítja
a fedélzeti fegyverek bevethetőségének korlátait.
A
HUD alá 3 darab 20 X 15 centiméteres színes kijelzőt építettek
be, melyeket a megrendelő kérésére akár érintőképernyős
kivitelben is beépítenek. A kijelzőkön megjeleníthetőek az
elektronikával, üzemanyaggal, alapvető repülési adatokkal,
hidraulikával, fegyverekkel, repülési adatokkal kapcsolatos
információk.
Az
FC-1 INS/GPS kombinált navigációs berendezéseket használ a
tájékozódáshoz, de a világon elsőként használhatja az orosz
GLONASS, vagy akár a jelenleg még csak kiépítés alatt álló
kínai BeiDou műholdas navigációs rendszereket is.
A
katapultülés a pakisztáni gépekben angol, a kínai gépekben
saját (kínai) gyártmány. Mindkét ülés dupla nullás, vagyis
képes a mentésre akár „0” méteren, „0” sebességnél is.
Rádió-elektronikai
rendszerei képesek rejtett adatkapcsolatra légtérellenőrző
repülőgépekkel, földi irányító állomásokkal, vagy akár egy
másik FC-1-essel is. Ez azt jelenti, hogy a pilóta a kijelzőin
láthatja a másik gép, vagy akár a földi radar által látott
ellenség elhelyezkedését és felkészülhet a megtámadására a
nélkül, hogy gépének lokátorát bekapcsolná, ezzel felfedve
saját pozícióját.
Önvédelmi
képességei sokoldalúak, a besugárzásjelző az ellenséges radar
irányát és távolságát is tudja mérni, valamint közeledő
rakétára figyelmeztető rendszerrel is felszerelték, mely húsz
kilométeren belül 360°-ban képes a légtér folyamatos
figyelésére.
Az
ellentevékenység automatikusan indul a számítógép által
kiszámolt legoptimálisabb pillanatban, ez infravörös rakéták
esetében infracsapdák kilövését, radarvezérlésű rakéták
esetében a dipólkötegek kiszórását jelenti.
A
radar több üzemmódban működtethető, úgymint levegő-levegő,
levegő-föld, levegő-tenger, valamint térképező funkció is
elérhető.
Egy
F-15 méretű célt 100 kilométerről képes detektálni, míg ez
az érték földháttérben (vagyis ha a célba vett gép
alacsonyabban repül, mint a JF-17-es) 85 kilométerre csökken,
tengeri célok esetén viszont 135 kilométerre növekszik.
A
radar 40 célt képes egyszerre megjeleníteni, ebből tízet tud
egyidejűleg követni, és a 4 legveszélyesebbre rakétát vezetni.
A
fegyverzet terén igen széles a paletta, kis-hatótávolságú
infravörös rakétákon kívül bevethet látóhatáron túli célok
elleni rakétát (az orosz
R-77-eskínai
másolatát, a PL-12-est), de megtalálható a fegyverzetben
szabadon eső és lézervezérlésű bomba, radargyilkos rakéta,
műholdas és televíziós irányítású bombák, repülőtér
elleni robotrepülő, valamint a hajók ellen bevethető C-802-es
robotrepülő. A gép 7 felfüggesztőponttal rendelkezik, +1
felfüggesztési pontot alakítottak ki a csapásmérő fegyverek
célravezetéséhez szükséges célmegjelölő konténernek.
A
pilóta sisakjába integrálták a sisakcélzó rendszert, mellyel a
kis-hatótávolságú és nagy szögeltéréssel indítható
infravörös rakéták számára megsemmisítendő célt a feje
forgatásával is kijelölheti. A sisakcélzó egyik funkciója,
hogy a felderítő és célmegjelölő konténer képét a pilóta
szeme elé vetíti.
A
fedélzeti gépágyú 220 darabos lőszerkészlettel rendelkezik, 23
milliméteres „duplacsövű”, vagyis Gast-rendszerű. A vásárló
kérheti a 30 milliméteres, szintén Gast-rendszerű gépágyú
beépítését is.
Kapcsolódó cikk:
A
JF-17-es (vagy FC-1-es) komoly exportsikerek elé néz, ugyanis a
kínai-pakisztáni gyártók a gép Block 2-es szériáját 20
millió $-ért kínálják, ami csupán harmada az F-16-os, Mirage
2000-5-ös, vagy a Gripen darabárának.
A
fegyverzetet szintén „olcsón” kínálják a géphez, szintén
1/3 áron a nyugati fegyverekhez képest. Sőt!
Már
több nyugati típusú fegyver integrációja is megtörtént, így
azok a vásárlók, akik eddig amerikai, orosz vagy francia
repülőtechnikát üzemeltettek, a rendszeresített fegyvereiket
nem kell, hogy kidobják, vagy elkótyavetyéljék, néhány típust
már most is használhatnak a JF-17-es fedélzetéről. És az
arzenál egyre bővül…
A
típus iránt komoly érdeklődést mutat Egyiptom, Azerbajdzsán,
Szudán, Zimbabwe, Banglades, Irán és Nigéria is.
A Szuhojok és MIG-ek méregfoga
|
Az
R-77-es rakéta jelenleg a legmodernebb és legsokoldalúbb
levegő-levegő fegyver az orosz gyártású vadász-bombázók
fedélzeti fegyverarzenáljában.
A
rakétát még a nyolcvanas évek elején kezdték fejleszteni, majd
1994-ben hivatalosan is rendszerbe állt, akkor még csak a
Szu-27-es, MIG-29-es és a MIG-31-es típusokon.
A
fegyver légi célok ellen széles spektrumban használható fel:
helikoptereket, repülőgépeket, cirkáló rakétákat, légvédelmi
rakétákat, manőverező robotrepülőgépeket, az ellenség által
indított levegő-levegő, vagy föld-levegő rakétákat de akár
szabadon eső bombákat is képes megsemmisíteni.
Kormányfelületei
behajtható rácsszerkezetűek, mely kialakításnak köszönhetően
belső fegyvertérben is hordozható a fegyver, valamint a
rácsszerkezet kisebb radarreflexiót generál, ezáltal a rakéta
felderítése nehezebbé vált az ellenséges gépek részéről. Az
AIM-120 AMRAAM típusú amerikai rakétával való hasonlósága
miatt Amraamszkijnak is becézik, valamint további közös
tulajdonságuk, hogy mindkét rakéta a „tüzelj és felejtsd el”
kategóriát képviseli, vagyis indítás után a fegyver önállóan
tevékenykedik egészen a megsemmisüléséig.
Indítás
után a rakéta tehetetlenségi irányítással közelíti meg a
célt, vagyis a rakéta az indítósínről való leválás előtt a
fedélzeti radar által megadott célkoordináták felé indul, majd
a céltárgytól kb. 20 km-es távolságban bekapcsolja a saját
fedélzeti lokátorát, ami a rávezetés utolsó szakaszát
teljesen önállóan képes levezényelni. Amennyiben az indítást
végző repülőgép továbbra is a cél felé halad, a repülőgép
fedélzeti lokátora a rakéta és a céltárgy pályáját továbbra
is figyelemmel kíséri, ha szükséges, az esetleges kitérő
manőverek függvényében a rakéta után küldi a szükséges
pályakorrekciós utasításokat.
A
fegyver kiváló manőverezőképességét bizonyítja a 4 Machos
sebességnél 150°/másodperces fordulási szögsebesség, mely 12
g-s túlterhelésű manővert jelent. Ez jóval több, mint amennyit
egy ember vezette repülőgép elviselni képes, tehát egyszerű
fordulózással – ha a rakétának van tolóerő tartaléka –
nem lehet lerázni. A rakéta bizonyos típusváltozatai számára
igen hatékony végfázisos megközelítési módszereket dolgoztak
ki a mérnökök. A rakéta saját lokátorát az ellenséges
céltárgy képes zavarni, ezért ha a rakéta zavarást észlel,
automatikusan átkapcsol a lokátoros önirányításról a
zavarforrás követésére (passzív üzemmód). Ha megszűnik a
zavarás, akkor újból a lokátoré a főszerep. Az R-77-es egyik
változata a megközelítési végfázisban infravörös
keresőfejjel követi a célt, így a céltárgy nem érzékel
semmilyen kisugárzást.
A
céltárgy közelébe jutott rakéta 22 kg-os robbanófejét lézeres
közelségi gyújtó működteti el, amennyiben a lézertávmérő
30 méteren belül méri a rakétához képest a céltárgyat. Az
előszilánkosított harci rész repeszfelhője képes bármilyen
rendszerben lévő repülő eszköz megsemmisítésére, persze ez
csak részigazság.
A
fegyver hatótávolságáról eltérő információk láttak
napvilágot, az alaptípus szemből közeledő légi célra egyes
források szerint 50-60 kilométerről indítható, más források
80 kilométerről számolnak be.
Az
R-77PD változat hatótávolságát 160 kilométerre növelték úgy,
hogy a szilárd hajtóanyag helyett 4,5 Mach-os végsebességet
biztosító torlósugárhajtóműves (úgynevezett ramjet)
hajtóművet építettek belé.
Az
indiai légierőnél a Szu-30-as vadászbombázók és a MIG-29-esek
is megkapták a rakétát, majd az első próbalövészetek után
kiderült, hogy a 3-4 vagy annál több éve konténerben pihenő
rakéták elektronikai rendszerei nem, vagy rosszul működnek. A
rakétát tervező Agat és Molnyija cégek azóta ezt a hibát
kijavították.
Kína
is vásárolt a típusból, ők természetesen lemásolták, és
PL-12 típusjellel gyártják.
Technikai
adatok:
Max.
sebesség: R-77: 4 Mach, R-77PD: 4.5 Mach
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Egy évforduló margójára: Székely pofon Amerikának
|
1999
március 27.-én este, kilenc óra előtt pár perccel, az amerikai
légierő egyik F-117 Nighthawk típusú lopakodó-bombázója
rakétatalálat következtében lezuhant Belgrádtól néhány
kilométerre, szerb területen. Az esemény sokkolta az amerikai
hadvezetést, a bevetés tervezők kezdhették újragondolni a
légicsapások mikéntjeit, az amerikai pilóták hitetlenkedve
sugdolóztak olaszországi bázisaikon, ahonnan nap mint nap
indultak csapásmérő kötelékek különböző célpontok ellen. A
másik oldal viszont kitörő lelkesedéssel kürtölte világgá
következő nap a hírt: „A szerb légvédelemnek sikerült, ami
előtte senkinek sem. Leszedtünk egy lopakodót…”
Először
mindenki kacsának hitte a hírt, ám a szerb állami televízióban
már a reggeli hírek közben bemutatták a képsorokat, amelyeken
helybéliek pálinkával kínálják a roncs őrzésére kiküldött
szerb katonákat. Később, a szerbek remek taktikai érzékének
bizonyságául, teherautókon a helyszínre szállították a
nemzetközi sajtó képviselőit, akiket addig marasztaltak ott,
amíg a maradványok utolsó morzsáit is el nem vitték, ismeretlen
helyre. Ezzel a remek húzással – a külföldi újságírók
tudtukon kívül, testükkel pajzsként védelmezték az értékes
roncsdarabokat - megakadályozták, hogy a gép maradványait egy
robotrepülőgéppel vagy egy bombázással megsemmisíthessék az
amerikaiak, mint arra egy kényszerleszállt Apache helikopter
esetében sor került az első Öböl-háború alatt. (A titkos
technológiáikat minden áron próbálják megvédeni az
amerikaiak. És mások is.)
Hosszú
évek után derült csak ki, hogy a légvédelmi üteg parancsnoka
egy székely származású, a szerb hadseregben szolgáló ezredes,
névszerint Dani Zoltán volt. A háborús propaganda persze akkor
nem hozta nyilvánosságra, hogy az alakulat parancsnoka magyar
származású, túl nagy csorba esett volna a szerb nemzeti
öntudaton. A médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették a nem
mindennapi tett „elkövetőjét”.
A
Dani Zoltán által parancsnokolt üteg, egy SZ-125M Nyeva osztályú
légvédelmi rakétákkal felszerelt alakulat volt. A rakéta, és
kiszolgáló rendszerei a hatvanas-hetvenes évek technológiai
színvonalát képviselték. Az ezredes mióta először hallott a
lopakodó technológiáról, azóta nem értette, hogy egy radar
hogyhogy nem látja a fémből épült gépet. Évekig törte a
fejét, tanulmányozta az idevonatkozó szakirodalmat, kereste a
megoldást. Tudott róla, hogy Iraknak az első Öböl-háborúban
hasonló technológiával felfegyverzett légvédelme volt, és
semmilyen eredményt nem tudtak elérni a lopakodók ellen, azok
szabadon lófráltak ki s be Irak legjobban védett területei
felett. A modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres,
és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki magukból. Ezek nem is
látták az F-117-est, mivel fegyverzetét belső tereiben hordozza,
derékszögű felületei, amiről legjobban verődik vissza a
radarhullám, pedig nincsenek. Ezen kívül radarhullám elnyelő
festéssel látták el, továbbá szerkezeti kialakításának
köszönhetően a radar által kibocsátott sugárzást felfelé,
nem pedig a radar irányába veri vissza. Dani Zoltán úgy
gondolta, hogy a méteres hullámsávban – ami a negyvenes-ötvenes
évek technológiája volt – talán lehetne eredményt produkálni.
Ezen ötlettől vezérelve végül elkészített egy filléres
alkatrészt, aminek beszerelésétől várta a csodát.
Találmányáról értesítette feletteseit, akik mereven
elzárkóztak az ötlettől, hogy bármilyen módosítást is végre
hajtsanak a lokátoron, sőt, szigorúan megtiltották neki az
alkatrész beszerelését.
Dani
Zoltán ezredes embereit jól felkészítette az előttük álló
harcokra, rengeteg gyakorlással alapozta meg azt a tudást,
amellyel sikeresen vehette fel a harcot az amerikai hadigépezettel.
A Nyeva rendszerről tudni kell, hogy fix telepítésű üteg, nem
mobil. A NATO-ban rendszeresített AGM-88 HARM radargyilkos rakéta
pont az ilyen kiépített bázist igénylő légvédelmi komplexumok
ellen lett kifejlesztve. Tudta ezt Dani ezredes is, ezért
embereivel alaposan begyakorolták a technika összecsomagolását,
és telepítését. A végén már olyan jól belejöttek, hogy a
szovjetek által meghatározott szintidőnél egy órával hamarabb,
másfél órán belül tudták menetkésszé tenni az állásokat.
Heteken át mást sem csináltak csak pakoltak, mentek, kipakoltak,
összepakoltak, megint mentek. Így harcol a gyenge az erős ellen,
a gerilla taktika lényege.
Március
24-én megkezdődött a NATO békekikényszerítő akciója, ami
egyet jelentett a szerb csapattestek véget nem érő bombázásával.
Dani ezredes partizántaktikával harcolt, ez volt az egyetlen módja
annak, hogy sikert érjen el, és hazavigye a rábízott embereket.
Hatalmas tudással rendelkezett(zik) a szakterületén belül, így
pontosan tudta, hogy a radart, bekapcsolása után maximum húsz
másodpercig szabad üzemeltetni, mert ennyi idő kell, amíg a
radarsugárzás alapján helyzetüket bemérik, majd érkezik a
HARM, radargyilkos rakéta.
Március
27.-én miután megérkeztek harcálláspontjukra (Belgrádtól nem
messze), Dani ezredes bekapcsolta a találmányával felszerelt
tűzvezető radart. Először semmit sem láttak, a rávezető tiszt
indikátorán nem voltak láthatóak repülő eszközök. A
tizennyolcadik másodpercben az ezredes kikapcsoltatta a lokátort.
Ezután még egyszer bekapcsoltatta, megint semmi. A képernyő
teljesen sötét volt. Pár pillanat múlva, nem tudni miért, az
ezredes ellentmondva saját maga által kialakított taktikának és
a józan észnek, harmadszor is bekapcsoltatta a radart. Ekkor
megtörtént a várva várt csoda. Apró fénylő pontok tűntek fel
az indikátoron, ezek közül az egyik lőtávolon belül volt. Az
észlelést azonnal jelentették a légvédelmi parancsnokságnak,
megadva a célok pontos koordinátáit is. A parancsnokság
ellenőrizte az adatokat egy másik lokátorállomás segítségével,
de onnan azt a választ kapták, hogy ők nem látnak semmit a
radaron. A tűzparancsot azonban ennek ellenére megkapták, mivel
saját repülő nem tartózkodott az adott körzetben, így biztosra
vehető volt a légicél hovatartozása. Két rakétát indítottak.
A 13 kilométer távolságban, és 8 kilométer magasan repülő
F-117-es szlovén(!) származású pilótája Dale Zelko ekkor már
leszórta halálos terhét a számára kijelölt célokra, üres
bombakamrákkal poroszkált hazafelé az olaszországi Avianó
légibázisra. Ekkor látta meg a felé közeledő két tűzcsóvát
és tudta, hogy nagy bajban van. Pár pillanattal később az egyik
rakéta a gép közelében felrobbant, amitől a bombázó olyan
súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a pilótának már csak a
katapult fogantyú meghúzására maradt ideje.
A
háború ezzel persze nem ért véget, Dani ezredes találmánya
iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés a felsőbb vezetés
részéről, akik addig mereven elzárkóztak minden újítási
javaslattól.
Dani
ezredes ütege később lelőtt még egy F-16-ost, ami szintén
komoly fegyverténynek számít. A háború végéig még jó néhány
rakétát indított az ezredes ütege, amelyek közül néhány
vissza is küldte a közelségi gyújtó működését igazoló
rádiójelet. (Ez annyit jelent, hogy a rakéta a cél közvetlen
közelében robbant, tehát a sérülés okozása, az ellenséges
repülőgép megrongálása majdnem bizonyos. A rakéta miután
elveszti mozgási energiáját, vagy megszűnik a radarállomással
(UNV) a kapcsolata, szintén megsemmisíti magát, de ilyenkor nincs
visszaküldött jel.)
Amerika
nem ismeri el, a szerbek pedig nem tudják bizonyítani, hogy pár
nappal később szintén a Dani Zoltán által parancsnokolt
komplexum súlyosan megrongált egy B-2 Spirit típusú lopakodó
bombázót, ami aztán horvát területen kényszerleszállt és
összetört. Persze ez már csak a történetre rakódott
mítoszhalmaz része, mint ahogy az sem tudhatjuk biztosan, hogy az
F-117-es roncsait tényleg Oroszországba szállították-e még a
háború alatt, amelyért cserébe az oroszok két MIG-29-est adtak
a szerbeknek. A gépek állítólag szétszedve, borsókonzervek
közé csomagolva érkeztek az országba, a vámpapírokon ennyi
állt: „Élelmiszersegély”...
(A
képen Dani Zoltán látható, napjainkban)
A V1-es unokái
|
Nincs
olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
Napjaink
háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
azt.
Hatótávolságuk
200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
elleni védelemmel is.
Tömegük
1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
A
bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
korrekciókat.
A
végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
magasságra, a memóriájában található célfotót
összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
jellemző…)
A
robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
kategóriába tartozó fegyverek.
A fürtös bomba
|
A
kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
alkalmazni őket.
A
kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
Működési
mechanizmus:
A
kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
bombatest újratölthető, újra felhasználható.
Az
egyszer használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás
után eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon,
ahol a résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a
repülőgépet a bomba köpenyét piropatronok segítségével
lerobbantják.Egyes
típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
tárolóhelyükről.
A
másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
kiszórja a résztölteteket.
A
repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
egy bombán belül.
Páncélozott
járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
robbanás bekövetkezzen.
Repülőterek
ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.
Léteznek
aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
A
palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
fejezetben.)
A
gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
1999-ben
a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
város áramellátását az amerikaiak.
A
kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
gyártás beszüntetését.
Mivel
az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
sem.
A V1-es unokái
|
Nincs
olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
Napjaink
háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
azt.
Hatótávolságuk
200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
elleni védelemmel is.
Tömegük
1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
A
bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
korrekciókat.
A
végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
magasságra, a memóriájában található célfotót
összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
jellemző…)
A
robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
kategóriába tartozó fegyverek.
A fürtös bomba
|
A
kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
alkalmazni őket.
A
kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
Működési
mechanizmus:
A
kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
bombatest újratölthető, újra felhasználható.
Az
egyszer használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás
után eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon,
ahol a résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a
repülőgépet a bomba köpenyét piropatronok segítségével
lerobbantják.Egyes
típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
tárolóhelyükről.
A
másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
kiszórja a résztölteteket.
A
repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
egy bombán belül.
Páncélozott
járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
robbanás bekövetkezzen.
Repülőterek
ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.
Léteznek
aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
A
palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
fejezetben.)
A
gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
1999-ben
a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
város áramellátását az amerikaiak.
A
kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
gyártás beszüntetését.
Mivel
az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
sem.
Az S-300-as légvédelmi rakétakomplexum
|
A
Szovjetunióban a 70’-es évek végén kifejlesztett nagy
hatótávolságú föld-levegő rendszer. Feladata, az ipari,
közigazgatási és egyéb stratégiailag fontos objektumok védelme,
a légtér ellenőrzése. Mobil rendszer lévén percek alatt
összepakolható, és az új felállítási helyre vezényelhető,
ahol 5 perc alatt tűzkész állapotba hozható. Az első széria az
S-300V még csak repülőgépek és cirkálórakéták ellen volt
hatékony, ám azóta a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően
a ballisztikus rakéták leküzdését is megoldották. Sőt! A
PMU-2-es széria már az alacsony észlelhetőségű (lopakodó)
repülő eszközöket is képes detektálni nagy távolságból.
(Nem véletlenül zúzták be az Amerikaiak az F-117-es bombázóikat
jóval az üzemidejük lejárta előtt. ASzerbiában
lelőtt gép roncsai
nagyon jó fejlesztési alapot szolgáltattak az oroszoknak…)
A
Doppler-radar egy 60 méter magasságban repülő repülőgép (pl.:
F-15-ös) méretű célt 20 km távolságból, 100 méteren repülő
célt 30 km távolságból, ennél nagyobb magasságban repülő
célt (3-8 km) 175 km távolságból képes észlelni. A radar
típusától függően a maximális detektálási táv repülőgép
esetében akár 300 km is lehet, míg a ballisztikus rakéták
észlelése optimális esetben 1000(!) kilométerről is lehetséges.
A radar – típustól függően - egyszerre 100-300 légicélt
képes észlelni, ebből a 4-72 legveszélyesebbet követi, és
egyszerre maximum 4-36 célra képes rakétát vezetni.
A
rakéták hermetikus tárolókonténerekben vannak elhelyezve, és
nem igényelnek karbantartást élettartamuk során. Egy tűzvezető
radarhoz elméletileg korlátlan mennyiségű rakétakonténer
kapcsolható, de gyárilag egy indítójármű csak 4 rakétát
cipel, ezért egy radarhoz három rakétaindító jármű van
rendelve, vagyis ütegenként 12 rakéta van készletezve, melyek
elhasználása esetén a tartalék rakéták 20 perc alatt
felszerelhetőek, és tűzkész állapotba hozhatóak. Az
„újratöltést” darus járművek végzik.
Hatótávolságuk
(megsemmisítési zóna távoli határa) a rakéta és a
radar-fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti 45 kilométerről
200 kilométerre nőtt. (A legújabb PMU-3-as verzió, vagy más
néven S-400-as Favorit már 400 kilométerre is eljuttathatja
rakétáit!)
A
megsemmisítési zóna felső határa 30 kilométer, ilyen
magasságban viszont többnyire csak ballisztikus rakéták
„közlekednek” (esetleg nagy magasságban haladó felderítő
repülőgépek), tehát repülőgépek és azok fedélzeti fegyverei
ellen ez a működési tartomány bőven elegendő. A rakéták 3
másodpercenként indíthatóak - egy célra akár többet is lehet
- így növelve a találati valószínűséget, ami az igen jó
zavarvédelemnek köszönhetően nem csekély, 70-80%. A rakéták
célravezetése eleinte aktív parancsközlő rendszerrel történt,
vagyis a rakéta a becsapódásig a földi egység által küldött
parancsok alapján kormányozta magát a cél felé, a leküzdendő
célt a rakéta nem „látta”. Ám ez a módszer az elektronikai
hadviselés, a zavarórendszerek fejlődése miatt sebezhetővé
vált, ezért áttértek a félaktív lokátoros célravezetésre. A
komplexum által kisugárzott radarhullámok a célról
visszaverődve a rakéta fedélzeti lokátorába érkeznek, majd
ezen adatok függvényében a rakéta fedélzeti
számítógépe kidolgozza a szükséges kormányparancsokat, így
navigálja magát a célra, vagy annak közelébe. Természetesen az
adatkapcsolat a becsapódásig megvan a rakéta és a komplexum
között, ennek zavarvédelmét úgy oldották meg, hogy rengeteg
frekvenciatartományban és nagyon gyors átviteli sebességgel
forgalmaznak egyszerre, így a zavarás az ellenség részéről
egyáltalán nem, vagy csak nehezen oldható meg.
Az S300 PMU-1-es rendszer indítása gyakorótéren
A
rakéták sebessége 1700 m/s-tól 2500m/s-ig terjed, ez elegendő
bármely ma rendszerben lévő repülőgép leküzdéséhez. A
rakéták csapódó- és közelségi gyújtóval is fel vannak
szerelve, tehát nem szükséges telibe találni a célt, a rakéták
100, 133, illetve 150 kilogrammos harci része elegendő repeszt
tartalmaz ahhoz, hogy 50 méteren belül megsemmisítsen bármilyen
légicélt.
Az S300-as (PMU-2) komplexum egységei az irányító és tűzvezető rendszerrel
Az
S-300-ról elmondható, hogy bármelyik hozzá kifejlesztett
radar-rakéta kombinációt is alkalmazzák, az ellenség pilótái
nagyon nagy bajban lesznek, ha szembe találják magukat vele.
Esélyük a régebbi verziójú komplexumok ellen is csak földközeli
repülés esetén lenne (az újabb S-300-asok már ezt a területet
is jól lefedik), de ebben a magasságban a repülőgépek zabálják
az üzemanyagot (pláne ha még fegyverrel is meg vannak pakolva),
tehát a visszatérés csak utántöltéssel lenne megoldható, de
egy tanker meg nem ellenfél sem a légvédelmi rakétáknak, sem a
vadászoknak. Hogy Irán rendelkezik-e S-300-al? Ha azzal nem is,
de kínai
klónjával, a HQ-10-esselvalószínűleg
igen. (Lásd az alsó képet és tegnapi cikkünket…)
A
HQ-10-es az S-300PMU-1 Kínában továbbfejlesztett és gyártott
változata, mely 150 kilométer távolságig és 27 kilométer
magasságig hatékony. Mindenesetre 50 darab Pancir
S-1-t
már leszállított Oroszország Iránnak, ami hatékonyan
oltalmazhatja a nagyhatótávolságú komplexumot egy nagy
intenzitású közvetlen légitámadás esetén. Az Irán elleni
támadás mindaddig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a B-2
Spirit bombázókra nem történik meg a MOP
(A GBU-57 A/B bunkerromboló bomba) integrációja.
Ehhez át kell alakítani a Spiritek bombakamráját, illetve
telepíteni kell a szükséges szoftvereket a fedélzeti
számítógépekbe. Ezek a munkálatok idén október-november
végére fejeződnek be. Aztán majd meglátjuk…
A GBU-57 A/B szuper bunker romboló bomba
|
A
Pentagon felgyorsítja, három évvel előretolja a tervezési
idejét a szuper bunker romboló bomba, a GPU-57 A/B, avagy MOP,
nagy tömegű áthatoló bombának. Ez egy új, nagy erejű bomba
ami az iráni és észak-koreai földalatti atom-nukleáris üzemek
ellen van kifejlesztve. A gigantikus bomba hosszabb mint 11 ember
válltól-vállig sorban állva, 20 láb (1láb=30.48cm) 609.6 cm
talpától a hegyéig, valamint több mint 15 tonna (31862lbs-font),
ennek 18%-a az aktív robbanóanyag. A
GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
"láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
az "Összes Bombák Anyja".
Ez
a szuper romboló a Reytheon Társaság technológiai áttörésének
az eredménye, miután kifejlesztették az új mélyre hatoló és
erősített beton romboló töltetet. Az új technológia egy Tandem
Warhead System, Párosítot Töltet Rendszer nevet kapta, ami egy
elsődleges, formált elő-töltet, amit egy véghezvivő, mélyre
hatoló robbanótöltet fejez be. Egy kis méretű MOP prototípus
ki lett próbálva a New Mexico állami White Sands Rakéta
Próbatéren, mélyen egy barlangban, a kevésbé ismert Weapons of
Mass Destructions National Testbed - Nagyhatású Romboló Fegyverek
Nemzeti Próbahelyén. Egy karcsú, narancs színű MOP prototípust
felhúztak egy állványra úgy, hogy csak néhány centiméterre
volt a hegye a talajtól, s függőleges állapotban lefelé mutatva
felrobbantották. A próbarobbantás során az újonnan kifejlesztet
1000 fontos, 453 kg-os töltet rekordot döntött, 589 cm-en hatolt
át a 610 cm-es vastag acélrudakkal megerősített beton fal,
szimulált bunker tető tömegébe.
Ez
a beton páncél 12.600 lbs/inch2 nyomás ellenállására van
tervezve mint bunker fal. Kevesebb mint tíz milimásodperc alatt a
robbanás 110 millió ft/lbs energiát hatott egy nagy nyomású
olvadt fémsugár formájában.
Egyidejűleg
a légierő (Air Force) szerződést írt alá egy nagy pontosságú
GPS célzórendszer kifejlesztésére az MOP célra irányítására,
amely sokkal pontosabb lesz mint az Irakban alkalmazott rendszer.
Feltételezhető, hogy az új rendszer pontossága, CEP, az 5 m-en
belül van. (CEP-Circle of Error Probability = Félrelövés
Valószínűségének Köre).
Az
új GPS irányított MOP eddig nem látott 200 láb = 61 méter
mélyre hatol be mielőtt felrobban, s tönkreteszi a földalatti
bunkereket, mint amit Irán és Észak-Korea is jelenleg alkalmaz az
atom erő fejlesztési törekvéseihez.
Teljes
méretű próbarobbantás egy B-52-es alkalmazásával történt. A
prototípus megfelelt minden követelménynek a repülésben,
célzási, mélyrehatolási és robbanási, valamint romboló
erejében egyaránt. Az egész átvágó, robbanó hatása rendben
látható volt a próbán.
2007
végére egy teljes méretű modell, vagyis egy gyakorló GBU-57 A/B
MOP bomba volt betöltve egy B-2-es bombázó tárába, (mivel a
B-2-esnek két forgótáras felfüggesztésű bombatere van,
valószínű a forgótáras rendszert kiemelték és helyette egy
egyedi bomba rögzítőjét szerelték fel - fordító által) a
Whiteman Air Force Base, Missouri államban.
"Nem
tudtam nem észrevenni mi óriási volt ez a bomba, ahogy ott lógott
a bombatárban"- mondta egy tagja az 509-es számú Karbantartó
Csapatnak, aki személyesen kezelte a bombát.
Egy
gyorsított program lett elfogadva, hogy átalakítsák át a B-2-es
'láthatatlan' bombázókat, hogy két-két GBU-57 A/B MOP bomba
hordozására legyenek képesek. (Mivel ez egy nagyon speciális
bevetés, valószínű nem több, mint 3 B-2-est alakítanak át –
fordító)
Gyorsaság
és sürgősség pont akkor jön, amikor Irán és Izrael közti
összetett és ellenséges viták a végükhöz közelednek az atom
energia és az atom fegyverzetek kapcsán, s a több fokozatú
ballisztikus rakéta rendszer elkészültével, (a minap űrbe is
juttattak három műholdat), atomtöltettel is nyilvánvalóan
foglalkoznak.
A
légierő kutató laboratóriuma, (AFRL) a Wright Petterson Air
Force Base, Ohio állam, és az AFRL Lőszer és Légi Fegyverzeti
Központja, mindkettő az Eglin AFB, Florida, most már mind nagy
sürgősséggel szerelik át a radarkerülő, láthatatlan B-2-esek
bombaterét, hogy célhoz vihessék a terhüket.
Légierővel
egyetemben magán társaságok is szorgoskodnak, mint a Northrop
Grumman, a B-2 gyártója, és a Boing Phantom Works, a bomba
gyártója, mint elsődlegesek a rendszer átalakításában.
A
Defense Threat Reduction Agency - Veszélyt Csökkentő Védelmi
Hivatal Virginia államban kezdettől összehangolta a több
különböző résztvevő csoportokat.
Így
most már van egy nem-atom fegyver, ami képes mélyre behatolni és
óriási erővel robbanni ott.
Isten
hozott.... GBU-57 A/B
strangemilitary.com
- Fordította: L.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
|
Az
Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
Ezek
után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
ezt a fegyvert.
Irán
csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
maguknak.
Erre
sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
Nos,
Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
Iránnak
nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
keresztül, de ki tudja...
Lehet,
hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
Mindenesetre
Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
mindenki keze tiszta marad?
Biztos
válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
időnként.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
|
Az
Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
Ezek
után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
ezt a fegyvert.
Irán
csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
maguknak.
Erre
sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
Nos,
Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
Iránnak
nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
keresztül, de ki tudja...
Lehet,
hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
Mindenesetre
Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
mindenki keze tiszta marad?
Biztos
válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
időnként.
Amit az éjjellátóról tudni kell…
|
Hogyan
működik?
Az
éjjellátó eszközök az objektíven keresztül gyűjtik a
környezeti háttérfényt (csillagfény, holdfény vagy infravörös
fény). Ez a fény, mely ugyanúgy fotonokból áll, mint a látható
fény, a fotókatód csőbe jut, és az a fotonokat elektronokká
alakítja. Az elektronokat ezután elektronikai és kémiai
folyamattal sokszorosra erősítik. Az elektronokat egy
foszforképernyőre irányozzák, ahol az erősített elektronok
újra látható fénnyé alakulnak, melyet szemünk az okuláron
keresztül érzékel. Az szemünk által látott kép ekkor már a
megfigyelt jelenet tiszta, zöldes színű újjáalkotása.
1.
Objektív
2.
Fotókatód
3.
Mikrocsatornás lemez
4.
Magas feszültségű tápegység
5.
Foszforernyő
6.
Okulár
Az
éjjellátó, precizitástól (képminőségtől) függően 1., 2.,
3. vagy 4. generációs lehet. A generációs besorolás attól
függ, hogy az adott készülékben milyen fényerősítő ballon
található. Az éjjellátó szíve és lelke a fényerősítő
ballon.
Az
1. generáció a világon jelenleg legelterjedtebb éjjellátó
típus. A fentiekben leírt alapelvek használatával az
1. generációs egységek az elérhető fényt több
ezerszeresére növelik. Ez a technológia jelenleg bárki számára
elérhető, ám jóval borsosabb áron, mint amennyit valójában
ér.
Egy
első generációs éjjellátóval, telihold esetén, csillagfényes
éjszakán akár 250 méterről kivehető egy álló ember alakja
(észlelési távolság), de kissé felhős, vagy csak csillagfényes
éjszaka esetén ez a távolság csupán 100-150 méter.
1.
kép: Ló, 110 méterről… Nem sok látszik belőle…
Az
első generációs éjjellátók hibái, melyek alapján a második
generációs fejlesztések történtek, a következők:
Halk
sípolás mialatt a készülék be van kapcsolva. (Ezt a sípoló
hangot a magasfeszültségű tápegység generálja)
A
kép széle körül homályos lehet. Ezt geometriai torzításnak
nevezik.
Amikor
lekapcsoljuk az 1. generációs készüléket, egy ideig még
zölden világíthat.
A
távolság nem érzékelhető jól, sokszor előfordult, hogy
szovjet harckocsizók kidöntötték a garázskaput, vagy nekimentek
különböző tárgyaknak azért, mert becsapta őket szemük,
miközben az éjjellátót használták.
A
2. generációt elsősorban a bűnüldöző szervek, a
hadseregek és más hivatalos személyek használják.
Magyarországon második generációs, vagy annál fejlettebb
éjjellátót civil személy nem vásárolhat, tartása
bűncselekménynek minősül. Civilek számára azért tilos a
használata, mert illetéktelen kezekben veszélyessé válhat,
például, ha egy orvvadász, vagy egy betörő ilyesmivel van
felszerelve, abból nagy baj lehet. Az 1. és 2. generációs
egységek közötti fő különbség a mikrocsatornás lemez, más
néven az MCP. Az MCP elektron erősítőként működik, és
közvetlenül a fotókatód mögött található. Az MCP
több millió, rövid, párhuzamos üvegcsőből áll. Amikor
az elektronok áthaladnak ezeken a csöveken, azok újabb elektronok
ezreit bocsátják ki. Ez a külön folyamat teszi képessé a
2. generációs egységeket arra, hogy az 1. generációnál
sokkal nagyobb mértékben erősítsék a fényt, ezáltal fényesebb
és élesebb képet eredményezve. A második generációs
éjjellátókkal telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár
500 méterről kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős,
vagy csak csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 300
méter is lehet.
2.
kép: Árok 150 méterre, nyomjelző lövedékek kb. 700 méterre
A
3. generáció és a második közötti különbség egy
érzékeny vegyszer, a gallium arzenid hozzáadása a
fotókatódhoz, így a 2. generációnál fényesebb és
élesebb képet hoztak létre. A cső élettartamának növeléséért
egy ion barrier (ionokat visszatartó vagy gátló) filmet
használtak. A 3. generáció képességei messze
túlszárnyalják az előző kettőt, ezt a mellékelt kép is
bizonyítja, melyet egy kevés csillagfénnyel megvilágított
terepen készítettek. A harmadik generációs éjjellátókkal
telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 650 méterről
kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 350-400 méter
is lehet.
3.
kép: Lövészpáncélos, mellette légvédelmi rakétát indító
katona. Távolság kb. 400 méter.
A
4. generációs technológia az éjjellátó szemüvegek, és
egyéb éjjellátó készülékek katonai felhasználói számára
tökéletesebb éjszakai működési hatékonyságot tesz lehetővé.
A negyedik generációnál eltávolították az ionokat visszatartó
réteget – de a gallium arzenid bevonat megmaradt -, így a
mikrocsatornás lemez magasabb jel zaj arányt kínál, mint a
3. generáció, viszont rövidebb az élettartama. A kapuzó
tápegység tovább javítja a feloldást erős fényviszonyok
mellett, és a csökkentett fénykoszorú minimumra csökkenti az
erős fényforrásokból származó interferenciát. Ezek a
továbbfejlesztések a rendszerek észlelési távolságát is
lényegesen növelik. A negyedik generációs éjjellátókkal
telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 750 méterről
kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság még 500 méter is
lehet. A harmadik és negyedik generáció közti különbséget a
két kis kép igyekszik szemléltetni.
3.
gen 4. gen
4.
kép: Rakétatüzérség, 4. generációs éjjellátóval
megfigyelve
Az
éjjellátó optikák fejlődése folyamatos, következő állomásuk
valószínűleg a színes képet adó csövek lesznek, ám ezek még
gyerekcipőben járnak, és egyelőre igény sincs a negyedik
generációnál komolyabb éjjellátókra.
Az AH-64 Apache, és az AH-64 Apache Longbow
|
Olvasóink
eddig - kevés kivételtől eltekintve - az orosz fegyveripar
legújabb vívmányaival ismerkedhettek ezen oldalakon, most azonban
itt az ideje, hogy bemutassunk néhány nyugati fegyvert,
fegyverrendszert.
Elsőként
egy igen hírhedt repülőeszközt, az amerikai fejlesztésű Apache
támadó helikoptert vesszük tüzetesen szemügyre.
Fejlesztése
a vietnámi háború végén kezdődött, amikor az amerikai
hadsereg harci helikopter potenciálját a felfegyverzett UH-1 Huey
csapatszállító helikopterek adták, kevés AH-1-essel karöltve.
Az
új helikopterrel szembeni elvárások – harci tapasztalatok
alapján – generációs ugrásra kényszerítették az akkori
mérnökcsapatot, mivel nyilvánvaló volt, hogy a jövő harcterein
egy felfegyverzett csapatszállítónak nem sok esélye lesz a
győzelemre.
A
helikopter személyzetét két főben határozták meg – pilóta
és fegyveroperátor, előbbi egyben a gépparancsnok is - a pilóta
hátul, az operátor elöl foglal helyet. A pilóta feladata a gép
vezetése, kapcsolattartás a bázissal, valamint a célok vizuális
felderítése (magyarul: figyelés) amíg a fegyverkezelő a már
felderített célok befogását, megjelölését, vagy
megsemmisítését végzi.
Állandó
fegyverzete az M230-as gépágyú, mely 30 milliméteres lövedékeit
1500 méteren belül képes hatékonyan célba juttatni, maximális
lőtávolsága 4500 méter. A gépágyút egy 2 kW-os villanymotor
mozgatja, jobbra-balra 120 fokban, lefelé 60 fokig téríthető ki.
Rendszeresítve van hozzá nyomjelzős páncéltörő, nagy
robbanóerejű repesz-romboló, valamint gyújtó lövedék. A
fedélzeti lövész a gépágyút sisakcélzójával irányozza,
tehát ahová néz, oda lő a fegyver. A gépágyúkra nemrégiben
lézer célmegjelölőt szereltek, így a földi csapatok is
láthatják, hogy hová fog érkezni a tűzcsapás, és esetleg
rádión besegíthetnek a lövésznek a célok koordinálásában. A
2500 darabos lőszerkészletet, valamint a lőszertovábbító
mechanizmust a bal oldali, a kabinok alatt végigfutó „dobozban”
tárolja. Az ágyú 625 lövés/perc sebességre képes, ennél
nagyobb tűzgyorsaságot a reakcióerő (a gépágyú tüzelés
közbeni hátralökő ereje) miatt nem alkalmaznak. A fegyver 10,
20, 50 lövedékes rögzített sorozatokat tud lőni, illetve
választható a „teljes tár” üzemmód, melyet felszállás
előtt még a földön állítanak be a műszakiak. Általában a
„full” üzemmódot szokták kérni az operátorok.
A
szárnycsonkokon hordozhat 70 mm-es Hydra típusú nemirányított
rakétákat, maximum 4 konténerben, egyenként 19 darabot, melyek a
fedetlen élőerő, és gyengén páncélozott célok ellen lehetnek
hatékonyak. A robbanófejek palettája igen változatos,
repesz-romboló, páncéltörő, fehér foszforos(!), vörös
foszforos, kazettás harci résszel szerelt, füstgenerátoros,
valamint ejtőernyővel ereszkedő világító töltetet használnak.
A világító rakétáknak nemcsak látható fényű, hanem
infravörös változata is létezik. A rakéták hajtóműve 400
méterre a géptől kiég, ezért vízszintes indítás esetén
maximális hatótávolságuk kb. 2000 méterre tehető.
Irányított
fegyverzetként a Hellfire rakétákat, valamint ezek modernizált
változatát, a Brimstone-t tudja használni erősen páncélozott
célok ellen. Az irányított rakéták félaktív lézeres
önirányításúak, tehát a fegyverkezelő lézeres célmegjelölést
alkalmaz a rávezetés során, a rakéta pedig saját magának
dolgozza ki az optimális röppályát, és a szükséges
kormányparancsokat.
A
szárnyvégekre felszerelhető - ám szinte sohasem alkalmazzák –
1-1 Stinger, légicél elleni rakéta, de az amerikai haderő
helikopteres alakulatait csak olyan helyen vetik be, ahol a
légifölényt már előzetesen kivívták. A hátsó (pilóta)
ülésből a fegyverzet korlátozottan használható, a pilóta csak
a nemirányított rakétákkal, a gépágyúval és az önvédelmi
légiharc rakétákkal tüzelhet, a rávezetést igénylő precíziós
fegyverzet irányítása ebből az ülésből már nem megoldott, és
nem is lenne lehetséges, mivel a gép irányítása, a környező
légtér szemmel tartása egész embert kíván. Nem esett még szó
a helikopter „szemeiről”… A gép orrában található, 120
fokban jobbra-balra, 30 fokban felfelé, és 60 fokban lefelé
mozgatható érzékelők bármilyen napszakban és időjárási
körülmények között alkalmazhatóak. Az erősen páncélozott
–kivéve az optikai felületeket – forgó torony, öt feladatra
specializált, tartalmaz egy nagy felbontású TV kamerát,
infravörös kamerát, lézeres célmegjelölőt, lézer távmérőt,
valamint egy rendkívül érzékeny hőképalkotó optikát, ami a
párán, vagy akár a füstön is átlát, és látni engedi a
környezetnél nagyobb hőkontrasztú célokat. (Embert, vagy a
forró motorú járművet.) Az évek során több modernizációs
csomagot is kapott az Apache, a főrotor tengelye fölé egy radar
került, mellyel légi és földfelszíni célok is felderíthetőek,
a fedélzeti számítógép leküzdésük sorrendjét segít
meghatározni. A radar felszerelése után kapta a helikopter a
Longbow nevet.
A
gép sérülés állósága szintén kimagasló, a sárkányszerkezet
nagyrészt kompozit műanyagból készül, kevlár és kerámia
betétekkel megspékelve a kritikus helyeken. Az üzemanyag tartály
(a farok és a törzs csatlakozásánál van beépítve) öntömítő,
tehát ha az erős páncélzat ellenére egy lövedék eljut a
tartályig, a kilyukadó tartály befoltozza magát, a lyuk
környékén összezsugorodik.
A
rotorlapátok titánból készülnek, akár egy 23 mm-es lövedék
becsapódását is elviselik csakúgy, mint a pilótafülke üvegei.
A
hajtóművek mechanikai rendszere még harminc percig működőképes
marad akkor is, ha az összes olaj elfolyik a rendszerből, ez
elegendő idő ahhoz, hogy a sérült gép hazamenjen, vagy
legalábbis biztonságos területre vergődjön. Természetesen az
egyik hajtómű kiesése sem jelent problémát, a helikopter
repülőképes marad, bár ekkor már nem képvisel jelentős harci
potenciált, egyedül a hazatérésre koncentrál a személyzet.
A
fontosabb rendszereket, és a kormányszerkezetet megkettőzték.
A
hajtóművek sem maradtak modernizáció nélkül, az eredeti
gázturbinák 2800 lóerő/darab teljesítményűek voltak, a
legújabb fejlesztésűek – amit idővel megkap mindegyik gép –
már 3400 lóerősek darabonként.
Az
Apache egyik legnagyobb hátrányaként a túl sok „kütyüt”
szokták emlegetni, a fedélzeti rendszerek figyelése, adataik
értelmezése túlságosan leterheli a gép személyzetét
mentálisan, valamint a helikopter személyzet magas harci
potenciálja csak rengeteg gyakorlással tartható fenn, ami ugyebár
igen drága mulatság.
Jelenleg
gőzerővel dolgoznak a fejlesztők, hogy a helikopter harcászati
értékén még tovább javítsanak, megoldották például, hogy a
fegyveroperátor átvehesse egy pilóta nélküli felderítő eszköz
irányítását azon terület felett, ahová az Apache épp útban
van, így megérkezésükkor már tisztában vannak a harci
helyzettel. A pilóta nélküli gép, miután a fegyverkezelő már
nem tart igényt a szolgálataira, a földi irányítóközpont
fennhatósága alá kerül ismét, és elhagyja a helyszínt.
A
legújabb fejlesztések az Apache személyzet nélküli
repültetésével kapcsolatban folynak, ám ez még jó darabig
utópisztikus álom marad a mérnökök részéről.
Az X-37B titkos első küldetése
|
Felszállt
az Amerikai Légierő pilóta nélküli, többször felhasználható
űrrepülőgépe, hogy megkezdje első próbarepülését.
Az
Amerikai Légierő (U.S. Air Force, USAF) X-37B jelű gépének első
példánya (Orbital Test Vehicle-1, OTV-1) április 22-én (magyar
idő szerint már 23-án, hajnali 1:52-kor) emelkedett a magasba a
floridai Cape Canaveral 41. startállásáról. Az indításra egy
Atlas-5 hordozórakétát használtak. Magának a kutatási
programnak a részleteiről nem sokat tudni, hiszen azt katonai
titkolózás övezi. A védelmi technológiák kikísérletezésére
szánt küldetés várhatóan néhány hónapig tart. A tervezett
maximális időtartam 270 nap. A bemutatkozó út során
demonstrálni kell a rendszer működőképességét, beleértve az
önműködő visszatérést és landolást is. A gép leszállására
kijelölt hely a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpont (tartalék
az Edwards Légitámaszpont). Ha esetleg mégis elvétené az irányt
a Csendes-óceán fölött, működésbe lépne egy önmegsemmisítő
mechanizmus.
Az
Amerikai Légierő X-37B ember nélküli kísérleti űrrepülőgépe
a NASA korábbi X-37-es terveinek átalakításával készült.
Összehasonlításul, csupán a mértek érzékelésére a nagy
ábrán ott van egy ember métetarányos rajza. Jobbra lent az X-37B
és az amerikai űrrepülőgépek külső méretei is összevethetők.
Balra az indításra használt Atlas-5 hordozórakéta egységei
láthatók. Egyszerűen fogalmazva az X-37B a Shuttle kicsinyített
és technológiai értelemben továbbfejlesztett változata.
(Grafika: Karl Tate / Space.com)
Az
X-37B segítségével a légierő saját maga végezhet űrbeli
kísérleteket, amelyeket utána további vizsgálat céljából
akár vissza is hozhat a Földre.
Az
X-37B repülésének előkészületei: záródik a rakéta orrkúpja.
(Kép: USAF)
Az
X-37B hosszú és kanyargós utat járt be, míg végül eljutott
eddig a tesztrepülésig. A programot eredetileg a NASA indította,
még 1999-ben. Valamelyik Space Shuttle rakterében szerették volna
pályára állítani, de a Columbia balesete, majd a program
leállítása miatt erre már nem kerülhet sor. Pénzhiány miatt a
fejlesztés 2004-ben átkerült a védelmi kutatatásokkal
foglalkozó amerikai ügynökséghez (Defense Advanced Research
Project Agency, DARPA). A légierő 2006-ban vette át a vezető
szerepet.
A
floridai start. A fotó hosszú expozíciós ideje alatt az amerikai
zászlót mozgatta a szél. (Kép: Ben Cooper / Spaceflight Now)
A
Föld körüli pályán, valamint a légkörbe való visszatérés
és landolás során az X-37B feladata új technológiák, autonóm
navigációs és vezérlési módszerek, hővédő megoldások, és
sok más kipróbálása lesz. Pályára állva, a raktérajtó
kinyitása után az elektromos energiát kibontható napelemtáblák
szolgáltatják. A konkrét kísérleti terv azonban nem nyilvános.
Annyit lehet tudni, hogy a raktérben például akár néhány
kisebb (legfeljebb pár száz kg tömegű) műhold is feljuttatható.
A
közel 9 m hosszú, 4,5 m szárnyfesztávolságú, 5 tonnás
űreszközt a Boeing építette, s már megrendelték náluk a
második példányt is, amely várhatóan 2011-re elkészülhet és
el is indulhat próbaútjára. A pontos részletek, és az OTV-1
esetleges további repüléseinek menetrendje természetesen nagyban
függ a mostani küldetés tapasztalataitól.
A
„mini-shuttle” – bár mostani első repülésén nem terveznek
ilyet – elvileg alkalmas lehet saját vagy más országok
műholdjainak megközelítésére, javítására – vagy bármi
másra. Ezért sokakban felmerül a kétség, hogy nem a világűr
militarizálása felé tett lépésről van-e szó...
A Mil-Mi 28N harci helikopter
|
A
Mi-28-as harci helikoptert már a 70’-es évek elején elkezdték
fejleszteni – párhuzamosan a Mi-24-es típussal – ugyanis az
akkori katonai doktrínák szerint a nagy tűzerő és
csapatszállító képesség lesz a domináns a jövő harcterein.
Ezt a mérnökök nem így gondolták, ennek köszönhető, hogy egy
időben a 24-es típussal, megszületett (igaz csak papíron) a
28-as típus.
Afganisztánban
aztán sorra elő is jöttek a Mi-24 gyengéi – gyenge páncélzat,
pontatlan tűzvezetés, alacsony hatékonyságú fegyverek,
légiharcban az önvédelmi képesség hiánya, stb. Szerencsére a
24-es nem került a szemétdombra, hanem továbbfejlesztették, a
NATO legnagyobb bánatára.
Ám
elérkezett az ideje, hogy önkritikát gyakoroljanak a szovjetek,
és belevágjanak a 28-as prototípusának fejlesztésébe. A
rotorlapátokat már nem fémből, hanem az akkor újdonságnak
számító kompozit anyagokból készítették, ami sokkal szívósabb
anyag, valamint jobb aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezik. A
farokrotor X alakú, amely sokkal csendesebb, mint a korábbi három
vagy négylapátos, egyenlő szögben elosztott rotor volt. A
futóművet fixállásúvá alakították, ugyanis a 24-esen
használatos behúzható futómű nem tudott segíteni a becsapódás
csillapításában kényszerleszállás esetén, kiengedni pedig
ritkán volt idő. A Mi-28 fixfutói egy 12 m/s-os sebességgel
történő talajnak ütközést simán elviselnek. A létfontosságú
részegységek (hajtómű, hidraulika, stb.) védelmét úgy
oldották meg, hogy a kevésbé fontos alkatrészeket eléjük,
rájuk, mögéjük pakolták, így a páncélon kívül még ez a
plusz védelem is javítja a helikopter túlélési esélyeit. A
pilótafülke tandem elrendezésű, elöl a fegyverkezelő operátor,
mögötte-felette pedig a helikopter-vezető foglal helyet. Az
ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
szolgálatra.
A
pilótafülke nagyon erős páncélzatot kapott, a 23 mm-es
gépágyúlövedék közvetlen találata sem tudja áttörni. Az
üvegezés a 12,7 mm-es lövedék közvetlen találatát is
elviseli, a 23 mm-es gépágyú repeszeit szintén megállítja.
Infravörös keresőfejjel ellátott rakéták ellen a különleges
kialakítású terelőlemezek hivatottak védelmezni a helikoptert
(természetesen az infracsapdákon kívül). Ezek hatékonyságának
köszönhetően 2,5-szer kisebb a gép infraképe, mint a Mi-24-nek.
Bármelyik
hajtómű leállása esetén a gép folytathatja útját, persze
ilyenkor már gyakorlatilag harcképtelen, bázisára azonban még
visszatérhet.
Állandó
fegyverzete egy 30 mm-es gépágyúból, választható, az adott
feladatra optimalizált fegyverzete pedig a félszárnyakon
elhelyezett irányított és nemirányított rakétafegyverzetből,
aknaszóró- és 30 mm-es gránátvető-, valamint 7,62-es, 12,7-es
géppuska-, illetve 23 mm-es gépágyú-konténerből állhat.
Ezenkívül hordozhat nemirányított légibombákat, valamint
R-60-as vagy Igla típusú levegő-levegő rakétákat, az
ellenséges légicélok leküzdésére, továbbá felderítő és
zavaró konténereket.
A
helikopter főrotorja felett látható radarárbóc légi és földi
célok követésére is alkalmas. Fedélzeti rendszerei közül az
egyik legfigyelemreméltóbb a terepkövető repülést akár kézi,
akár robotpilóta üzemmódban lehetővé tevő elektronika, amely
a számítógép segítségével 3 dimenziós képet vetít a pilóta
elé az adott terepszakaszról. Vagy például az automatikus
célelosztást végző rendszer, amelyik folyamatosan kommunikál a
többi helikopterrel, így nem fordulhat elő, hogy két gép
ugyanazt a célt támadja.
A
gép egyéb képességeit nem taglalom tovább, mert e cikk
terjedelme nem teszi lehetővé.
TECHNIKAI
ADATOK:
-Gyártó
ország: Oroszország
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
A
Mi-28N széria mindenidős helikopter, amely akár éjjel, akár
nappal, rossz időjárási körülmények között is bevethető.
Felderítő és tűzvezető rendszerei, az alkalmazott fegyverek
kifinomult technológiai hátteret sejtetnek, minden szinten
megfelel a XXI.- század követelményeinek. Sőt.
A T-90 közepes harckocsi
|
Napjainkban
az orosz fegyvergyártás csillaga ismét felragyogni látszik.
Hatalmas összegek állnak rendelkezésére a fejlesztőirodáknak,
akik szakadatlanul ontják a gépkarabélytól a tengeralattjárókig
minden kategóriában a legújabb technikákat. A kilencvenes évek
elején már rengeteg új rendszer állt rendelkezésre a harckocsi
ágazatban, ám az akkori pénzügyi gondok nem tették lehetővé a
különböző újítások megvalósítását.
A
T-90-es harckocsi alapjaiban megegyezik a T-72-vel, igazából csak
átmeneti megoldásnak szánták az orosz hadsereg számára, míg
az új nehézharckocsijuk (a Fekete Sas) el nem éri a
sorozatgyártásra érett állapotot. A típus jelenleg a
távol-keleti gépesített alakulatoknál áll rendszerben.
Személyzete
három főből áll: parancsnok, irányzó valamint a harcjármű
vezető.
Fegyverzete
a 2A46 125 mm-es simacsövű lövegből, egy, a löveggel
párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskából, valamint egy 12,7 mm-es
légvédelmi géppuskából áll, ám ennek hatásfoka igen alacsony
így inkább földi célok ellen alkalmazzák. A küzdőtérben
elhelyeztek még egy AK-74 típusú gépkarabélyt, amivel a
személyzet megvédheti magát, ha a harcjármű elhagyására
kényszerül. A löveg töltő rendszere teljesen automatizált, a
cső automata füstelszívóval szerelt. A fő fegyver tűzgyorsasága
6-8 lövés/perc. Lőszerjavadalmazása 43 darab lövedékből áll.
A 7,62-es géppuskához 2000 darab, a 12,7 mm-eshez 300 darab, az
AK-74-hez 300 darab áll rendelkezésre.
A
löveg alkalmas a 9M119 Svir, valamint a 9M119M Refleks típusú
tandem robbanófejes rakéták indítására. Ezen rakéták
célravezetéséhez a személyzet addig világítja lézerrel a
célt, amíg a rakéta be nem csapódik. Maximális páncélátütő
képessége 950 milliméter (!). A rakétákkal támadható
helikopter is, 4-6000 méteren belül, ami a maximális lőtávolsága
a fegyvernek.
A
felderítést és célravezetést segítő optikai rendszerek
szintén magas színvonalat képviselnek, az éjjellátó és
termovíziós eszközök, valamint a célbefogó-tűzvezető
rendszer igen jó hatásfokúak, bár nyugati társaikhoz képest
van még hova fejlődniük.
Az
alappáncél rétegelt kivitelű, ami acél, kerámia, üveg, vagy
kompozit műanyag egymásra építéséből hoznak létre, esetleg a
rétegek között légréseket hagynak. Erre szerelik fel aztán a
Kontakt-5 típusú reaktív páncélt, ami jelentősen növeli a
harckocsi sérülésállóságát.
Felszerelték
továbbá a Shtora-1 optoelektronikus aktív tankvédelmi
rendszerrel, ami a NATO-ban leginkább elterjedt TOW, HOT, és
Hellfire páncéltörő rakéták ellen hatásos. Működési
metódusa nagyjából annyi, hogy ezek a rakéták vagy
lézer-vezetősugarat, vagy infravörös-vezető pontot használnak
a cél betájolására, célravezetésre. Az infravörös irányító
rendszert egy olyan erős hőkép kibocsátásával zavarja meg, ami
elvakítja a felé közeledő rakéta vezető-rendszerét, így a
rakéta irányíthatatlanul, vagy hamis kormányparancsok alapján
robog a cél felé. Persze van rá esély, hogy véletlenül még
így is eltalálja. A lézer-vezérlésű rakéták célpontjait
lézernyalábbal világítják meg, a lézernyaláb megtörése
jelenti a célt a rakéta számára. Ilyenkor automatikusan indítja
a ködgránátokat, ezek ködfüggönyt hoznak létre a harcjármű
körül, ami áthatolhatatlan a lézerfény számára, tehát a
rakéta elveszti a célt.
Nukleáris-,
vegyi-, és biológiai fegyverek elleni védelemmel is ellátták.
Az
orosz Rosoboronexport fegyverexportőr cég jóvoltából eddig
Ciprus, India, Venezuela rendszeresítette a típust.
Technikai
adatok:
Gyártó
ország: Oroszország (Uralvagonzavod)
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Aktív védelem 3. rész
|
Az
„Aréna” rendszer
A
Drozd-2 sikerén felbuzdulva, a KBP tervezőiroda a kilencvenes évek
közepére elkészítette az addigi leghatékonyabb, a Drozd-2
képességeit is messze túlszárnyaló aktív védelmi rendszert,
melyet Aréna névre kereszteltek.
Az
alapkoncepció, a milliméteres hullámhosszú radar megmaradt,
ehhez azonban egy jóval modernebb tűzvezető számítógépet
kapcsoltak, amire a megnövekedett lefedettség, és a résztöltetek
teljes felügyeletét és irányítását biztosító rendszer miatt
volt szükség.
Miután
a legénység minden tagja lezárta a búvónyílása fedelét, a
rendszer aktiválódik, a Doppler radar megkezdi a környező légtér
figyelését. Miután észleli a fenyegetést (70-700 m/s-mal
közeledő légi cél) a radar célkövető üzemmódra kapcsol, és
készenlétbe helyezi a várható becsapódási ponthoz legközelebb
lévő védőtöltetet. A működési tartományon belülre érkező
rakéta elé kilövi a robbanóanyagot és előregyártott
repeszeket tartalmazó kazettát, mely a kellő pillanatban
repeszfelhőt képez a fenyegetést jelentő rakéta útjába. A
repeszfelhőbe berepülő objektum külső burkolatát a repeszek
áttörik, majd a harci részt még a becsapódás előtt
elműködtetik, így a járművet már csak a hatástalan és
ártalmatlan „fémhulladék” éri el maximum.
Maljutka
típusú páncéltörő rakéta harci része, az Arénával való
találkozás után
A
torony két oldalára szerelt tárolókban elhelyezett résztöltetek
– melyek a kiskaliberű lőszerek, és a közelben robbanó
lövedékek repeszei ellen páncéllal védve vannak - védőzónája
egymást átfedi, tehát ha ugyanabból az irányból még érkezne
1-2 rakéta, azok is megsemmisíthetőek az elműködött résztöltet
közvetlen szomszédai által. A rendszer által lefedett terület
azimut szerint 220°-290°, vertikálisan maximum +15°, a
résztöltetekből összesen 26 darab található a tárolókban.
(A
továbbfejlesztett Arena rendszer már a tornyon körbeforgó
tárolóval rendelkezik, tehát az egy irányból közeledő
objektumok megsemmisítése mindaddig lehetséges, amíg el nem fogy
az összes védőtöltet.)
A
rendszer mindenidős, tehát időjárástól és napszaktól
függetlenül alkalmazható, akár menet közben is.
Becsapni
elég nehéz, ugyanis a radar nem indítja meg a védelmi
mechanizmust kiskaliberű lőszerek, lassan repülő objektumok (pl:
madár, vagy a tank felé hajított kő, fémtárgy) ellen. Az
RPG-30-as páncéltörő rakéta viszont hatékonyan alkalmazható
ellene, mivel ez a fegyver csalirakétát használ, és éppen az
ilyen védelemmel ellátott járművek ellen lett kitalálva. (Erről
a fegyverről az „RPG
család legújabb üdvöskéi”
című cikkünkben írtunk bővebben.)
Hátrányaként
megemlíthető, hogy aktivált állapotában a harcjárművet
gyalogság nem kísérheti, a résztöltetek működés közben
ugyanis éppoly veszélyesek a baráti élőerőre, mint az
ellenséges rakétákra.
Ennek
ellenére azért a tervezők gondoltak a gyalogságra is, ha a
rendszer aktív állapotban van egy fényjelzés látható a
radarárbócon, valamint egy hangjelzés is bekapcsol, ha a radar
rakétaközeledést érzékel. A hangjelzéstől számítva még
simán van néhány tizedmásodperce a közelben ténfergő
katonának, hogy gödröt ásson és elbújjon…
Reaktív
páncéllal együtt szintén nem alkalmazható.
A
felülről érkező, amerikai páncéltörő rakéta, a Javelin
ellen a rendszer hatástalan.
Tény,
hogy a szovjet-orosz fejlesztéseket alapul véve mind Izrael, mind
az USA megkezdte saját aktív rendszerei fejlesztését, és
rendszerbe állítását. Izrael Trophy, illetve Iron Fist névre,
az USA Quick Kill-re keresztelte saját rendszereit.
Az
Arena tömege 1-1.3 tonna, függően a kiépítés típusától és
a kazetták számától, működéséhez 1kW áramot igényel.
Kína figyelmeztette Putyint: az USA világháborút akar
|
Putyin
komoly figyelmeztetést kapott egy magas rangú kínai
tisztviselőtől. Ezt azért lényeges kiemelnünk, mert nem holmi
földalatti mozgalom fantáziadús
elemzőinek irományáról van
szó, amelyet közzétettek a honlapjukon, hanem a legfelsőbb
szintű kínai vezetés figyelmeztetéséről Moszkva számára. Az
FSB nyilvánosságra hozott adatai is alátámasztják, hogy a
fenyegetés valós, és az ismert összeesküvés-elméletektől sem
áll távol. A közelmúltban a kínai belügyminiszter-helyettesnek
egy Underwood nevű Blackwater-zsoldos bizalmas anyagokat adott át,
amelyekből kiderült, hogy ezek a műveletek már most is
előkészítés alatt vannak, és a közeljövőben számítani kell
olyan amerikai akciókra, amelyek célja katasztrófák okozása,
hogy a világ káoszba boruljon.
Az
Egyesült Államok az afganisztáni kudarcért a
pakisztáni vezetést okolja,
melyet azzal vádol, hogy kijátszották az amerikai vezetést és
támogatták a tálibokat. A képet bonyolítja, hogy Pakisztán
fontos stratégiai partnere Kína. Több közös vállalkozásban is
érdekeltek, többek között a kínai-pakisztáni ötödik
generációs vadászgépet is együtt fejlesztik,
valamint Pakisztán a saját tengerpartján haditengerészeti
támaszpont létesítését is felajánlotta Kínának és a nyár
folyamán Kína közölte, hogy "Kína
a saját maga elleni támadásként fog értelmezni bármiféle
Pakisztán elleni agressziót." Ezért
várható volt, hogy Pakisztán előbb
vagy utóbb terítékre kerül az
USA hadigépezete előtt. Pakisztán azonban atomfegyverrel
rendelkezik.
Van még egy csavar a történetben, miszerint az oroszok kezdik
megszellőztetni a korábbi ukrán rakéta-eladásokat. A
Szovjetunió széthullása után Irán 20 atom-robbanófejek
hordozására alkalmas rakétát vásárolt. Ezek szolgáltak később
a Sahab-3 rakéták alapjául. Állítólag a robbanófejek nélkül
vették meg, de ezt senki sem tudja leellenőrizni már, az viszont
tény, hogy Ukrajna több robbanófejjel nem tud elszámolni. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy Irán már nukleáris
robbanófejekkel rendelkezik, de azt sem jelenti, hogy nem
rendelkezik. És pont.
De
vissza a jelenre. Az átadott anyagok szerint a CIA Pakisztánban
szándékosan megfertőzött több tízezer embert dengue-lázzal,
ami egy gyengített, katonai célú baktérium, és egy kis
fejlesztés után az amerikai lakosság ellen szándékoznak
bevetni. De tervbe van véve az USA és az EU gazdaságának
szándékos bedöntése, masszív hagyományos háborúk az USA-EU
és Afrika, Ázsia, Dél-Amerika viszonylatában. Mindezek után
jönne a Nagy Béke, amikor be szeretnék vezetni a Világkormányt.
A tervezett háborúk egyikét az USA vezetné Mexikó és
Dél-Amerika ellen, egy másikat a dél-kínai tengeren egy
harmadikat pedig Pakisztán ellen, ez utóbbiban már nukleáris
fegyvereket is bevetnének. Mellesleg Pakisztánban megtörténtek
az első nyílt fegyveres összecsapások az amerikaiak és a
pakisztáni haderő között.
Underwood
- akit most tartóztatott le a CIA, mert nagy mennyiségű
nemzetbiztonsági anyagot adott át Kínának -, elmondta, hogy az
USA olyan mocskos háborúra készül, ami annyi halottat fog
eredményezni, hogy jóérzésű ember számára egyszerűen
elfogadhatatlan, ezért adta át az adatokat Kínának. Pakisztán
és Irán ellen a háború már teljesen elő van készítve, és
hogy mikor fog kirobbanni, az csak a hatalmasok pillanatnyi
döntésein múlik.
Kína
felhívta arra is a figyelmet, hogy az USA csendes-óceáni katonai
parancsoksága figyelmeztette Kínát, ne terjeszkedjen a flotta
műveleti térségében, ne távolodjanak el a partoktól
messzebbre, mert a Csendes-óceán egész területe az USA
hadműveleti zónája, és oda senkit sem fognak büntetlenül
beengedni. Kína reagált a fenyegetésre, és készenlétbe
helyezte flottáját, valamit felgyorsították az
anyahajók gyártását,
amelyekből összesen négy készül, a korábban megvásárolt
szovjet-ukrán repülőgép hordozó alapján. Közölték az
Egyesült Államok haditengerészetével, hogy a dél-kínai tengert
akár fegyveresen is megvédik, ha bárki be merészeli tenni a
lábát oda. Az amerikai figyelmeztetés Észak-Koreának, és az
oroszoknak is szól. Líbia ügyét, valamint a szíriai eseményeket
is ebbe az eseménysorba helyezték.
Kína
kifejezte aggodalmát, hogy az Egyesült Államok olyan háborúra
törekszik, amelyben először katasztrófák tömkelegét idézi
elő, járványokat fog elindítani, hogy a világ a káosz
állapotába kerüljön. Először hangzott el az
összeesküvés-elmélet gyártók tézisein kívül, hogy az
amerikaiak még a saját területükön belül is karanténzónákat
állítottak fel, és hatalmas tömegsírtelepeket hoztak létre.
Az
amerikai hadianyag gyártás a csúcson üzemel, és több háborúra
elegendő készletet halmoznak fel folyamatosan. Az előkészített
háborúknak két célja van Kína szerint: először az, hogy az
USA-val szemben felállt egységet szétverje, majd politikai
rendszereit megdöntse, a másik pedig az, hogy kieszközölje a
nyugati világban, majd az egész bolygón a világkormányt.
Kína
két módon válaszol az amerikai kihívásra. Az egyik, hogy
hadseregét, tengerészetét, rakéta technológiáit
rohamlépésekben fejleszti, a másik, hogy gazdasági háborút fog
indítani az EU és az USA között, és valószínűleg ezért
támogatja az EU-tagállamokat segély-hitelekkel.
Kína
külön kitért a kaukázusi térségre. Az USA által befolyásolt
szélsőségesek a hírek szerint tömegesen kapják különböző
csatornákon az amerikaiaktól a hadianyagot. Oroszország
belbiztonságát elsődlegesen a Kaukázusban próbálják
megingatni. Erre vonatkozólag Underwood nagyobb mennyiségű
adattal is szolgált, 10 000-nél több fényképet, dokumentumot
adott át Kínának. Az Egyesült Államok azonban próbálja
bagatellizálni az ügyet, mivel hatalmas katonai-stratégiai hiba
történt.
A
hírek nem szólnak róla, de a történethez hozzá tartozik
valószínűleg az Iránnal kapcsolatos új botrány, mely szerint
Irán merényletekre készült az Egyesült Államokon belül. A
történet már szinte sablonosnak mondható: vagy egy szeptember
11-e, vagy tömegpusztító fegyverek birtoklásának vádja, vagy
egy mostanihoz hasonló terrorcselekmény előkészítésének a
legendája és egyből készen is van az ürügy a cselekvésre. „Ha
van rajta sapka azért, ha nincs akkor meg azért verjük össze.”
Ez mind részletkérdés, a lényeg, hogy már keresik az okokat egy
háborúra.
Az
ehhez hasonló nagyszabású világfelforgató tervek persze
meglehetősen ismertek a világhálót böngészők körében, de
most először fordul elő, hogy nem egy fantáziadús weboldalról
származnak, hanem az FSB-től és a kínai belügyminisztériumtól.
Kemény
Gábor - Jövőnk.info
A Leopárd 2-es nehézharckocsi
|
Németország
a II. világháborúban alapozta meg a saját fejlesztésű és
gyártású páncélosainak legendás hírnevét, és ez a tendencia
mind a mai napig tart.
A
Leopárd 2-es harckocsi világszerte aratott exportsikereket, és
kevesen tudják, hogy az amerikai hadsereg is tesztelte a típust,
és a későbbi M1 Abrams harckocsijuk csak azért győzött a
tesztsorozat végén, mert a Leopárdot irreális követelmények
elé állították, amit az természetesen képtelen volt
teljesíteni. Zárójelben megjegyzendő, hogy az Abrams prototípusa
sem lett volna képes a tesztkövetelményeknek megfelelni.
A
Leopárd 2 fejlesztését a 70’-es évek elején kezdték, az első
szériapéldányok 1979-ben álltak szolgálatba.
A
jármű meghajtásáról egy V-12-es, turbófeltöltővel ellátott
47.5 literes dízelmotor gondoskodik, mely 68 km/h végsebesség
elérését teszi lehetővé, ám ez az érték békeidőben 50
km/h-ra van korlátozva, a hajtáslánc kímélésének céljából.
A motor 2600-as percenkénti fordulatnál adja le maximális
teljesítményét, 1500 lóerőt (!). (Az Abrams harckocsi
gázturbinája ugyanekkora teljesítmény leadására képes, ám a
dízelmotor jóval kisebb infraképet generál, és nem fejleszt
akkora hőt a páncélos körül, így a kísérő gyalogság
fedezékként tudja használni a harckocsit. Továbbá az étvágya
is jóval kisebb, mint az M1-nek.)
A
Leó 2-es fogyasztása terepen 500 liter/100 km-ben van megadva,
műúton 300 literrel is elballag. Az üzemanyagtartályok 1200
liter gázolajat képesek tárolni, de szükség esetén feltölthető
petróleummal, kerozinnal de akár benzinnel is, bár ilyenkor
csökken a motor teljesítménye. A motorhoz egy hatfokozatú
automata sebességváltó csatlakozik, mely 4 előre, és két
hátrameneti fokozattal rendelkezik. Hátramenetben 30 km/h
maximális sebesség elérésére képes.
A
motor és a váltó folyamatos felügyelet alatt áll a fedélzeti
számítógép jóvoltából, az esetleges meghibásodást a vezető
előtti panelen kijelzi. A motor és az erőátviteli rendszer egy
blokkban helyezkedik el, együttes tömegük 6200 kg, egy profi
szerelőgárda a harctéren 12 perc alatt képes kompletten
kicserélni, a megfelelő segédeszközök birtokában.
Vízi
átkelésre is van lehetőség, ez előkészítés nélkül 1.2
méteres vízmélységet, légzőcső felszerelésével 4 méteres
mélységet jelent.
A
személyzet 4 főből áll, beosztás szerint vezető, parancsnok,
irányzó és a töltő-kezelő. Kísérleteztek automata
töltőberendezéssel is, de a lőszerek tárolása miatt ez nem
volt megoldható. A vezető három periszkópon át láthatja a
külvilágot, a középső periszkópja éjjellátóra cserélhető.
A vezető ülése alatt kialakítottak egy vészkijáratként
funkcionáló nyílást is. A torony jobb oldalán (szemből-kívülről
nézve bal oldalt) ül az irányzó, mögötte a parancsnok, a
torony baloldala pedig a töltő-kezelő felségterülete. A vezető,
a parancsnok és a töltő-kezelő munkahelye rendelkezik
búvónyílással (az irányzó a parancsnokén keresztül mászik
be a helyére). A torony két búvónyílására felszerelhető az
MG 3-as légvédelmi géppuska, de legtöbbször csak a töltő-kezelő
nyílására szerelik azt fel. A küzdőtér hermetikusan zárható,
a tömegpusztító fegyverek hatása ellen túlnyomással védi a
személyzetet, a levegőszűrők kívülről cserélhetőek
telítődöttség esetén. A tűzvédelmi rendszer 70 °C felett
automatikusan indítja a halonnal oltót, ezen kívül egy darab
kézi működtetésű oltóberendezés is megtalálható a löveg
mellett.
A
Leopárd 2 harmadik generációs Chobham páncélzattal rendelkezik,
ami a kritikus helyeken további titán-volfram erősítéseket
kapott. (A Chobham páncél több rétegből áll: a felső,
fémréteg alatt kerámialapok, olykor üveg és üvegszálas
kompozit anyagok alkotják. Ezekből több réteget is egymásra
préselnek, így rendkívül ellenálló anyag jön létre, mely
nemcsak a kinetikus energiával romboló fegyverek ellen, de a
kumulatív sugár ellen is jó eséllyel veszi fel a harcot.)
A
védelmi rendszer egyik legérdekesebb eleme a
lézerbesugárzás-érzékelő rendszer, mely automatikusan indítja
a 8 füstgránátot a kisugárzás irányába, így rejtve el a
harckocsit a lézer-vezetősugaras rakéták vagy bombák elől. A
füst infravörös rejtést is biztosít, így a páncélos a
füstfüggöny alatt hőkamerával (infravörös kamera – a
legtöbb tűzvezető rendszer ilyet használ) sem látható.
A
tank tűzvezető, optikai és felderítő rendszereit az irányzó
és a parancsnok felügyelik. Az irányzó éjjel-nappal használható
infravörös optikája, a sztereoszkópikus távmérő, valamint a
tartalék célzórendszer és a parancsnok 360°-ban forgatható
panorámaperiszkópja garantálja a személyzet sikerét
harchelyzetben.
A
löveg 120 mm-es simacsövű, automata füstelszívóval ellátott
harckocsiágyú. A kétsíkú lövegstabilizátor segítségével
akár terepen, menet közben is könnyedén célon lehet tartani a
fő fegyvert. Az ágyúhoz kétféle lőszert fejlesztettek ki, a
leválóköpenyes, szárnystabilizált űrméret alatti
nyíllövedéket, mely egy kinetikus energiával romboló
lőszertípus, ezzel elsősorban páncélozott célokat támadhat,
2200 méterről 1000 mm páncélon képes áthatolni. A másik egy
többcélú – páncélosok és bunkerek ellen használatos –
kumulatív lövedék. Ennek a lőszernek a hatásos lőtávja akár
6000 méter is lehet, és a magas kezdősebesség miatt akár
helikopterek ellen is bevethető(!). A lövedék hüvelye félig
elégő típus, így a küzdőtérben nem foglal sok helyet a lövés
után hátramaradó hüvelycsonk. A töltő-kezelő munkáját egy
hidraulikus segéd-töltőberendezés is segíti, így a löveg
villámgyorsan újratölthető. A fő fegyver lőszermennyisége 42
darab, ebből 15 a torony bal oldalán egy elektromosan működtetett
ajtó mögötti lőszertároló rekeszben van elszeparálva a
küzdőtértől, melynek teteje gyengítve van, hogy egy esetleges
lőszerrobbanás esetén a robbanás felfelé találjon utat
magának, ne pedig a küzdőtér felé. A többi 27 lőszer a
harckocsi legbiztonságosabb pontján, a frontpáncél mögött
került elhelyezésre, a vezetőtől balra.
A
löveggel párhuzamosan beépítettek egy 7.62-es MG 3 típusú
géppuskát, mellyel az élőerő pusztítható hatékonyan. A
légvédelmi és a párhuzamosított géppuskák lőszerjavadalmazása
egyenként 2000 darab.
A
lőszer bemálházásához egy ajtót alakítottak ki a torony bal
oldalán.
A
Leopárd 2-es eddig 7 modernizációs programon esett át, melyeknek
köszönhetően a jelenlegi legmodernebb 2A7 verzió már alig
hasonlít az eredeti szériapéldányhoz.
Leopard
2A1:
A
keresztirányú szélsebesség mérőt kiszerelték, valamint
áttervezték az üzemanyag-szűrő berendezést, hogy a tankolás
ne tartson olyan sokáig. A lőszertároló rekeszeket az M1 Abrams
harckocsiéval azonosakra cserélték, és a karbantartók is kaptak
néhány plusz fellépőt a motortér könnyebb megközelítéséhez.
Javítottak a panorámaperiszkóp látómezején is, valamint a
tömegpusztító fegyverek elleni szűrőt is áttervezték.
Leopard
2A3:
(A
2A2-es széria csak elméletben létezik, az A1-es verzió minimális
változtatásai nem indokolták egy új típusszám kiadását, ám
a 2A3-as verzió már jelentős mennyiségű újítást
tartalmazott, ezért kapta meg a verziószámot.)
Ennél
a sorozatnál egy új rádióberendezés került a páncélosba,
valamint a torony bal oldalán lévő lőszerrakodó ajtót
lehegesztették, ugyanis az ajtó tömítése hamar felmondta a
szolgálatot, így a küzdőtér túlnyomása megszűnt, ami
vegyifegyverekkel szennyezett terepen nem igazán jó dolog. A
lőszer bemálházása azóta a búvónyílásokon történik.
Leopard
2A4:
Az
első széria óta a legmélyebb módosítási programon az A4-es
verzió esett át. A tűzvezető rendszer központi egységét
lecserélték, a torony szemből és oldalról kiegészítő
páncélelemeket kapott, így a hivatalos adatok szerint a védelem
szemből, kinetikus energiájú lövedék ellen 700 mm (+ reaktív
páncél) hengerelt acélpáncélnak felel meg, kumulatív
lőszertípusok ellen 1000 mm (+ reaktív páncél) homogén
acélpáncélnak megfelelő védelemmel van ellátva. A lőszerrakodó
ajtót ennél a szériánál már elhagyták a toronyról.
A
fentieken kívül új tűzoltó berendezést és gondozásmentes
akkumulátorokat is kapott. A lövegtől jobbra beépítettek egy
kalibrációs berendezést, mellyel az irányzó ellenőrizheti
lövés előtt, hogy a löveg és a céloptika egyazon pontra mutat
e. A kalibrációs eszköz segítségével a löveg bármikor
beszabályozható, a maximális pontosság érdekében.
Leopard
2A5:
A
2A5 széria tornya ék alakú páncélzatot kapott, mely moduláris
rendszerű. Az új páncélelem a szemből közeledő lövedékek
hatóerejét nagymértékben gyengíti, jó eséllyel le is
pattannak róla. A teknő is kapott kiegészítő páncélzatot, a
küzdőtérben pedig kerámiabetéteket helyeztek el arra az esetre,
ha mégis bejutna egy lövedék és a szilánkok szerte-széjjel
röpködnének. A parancsnok célzókészüléke átkerült a
búvónyílása mögé, és egy „saját” éjjellátót is
kapott, melyet csak ő használhat, így megkétszereződött az
éjszakai felderítő képesség. A torony mozgatása teljesen
elektromos lett, így a hidraulika feleslegessé vált, tehát
valamennyit sikerült a tömegen csökkenteni. A vezető kapott egy
hátrafelé néző kamerát, a tolatás megkönnyítésére.
Leopard
2A6:
A
löveget a régi L/44-ről L/55-re cserélték, így a hossza 130
cm-rel nőtt, az űrmérete továbbra is 120 mm maradt. A löveg
meghosszabbítása előnyösen hat az alkalmazott lőszertípusok
torkolati energiájára és kezdősebességére. Továbbá
elektromos áramfejlesztőt és légkondícionáló berendezést is
beépítettek. A képen egy ketrecpáncéllal felszerelt 2A6-os
látható. A ketrecpáncél a tandem robbanófejes kumulatív
rakétagránátok ellen nyújt védelmet.
Leopard
2A7:
Az
A7-es széria a német haderő békefenntartó missziói és az
aszimmetrikus hadviselés során felhalmozott tapasztalatok alapján
került kifejlesztésre. A városi harcok, az orosz gyártmányú
vállról indítható páncéltörő rakéták, a házi készítésű
robbanóeszközök sokszor hihetetlen sikereket értek el a világ
legjobb tankjaival szemben (Abrams, Merkava, Challenger 2).
Ezért
a páncélzatot körkörösen megerősítették (az A6-os szériáig
bezárólag a fenékpáncél, tehát a tank hátulja, mindössze 20
mm vastag páncélzattal rendelkezett!!!), a toronyra távirányítású,
gyalogság elleni géppuska került, a harckocsiból 360°-ban látó
kamerarendszer biztosítja a vizuális felderítést éjjel-nappal,
belülről irányítható a keresőfényszóró, az ágyúhoz
újfajta lőszertípusok kerültek rendszeresítésre (feltehetőleg
az Abrams harckocsinál használatos kartácslövedék, vagy ahhoz
hasonló. Ez a lőszertípus 500 méteren belül milliónyi
sörétszemet tud az ellenségre kilőni, pusztító hatása
elementális.). A tank személyzete egy, a teknőre felszerelt
telefonon keresztül tudja tartani a kapcsolatot a kísérő
gyalogsággal, ami utcai harcoknál rendkívül fontos.
Legérdekesebb újítás a tolólap, mellyel a hevenyészett
akadályokat tudja eltakarítani az útból, emellett szemből plusz
védelmet biztosít a frontpáncélnak. A tömege 67.5 tonnára
nőtt, emiatt a futóművet és az erőátviteli rendszert is
módosították.
Ha
egyszer, a történelem során sor kerül egy minden típust
felvonultató tankcsatára, ahol megválaszolásra kerül a „vajon
melyik a legjobb tank ?” kérdés, én majd egy ilyenben szeretnék
ülni…
Technikai
adatok:
Hosszúság:
7,7 m
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Szélesség: 3,7 m
Magasság: 3 m
Tömeg : 62 t
Személyzet: 4 fő (parancsnok, irányzó, töltőkezelő, vezető)
Motor: MTU MB 873, V-12-es turbófeltöltős diesel-motor, 1500 LE.
Teljesítmény-tömeg arány: 24,2 LE/t
Sebesség: 72 km/h (műúton)
Hatótávolság: 500 km (műút), 450 km (terep)
Páncélzat
és fegyverzet:
Páncélzat:
Chobham kompozit páncélzat
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Elsődleges fegyverzet: 120 mm-es, L55, simacsövű ágyú
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es MG2 koaxiális géppuska, 1 db 7,62 mm-es MG3 légvédelmi géppuska, 2 db 76 mm-es nyolccsövű ködgránátvető
Muníció:
42
db 120 mm-es lövedék
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
4 200 db 7,62 mm-es géppuska lőszer
FC-1
Xiaolong (JF-17 Thunder), a szegény ember tehene
|
Kína
és Pakisztán a kilencvenes évek óta fejleszt közösen egy
vadász-bombázó repülőgépet, mely pár évvel ezelőtt már
szolgálatba is állt mindkét ország légierejénél. A repülőgép
képességei és harci potenciálja vetekedik az F-16-os, vagy a
Mirage 2000 legújabb változataiéval, melyekkel egy kategóriába
sorolható, tehát 4+ generációs típus.
Kína
egyedül kezdte meg a típus fejlesztését, ám a pakisztáni
légierőnél szolgálatban lévő kínai típusok csereéretté
váltak a XX. század végére, ezért még időben jelezték
szomszédjuk felé az új típus iránti érdeklődésüket. Mivel
Pakisztánban a kínai gépekkel párhuzamosan F-16-osokat is
üzemeltetnek nagy megelégedettséggel, ezért a pakisztáni
mérnökök az amerikai típus képességeit is szerették volna
viszont látni az új gépben. Ezért aztán a kínai
repülőmérnököknek lehetősége nyílt az F-16-os képességeit,
rendszereit vizsgálni, saját igényeik szerint fejleszteni,
továbbgondolni.
A
program költségeit 500 millió dollárra becsülték, amit 50-50
%-ban fedezett a két fél. A gép fejlesztésével szemben 4 fő
irányvonal került meghatározásra:
-
legalább 4. generációs képességekkel felvértezett gép
legyen
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
- légi és földi célpontok ellen egyaránt bevethető legyen
- fejlett radarral és elektronikai irányító rendszerrel kell rendelkeznie
- legalább 3.8 tonna fegyvert legyen képes hordozni
Mivel
a kilencvenes években a kínai ipar még nem volt képes jó
minőségű hajtóművet gyártani – igazából ez a kínai
repülőipar Achilles sarka mind a mai napig -, ezért az FC-1-es
(vagy JF-17 Thunder) hajtóművének az orosz RD-93B-t választották.
Az
orosz hajtómű maximálgázon 50 kN tolóerő leadására képes,
utánégetővel ez az érték 81 kN-ra növekszik, így a gép 1.8
Mach maximális sebességre gyorsulhat külső függesztmények,
vagyis póttartályok és fegyverzet nélkül. A belső üzemanyag
készlet 2300 kg, mellyel légiharc fegyverzet esetén igen
impozáns, 1200 km-es hatósugár érhető el. Levegő-föld
fegyverzettel ez a távolság 700-800 kilométerre tehető. A gépre
maximum 3 póttartály függeszthető egyszerre (ezeket 800 és 1100
literes kiszerelésben gyártják), melyek együttesen maximum +
3300 literrel növelik a belső tüzelőanyag készlet mennyiségét,
tehát kb. megduplázódik a kerozin mennyisége, viszont a
jelentősen megnövekedett légellenállás miatt a hatósugár nem
duplázódik, „mindössze” kb. 60%-al növekszik. A megrendelő
kívánságára behúzható légi utántöltő csonk felszerelésére
is van lehetőség.
A
sárkány a Block 1-es széria esetében még jelentős fogyókúrára
fogható, ugyanis nagy mennyiségben tartalmaz nagy szilárdságú
acél és titán elemeket, melyeket a 2010 után gyártott Block
2-es széria esetében már igyekeznek kompozit anyagokkal
helyettesíteni, így a tömeg jelentős csökkenésével számolnak,
ami a gép egyéb paramétereire is jótékony hatással lesz.
A
sárkány alul- és felülnézetből erősen emlékeztet az
F-16-osra, de a MIG-29-es és az F-18-asnál használt LERX szárny
is fellelhető az FC-1-esen. A LERX szárnytő a kissebességű,
nagy állásszögű manőverezésnél segít a gépnek stabilan
repülni. Maximálisan +8.5/-3 g terhelést visel el a
sárkányszerkezet.
A
repülőgép lelke, az avionika (fedélzeti elektronika)
tekintetében elmondható, hogy a kínai-pakisztáni mérnökök
simán hozták a modern, eddig csak a nyugati gépektől elvárt
színvonalat.
A
kabinból kitűnő a kilátás minden irányba, a szélvédő a
MIG-29-eséhez hasonlóan egy darabból készül.
Az
F-16-ból átvették a HOTAS rendszert (minden létfontosságú
gomb, kapcsoló elérhető a botkormányon és a gázkaron, így
harc közben nem kell ezekről a pilótának levennie a kezét). A
HUD rendszer a Block 1 szériánál még a pakisztániak által
fejlesztett típus volt, de az új gyártású (Block 2-es) gépekbe
már a kínai 3D-s Hud-ot építik, mely nagyságrendekkel javítja
a fedélzeti fegyverek bevethetőségének korlátait.
A
HUD alá 3 darab 20 X 15 centiméteres színes kijelzőt építettek
be, melyeket a megrendelő kérésére akár érintőképernyős
kivitelben is beépítenek. A kijelzőkön megjeleníthetőek az
elektronikával, üzemanyaggal, alapvető repülési adatokkal,
hidraulikával, fegyverekkel, repülési adatokkal kapcsolatos
információk.
Az
FC-1 INS/GPS kombinált navigációs berendezéseket használ a
tájékozódáshoz, de a világon elsőként használhatja az orosz
GLONASS, vagy akár a jelenleg még csak kiépítés alatt álló
kínai BeiDou műholdas navigációs rendszereket is.
A
katapultülés a pakisztáni gépekben angol, a kínai gépekben
saját (kínai) gyártmány. Mindkét ülés dupla nullás, vagyis
képes a mentésre akár „0” méteren, „0” sebességnél is.
Rádió-elektronikai
rendszerei képesek rejtett adatkapcsolatra légtérellenőrző
repülőgépekkel, földi irányító állomásokkal, vagy akár egy
másik FC-1-essel is. Ez azt jelenti, hogy a pilóta a kijelzőin
láthatja a másik gép, vagy akár a földi radar által látott
ellenség elhelyezkedését és felkészülhet a megtámadására a
nélkül, hogy gépének lokátorát bekapcsolná, ezzel felfedve
saját pozícióját.
Önvédelmi
képességei sokoldalúak, a besugárzásjelző az ellenséges radar
irányát és távolságát is tudja mérni, valamint közeledő
rakétára figyelmeztető rendszerrel is felszerelték, mely húsz
kilométeren belül 360°-ban képes a légtér folyamatos
figyelésére.
Az
ellentevékenység automatikusan indul a számítógép által
kiszámolt legoptimálisabb pillanatban, ez infravörös rakéták
esetében infracsapdák kilövését, radarvezérlésű rakéták
esetében a dipólkötegek kiszórását jelenti.
A
radar több üzemmódban működtethető, úgymint levegő-levegő,
levegő-föld, levegő-tenger, valamint térképező funkció is
elérhető.
Egy
F-15 méretű célt 100 kilométerről képes detektálni, míg ez
az érték földháttérben (vagyis ha a célba vett gép
alacsonyabban repül, mint a JF-17-es) 85 kilométerre csökken,
tengeri célok esetén viszont 135 kilométerre növekszik.
A
radar 40 célt képes egyszerre megjeleníteni, ebből tízet tud
egyidejűleg követni, és a 4 legveszélyesebbre rakétát vezetni.
A
fegyverzet terén igen széles a paletta, kis-hatótávolságú
infravörös rakétákon kívül bevethet látóhatáron túli célok
elleni rakétát (az orosz
R-77-eskínai
másolatát, a PL-12-est), de megtalálható a fegyverzetben
szabadon eső és lézervezérlésű bomba, radargyilkos rakéta,
műholdas és televíziós irányítású bombák, repülőtér
elleni robotrepülő, valamint a hajók ellen bevethető C-802-es
robotrepülő. A gép 7 felfüggesztőponttal rendelkezik, +1
felfüggesztési pontot alakítottak ki a csapásmérő fegyverek
célravezetéséhez szükséges célmegjelölő konténernek.
A
pilóta sisakjába integrálták a sisakcélzó rendszert, mellyel a
kis-hatótávolságú és nagy szögeltéréssel indítható
infravörös rakéták számára megsemmisítendő célt a feje
forgatásával is kijelölheti. A sisakcélzó egyik funkciója,
hogy a felderítő és célmegjelölő konténer képét a pilóta
szeme elé vetíti.
A
fedélzeti gépágyú 220 darabos lőszerkészlettel rendelkezik, 23
milliméteres „duplacsövű”, vagyis Gast-rendszerű. A vásárló
kérheti a 30 milliméteres, szintén Gast-rendszerű gépágyú
beépítését is.
Kapcsolódó cikk:
A
JF-17-es (vagy FC-1-es) komoly exportsikerek elé néz, ugyanis a
kínai-pakisztáni gyártók a gép Block 2-es szériáját 20
millió $-ért kínálják, ami csupán harmada az F-16-os, Mirage
2000-5-ös, vagy a Gripen darabárának.
A
fegyverzetet szintén „olcsón” kínálják a géphez, szintén
1/3 áron a nyugati fegyverekhez képest. Sőt!
Már
több nyugati típusú fegyver integrációja is megtörtént, így
azok a vásárlók, akik eddig amerikai, orosz vagy francia
repülőtechnikát üzemeltettek, a rendszeresített fegyvereiket
nem kell, hogy kidobják, vagy elkótyavetyéljék, néhány típust
már most is használhatnak a JF-17-es fedélzetéről. És az
arzenál egyre bővül…
A
típus iránt komoly érdeklődést mutat Egyiptom, Azerbajdzsán,
Szudán, Zimbabwe, Banglades, Irán és Nigéria is.
Jász
Gábor -
Jövőnk.info
A Szuhojok és MIG-ek méregfoga
|
Az
R-77-es rakéta jelenleg a legmodernebb és legsokoldalúbb
levegő-levegő fegyver az orosz gyártású vadász-bombázók
fedélzeti fegyverarzenáljában.
A
rakétát még a nyolcvanas évek elején kezdték fejleszteni, majd
1994-ben hivatalosan is rendszerbe állt, akkor még csak a
Szu-27-es, MIG-29-es és a MIG-31-es típusokon.
A
fegyver légi célok ellen széles spektrumban használható fel:
helikoptereket, repülőgépeket, cirkáló rakétákat, légvédelmi
rakétákat, manőverező robotrepülőgépeket, az ellenség által
indított levegő-levegő, vagy föld-levegő rakétákat de akár
szabadon eső bombákat is képes megsemmisíteni.
Kormányfelületei
behajtható rácsszerkezetűek, mely kialakításnak köszönhetően
belső fegyvertérben is hordozható a fegyver, valamint a
rácsszerkezet kisebb radarreflexiót generál, ezáltal a rakéta
felderítése nehezebbé vált az ellenséges gépek részéről. Az
AIM-120 AMRAAM típusú amerikai rakétával való hasonlósága
miatt Amraamszkijnak is becézik, valamint további közös
tulajdonságuk, hogy mindkét rakéta a „tüzelj és felejtsd el”
kategóriát képviseli, vagyis indítás után a fegyver önállóan
tevékenykedik egészen a megsemmisüléséig.
Indítás
után a rakéta tehetetlenségi irányítással közelíti meg a
célt, vagyis a rakéta az indítósínről való leválás előtt a
fedélzeti radar által megadott célkoordináták felé indul, majd
a céltárgytól kb. 20 km-es távolságban bekapcsolja a saját
fedélzeti lokátorát, ami a rávezetés utolsó szakaszát
teljesen önállóan képes levezényelni. Amennyiben az indítást
végző repülőgép továbbra is a cél felé halad, a repülőgép
fedélzeti lokátora a rakéta és a céltárgy pályáját továbbra
is figyelemmel kíséri, ha szükséges, az esetleges kitérő
manőverek függvényében a rakéta után küldi a szükséges
pályakorrekciós utasításokat.
A
fegyver kiváló manőverezőképességét bizonyítja a 4 Machos
sebességnél 150°/másodperces fordulási szögsebesség, mely 12
g-s túlterhelésű manővert jelent. Ez jóval több, mint amennyit
egy ember vezette repülőgép elviselni képes, tehát egyszerű
fordulózással – ha a rakétának van tolóerő tartaléka –
nem lehet lerázni. A rakéta bizonyos típusváltozatai számára
igen hatékony végfázisos megközelítési módszereket dolgoztak
ki a mérnökök. A rakéta saját lokátorát az ellenséges
céltárgy képes zavarni, ezért ha a rakéta zavarást észlel,
automatikusan átkapcsol a lokátoros önirányításról a
zavarforrás követésére (passzív üzemmód). Ha megszűnik a
zavarás, akkor újból a lokátoré a főszerep. Az R-77-es egyik
változata a megközelítési végfázisban infravörös
keresőfejjel követi a célt, így a céltárgy nem érzékel
semmilyen kisugárzást.
A
céltárgy közelébe jutott rakéta 22 kg-os robbanófejét lézeres
közelségi gyújtó működteti el, amennyiben a lézertávmérő
30 méteren belül méri a rakétához képest a céltárgyat. Az
előszilánkosított harci rész repeszfelhője képes bármilyen
rendszerben lévő repülő eszköz megsemmisítésére, persze ez
csak részigazság.
A
fegyver hatótávolságáról eltérő információk láttak
napvilágot, az alaptípus szemből közeledő légi célra egyes
források szerint 50-60 kilométerről indítható, más források
80 kilométerről számolnak be.
Az
R-77PD változat hatótávolságát 160 kilométerre növelték úgy,
hogy a szilárd hajtóanyag helyett 4,5 Mach-os végsebességet
biztosító torlósugárhajtóműves (úgynevezett ramjet)
hajtóművet építettek belé.
Az
indiai légierőnél a Szu-30-as vadászbombázók és a MIG-29-esek
is megkapták a rakétát, majd az első próbalövészetek után
kiderült, hogy a 3-4 vagy annál több éve konténerben pihenő
rakéták elektronikai rendszerei nem, vagy rosszul működnek. A
rakétát tervező Agat és Molnyija cégek azóta ezt a hibát
kijavították.
Kína
is vásárolt a típusból, ők természetesen lemásolták, és
PL-12 típusjellel gyártják.
Technikai
adatok:
Max.
sebesség: R-77: 4 Mach, R-77PD: 4.5 Mach
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Indítási távolság: R-77: 60-80 km, R-77PD: 160 km
Repülési magasság: 5m - 25 km
Hossz: 3.6 m
Törzsátmérő: 0.2 m
Induló tömege: R-77: 175 kg, R-77PD: 225 kg
Jász
Gábor -
Jövőnk.info
Egy évforduló margójára: Székely pofon Amerikának
|
1999
március 27.-én este, kilenc óra előtt pár perccel, az amerikai
légierő egyik F-117 Nighthawk típusú lopakodó-bombázója
rakétatalálat következtében lezuhant Belgrádtól néhány
kilométerre, szerb területen. Az esemény sokkolta az amerikai
hadvezetést, a bevetés tervezők kezdhették újragondolni a
légicsapások mikéntjeit, az amerikai pilóták hitetlenkedve
sugdolóztak olaszországi bázisaikon, ahonnan nap mint nap
indultak csapásmérő kötelékek különböző célpontok ellen. A
másik oldal viszont kitörő lelkesedéssel kürtölte világgá
következő nap a hírt: „A szerb légvédelemnek sikerült, ami
előtte senkinek sem. Leszedtünk egy lopakodót…”
Először
mindenki kacsának hitte a hírt, ám a szerb állami televízióban
már a reggeli hírek közben bemutatták a képsorokat, amelyeken
helybéliek pálinkával kínálják a roncs őrzésére kiküldött
szerb katonákat. Később, a szerbek remek taktikai érzékének
bizonyságául, teherautókon a helyszínre szállították a
nemzetközi sajtó képviselőit, akiket addig marasztaltak ott,
amíg a maradványok utolsó morzsáit is el nem vitték, ismeretlen
helyre. Ezzel a remek húzással – a külföldi újságírók
tudtukon kívül, testükkel pajzsként védelmezték az értékes
roncsdarabokat - megakadályozták, hogy a gép maradványait egy
robotrepülőgéppel vagy egy bombázással megsemmisíthessék az
amerikaiak, mint arra egy kényszerleszállt Apache helikopter
esetében sor került az első Öböl-háború alatt. (A titkos
technológiáikat minden áron próbálják megvédeni az
amerikaiak. És mások is.)
Hosszú
évek után derült csak ki, hogy a légvédelmi üteg parancsnoka
egy székely származású, a szerb hadseregben szolgáló ezredes,
névszerint Dani Zoltán volt. A háborús propaganda persze akkor
nem hozta nyilvánosságra, hogy az alakulat parancsnoka magyar
származású, túl nagy csorba esett volna a szerb nemzeti
öntudaton. A médiában Gvozgyen Gyukics néven emlegették a nem
mindennapi tett „elkövetőjét”.
A
Dani Zoltán által parancsnokolt üteg, egy SZ-125M Nyeva osztályú
légvédelmi rakétákkal felszerelt alakulat volt. A rakéta, és
kiszolgáló rendszerei a hatvanas-hetvenes évek technológiai
színvonalát képviselték. Az ezredes mióta először hallott a
lopakodó technológiáról, azóta nem értette, hogy egy radar
hogyhogy nem látja a fémből épült gépet. Évekig törte a
fejét, tanulmányozta az idevonatkozó szakirodalmat, kereste a
megoldást. Tudott róla, hogy Iraknak az első Öböl-háborúban
hasonló technológiával felfegyverzett légvédelme volt, és
semmilyen eredményt nem tudtak elérni a lopakodók ellen, azok
szabadon lófráltak ki s be Irak legjobban védett területei
felett. A modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres,
és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki magukból. Ezek nem is
látták az F-117-est, mivel fegyverzetét belső tereiben hordozza,
derékszögű felületei, amiről legjobban verődik vissza a
radarhullám, pedig nincsenek. Ezen kívül radarhullám elnyelő
festéssel látták el, továbbá szerkezeti kialakításának
köszönhetően a radar által kibocsátott sugárzást felfelé,
nem pedig a radar irányába veri vissza. Dani Zoltán úgy
gondolta, hogy a méteres hullámsávban – ami a negyvenes-ötvenes
évek technológiája volt – talán lehetne eredményt produkálni.
Ezen ötlettől vezérelve végül elkészített egy filléres
alkatrészt, aminek beszerelésétől várta a csodát.
Találmányáról értesítette feletteseit, akik mereven
elzárkóztak az ötlettől, hogy bármilyen módosítást is végre
hajtsanak a lokátoron, sőt, szigorúan megtiltották neki az
alkatrész beszerelését.
Dani
Zoltán ezredes embereit jól felkészítette az előttük álló
harcokra, rengeteg gyakorlással alapozta meg azt a tudást,
amellyel sikeresen vehette fel a harcot az amerikai hadigépezettel.
A Nyeva rendszerről tudni kell, hogy fix telepítésű üteg, nem
mobil. A NATO-ban rendszeresített AGM-88 HARM radargyilkos rakéta
pont az ilyen kiépített bázist igénylő légvédelmi komplexumok
ellen lett kifejlesztve. Tudta ezt Dani ezredes is, ezért
embereivel alaposan begyakorolták a technika összecsomagolását,
és telepítését. A végén már olyan jól belejöttek, hogy a
szovjetek által meghatározott szintidőnél egy órával hamarabb,
másfél órán belül tudták menetkésszé tenni az állásokat.
Heteken át mást sem csináltak csak pakoltak, mentek, kipakoltak,
összepakoltak, megint mentek. Így harcol a gyenge az erős ellen,
a gerilla taktika lényege.
Március
24-én megkezdődött a NATO békekikényszerítő akciója, ami
egyet jelentett a szerb csapattestek véget nem érő bombázásával.
Dani ezredes partizántaktikával harcolt, ez volt az egyetlen módja
annak, hogy sikert érjen el, és hazavigye a rábízott embereket.
Hatalmas tudással rendelkezett(zik) a szakterületén belül, így
pontosan tudta, hogy a radart, bekapcsolása után maximum húsz
másodpercig szabad üzemeltetni, mert ennyi idő kell, amíg a
radarsugárzás alapján helyzetüket bemérik, majd érkezik a
HARM, radargyilkos rakéta.
Március
27.-én miután megérkeztek harcálláspontjukra (Belgrádtól nem
messze), Dani ezredes bekapcsolta a találmányával felszerelt
tűzvezető radart. Először semmit sem láttak, a rávezető tiszt
indikátorán nem voltak láthatóak repülő eszközök. A
tizennyolcadik másodpercben az ezredes kikapcsoltatta a lokátort.
Ezután még egyszer bekapcsoltatta, megint semmi. A képernyő
teljesen sötét volt. Pár pillanat múlva, nem tudni miért, az
ezredes ellentmondva saját maga által kialakított taktikának és
a józan észnek, harmadszor is bekapcsoltatta a radart. Ekkor
megtörtént a várva várt csoda. Apró fénylő pontok tűntek fel
az indikátoron, ezek közül az egyik lőtávolon belül volt. Az
észlelést azonnal jelentették a légvédelmi parancsnokságnak,
megadva a célok pontos koordinátáit is. A parancsnokság
ellenőrizte az adatokat egy másik lokátorállomás segítségével,
de onnan azt a választ kapták, hogy ők nem látnak semmit a
radaron. A tűzparancsot azonban ennek ellenére megkapták, mivel
saját repülő nem tartózkodott az adott körzetben, így biztosra
vehető volt a légicél hovatartozása. Két rakétát indítottak.
A 13 kilométer távolságban, és 8 kilométer magasan repülő
F-117-es szlovén(!) származású pilótája Dale Zelko ekkor már
leszórta halálos terhét a számára kijelölt célokra, üres
bombakamrákkal poroszkált hazafelé az olaszországi Avianó
légibázisra. Ekkor látta meg a felé közeledő két tűzcsóvát
és tudta, hogy nagy bajban van. Pár pillanattal később az egyik
rakéta a gép közelében felrobbant, amitől a bombázó olyan
súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a pilótának már csak a
katapult fogantyú meghúzására maradt ideje.
A
háború ezzel persze nem ért véget, Dani ezredes találmánya
iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés a felsőbb vezetés
részéről, akik addig mereven elzárkóztak minden újítási
javaslattól.
Dani
ezredes ütege később lelőtt még egy F-16-ost, ami szintén
komoly fegyverténynek számít. A háború végéig még jó néhány
rakétát indított az ezredes ütege, amelyek közül néhány
vissza is küldte a közelségi gyújtó működését igazoló
rádiójelet. (Ez annyit jelent, hogy a rakéta a cél közvetlen
közelében robbant, tehát a sérülés okozása, az ellenséges
repülőgép megrongálása majdnem bizonyos. A rakéta miután
elveszti mozgási energiáját, vagy megszűnik a radarállomással
(UNV) a kapcsolata, szintén megsemmisíti magát, de ilyenkor nincs
visszaküldött jel.)
Amerika
nem ismeri el, a szerbek pedig nem tudják bizonyítani, hogy pár
nappal később szintén a Dani Zoltán által parancsnokolt
komplexum súlyosan megrongált egy B-2 Spirit típusú lopakodó
bombázót, ami aztán horvát területen kényszerleszállt és
összetört. Persze ez már csak a történetre rakódott
mítoszhalmaz része, mint ahogy az sem tudhatjuk biztosan, hogy az
F-117-es roncsait tényleg Oroszországba szállították-e még a
háború alatt, amelyért cserébe az oroszok két MIG-29-est adtak
a szerbeknek. A gépek állítólag szétszedve, borsókonzervek
közé csomagolva érkeztek az országba, a vámpapírokon ennyi
állt: „Élelmiszersegély”...
(A
képen Dani Zoltán látható, napjainkban)
A V1-es unokái
|
Nincs
olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki
valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám
ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok
irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus
stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti
partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő
fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
Napjaink
háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő
hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek
volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A
repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező
robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező
fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is
indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont
megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a
célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve
földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik
azt.
Hatótávolságuk
200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár
vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach,
vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes
időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon
haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően
radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük
az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó
védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták
ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen
kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták
elleni védelemmel is.
Tömegük
1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló
körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami
a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer
használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
A
bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a
célkoordinátákat, majd leválás után beindítja
sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak
és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A
földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az
inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé,
adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza,
kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges
korrekciókat.
A
végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40
méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres
magasságra, a memóriájában található célfotót
összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán
tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz
idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a
célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális
felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az
előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre.
Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont
lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre
a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé
manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti
lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy
mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az
eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre
jellemző…)
A
robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók
élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve
létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez
tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz
nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető
nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a
kategóriába tartozó fegyverek.
Jász
Gábor -
Jövőnk.info
A fürtös bomba
|
A
kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák)
eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a
klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett
alkalmazni őket.
A
kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos
csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.
Működési
mechanizmus:
A
kazettás bombák általában egyszer használatos fegyverek de
létezik olyan, amely a hordozó eszközre erősítve marad, és
csak a résztölteteket szórja ki, így a bázisra visszatérve a
bombatest újratölthető, újra felhasználható.Az egyszer
használatos kazettás bomba esetében a bombatest kioldás után
eltávolodik a repülőgéptől, majd azon a távolságon, ahol a
résztöltetek szóródása már nem veszélyezteti a repülőgépet
a bomba köpenyét piropatronok segítségével lerobbantják.Egyes
típusoknál légzsákos kiszórást alkalmaznak, ez úgy működik,
hogy a bomba orrában lévő szelepen keresztül levegő áramlik a
bombatest hossztengelyében összehajtogatott légzsákba, amely
felfúvódáskor kipréseli a résztölteteket addigi
tárolóhelyükről.
A
másik módszer: a bombatest végén elhelyezett vezérsíkok
hossztengely irányú forgást hoznak létre, mely forgás a bomba
köpenyének lerobbanása után a centrifugális erő hatására
kiszórja a résztölteteket.
A
repülőgép fedélzetén hordozott kazettás bombatest több tíz,
vagy több száz résztöltetet is tartalmazhat annak függvényében,
hogy milyen célpont ellen kívánják alkalmazni. Élőerő ellen
kisebb, repeszhatású tölteteket használnak, melyből száznál
is több, egyenként kézigránát erejű robbanótest található
egy bombán belül.
Páncélozott
járművek ellen a kumulatív résztöltetek hatékonyak, melyekből
több tucat fér a bombatestbe. Ezek a töltetek rendelkeznek egy
szalaggal, vagy fém propellerrel, amely zuhanás közben a
légellenállás segítségével csapódógyújtójukat lefelé
fordítja, így biztosítva, hogy becsapódáskor a kumulatív
robbanás bekövetkezzen.
Repülőterek
ellen különleges résztöltetek állnak rendelkezésre, melyek a
célterület felett a bombatestből kiválás után ejtőernyővel
ereszkednek egészen a talajfogásig. Ekkor a tandem robbanófej
első fokozata kis lyukat robbant a betonba (vagy egyéb talajba),
amibe a fő töltet beágyazódik, és a nagyobb robbanás csak
ezután következik. Így akár egy másfél méter átmérőjű
kráter is létrehozható a kifutópályán. Ha 4-5 résztöltet
eléri a pályát, jó időre használhatatlanná teheti azt.
Léteznek
aknatöltetű fürtös bombák, melyek a célterületre való
kiszórás után időzítve, vagy mozgatásra robbannak, ezekkel a
résztöltetekkel a levegőből lehet aknamezőt létrehozni a
földön. Talán a legveszélyesebb fajtája a kazettás bombáknak,
mivel egy konténeren belül több beállítási lehetőség is van.
Például beállítható, hogy huszonöt darab robbanjon fel a
kiszórás után négy órával, másik huszonöt darab másnap
délben, a maradék száz darab meg csak a földetérés után
élesedjen be, és érintésre aktiválódjon. Ez a fajta résztöltet
szedi a legtöbb áldozatot, főleg a gyerekek körében.
A
palettán megtalálható még a gyújtó hatású töltet, mely
napalmot vagy fehér foszfort tartalmaz. (Az ide vonatkozó képsorok
megtekinthetőek a „Hogyan harcol az iraki ellenállás” című
dokumentumfilmünkben, az „Amerikai háborús bűnök”
fejezetben.)
A
gyújtó töltetek közé szoktak „csomagolni” repesztölteteket
is, melyek a tűz oltásánál tevékenykedő embereket tizedelik…
1999-ben
a koszovói háború során vetették be először a grafitszálakat,
és alumínium bevonatú üvegszálakat tartalmazó résztöltettel
szerelt kazettás bombát, mely a város felett kiszóródva ellepte
az utcai villanyvezetékeket, ezzel rövidre zárták egy egész
város áramellátását az amerikaiak.
A
kazettás bombák leszereléséről született egy nemzetközi
szerződés 2008-ban, mely egyezmény aláírói vállalták, a
készleten lévő bombáik hatástalanítását, a fejlesztés és
gyártás beszüntetését.
Mivel
az egyezmény aláírásától az USA és Izrael az elsők közt
határolódott el, így azt nem írta alá Oroszország és Kína
sem.
Jász
Gábor -
Jövőnk.info
Az S-300-as légvédelmi rakétakomplexum
|
A
Szovjetunióban a 70’-es évek végén kifejlesztett nagy
hatótávolságú föld-levegő rendszer. Feladata, az ipari,
közigazgatási és egyéb stratégiailag fontos objektumok védelme,
a légtér ellenőrzése. Mobil rendszer lévén percek alatt
összepakolható, és az új felállítási helyre vezényelhető,
ahol 5 perc alatt tűzkész állapotba hozható. Az első széria az
S-300V még csak repülőgépek és cirkálórakéták ellen volt
hatékony, ám azóta a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően
a ballisztikus rakéták leküzdését is megoldották. Sőt! A
PMU-2-es széria már az alacsony észlelhetőségű (lopakodó)
repülő eszközöket is képes detektálni nagy távolságból.
(Nem véletlenül zúzták be az Amerikaiak az F-117-es bombázóikat
jóval az üzemidejük lejárta előtt. ASzerbiában
lelőtt gép roncsai
nagyon jó fejlesztési alapot szolgáltattak az oroszoknak…)
A
Doppler-radar egy 60 méter magasságban repülő repülőgép (pl.:
F-15-ös) méretű célt 20 km távolságból, 100 méteren repülő
célt 30 km távolságból, ennél nagyobb magasságban repülő
célt (3-8 km) 175 km távolságból képes észlelni. A radar
típusától függően a maximális detektálási táv repülőgép
esetében akár 300 km is lehet, míg a ballisztikus rakéták
észlelése optimális esetben 1000(!) kilométerről is lehetséges.
A radar – típustól függően - egyszerre 100-300 légicélt
képes észlelni, ebből a 4-72 legveszélyesebbet követi, és
egyszerre maximum 4-36 célra képes rakétát vezetni.
A
rakéták hermetikus tárolókonténerekben vannak elhelyezve, és
nem igényelnek karbantartást élettartamuk során. Egy tűzvezető
radarhoz elméletileg korlátlan mennyiségű rakétakonténer
kapcsolható, de gyárilag egy indítójármű csak 4 rakétát
cipel, ezért egy radarhoz három rakétaindító jármű van
rendelve, vagyis ütegenként 12 rakéta van készletezve, melyek
elhasználása esetén a tartalék rakéták 20 perc alatt
felszerelhetőek, és tűzkész állapotba hozhatóak. Az
„újratöltést” darus járművek végzik.
Hatótávolságuk
(megsemmisítési zóna távoli határa) a rakéta és a
radar-fejlesztéseknek köszönhetően a kezdeti 45 kilométerről
200 kilométerre nőtt. (A legújabb PMU-3-as verzió, vagy más
néven S-400-as Favorit már 400 kilométerre is eljuttathatja
rakétáit!)
A
megsemmisítési zóna felső határa 30 kilométer, ilyen
magasságban viszont többnyire csak ballisztikus rakéták
„közlekednek” (esetleg nagy magasságban haladó felderítő
repülőgépek), tehát repülőgépek és azok fedélzeti fegyverei
ellen ez a működési tartomány bőven elegendő. A rakéták 3
másodpercenként indíthatóak - egy célra akár többet is lehet
- így növelve a találati valószínűséget, ami az igen jó
zavarvédelemnek köszönhetően nem csekély, 70-80%. A rakéták
célravezetése eleinte aktív parancsközlő rendszerrel történt,
vagyis a rakéta a becsapódásig a földi egység által küldött
parancsok alapján kormányozta magát a cél felé, a leküzdendő
célt a rakéta nem „látta”. Ám ez a módszer az elektronikai
hadviselés, a zavarórendszerek fejlődése miatt sebezhetővé
vált, ezért áttértek a félaktív lokátoros célravezetésre. A
komplexum által kisugárzott radarhullámok a célról
visszaverődve a rakéta fedélzeti lokátorába érkeznek, majd
ezen adatok függvényében a rakéta fedélzeti számítógépe
kidolgozza a szükséges kormányparancsokat, így navigálja magát
a célra, vagy annak közelébe. Természetesen az adatkapcsolat a
becsapódásig megvan a rakéta és a komplexum között, ennek
zavarvédelmét úgy oldották meg, hogy rengeteg
frekvenciatartományban és nagyon gyors átviteli sebességgel
forgalmaznak egyszerre, így a zavarás az ellenség részéről
egyáltalán nem, vagy csak nehezen oldható meg.
A
rakéták sebessége 1700 m/s-tól 2500m/s-ig terjed, ez elegendő
bármely ma rendszerben lévő repülőgép leküzdéséhez. A
rakéták csapódó- és közelségi gyújtóval is fel vannak
szerelve, tehát nem szükséges telibe találni a célt, a rakéták
100, 133, illetve 150 kilogrammos harci része elegendő repeszt
tartalmaz ahhoz, hogy 50 méteren belül megsemmisítsen bármilyen
légicélt.
Az S300-as (PMU-2) komplexum egységei az irányító és tűzvezető rendszerrel
Az
S-300-ról elmondható, hogy bármelyik hozzá kifejlesztett
radar-rakéta kombinációt is alkalmazzák, az ellenség pilótái
nagyon nagy bajban lesznek, ha szembe találják magukat vele.
Esélyük a régebbi verziójú komplexumok ellen is csak földközeli
repülés esetén lenne (az újabb S-300-asok már ezt a területet
is jól lefedik), de ebben a magasságban a repülőgépek zabálják
az üzemanyagot (pláne ha még fegyverrel is meg vannak pakolva),
tehát a visszatérés csak utántöltéssel lenne megoldható, de
egy tanker meg nem ellenfél sem a légvédelmi rakétáknak, sem a
vadászoknak. Hogy Irán rendelkezik-e S-300-al? Ha azzal nem is,
de kínai
klónjával, a HQ-10-esselvalószínűleg
igen. (Lásd az alsó képet és tegnapi cikkünket…)
A
HQ-10-es az S-300PMU-1 Kínában továbbfejlesztett és gyártott
változata, mely 150 kilométer távolságig és 27 kilométer
magasságig hatékony. Mindenesetre 50 darab Pancir
S-1-t
már leszállított Oroszország Iránnak, ami hatékonyan
oltalmazhatja a nagyhatótávolságú komplexumot egy nagy
intenzitású közvetlen légitámadás esetén. Az Irán elleni
támadás mindaddig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a B-2
Spirit bombázókra nem történik meg a MOP
(A GBU-57 A/B bunkerromboló bomba) integrációja.
Ehhez át kell alakítani a Spiritek bombakamráját, illetve
telepíteni kell a szükséges szoftvereket a fedélzeti
számítógépekbe. Ezek a munkálatok idén október-november
végére fejeződnek be. Aztán majd meglátjuk…
Jász
Gábor -
Jövőnk.info
A GBU-57 A/B szuper bunker romboló bomba
|
A
Pentagon felgyorsítja, három évvel előretolja a tervezési
idejét a szuper bunker romboló bomba, a GPU-57 A/B, avagy MOP,
nagy tömegű áthatoló bombának. Ez egy új, nagy erejű bomba
ami az iráni és észak-koreai földalatti atom-nukleáris üzemek
ellen van kifejlesztve. A gigantikus bomba hosszabb mint 11 ember
válltól-vállig sorban állva, 20 láb (1láb=30.48cm) 609.6 cm
talpától a hegyéig, valamint több mint 15 tonna (31862lbs-font),
ennek 18%-a az aktív robbanóanyag. A
GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
"láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé
szállítani. Ez a bomba tízszer erősebb, mint az elődje, a
BLU-109, valamint 30%-al nehezebb mint a MOAB, Mother Of All Bombs,
az "Összes Bombák Anyja".
Ez
a szuper romboló a Reytheon Társaság technológiai áttörésének
az eredménye, miután kifejlesztették az új mélyre hatoló és
erősített beton romboló töltetet. Az új technológia egy Tandem
Warhead System, Párosítot Töltet Rendszer nevet kapta, ami egy
elsődleges, formált elő-töltet, amit egy véghezvivő, mélyre
hatoló robbanótöltet fejez be. Egy kis méretű MOP prototípus
ki lett próbálva a New Mexico állami White Sands Rakéta
Próbatéren, mélyen egy barlangban, a kevésbé ismert Weapons of
Mass Destructions National Testbed - Nagyhatású Romboló Fegyverek
Nemzeti Próbahelyén. Egy karcsú, narancs színű MOP prototípust
felhúztak egy állványra úgy, hogy csak néhány centiméterre
volt a hegye a talajtól, s függőleges állapotban lefelé mutatva
felrobbantották. A próbarobbantás során az újonnan kifejlesztet
1000 fontos, 453 kg-os töltet rekordot döntött, 589 cm-en hatolt
át a 610 cm-es vastag acélrudakkal megerősített beton fal,
szimulált bunker tető tömegébe.
Ez
a beton páncél 12.600 lbs/inch2 nyomás ellenállására van
tervezve mint bunker fal. Kevesebb mint tíz milimásodperc alatt a
robbanás 110 millió ft/lbs energiát hatott egy nagy nyomású
olvadt fémsugár formájában.
Egyidejűleg
a légierő (Air Force) szerződést írt alá egy nagy pontosságú
GPS célzórendszer kifejlesztésére az MOP célra irányítására,
amely sokkal pontosabb lesz mint az Irakban alkalmazott rendszer.
Feltételezhető, hogy az új rendszer pontossága, CEP, az 5 m-en
belül van. (CEP-Circle of Error Probability = Félrelövés
Valószínűségének Köre).
Az
új GPS irányított MOP eddig nem látott 200 láb = 61 méter
mélyre hatol be mielőtt felrobban, s tönkreteszi a földalatti
bunkereket, mint amit Irán és Észak-Korea is jelenleg alkalmaz az
atom erő fejlesztési törekvéseihez.
Teljes
méretű próbarobbantás egy B-52-es alkalmazásával történt. A
prototípus megfelelt minden követelménynek a repülésben,
célzási, mélyrehatolási és robbanási, valamint romboló
erejében egyaránt. Az egész átvágó, robbanó hatása rendben
látható volt a próbán.
2007
végére egy teljes méretű modell, vagyis egy gyakorló GBU-57 A/B
MOP bomba volt betöltve egy B-2-es bombázó tárába, (mivel a
B-2-esnek két forgótáras felfüggesztésű bombatere van,
valószínű a forgótáras rendszert kiemelték és helyette egy
egyedi bomba rögzítőjét szerelték fel - fordító által) a
Whiteman Air Force Base, Missouri államban.
"Nem
tudtam nem észrevenni mi óriási volt ez a bomba, ahogy ott lógott
a bombatárban"- mondta egy tagja az 509-es számú Karbantartó
Csapatnak, aki személyesen kezelte a bombát.
Egy
gyorsított program lett elfogadva, hogy átalakítsák át a B-2-es
'láthatatlan' bombázókat, hogy két-két GBU-57 A/B MOP bomba
hordozására legyenek képesek. (Mivel ez egy nagyon speciális
bevetés, valószínű nem több, mint 3 B-2-est alakítanak át –
fordító)
Gyorsaság
és sürgősség pont akkor jön, amikor Irán és Izrael közti
összetett és ellenséges viták a végükhöz közelednek az atom
energia és az atom fegyverzetek kapcsán, s a több fokozatú
ballisztikus rakéta rendszer elkészültével, (a minap űrbe is
juttattak három műholdat), atomtöltettel is nyilvánvalóan
foglalkoznak.
A
légierő kutató laboratóriuma, (AFRL) a Wright Petterson Air
Force Base, Ohio állam, és az AFRL Lőszer és Légi Fegyverzeti
Központja, mindkettő az Eglin AFB, Florida, most már mind nagy
sürgősséggel szerelik át a radarkerülő, láthatatlan B-2-esek
bombaterét, hogy célhoz vihessék a terhüket.
Légierővel
egyetemben magán társaságok is szorgoskodnak, mint a Northrop
Grumman, a B-2 gyártója, és a Boing Phantom Works, a bomba
gyártója, mint elsődlegesek a rendszer átalakításában.
A
Defense Threat Reduction Agency - Veszélyt Csökkentő Védelmi
Hivatal Virginia államban kezdettől összehangolta a több
különböző résztvevő csoportokat.
Így
most már van egy nem-atom fegyver, ami képes mélyre behatolni és
óriási erővel robbanni ott.
Isten
hozott.... GBU-57 A/B
strangemilitary.com
- Fordította: L.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
|
Az
Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
Ezek
után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
ezt a fegyvert.
Irán
csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
maguknak.
Erre
sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
Nos,
Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
Iránnak
nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
keresztül, de ki tudja...
Lehet,
hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
Mindenesetre
Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
mindenki keze tiszta marad?
Biztos
válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
időnként.
Irán saját légvédelmet épít, ha nem kap S-300-as rendszert
|
Az
Irán és Oroszország között létrejött szerződés értelmében
Oroszországnak már 3 éve le kellett volna szállítania az
S-300-as légvédelmi rendszert. Az üzlet lebonyolítása
folyamatosan tolódott a nyugati gazdasági és politikai nyomás
miatt. Izrael és az USA hatalmas erőket fordított arra, hogy
meghiúsítsák az üzlet lebonyolítását. Egészen addig, amíg
az ENSZ elfogadott határozata értelmében Irán nem kaphat rakéta
fegyvereket, sem ilyen alkatrészeket.
Ezek
után vita alakult ki arról, hogy az S-300-as rendszer milyen
kategória, bele esik a határozatba vagy nem, mint védelmi
fegyver. A vitát két nappal ezelőtt Medvegyev elnök határozata
döntötte el, aki megszabta, hogy Iránnak nem szállíthatják le
ezt a fegyvert.
Irán
csalódottságának adott hangot, és az iráni védelmi miniszter
arról nyilatkozott, hogy kénytelenek lesznek hasonlót építeni
maguknak.
Erre
sokan csak legyintenek, hogy Oroszországnak is rengeteg
fejlesztésbe került, hogyan akarná ezt Irán maga megcsinálni.
Nos,
Irán az utóbbi időben hatalmasat fejlődött a saját fegyver
előállítás terén. Ezek közül a két legerősebben fejlődött
ágazat a radarrendszerek fejlesztése, és a rakétarendszereké.
Iránnak
nem kell saját tapasztalataira hagyatkoznia, ugyanis ez év
áprilisában az S-300-as rendszer feltűnt a teheráni katonai
parádén. (A csatolt kép a Teheránban megjelent S-300-ról
készült) Vagyis Irán már rendelkezik ezzel a fegyverrel. Hogy
honnan, csak találgatni lehet, feltehetőleg egy harmadik országon
keresztül, de ki tudja...
Lehet,
hogy az egész adom-nemadom huzavona csak egy nagy színjáték?
Mindenesetre
Irán rendelkezik legalább egy mintadarabbal, amely alapján akár
azonnal nekiállhat a gyártásnak. Ez természetesen időbe kerül,
de mennyibe? Fél év? Vagy kevesebb? Esetleg kétszer annyi? Vagy
éppen ezzel a magyarázattal feltűnés nélkül szerezheti be
innen-onnan közvetítő országoktól orosz S-300-asokat, és ezzel
mindenki keze tiszta marad?
Biztos
válaszok nincsenek, de az bizonyos, hogy érdekes fordulatok
történnek, és még érdekesebb információk látnak napvilágot
időnként.
Amit az éjjellátóról tudni kell…
|
Hogyan
működik?
Az
éjjellátó eszközök az objektíven keresztül gyűjtik a
környezeti háttérfényt (csillagfény, holdfény vagy infravörös
fény). Ez a fény, mely ugyanúgy fotonokból áll, mint a látható
fény, a fotókatód csőbe jut, és az a fotonokat elektronokká
alakítja. Az elektronokat ezután elektronikai és kémiai
folyamattal sokszorosra erősítik. Az elektronokat egy
foszforképernyőre irányozzák, ahol az erősített elektronok
újra látható fénnyé alakulnak, melyet szemünk az okuláron
keresztül érzékel. Az szemünk által látott kép ekkor már a
megfigyelt jelenet tiszta, zöldes színű újjáalkotása.
1.
Objektív
2.
Fotókatód
3.
Mikrocsatornás lemez
4.
Magas feszültségű tápegység
5.
Foszforernyő
6.
Okulár
Az
éjjellátó, precizitástól (képminőségtől) függően 1., 2.,
3. vagy 4. generációs lehet. A generációs besorolás attól
függ, hogy az adott készülékben milyen fényerősítő ballon
található. Az éjjellátó szíve és lelke a fényerősítő
ballon.
Az
1. generáció a világon jelenleg legelterjedtebb éjjellátó
típus. A fentiekben leírt alapelvek használatával az
1. generációs egységek az elérhető fényt több
ezerszeresére növelik. Ez a technológia jelenleg bárki számára
elérhető, ám jóval borsosabb áron, mint amennyit valójában
ér.
Egy
első generációs éjjellátóval, telihold esetén, csillagfényes
éjszakán akár 250 méterről kivehető egy álló ember alakja
(észlelési távolság), de kissé felhős, vagy csak csillagfényes
éjszaka esetén ez a távolság csupán 100-150 méter.
1.
kép: Ló, 110 méterről… Nem sok látszik belőle…
Az
első generációs éjjellátók hibái, melyek alapján a második
generációs fejlesztések történtek, a következők:
Halk
sípolás mialatt a készülék be van kapcsolva. (Ezt a sípoló
hangot a magasfeszültségű tápegység generálja)
A
kép széle körül homályos lehet. Ezt geometriai torzításnak
nevezik.
Amikor
lekapcsoljuk az 1. generációs készüléket, egy ideig még
zölden világíthat.
A
távolság nem érzékelhető jól, sokszor előfordult, hogy
szovjet harckocsizók kidöntötték a garázskaput, vagy nekimentek
különböző tárgyaknak azért, mert becsapta őket szemük,
miközben az éjjellátót használták.
A
2. generációt elsősorban a bűnüldöző szervek, a
hadseregek és más hivatalos személyek használják.
Magyarországon második generációs, vagy annál fejlettebb
éjjellátót civil személy nem vásárolhat, tartása
bűncselekménynek minősül. Civilek számára azért tilos a
használata, mert illetéktelen kezekben veszélyessé válhat,
például, ha egy orvvadász, vagy egy betörő ilyesmivel van
felszerelve, abból nagy baj lehet. Az 1. és 2. generációs
egységek közötti fő különbség a mikrocsatornás lemez, más
néven az MCP. Az MCP elektron erősítőként működik, és
közvetlenül a fotókatód mögött található. Az MCP
több millió, rövid, párhuzamos üvegcsőből áll. Amikor
az elektronok áthaladnak ezeken a csöveken, azok újabb elektronok
ezreit bocsátják ki. Ez a külön folyamat teszi képessé a
2. generációs egységeket arra, hogy az 1. generációnál
sokkal nagyobb mértékben erősítsék a fényt, ezáltal fényesebb
és élesebb képet eredményezve. A második generációs
éjjellátókkal telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár
500 méterről kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős,
vagy csak csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 300
méter is lehet.
2.
kép: Árok 150 méterre, nyomjelző lövedékek kb. 700 méterre
A
3. generáció és a második közötti különbség egy
érzékeny vegyszer, a gallium arzenid hozzáadása a
fotókatódhoz, így a 2. generációnál fényesebb és
élesebb képet hoztak létre. A cső élettartamának növeléséért
egy ion barrier (ionokat visszatartó vagy gátló) filmet
használtak. A 3. generáció képességei messze
túlszárnyalják az előző kettőt, ezt a mellékelt kép is
bizonyítja, melyet egy kevés csillagfénnyel megvilágított
terepen készítettek. A harmadik generációs éjjellátókkal
telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 650 méterről
kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság akár 350-400 méter
is lehet.
3.
kép: Lövészpáncélos, mellette légvédelmi rakétát indító
katona. Távolság kb. 400 méter.
A
4. generációs technológia az éjjellátó szemüvegek, és
egyéb éjjellátó készülékek katonai felhasználói számára
tökéletesebb éjszakai működési hatékonyságot tesz lehetővé.
A negyedik generációnál eltávolították az ionokat visszatartó
réteget – de a gallium arzenid bevonat megmaradt -, így a
mikrocsatornás lemez magasabb jel zaj arányt kínál, mint a
3. generáció, viszont rövidebb az élettartama. A kapuzó
tápegység tovább javítja a feloldást erős fényviszonyok
mellett, és a csökkentett fénykoszorú minimumra csökkenti az
erős fényforrásokból származó interferenciát. Ezek a
továbbfejlesztések a rendszerek észlelési távolságát is
lényegesen növelik. A negyedik generációs éjjellátókkal
telihold esetén, csillagfényes éjszakán akár 750 méterről
kivehető egy álló ember alakja, de kissé felhős, vagy csak
csillagfényes éjszaka esetén ez a távolság még 500 méter is
lehet. A harmadik és negyedik generáció közti különbséget a
két kis kép igyekszik szemléltetni.
3.
gen 4. gen
4.
kép: Rakétatüzérség, 4. generációs éjjellátóval
megfigyelve
Az
éjjellátó optikák fejlődése folyamatos, következő állomásuk
valószínűleg a színes képet adó csövek lesznek, ám ezek még
gyerekcipőben járnak, és egyelőre igény sincs a negyedik
generációnál komolyabb éjjellátókra.
Az AH-64 Apache, és az AH-64 Apache Longbow
|
Olvasóink
eddig - kevés kivételtől eltekintve - az orosz fegyveripar
legújabb vívmányaival ismerkedhettek ezen oldalakon, most azonban
itt az ideje, hogy bemutassunk néhány nyugati fegyvert,
fegyverrendszert.
Elsőként
egy igen hírhedt repülőeszközt, az amerikai fejlesztésű Apache
támadó helikoptert vesszük tüzetesen szemügyre.
Fejlesztése
a vietnámi háború végén kezdődött, amikor az amerikai
hadsereg harci helikopter potenciálját a felfegyverzett UH-1 Huey
csapatszállító helikopterek adták, kevés AH-1-essel karöltve.
Az
új helikopterrel szembeni elvárások – harci tapasztalatok
alapján – generációs ugrásra kényszerítették az akkori
mérnökcsapatot, mivel nyilvánvaló volt, hogy a jövő harcterein
egy felfegyverzett csapatszállítónak nem sok esélye lesz a
győzelemre.
A
helikopter személyzetét két főben határozták meg – pilóta
és fegyveroperátor, előbbi egyben a gépparancsnok is - a pilóta
hátul, az operátor elöl foglal helyet. A pilóta feladata a gép
vezetése, kapcsolattartás a bázissal, valamint a célok vizuális
felderítése (magyarul: figyelés) amíg a fegyverkezelő a már
felderített célok befogását, megjelölését, vagy
megsemmisítését végzi.
Állandó
fegyverzete az M230-as gépágyú, mely 30 milliméteres lövedékeit
1500 méteren belül képes hatékonyan célba juttatni, maximális
lőtávolsága 4500 méter. A gépágyút egy 2 kW-os villanymotor
mozgatja, jobbra-balra 120 fokban, lefelé 60 fokig téríthető ki.
Rendszeresítve van hozzá nyomjelzős páncéltörő, nagy
robbanóerejű repesz-romboló, valamint gyújtó lövedék. A
fedélzeti lövész a gépágyút sisakcélzójával irányozza,
tehát ahová néz, oda lő a fegyver. A gépágyúkra nemrégiben
lézer célmegjelölőt szereltek, így a földi csapatok is
láthatják, hogy hová fog érkezni a tűzcsapás, és esetleg
rádión besegíthetnek a lövésznek a célok koordinálásában. A
2500 darabos lőszerkészletet, valamint a lőszertovábbító
mechanizmust a bal oldali, a kabinok alatt végigfutó „dobozban”
tárolja. Az ágyú 625 lövés/perc sebességre képes, ennél
nagyobb tűzgyorsaságot a reakcióerő (a gépágyú tüzelés
közbeni hátralökő ereje) miatt nem alkalmaznak. A fegyver 10,
20, 50 lövedékes rögzített sorozatokat tud lőni, illetve
választható a „teljes tár” üzemmód, melyet felszállás
előtt még a földön állítanak be a műszakiak. Általában a
„full” üzemmódot szokták kérni az operátorok.
A
szárnycsonkokon hordozhat 70 mm-es Hydra típusú nemirányított
rakétákat, maximum 4 konténerben, egyenként 19 darabot, melyek a
fedetlen élőerő, és gyengén páncélozott célok ellen lehetnek
hatékonyak. A robbanófejek palettája igen változatos,
repesz-romboló, páncéltörő, fehér foszforos(!), vörös
foszforos, kazettás harci résszel szerelt, füstgenerátoros,
valamint ejtőernyővel ereszkedő világító töltetet használnak.
A világító rakétáknak nemcsak látható fényű, hanem
infravörös változata is létezik. A rakéták hajtóműve 400
méterre a géptől kiég, ezért vízszintes indítás esetén
maximális hatótávolságuk kb. 2000 méterre tehető.
Irányított
fegyverzetként a Hellfire rakétákat, valamint ezek modernizált
változatát, a Brimstone-t tudja használni erősen páncélozott
célok ellen. Az irányított rakéták félaktív lézeres
önirányításúak, tehát a fegyverkezelő lézeres célmegjelölést
alkalmaz a rávezetés során, a rakéta pedig saját magának
dolgozza ki az optimális röppályát, és a szükséges
kormányparancsokat.
A
szárnyvégekre felszerelhető - ám szinte sohasem alkalmazzák –
1-1 Stinger, légicél elleni rakéta, de az amerikai haderő
helikopteres alakulatait csak olyan helyen vetik be, ahol a
légifölényt már előzetesen kivívták. A hátsó (pilóta)
ülésből a fegyverzet korlátozottan használható, a pilóta csak
a nemirányított rakétákkal, a gépágyúval és az önvédelmi
légiharc rakétákkal tüzelhet, a rávezetést igénylő precíziós
fegyverzet irányítása ebből az ülésből már nem megoldott, és
nem is lenne lehetséges, mivel a gép irányítása, a környező
légtér szemmel tartása egész embert kíván. Nem esett még szó
a helikopter „szemeiről”… A gép orrában található, 120
fokban jobbra-balra, 30 fokban felfelé, és 60 fokban lefelé
mozgatható érzékelők bármilyen napszakban és időjárási
körülmények között alkalmazhatóak. Az erősen páncélozott
–kivéve az optikai felületeket – forgó torony, öt feladatra
specializált, tartalmaz egy nagy felbontású TV kamerát,
infravörös kamerát, lézeres célmegjelölőt, lézer távmérőt,
valamint egy rendkívül érzékeny hőképalkotó optikát, ami a
párán, vagy akár a füstön is átlát, és látni engedi a
környezetnél nagyobb hőkontrasztú célokat. (Embert, vagy a
forró motorú járművet.) Az évek során több modernizációs
csomagot is kapott az Apache, a főrotor tengelye fölé egy radar
került, mellyel légi és földfelszíni célok is felderíthetőek,
a fedélzeti számítógép leküzdésük sorrendjét segít
meghatározni. A radar felszerelése után kapta a helikopter a
Longbow nevet.
A
gép sérülés állósága szintén kimagasló, a sárkányszerkezet
nagyrészt kompozit műanyagból készül, kevlár és kerámia
betétekkel megspékelve a kritikus helyeken. Az üzemanyag tartály
(a farok és a törzs csatlakozásánál van beépítve) öntömítő,
tehát ha az erős páncélzat ellenére egy lövedék eljut a
tartályig, a kilyukadó tartály befoltozza magát, a lyuk
környékén összezsugorodik.
A
rotorlapátok titánból készülnek, akár egy 23 mm-es lövedék
becsapódását is elviselik csakúgy, mint a pilótafülke üvegei.
A
hajtóművek mechanikai rendszere még harminc percig működőképes
marad akkor is, ha az összes olaj elfolyik a rendszerből, ez
elegendő idő ahhoz, hogy a sérült gép hazamenjen, vagy
legalábbis biztonságos területre vergődjön. Természetesen az
egyik hajtómű kiesése sem jelent problémát, a helikopter
repülőképes marad, bár ekkor már nem képvisel jelentős harci
potenciált, egyedül a hazatérésre koncentrál a személyzet.
A
fontosabb rendszereket, és a kormányszerkezetet megkettőzték.
A
hajtóművek sem maradtak modernizáció nélkül, az eredeti
gázturbinák 2800 lóerő/darab teljesítményűek voltak, a
legújabb fejlesztésűek – amit idővel megkap mindegyik gép –
már 3400 lóerősek darabonként.
Az
Apache egyik legnagyobb hátrányaként a túl sok „kütyüt”
szokták emlegetni, a fedélzeti rendszerek figyelése, adataik
értelmezése túlságosan leterheli a gép személyzetét
mentálisan, valamint a helikopter személyzet magas harci
potenciálja csak rengeteg gyakorlással tartható fenn, ami ugyebár
igen drága mulatság.
Jelenleg
gőzerővel dolgoznak a fejlesztők, hogy a helikopter harcászati
értékén még tovább javítsanak, megoldották például, hogy a
fegyveroperátor átvehesse egy pilóta nélküli felderítő eszköz
irányítását azon terület felett, ahová az Apache épp útban
van, így megérkezésükkor már tisztában vannak a harci
helyzettel. A pilóta nélküli gép, miután a fegyverkezelő már
nem tart igényt a szolgálataira, a földi irányítóközpont
fennhatósága alá kerül ismét, és elhagyja a helyszínt.
A
legújabb fejlesztések az Apache személyzet nélküli
repültetésével kapcsolatban folynak, ám ez még jó darabig
utópisztikus álom marad a mérnökök részéről.
Az X-37B titkos első küldetése
|
Felszállt
az Amerikai Légierő pilóta nélküli, többször felhasználható
űrrepülőgépe, hogy megkezdje első próbarepülését.
Az
Amerikai Légierő (U.S. Air Force, USAF) X-37B jelű gépének első
példánya (Orbital Test Vehicle-1, OTV-1) április 22-én (magyar
idő szerint már 23-án, hajnali 1:52-kor) emelkedett a magasba a
floridai Cape Canaveral 41. startállásáról. Az indításra egy
Atlas-5 hordozórakétát használtak. Magának a kutatási
programnak a részleteiről nem sokat tudni, hiszen azt katonai
titkolózás övezi. A védelmi technológiák kikísérletezésére
szánt küldetés várhatóan néhány hónapig tart. A tervezett
maximális időtartam 270 nap. A bemutatkozó út során
demonstrálni kell a rendszer működőképességét, beleértve az
önműködő visszatérést és landolást is. A gép leszállására
kijelölt hely a kaliforniai Vandenberg Légitámaszpont (tartalék
az Edwards Légitámaszpont). Ha esetleg mégis elvétené az irányt
a Csendes-óceán fölött, működésbe lépne egy önmegsemmisítő
mechanizmus.
Az
Amerikai Légierő X-37B ember nélküli kísérleti űrrepülőgépe
a NASA korábbi X-37-es terveinek átalakításával készült.
Összehasonlításul, csupán a mértek érzékelésére a nagy
ábrán ott van egy ember métetarányos rajza. Jobbra lent az X-37B
és az amerikai űrrepülőgépek külső méretei is összevethetők.
Balra az indításra használt Atlas-5 hordozórakéta egységei
láthatók. Egyszerűen fogalmazva az X-37B a Shuttle kicsinyített
és technológiai értelemben továbbfejlesztett változata.
(Grafika: Karl Tate / Space.com)
Az
X-37B segítségével a légierő saját maga végezhet űrbeli
kísérleteket, amelyeket utána további vizsgálat céljából
akár vissza is hozhat a Földre.
Az
X-37B repülésének előkészületei: záródik a rakéta orrkúpja.
(Kép: USAF)
Az
X-37B hosszú és kanyargós utat járt be, míg végül eljutott
eddig a tesztrepülésig. A programot eredetileg a NASA indította,
még 1999-ben. Valamelyik Space Shuttle rakterében szerették volna
pályára állítani, de a Columbia balesete, majd a program
leállítása miatt erre már nem kerülhet sor. Pénzhiány miatt a
fejlesztés 2004-ben átkerült a védelmi kutatatásokkal
foglalkozó amerikai ügynökséghez (Defense Advanced Research
Project Agency, DARPA). A légierő 2006-ban vette át a vezető
szerepet.
A
floridai start. A fotó hosszú expozíciós ideje alatt az amerikai
zászlót mozgatta a szél. (Kép: Ben Cooper / Spaceflight Now)
A
Föld körüli pályán, valamint a légkörbe való visszatérés
és landolás során az X-37B feladata új technológiák, autonóm
navigációs és vezérlési módszerek, hővédő megoldások, és
sok más kipróbálása lesz. Pályára állva, a raktérajtó
kinyitása után az elektromos energiát kibontható napelemtáblák
szolgáltatják. A konkrét kísérleti terv azonban nem nyilvános.
Annyit lehet tudni, hogy a raktérben például akár néhány
kisebb (legfeljebb pár száz kg tömegű) műhold is feljuttatható.
A
közel 9 m hosszú, 4,5 m szárnyfesztávolságú, 5 tonnás
űreszközt a Boeing építette, s már megrendelték náluk a
második példányt is, amely várhatóan 2011-re elkészülhet és
el is indulhat próbaútjára. A pontos részletek, és az OTV-1
esetleges további repüléseinek menetrendje természetesen nagyban
függ a mostani küldetés tapasztalataitól.
A
„mini-shuttle” – bár mostani első repülésén nem terveznek
ilyet – elvileg alkalmas lehet saját vagy más országok
műholdjainak megközelítésére, javítására – vagy bármi
másra. Ezért sokakban felmerül a kétség, hogy nem a világűr
militarizálása felé tett lépésről van-e szó...
A Mil-Mi 28N harci helikopter
|
A
Mi-28-as harci helikoptert már a 70’-es évek elején elkezdték
fejleszteni – párhuzamosan a Mi-24-es típussal – ugyanis az
akkori katonai doktrínák szerint a nagy tűzerő és
csapatszállító képesség lesz a domináns a jövő harcterein.
Ezt a mérnökök nem így gondolták, ennek köszönhető, hogy egy
időben a 24-es típussal, megszületett (igaz csak papíron) a
28-as típus.
Afganisztánban
aztán sorra elő is jöttek a Mi-24 gyengéi – gyenge páncélzat,
pontatlan tűzvezetés, alacsony hatékonyságú fegyverek,
légiharcban az önvédelmi képesség hiánya, stb. Szerencsére a
24-es nem került a szemétdombra, hanem továbbfejlesztették, a
NATO legnagyobb bánatára.
Ám
elérkezett az ideje, hogy önkritikát gyakoroljanak a szovjetek,
és belevágjanak a 28-as prototípusának fejlesztésébe. A
rotorlapátokat már nem fémből, hanem az akkor újdonságnak
számító kompozit anyagokból készítették, ami sokkal szívósabb
anyag, valamint jobb aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezik. A
farokrotor X alakú, amely sokkal csendesebb, mint a korábbi három
vagy négylapátos, egyenlő szögben elosztott rotor volt. A
futóművet fixállásúvá alakították, ugyanis a 24-esen
használatos behúzható futómű nem tudott segíteni a becsapódás
csillapításában kényszerleszállás esetén, kiengedni pedig
ritkán volt idő. A Mi-28 fixfutói egy 12 m/s-os sebességgel
történő talajnak ütközést simán elviselnek. A létfontosságú
részegységek (hajtómű, hidraulika, stb.) védelmét úgy
oldották meg, hogy a kevésbé fontos alkatrészeket eléjük,
rájuk, mögéjük pakolták, így a páncélon kívül még ez a
plusz védelem is javítja a helikopter túlélési esélyeit. A
pilótafülke tandem elrendezésű, elöl a fegyverkezelő operátor,
mögötte-felette pedig a helikopter-vezető foglal helyet. Az
ülések vészhelyzet (zuhanás, talajnak ütközés) esetén egy
automata szíjrendszerrel olyan testhelyzetben rögzítik a
személyzet tagjait, hogy az energia-elnyelő ülésekben ülők a
legideálisabb pozícióban legyenek a becsapódás pillanatában. A
katapultálás lehetőségét elvetették, ám a rotorlapátok
lerobbantása után nagy magasságban a helikopter ejtőernyővel
elhagyható. A géptörzs és a farok csatlakozásánál
kialakítottak egy üreget, ahová két ember (igaz nagyon szűkösen)
bepréselhető. Ezzel lehetőség nyílik az ellenséges területen
kényszerleszállt gépszemélyzet kimentésére, egy másik
Mi-28-as legénység részéről, így a bajba jutott személyzetnek
nem kell órákat vagy akár napokat várni a kutató-mentő
szolgálatra.
A
pilótafülke nagyon erős páncélzatot kapott, a 23 mm-es
gépágyúlövedék közvetlen találata sem tudja áttörni. Az
üvegezés a 12,7 mm-es lövedék közvetlen találatát is
elviseli, a 23 mm-es gépágyú repeszeit szintén megállítja.
Infravörös keresőfejjel ellátott rakéták ellen a különleges
kialakítású terelőlemezek hivatottak védelmezni a helikoptert
(természetesen az infracsapdákon kívül). Ezek hatékonyságának
köszönhetően 2,5-szer kisebb a gép infraképe, mint a Mi-24-nek.
Bármelyik
hajtómű leállása esetén a gép folytathatja útját, persze
ilyenkor már gyakorlatilag harcképtelen, bázisára azonban még
visszatérhet.
Állandó
fegyverzete egy 30 mm-es gépágyúból, választható, az adott
feladatra optimalizált fegyverzete pedig a félszárnyakon
elhelyezett irányított és nemirányított rakétafegyverzetből,
aknaszóró- és 30 mm-es gránátvető-, valamint 7,62-es, 12,7-es
géppuska-, illetve 23 mm-es gépágyú-konténerből állhat.
Ezenkívül hordozhat nemirányított légibombákat, valamint
R-60-as vagy Igla típusú levegő-levegő rakétákat, az
ellenséges légicélok leküzdésére, továbbá felderítő és
zavaró konténereket.
A
helikopter főrotorja felett látható radarárbóc légi és földi
célok követésére is alkalmas. Fedélzeti rendszerei közül az
egyik legfigyelemreméltóbb a terepkövető repülést akár kézi,
akár robotpilóta üzemmódban lehetővé tevő elektronika, amely
a számítógép segítségével 3 dimenziós képet vetít a pilóta
elé az adott terepszakaszról. Vagy például az automatikus
célelosztást végző rendszer, amelyik folyamatosan kommunikál a
többi helikopterrel, így nem fordulhat elő, hogy két gép
ugyanazt a célt támadja.
A
gép egyéb képességeit nem taglalom tovább, mert e cikk
terjedelme nem teszi lehetővé.
TECHNIKAI
ADATOK:
-Gyártó
ország: Oroszország
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
-Személyzet: 2 fő
-Hatósugár: 500 km
-Max. Sebesség: 305 km/h
-Harci tömeg: 11700 kg
-Üres tömeg: 7000 kg
A
Mi-28N széria mindenidős helikopter, amely akár éjjel, akár
nappal, rossz időjárási körülmények között is bevethető.
Felderítő és tűzvezető rendszerei, az alkalmazott fegyverek
kifinomult technológiai hátteret sejtetnek, minden szinten
megfelel a XXI.- század követelményeinek. Sőt.
A T-90 közepes harckocsi
|
Napjainkban
az orosz fegyvergyártás csillaga ismét felragyogni látszik.
Hatalmas összegek állnak rendelkezésére a fejlesztőirodáknak,
akik szakadatlanul ontják a gépkarabélytól a tengeralattjárókig
minden kategóriában a legújabb technikákat. A kilencvenes évek
elején már rengeteg új rendszer állt rendelkezésre a harckocsi
ágazatban, ám az akkori pénzügyi gondok nem tették lehetővé a
különböző újítások megvalósítását.
A
T-90-es harckocsi alapjaiban megegyezik a T-72-vel, igazából csak
átmeneti megoldásnak szánták az orosz hadsereg számára, míg
az új nehézharckocsijuk (a Fekete Sas) el nem éri a
sorozatgyártásra érett állapotot. A típus jelenleg a
távol-keleti gépesített alakulatoknál áll rendszerben.
Személyzete
három főből áll: parancsnok, irányzó valamint a harcjármű
vezető.
Fegyverzete
a 2A46 125 mm-es simacsövű lövegből, egy, a löveggel
párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskából, valamint egy 12,7 mm-es
légvédelmi géppuskából áll, ám ennek hatásfoka igen alacsony
így inkább földi célok ellen alkalmazzák. A küzdőtérben
elhelyeztek még egy AK-74 típusú gépkarabélyt, amivel a
személyzet megvédheti magát, ha a harcjármű elhagyására
kényszerül. A löveg töltő rendszere teljesen automatizált, a
cső automata füstelszívóval szerelt. A fő fegyver tűzgyorsasága
6-8 lövés/perc. Lőszerjavadalmazása 43 darab lövedékből áll.
A 7,62-es géppuskához 2000 darab, a 12,7 mm-eshez 300 darab, az
AK-74-hez 300 darab áll rendelkezésre.
A
löveg alkalmas a 9M119 Svir, valamint a 9M119M Refleks típusú
tandem robbanófejes rakéták indítására. Ezen rakéták
célravezetéséhez a személyzet addig világítja lézerrel a
célt, amíg a rakéta be nem csapódik. Maximális páncélátütő
képessége 950 milliméter (!). A rakétákkal támadható
helikopter is, 4-6000 méteren belül, ami a maximális lőtávolsága
a fegyvernek.
A
felderítést és célravezetést segítő optikai rendszerek
szintén magas színvonalat képviselnek, az éjjellátó és
termovíziós eszközök, valamint a célbefogó-tűzvezető
rendszer igen jó hatásfokúak, bár nyugati társaikhoz képest
van még hova fejlődniük.
Az
alappáncél rétegelt kivitelű, ami acél, kerámia, üveg, vagy
kompozit műanyag egymásra építéséből hoznak létre, esetleg a
rétegek között légréseket hagynak. Erre szerelik fel aztán a
Kontakt-5 típusú reaktív páncélt, ami jelentősen növeli a
harckocsi sérülésállóságát.
Felszerelték
továbbá a Shtora-1 optoelektronikus aktív tankvédelmi
rendszerrel, ami a NATO-ban leginkább elterjedt TOW, HOT, és
Hellfire páncéltörő rakéták ellen hatásos. Működési
metódusa nagyjából annyi, hogy ezek a rakéták vagy
lézer-vezetősugarat, vagy infravörös-vezető pontot használnak
a cél betájolására, célravezetésre. Az infravörös irányító
rendszert egy olyan erős hőkép kibocsátásával zavarja meg, ami
elvakítja a felé közeledő rakéta vezető-rendszerét, így a
rakéta irányíthatatlanul, vagy hamis kormányparancsok alapján
robog a cél felé. Persze van rá esély, hogy véletlenül még
így is eltalálja. A lézer-vezérlésű rakéták célpontjait
lézernyalábbal világítják meg, a lézernyaláb megtörése
jelenti a célt a rakéta számára. Ilyenkor automatikusan indítja
a ködgránátokat, ezek ködfüggönyt hoznak létre a harcjármű
körül, ami áthatolhatatlan a lézerfény számára, tehát a
rakéta elveszti a célt.
Nukleáris-,
vegyi-, és biológiai fegyverek elleni védelemmel is ellátták.
Az
orosz Rosoboronexport fegyverexportőr cég jóvoltából eddig
Ciprus, India, Venezuela rendszeresítette a típust.
Technikai
adatok:
Gyártó
ország: Oroszország (Uralvagonzavod)
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Személyzet: 3 fő
Hatótávolság: 500-650 km (terepfüggő)
Teljesítmény: 1000 lóerő
Tömeg: 46.5 tonna
Max. sebesség: 65 km/h
Fegyverzet: 1 db 2A46 125 mm-es simacsövű löveg
1 db PKT 7,62 mm-es löveggel párhuzamosított géppuska
1 db 12,7 mm-es légvédelmi géppuska
Aktív védelem 3. rész
|
Az
„Aréna” rendszer
A
Drozd-2 sikerén felbuzdulva, a KBP tervezőiroda a kilencvenes évek
közepére elkészítette az addigi leghatékonyabb, a Drozd-2
képességeit is messze túlszárnyaló aktív védelmi rendszert,
melyet Aréna névre kereszteltek.
Az
alapkoncepció, a milliméteres hullámhosszú radar megmaradt,
ehhez azonban egy jóval modernebb tűzvezető számítógépet
kapcsoltak, amire a megnövekedett lefedettség, és a résztöltetek
teljes felügyeletét és irányítását biztosító rendszer miatt
volt szükség.
Miután
a legénység minden tagja lezárta a búvónyílása fedelét, a
rendszer aktiválódik, a Doppler radar megkezdi a környező légtér
figyelését. Miután észleli a fenyegetést (70-700 m/s-mal
közeledő légi cél) a radar célkövető üzemmódra kapcsol, és
készenlétbe helyezi a várható becsapódási ponthoz legközelebb
lévő védőtöltetet. A működési tartományon belülre érkező
rakéta elé kilövi a robbanóanyagot és előregyártott
repeszeket tartalmazó kazettát, mely a kellő pillanatban
repeszfelhőt képez a fenyegetést jelentő rakéta útjába. A
repeszfelhőbe berepülő objektum külső burkolatát a repeszek
áttörik, majd a harci részt még a becsapódás előtt
elműködtetik, így a járművet már csak a hatástalan és
ártalmatlan „fémhulladék” éri el maximum.
Maljutka
típusú páncéltörő rakéta harci része, az Arénával való
találkozás után
A
torony két oldalára szerelt tárolókban elhelyezett résztöltetek
– melyek a kiskaliberű lőszerek, és a közelben robbanó
lövedékek repeszei ellen páncéllal védve vannak - védőzónája
egymást átfedi, tehát ha ugyanabból az irányból még érkezne
1-2 rakéta, azok is megsemmisíthetőek az elműködött résztöltet
közvetlen szomszédai által. A rendszer által lefedett terület
azimut szerint 220°-290°, vertikálisan maximum +15°, a
résztöltetekből összesen 26 darab található a tárolókban.
(A
továbbfejlesztett Arena rendszer már a tornyon körbeforgó
tárolóval rendelkezik, tehát az egy irányból közeledő
objektumok megsemmisítése mindaddig lehetséges, amíg el nem fogy
az összes védőtöltet.)
A
rendszer mindenidős, tehát időjárástól és napszaktól
függetlenül alkalmazható, akár menet közben is.
Becsapni
elég nehéz, ugyanis a radar nem indítja meg a védelmi
mechanizmust kiskaliberű lőszerek, lassan repülő objektumok (pl:
madár, vagy a tank felé hajított kő, fémtárgy) ellen. Az
RPG-30-as páncéltörő rakéta viszont hatékonyan alkalmazható
ellene, mivel ez a fegyver csalirakétát használ, és éppen az
ilyen védelemmel ellátott járművek ellen lett kitalálva. (Erről
a fegyverről az „RPG
család legújabb üdvöskéi”
című cikkünkben írtunk bővebben.)
Hátrányaként
megemlíthető, hogy aktivált állapotában a harcjárművet
gyalogság nem kísérheti, a résztöltetek működés közben
ugyanis éppoly veszélyesek a baráti élőerőre, mint az
ellenséges rakétákra.
Ennek
ellenére azért a tervezők gondoltak a gyalogságra is, ha a
rendszer aktív állapotban van egy fényjelzés látható a
radarárbócon, valamint egy hangjelzés is bekapcsol, ha a radar
rakétaközeledést érzékel. A hangjelzéstől számítva még
simán van néhány tizedmásodperce a közelben ténfergő
katonának, hogy gödröt ásson és elbújjon…
Reaktív
páncéllal együtt szintén nem alkalmazható.
A
felülről érkező, amerikai páncéltörő rakéta, a Javelin
ellen a rendszer hatástalan.
Tény,
hogy a szovjet-orosz fejlesztéseket alapul véve mind Izrael, mind
az USA megkezdte saját aktív rendszerei fejlesztését, és
rendszerbe állítását. Izrael Trophy, illetve Iron Fist névre,
az USA Quick Kill-re keresztelte saját rendszereit.
Az
Arena tömege 1-1.3 tonna, függően a kiépítés típusától és
a kazetták számától, működéséhez 1kW áramot igényel.
Kína figyelmeztette Putyint:
az USA világháborút akar
|
Putyin
komoly figyelmeztetést kapott egy magas rangú kínai
tisztviselőtől. Ezt azért lényeges kiemelnünk, mert nem holmi
földalatti mozgalom fantáziadús
elemzőinek irományáról van
szó, amelyet közzétettek a honlapjukon, hanem a legfelsőbb
szintű kínai vezetés figyelmeztetéséről Moszkva számára. Az
FSB nyilvánosságra hozott adatai is alátámasztják, hogy a
fenyegetés valós, és az ismert összeesküvés-elméletektől sem
áll távol. A közelmúltban a kínai belügyminiszter-helyettesnek
egy Underwood nevű Blackwater-zsoldos bizalmas anyagokat adott át,
amelyekből kiderült, hogy ezek a műveletek már most is
előkészítés alatt vannak, és a közeljövőben számítani kell
olyan amerikai akciókra, amelyek célja katasztrófák okozása,
hogy a világ káoszba boruljon.
Az
Egyesült Államok az afganisztáni kudarcért a
pakisztáni vezetést okolja,
melyet azzal vádol, hogy kijátszották az amerikai vezetést és
támogatták a tálibokat. A képet bonyolítja, hogy Pakisztán
fontos stratégiai partnere Kína. Több közös vállalkozásban is
érdekeltek, többek között a kínai-pakisztáni ötödik
generációs vadászgépet is együtt fejlesztik,
valamint Pakisztán a saját tengerpartján haditengerészeti
támaszpont létesítését is felajánlotta Kínának és a nyár
folyamán Kína közölte, hogy "Kína
a saját maga elleni támadásként fog értelmezni bármiféle
Pakisztán elleni agressziót." Ezért
várható volt, hogy Pakisztán előbb
vagy utóbb terítékre kerül az
USA hadigépezete előtt. Pakisztán azonban atomfegyverrel
rendelkezik.
Van még egy csavar a történetben, miszerint az oroszok kezdik
megszellőztetni a korábbi ukrán rakéta-eladásokat. A
Szovjetunió széthullása után Irán 20 atom-robbanófejek
hordozására alkalmas rakétát vásárolt. Ezek szolgáltak később
a Sahab-3 rakéták alapjául. Állítólag a robbanófejek nélkül
vették meg, de ezt senki sem tudja leellenőrizni már, az viszont
tény, hogy Ukrajna több robbanófejjel nem tud elszámolni. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy Irán már nukleáris
robbanófejekkel rendelkezik, de azt sem jelenti, hogy nem
rendelkezik. És pont.
De
vissza a jelenre. Az átadott anyagok szerint a CIA Pakisztánban
szándékosan megfertőzött több tízezer embert dengue-lázzal,
ami egy gyengített, katonai célú baktérium, és egy kis
fejlesztés után az amerikai lakosság ellen szándékoznak
bevetni. De tervbe van véve az USA és az EU gazdaságának
szándékos bedöntése, masszív hagyományos háborúk az USA-EU
és Afrika, Ázsia, Dél-Amerika viszonylatában. Mindezek után
jönne a Nagy Béke, amikor be szeretnék vezetni a Világkormányt.
A tervezett háborúk egyikét az USA vezetné Mexikó és
Dél-Amerika ellen, egy másikat a dél-kínai tengeren egy
harmadikat pedig Pakisztán ellen, ez utóbbiban már nukleáris
fegyvereket is bevetnének. Mellesleg Pakisztánban megtörténtek
az első nyílt fegyveres összecsapások az amerikaiak és a
pakisztáni haderő között.
Underwood
- akit most tartóztatott le a CIA, mert nagy mennyiségű
nemzetbiztonsági anyagot adott át Kínának -, elmondta, hogy az
USA olyan mocskos háborúra készül, ami annyi halottat fog
eredményezni, hogy jóérzésű ember számára egyszerűen
elfogadhatatlan, ezért adta át az adatokat Kínának. Pakisztán
és Irán ellen a háború már teljesen elő van készítve, és
hogy mikor fog kirobbanni, az csak a hatalmasok pillanatnyi
döntésein múlik.
Kína
felhívta arra is a figyelmet, hogy az USA csendes-óceáni katonai
parancsoksága figyelmeztette Kínát, ne terjeszkedjen a flotta
műveleti térségében, ne távolodjanak el a partoktól
messzebbre, mert a Csendes-óceán egész területe az USA
hadműveleti zónája, és oda senkit sem fognak büntetlenül
beengedni. Kína reagált a fenyegetésre, és készenlétbe
helyezte flottáját, valamit felgyorsították az
anyahajók gyártását,
amelyekből összesen négy készül, a korábban megvásárolt
szovjet-ukrán repülőgép hordozó alapján. Közölték az
Egyesült Államok haditengerészetével, hogy a dél-kínai tengert
akár fegyveresen is megvédik, ha bárki be merészeli tenni a
lábát oda. Az amerikai figyelmeztetés Észak-Koreának, és az
oroszoknak is szól. Líbia ügyét, valamint a szíriai eseményeket
is ebbe az eseménysorba helyezték.
Kína
kifejezte aggodalmát, hogy az Egyesült Államok olyan háborúra
törekszik, amelyben először katasztrófák tömkelegét idézi
elő, járványokat fog elindítani, hogy a világ a káosz
állapotába kerüljön. Először hangzott el az
összeesküvés-elmélet gyártók tézisein kívül, hogy az
amerikaiak még a saját területükön belül is karanténzónákat
állítottak fel, és hatalmas tömegsírtelepeket hoztak létre.
Az
amerikai hadianyag gyártás a csúcson üzemel, és több háborúra
elegendő készletet halmoznak fel folyamatosan. Az előkészített
háborúknak két célja van Kína szerint: először az, hogy az
USA-val szemben felállt egységet szétverje, majd politikai
rendszereit megdöntse, a másik pedig az, hogy kieszközölje a
nyugati világban, majd az egész bolygón a világkormányt.
Kína
két módon válaszol az amerikai kihívásra. Az egyik, hogy
hadseregét, tengerészetét, rakéta technológiáit
rohamlépésekben fejleszti, a másik, hogy gazdasági háborút fog
indítani az EU és az USA között, és valószínűleg ezért
támogatja az EU-tagállamokat segély-hitelekkel.
Kína
külön kitért a kaukázusi térségre. Az USA által befolyásolt
szélsőségesek a hírek szerint tömegesen kapják különböző
csatornákon az amerikaiaktól a hadianyagot. Oroszország
belbiztonságát elsődlegesen a Kaukázusban próbálják
megingatni. Erre vonatkozólag Underwood nagyobb mennyiségű
adattal is szolgált, 10 000-nél több fényképet, dokumentumot
adott át Kínának. Az Egyesült Államok azonban próbálja
bagatellizálni az ügyet, mivel hatalmas katonai-stratégiai hiba
történt.
A
hírek nem szólnak róla, de a történethez hozzá tartozik
valószínűleg az Iránnal kapcsolatos új botrány, mely szerint
Irán merényletekre készült az Egyesült Államokon belül. A
történet már szinte sablonosnak mondható: vagy egy szeptember
11-e, vagy tömegpusztító fegyverek birtoklásának vádja, vagy
egy mostanihoz hasonló terrorcselekmény előkészítésének a
legendája és egyből készen is van az ürügy a cselekvésre. „Ha
van rajta sapka azért, ha nincs akkor meg azért verjük össze.”
Ez mind részletkérdés, a lényeg, hogy már keresik az okokat egy
háborúra.
Az
ehhez hasonló nagyszabású világfelforgató tervek persze
meglehetősen ismertek a világhálót böngészők körében, de
most először fordul elő, hogy nem egy fantáziadús weboldalról
származnak, hanem az FSB-től és a kínai belügyminisztériumtól.
Kemény
Gábor - Jövőnk.info
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése