Tengeralattjárók II.
Hegesztés
(fémek)
A hegesztés különálló
szerkezeti elemként készült fémalkatrészek oldhatatlan
kötéssel készülő összeerősítésére szolgáló művelet. A
hegesztés mint oldhatatlan
kötés,
több száz éve ismeretes, igazi fejlődése azonban csak a 19.
század végén kezdődött. Hegesztéskor a fémes alkatrészek
összekötésére belső erőket, a
fémek atomjait és molekuláit összetartó
erőket használnak fel. Ezt a kötésmódot kohéziós
kötésnek is
nevezik.
Hegesztéskor
a kohéziós kapcsolatot
többnyire úgy hozzák létre, hogy a hegesztés helyén az
alkatrészek anyagát vékony rétegben megolvasztják és így
kötik össze őket, vagy pedig az alapanyaghoz hasonló kémiai
összetételű töltőanyag: hozaganyag beolvasztásával
kapcsolják össze az alapanyagokat. Kötést létre lehet hozni úgy
is, hogy az összekötésre kerülő felületek közötti hézagot
az alapanyaggal közel sem egyező, lényegesen
kisebb olvadáspontú fémmel
töltik ki. Ez azonban diffuziós kötés, forrasztásnak nevezzük.
A
hegesztéshez szükséges kohéziós kapcsolat kétféle –
egymással kombinálható – módon hozható létre:
- ömlesztő hegesztéssel és
- sajtoló hegesztéssel.
Az ömlesztő
hegesztés a kohéziós kapcsolat létesítésének az a
módszere, amelyben az alapanyagoknak a kötés helyével szomszédos
kis részét helyileg egy közös fémfürdővé olvasztják és
abba még esetleg egy harmadik anyagnak (a hegesztőpálcának vagy
az elektródnak) egy részét is beolvasztják, majd az így
keletkezett hegfürdőt a kötést áthidaló varrattá dermesztik.
Azt az eljárást, amikor nem kötés a cél, hanem az alapanyagra a
hozaganyagot viszik fel, felrakóhegesztésnek nevezik.
Más felületi anyagminőség-igény esetén alkalmazzák.
Sajtoló
hegesztéskor a szerkezeti elemek közötti molekuláris
kapcsolatot erőhatással létesítik anélkül, hogy az
alapanyagokat megömlesztenék. Ilyen például a kovácshegesztés és
a hideghegesztés).
Ívhegesztés
Sajtoló hegesztés [szerkesztés]
Hideghegesztés [szerkesztés]
Hideghegesztés
A
hideghegesztés olyan eljárás, a melynek során az adott hideg
anyag folyáshatáránállényegesen
nagyobb feszültséggel terhelik az összekötendő felületeket. A
hegesztés során a munkadarabok nagy alakváltozást szenvednek. Ez
az alakváltozás tompahegesztéskor zömítési dudorként,
átlapolt hegesztéskor pedig keresztmetszet-csökkenésként
jelentkezik. Minden anyaghoz tartozik egy meghatározott kritikus
alakítási érték, amelynél a hegedés folyamata megindul. Ez az
érték például alumíniumnál 150%, réz esetén
175%.
A
hideghegesztés előnye, hogy kívülről nem kell hőt bevezetni,
nincs szükség hozaganyagra, különféle minőségű anyagok is
hegeszthetők egymással. Hátránya az, hogy csak a hidegen jól
alakítható anyagok hegeszthetők össze. A hideghegesztés fő
alkalmazási területe az alumínium és réz alkatrészek kötése,
valamint ezek kombinációja. A felhasználás területe döntően a
villamosipar.
Robbantásos hegesztés [szerkesztés]
Robbantásos
hegesztés
Robbantásos
hegesztéskor az összekötendő, legtöbbször nagy felületű
darabokat egymással párhuzamosan vagy szög alatt helyezik el,
majd hirtelen keltett lökéshullámokkal a munkadarabokat egymáshoz
csapják. Ennek hatására a munkadarabok összehegednek. A
lökéshullámokat úgy keltik, hogy az egyik lemez külső
felületére robbanóanyagot helyeznek
el, amelyet az egyik végén begyújtanak, vagy mind a két lemezt
robbanóanyaggal vonják be, és egyszerre gyújtják be.
A
robbantásos hegesztés időtartama néhány ezred másodperc. Ez
nem elegendő a diffúziólefolyására,
ezért a különnemű fémek kötésében nem alakulnak ki átmeneti
kémiai vegyületek, illetve a különböző acélok hegesztett
kötésében átmeneti szövetszerkezetek. A robbantásos hegesztés
sikeresen alkalmazható kettősfémek (bimetallok) kialakítására,
a szerkezeti és különleges acélok, illetve ötvözetek
egyesítésére (pl. plattírozás), elkopott szerkezeti elemek
felújítására.
Kovácshegesztés [szerkesztés]
A
kovácshegesztés a legősibb hegesztési eljárás,
amelyet lágyacélok kötésére
használnak. Bonyolult kovácsdarabokat ugyanis csak úgy lehet
elkészíteni, ha egyes részeit külön kovácsolják, és ezeket
utólag kovácshegesztéssel egyesítik. Kovácshegesztéskor a
hegesztési hőmérsékletre hevített alkatrészeket egymásra
helyezik, és a kötést külső erőhatással biztosítják. A
kovácshegesztést az acél összetételétől függően 1350 °C
körüli hőmérsékleten végzik.
A
jó kötés feltétele a tiszta, oxidmentes érintkező felületek
biztosítása. Ennek elérését segítik elő a különféle
hegesztőporok
(bórax,vörösvérlúgsó, szalmiák, hamuzsír, kvarchomok).
Ezek a hegesztőporok a revével könnyen olvadó, hígfolyós
salakot képeznek, és megóvják a felületet a további
oxidációtól.
Termithegesztés [szerkesztés]
A termithegesztés az
egyik legrégibb hegesztési eljárás. Felfedezése H.
Goldschmidt nevéhez
fűződik, aki már 1899-ben vasúti sínek összehegesztésére
alkalmazta. Jelentősége a lánghegesztés és a villamos
hegesztési eljárások fejlődésével erősen csökkent, de vasúti
sínek és csövek kötésére még gyakran használják.
Az
eljárás alapja az, hogy a fém alumínium a vas oxidjait
hőfejlődés közben tiszta vassá redukálja, miközben
alumíniumoxid képződik. Hegesztés céljára a vas oxidjai közül
főleg az Fe2O3 és az FeO jöhet
számításba. A reakcióegyenletek:
- 3FeO + 2Al ⇔ 3Fe + Al2O3 + 836 kJ ,
- Fe2O3 + 2Al ⇔ 2Fe + Al2O3 + 831 kJ .
A
folyamat erősen exoterm jellegű. A hőfejlődés
hatására a keletkező vas megolvad. A reakció azonban csak
nagyobb hőmérsékleten indul meg, ezért a keverék meggyújtására
báriumszuperoxidból és alumíniumból álló keveréket kell
alkalmazni. Ez a keverék könnyen meggyújtható, a keletkező hő
hatására a termitpor már tovább ég. Termithegesztéskor vagy
csak a képződött salak hőtartalmát használják fel a hegesztés
céljaira, vagy pedig a redukció utján keletkezett termitacél
használható kötőanyagul. Eszerint a termithegesztést háromféle
formában lehet alkalmazni:
- termithegesztés nyomással,
- termithegesztés öntéssel,
- termithegesztés öntéssel és nyomással.
Villamos ellenállás-hegesztés [szerkesztés]
Az
ellenállás-hegesztés elve
Az
ellenálláshegesztéshez a villamos áram Joule-hőjét használják
fel. A Joule-törvény értelmében az áramkörben az áramkört
alkotó elemek ellenállásával arányos hő fejlődik. A villamos
ellenálláshegesztést nagy áramerősségű (3000–15000 A) és
kis feszültségű (1–10 V) árammal végzik.
A
hegesztőáramot réz szorítópofákon át vezetik a munkadarabba.
Amikor a hegesztendő felületek hőmérséklete elérte a
hegesztési hőmérsékletet, a munkadarabokra gyakorolt erőhatással
a kötés elvégezhető.
Az
ellenálláshegesztés főbb módszerei:
- tompahegesztés,
- ponthegesztés.
Tompahegesztés [szerkesztés]
A
közel azonos keresztmetszetű, hegesztésre kerülő felületeken
átfolyó áram a nagy átmeneti ellenállás miatt nagy hőt
fejleszt, a darabok végei felmelegszenek. A felmelegedett
felületekre merőleges erő hatására létrejön a kohéziós
kötés.
Az
egyszerű tompahegesztésnél jobb eredményt biztosít az
ún. leolvasztó tompahegesztés. Az eljárás során a
hegesztésre kerülő felületeket először összeérintik, majd a
hegesztőáram bekapcsolása után széthúzzák kissé a
munkadarabokat. A két darab között ív keletkezik, egy vékony
sáv megolvad, majd a két munkadarabot dinamikus lökéssel
egyesítik.
Ponthegesztés [szerkesztés]
Ponthegesztő
készülék
Ponthegesztést
vékony lemezek és egymást keresztező acélhuzalok, hálók
kötésére alkalmazzák. A lemezeket átlapolva hegesztik úgy,
hogy a hegesztendő helyen két, rendszerint vörösrézből készült
kúpos szerszámot (áramvezetőt) szorítanak a lemezekre. Az
átmeneti ellenállás miatt a két lemez érintkezési felületén
megolvad, az elektródokkal kifejtett erő hatására a lemezek az
elektródok átmérőjének megfelelő felületen összehegednek.
Vonalhegesztés [szerkesztés]
A
ponthegesztés elvén működik, de az áramvezetőként nem kúpos
sajtolószerszámot, hanem csapágyazott és hajtott görgőpárt
használnak.
Ultrahangos hegesztés [szerkesztés]
Ultrahangos hegesztéshez
kívülről nem kell hőt bevezetni. Az ultrahang által előidézett
rezgőmozgás a hegesztendő felületek érdességi kiemelkedéseit
és az oxidrétegeket elroncsolja, és a fémes felületeket
egymásba dörzsöli. A rezgések a kis sajtolóerővel együtt
idézik elő a fém folyását. Ultrahangos hegesztéssel a
technikai fémek legtöbbje hegeszthető.
Az
ultrahangos ponthegesztőgép külsőleg ellenállás-hegesztőgéphez
hasonlít. A munkadarabok a szonotróda és gép üllője között
fekszenek. A szorítónyomást hidraulikusan vagy pneumatikusan
hozzák létre. A magnetostrikciós rezgőfej elvben egy rúdból
áll, amelyetelektromágneses gerjesztés
céljából tekerccsel vesznek
körül. A váltakozóáramú gerjesztés során váltakozó
mágneses tér keletkezik. A rúdban, a hossztengely irányában
rugalmas deformációk lépnek fel a mágneses tér változásának
az ütemében. A rúd anyagaként csak olyan fémek használhatók,
amelyeknek egyrészt nagy a magnetostrikciós hatásuk, másrészt
megfelelően nagy a szakítószilárdságuk. Legalkalmasabbak
a nikkel-
és nikkelötvözetű rudak.
Dörzshegesztés [szerkesztés]
Dörzshegesztésnek
azt a hegesztési módszert nevezik, amelynél a kötés
létesítéséhez szükséges hőenergiát az egyesítésre kerülő
felületeken súrlódással állítják elő. A hegesztés kezdeti
szakaszában alkalmazott kis erővel szabályozzák a hőképződést.
A kívánt hőmérséklet elérésekor a forgó- vagy alternáló
mozgás megszüntetésével egyidejűleg a kötés létrehozásához
szükséges nagy erőt fejtenek ki.
A
dörzshegesztőgépek fél- vagy teljesen automatikus módszerrel
dolgoznak. A dörzshegesztés elvileg esztergagépeken is
elvégezhető, a gyakorlatban azonban kivihetetlen, mert a zömítésre
alkalmas gépen zömítőerőre méretezett csapágyakra, megfelelő
fékezőrendszerre és egyéb kiegészítő berendezésekre van
szükség. Az esztergagép csapágyai a
dörzshegesztés indításakor fellépő erős rezgések
következtében nagyon gyorsan kopnak, a továbbiakban esztergálásra
alkalmatlanná válik az esztergagép.
Nagyfrekvenciás indukciós hegesztés [szerkesztés]
A
nagyfrekvenciás indukciós hegesztés tulajdonképpen
ellenálláshegesztési eljárás érintkezés nélküli
energiaátvitellel. A módszert túlnyomóan csövek hosszvarratos
tompahegesztésére alkalmazzák. A szalagéleken és az érintkezési
helyeken nagy áramsűrűséggel lehet számolni, így a csőlemez
élei megolvadnak. A kis behatolási mélység miatt ez a
felhevített zóna nagyon kicsi, ezért az érintkezési pont mögött
lévő összenyomási helyen csak minimális sorja keletkezik. A
hőnek a lemezélektől a cső belsejébe irányuló áramlását
nagy hegesztési sebességek alkalmazásával akadályozzák meg.
Ömlesztő hegesztés [szerkesztés]
Az
ömlesztő hegesztési eljárásoknál koncentrált hőhatással
kell dolgozni, hogy a hegesztendő felületek rövid idő alatt,
vékony rétegben olvadjanak meg. Ezt a hőhatást lehet biztosítani
például éghető gáz elégetésével vagy villamos ívfénnyel.
Lánghegesztés [szerkesztés]
Lánghegesztés
Lánghegesztéskor
a hegesztésre valamilyen éghető gázt és oxigént használnak.
Az égő gáz lehethidrogén, acetilén, propán, bután stb.
Az égető berendezés a hegesztőpisztoly.
Éghető gázként általában acetilént alkalmaznak.
A
lánghegesztés rokon művelete a lángvágás és
a lánggyalulás. A lángvágás elvi alapja az, hogy a
vas a fehérizzás hőmérsékletén oxigénsugárban igen gyorsan
oxidálódik, salakosodik, miközben jelentős hőmennyiség
szabadul fel. Lángvágáskor a vágandó vonal kezdőpontját
előmelegítik, majd oxigénsugárral az elsalakosodott vasat
kifújják a hézagból. Hasonló elven működik a lánggyalulás
is, ami jó eredménnyel használható öntött acéltuskók,
hengerelt bugák és szabadon alakított kovácsdarabok felületi
hibáinak eltávolítására.
Az acetilén [szerkesztés]
A
hegesztést fejlesztőből nyert vagy palackban tárolt acetilénnel
végezhetik. Az utóbbi években a palackos acetilén-felhasználás
csaknem kiszorította a gázfejlesztő használatát. A palackozott
acetilén gázt dissous-gáznak nevezik. Mind az éghető
gázt, mind az oxigént nyomáscsökkentő szelepen át vezetik a
hegesztőégőbe.
Az
acetilén elégetésekor lejátszódó kémiai reakció egyenlete:
- 2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O .
Ebből
következik, hogy tökéletes égést feltételezve 1 m³
acetilénhez 2,5 m³ oxigénre van szükség. Attól függően, hogy
az éghető gázhoz mennyi oxigént vezetnek, az égés lehet
tökéletes vagy tökéletlen (figyelembe kell venni a levegőből
felvett oxigén mennyiségét is!). Tökéletlen égéskor a lángban
még el nem égett gázok vannak, amelyek a lángot körülvevő
levegőből oxigént vonnak el. Az ilyen lángotredukáló
lángnak nevezik. Ha viszont a lángban a szükségesnél
több az oxigén, akkor oxidáló lángról beszélünk.
Az oxidáló láng csaknem minden anyag hegesztésekor káros, mert
a hegesztés helyén az oxigénfelesleget átadja a heganyagnak.
Semleges
lánggal kell hegeszteni az acélt,
acélöntvényeket, a rozsda- és hőálló acélt, a
temperöntvényeket, a vörösrezet, a bronzot,
anikkelt,
a cinket,
az ólmot,
az alumíniumot és
ötvözeteit. Acetiléndús lángot kell
használni öntöttvas hegesztésekor
és minden olyan esetben, amikor nagy széntartalmú kemény,
feltöltőhegesztésre alkalmas acélpálcával hegesztenek.
Oxigéndús lánggal egyedül a sárgarézhegeszthető.
Ilyenkor az ömledéken cinkoxid hártya képződik (a cink a
sárgaréz egyik alkotója), amely a megakadályozza a könnyen
párolgó cink elgőzölgését.
Hegesztőégők [szerkesztés]
A
tartályokból, illetve a gázfejlesztőkből vezetékeken áramló
gázok a hegesztőégőbe, azaz hegesztőpisztolyba kerülnek. A
hegesztőégőnek biztosítania kell a gázok jó keveredését,
továbbá egy pontra irányuló koncentrált lángképet kell adnia.
A hegesztőpisztolyok két csoportba oszthatók:
- kisnyomású,
- nagynyomású.
A
kisnyomású hegesztőpisztolyba az égőgázt az oxigén
szívóhatásával juttatják be. Ezek az injektoros
hegesztőpisztolyok. A nagynyomású, injektor nélküli égőkben
az oxigén és az éghető gáz fokozott nyomás mellett a
keverőkamrába jut. A beömlő gázok mennyiségét adagoló
csapokkal lehet szabályozni.
Hegesztőpálcák [szerkesztés]
A
hegesztőpálcák feladata a varrat létrehozásához szükséges
anyagmennyiség biztosítása. Anyaguk többnyire azonos vagy
hasonló a hegesztendő anyaggal. A hegesztőpálcák legtöbbször
kör keresztmetszetűek. A pálcákat kovácsolással, hengerléssel,
húzással, vagy (a képlékenyen nem alakítható anyagok esetén)
öntéssel állítják elő, néha karikába csévélve szállítják.
Villamos ívhegesztés [szerkesztés]
Ívhegesztés
Az
elektromos áram hőhatása kétféleképpen alkalmazható
hegesztési célokra. Az egyik a Joule-hővel végzett
ellenállás-hegesztés (lásd feljebb), a másik az elektromos
ívhegesztés, amely az ívfény hőhatását hasznosítja.
Az
ívhegesztés első kidolgozója Benardos volt
1885-ben. Ennél az eljárásnál az áramforrás egyik sarkát a
hegesztendő tárgyhoz, a másikat egy szénpálcához kötőtik. A
szénpálcát a munkadarabhoz érintve villamos ív keletkezik,
amely az alapanyagot az ív keletkezési helyén megömleszti, a
hézagot külön fémpálcával töltik fel). A Benardos-eljáráshoz
egyenáramot használtak. Mára csaknem kizárólagosan
a Slavianoff-féle eljárás terjedt el. Ebben az
esetben elektródként fémpálcát használnak, míg a másik sarok
a hegesztendő tárgy. A fémpálca és a munkadarab
összeérintésével lehet az ívet húzni, amelynek hőhatása mind
a munkadarab szélét, mind a hegesztőpálcát megolvasztja. A
pálca lecsepegő ömledéke szolgál a varrat feltöltésére.
ASlavianoff-eljáráshoz mind egyenáramot, mind váltakozó
áramot lehet használni.
Hegesztés elektródákkal [szerkesztés]
Bevonatos
elektródok és befogó
A
hegesztéshez használt elektródák lehetnek:
- bevonat nélküli (csupasz) és
- bevonatos elektródok.
Váltakozó
áramú hegesztéskor a csupasz hegesztőpálca, amelynek
összetétele közelítőleg megegyezik a munkadarab összetételével,
nagyon kevés iont termel a villamos ívben. Ezért ilyen pálcával
csak egyenáramról lehet hegeszteni, tekintettel arra, hogy
váltakozó áramú ívben a feszültség – 50 periódusú áram
esetén – másodpercenként százszor halad át a nullponton, így
az ív újragyulladásához az a csekély ionizáció, amely csupasz
pálcával létrejön, nem elegendő. Ezért már korán megjelentek
az ív stabilitásához szükséges bevont pálcák. A bevonathoz
olyan anyagot használnak, amely sokkal jobban ionizálható, mint
az alapanyag. A bevonat ezen túlmenően az ömledék oxidációját
is megakadályozza.
A
hegesztő elektródok bevonatainak több típusa van:
- vasoxidos,
- vas-mangánoxidos,
- rutilos,
- cellulóz típusú,
- bázikus.
Az
egyenes, külsején bevont elektródokon kívül létezik porbeles
elektródhuzal is, amely acélszalagból készült körszelvényű
vagy lapos cső, belsejében por alakú töltettel. Ez az elektród
hajlítható, tekercselhető (ellentétben a ridegsége miatt csak
egyenes szálban forgalmazott külső bevonatos elektródokkal).
Fedettívű automatikus hegesztés [szerkesztés]
Minthogy
a kézi ívhegesztés nagyon munkaigényes, sok jól képzett
szakmunkást igényel, ezért a hegesztési folyamatok gépesítésének
és automatizálásának igénye hamar felmerült. A fedettívű
hegesztés ilyen módszer. A villamos ív fedőpor réteg alatt ég,
amelyet egy tölcséres adagoló juttat a varrathézagba.
Elektródaként különleges összetételű csupasz huzalt
használnak.
A
fedettívű hegesztés előnyei közé tartozik a nagy hegesztési
teljesítmény, a mély beolvadás, a hegesztés folyamatos és
mentes a szubjektív hatásoktól, a varrat jó minőségű,
valamint csekély a fajlagos villamosenergia-felhasználás.
Védőgázas ívhegesztés [szerkesztés]
A
védőgáz feladata az ívhegesztés során az oxigén és a
nitrogén kiszorítása a hegesztés közvetlen közeléből,
valamint befolyásolja a hegfürdő viszkozitását, így hatással
van annak nedvesítő képességére. A védőgázas hegesztést a
kötések jó minősége, a fedőpor- és a salak-eltávolítás
elmaradása, semleges védőgáz alkalmazásakor a varrat kémiai
összetételének állandósága, a koncentrált hőhatás
következtében a keskeny hőhatásövezet, és ennek megfelelően a
minimális elhúzódás jellemzi.
A
védőgáztól függően ötvözetlen, gyengén és erősen ötvözött
acélok, könnyű- és színesfémek, ill. ötvözetek, valamint
különleges fémek és ötvözeteik egyaránt jól hegeszthetők. A
legelterjedtebb eljárások: az argon,
a hélium és
a szén-dioxid védőgázas hegesztés, valamint az ezekből készült
gázkeverékekkel történő hegesztés. A gázkeverékek esetén az
egyik alkotó lehet oxigén, valamint nagyon kis mértékben
nitrogén is. Léteznek három, illetve négykomponenses védőgáz
keverékek is.
Argon
védőgázas volfrám-elektródos ívhegesztés (AWI)
Az
argon védőgázas AWI-hegesztéskor a volfrám-elektród és az
alapanyag között húzott ívet argon gázburok veszi körül. A
gázburok hatásossága nagymértékben függ a gáz sűrűségétől
és a hegesztés sebességétől (nagy hegesztési sebesség esetén
az ív kiléphet a védőgáz burokból).
Az
argongázban égő ív sok szempontból eltér a levegőben égő
ívtől. Az argon egyatomos gáz, amelyben az elektronok
mozgékonysága sokkal nagyobb, mint a kétatomos gázokban. Egy
másik jellegzetes különbség az, hogy az ív egy igen nagy
olvadáspontú volfrám-elektród és egy viszonylag kis
olvadáspontú fém között ég (különösen nagy a két
olvadáspont közötti különbség például alumínium
hegesztésekor), azaz az anód és a katód hőmérséklete között
jelentős különbség adódik.
A
hőmérséklet-különbség nagymértékben függ attól, hogy
egyenes, vagy fordított polaritású kapcsolást alkalmaznak.
Egyenes polaritású kapcsoláskor a volfrám-elektród a negatív,
a hegesztendő anyag a pozitív sarok. Ebben az esetben az
elektródon levő katódfoltból igen nagy sebességű elektronok
indulnak ki, amelyek az anódként kapcsolt alapanyagba ütköznek,
amely aránylag keskeny területen, de nagyon erősen felmelegszik.
Az így képződő varrat tehát keskeny, de nagyon mély. Az
argongáznak ebben az esetben csak védőgáz szerepe van.
Fordított
polaritású kapcsoláskor, amikor a hegesztendő anyag a negatív
pólus, a nagy sebességű elektronok a volfrám-elektród felé
áramolnak, és abba ütközve fejlesztenek nagy hőt. A fordított
polaritású kapcsolás előnye az, hogy a nagy sűrűségű, nagy
tömegű argon ionok a tárgy felületére ütköznek, és az ott
lévő esetleges oxid- és nitridhártyát feltörik, felbontják.
Ebben az esetben az argongáznak nemcsak védőhatása, hanem
tisztító hatása is van.
Argon-védőgázas
fogyóelektródos ívhegesztés
Rövidítése:
AFI, nemzetközileg a MIG betűszót használják (Metal Inert Gas).
Az eljárás során a hegesztőív a folyamatosan előrehaladó
hegesztőhuzal és a munkadarab között ég. A hegesztőhuzalt két
vagy négy görgő tolja előre, amelyeket a huzalelőtoló
hajtószerkezete mozgat. A hegesztőhuzalt a hegesztőpisztoly
huzalvezető spirálján, valamint a rézből, réz-cirkónium
ötvözetből készült áramátadón keresztül vezetik a hegesztés
helyére. AFI-hegesztéskor egyenárammal dolgoznak, és legtöbb
esetben fordított polaritást alkalmaznak.
Széndioxid
védőgázas fogyóelektródos ívhegesztés
Rövidítése:
CFI vagy MAG (Metal Active Gas). Ezt az eljárást elsősorban
ötvözetlen és gyengén ötvözött szerkezeti acélok
egyesítésére használják. A CO2 védőgáz
alkalmazásakor problémát jelent, hogy a szén-dioxid gáz
szén-monoxidra és oxigénre bomlik, ezért jelentős oxidációval
lehet számolni. Az elektródhuzalba ezért dezoxidáló elemeket
(mangánt és szilíciumot)
ötvöznek. Előnye a gáz olcsósága és a mély beolvadás,
hátránya a nyugtalan hegesztési ív, ebből következő erős
fröcskölés. Impulzushegesztésre nem alkalmas.
Kevertgázas
fogyóelektródás ívhegesztés
Argon
és a szén-dioxid gáz keverékéből álló védőgáz alatt
végzik a hegesztést (CORGON).
Hidrogén
védőgázas ívhegesztés
A
hidrogén védőgázas ívhegesztést arcatom-hegesztésnek
is nevezik. Az eljárás során az ív két volfrámpálca között
ég, amely íven hidrogén gázt fújnak keresztül. Az ív
hőmérsékletén a molekuláris hidrogén atomos hidrogénné esik
szét, majd a hidegebb részeken az atomos hidrogén ismét
molekuláris hidrogénné alakul. Az első folyamat hőfogyasztó, a
második pedig hőleadó. A hegesztés tehát tulajdonképpen az
atomos hidrogén molekuláris hidrogénné való visszaalakulásakor
fejlődő hővel történik. Az arcatom eljárásban tehát a
hőhatás közvetve, az ív hőhatása révén létesül, a
hegesztés helyét pedig körülveszi a hidrogén gázatmoszféra.
Az
eljárás hátránya az, hogy – mivel egyes fémek folyékony
állapotukban nagy mennyiségű hidrogént képesek oldani – a
varrat könnyen porózussá válhat. Ezért az eljárás nem
alkalmas például nikkel vagy
nagy nikkeltartalmú króm-nikkel acélok, réz és
rézötvözetek hegesztésére. Manapság gyakorlati jelentősége
nincs, ipartörténeti érdekesség.
Elektronsugaras hegesztés [szerkesztés]
Elektronsugaras
hegesztés
Az
elektronsugaras hegesztés alapja az, hogy elektronokat mintegy
105 km/s
sebességre gyorsítanak, amelyek ütközésekor (lefékezésükkor)
a kinetikai
energia hővé
alakul, és helyileg megolvasztja a munkadarabot. Az igen nagy
energiakoncentráció hatására a hevített pont hőmérséklete
elérheti akár az anyag forráspontját is. Ezt használják ki
például a zafír, a rubin, a gyémánt és a keményüveg
fúrására. A nagy energiasűrűség keskeny és mély varratok
előállítását teszi lehetővé. Az elektronsugaras hegesztés
gyakorlatilag minden anyag egyesítésére alkalmas, beleértve a
különleges anyagokat és azok tetszés szerinti párosítását
is.
Lézersugaras hegesztés [szerkesztés]
A
lézersugaras hegesztéshez szilárdtest-lézereket alkalmaznak. A
szilárdtest-lézer olyan fényforrás, amely nagy energiájú
fényimpulzusokat bocsát ki. A lézerhatás úgy jelentkezik, hogy
a nagy intenzitású fény formájában kapott energiát a rubin
rezonátorba sugározzák, a besugárzott fény egy csekély részét
a rezonátor egy rövid időre elnyeli, és nagy energiájú
impulzusként újra kisugározza. A lézersugaras hegesztés
elsősorban vékonyabb anyagok hegesztésére alkalmas, főleg
ponthegesztésre, vagy pontsorok készítésére. Nagy előny, hogy
a hegesztőkészülék és a munkadarab között nincs szükség
közvetlen érintkezésre, ezért a lézerhegesztés jól
használható ott, ahol a mechanikus alakváltozásokat vagy a
kémiai szennyeződéseket mindenáron el kell kerülni.
Plazmasugaras hegesztés [szerkesztés]
A plazmasugár nagy
energiatartalmú ionizált elemi részecskék áram. A hegesztésen
kívül vágáshoz, felületbevonáshoz és hőkezeléshez
használható. Plazmasugár akkor keletkezik, ha a villamos ívet
normál állapotához képest egy lényegesen szűkebb csatornán,
egy fúvókán való áthaladásra kényszerítik. A plazmaképző
és a vágógáz molekulái az ív hőhatására disszociálnak,
az atomok külső elektronhéjáról elektronok szakadnak le, azaz a
gáz ionizálódik.
A gáz hevítésére, disszociációjára és ionizációjára
fordított igen jelentős hőmennyiség a visszaalakulás során
aztán ismét felszabadul. A plazmasugár hőmérséklete
10 000–30 000 °C között változhat. Plazmasugár
létesítéséhez semleges és aktív gázokat használnak (pl. Ar,
Ar + H2,
Ar + N2,
H2 +
N2,
levegő).
Plazmavágáskor
az anyag megolvasztását, részbeni elgőzölögtetését és az
olvadt anyag eltávolítását a nagyhőmérsékletű és
nagysebességű gázsugár végzi. Plazmasugárral a legkülönfélébb
fémek és ötvözeteik, valamint nemfémes anyagok is vághatók.
Az átvágható vastagság elsősorban az anyag minőségének és a
berendezés teljesítményének a függvénye.
Rádiólokátor
A rádiólokátor,
rövidebben radar (a Radio Detection And Ranging,
magyarulrádióérzékelés
és távmérés)
olyan berendezés, mely az általa kisugárzottrádióhullámok (3 MHz
– 110 GHz frekvencia,
100 m – 2,7 mm hullámhossz)
visszaverődésének érzékelése alapján különféle tárgyak
helyét tudja megállapítani. Elterjedten alkalmazzák a
repülésben, a hajózásban, a haditechnikában, a meteorológiában,
valamint számos más területen. Az adó és a vevő jellemzően,
de nem mindig, egy berendezésbe van építve.
Az
első rádiólokátorokat az 1930-as
években kezdték
rendszerbe állítani, a második
világháborúban már
elterjedten alkalmazták, elsősorban a légvédelmi feladatokra,
főleg Angliában és Németországban.
A háború alatt Bay
Zoltán az Egyesült
Izzóbanfejlesztett
rádiólokátort, ennek segítségével 1946-ban,
alig egy hónappal egy amerikai kutatócsoport után (de sokkal
nehezebb körülmények között dolgozva, és sokkal pontosabban),
a világon másodikként sikerült a Holdról visszaverődést
érzékelnie és ezzel megmérnie a Hold pontos távolságát a
Földtől.
típusú
lokátorának antennája, mögötte elektronikája
A rádiólokátorok funkció szerinti csoportosítása [szerkesztés]
- Felderítőradar
- Meteorológiai radar
- Térképező radar
- Távolságmérő radar
- Magasságmérő radar
- Sebességmérő radar
- Tolatóradar
Radar egyenlet [szerkesztés]
A
vevőantennára visszaérkező teljesítményt(Pr)
a radaregyenlet adja meg:
ahol
- Pt = kisugárzott teljesítmény
- Gt = az adóantenna nyeresége (gain)
- Ar = a vevőantenna effektív apertúrája (felülete)
- σ = radar keresztmetszet(radar cross section), vagy a cél szórási együtthatója
- F = terjedési tényező
- Rt = az adó és a cél távolsága
- Rr = a vevő és a cél távolsága
Abban
az esetben ha az adó és a vevő (közös) ugyanott
található, Rt = Rr és
a Rt²Rr² kifejezés
helyettesíthető R4-el, akkor R a
távolság.
Így
az eredmény:
Ez
azt mutatja, hogy a visszaérkező jel a távolság negyedik
hatványával csökken, ami azt jelenti, hogy a visszavert
teljesítmény távoli tárgyak(célok) esetében nagyon-nagyon kis
értékű lesz.
A
fenti egyenlet F =
1 egyszerűsítése vákuumra vonatkozik,
ahol nincs interferencia. A terjedési tényező szolgál
magyarázatul a többutas terjedésre, az árnyékolásra és függ
a környezet minden egyes részletétől. A valóságban a Path
veszteségeket (pathloss) hatásokat is figyelembe kell venni.
Szonár
A szonár (angol
rövidítés: sonar - „sound navigation and
ranging”, jelentése = hanggal való navigáció és felderítés)
vízalatti műveleteknél a legfontosabb érzékelő, felderítő,
navigáló eszköz (kisebb részben kommunikációs célra is
használható). Néha hangradarként is hivatkoznak rá.
Egy
amerikai SH-3H Sea King helikopter AN/AQS-13 típusú
szonárt ereszt a vízbe
Története [szerkesztés]
1942
elejére az USA partjaitól keletre a németek mintegy félmillió
tonna vízkiszorítású amerikai és szövetséges hajót
süllyesztettek el. Emiatt kezdődött a szonár,
a víz alatti radarkifejlesztése
amerikai és brit közreműködéssel. Akkori neve „Asdic” volt
(Asdic: Allied Submarine Detection Investigating Committee =
szövetséges tengeralattjáró-felderítő vizsgálóbizottság). A
szonár alkalmazásával lehetővé vált a német tengeralattjárók
korai felismerése, és az USN part menti hajói egyre javuló
hatékonysággal szálltak szembe velük. 1943-ra kiegyenlítődtek
az erőviszonyok: az elsüllyesztett német tengeralattjárók száma
megegyezett a Szövetséges erők elsüllyedt hajóinak számával.
Az Atlanti
csata végére
a németek 1175 tengeralattjáróból 781-et elvesztettek, ebből
191-et az USN süllyesztett el. A második világháború alatt a
német tengeralattjárókon szolgáló tengerészek 75%-a
meghalt.[1]
Működési elve [szerkesztés]
A
szonár hanghullámokat alkalmaz,
amik vízben nagyobb sebességgel és nagyobb távolságra
terjednek, mint levegőben.
A
szonár elve bármely összenyomhatatlan folyadékban alkalmazható,
jelen szócikk elsősorban a katonai alkalmazásokat tárgyalja,
amik a sós vizű óceánokban valósulnak meg.
A
hanghullámok levegőben 21 °C-on 344 m/s sebességgel
terjednek és energiájukat gyorsan elveszítik. A hanghullám
vízben való terjedési sebessége függ a víz hőmérsékletétől
és sótartalmától. A vízben való terjedési sebesség
jellemzően 1500 m/s. Míg a levegőben a csillapítás
50 dB/km,
vízben ez 0,1 dB/km alatti érték (a frekvenciától függ).
Így azonos energiát feltételezve a hanghullám vízben mintegy
500-szor akkora távolságot tesz meg, mint levegőben (sőt, még
ennél nagyobb is lehet, ha különleges hatások állnak elő,
például ha mélyvízi csatornákban való terjedésről van szó).
Fajtái [szerkesztés]
A radarhoz hasonlóan
létezik aktív és passzív
szonár.
Aktív szonár esetén a berendezés rövid idejű hangimpulzust hoz
létre, majd a visszaverődő hanghullámokat érzékeli. Passzív
szonár esetén csak érzékelés történik, kisugárzás nem.
A
hanghullám energiájának elnyelődése nagyban függ a hullám
frekvenciájától. Például egy 20 kHz-es hang 4-szer jobban
elnyelődik, mint egy 10 kHz-es. Vagyis alacsonyabb frekvencia
esetén nagyobb észlelési távolság érhető el. Ugyanakkor
azonban nagyobb felbontási igény esetén nagyobb frekvencia
alkalmazása szükséges. A pontossági igénynek és a szükséges
távolságnak megfelelően választják meg az alkalmazott
frekvenciát.
Az
aktív szonár hallható hangot bocsát ki 5 és 20 kHz között,
a kiadott impulzus 12,5-től 700 ezredmásodperc közötti. Az
impulzust „ping”-nek nevezik, a folyamatot „pingelés”-nek
vagy „pendítés”-nek. A torpedókban lévő szonár
frekvenciája magasabb, 20–35 kHz körüli, a rövidebb
távolság és a magasabb pontosságigény miatt.
A
víz alatt nem csak a tengeralattjárók, hanem bálnák és
egyéb élőlények is bocsátanak ki hangokat, illetve természeti
folyamatok, példáulvulkánok vagy
szeizmikus mozgások is.
Alkalmazása [szerkesztés]
Szonár
megtalálható minden (katonai) tengeralattjáróban,
de sok hajón is, sőt helikopterhez is
csatlakoztatható speciális szonár (ami hosszú kábelen a vízbe
lóg), repülőgépről pedig nagy számú, olcsó, passzív szonárt
dobnak a vízre (angol nevük sonobuoy),
amik a mélyben haladó tengeralattjárók hangját érzékelik és
továbbítják a repülőgép felé.
A
felszíni hajókon a szonár nagy számú hangsugárzóból és
mikrofonból áll, amik elrendezése kör alakú, vagy egymásra
merőleges egyenesekből áll.
A
térképészetben és régészetben a szonár víz alatti területek
háromdimenziós feltérképezésére használható.
Kisebb,
kézben tartható méretben búvárok, vagy akár horgászok is
alkalmazzák (ez utóbbi neve: „halradar”).
Felhasználása [szerkesztés]
Egy
tengeralattjáró jellemzően passzív szonárt alkalmaz, vagyis
„figyel”, begyűjti a hanghullámokat és speciális
számítógépes programmal elemzi azokat. Aktív szonár
alkalmazása csak indokolt esetben történhet, hiszen ilyenkor a
kibocsátó a saját pozícióját felfedi az esetleges ellenség
előtt.
A
tengeralattjáró haladása valamilyen hajtóművel történik, ami
propellert hajt meg. A propeller mozgása során a vízben buborékok
keletkeznek, amik a víznyomás hatására összeroppannak,
vagyis kavitáció lép
fel, ez pedig jellegzetes és viszonylag erős hanghatással jár. A
hajó belsejében működő egyéb forgó, mechanikus szerkezetek is
kelthetnek a hajótesten kívül is észlelhető hangot, sőt még a
legénység hangja is hallható lehet. Ezek a hangok nagy távolságra
eljutnak.
A
hang terjedése a vízben nem egyenes vonalban történik, hanem a
különböző tulajdonságú vízrétegek határán megtörik vagy
visszaverődik, ezért ezeket a hatásokat számításba kell venni
a hangforrás helyének meghatározásánál.
Érdekesség,
hogy a nagyobb bálnák bizonyos hangjai összetéveszthetők a
tengeralattjárók hangjaival, sőt egyes környezetvédők szerint
a szonárok hangja megzavarja az állatok navigációját, ezért az
állatok a sekély vízbe tévednek és ott megfulladnak (jellemzően
bálnákról és delfinekről van szó).
A
szonár alkalmazása mellett a katonai vízijárművek mágneses
anomália-detektort
is használnak az ellenséges tengeralattjárók felderítésére.
Ennek működése azon alapszik, hogy a Föld mágneses
terében haladó
nagyméretű fémtest zavart kelt, ami megfelelő műszerekkel
észlelhető.
Elhárítása [szerkesztés]
Szonár
alkalmazása ellen kétféle megközelítés létezik: a beérkező
hanghullámok elnyelése vagy szétszórása, illetve hangkeltő
eszközök kibocsátása, amik megtévesztik az ellenséget.
Rakéta
A rakéta olyan
jármű vagy repülőeszköz, amely a sugárhajtás elvén, az égési
gázok kilövellésével a mozgatásához szükséges tolóerőt a
környezettől függetlenül állítja elő. Arakétahajtóműveket is
gyakran rakétaként emlegetjük.
Az
összes rakétatípusban az égési gáz a hajtóanyagból termelődik,
amelyet a rakéta magával visz. A rakéta meghajtása az égési
gázok gyorsulásával jön létre (lásd Newton
harmadik törvényét).
A rakéták általában folyékony- vagy szilárd-hajtóanyagúak.
A
rakéták egyik fontos típusa a hordozórakéta,
amelyet az űrkutatásban használnakűreszközök elindítására.
A hadtudományban indítási
és a becsapódási hely szerint osztályozzuk őket, ez lehet
levegő, föld, vízfelszín (például levegő-föld rakéta). A
rakétahajtású fegyverek első tömeges alkalmazására a második
világháborúban került
sor. Ezek többnyire nem irányított, tüzérségi, vagy
repülőgép-fedélzeti fegyverek voltak. Az első, irányított
levegő-levegő rakéta a II. világháború idején kifejlesztett
német Ruhrstal
X–4 volt.
Modern
hordozórakéta indítása
Történet [szerkesztés]
Az
első rakéták az ókori Kínában jelentek
meg Kr.
e. 300-ban,
de lehetséges, hogy csak 1000 évvel később.
Ekkor tűzijátékokra használták
őket. A 12.
században jelentek
meg a rakéták, mint fegyverek.
A 20.
században Robert
Goddard építette
meg az első folyékony-hajtóanyagú rakétát. Már1903-ban
megjelent Konsztantyin
Ciolkovszkij rakétákról
szóló munkája (Исследование
мировых пространств реактивными
приборами,
durván fordítva: A
világűr kutatása rakétameghajtású eszközökkel).
A rakétafejlesztéshez hozzájárult az erdélyi születésű Hermann
Oberth is. 1923-ban
egy könyve jelent meg Rakéta
a planetáris térben (Die
Rakete zu den Planetenräumen)
címmel.
A XX.
században először Németországban végeztek
komoly rakétakísérleteket, a második
világháború idején,
amelyekből megszületett a V–2.
Ez a rakéta volt a mostani ballisztikus
rakéták és
az űrhajózási hordozórakéták őse.
A rakéták működése [szerkesztés]
Jelenleg
a rakéta az egyetlen olyan eszköz, amivel tudományos
laboratóriumokat, szállítóeszközöket tudunk az űrbe juttatni.
A rakéta reaktív elven működik. Ezt az elvet Isaac
Newton fogalmazta
meg a mozgó testek kinetikájára vonatkozó III. axiómájában,
eszerint két test egymásra hatásakor az erők mindig páronként
lépnek fel, a hatóerővel ellentétesen egy azonos nagyságú ún.
reakcióerő lép fel. A jelenséget már Newton előtt is
tapasztalták, például fegyvereknél érezhető
a „visszarúgás”. Az elv a következő: ha egy zárt tartályban
nagy nyomású gáz van, amit egy nyíláson keresztül hagyunk
kiáramlani, akkor a kiáramlás irányával ellentétes irányú
ellenerő fogja mozgatni a tartályt. Természetesen ez az erő
csekély, legalábbis ahhoz,
hogy űrhajókat vagy műholdakat állítsunk
vele pályára. A mozgató erőt az impulzusmegváltozása
adja, (természetesen a kiáramló gáz mozgásmennyiségére
gondolunk) F = dI / dt (a
képletet szintén Newton adta meg). Ezt az egyenletet integrálva a
változó tömegű rakéta végsebességére (a rakéta tömege a
gázkiáramlás miatt csökken) a
,
Ahol
- c: a gáz kiáramlási sebessége,
- m0/m(t) a rakéta tömegaránya (kezdeti tömeg / végső tömeg),
- V(t) pedig a végsebessége.
Ebben
az esetben eltekintettünk a gravitációs hatástól, melyet
beszámítva az egyenlet a
alakra
hozható, ahol m a kiáramló gáz tömege. Tehát a rakéta
sebessége függ a kiáramló gáz sebességétől. A cél tehát
nagyobb kiáramlási sebesség elérése; láthattuk, hogy a hideg,
nagy nyomású gáz energiája kevés. Az anyagok elégetése során
gyorsan keletkező gázok hőmérséklete, illetve zárt térben, a
nyomása elég nagy lehet, tehát belsőenergiájuk is nagy, ezt
kell mozgási energiává alakítani.
Ezt
a feladatot (ti. a munkaközeg gyorsítását) az
ún. rakétahajtóművek végzik.
A rakétahajtómű egy különleges sugárhajtómű,
mely környezetétől függetlenül működik, hiszen a működéshez
szükséges hajtóanyag-ot és
az égéshez szükséges oxidáló
anyagot is
maga a rakéta szállítja. Ezért működhet a rakéta hatékonyan
a vákuumban vagy
akár víz alatt is. Aszerint, hogy a munkaközegként szolgáló
gázt milyen módon gyorsítják fel
megkülönböztetünk kémiai-, nukleáris- és elektromos hajtóműveket.
Jelenleg kémiai rakétahajtóműveket használnak, az elektromos
rakéták nem elterjedtek, az atom rakéták még csak kísérleti
stádiumban vannak. A kémiai hajtóművek hagyományos
tüzelőanyagok elégetéséből nyerik a magas hőmérsékletű
gázokat, melyeket a fúvókán kivezetve gyorsítanak. A kémiai
hajtóműveket a felhasznált tüzelőanyag halmazállapota szerint
szilárd, folyékony vagy hibrid hajtóanyagúaknak nevezzük.
A
mai hajtóanyagokkal illetve hajtóművekkel Kb. 3000 – 5000 m/sec
kiáramlási sebességet lehet elérni, és ez az első
kozmikus sebességhez kevés.
A másik fontos tényező, a tömegarány ugyanis a gyakorlatban nem
nagyobb 10-nél, melynek természetes alapú logaritmusa 2,3. Ebből
következik, hogy egyetlenegy rakétafokozattal nem
tudunk jelenleg pályára állítani hasznos terhet (bár az USA-ban
folytak kísérletek egyfokozatú rakétajárművel az ún. DC-X-
el, több-kevesebb sikerrel). A legjobb megoldás erre a lépcsőzés
elve, azaz több rakétafokozat kombinálása. Ha az első
rakétafokozat kiég, akkor leválik a komplexumról és a második
fokozat a gyújtás után tovább gyorsítja az amúgy is könnyebbé
vált rakétát. Néhány rakéta első fokozatára külön gyorsító
rakétákat helyeztek el. Általában 3- 4 fokozatot alkalmaznak, de
születtek valóságos rakétaóriások is, mint például az
amerikai Saturn
V.
Rakéták aerodinamikája [szerkesztés]
Repülés
közben a rakétára a környező levegővel való kölcsönhatásból
eredő különféle erők hatnak.
Természetesen ezen aerodinamikai erők
befolyással vannak a rakéta röppályájára, sebességére, az
elért magasságra stb. Ebben a fejezetben a rakétatechnikában két
legfontosabbnak tartott jelenségről lesz szó. Egyik a
rakéta stabilitása,
a másik pedig a rakétát fékező légellenállás.
A
stabilitás a rakéta (vagy bármely más repülő test) röppályán
való viselkedését jellemzi. Alapvetően egy rakéta lehet
aerodinamikailagstabilis, instabilis vagy semleges.
Egy stabil rakéta követni fogja a kilövőállvány által
megadott irányt és automatikusan korrigálja a nemkívánatos
kitérést az eredeti röppályához képest. Egy instabil rakéta
röppályája megjósolhatatlan, jellemző hogy repülés során
többször is irányt változtat, teljesen önkényesen. Mozgása
kaotikus, néha pörög, néha bukdácsol, előfordulhat hogy
megfordul és visszaesik a fejünkre. Egy semleges rakéta a
kilövőállványt elhagyva egy darabig még repülhet egyenesen, ám
a legkisebb széllökés is könnyen kitérítheti pályájáról. A
három esetet a következő rajz szemlélteti:
Magától
értődik hogy a stabil viselkedés kívánatos ahhoz, hogy egy
rakéta jól repüljön. A stabilitást a
rakéta tömegközéppontjának ésnyomásközéppontjának egymáshoz
viszonyított helyzetéből lehet meghatározni. A tömegközéppont
(jele CG az angol "Center of Gravity"-ból) szószerint
értendő, míg a nyomásközéppont (CP az angol "Center of
Pressure"-ból) azt a pontot jelöli ahol a rakétára ható
aerodinamikai erők eredője hat. Egy rakéta statikusan stabil, ha
a CG a CP előtt helyezkedik el, függetlenül a rakéta alakjától.
Helikopter
A helikopter olyan
aerodinamikus légi jármű, amely motor segítségével
forgatott szárnyakkal tudja önmagát a levegőbe emelni. Repülési
magasságát és irányát nem szárnyakkal és vezérsíkokkal,
hanem a forgószárnyak állásszögének változtatásával tudja
szabályozni. A helikopter szó a görög helix (csavar)
és pteron (szárny)
szavakból keletkezett. A motor meghajtású helikoptert a szlovák
származású Jan Bahyl találta fel. Az első stabil, sorozatban
gyártott típust Igor
Sikorsky tervezte.
A
merevszárnyú gépekhez képest a helikopterek sokkal
összetettebbek, drágábbak, körülményesebb a fenntartásuk és
kisebb a teherbírásuk. Jelentős előnyük, hogy a helikoptert a
levegőben tartó felhajtóerő megteremtéséhez a helikopternek
nem kell viszonylag nagy sebességgel mozognia, mint a
repülőgépeknek: a helikopter képes egy helyben függeszkedni,
hátrafelé haladni, és mindenek felett függőlegesen egészen kis
helyen is le- és felszállni. Pusztán a töltőállomások helye
korlátozza mozgásterét.
Felhasználási területei [szerkesztés]
Egyaránt
tölt be civil és katonai szerepet, beleértve csapatszállítást,
tűzoltást, hajók megközelítését, sebesültek szállítását,
civil és rendőrségi megfigyelést, valamint teherszállítást.
A helikopter története [szerkesztés]
I.
e. 400 körül a kínai gyerekeknek volt egy ehhez hasonló játékuk.
Véletlen egybeesés, hogy a Wright
testvérek gyermekkorukban
kaptak egy ilyen röptető játékot, amely teljesen lenyűgözte
őket. A kereskedelem révén ez a játék bejárta egész Európát,
valamint egy festmény is készült róla.
Első
magyar helikopter
Az
első elképzelés egy emberszállító helikopterről Leonardo
Da Vinciben fogalmazódott
meg a 15.
században,
de csupán a 20.
században,
a motormeghajtású repülőgépekután
kezdődhetett meg gyártásuk. Ezen gépek úttörői többek
közt Jan
Bahyl, Louis
Breguet, Paul
Cornu, Juan
de la Cierva, Emile
Berliner, Ogneslav
Kostovic Stepanovic,Heinrich
Focke és Igor
Sikorsky voltak.
Az első irányított repülést Raúl
Pateras de Pescara végezte
el Buenos
Airesben 1916-ban.
A magyar Asboth
Oszkár szerepét
a helikopter kifejlesztésében vitatják, egyes források
szerint Kármán
Tódor munkásságát
sajátította ki.[1]
A felhajtóerő [szerkesztés]
A
hagyományos, merevszárnyú repülőgépek azon az elven működnek,
hogy a gép szárnyai fölött és alatt előrehaladás közben
légnyomáskülönbség alakul ki, így felhajtóerő képződik. A
helikopter ugyanezt a fizikai elvet használja ki, azzal a
különbséggel, hogy csupán a rotorlapátokon keletkezik
felhajtóerő, nem a gép szárnyain (ha egyáltalán vannak, a
szárnyakon keletkező felhajtóerő elhanyagolható a rotorokon
képződő erőhöz képest).
Az
Eurocopter EC120B nyolclapátos farokrendszere
HH-65
Dolphin helikopter főrotorja (animáció)
A
rotor forgatásának reakciónyomatéka azonban az ellenkező
irányba forgatná a helikopter törzsét, ezért egy kisebb,
vízszintes tengelyű hátsó rotort használnak, ami ellensúlyozza
aforgatónyomaték hatását.
Ezt a légcsavart néhány modellnél beleágyazzák a farokrészbe,
így kevésbé károsodhat, kisebb veszéllyel van a körülötte
tartózkodókra, és a légellenállása is
kedvezőbb.
Egy
másik mód az ellentétes forgás kiküszöbölésére, ha két,
egymás fölött, mellett, vagy mögött elhelyezett, ellentétes
irányba forgó rotort használnak, mint például a Boeing CH–47
Chinooknál vagy
a Kamov Ka–50-nél.
A két egymás feletti rotorelrendezésű változatot koaxiális
elrendezésnek nevezik, mivel a rotorok meghajtótengelyei
koaxiálisan (egymásban) helyezkednek el. Ezt az elrendezést
Nyikolaj Kamov terjesztette el az 1950-es
években,
és gyakorlatilag az összes Kamov helikopter ezzel az elrendezéssel
készült.
Döntő
fontosságú a helikopter megpördülésének ellensúlyozásához
szükséges erő beállítása. A farokrotor a hajtómű
teljesítményének 30%-át felemészti, és nem segít a helikopter
felemelésében vagy mozgatásában. Éppen ezért a helikopter
farokcsúcsát meghajlítják, hogy az nagy sebességnél a
légáramlást kihasználva ellensúlyozza a forgatóhatást és
több erőt hagyjon a főrotornak. Ez azonban nehézzé teheti az
egy helyben lebegést szeles napokon.
Irányított repülés [szerkesztés]
Természetesen
a helikopternek is kormányozhatónak kell lennie. Ezt a problémát
a repülőknél viszonylag könnyen meg lehet oldani vezérsíkokkal
és kormánylapokkal, amelyek a légáramlat elterelésével
megváltoztatják a haladási irányt. A helikoptereknél azonban a
relatíve kis sebesség miatt ez nem elégséges.
A
függőleges tengely menti elfordulást a farokrotor
fordulatszámának növelésével vagy csökkentésével is el lehet
érni, de általában a farokrotor-lapátok állás-szögének
változtatásával oldják meg. A duplafőrotoros (koaxiális)
gépeknél ezt a hatást a két - egymásnak szembeforgó - főrotor
eltérő sebességű forgásából adódó reakciónyomaték
kihasználásával érik el. A helikopter kialakításától
függetlenül a függőleges tengely körüli elfordulás vezérlése
a pedálokkal történik.
A
helikopter megdöntéséhez (előre, hátra) illetve az oldalirányú
repüléshez, a rotorlapátok állásszögét az adott oldalon
megdöntik, azaz megváltoztatják a rajta ébredő légáramlást ,
így az egyik oldalon nagyobb lesz a felhajtóerő, mint a másikon.
Ezt az eljárást ciklikus állásszög-szabályozásnak nevezik,
mivel az adott oldalon egy bizonyos szögben álló lapát a forgás
következtében átérve a másik oldalra, az ott beállított
szöget kell felvegye, majd forgás közben visszaérve a kiinduló
oldalra ismét az itt beállított szöget veszi fel és kezdődik
az egész elölről. Ebből következik, hogy minél több lapátból
áll a főrotor, annál bonyolultabb mechanikai vezérlés szükséges
a megfelelő működéshez. A korszerű rotorvezérlés a lapátok
tehetetlenségét is figyelembe veszi, azaz úgy számítják ki az
egyes lapátok szögvezérlésének az előtolását, hogy azok pont
az optimális tartományban vegyék fel a beállítási
pozíciójukat, ezzel is segítve a helikopter stabilitását.
Enstrom
(USA) 280FX Shark, egy aerodinamikailag átalakított F28-as
A
helikopter irányítására a pedálokon kívül három
vezérlőrendszer szolgál. Akollektív kar (collective pitch
control lever), ami az összes rotorlapát állásszögét
egyszerre változtatja (az emelkedést és ereszkedést
szabályozva).
A sebességvezérlő szabályozza
a hajtómű fordulatszámát. Ez általában egy forgó markolat az
előbb említett karon. A helikopterek rotorjait egy adott
fordulatszámra tervezik, és ettől csupán néhány százalékkal
szabad eltérni. Ezt a folyamatot a kisebb gépeken általában a
pilótának kell szemmel tartania, de az újabb helikoptereken ezt
már egy szervo-visszacsatolású automatika (governor) elvégzi a
pilóta helyett.
A ciklikus
vezérlő segítségével lehet a rotorlapátok beállítási
szögét a forgási sík valamelyik oldalára nézve megváltoztatni
és a helikoptert ezzel a vízszintes síkban mozgásba hozni. Ez a
vezérlő a pilóta előtti botkormány.
A
rotorlapátokon tapasztalható légáramlás haladás közben az
egyik oldalon a rotor fordulatszámával plusz a helikopter repülési
sebességével, a másik oldalon pedig a rotor fordulatszámával
mínusz a helikopter repülési sebességével számítva alakul
(szélnekforgó illetve szélbőlforgó lapátok), így a két
oldalon különbözö nagyságú felhajtóerő lép fel. Ennek
ellensúlyozására a rotorlapátvezérlő rendszer és/vagy a
lapátok fel-le hajlását engedő mechanizmus ciklikusan
szabályozza a rotorlapátok állásszögét ennek ellensúlyozására
is. Ebből a sajátosságból ered a helikopterek maximális
sebességhatára, mivel ha a szélbőlforgó oldalon az eredő
légsebesség kritikusan lecsökken, azon az oldalon a felhajtóerő
is megszűnik.
Továbbá,
ha bármely szárnyon túl nagy az állásszög, ideértve a
rotorlapátokat is, a szárnyat körbevevő lamináris áramlás
megtörik és ezzel együtt megszűnik a felhajtóerő. Ezt az
aerodinamikában átesésnek hívják. Egy helikopter esetében ez
az alább felsorolt három módon fordulhat elő:
- 1. Ahogyan nő a helikopter sebessége, a szélnekforgó lapátok elérik a hangsebességet és lökéshullámokat okozhatnak a lapát felett, ami szuperszonikus áteséshez, vagyis a felhajtóerő eltűnéséhez vezet.
- 2. A szélbőlforgó lapátokon (a rotor szélbőlforgó oldalán) kisebb sebességű eredő légáramlat mérhető, ezt a vezérlőrendszer meredekebb támadási szöggel próbálja korrigálni. Ha túl alacsony az eredő légáramlat és túl meredek a támadás szöge, az átesés elkerülhetetlen.
- 3. Ha alacsony fordulatszámon túl nagy támadási szöget állítunk be, szintén átesés következik be.
A
helikopter bár motormeghajtású jármű, motorhiba esetén képes
a lapátok lendületét, valamint a biztonságos magasságból
történő lefelé irányuló mozgást együttesen kihasználni. Ezt
autorotációnak nevezik. Ilyenkor az alulról érkező
"megfújás"-nak megfelelően a gyorsan ereszkedő
helikopter lapátjait negatív szögbe állítják, és ettől a
rotor a jó irányban forog tovább. Ilyenkor van pár pillanat egy
megfelelő leszállóhely kinézésére, amely fölött - a kellő
időben - pozitívba visszaállított rotor termel még annyi
felhajtóerőt, hogy a helikopterrel le lehessen szállni.
A
helikoptereket úgy tervezik, hogy még a hajtómű leállásakor is
működjön a farokrotor (ezt gyakorlatilag a főrotorral
direktbenkapcsolt áttétellel oldják meg), így a helikopter
működő motor nélkül is irányítható marad, amíg a főrotor
forgásban van.
A ciklikus vezérlőrendszer
egyik további érdekessége, hogy a lapátokat a gép
sajátosságainak megfelelően x fokkal a kívánt haladási irány
előtt szabályozzák, amely nem összekeverendő a már említett
lapát-tehetetlenségi előtolással. Ez a szabályzás azért van,
mert egy forgásban lévő testet ha kibillentünk a forgási
síkjából, például egy rotorlapátot, akkor az azon ébredő
precessziós nyomaték erőhatása visszahat a helikopterre. Ezt
giroszkopikus precessziónak is nevezik. Egy korszerű helikopter
vezérlőrendszere mindenkor figyelembe veszi a rotor forgási
irányát, valamint a repülés irányát és ezeknek megfelelően
módosítja a ciklikus vezérlést. A feltalálóknak sok-sok évébe
tellett, mire felismerték ezt a folyamatot, és sikerült
áthidalniuk ezt a problémát.
A rotormeghajtás korlátai [szerkesztés]
A
helikopter legszembetűnőbb hátránya a repülőgépekhez képest
alacsonyabb végsebesség. A jelenlegi csúcsot a Westland Lynx
tartja 400 km/h-val. Számos oka van annak, hogy egy helikopter
miért nem repülhet olyan gyorsan, mint egy repülő.
- Lebegés közben a rotorlapátok csúcsai a lapátok hossza által meghatározott sebességgel mozognak. Egy mozgó helikopternél azonban az előrehaladó lapátnak a levegőhöz viszonyított sebessége sokkal nagyobb, mint magáé a helikopteré és akár a hangsebességet is elérheti, ez rázkódást és lökéshullámokat kelt. Elméletileg lehetséges spirálszerűen forgó lapátokat használni, de jelenleg nincs olyan anyag, ami elég erős, könnyű és rugalmas ehhez.
- A legtöbb rotor nem merev. Mivel az előrenyomuló lapát erősebb légáramlattal találkozik, mint a visszavonuló, egy teljesen merev lapát azon az oldalon nagyobb felhajtóerőt keltene és megdöntené a helikoptert. Éppen ezért a rotorlapátokat "csapkodásra" – elhajlásra és csavarodásra tervezték, hogy az előrenyomuló lapát felcsapódjon és kisebb támadási szöget produkáljon, ezzel kisebb felhajtóerőt okozva, mint amekkorát egy merev csinálna. Ezzel szemben a visszavonuló pengék lefelé hajlanak, így nagyobb támadási szöget írnak le és nagyobb felhajtóerőt okoznak. Nagy sebességnél a lapátokra ható erő miatt azok csapkodni kezdhetnek, ekkor a visszavonuló lapátok túl nagy szöget érnek el, majd túlhúzódnak. Néhány típusnál a fedő merev. A lapátok összetettek, melyek anélkül képesek meghajlani, hogy eltörnének. Léteznek teljesen merev lapátosak is, melyek kiváló helikoptereket alkotnak. Ezeknél a felhajtóerőt ciklusonként változtatják a helikopter sebességének megfelelően. Ezt vagy a támadás szögének változtatásával érik el, vagy pedig a hajtómű által működtetett szívóberendezéssel, mely levegőt szív be a lapátokon keresztül.
A
Bristol Type 192 Belvedere (később átvette a Westland) dupla
rotoros helikopter rakodóterének hatalmas ajtaja és
emelőszerkezete volt, személy- és csapatszállításra,
sebesültek és nagy terhek szállítására. Mindössze 26-ot
gyártottak belőle, 1961-től kezdve a RAF-nál (Royal Air Force)
teljesített szolgálatot
- Meghatározó tényező a rotorfej kialakítása. Alacsony, vagy negatív gravitációs értékeknél a lefelé csapkodó lapátok eltalálhatják a farokrészt, vagy más részét a helikopternek.
- A helikopterek különösen érzékenyek a forgószél jellegű hatásokra. A rotor által lefelé fújt levegő szélörvényt kavar a rotor körül. Ha ezt tovább fokozza a terep, szél, eső, vagy tengeri hullámok tajtéka, akkor elég felhajtóerőt veszíthet ahhoz, hogy lezuhanjon.
A
20. század vége felé a tervezők hozzáláttak a helikopter
hangjának csökkentéséhez. Számos civil egyesület panaszkodott
a zajos rendőrségi helikopterekre, ami több leszállóhely
bezárásához és a helikopterek nemzeti
parkokból való
kitiltásához vezetett.
A
helikopterek rázkódnak. Egy rosszul beállított helikopter akár
szét is rázhatja magát. Ennek csökkentésére az összes
helikopter rotorját magasság és dőlés szerint állítják be.
Némelyeknek mechanikai figyelőrendszere van, ami érzékeli a
rezgéseket és ellenrezgéseket indít. Általában szilárd
viszonyításként egy súlyt használnak, majd a lapátok támadási
szögét változtatva kisimítják a rezgéseket. A beállítások
elvégzése nehéz, mivel ehhez pontosan mérni kell a vibrációt.
A legelterjedtebb módszer villogó fénnyel megfigyelni a
rotorlapátok alján lévő festéseket, vagy színes lámpákat. A
hagyományos módszer során fehér krétával megjelölik a lapátok
végeit, majd megfigyelik, hogy milyen nyomot hagy a vásznon.
Hajón való leszállás [szerkesztés]
A heli
deck egy
sík, a hajókon gyakori kiálló elemektől mentes, helikopterek
számára fenntartott leszállóhely, általában a hajók hátsó
részén (tatján). A hajóra való leszállást némelyik
helikopternél egy leeresztő rendszer segíti, mely egy kábelből
áll, ami összeköti a helikoptert egy szondával a fedélzeten. A
kábel megfeszítése segíti a pilótát a leszállásban, később
az rögzíti a helikoptert a fedélzethez. Az eszközt a Kanadai
Haditengerészet fejlesztette ki és "Beartrap"-nek hívták
(„medvecsapda”). Az Egyesült Államok Haditengerészete erre
alapozta a "RAST" rendszert, mely szerves része a LAMPS
MK III (SH–60B)
fegyverrendszernek.
Helikoptertípusok és azonosításuk [szerkesztés]
Gyrocopter
A
hagyományos helikopterek azonosításánál hasznos dolog tudni,
hogy a földről nézve a francia, orosz és ukrán helikopterek
rotorja az óramutató járásával szemben forog, míg az olasz,
brit és amerikai az órajárással megegyezően.
Néhány
cég az USA-ban, például a Schweizer távvezérlésű helikopterek
kifejlesztésén dolgozik a jövő harcterei számára.
Folyamatban
van a hibrid gépek gyártása, melyek egyesítik a helikopter és a
repülő előnyeit. Ilyen például az 1950-es években épített
Fairey Rotodyne és a Bell Boeing Osprey, amelyet az Amerikai
Haditengerészet rendelt meg. Ez lesz az első sorozatgyártásban
készült dönthető motoros légijármű.
A
helikoptert nem szabad összekeverni az autogiróval,
ami a helikopter egyik elődje és motor nélküli rotorral képes
felemelkedni.
Robotrepülőgép
A robotrepülőgép irányított
fegyverfajta, mely a célig tartó utat a
levegőben,repülőgépekhez hasonlóan
repülve teszi meg. Az irányított
rakétától az
különbözteti meg, hogy szárnyain,
vagy törzsén aerodinamikai felhajtóerő keletkezik
(a rakéták repülhetnek ballisztikus
pályán is,
ez esetben nincsen szükség levegőre), a repüléshez szükséges
energiát pedig rendszerint a környező
levegőt felhasználósugárhajtómű-típusok szolgáltatják
(az irányított rakéták rakétahajtóműve az
égéshez nem a környező levegőt, hanem a rakéta által
szállított oxidálóanyagotégeti).
A pilóta
nélküli repülőgépekkel ellentétben,
melyek rendszerint többször használatos felderítő eszközök, a
robotrepülőgép a cél eltalálásakor megsemmisül.
Helytelen
és hibás fogalom a magyar sajtóban gyakran
emlegetett cirkálórakétamegnevezés. Ugyanis a nem
rakétahajtású repülőeszközök nem minősülnek rakétának.
Eredete az angol cruise missile hibás
tükörfordításából vezethető le. Az angol nyelvű
terminológiában a missile több mint rakéta:
olyan lövedék-fegyver, amely a sugárhajtás valamelyike révén
képes repülni. A cruise missile ennek irányított
változata.
Története [szerkesztés]
Az
első, rendszerbe állított robotrepülőgép a második
világháborús német V–1 volt,
mely a mai robotrepülőgépek szinte minden ismertetőjegyével
rendelkezett: a sugárhajtóműves repülőeszköznek hengeres
törzse és egyenes szárnyai voltak, a célra vezérlést
pedig tehetetlenségi
irányítórendszer végezte.
Bár elsősorban szárazföldi indítású változatait használták,
létezett levegőből, és tervezték tengerről indítható fegyver
kifejlesztését is.
Az 1950-es
években a hidegháború szembenálló
nagyhatalmai a német eredmények alapján folytatták a fegyverek
fejlesztését, már atomtöltet hordozására
alkalmassá téve őket, de a stratégiai csapásmérő
feladatkörben az interkontinentális
ballisztikus rakéták sokkal
jobban beváltak, a robotrepülőgépek csak a másodhegedűs
szerepét töltötték be. A Szovjetunióban a 1960-as
évek elején
az amerikai repülőgép-hordozók támadására
külön haditengerészeti robotrepülőgépek fejlesztésébe
kezdtek, melyeket tengeralattjárók és
rakétás naszádok fedélzetére
telepítettek. Ezen fegyverek, mivel mozgó célpontok ellen
tervezték felhasználni őket, márvégfázis-irányítással is
rendelkeztek, a cél közelében egy rádiólokátor kapcsolódott
be rajtuk, amely a nagyméretű hadihajó megtalálását
végezte. A Felörlő
háborúbanegyiptomi
naszádok ilyen fegyverekkel süllyesztették el az
izraeli Eilat rombolót.
Ezután ez a fegyverkategória gyorsan elterjedt,
a 1970-es – 1980-as
évekbenszámos
ország fejlesztett ki hajók elleni robotrepülőgépeket, ezek
közül a legnagyobb ismertségre a francia Exocet tett
szert, elsősorban a falkland-szigetekiés
az irak-iráni
háborúban elért
sikerek miatt.
Az 1960-as
évektől új,
kisebb robotrepülőgépek jelentek meg a nehézbombázó
repülőgépek arzenáljában
is, így atombombáikkal nem
kellett az ellenség erősen védett stratégiai céljaiig
elrepülniük, elég volt akár több ezer kilométerről
robotrepülőgépeiket elindítaniuk. Ezen korszerűbb
robotrepülőgépek később megjelentek a rakétahordozóknál
kisebb vadásztengeralattjárók fegyverzetében
is, ezek a torpedóvető csöveikből tudták az akár atomtöltetet
szállító fegyvereket indítani. Az ilyen fegyvereket lehet
felszíni hadihajókról, vadászbombázó
repülőgépekről és
szárazföldi járműről is indítani. Mivel sokkal kisebbek voltak
a ballisztikus rakétáknál, elrejtésük sokkal könnyebb volt.
A 1980-as
években a
robotrepülőgépet másodikcsapás-mérő fegyvernek tartották,
feladata az atomháborúelső,
ballisztikus rakétákkal megvívott ütközete után a megmaradt
célpontok megsemmisítése lett volna, amikor a ballisztikus
rakétákat már ellőtték vagy megsemmisítették.
A mikroelektronika forradalma
lehetővé tette a korábbi irányítórendszerek pontosságának
nagyságrendi javítását. A korszerű robotrepülőgépek már a
hetvenes évektől rádiólokátorral folyamatosan térképezik az
alattuk lévő tájat, és ezt összehasonlítják a memóriájukban
eltárolt adatokkal, így a tehetetlenségi navigációnál sokkal
pontosabban meg tudják határozni helyzetüket. Lehetővé vált
több, új elven működő végfázis-irányítórendszer beépítése
is, ma a szárazföldi célpontok támadásánál is lehetőség van
a cél azonosítására rádiólokátor, infravörös vagy a látható
fény tartományában dolgozó kamera segítségével. Pontosságuk
növekedésével lehetőség nyílt robbanótöltetük, ezáltal az
egész fegyver tömegének csökkentésére, léteznek néhány száz
kilogramm indulótömegű, lopakodókialakítású
fegyverek is, melyeket vadászbombázó repülőgépek fedélzetéről
lehet bevetni, navigációjukat elsősorban a nagyon
olcsó GPS-rendszerrel
végzik. Napjainkra a hagyományos robbanótöltetetekkel felszerelt
robotrepülőgépek így nem csak az atomhatalmak arzenáljában,
hanem a kisebb hadseregekben is elterjedtek.
A
hidegháború egyik legelterjedtebb robotrepülőgépe, B–52
Stratofortress nehézbombázók fegyvere
volt AGM–109
Tomahawk robotrepülőgép
tesztpéldánya a levegőben.
A
hosszúkás, hengeres törzs behajtott szányakkal éppen belefér
a
BGM–109 Tomahawk
A BGM–109
Tomahawk az Amerikai
Egyesült Államokban a General
Dynamics vállalatnál
az 1970-es
években kifejlesztett
nagy hatótávolságú, hangsebesség alatti
manőverezőrobotrepülőgép.
Első változata tengeralattjáró fedélzetéről
volt indítható, később hajófedélzeti és légi indítású
változatai is megjelentek. Többször modernizálták. Jelenleg
a Raytheon cég
gyártja, de kisebb mennyiséget korábban a McDonell
Douglas is
előállított. Hagyományos és nukleáris töltettel is
felszerelhető.
BGM–109
Tomahawk
|
|
BGM–109
Tomahawk Block IV repülés közben
|
|
|
|
Funkció
|
|
Gyártó
|
Raytheon/McDonell
Douglas
|
Rendszeresítők
|
|
Szolgálatba
állítás
|
|
|
|
Robbanótöltet
|
450
kg-os hagyományos vagy
200 kt-s W80 típusú nukleáris töltet |
Kormányzás
|
aerodinamikai
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
5,56
m (startrakéta nélkül)
6250 mm (startrakétával) m |
Szárnyfesztáv
|
2,67
m
|
Törzsátmérő
|
0,52
m
|
Indulótömeg
|
1140
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
880
km/h
|
Hatótávolság
|
1100
km
|
K–141 Kurszk
A K–141
Kurszk orosz Antyej-osztályú (NATO-kódja: Oscar–II) robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjáró volt,
teljes legénységével elsüllyedt
a Barents-tengeren2000. augusztus
12-én.
Katasztrófája az év egyik legnagyobb nemzetközi érdeklődést
kiváltó eseménye volt.
A
hajó a nevét Kurszk városáról
kapta, amely térségében a II.
világháború legnagyobb
páncéloscsatája zajlott 1943-ban.
Azok közé az orosz atom-tengeralattjárók közé tartozott,
amelyeket már a Szovjetunió felbomlása
után építettek. Az orosz Északi
Flottánál állították
szolgálatba.
Története [szerkesztés]
A Kurszk építése 1992-ben
kezdődött az Arhangelszk közelében
fekvőSzeverodvinszkben. 1994-ben
bocsátották vízre, és még ugyanabban az évben, december 30-án
hadrendbe állították. A hajót 1995-ben
szentelték meg ortodox rituálé
szerint. A Kurszk volt az utolsó tagja a még a szovjet időkben
tervezett 949A Antyej (Oscar–II) típusú hajóknak. A
dupla hajótörzs miatt
ezt az osztályt elsüllyeszthetetlennek tartották. A külső héj
mindössze 8,5 mm vastagságú, magasnikkel-
és krómtartalmú ötvözött acélból készült,
az ötvözet jól ellenáll a korróziónak,
és mágneses tulajdonságai is kedvezőek, mert csak kis mértékben
módosítja a Föld mágneses mezejét, ez pedig megnehezíti a hajó
felderítését a mágnesesanomália-detektorokkal.
A robbanás kétméteres lyukat ütött a belső, 51 mm-es
acélhéjon.[1]
A Kurszk az
orosz Északi
Flottában szolgált.
Forráshiány miatt a flotta az 1990-es
években hatalmas leépítéseket volt kénytelen elszenvedni. A
Barents-tengerről sok tengeralattjárót dokkba vontattak,
és sorsukra hagyva lassú korrózióra ítéltek. A hadfelszerelés
legszükségesebb részét leszámítva mindent elégtelenül
szervizeltek, a kereső és életmentő berendezéseket
és felszerelést is. Az 1990-es évek közepére költségvetési
átcsoportosítások következtében az Északi Flottánál
szolgálótengerészeket egyre
rosszabbul fizették. Az évtized vége azonban a flotta új
reneszánszát hozta. 1999-ben
a Kurszk sikeres felderítést hajtott
végre a Földközi-tengeren.
Célja az Egyesült
Államok Hatodik
Flottájának megfigyelése
volt a koszovói
háború idején.
A 2000. augusztusi hadgyakorlat a
legnagyobb nyári gyakorlat volt a Szovjetunió felbomlása óta.
Négy hadi tengeralattjáró, a flotta Nagy
Péter nevét
viselőzászlóshajója (Pjotr
Velikij rakétás csatacirkáló)
és több kisebb hajó vett részt rajta.
A robbanás [szerkesztés]
A K–186
Omszk, egy a K–141 Kurszkhoz hasonló, Oscar–II
osztályú tengeralattjáró
A Kurszk feladata
a gyakorlat során az volt, hogy hatástalanított torpedókat lőjön
ki aKirov-osztályú Pjotr
Velikij rakétás
csatacirkálóra. 2000. augusztus 12-én, helyi idő szerint
11:28-kor (UTC 07:28) kilőtték a torpedókat, majd röviddel
ezután robbanás történt a Kurszk fedélzetén. Az egyetlen
hitelesnek nevezhető jelentés szerint a robbanás kiváltója egy
újonnan kifejlesztett torpedó meghibásodása volt. A robbanás
ereje 100–250 kg TNT robbanásának
erejével ért fel, 2,2 fokozatot ért el a Richter-skálán.
A tengeralattjáró körülbelül 135 kilométerre Szeveromorszktól
(69°40′N
37°35′E)
108 méter mélyre süllyedt. A második robbanás 135 másodperccel
az első után következett be, 3000–7000 kg TNT erejével
ért fel, 3,5 és 4,4 közötti fokozatot ért el a Richter-skálán.
Mind az első, mind a második robbanás ereje rengeteg törmeléket
lökött hátra a tengeralattjáróban – ez minden, a
torpedóteremben bekövetkezett robbanás velejárója.
Az első robbanás [szerkesztés]
A
gyakorlat 2000. augusztus 12-én, kora reggel kezdődött.
A Kurszk feladata
az volt, hogy két (hatástalanított) torpedót lőjön
ki egy Kirov-osztályú rakétás
csatacirkálóra. Helyi idő szerint 11:28-kor (07:28 UTC)
magas koncentrátumúhidrogén-peroxid (a
torpedók hajtóanyaga) szivárgott be egy rozsdás részen
keresztül a torpedóvetőcsőbe.
Ez a csőben található sárga- és vörösrézzelreakcióba
lépve láncreakciót váltott
ki, ami kémiai eredetű
robbanáshoz vezetett.
A
szivárgásmentesen záródó ajtó, ami a torpedótermet a hajó
többi részétől elválasztotta, tüzelés előtt nyitva maradt.
Ez az eljárás nyilvánvalóan megszokott volt a torpedóteremben a
tüzelés során keletkezett felesleges sűrített levegő
eltávolítására, a baleset során viszont ez a körülmény felel
azért, hogy a robbanás közvetlenül elért kettőt is a
tengeralattjáró kilenc rekeszéből. Hét, az első rekeszben
tartózkodó tengerész valószínűleg azonnal meghalt, további
harminchat legalábbis megsebesült a második rekeszben.
Mivel
a tengeralattjáró szellőzőcsatornája gyengén működött, az
első robbanás hulláma könnyen végigterjedt benne, füsttel és
lángokkal töltve be a hajó más részeit is, például
a parancsnoki
hidat.
Az első robbanást követően a kapitánynak a rutineljárás
szerint el kellett volna rendelnie a vészemelkedést,
ami a tengeralattjárót a lehető leggyorsabban a felszínre
juttatja, de a füst ezt megakadályozta. Az elméletileg
automatikusan felszínre indított vészjelzőbója is
csődöt mondott, ennek vészhelyzet (ilyen például
a nyomás hirtelen
megváltozása vagy a tűz) esetén magától kell működésbe
lépnie, s a felszínre jutva a mentőalakulatok munkáját segíti
a bajba jutott hajó helyzetének meghatározásában. A bóját az
előző nyáron végrehajtott földközi-tengeri küldetés során
hatástalanították, mikor attól tartottak, hogy a bója
véletlenszerű és hibás felmerülése elárulhatja az amerikai
flottának a hajó helyzetét.
A második robbanás [szerkesztés]
Két
perc tizenöt másodperccel később egy sokkal nagyobb robbanás
rázta meg a hajót. Észak-európai szeizmológiai mérések
szerint a második robbanás a tengerfenék mélységében
következett be, ami arra utal, hogy a tengeralattjáró a fenéknek
ütközött, és ott az első robbanás következtében létrejött
magas hőmérséklet miatt újabb torpedók robbantak fel. A második
robbanás 3-7 tonna TNT erejével volt egyenértékű, ami
körülbelül fél tucat robbanófejet jelent.
A robbanás 3,5-ös értéket ért el a Richter-skálán. A második
robbanást követően azatomreaktorokat lekapcsolták,
hogy megelőzzenek egy nukleáris
katasztrófát,
bár a robbanás ereje önmagában is majdnem elég volt, hogy
elpusztítsa a reaktorokat.
A
baleset helyszíne
A
második robbanás két négyzetméter átmérőjű lyukat ütött a
hajó oldalán, amelyet úgy terveztek, hogy 1000 méteres mélység
nyomását is kibírja. A robbanás a harmadik és negyedik
hajórekesz zárófalát is feltépte. Víz áramlott ezekbe a
rekeszekbe, másodpercenként 90 000 liter. Ennyi elég volt,
hogy megöljön mindenkit, aki ott tartózkodott, többek között
a Hetedik
SSGN Hadosztály Főparancsnokságának
öt főtisztjét. A hajó ötödik rekeszében voltak az
atomreaktorok, további öt hüvelyk vastag acélba ágyazva. A
rekesz válaszfala kibírta a robbanást, a szabályzórudak a
helyükön maradtak, nem következett be atomkatasztrófa. A nyugati
szakértők csodálatukat fejezték ki a szovjet/orosz mérnökök
teljesítménye iránt – olyan tengeralattjárót terveztek, ami
csodálatos módon ennyit kibírt.
A túlélők utolsó órái [szerkesztés]
A
hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik rekeszekben dolgozó
huszonhárom ember túlélte a robbanást. A kilencedik rekeszben
gyűltek össze, ahol a másodlagos menekülőcsatorna is
volt (az elsődleges a megsemmisült második rekeszben
volt). Dmitrij
Kolesznyikovmásodkapitány –
a
három életben maradt másodkapitány egyike – úgy tűnik,
átvette a parancsnokságot és leírta mindazon túlélők nevét,
akik a hajó kilencedik rekeszében tartózkodtak. A robbanáskor a
kilencedikben a nyomás akkora volt, mint a felszínen, fizikailag
tehát lehetségesnek tűnt, hogy a menekülési fedélzeti nyíláson
keresztül egyesével hagyják el a hajót. Ez 100 méteres
emelkedést jelentett volna a sarki vízben,
mentőöltözékben, hogy aztán a felszínen lebegve várják meg a
segítséget. Nem ismeretes, hogy a fedélzeti nyílás belülről
működtethető volt-e – a vélemények még mindig megoszlanak
arról, hogy a szerkezet mennyire sérülhetett meg a robbanás
során –, az azonban valószínű, hogy a legénység nem
vállalkozott volna a veszélyes menekülési kísérletre akkor
sem, ha a fedélzeti menekülőnyílás működőképes. Esélyeiket
inkább talán abban látták, hogy megvárják, amíg
a mentőhajó rácsatlakozik
a fedélzeti nyílásra.
Nem
lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a legénység
megmaradt része meddig volt életben. Miután az atomreaktorok
automatikusan lekapcsoltak, a vész-energiaellátás lassan
kimerült. A legénység körül teljes lett a sötétség és
csökkenni kezdett a hőmérséklet. Kolesznyikov még két
bejegyzést tett, sokkal rendezetlenebb sorokkal, mint a korábbiak.
Az utolsó így szól:
„
|
Sötét
van itt az íráshoz, de megpróbálom vakon. Úgy tűnik, nincs
esélyünk, talán 10-20%. Reméljük, legalább ezt elolvassa
valaki. Itt a lista a más rekeszekből idegyűlt legénységről,
akik most itt vannak a kilencesben, és megpróbálnak kijutni.
Üdvözlet mindenkinek, nem kell kétségbeesni. Kolesznyikov.
|
”
|
– a
túlélők parancsnokának, Kolesznyikov másodkapitánynak az
utolsó feljegyzése
|
Nagy
vita folyt arról, vajon meddig maradhattak életben a tengerészek.
Egyes – különösen orosz – szakvélemények szerint nagyon
gyorsan meghalhattak. Ismert tény, hogy a mozdulatlan Oscar–II
osztályú tengeralattjárókban a propellertengely közelében
szivárog a víz, amit 100 méteres mélységnél lehetetlen
eldugaszolni. Mások arra mutatnak rá, hogy rengeteg
elhasznált szuperoxid-tartalmú
kémiai patront találtak, amit a szén-dioxid elszívására
és oxigén kémiai
úton való előállítására alkalmaznak. Ez lehetővé tehette,
hogy a tengerészek akár napokig életben maradhassanak. Keserű
csavar, hogy egyben haláluk oka is ez lehetett. Egy tengerész
véletlenül vízzel hozhatta kontaktusba valamelyik patront,
ez kémiai
reakciót indított
el és hirtelen fellobbanó tüzet okozhatott. A hivatalos vizsgálat
megállapította, hogy néhány tengerész vízbe merülve
valószínűleg túlélte a tüzet – a falon a tűz nyomai azt
jelzik, hogy a víz magas szinten állhatott a hajó alsóbb
részeiben. A tűz azonban gyorsan felemésztette a megmaradt
oxigént is, az életben maradt tengerészek tehát
valószínűleg megfulladtak.
A Science
Channel által
közvetített Raising
the Kursk („A
Kurszk kiemelése”) című oknyomozó műsora így
fogalmaz: „2002 júniusában
az Orosz Haditengerészet kiemelte a Kurszk orr-részét. Röviddel
ezután az orosz kormány vizsgálata megállapította, hogy a
Kurszk 2000. augusztusi elsüllyedését meghibásodott torpedó
okozta.”
A baleset kezelése [szerkesztés]
Az orosz kormányzat viselkedése [szerkesztés]
Ahogy
azt a The
Guardian egyik
szakértője megjegyezte: „Vlagyimir
Putyin számára
a Kurszk-válság nem pusztán emberi tragédia volt, hanem
személyes PR-katasztrófa.
Huszonnégy órával a tengeralattjáró eltűnése után, miközben
az orosz haditengerészeti vezérkar a 118 tengerész szerény
esélyét latolgatta, Putyint feltűrt ingujjal láthattuk,
amint fekete-tengeri nyaralójában
kerti hússütést rendez.”
Az
első nyilatkozat, amit az Orosz
Haditengerészet a
sajtónak küldött, úgy fogalmaz, hogy a tengeralattjárón
„kisebb műszaki nehézségek” merültek fel. A kormány
jelentéktelennek tüntette fel kezdetben az incidenst, utóbbi
nyilatkozatok szerint viszont a rossz időjárás tette lehetetlenné
a fedélzeten tartózkodók kimentését.
Augusztus
18-án Nagyezsda Tilik, a Kurszkon
szolgáló Szergej Tilik hadnagy édesanyja
egy sajtótájékoztatón élő egyenes adásban heves szavakkal
minősítette a hivatalos szervek eljárását a hajó katasztrófája
ügyében. Miután az elhallgattatására tett kísérletek kudarcot
vallottak, egy ápolónő nyugtatóinjekciót adott be az
asszonynak, majd öntudatlan állapotban eltávolították a
teremből. Ez a nemzetközi sajtó által is rögzített esemény
olaj volt a tűzre, súlyos kritikák érték a kormány
katasztrófa-kezelési intézkedéseit és kommunikációs
stratégiáját is.
Mentési kísérletek [szerkesztés]
Az
AS–28 Priz mentőkomp
A
hadgyakorlatban résztvevő és a robbanást észlelő többi hajó
először nem jelentette az eseményeket. Mindegyikük csak a saját
szerepét ismerte a hadgyakorlatban – azt feltételezték, hogy a
robbanást olyan mélységi
akna okozta,
ami a gyakorlat része volt. A gyakorlat parancsnokai utóbb úgy
nyilatkoztak, egészen estig nem tűnt föl nekik, hogy nem
hallottak semmit a Kurszkról.
Később az este folyamán, miután az ismételt kapcsolatteremtési
kísérlet is eredménytelen volt, mentési műveletet indítottak
el. ARudnyickij nevű
mentőhajó, amely két, alámerülésre alkalmas mentőkompot
szállított (egyAS–32-est
és a Priz nevű AS–34-est),
másnap reggel 8:40 körül érte el a mentési zónát.
A
mentőkompok akkumulátorai igen
rossz állapotban voltak: gyorsan lemerültek és körülményes
volt őket feltölteni. Az AS-32-es gyakorlatilag használhatatlannak
bizonyult. APriz eredményesebb
volt: hétfő délután elérte a Kurszk kilencedik
rekeszét, de a dokkolássikertelen
volt. Kedden és szerdán a rossz időjárás lehetetlenné tette a
további próbálkozásokat. Csütörtökön egy újabb kísérlet
során létrejött a kapcsolat, de a dokkoláshoz
szükséges vákuumzár nem.
Az Egyesült
Államok –
akárcsak
a brit kormány
– felajánlotta, hogy az oroszok rendelkezésére bocsátja
két mélymerülésű
mentőkompjaközül
az egyiket. 2000. augusztus
16-án az
orosz kormány elfogadta a brit és a norvég kormány
segítségét. Augusztus
17-én Norvégiábólegy
mentőhajó indult útnak, augusztus
19-én ért
a helyszínre. A brit mélytengeri búvárok augusztus
20-án,
vasárnap érték el a kilencedik rekesz mentőnyílását.
Megállapították, hogy a rekeszt víz árasztotta el, túlélőket
találni reménytelen.
A hajó kiemelése [szerkesztés]
A
tengeralattjáró törzsének legnagyobb részét felszínre hozták,
kivéve a hajó részben megsemmisült orr-részét. A munkálatokat
a hollandSmit
International és Mammoet roncsmentő
társaságok végezték 2001 őszén,
egy Giant
4 típusú
uszály segítségével. A roncsot az Orosz
Flotta roszljakovói hajójavítójába
vontatták. A 118 fős szerencsétlenül járt legénység 115
tagjának holttestét találtak meg, és helyeztek örök
nyugalomra. Putyin elnök rendeletben tüntette ki posztumusz a
legénység minden tagját a Bátorság
Érdemrendjével.
A Kurszk kapitányát,Gennagyij
Liacsint az Orosz
Föderáció Hőse címmel
tüntették ki. Az orosz kormányzat határozottan tagadta, hogy
a Kurszk nukleáris
robbanófejeket szállított
volna.
A robbanás okait magyarázó összeesküvés-elméletek [szerkesztés]
Öngyilkos merénylő [szerkesztés]
Szinte
közvetlenül a Kurszk elsüllyedése
után a független csecsen hírügynökség,
a Kavkaz-Center jelentette,
hogy a robbanást a legénység egy tagja, egy öngyilkos merénylő
okozta, aki a
dél-oroszországi, muszlim többségű Dagesztánból származik.
Állítólag azért robbantotta fel magát, hogy a muszlim csecsen
szabadságharcosok ügyére irányítsa a közfigyelmet. A hivatalos
szervek gyorsan elvetették ezt a lehetőséget.
A hivatalos jelentés álca lenne? [szerkesztés]
A 2002-ben
kiadott kétezer oldalas hivatalos jelentés szerint – melynek
alapján az eseményeket ismertettük – a Kurszk elsüllyedését
végső soron hajtóanyag-szivárgás, az annak nyomában
bekövetkező torpedórobbanás, majd pedig a fenékhez csapódás
után az orr megsemmisülését további torpedók felrobbanása
okozta. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint a hivatalos
jelentés csak álca, ami az Oroszország és az USA közti viszony
megerősítését szolgálta.
Vezetői hiba [szerkesztés]
Mások
annak adnak hangot, hogy a Kurszk elvesztését
neves és hiteles elemzői jelentések komoly hibaként értékelték.
2002-ben a témával kapcsolatban megjelent két említésre méltó
könyv – Kursk,
Russia's Lost Pride („Kurszk,
Oroszország elvesztett büszkesége”) és A
Time to Die: The Kursk Disaster („A
halál órája: a Kurszk-katasztrófa”) – ismertetőjében a The
Guardian így
írt: „A
reménytelenül elrontott mentési kísérlet, amit csak
akadályozott a rosszul megtervezett és idejétmúlt felszerelés,
jól illusztrálta Oroszország katonai erejének hanyatlását. A
haditengerészet érzéketlen bánásmódja az eltűntek
családtagjaival szemben az egyén szenvedésével szembeni
korábbi szovjetközönyösséget
idézte. A haditengerészet és a kormány hazugságai és leplezési
kísérletei a glasznoszty előtti
időkből keltek újra életre. A nagyban ellentmondásos
összeesküvés-elméletek, hogy mi okozta a Kurszk katasztrófáját,
megegyeztek abban, hogy a tengerészet felső vezetését zűrzavar
jellemzi, és hogy a vezetés inkább bűnbakot keresett,
semmint hogy a balesettel magával foglalkozott volna.”
Ütközés-elméletek [szerkesztés]
Számos
elmélet látott napvilágot a Kurszk és
egy másik tengeralattjáró vagy hajó összeütközéséről.
Mivel a Kurszk nagyszabású
orosz tengeri hadgyakorlat során süllyedt el, sok haditengerészet
és kormány szívesen ellenőrizte volna a keresési műveleteket,
köztük az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. Amíg a
felszíni tengeri hadgyakorlatokat könnyen meg lehet
figyelni kémműholdakkal,
addig a rakétajelzéseket és más adásokat ezek az eszközök nem
érzékelik. Számos ok miatt nem képesek továbbá
tengeralattjárókat sem észlelni. Következésképp bevett szokás,
hogy hadgyakorlat alkalmával kémhajókat és tengeralattjárókat
küldenek a terület közelébe azok az országok, amelyek ilyen
információhoz kívánnak jutni.
USS Memphis és USS Toledo [szerkesztés]
A
USS Memphis
Röviddel
a Kurszk elsüllyedése
után két amerikai Los
Angeles-osztályú tengeralattjáró,
a USS
Memphis és
a USS
Toledo európai
kikötőben kötött ki. A tengeralattjárók behatóbb ismerete
nélkül néhány ember úgy vélte, hogy vagy rosszban sántikáltak,
vagy összeütköztek, de minden bizonnyal a hadgyakorlatot
figyelték meg. Mikor a Kurszk elsüllyedt,
a Memphis és
a Toledo adatokat
gyűjtött a robbanásról. A baleset után a gyakorlatot lefújták,
és a két amerikai tengeralattjárót kikötőbe rendelték, hogy
további elemzés céljára átadják a gyűjtött adatokat
az Amerikai
Haditengerészeti Parancsnokságnak.
Tartalék-akkumulátorok [szerkesztés]
Az
első robbanással kapcsolatban az az elgondolás is szárnyra
kapott, hogy az egyik tartalék-akkumulátor robbant
fel. Abban az időben nem volt szokatlan, hogy az akkumulátorok
szivárgás következtében felrobbannak. Az akkumulátorok
tartalék energiaforrásként szolgálnak,
ha areaktorok nem
működnek. Hasonlóan a személyautók akkumulátorához működés
közben töltődnek,hidrogént állítanak
elő, és ha ez szivárog, felrobbanhat. Az elméletet megdöntötte,
hogy a torpedóvető csőben olyan nyomokat találtak, amelyek arra
utaltak, hogy az robbant fel először, azonban a torpedócső az
orr-résszel együtt a víz alatt maradt.
Torpedó tévedésből [szerkesztés]
A
Napi Világgazdaságban megjelent cikk szerint a Kurszk olyan
manővereket végzett, amit a megfigyelő amerikai tengeralattjárók
támadásként értékeltek, és „védekezésként” torpedót
indítottak. Az értesülést rádióamatőrök által
elfogott és visszafejtett diplomáciai levelezésre alapozták.
A film: Kurszk, avagy tengeralattjáró veszélyes vizeken [szerkesztés]
Jean-Michel
Carré francia filmrendező 2005. január
7-én a
francia tv France
2-es
csatornáján bemutatott Kurszk,
avagy tengeralattjáró veszélyes vizeken (Koursk:
un sous-marin en eaux troubles) című filmjében azt
állítja, hogy a Kurszk a USS
Toledo amerikai
tengeralattjáróval történt ütközése miatt süllyedt el. Carré
szerint a Kurszk egy Skval típusú
torpedót tesztelt, amit a térségben tartózkodó két,
szolgálatot teljesítő tengeralattjáró figyelt meg, a USS
Toledo és
a USS
Memphis.
A Kurszknak a Pjotr
Velikij rakétás csatacirkáló volt a kijelölt
célpontja. Ennek elkerülő manővert kellett volna végrehajtania,
amikor megszakadt a tengeralattjáróval a kapcsolat.
Állítólag,a Kurszk roncsmentése során a
csatahajó olyan zöld-fehér vészjelzőbójákat talált, amit
csak az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Norvégia
haditengerészete használ.
A
történet szerint a Kurszk és
a USS
Toledo összeütközött
és az utóbbi megsérült (videofelvétel mutatja be
a Kurszk oldalában
vájt mély barázdákat). Elkerülendő, hogy a Kurszk torpedót
lőjön ki a USS
Toledóra (amire
a torpedóvető cső nyitásának hangjából következtettek), aUSS
Memphis egy Mark
48-as
torpedót lőtt ki az orosz tengeralattjáróra. A történet
szerint az amerikai torpedó a Kurszk egy
régi típusú torpedóját találta volna el, ami csak később
robbant fel. Amikor ez megtörtént, a robbanás óriási kárt tett
a Kurszkban.
Carré – aki nem jártas a tengeralattjárókban, amerikai vagy
orosz haditengerészeti műveletekben – azt állítja, hogy Putyin
szándékosan titkolta el az igazságot arról, hogy valójában mi
is történt, és szándékosan hagyta a legénységet odaveszni,
hogy elkerülje az amerikai kormánnyal a feszültséget (lásd
a Libération francia
újság cikkét: [1]).
A New
York Times később
felfedte, hogy a USS
Memphis ténylegesen
a Kurszktorpedótesztjét
figyelte meg. A zöld-fehér automatikusan működő
vészjelzőbójákat, amit a Pjotr
Velikij csatahajó
talált, csak az amerikai, az egyesült királysági és a norvég
haditengerészet használja (az orosz vörös-fehér bójákat
alkalmaz).
Egy
másik esemény, amivel alá akarták támasztani a történet
igazságtartalmát, hogy a USS
Toledo kikötött
a Håkonsvern Tengerészeti
Állomáson Bergenben,
Norvégiában. Itt, amint az szokás, csak amerikaiak vizsgálhatták
meg a hajót. (A USS
Toledo és USS
Memphisbergeni
tartózkodásával kapcsolatban lásd a From
a Russian magazine report („Egy
orosz magazin riportjából”) című részt a következő
forrásban: [2])
Ezt a változatot erősíti az is, hogy az USA elengedte Oroszország
egy komoly pénzügyi tartozását és további kölcsönre adott
lehetőséget. Továbbá, habár a hajó testét végül egy holland
cég kiemelte, a sérült orr-részt levágták, és a tengerfenéken
hagyták. A nyilvánvaló titoktartás ellenére egy, a kiemelt
tengeralattjáróról készült videofelvétel mutatja be azt a
homorú sérülést, ami a becsapódásnak köszönhető. (Lásd a
képeket: [3] és [4])
Az áldokumentum állítása
szerint ez az amerikai gyártmányú MK-48-as torpedó tipikus jele.
Mára a Kurszk roncsát
beolvasztották és megsemmisítették.
Néhány
jól informált nyugati tengeralattjáró-szakértő rámutat arra,
hogy számos probléma merül fel az ütközés teóriájával
kapcsolatban:
A
nagyobb Kurszk és a kisebb USS
Toledo méreteinek összehasonlítása
- Az orosz Oscar-osztályú tengeralattjáróknak alámerült állapotban a vízkiszorítása (fizikai tömege) kétszer annyi, mint Los Angeles-osztályú társainak. Így alapvető fizikai okokból kifolyólag nem valószínű, hogy a Kurszk ennyivel sokkal nagyobb sérülést szenvedett volna egy ilyen ütközés során.
- A békeidőre vonatkozó amerikai harcérintkezés szabályai semmi esetre sem engedték volna meg az amerikai tengeralattjárónak, hogy tüzet nyisson a Kurszkra, anélkül hogy az torpedót lőtt volna ki rá. Erre vonatkozólag semmilyen hiteles forrású vita nem hangzott el.
- Ha az állítólagos ütközés tényleg bekövetkezett volna, az amerikai tengeralattjáró közelsége megakadályozta volna a másik amerikai tengeralattjárót, hogy torpedót lőjön ki a Kurszkra.Mivel az MK-48-as torpedó csak hangalapú lokációt használ, ez ugyanúgy veszélyeztette volna a tüzelést végrehajtó tengeralattjárót is.
- Az az ötlet, hogy egy amerikai torpedó eltalálhat egy még ki nem lőtt orosz torpedót – ami csak később robbant föl – elég valószínűtlen. Természetüket tekintve a torpedók úgy működnek, hogy a célpont közelébe kerülve felrobbantják masszív robbanófejüket, és így pusztítják el a közeli ellenséget. Egyik ország sem alkalmaz olyan tengeralattjáró torpedókat, amelyek kis lyukat képesek ütni, mint azt a történet állítja.
Életút
|
|
---|---|
Építés
elrendelése:
|
|
Építés
kezdete:
|
|
Vízre
bocsátás:
|
|
Hadrendbe
állítás:
|
|
Pályafutásának
vége:
|
|
Honi
kikötő:
|
|
Elszenvedett
találatok:
|
|
Általános
jellemzők
|
|
Vízkiszorítás:
|
13 400 t (vízfelszínen),
16 400 t (lemerülve)
|
Hossz:
|
154,0
m
|
Szélesség:
|
18,2
m
|
Magasság:
|
9,0
m
|
Meghajtás:
|
|
Merülési
mélység:
|
300–600
méter (eltérő becslések alapján)
|
Sebesség:
|
32
csomó (59 km/h) alámerülve,
16 csomó (30 km/h) felszínen
|
Hatótávolság:
|
|
Személyzet:
|
44
tiszt, 68 sorkatona
|
Fegyverzet:
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése