A
jelen pillanatában sem tudunk élni
A halál 50 árnyalata: három percenként kivégzés
írta: vigyazo
Sztálin hóhéra naponta 10 órát gyilkolt
Saját
kezűleg: ez állhatna annak a több tízezer embernek a fejfáján,
akiknek a sorsát mind egy ember köti össze: Vaszilij
Blohin. Mind ismerték őt, igaz legtöbbjük csak egy pillanatra
találkozott vele egy sötét szobában, ami után egyikünk sem
látott többé fényt. Vaszilij Blokhin kiérdemelte a
világtörténelem legtevékenyebb hóhéracímet.
Produktivitás
és kivégzés két igencsak össze nem egyeztethető szó,
mindenesetre nem meglepő, ha valaki közel 30 éven át volt Sztálin
hivatásos hóhéra. Vaszilij Blohin az 1920-as évektől egészen az
50-es évekig töltötte be ezt a pozíciót és ezalatt több
tízezer embert lőtt agyon személyesen, a saját kezével.
BLOHIN
SZÁMÁRA A GYILKOLÁS ARRA SZOLGÁLT, HOGY ELNYOMJA LEGMÉLYEBB
FÉLELMEIT ÉS MINDENHATÓ SZEREPBEN TÜNDÖKÖLHESSEN
-
írta róla Harold J. Burstain, a Harvard professzora.
Miután
harcolt az első világháborúban, csatlakozott a Csekához, a
bolsevikok állambiztonsági szervéhez, ahol a titkos kínzásokban
és kivégzésekben való helytállása hamarosan magának Sztálinnak
a figyelmét is felkeltette. A diktátor személyesen bízta meg
a szovjet titkosszolgálat vezetésével.
Hogyan
tegyél mindenkit boldoggá? Öld meg az összes boldogtalant!
Blohin
pedig nem csak koordinálta a kivégzéseket, hanem a fontosabb ügyek
esetében személyesen húzta meg a ravaszt. Személyiségét
leginkább az 1940-ben végrehajtott katyni mészárlás mutatja be,
amikor is 7000 lengyel tiszt kivégzésére kapott
parancsot közvetlenül Sztálintól. A hátborzongató
követelést vérfagyasztó módszerrel hajtotta végre:
A
lengyel tiszteket egyenként vezettette be egy kis szobácskába. Az
ún. "Lenin-szobák" sajátosan
voltak kialakítva, falait
pirosra festették,
hangszigetelték, a padló lejtett egy csatornanyílás felé, a
szobába pedig egy öntözőcsövet vezettek.
A
terem közepén Blohin állt, aki kifejezetten a kivégzésekhez
kialakított egyenruhát, bőr hentes kötényt viselt, sapka volt a
fején és vállig érő kesztyűt vett fel, hogy védje az
uniformisát. Emberei a foglyokat Blohin elé állították, akiket
kedvelt Walthertípusú
német pisztolyával (ez a típus nem
melegedett túl az álladó használat közben sem) fejbe lőtt.
Emberei a holttesteket kihúzták és egy feldobták egy teherautóra,
amiről később egy tömegsírba szórták a hullákat, közben
pedig a padlót felmosták.
A
kivégzéseknek semmilyen jogi formalitása nem volt, Blohin nem
szerette, ha megszakítják, határozott és gyors volt, három
percenként újabb személyt vezettek be hozzá. Sötétedéstől kezdve
virradatig, átlagosan 10 órán keresztül folytatta
ezt az eljárást, így hátborzongató módon naponta 2-300
ember lőtt agyon és 28 nap alattmind a 7000 lengyel
tisztet a saját kezével mészárolta le.
1940.
április 27-én Sztálin tevékenységét Vörös Zászló
érdemrenddel tüntette ki. Blohint egyetlen tisztogatási hullám
sem érintette, mint mondják, valószínűleg azért, mert még a
végletesen paranoiás Sztálin is megbízott benne, látva, hogy
teljesen hidegvérrel és gépiesen végzi a „munkáját”.
Blohin
"munka" közben
Különös
élvezettel végzett azokkal, akiket a “párt
ellenségei” vádjával illettek: ő lőtte agyon a híres
újságírót, Mihail Kolcovot és Iszaak Babel írót. Névtelen
áldozatai mellett számos kommunista vezér, így
Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev,
valamint a Szovjetunió marsallja, Mihail Tuhacsevszkij fejébe
is ő repített golyót. A rettegett NKVD két vezetőjére, Genrih
Jagodára és Nyikolaj Jezsovra, akik korábban maguk is részt
vettek a tisztogatásokban, szintén lesújtott Sztálin keze. Az ő
esetükben is Blohin volt, aki meghúzta a ravaszt.
Sztálin
halála után Blohint megfosztották minden rangjától, aki ezt
követően alkoholista lett, megőrült és nemsokára kedvenc
pisztolyát önmaga
ellen fordította.
Nem hibázott. De még ma is vannak, akik virágot visznek sírjára.
(guardian)
Szijjártó Péter beköltözött luxusvillájába
A Borsnak
elismerte Szijjártó
Péter külgazdasági és külügyminiszter, hogy beköltözött a
tavaly 167 millió forintért vásárolt 400 négyzetméteres
dunakeszi ingatlanába.
Azóta
ráadásul teljesen felújította. A lap szerint a ház értéke már
200 millió is lehet, hiszen minden nyílászárót kicseréltek, és
a ház belső tereit is átalakították.
Fotó:
borsonline.hu
A
miniszter magánéletét a szomszédai is védik. Csak egyikük volt
hajlandó szóba állni a lap munkatársaival. A hölgy azt mondta,
hogy Szijjártó udvariasan bemutatkozik és köszön mindenkinek,
akivel az utcán összefut. A közelben lévő kisboltban még nem
látták, de egy korábbi fotó szerint inkább a közeli
hipermarketet kedveli.
Azt
tervezi , hogy a környék éhező gyermekeinek minden hónapban egy
napon ebédet osztat a saját költségére , mert az állami
gondozotti fejadagjából már erre is szánhat egy kis összeget, és
még így is megveheti a hetedik lukszus ingatlanját . Míg őneki
dől a pénz addig az átlagpolgárok csak annyit keresnek , hogy
naponta egyszer ehetnek egy jót , és ő nem akarja , hogy ez a
feszültség oda vezessen , hogy felgyújtsák az összeharácsolt
ingatlanjait . ÉS AMUGY TISZTÁBAN VAN VELE , HOGY NEM VIHETI A MÁS
VILÁGRA MAGÁVAL AZ ÖSSZE HARÁCSOLT VAGYONÁT . A
szabadkőművesekre nem akarja hagyni páholytársai ép elég
vagyont adomáyoztak már a vakolókra , jut bőven mérgekre , és
megsemmisítésre a kávé ára meg stagnál a világpiacon .
Azt
mondja , hogy ha önök is olyan helyzetbe kerültek volna maguk is
feltornázták volna a nemzetközi tendereket 40 % - al hisz a
pártkasszába így jutott 20 % - k 10 % a zsebébe , és 10 % a
párt prominens vezetőinek jutott , mert nem csak imával él az
ember ugye . És különben is az adóinkból erre is futja , és a
beruházás révén az ország gazdagodott . És hogy lenének
fideszes milliomos politikusok , ha nem így csinálnák a dolgokat .
A vakoló páholytársak csak az alkalmakat lesik , és már viszik
is a koncot , ha a felszínre kerül az igazság , hát bizony egy
két életbe kerül mert vagyont vissza nem adunk elv érvényesül .
Ezért nem került vissza a nemzeti vagyonunk , ezért nincs
elszámoltatás , ezért osztogatnak még a rendőröknek is francia
becsületrendet , hol ott mérgezett kávét illet volna adni a
görcsös fütykösnek . De hát talicskával hordták a pénzeket.
Az olaj maffia tagjainak helikopteren vitték , nehogy a kis rendőr
véletlenül rajtakapja őket . Drága barátaim és mikor a
helikopter lezuhant a pénz meg benn éget , hát egy újabb
táskányit kellet vinni de a Pintér gyilkosság BT – je ezt a
feladatott is megoldotta . Több halottat hagytak hátra a magyar
ugaron mint Biszkuék a véres terror idején , és tették mindezt
büntetlenül , mert hozzájuk nem érhet fel az igazságszolgálat
hisz az egészet Draskovics vezényelte az olajos keresztapa . És
mögöttük meg ott lapult a páholyok világa . A hülye gojoknak
szemellenzőt raktak a szemükre és állandóan a falba ütköztek
míg a vagyonunkat kikaparták a lábunk alól. Még polgár háborút
is kezdeményeztek a cigány gyilkosságok mögött a zsidó érdek
dominált , a szálak gyurcsányig értek , de csak Darócziig volt
szabad felgöngyölíteni . A szegény szerelmes fiút meg
öngyilkolták , hogy a zsidó páholy ne kerüljön a látótérbe .
Furcsa történetek 1.0
Az
állami hírtévé méltán híressé vált meteorológusain kívül
már a természet által generált minden külső jel is arra utal,
hogy a tavasz visszavonhatatlanul beköszöntött Közép-Európába,
márpedig ez ünneplés után kiált. Egy poszt erejéig ezért most
szakítunk a hagyományos összeesküvés-elméletekkel, s a
Konteóblog sokszínűségét bizonyítva úgy gondoltam, hogy ma
a véletlen
egybeesésekkel foglalkozunk
egy kicsit.
A
koincidenciák és az ezekkel összefüggő, meghökkentőnek
nevezett történések tanulmányozása szorosan nem tartozik ugyan a
konteótudomány által lefedett területek közé, de ha nagyon
akarjuk (és miért ne akarnánk?), ezekhez is hozzárendelhető
néhány olyan magyarázat, amelyek az általunk többször érintett
párhuzamos univerzumok, időhurkok és szimulációs
hipotézisek ingoványos
talajáról szökkennek szárba, hogy ilyen költői képpel zárjam
ezt a rövid bevezetőt.
A véletlen,
illetve a véletlenszerű események
meghatározásával bajlódott már a filozófia, a matematika, a
statisztika, a lélektan és a szerencsejáték-tudomány megannyi
elméleti és gyakorlati szakembere, jobbnál jobb definíciókat
letéve az érdeklődők asztalára. Nem akarjuk feltalálni a
kanálban a mélyedést, ezért vegyük az egyik legegyszerűbb és
legérthetőbb meghatározást:véletlennek nevezzük
azt az eseményt, történést vagy folyamatot, amelynek
bekövetkezése az előzmények alapján egyáltalán nem (vagy csak
elképesztő nehézségek árán) jósolható meg.
Mielőtt
rátérnénk a konkrét példákra, sajnos tisztáznunk kell még egy
fogalmat, mégpedig avalószínűséget.
Senkit sem akarok elriasztani azzal, hogy olyan szavakat használok,
mint a „relatív gyakoriság”, a „véges eseménytér” meg az
„indeterminisztikus tömegjelenség”, úgyhogy most egyszerű
szavakkal írom le: egy esemény (történés, stb.) bekövetkezésének
valószínűsége akkor 1(egy),
ha az biztosan bekövetkezik (ezt nevezzük biztos
eseménynek),
s akkor 0 (nulla),
ha biztosan nem következik be (ez a lehetetlen
esemény).
A könnyebb emészthetőség kedvéért a valószínűséget
gyakran törtekben vagy százalékokban fejezik ki: annak a
valószínűsége, hogy egyetlen kombináció megjátszásával
ötösöm lesz az 5/90-es lottón, egyenlő az 1:43.949.268-hoz
(állítólag, nem számoltam utána), annak pedig, hogy egy
szabályos hatoldalú dobókockával nyolc pontot dobsz (lehetetlen
esemény), egyenlő a nullával, azaz 0%.
Az olyan jópofáskodó, minden középiskolai matektanár által előszeretettel felhozott példába most nem megyünk bele, mely szerint annak a valószínűsége, hogy Mátyás király az elkövetkezendő öt percben belép a tanterembe, egyenlő 50%-kal, hiszen vagy belép, vagy nem. A tanárok nem tudják, hogy ezen a poénon úgy kétszáz éve már csak a stréberek nevetnek; a többiek, na meg azok, akik nem tudják, hogy mikor élt Mátyás király, nem találják viccesnek.
Na,
a kötelező elméleti bevezetéssel megvagyunk, most lássuk, milyen
véletleneket és egybeeséseket produkált az élet (vagy a
tudjukkik). Matematikusok a megmondhatói, hogy az alábbi esetek
bekövetkezésének valószínűsége nem nulla ugyan, de vajon
nagyobb-e, mint a lottó ötösé? Kereken egy tucat történet
következik, legalább kétszer ennyi kérdő- és felkiáltójellel.
1.) Chance vs. Chance
A
hetvenes években történt az angliai Birmingham
melletti Stourbridge külterületén.
Egy Frederick
Chance nevű
autós pont egy éles kanyar vett be, amikor késve vette észre,
hogy sávjában szembejön egy másik gépkocsi. A sebesség túl
nagy volt ahhoz, hogy elkerülje az ütközést: a két kocsi
karambolozott, majd megperdülve mindkettő levágódott az
úttestről. Amikor Frederick (a csodával határos módon csak enyhe
sérüléseket szenvedve) kimászott az összetört autóból,
észrevette, hogy
a másik sofőr is megúszta. Odament hozzá,
kisegítette
a roncsból, majd (igazi angol úriember lévén) udvariasan
bemutatkozott. A másik tátott szájjal nézett rá, hitetlenkedve
elmosolyodott, majd elővette jogsiját és megmutatta az abban
szereplő nevet: őt is Frederick Chance-nek hívták. Az már csak
hab a tortán, hogy magyarul a két ember családneve annyit tesz:
esély, lehetőség. Azt pedig, hogy „véletlenül”, angolul úgy
mondják: by
chance.
2.) Hugh Williams, az örök túlélő
Wales
északnyugati partja és a tőle pár száz méterre a tengerben
elterülő Anglesey sziget között húzódik a 22 kilométer
hosszú Menai-szoros,
amelyen évszázadok óta élénk hajózás folyik. Feljegyezték,
hogy 1664. december ötödikén a szorosban zátonyra futott egy
vitorlás, melynek nyolcvanegy utasa közül egyetlen egy élte túl
a katasztrófát, egy Hugh
Williams nevű
matróz.
Napra
pontosan 121 évvel később, 1785. december ötödikén ugyanott
szintén elsüllyedt egy hatvan főt szállító hajó, s csak egy
ember élte túl, akit Hugh Williamsnek hívtak.
szerencsétlenül
a szorosban, körülbelül 2 mérföldre az előző két tengeri
katasztrófa helyszínétől. Ezen csak huszonöten utaztak, és
bizony ebben az esetben is csak egy embernek sikerült kiúsznia a
partra, a többiek odavesztek. Biztosan kitaláljátok, hogy hívták
a szerencsés flótást. Igen, Hugh Williamsnak.
3.) A Kellner-sztori
A
Reader’s Digest német kiadása, a Das
Beste magazin
1979-ben olvasói körében pályázatot írt ki alegizgalmasabb
személyes élmények témakörében.
A több ezer beküldött pályamunka közül egy müncheni amatőr
pilóta, bizonyos Walter
Kellner története
lett a befutó, aki egy roppant izgalmas visszaemlékezést írt
arról, hogy egy évvel korábban, 1978. december 18-án éppen
Szardíniából repült Szicília felé, amikor motorhiba miatt
kénytelen volt kényszerleszállás végrehajtani a vízen. A Cessna
421-A típusú,
D-INUR lajstromjelű kisgépe elmerült ugyan, de ő egy
gumicsónakban egy teljes napot hánykolódott a Tirrén-tengeren,
mire végül a palermói mentőcsapatok rábukkantak és kimentették.
A
szerkesztőség leellenőrizte a történetet az olasz hatóságoknál,
akik mindenben megerősítették a Kellner által elmondottakat:
minden stimmelt, a helyszín, az időpont, az összes apró részlet.
A Das Beste eredményt hirdetett a lapban, megjelentették Kellner
történetét, mindenki hepi volt, ahogy illik.
Pár
nap múlva jelentkezett egy felháborodott olvasó, bizonyos Walter
Kellner az
alsó-ausztriai Kritzendorfból, aki óvást jelentett be a verseny
végeredménye és a nyertes ellen. Állítása szerint a történet
az övé, amit egy imposztor apró változtatásokkal tett közzé,
hiszen a szóbanforgó Cessna négy évig az övé volt, ő repült
Szardínia felett két éve, amikor is a gép valóban meghibásodott
és kényszerleszállást kellett végeznie. Igaz, nem a tengeren,
hanem már a szardíniai szárazföldön, Cagliari mellett, ahol
órákat várt, amíg a mentőcsapatok megérkeztek.
A
magazin főszerkesztője, Wulf
Schwartzwaller alapos
vizsgálatot rendelt el, nyomozó riporterek eredtek a második
Walter Kellner által elmondottak nyomába. A tényfeltáró nyomozás
meghökkentő eredményt hozott: a második történet is igaz volt,
az osztrák Kellner a baleset után eladta a gépet egy kereskedőnek,
aki rendbehozta és pár hónappal később a bajor Kellnernek
értékesítette. És a Cessna motorja tényleg mindkét pilótát
cserbenhagyta a Tirrén-tenger felett (gyakorlatilag néhány
mérföldes eltéréssel ugyanazon a helyen), a különbség
mindössze annyi volt, hogy az osztrák még el tudott repülni
Szardíniáig, egy évvel később a bajor már nem.
4.) Jótett helyébe…
Az
1930-as évek közepén, egy forró nyári éjszakán történt. A
texasi El
Paso országúti
rendőre, bizonyos Allan
Falby a
járőrkocsijával egy gyorshajtó kamionost üldözött, aki egy
kanyarba érve padlófékezett egyet. Falby már nem tudott megállni,
s hátulról belerohant a kamionba. Súlyos
lábsérülést szenvedett, s ha egy arra járó autós, Alfred
Smith nem
áll meg és szorítókötést alkalmazva nem szünteti meg a
vérzést, perceken belül elvérzett volna. Így a kiérkező mentő
még életben találta a rendőrt, akit bevittek a kórházba,
ellátták és néhány hét után ismét munkába állhatott.
Öt
évvel a majdnem végzetes események után Falby ismét éjszakai
járőrszolgálatot látott el, amikor rádión egy országúti
balestehez riasztották a US-80-as főúthoz. A helyszínre érve
látta, hogy egy személygépkocsi frontálisan egy fának ütközött,
vezetője ájultan, vérben úszva fekszik az utastérben. Allan
odaugrott, kihúzta az eszméletlen testet, s látva, hogy jobb
lábából dől a vér, a combtőnél elkötötte azt és elállította
a vérzést. A mentő megérkezett, s a sérültet kórházba vitték,
ahol megmentették az életét. És igen, jól tippeltek: a sérült
ugyanaz az Alfred Smith volt, ak öt évvel korábban hasonló módon
mentette meg a járőr életét.
5.) Lány a Petrovka utcából
Amikor
(az akkor még nem Sir és még nem Oscar-díjas) Anthony
Hopkins 1971-ben
megkapta a Lány
a Petrovka utcából című
film egyik jelentős szerepét a rendezőtől, Robert Ellis
Millertől, elhatározta, hogy a film alapjául szolgáló, azonos
című könyvet,George
Feifer művét
feltétlenül el fogja olvasni. Szét is nézett Londonban, de
egyetlen könyvesboltban sem volt fellelhető. Bosszúsan elballagott
a Leicester Square melletti metrómegállóhoz, ahol az egyik padon
észrevett egy szemmel láthatóan ottfelejtett könyvet. Odalépett,
s a legnagyobb megdöbbenésére a kérdéses könyv egyik friss
kiadását pillantotta meg. Leült, s kézbe vette a szemmel
láthatóan már használt könyvet, amelyben még aláhúzások és
jegyzetek is voltak. Még várakozott egy kicsit, de senki nem
jelentkezett, végül felvette, beletette a táskájába és –
kicsit beleborzongva a véletlenbe – hazautazott.
Két
évvel később, amikor már Bécsben zajlott a forgatás, a stábot
meglátogatta a szerző, aki többek között Hopkinsszal is
találkozott. Elmesélte a színésznek, hogy őt magát is meglepte
a könyv sikere, de annyira, hogy még a szerzői
tiszteletpéldányokat is kénytelen volt elosztogatni a követelőző
barátainak. Az első kiadásból az utolsót például az egyik
londoni cimbora kapta meg, aki volt annyira óvatlan és elhagyta
valamelyik metrómegállóban, két évvel azelőtt.
Hopkins
belesápadt, odament a szekrényhez, ahonnan leemelte a két évvel
azelőtt általa talált kötetet. Feifer belenézett és felismerte
a barátja kézírását. Ez volt az a példány, amiről beszélt.
6.) Az elveszett gyűrű
1941 novemberében
a dél-afrikai Natalszövetségi
állam asszonyai elhatározták, hogy karácsonyra házi készítésű
süteményekkel fogják megörvendeztetni az akkor már javában dúló
világháborúban részt vevő fiaikat, testvéreiket és férjeiket.
A dél-afrikai csapatokat természetesen brit főparancsnokság alá
helyezték, s a katonák Angliában, illetve Kelet-Afrikában várták,
hogy a hadszíntér melyik pontján lesz rájuk szükség.
Egy
greytowni háziasszony, Anne
Vial is
csatlakozott a kezdeményezéshez, s ő is beszáll a
süteménykészítésbe, tekintettel az ugyancsak besorozott,
Európában szolgáló fiára, Ronnie-ra. Sütött is 150 darabot
(kábé ennyi jutott egy önkéntes cukrászra), de már csak
a kemencéből történt kivételük után vette észre, hogy
jegygyűrűje hiányzik; vélelmezhetően dagasztás közben
lecsúszott az ujjáról és bekerült a tésztába. Mivel nem
akarta tönkretenni az elkészült (és egészen biztosan kiválóan
sikerült) sütiket, mindegyik mellé írt egy pár sort azzal, hogy
ha valaki megtalálja a gyűrűt, juttassa azt vissza neki. A
finomságokat összegyűjtötték, s a több ezer cake-et a
dél-afrikai hadsereg logisztikusai eljuttatták Angliába és
Etiópiába, s szétosztották az akkor ezen a két helyszínen
szolgáló mintegy hatezer katona között.
Szerintem
már sejtitek, mi történt. Egy hónappal később Ronnie
Vial levelet
írt az anyjának, melyben megnyugtatta: a jegygyűrűt tartalmazó
süteményt egészen véletlenül ő kapta, s ha legközelebb
hazautazik, vissza fogja vinni Anne-nek.
7.) Poe jövőbelátása
A
Titanic katasztrófáját 14 évvel megelőző Morgan Robertson-féle
kisregényről biztosan hallottatok (ha nem, ennek
a posztnak a végén elolvasható),
most valami hasonló következik.
Biztosan
sokan olvastátok Edgar
Allan Poe 1838-ban
megjelent, egyetlen igazi regényét, ami magyarul az Arthur
Gordon Pym, a tengerész címmel
jelent meg. Én a novelláit jobban szerettem ugyan, de annó (amikor
egy fiúgyerek mindent elolvas, amiben kalózok, fegyverek vagy
indián van) egészen jól szórakoztam rajta.
Szóval
a könyvben [spoiler
következik!]
van egy olyan rész, hogy egy hajótörést követően négy ember
egy félig elsüllyedt bálnavadászhajóban hányódik a nyílt
tengeren, s az ikszedik napon, amikor már kezdenek éhenhalni, úgy
döntenek, hogy megölik és megeszik a legvédtelenebb, leggyengébb
társukat, egy Richard
Parker nevű
hajósinast (vagy matrózt, nem is emlékszem pontosan). A döntést
tettek követik, ezek a tengerészek nem az a totojázós fajta.
46
évvel a regény megjelenése után, 1884-ben a Mignonettenevű
angol egyárbocos, 40 tonnás jacht elsüllyed valahol az
Atlanti-óceán afrikai partokhoz közeli részén. Négy ember
menekül meg egy mentőcsónakkal, alig néhány napra elegendő
vízzel és maréknyi élelemmel
a fedélzeten. Három felnőttről és egy 17 éves hajósinasról
van szó, ez utóbbitRichard
Parkernek hívták.
Fogadjunk egy 2012-es évjáratú Mouton Cadet-ben, hogy
kitaláljátok, mi történt a hajósinassal.
A három túlélőt 25 nap után mentik ki, bíróság elé állítják, de végül csak hat hónap kényszermunkát kapnak fejenként, mert az adott körülmények között nem nagyon volt más megoldás – mondta ki a bíróság (de ez utóbbi infót csak érdekességként említem, nincs szoros köze a véletlen egybeeséshez, amivel ma foglalkozunk).
8.) K-19
Thomas
Wolfe-ról
talán nem sokan hallottatok, noha ő volt a huszadik századi
amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja, akiről maga Faulkner
nyilatkozta azt, hogy „Thomas volt nemzedékünk legtehetségesebb
képviselője”. Sebaj, most nem is annyira a munkásságára akarom
felhívni a figyelmet, hanem egy, vele kapcsolatos érdekes
egybeesésre.
Wolfe
a harmincas évek közepe óta rögeszmésen meg akart írni egy
regényt, ami egy vasúti kocsiról, s az abban utazó emberekről
szólt volna, arról, hogy az adott kocsiban történő utazás
hogyan és milyen mértékben befolyásolta az életüket. Az íróknál
állítólag gyakori, hogy eleinte csak egy apró mozzanatot, egy
minimális részletet „látnak” a majdani műből, s arra épülve
végül kikerekedik a későbbi regény. Nos, ez az apró mozzanat
Wolfe esetében az volt, hogy „K-19”.
Ez a jelzés szerepelt ugyanis a megírandó regény vasúti
kocsijának oldalán. Sokat kínlódott a dologgal, néha írt is
néhány oldalt, de végül sose tetszett neki igazán. Sokat
panaszkodott is kiadójának, Maxwell
Perkinsnek,
aki nyugtatgatta a szerzőt, hogy ne erőltesse, majd egyszercsak
homlokon csókolja
a múzsa, addig is foglalkozzon a többi, folyamatban levő
regényével.
Wolfe
hagyta magát rábeszélni, 1935 és 1938 között meg is írt vagy
négy regényt, aztán ’38 szeptemberében (akut tuberkulózisból
eredő szívrohamban) meghalt egy Baltimore-i kórházban.
Végakaratának megfelelően a kiadója intézte holtteste
hazaszállítását az észak-karolinaiAsheville-be,
ahol a családi sírbolt található. A koporsót vonattal
szállították, s ahogy Perkins a pályaudvaron álldogált,
észrevette, hogy a koporsót egy olyan vasúti kocsiba rakták fel,
amely a K-19-es
számot viselte.
A
peches szerencsés
utcaseprő
Joseph
Figlock 1937-ben
Detroitban dolgozott, egy olyan munkakörben, amelyben a váratlan,
rendkívüli események bekövetkezése az átlagnál is alacsonyabb.
Joe utcaseprő volt, s munkáját lelkiismeretesen, közmegelégedésre
végezte. Aztán egy
napon arra eszmélt, hogy egy kábé egyéves gyerek zuhan a nyakába.
Mint utóbb kiderült, egy felelőtlen anya felügyelet nélkül
hagyta kisfiát, aki kimászott a lakás negyedik emeleti (!)
ablakába, elvesztette egyensúlyát és kiesett az utcára.
Szerencséjére Joe pont alatta állt, s a csodával határos módon
felfogta a gyereket; mindketten megúszták kisebb zúzódásokkal.
Ez
aztán a véletlen, ugye? Hát ha még elmondom, hogy egy évvel
később, ugyanabban az utcában, ugyanabból a házból megint
kiesik egy gyerek, és mit ad isten, Joseph Figlock ugyanott sepreget
és újfent a nyakába kapja a srácot. Ebben az esetben is
mindketten szerencsésen túlélik a balesetet, noha szerintem Joe
átkérte magát egy másik kerületbe.
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egyes források szerint még a gyerek is ugyanaz volt, mint egy évvel korábban.
10.) Je ne suis pas Jean Marie Dubarry
1746.
február 13-án Párizsban kivégzik Jean
Marie Dubarry-t,
akit apagyilkosságért ítélnek halálra. Napra pontosan száz évre
rá, 1846. február 13-án Párizsban egy másik lenyakazásra kerül
sor, az elítéltet Jean
Marie Dubarrynak hívják,
s bűne az volt, hogy meggyilkolta a saját apját.
11.) Villám
1918
februárjában a világháborús nyugati hadszíntéren egy brit
főtisztet, bizonyos Summerfordőrnagyot
villámcsapás ér, minek következtében deréktól lefelé
részleges bénulást szenved. Leszerel, majd úgy dönt, hogy
hátrahagyja a zűrös Európát, s a nyugis Kanadában fogja leélni
hátralevő évtizedeit. Vancouverbe költözik, ahol a hadsereg
nyugdíjasaként nem igazán folytat stresszes tevékenységet. Lassan
felépül annyira, hogy kedvenc időtöltésének, a horgászásnak
szenteli szinte minden idejét, egészen pontosan 1924-ig, amikor is
egy vihar elől egy fa alá húzódik, pechjére: a villámcsapás
megbénítja a jobb oldalát. További két év gyógytorna és
minden, ami ezzel jár, de Summerford őrnagyot kemény fából
faragták, 1926-ra már egyedül tud sétálgatni a városi parkban.
Addig sétál fel s alá, mígnem 1930-ban egy újabb villámcsapás
éri, minek következtében teljesen megbénul, s végül 1932-ben
meghal.
Durva,
mi? Na kapaszkodjatok meg, mert nincs vége: 1936-ban hatalmas vihar
pusztít a vancouveri temetőben, s az egyik sírhelyet villámcsapás
éri. Nem, nem mondom meg, kinek a végső nyughelye volt.
12.) A gyilkos golyó
Egy
meglehetősen morbid történettel fejezzük be a furcsa
egybeesésekkel és véletlenekkel foglalkozó posztunkat.
1883-ban
vagyunk, a texasi Honey
Grove-ban,
ahol a helybéli Henry
Ziegland éppen
szakít barátnőjével. A lány – elég labilis idegállapotú
lévén – nehezen viseli a változást és öngyilkosságot követ
el. A bátyja jó texasi szokás szerint elhatározza, hogy
fegyverrel áll bosszút Henryn: előkapja 45-ösét, megkeresi és
fejbelövi Zieglandot (legalábbis
azt hiszi), majd szájába veszi a fegyver csövét és öngyilkos
lesz. Henry fantasztikusan szerencsés fickó, mert a lövedék csak
az arcát súrolja, s becsapódik az udvarán található hatalmas
tölgyfa törzsébe.
Néhány
évvel később a Ziegland család bővíteni akarja a
házat, ezért úgy döntenek, hogy az udvaron álló tölgyfa útban
van. Először arra gondolnak, hogy kivágják, de egy hatalmas
példányról van szó, az egyik rokon meg úgyis az egyik közeli
bányában dolgozik, ahonnan tud egy kis robbanóanyagot szerezni. A
fa törzsére rákötöznek néhány rúd dinamitot, gyújtózsinór,
oszt adjál neki… A tölgy természetesen megadja magát, viszont a
törzsébe évekkel korábban beágyazódott golyó a robbanás
hatására kirepül a helyéről, s az onnan jó ötven méterre, egy
másik fa törzse mögött fedezéket kereső Henry Ziegland
koponyájába fúródik, aki ott helyben szörnyet is hal.
A
fentiekhez hasonló sztorikkal tele van az Internet, de vannak
tematikus hardcopy gyűjtemények is. Igyekeztem azokat kiválogatni,
amelyekről lehetőleg több forrás is említést tesz, no és
amelyek megtörténte legalább matematikailag elképzelhető (lásd
még a statisztikai valószínűséget, ahol a nulla és a
0,0000000000001% között hatalmas a különbség).
Ha
vannak hasonló történeteid, amiket érdekesnek tartasz, ide velük
a kommentek közé! Külön piros pontot (és minimum százszoros
szorzót) érdemelnek azok a furcsa sztorik, amelyek veled vagy
ismerőseiddel, barátaiddal történtek meg; itt a ragyogó alkalom,
hogy világgá repítsd őket.
Breivik-merénylet
Van
valami perverz sorsszerűség és morbid egybeesés abban, hogy –
miközben három nappal ezelőtt a Hargita megyei Tusnádfürdőn egy
pocakos, őszülő blogger az összeesküvés-elméletek, a
titkosszolgálatok és a terrorcselekmények közötti (vélt vagy
valós) összefüggésekről beszélt érdeklődő hallgatóságának
–, onnan 1800 kilométerre bekövetkezik Norvégia (és talán
egész Skandinávia) elmúlt 65 évének legtöbb áldozatot követelő
kettős terrorcselekménye.
Mai
villámposztunkban a Breivik-merényletet járjuk egy kicsit körül.
Jelen sorok írásának perceiben magáról a feltételezett elkövetőről, a két eseményről és a konkrét összefüggésekről elég keveset lehet tudni, de – amint azt mindannyian tudjuk – a konteósokat az információhiány nemhogy gátolná, inkább stimulálja. Legelőször lássuk tehát, melyek azok a tények, amelyek viszonylag biztosnak vehetők; ha úgy tetszik, rögzítsük a történeti tényállást.
1.) Mi történt?A norvég főváros kormányzati negyedében járunk, a Miniszterelnöki Hivatal és a Kőolajipari Minisztérium épülete között. 2011. július 22-én, helyi idő szerint 15.22-kor a levegőbe repül egy Volkswagen Crafterbe rejtett robbanószerkezet. Hét ember meghal, kéttucatnyian megsebesülnek.
Körülbelül
két órával később az Oslótól mintegy 40 kilométernyire
északnyugatra található, alig tízhektáros Utøya szigetén
egy rendőregyenruhás férfi kézifegyverekből tüzet nyit az
ottani ifjúsági tábor résztvevőire, akik a Norvégiában
jelenleg kormányzó Munkáspárt ifjúsági tagozatának
szervezésében a hagyományos nyári kulturális és politikai
programokon vettek részt.
Megint morbid leszek, de ez egy ilyen műfaj: a fenti rendezvényt leginkább a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborhozlehet hasonlítani: napközben különféle előadások, egy kis politika, ideológia, közéleti témák, majd esténként koncertek, haverok, buli, Fanta. Ja: szombatra várták (volna) a miniszterelnököt, Jens Stoltenberget, aki beszédet készült mondani a fiatalok előtt…
A
lövöldözés több, mint egy órán (!) keresztül tartott, a
halálos áldozatok száma (különböző források szerint)
nyolcvan és kilencven között mozog; legalább ugyanennyi a
sebesülteké.
A
lövöldözés 17.25-kor kezdődik, a rendőrség 17.27-kor kapja az
első bejelentést. Oslóban 17.38-kor riasztják a norvég rendőrség
különleges, terrorelhárításra szakosodott alakulatát. A norvég
deltásoknak azonban nem volt készenléti helikopterük, ezért
először gépkocsival kellett volna az ötven kilométerre fekvő
legközelebbi katonai támaszpontra hajtaniuk. Az a döntés
született, hogy inkább kocsival mennek a helyszínre.
A
szigeti átkelőhöz 18.10-kor érkeztek, itt azonban meg kellett
várniuk, hogy a komp felvegye, majd átvigye őket a 600 méter
széles szoroson a szigetre. A lövöldözésben már teljesen
elfáradt merénylőt 18.28-kor fegyverezik le és fogják el.
2.) Az elkövető
A
nyomozás jelenlegi állása szerint a terrorcselekmény
elkövetésével egy 32 éves norvég állampolgárt, Anders
Behring Breivik üzletembert
gyanúsítják, aki beismerte tettét. A 184 centi magas, nyolcvan
kilós, szőke és kékszemű, kisportolt testalkatú Breivik
állítása szerint nem volt tettestársa, s a cselekményt azért
követte el, mert így szerette volna felhívni a világ figyelmét
arra, hogy a multikulturalitás és hazája, valamint Európa
liberális bevándorlási politikája katasztrófába fogja taszítani
nemcsak Norvégiát, hanem az egész földrészt. A róla napvilágot
látott elemzések szélsőjobboldali, militáns embernek mutatják
be.
Már
azt is tudni lehet, hogy egy 1500 oldalas tanulmányt tett közzé az
Interneten, illetve több ezer embernek elküldte emailben. A mű a
„2083
– Egy Európai Függetlenségi Nyilatkozat”
sokatmondó címet viseli. Amúgy meg évek óta rendszeresen fejti
ki iszlámellenes, xenofób nézeteit különféle fórumokon; egyes
vélekedések szerint több, mint százezer, meglehetősen szókimondó
kommentben vallott színt politikai és ideológiai hozzáállásáról.
3.) A konteók
Mivel
ez egy villámposzt, nem folytatom a tényekkel (ezekről ezernyi
oldalon olvashattok a neten). Lássuk inkább, mit termelt ki magából
az elmúlt 72 óra konteók terén.
3.1.)
A Moszad volt
Izrael
aggódva figyelte, hogy – miközben a zsidó állam problémái
szaporodnak, gondoljunk csak aziráni
atombomba kérdéskörére, a palesztin állam kikiáltásának
közelgő időpontjára, a gázai „segély”szállítmányok
körüli ismétlődő cirkuszokra, stb. – Európa mintha kezdene
egyre rosszallóbb szemmel tekinteni a Dávid-csillagosokra. A
londoni és a madridi merényletek emléke már halványodik az
európai kollektív memóriában, s egy újabb terrorcselekmény úgy
kellett, mint egy falat macesz. Breiviket „idegen zászló” alatt
szervezték be (vagyis a norvég nem tudta, hogy valójában a Moszad
manipulálja; azt hitte, hogy hozzá hasonló szélsőjobbos erők
támogatják logisztikailag), és a tervek szerint neki is meg
kellett volna halnia (vagy el kellett volna menekülnie), hogy a
szálakat elvarrhassák. Anders azonban valamit nem úgy csinált,
mint ahogyan a tervek szóltak – vélelmezhetően teljesen begőzölt
a lövöldözés közben, ezért sikerült elkapni.
3.2.)
Az iszlám szélsőségesek voltak
Oszama
halála (?)
után a tálibok megígérték, hogy meglesz még ennek a böjtje. Az
idegen zászló alatti beszervezés
tőlük sem áll távol, tehát szimpatizánsaik felkutatták
Breiviket és elhitették vele, hogy iszlámellenes kollégák fogják
a kezét.
Aliék
három legyet ütöttek egycsapásra: rúgtak egy nagyot a
NATO-tagállam Norvégiába (északi szövetségeseink katonái ott
vannak Afganisztánban is), megbosszulták a dán karikaturista
Mohamed prófétát gúnyoló rajzait (a Közel-Keletről nézve
Dánia és Norvégia között nincs túl nagy különbség), no és
dobtak egy rágcsálnivaló gumicsontot azoknak, akik a muzulmán
veszéllyel riogatják a nyugati világot: nesztek egy tipikus
keresztény árja szélsőséges, aki a békés északon robbantgat
és lövöldöz. Ki fogja ezek után azt állítani, hogy ilyen
gonoszságokra csak a mohamedánok képesek?!
3.3.)
A szabadkőművesek voltak
Újságírók
kiderítették, hogy Breivik szabadkőműves volt,
méghozzá a Szent Olafról elnevezett oslói páholy tagja. Ezt –
kihallgatása során – ő maga sem tagadta. Ahogyan azt minden
konteós tudja, a maszonok világuralomra törnek, s ennek egyik
előfeltétele az, hogy a világ lakossága elveszítse bizalmát a
fennálló demokratikus kormányokban és társadalmi
berendezkedésben, s – különféle katasztrófák,
terrorcselekmények és fegyveres konfliktusok elharapózása miatt –
elkezdjenek áhítozni egy Új Világrend után. Nos, ezt az Új
Világrendet a szabadkőművesek bármikor készen állnak
prezentálni – ha a tömegek is úgy akarják…
3.4.)
A keresztény fundamentalisták
A
szélsőjobbos, keresztény
mázzal leöntött militáns szervezeteknek már régóta elegük van
Európa etnikai és vallási „felhígulásából”. Breivik
kiköpötten az ő termékük (tessék csak beleolvasni a
kiáltványába), ráadásul az utóbbi években Skandinávia (s
benne Norvégia) szép számban fogadott be közel- és közép-keleti,
valamint afrikai menekülteket. A norvégok mindeddig abba a
(hamisnak bizonyult) biztonságérzetbe ringatták magukat, mely
szerint nekik se ellenségük, se rosszakarójuk, ezért legvadabb
álmaikban sem gondoltak arra, hogy egy ilyen esemény bekövetkezhet.
Oroszország
és Norvégia között elég régen folyik a vita az északi-tengeri
(részben még feltáratlan) szénhidrogénkészletek földrajzi
hovatartozásáról. Becslések szerint a környéken (mármint az
ottani tengerfenék alatt) van a Föld még fel nem tárt
gáztartalékainak 25-30 százaléka, Norvégia pedig az elmúlt
években kemény tárgyalópartnernek
bizonyult. Moszkva most megelégelte a vegyesbizottságok tökölését,
s úgy döntött, hogy – egy kis nyomatékként – ráébreszti
Oslót arra, hogy nem kéne olyan görcsösen ragaszkodni minden
befagyott négyzetkilométernyi jégmezőhöz…
3.6)
Az USA volt
Amerikának kezd
tele lenni a zsákja az egyre vonakodóbb európai szövetségesekkel,
akik országaiban egyre többen kérdezik, hogy mi közükl is van az
USA lokális háborúihoz (Irak, Afganisztán)? Egyre több európai
emeli fel a hangját Washington terrorellenes intézkedései (egészen
pontosan az ezekben felbukkanó, az emberi szabadságjogokat
erősen megkurtító rendelkezések) ellen. Amerika most jutott el
odáig, hogy bebizonyítja: a terror nem csak az iszlám nemzetek
fiainak (és leányainak) sajátos eszköze, hanem a legbékésebb
európai államok is veszélyeztetettek. A Breivik-ügy után nem
lesz olyan ország Európában, amelynek vezetői belenézhetnek
polgáraik szemébe és felelősen azt mondhatják: nálunk a
terrorizmusnak nincs hagyománya, ilyen cselekmény errefelé kizárt…
3.7.)
A magyar szál
Az
utóbbi órák híre, hogy Breivik rendelkezett magyar
kapcsolatokkal, s
egészen otthonosan mozgott a hazai szélsőjobb egyes köreiben. Ezt
a szálat inkább nem is gondolom tovább, mindenesetre
emlékeztetem a tisztelt olvasókat, hogy milyen felháborodás
kísérte aTerrorelhárítási
Központ tavalyi
megalakítását, mondván: miféle terrorelhárításra van idehaza
szükség, minek nekik sokmilliárd forint, Q7-esek, csilivili
felszerelés, különleges pótlék?
Nos,
ennél csattanósabb választ elképzelni sem lehet… És lesz-e
olyan ellenzéki politikus vagy közíró, aki ezek után ki meri
mondani, hogy nálunk a terrorizmusnak nincs hagyománya, tehát
terrorelhárítás sem kell..?
Egy
kicsit hosszúra sikeredett a mai villámposzt, de sebaj. Kíváncsian
várom a hozzászólásaitokat, véleményeteket az ügyről, hiszen
még bármi kiderülhet, új szálak is bármikor felmerülhetnek,
Breivik pedig bármikor öngyilkos lehet, vagy leeshet a lépcsőn és
nyakát szegheti…
No
és persze voksolásra fel!
PS:
Köszönöm mindazoknak, akik levelekben tippekkel, ötletekkel és
konteókkal gazdagították a választékot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése