Varga
Domokos György
Törzsi
trilógia
Ötödik
könyv
A
törzsi háború természetrajza- a
rendszerváltozás Magyarországán -
Harmadik
könyvA MEGOLDÁS NYOMÁBAN
KÉTFÉLE
"FILOZÓFIA"
Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?
Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?
A
kérdés így vetődik fel: Milyen "filozófiával"
(látásmóddal, életfelfogással) lehet eljutni a zsidó - magyar,
pontosabban a magyar zsidó - nem-zsidó magyar együttélés
krónikus problémájának megoldásához, a két törzs éles
szembenállásának legalább mérsékléséhez?
Előre
bocsátom, hogy ha van ilyen filozófia, az az átfogóbb
konfliktusra is gyógyír lehet: az antinacionalista - nacionalista
viszályra. Továbbá: mivel gyógyírt keresünk, nem jöhet
számításba semmi olyan (megoldást ígérő) filozófia
(életfelfogás), amely ténylegesen (tehát nem csak a hiedelmek
vagy vádak szintjén) zsidó-, magyar-, idegen-, vagy bármilyen más
formában faj-, nemzet- vagy nemzetiséggyűlölő. Számításba
jöhetnek viszont olyan megfontolások, amelyek határozottan a
konfliktust tápláló, hamis gondolkodásmódok felszámolását
célozzák. Még akkor is, ha e gondolkodásmódok képviselőit sem
kímélik - ha bizonyítható, hogy e kíméletlenség független a
gondolkodásmód képviselőjének származásától, etnikumától.
Lényegét
tekintve két ellentétes szemlélet ("filozófia")
kínálkozik.
Az
egyik statikus, a másik dinamikus; nevezhetnénk az elsőt
abszolútnak, a másikat relatívnak is, hogy ne kössünk (rögtön
a dinamikusnak szavazva bizalmat) eleve értékítéletet hozzájuk;
a statikus és dinamikus elnevezés azonban túlságosan is
megragadja, kifejezi a lényeget. Az első felfogás ugyanis kész
(állandó) ténynek tekinti, amit lát, a második pedig változónak
és megváltoztathatónak. Az első azt nézi, mi van, a második
azt: mi lehet. Az első tehát - múlt és jelen valóságának
biztos talaján állva - tárgyilagosabb és igazabb (itt derült ki,
miért nem eleve rosszabb a statikus a dinamikusnál), hiszen azt és
annyit lát, ami már cáfolhatatlanul benne van; a másik azonban
azt is belelátja, ami még nincs benne, de hite
szerint benne lehet. A szemlélet statikussága ráadásul
nem jelenti az általa vezérelt tevékenység (hadviselés)
statikusságát, éppen ellenkezőleg. A statikus szemlélet
dinamikus (erőteljes, lendületes) cselekvéssel jár; a dinamikus
szemlélet annál lassúbbal, körülményesebbel.
A
zsidó - magyar kérdésre alkalmazva nézzük előbb az egyik, aztán
a másik filozófiát.
(A
statikus)
Az
első felfogás a napi tapasztalatok, megnyilatkozások alapján arra
a felismerése jut, hogy a zsidók eleve ellenségesek a "nemzeti"
politizálással szemben, ezért ezt erősen támadják. Egészen
pontosan fogalmazva: a magyarországi zsidók többsége (de a
vélhetőleg vagy tudhatólag zsidóként megnyilvánulók többsége
egészen bizonyosan) eleve ellenséges a többé-kevésbé
hangsúlyosan magyar, nemzeti, vagyis "nacionalista"
politizálással, valamint e politika elfogadóival - hirdetőivel és
gyakorlóival - szemben, ezért akkor és ott támadja (gyengíti,
rombolja, hitelteleníti) őket, amikor és ahol csak lehetséges. A
napi tapasztalatok és felismerések arra is kiterjednek, hogy a
támadások, majd ellentámadások megítélésekor a szellemi,
politikai, gazdasági és médiaelit nagyobbik (balliberális,
antinacionalista) része nem azonos mércével mér: nem hajlandó
tudomásul venni, különösen nem valamiféle veszélyként és
veszteségként értékelni az említett zsidóktól elkövetett
támadásokat (rombolásokat); viszont hajlamos minden "túloldali"
önvédelmi vagy ellentámadási akciót antiszemita
megnyilvánulásként (azaz főbenjáró bűnként) értékelni.
E
tapasztalatok, felismerések birtokában az első filozófia (azaz a
statikus felfogás) képviselője arra a logikus meggyőződésre
jut, hogy a helyzet megoldásának kulcsa: a kettős mérce
felszámolása, mégpedig a nyilvánosság segítségével. "Halál
a kettős mércére!" - írja egyik könyve előszavában. A
gyakorlatban alkalmazható hadviselés lényege a következő: saját
fegyverével kell legyőzni a támadót, a nyilvánosság elemi
igazságérzetére apellálva. Ne csak a színét lássa a dolgoknak,
hanem a visszájukat is.
Minden
vádat következetesen vissza kell fordítani. Ha antiszemitizmussal
vádol, idézz zsidókat. Ha gyűlölettel, bizonyítsd be, hogy ő
gyűlölködik. Ha kirekesztéssel, akkor azt, hogy ő a kirekesztő.
Ha fajvédelemmel, akkor azt, hogy ő a fajvédő. Ha
szélsőségességgel, akkor azt, hogy ő a szélsőséges. Ha
diktatórikus hajlamokkal, módszerekkel, ugyancsak bizonyítsd: ez a
vád szintén őt illeti inkább.
Ha
kíméletlen, légy te is kíméletlen. Ha méltóságodban sért, te
hasonlóképp. Ha ellehetetlenítésedre, szellemi megsemmisítésedre
törekszik, nem maradsz adósa. Ha igazságtalan veled, "az
igazság kedvéért" te is igazságtalan leszel vele. Ha szemet,
szemért - legyen szemet szemért. Ha megdob kővel, visszadobod
kővel. Akár kettővel; de véletlenül sem kenyérrel.
Az
első (élet)felfogás ugyanis nem hisz az együttérzés, a szeretet
átütő erejében. S erre alapos oka van. Az e "filozófiát"
megtestesítő szemet-szemért-fajtájú hadviselés bizonyos
szempontból rendkívül hatékony: az addig defenzívába szorult,
méltóságukban megalázott, tehetetlenségre kárhoztatott
"nemzetiek" minden sikeres választ (ellentámadást) az
igazság pillanataként élnek meg, egészen pontosan: az igazság
eljövetelének felemelő pillanataként. Felszabadulásként. A
győztes bajvívót felszabadítóként, szabadságharcos hősként
ünneplik. A győzelem felemeli a fejeket; méltóságot, önbizalmat
ad; összetereli és összekovácsolja azokat, kik addig magukban
küszködtek, keseregtek és átkozódtak. A nemzet egyik fele úgy
fogja érezni, hogy újra van magyar nemzet, jó érzés hozzá
tartozni, érdemes érte - ha mozgósítanak - megmozdulni, tüntetni,
harcolni.
A
mozgolódás eleinte páni félelmet kelt a zsidók körében; ám
nemcsak ott, hanem az egész antinacionalista táborban. Van okuk
félni. Nemcsak a szélsőjobbos régmúlt (nyilasok) kísértésétől;
hanem saját kíméletlenségük miatt is. Nemhogy bűneikkel együtt
elkullogtak volna, inkább harsányan megalázták a helyükre
törekvőket; őket mondták (bagoly mondta verébnek)
antidemokratának, szélsőségesnek, szalonképtelennek. A félelem
gyűlöletet fakaszt és vakká tesz: a felszabadulásukat s
méltóságuk meglelését önfeledten ünneplők hada így válik a
zsidó (antinacionalista) hangadók szemében, száján és tollán
fasiszta, nemzetiszocialista csőcselékké. Az önszuggesztió, az
önbecsapás azonban, amikor már ilyen méreteket ölt, amikor már
a valóság az égvilágon semmiképp nem igazolja, hamisságként
üli meg a lelket. Az antinacionalista hangadók lassan visszavonulót
fújnak. Eljött az igazság újabb pillanata. E körökben
kimondatik, hogy a nemzet voltaképpen mégiscsak fontos. A nemzeti
eszme szükséges. Az antinacionalistáknak élen kell járni abban,
hogy a népnek nemzeti eszmét adjanak. Hogy ők adjanak nemzeti
eszmét. Hogy olyan legyen az a nemzeti eszme. Amilyennek lennie
kell. Innentől fogva nemzeti középről fognak beszélni; lakosság
helyett polgárokról; óriási kokárdákkal fognak a nemzeti
ünnepeken díszelegni; nemzetiszín lobogókat lobogtatni... Az első
filozófia tehát (legalábbis látszólag) teljes csatát, sőt,
háborút nyert. A hangadó zsidókat, s még ennél is fontosabb:
általában az antinacionalistákat áthangolta a nemzeti eszme
(bizonyos mértékű) elfogadására, létjogosultságának (bizonyos
mértékű) elismerésére. Mindennek tetejébe: az ellenségeskedés
(a törzsi háború) súlypontját (törésvonalát) e "filozófia"
segít oda helyezni, oda tolni, ahová való: a zsidók - nem-zsidók
közül az antinacionalisták - nacionalisták közé.
Többé
(legalábbis látszólag) nem állja meg a helyét az a nézet, hogy
a zsidók többsége eleve ellenséges a "nemzettel", "a
nemzeti eszme" követőivel szemben. Legfeljebb a harcosaival
szemben. A győzőt (az őket legyőzőt) ugyanis változatlanul
esküdt ellenségüknek fogják tekinteni. A győző ugyanis ugyanazt
akarja, amit ők: végső győzelmet. A győző nem fog hinni a
megváltozásban, mert átlát a változás okán: az ő győzelme,
az ő kíméletlensége vezetett egyáltalán valamelyes, részleges
eredményre. Nem az történik tehát, hogy a hangadó zsidók (s
általában az antinacionalisták) belátják a nemzeti eszme érték
mivoltát, és üdvözlik és megkövetik a győzőt, tisztelettel
adóznak hősies szabadságharcáért, az egész magyar nemzet (s
benne a zsidók) felszabadításáért; hanem azt látják be, hogy
csatát veszítettek, meg azt, hogy a teljes tagadás, a teljes
elutasítás talaján maradva újabb vereségekre vannak kárhoztatva,
ezért kell változtatni a taktikán; de nem kell változtatni hiten
és meggyőződésen. A népet nem lehet leváltani. A győzőt
viszont talán mégis két vállra lehet fektetni...
A
zsidó és nem-zsidó magyarok közt folyó törzsi háború az első
filozófia törekvése nyomán tehát valamelyest átalakulhat, de
aligha vezethet megbékéléshez. Ám ez nem jelenti azt, hogy amihez
vezet, az ne lenne valamifajta megoldás. A "nemzeti"
hadtestben ugyanis jócskán akadnak, akik egyáltalán nem érzik
rossz bőrben magukat a nemzet feltűnő kettéválása miatt.
Magukat fogják a nemzet igazi képviselőinek tekinteni, a többieket
pedig a nemzet ellenségének, akik ellen a sok tehetetlenkedés,
számtalan eredménytelen próbálkozás (csatavesztés) után nagyon
is jól esik a szervezett és időnként már sikeres hadakozás. Az
első filozófia alkalmazása nyomán, akárhogy is, tisztult a kép,
egyszerűsödött a helyzet: jobban látszik, hol állnak a mieink,
hol az ellenségeink. Nincs átjárás, mert minek. A magyar zsidók
"úgysem lesznek" soha igazi magyarok, igazi nemzetiek,
igazi hazafiak; a magyarok pedig úgysem lesznek (nem is lehetnének)
zsidók. Ilyen egyszerű ez.
Az
első filozófia bajnokai és követői számára.
Az
első filozófia bajnoka végül is megdicsőül - megdicsőülve
érzi magát -, és igaza van. Mérhetetlen sokat harcol (dolgozik),
nincsen sem nappala, sem éjjele (néhány valóban kurta órát nem
tekintve). Amit ő tud, a nem-zsidók között nagyon kevesen tudják
(meg a zsidók között is). Hogy a tükröt magasan tartsa, a
visszásságokat, a kettős mércéket, a hamisságokat minden áldott
nap felmutassa, az különleges tulajdonságokat és képességeket
kíván. Bámulatos tájékozottságot: óriási ismerethalmazt
múltról és jelenről, mérhetetlenül sok friss információval az
egész világról és világból; kiváló áttekintőképességet és
gyors reakciókészséget; s nem kevésbé kiváló lelki és testi
állapotot. Miközben minden áldott nap osztogatja elemi csapásait
az ellenségre, s mindig csak a jelképekre s jelképerejű
hangadókra, az így-úgy erősekre és hatalmasokra, soha nem a
közkatonákra, aközben ugyanúgy egyfolytában záporoznak a rá
mért csapások; nem egyszer övön aluli ütések, gyilkos
(megsemmisítésére törő) dumdum lövedékek. Különös, de a
megsebzett vad még örül is sérüléseinek, kibuggyanó vérének:
ez is harci kedvét, elszántságát növeli. S valószínűleg
adrenalinszintjét. Még több csapást, még nagyobb pofonokat
osztogat; egy jobbegyenessel indít, aztán még eggyel, majd ad egy
jobbcsapottat, utána egy K. O.-t, eközben hangosan nevet a
liberális kiütéseken, s igyekszik kikacagtatni a még egyszer
visszajötteket, a D-209-est és korát.
Időnként
mellésújt, ártatlanokat, legalábbis méltatlanokat eltalálva.
Belefér. Saját tábora hatalmasainak is élvezettel vág oda
egyet-egyet. Ez is belefér.
Saját
tábora hatalmasai túlnéznek rajta és továbblátnak nála. Az
első felfogás ("filozófia") bajnoka mindig csak a
jelképeket, a jelképerejű személyeket látja maga előtt, mint az
igazságra nevelendőket és szorítandókat. A hatalom (a párt, a
politika) maga előtt látja a tömegeket is, közöttük a még meg
nem nyert, névtelen szavazókat; és maga mögött tudja az egyszerű
szemnek többnyire láthatatlan, arctalan hatalmi szövedéket. A még
meg nem nyert szavazók félnek a bajnoktól, mert azt a képet
látják róla, amelyet a hangadók láttatni akarnak velük: a náci
brutalitás megtestesítőjét. A hatalmi szövedék fél minden
elszabadult szabadságharcostól, mert a féktelen szabadságra
minden hatalom rámegy (rámehet) előbb vagy utóbb. Minden hatalom
része egy hatalmi szövedéknek, ezért minden hatalom, a bajnoké
is, előbb vagy utóbb a bajnok gúzsba kötésén (óvatos ki- és
elrekesztésén) fáradozik.
Az
első felfogás bajvívója tehát részterületeken részfeladatokat
fog kapni. Nem kerülhet be a "nemzeti" média fősodrába
(a frissen alakuló hírtelevízióba), egy darabig viszont
megmaradhat a radikálisoknak (a "szélsőségeseknek")
fenntartott hadszíntereken. Kívül a szalonon. A politikai
korrektség határvonalain.
A
bajnok és "filozófiája" tehát mégis veszített.
Látszólag legalábbis. Valójában minden megnyert, amit
megnyerhetett. A "nemzeti" oldal kellőképpen
megerősödött, hogy alkutényező lehessen. Vége a teljes
kiszolgáltatottságnak, a baloldali hegemóniának. A törésvonal
is jobb helyre került: a szocialisták (elnökükkel és
miniszterelnökükkel együtt) immáron semmivel sem kisebb
ellenségek, mint a szabad demokraták (elnökükkel együtt).
Szocialista és liberális, kommunista és zsidó, egykutya:
balliberális. Így, együtt. Így, együtt "nemzetellenes",
"magyarellenes", "hazaellenes". Így, együtt "a
globalista érdekek hű kiszolgálója". Szinte már mindegy is,
ki zsidó, ki nem zsidó. Nincs külön ellenség, nincs külön
gyűlölködés.
Nem
ide akartunk eljutni?
(A
dinamikus)
A
dinamikus mindent mozgásában lát. Születésében, fejlődésében,
de legalábbis lehetséges változásaiban és változataiban. Az
összefüggések érdeklik: megérteni, mi, miért és hogyan.
Pontosan tudja, hogy az életnek sem értelme, sem valamiféle
örökérvényű, támadhatatlan logikája, de tudatosan úgy éli
egész életét, mintha mégiscsak volna.
Akárcsak
a statikus gondolkodó, a dinamikus is - saját tapasztalatai, mások
megnyilatkozásai alapján - arra a felismerése jut, hogy a zsidók
általában eleve ellenségesek a "nemzeti" politizálással
szemben, ezért ezt erősen támadják. A dinamikust azonban
mindennél jobban érdeklik ennek okai és személyes indítékai.
Képes bemászni az "ellenség" gyomrába. Még akkor is,
ha tudja: a megismerés - megértés; a megértés - elfogadás.
Megbocsátás. Ellenségeinknek.
Filozófiájának
alaptétele, hogy senki nem tehet arról, hogy az, ami. Ha szerencsés
helyre született, szerencsés tulajdonságokkal, akkor szerencsés.
Ha szerencsétlen helyre, szerencsétlenül, akkor szerencsétlen. S
bár gonosznak nem születnek az emberek, hanem azzá lesznek, ám ha
mégis születnének, akkor sem tehetnek róla.
Minden
ember: Ember. Csupán arányokban és helyzetekben különböznek
(különbözünk). Ha elfogadjuk (márpedig a dinamikus elfogadja),
hogy a helyzet (azaz a gonosz "rendszer", illetve a
"rendszer" gonoszsága) teszi az embert gonosszá (önzővé:
kíméletlenné és haszonlesővé), akkor a "rendszert"
(az összefüggéseket) kell górcső alá venni, ott kell a hibát
megkeresni. Ha megváltoztatjuk a "rendszert" (az
összefüggéseket), ha kijavítjuk a hibát, "megjavul" az
ember is. Ha ráadásul elfogadjuk (márpedig a dinamikus elfogadja),
hogy minden emberben minden ott van (csak más-más arányokban),
akkor azt is elfogadjuk és elismerjük, hogy valamilyen értelemben
és valamely mértékig helyzet és közeledés függvénye, kiből
mit váltunk ki. Azaz végső soron mi dönthetjük el (a mi
"szabadon választható" viselkedésünk dönti el), hogy
milyen (lehet) a másik ember!
A
dinamikus olyasféleképpen látja a világot és szemléli a zsidó
- nem-zsidó, antinacionalista - nacionalista törzsi háborút, mint
a "mester" a magyarok és románok közötti háborúságot.
"A
mester [Gregorian Bivolaru román jógi] úgy gondolja, ha a magyar
értelmiség megnyílna, és megértené a jógában ismert
rezonancia törvényszerűségét, az számos rendkívüli eseményt
tenne lehetővé. Segítségével az emberek rájönnek, hogy az
intelligencia még nagyobb intelligenciát vonz, a jóság még
nagyobb jóságot, a zsenialitás még nagyobb zsenialitást; ám
ezzel szemben a szkepticizmus, a közöny még több szkepticizmust
és közönyt idéz elő. Azok fognak elsőként kivételes
eredményeket elérni a jógában és az életben, akik megértik
ezt." Továbbá: "Szerinte minden nemzet rendelkezik a
csak rá jellemző szellemi tulajdonságokkal. Olyan ez, mint a
különféle gyümölcsök a kertben - mindegyiknek megvan a maga
jellegzetes íze és zamata, és nem lehet, nem szabad összekeverni
őket. Ennek köszönhető a honvágy, ez adja a hovatartozás
érzését, és egyáltalán nem baj, ha mondjuk románok is
meditálnak a magyar nemzeti lélek ébresztéséért."
(Lukács Csaba: Térerő. Román mester meditált a magyar szellem
ébredéséért. Magyar Nemzet, Magazin, 2002. december 14.)
Hogy
teljesen világos és félreérthetetlen legyen: a másik ember nem
ilyen vagy olyan, hanem egyszerre ilyen is, meg olyan is. Hogy egy
adott helyzetben és pillanatban éppen milyen, az - nyilván
bizonyos korlátok, lehetőségek között - a kívülről érkező
behatástól függ. Azaz: akár tőlem is.
Ha
egy zsidóról eleve azt feltételezem, hogy az ellenségem, s így
is viselkedem vele, szinte bizonyos, hogy bizalmatlanságomra
bizalmatlansággal felel, és csakugyan ellenségemmé válik. Ha egy
olyan zsidóval szemben, aki engem eleve ellenségének gondol,
bizalommal és barátsággal viseltetek, kicsi az esélye, hogy
ellenséges érzülete csorbítatlan maradhatna.
Az
összefüggés azonban soha nem ilyen egyszerű, ezért a dinamikus
(bizonyos értelemben humanista) "filozófia"
képviselőjének számos olyan elvi és gyakorlati akadállyal kell
szembenéznie, amellyel a statikus felfogásúnak nem kellett.
Elvi
és gyakorlati akadály egyszerre, hogy e zsidók (zsidó
identitásúak) egy nagyobb közösség (leginkább: sorsközösség)
tagjai, amelyhez többé vagy kevésbé kötődnek. E közösségekre,
habár szintén igaz, hogy nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek
is, meg olyanok is, mégiscsak erősebb állandóság (statikusság),
és kisebb, lassabb változékonyság (dinamizmus) jellemző, mint az
egyénekre, akikből összeáll. Ebből következik, hogy a
megértéssel és bizalommal való közeledésem addigi ellenségemben
mint egyénben felvillanthatja ugyan a jó érzést és a békés
gondolatot ("Rendben, ássuk el a csatabárdot!), de mint
sorsközössége tagja azonmód erős (gondolati és cselekvési)
szabályozás (korlátozás és önkorlátozás) alá kerül.
Márpedig
e sorsközösség különösen a holokauszt óta és miatt
a nem-zsidó magyarsággal szemben erősen
bizalmatlan. A bizalmatlanságba nehezen múló fájdalmak és
félelmek keverednek, de nem kevésbé sértettség, gyűlölet és
megvetés is. A megértésre (empátiára) komolyan hajló dinamikus
filozófus (vagy inkább filozofálgató, hogy mégse
vegye olyan szemérmetlenül komolyan magát) rendre szembetalálkozik
azzal a furcsasággal, hogy szülő és gyermek közül mindig az
hajlik jobban a megbékélésre, aki közelebb van (élt) az Égő
Áldozathoz (szülejéhez, szüleje szüleihez, testvéreihez,
rokonságához), tehát az, akinek közvetlenebbek az emlékei,
fájdalmai és veszteségei. Vagyis a szülő. A gyermek, akiben nem
csak a történelmi valóság kap helyet, de - saját élmény híján
- a mesterséges és virtuális holokauszt-emlékezet is, kevésbé
hajlik a megbocsátásra. Mivel neki nem jutott a közvetlen
szenvedésből és fájdalomból (közvetettből talán annál
inkább), úgy véli, az ő feladata a számonkérés és
bosszúállás, a magyarság kollektív bűnösségének
hangoztatása, a bűnbánat és bocsánatkérés követelése.
Eközben soha, semmilyen körülmények között nem bocsát meg
semmit, nem lát meg s nem értékel az értékén egyetlen alázatos
(sőt, bizonyos értelemben megalázkodó) gesztust sem. Hiszen, aki
maga is szenvedett, csak annak van joga megbocsátani; aki maga nem
szenvedett, annak nincs; annak zsidóbbnak kell lenni a zsidónál.
Ha
történetesen nem-zsidó, akkor is.
Ez
a másik furcsaság, mellyel a dinamikusnak kénytelen-kelletlen
számolnia kell. A zsidó szenvedés egyediségének mítosza olyan
sikeresen üli meg a bűntudatos, ám teljesen ártatlan lelkek
egyikét-másikát, hogy ezek szükségét érzik annak, hogy egész
nemzetük helyett vezekeljenek. Méghozzá oly módon, hogy árgus
szemmel figyelik a régi és az új generációk "antiszemitizmusát"
("zsidógyűlöletét") - még ha ennek létét többnyire
csak vélni lehet is - vagy újabb divat szerint:
holokauszt-tagadását és -relativizálását, s mindenkinél
hangosabban figyelmeztetik a közéletet a leselkedő, örök
(múlhatatlan) veszedelemre. Mindeközben a zsidóság tragédiájának
egyediségére építve a holokauszt-ipar olyan sikeresen veszi meg a
legkevésbé sem naiv, ám anyagi vagy érvényesülési előnyt
remélő nem-zsidókat, hogy ők - "garantáltan"
nem-zsidóként - jócskán növelik az üzletkötők
"szavahihetőségét", az üzlet "tisztaságát",
no és (anyagi, politikai és érvényesülési) hozamát.
Dinamikus
filozofálónknak tehát egyáltalán nincs könnyű dolga, hiszen
(látszólag legalábbis) igen csekély esélye marad a törzsi
háborúság csillapítására. Gesztusai, üzenetei nyomán ugyan
akadnak, akik lelkesen üdvözlik, ám mindig csak egynéhányan,
mutatóba; ráadásul - a közösség nyomására - többnyire ezek
is hamar visszahúzódnak.
A
közösség hangadóinak ugyanis nem feltétlenül érdekük a
háborúság csillapodása. Nem olyan gesztusokra (közvetítőkre,
filozófusokra) van szükségük, amelyek (akik) közelítenék a két
tábort, hanem olyanokra, amelyek (akik) az ő táborukat erősítik.
Az olyasféle emberi gesztusok és megnyilvánulások számukra
elfogadhatatlanok, amelyek az egyenlő mércével való mérés,
vagyis a kölcsönös belátás alapján terelnék (közelíttetnék)
egymás felé a harcoló csapatokat. A te közeledésed, a te
gesztusod elfogadásának világos feltétele és egyetlen esélye,
ha egyenesen, félreérthetetlenül szembefordulsz előbb magaddal
(Canossa-járás), aztán a "tieiddel". Vagyis ha
elhatárolódsz tőlük, ha nem keresel mentségeket számukra,
hiszen "antiszemiták", "fasiszták", "nácik"
- vagyis a nemzeti oldal harcosai - számára nem létezhet semmiféle
mentség.
Akkor
pedig mi értelme bármiféle gesztusnak, a frontok bármilyen
barátkozásának?
A
frontkatonák sem kérdezték meg feletteseiket, jó-e az, ha az
ellenséggel szóba elegyedünk. Csak amikor már sokadik napja ott
álltak, egymással farkasszemet nézve, támadási parancsra várva,
bekövetkezett egy különös pillanat: ugyanaz a dolog (az
"ellenség") kezdett egészen másnak - pontosabban,
egészen hasonlónak mutatkozni. A hiedelmek, hamisságok, sőt,
hazugságok egyszeriben fogódzkodó nélkül maradtak. Ott,
testközelben, a tétlenség (a várakozás) csöndjében, hirtelen
támadt a felismerés (a megvilágosodás): ti és mi egyek vagyunk.
Ugyanannak a háborúnak egyaránt vesztesei, egyaránt áldozatai.
A
dinamikus erre az egy lapra tesz fel mindent: e felismerés
előidézésére. E felismerést megelőzi egy másik: a
frontkatonák, s általában a jóhiszemű vesztesek és áldozatok
többen vannak, mint a megfontolt bajkeverők, ilyen-olyan
haszonlesők. A dinamikus tehát azon fáradozik, hogy a szembenálló
jóhiszeműek (frontkatonák és hátországbeliek) kíváncsiságát
valamiképpen egymás felé fordítsa; az ellenséges harcosokat
testközelbe (de legalább látótávolságba) hozza; hogy a
hiedelmek és hazugságok kipukkanásával végre mindenki a maga
(emberi és emberséges, egyaránt gyarló és szeretetre méltó)
valóságában mutatkozzék.
A
dinamikus természetesen tisztában van vele, hogy nem mindenki
vágyja sem a megbékélést, sem a megvilágosodást. Jól ismeri
a kognitív disszonanciajelenségét, azt a homo
sapiensben támadó kellemetlen, sőt, idegesítő érzést,
amikor ki akarják billenteni meggyőződéséből; amikor ki akarják
kezdeni jól bevált sémáit; amikor olyasvalakit dicsérnek előtte,
vagy olyasvalakihez kell neki megértéssel fordulnia, akit már egy
életre megutált; ráadásul, lássuk be, voltaképp felemelő érzés
ellenségeinket utálni, megvetni (értsd: megvetéssel súlytani,
büntetni), hiszen ezzel önazonosságunkat erősítjük. A dinamikus
számára az ekképpen gondolkodók (pontosabban: érzők) ugyancsak
a jóhiszeműek táborát szaporítják, tehát nem késztetik
életfelfogása elhagyására. Az viszont tény, hogy erőteljesen
csökkentik küldetése hatékonyságába - azaz "filozófiája"
eredményességébe - vetett hitét; s nem ok nélkül.
Végül
is szánalmasan kevesen hallgatnak rá. Nem szólva arról, hogy
meghökkentően sokan vélik úgy hajdani "hívei" közül
(akik benne sokáig az első filozófia derék harcosát látták),
hogy "átállt", azaz áruló lett. Legújabban pedig
(amióta, maga sem tudja, hogyan, bekeveredett a legnézettebb
reggeli tévéműsorba), valósággal ügynöknek hiszik (bár arról
nincs híre, hány per hányasnak). Azon ugyan elmerenghetünk,
hogy filozofálónk viselkedését ("küldetését")
korábban és később sem az szabta meg, hányan lelkesednek érte,
hanem csakis az, hogy ő mit érzett igaznak és helyénvalónak;
mert ez arra utal, hogy nem ő szabja meg igazságait, hanem az
igazságok terelik őt. Számára a küldetés nem választás, hanem
kényszerű adottság. Nem tudja, hogy az igazat látja-e, de minden
"igéjét" az határozza meg, mit lát (mit gondol)
igaznak; sosem fogja másnak látni, mint aminek, sem a mások
kedvéért, sem a maga kényelmére. Nem azért, mert ne akarná,
hanem mert nem tudja: odalenne az élet (az Élet) maradék
méltósága.
Egyre
nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy e második felfogás legfeljebb lelki
szépségekben állja a versenyt az elsővel, semmi másban. Az első
felfogás - még ha olykor kellő kíméletlenséggel is - mégiscsak
átrendezte Magyarország hatalmi viszonyait: a jobboldal
(valamelyest legalább) megerősödött, önérzetessé, büszkévé
és boldoggá vált, megtörve a baloldali hegemóniát. Igaz, a
törzsi háború nem szűnt meg, sőt, bizonyos értelemben a
konfliktus kiszélesedett; a magyar zsidó - nem-zsidó magyar
ellentétek viszont ennek nyomán némileg háttérbe húzódtak.
(Régi tapasztalat: a nagyobb baj elfedi a kisebbet.) A nacionalisták
elleni politikának (a baloldalnak a jobboldal lejáratására)
vannak más bevethető eszközei is, mint az A-fegyver (azaz az
"antiszemitizmus elleni" küzdelem); pl. az R-fegyver (azaz
"roma-" vagy "rasszista-fegyver"), vagy a
"Gy-fegyver" (azaz "gyűlölet-fegyver").
Töredelmesen
lássuk be, hogy a zsidó - nem-zsidó konfliktus felszámolása, de
legalább mérséklése tekintetében a második filozófiának
egyetlen egy okból maradt létjogosultsága. Az a tény, hogy nem
legyőzni, hanem meggyőzni akar; hogy a saját táborát nem a másik
ellenében törekszik megerősíteni, hanem az együttes hozadékot
szeretné emelni; ez, ha szűkebb körben is, mégis csak figyelmet
és rokonszenvet ébreszt. Ennek folytán pedig inkább csökkenti,
semmint növelné a távolságokat. Oldja a félelmeket, bontja a
szellemi és érzelmi kőkerítéseket, betonfalakat. Könnyen lehet,
hogy nagyon hosszú időre van még szükség a látványos
eredményhez. Ez sem feledteti a jó érzést: az idő neki dolgozik.
S
ha mégsem?
Az
út a fontos, nem a megérkezés.
- Az
Index internetes politikai fórumon ön egy ugyancsak figyelemre
méltó vitaoldalt indított "Antiszemita - Zsidó eszmecsere"
címen. Nem önmagában a téma érdekes, hiszen a "zsidókérdésről"
megszámlálhatatlan mennyiségű vita folyt és folyik az
Interneten, hanem a társalgás feltűnően kulturált hangneme.
Ebben a gondolatkörben leginkább az alpári stílushoz vagyunk
hozzászokva. Hogyan sikerült saját magát és vitapartnereit
ennyire visszafognia?
- A
magam visszafogására nem volt szükség. Mondhatnám, hogy
alaptermészetemhez tartozik a kulturált és logikus beszélgetés,
vitatkozás. Régen rájöttem arra, hogy sokkal hatékonyabb egy
ellenvélemény, ha higgadtan, nyugodtan van előadva, több okból
is. Először is: könnyebben megérti a másik. Másodszor: azáltal,
hogy a vitapartnernek nem adok alapot arra, hogy érzelmek alapján
kinyilvánított kijelentésekbe köthessen bele, rákényszerítem
őt, hogy a lényegre válaszoljon. Végül pedig: hiába vagyok
meggyőződve, hogy nekem van igazam, azt, hogy másnak más a
véleménye, mint az enyém, nem tekintem egy olyan hibának, amiért
haragudni kellene. Hanem olyannak tekintem, amit ki kell "javítani".
Mint ahogy senki nem haragszik egy elromlott vízcsapra, hanem
kihívja a szerelőt. Mindezeknek a megértéséhez az is
hozzásegített, hogy itt Amerikában 1981 óta veszek részt ilyen
stílusú telekommunikációkban, tehát gyakorlatom is van e
módszerek alkalmazásában.
A
vitapartnerek visszafogása is több tényezőn alapult. Sokat
segített, hogy mint az Index moderátora kezdtem neki az egész
topicnak, s a legelső hozzászólásban lefektettem az
alapszabályokat. Félreérthetetlenül leszögeztem, hogy a
részemről szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar,
egyet kivéve: senki nem sértegetheti, szapulhatja, vagy más módon
személyében nem támadhatja a másikat, mert az le lesz törölve,
viszont csak az lesz letörölve. Megjegyzem, az Index többi
moderátora tiszteletben tartotta ezt a törekvésemet, anélkül,
hogy külön megbeszéltem volna velük... Szintén sokat
segíthetett, hogy eleve vitára szólítottam az antiszemitákat is.
A hozzászólók többségének éreznie kellett, hogy itt valami
másról van szó, mint a többi, amúgy szintén a zsidókkal
kapcsolatos topicban.
Ahogy
megindult a beszélgetés, komolyan vettem minden hozzászólást,
függetlenül a tartalmától, szintjétől. És ez, mondhatnám,
"ragadt". Mindenki megpróbált "felnőni" a
színvonalhoz. Aki mégis megpróbált alpári hangot megütni, azt
csak egyszerűen megkértem, olvassa el a topic indítóját.
Mindezek eredményeképpen most már túl vagyunk az ötezredik
hozzászóláson, s nem hiszem, hogy 10-15-nél többet kellett volna
törölnöm belőlük.
Érdemes
hozzáfűzni, hogy évekkel ezelőtt, még az Internetto
moderátoraként azt javasoltam a "főnökségnek", hogy
Magyarországon most sokkal inkább a szólásszabadságot kellene
gyakorolni, mint az antiszemita megjegyzések elfojtását; de erre
azt a választ kaptam, hogy törvények vannak ezzel kapcsolatban -
amit mint USA-ban elő ember én nem tudtam. Ennek ellenére az a
véleményem, hogy minden konfliktus egy bizonyos pontig jobban
megoldható, ha nyitva maradnak a kommunikációs csatornák, és egy
ilyen jellegű fórumon való beszélgetés bőven azon a bizonyos
ponton innen van.
- Megkönnyítette-e
a dolgát, hogy mindjárt az elején kinyilvánította: "zsidónak
születtem"?
- Valószínűleg
igen. Hiszen ha egy zsidó hívja meg az antiszemitákat
véleménynyilvánításra, annak még talán egy antiszemita
szemében is több értéke van, mintha egy másik antiszemitával
közös egyetértésben szapulja a zsidókat. Jobban észrevehették
a szándékom őszinteségét, hogy én tényleg feltárni szeretném
a problémát, amihez természetesen ugyanúgy szükség volt az
antiszemita véleményekre is.
- Az
ön apja megjárta Auschwitzot, túlélte, de 32 másik családtagja
nem élte túl. Nem tette ez eleve lehetetlenné, hogy ön
emberszámba vegye az igazi antiszemitákat?
- Egyáltalán
nem. "Szerencsére" én már úgy születtem, hogy nem
ismertem a 32 családtagot, tehát számomra végül is "soha
nem léteztek". Talán más lett volna a helyzet, ha én is
jelen lettem volna és felfogtam volna, amikor mindez megtörtént,
de nem voltam jelen. Ráadásul apám elhagyta Magyarországot,
amikor még 16 hónapos voltam, úgyhogy az ő hatása sem létezett
számomra. Anyám egy reformátushoz ment férjhez, aminek az lett a
következménye, hogy vallás, származás nem volt téma otthon.
Azon kívül, hogy valamiképp tudtam, zsidó vagyok, ezzel
kapcsolatban semmilyen más otthoni befolyás nem ért. Nagymamám
testvére mesélt még gyerekkoromban Auschwitzról,
tömeggyilkosságokról, de mint gyerek, nem sokat értettem belőle,
nem esett le a tantusz.
Mire
megérett a saját tudatom, addigra rájöttem, hogy az
antiszemitizmus egy évezredes jelenség, és mint ilyennek,
összetett okának, magyarázatának kell lennie. Lehetetlennek
tartottam, hogy "az antiszemiták a rossz emberek, a zsidók a
jó emberek", mert ez így nevetségesen hangzott számomra. 26
éves koromban kijöttem az USA-ba, ahol az antiszemitizmus kisebb
probléma, mint Magyarországon, ezért nem is találkoztam össze a
jelenséggel. Életem első részében, több mint négy évtized
alatt tehát nagyon keveset foglalkoztatott az egész kérdés. Akkor
támadt fel iránta az érdeklődésem, amikor rátaláltam az
Internettóra, később pedig az Indexre, és megdöbbentett az ott
látott antiszemitizmus. Addigra viszont már rég egy higgadtan
gondolkodó ember voltam, úgyhogy az, hogy családom 32 tagja
meghalt a koncentrációs táborokban, az, hogy apám megjárta
Auschwitzot, számomra "egyszerű tény"-ként szerepelt a
tudatomban.
- A
hozzászólások száma már elérte az ötezret. Ilyen páratlanul
bőséges mennyiségből talán már levonhatók következtetések.
Mennyire teljesült az a célja, hogy "az antiszemiták
kifejtenék, hogy MIÉRT nem szeretik a zsidókat, és hogy az
ellenzék kifejtse, hogy MIÉRT nem értenek azzal egyet"? Össze
tudná-e - össze lehet-e - foglalni a válasz lényegét néhány
mondatban?
- Néhány
mondatban elég nehéz, de megpróbálom. Talán ott kezdeném, hogy
az antiszemitizmus egy több rétegű jelenség, ezért nincs EGY
válasz arra, hogy az antiszemiták miért nem szeretik a zsidókat.
A legősibb persze a keresztény-zsidó ellentét, mivel sok
keresztény úgy érzi, hogy a zsidókat KELL hibáztatni Jézus
keresztre feszítéséért. Lehetne mondani, hogy ez az
antiszemitizmus alapja, nem általánosságban, hanem inkább úgy,
mint egy ház alapozása. Ez "szállította" a
zsidó-ellenességet majdnem kétezer éven keresztül, ennek
ellenére a mai idők antiszemitáinak a többsége nem ezért
zsidóellenes, az Index fórumán is csupán néhányszor bukkant elő
ez az érv.
A
második kategória azoké az antiszemitáké, akik alapjában véve
nem tudják, hogy miért azok. Otthon, iskolában, haveroktól,
valakiktől hallották, hogy a zsidókat utálni kell. Igazán soha
nem gondolkoztak el róla, hogy miért, érzelmileg és értelmileg
egyszerűen elhitték, hogy ez "így helyes".
A
következő kategória az előbbinek talán egyik alkategóriája
lehetne, de mégsem az, mivel ennek a tagjai nagyon is "tudják",
hogy miért utálják a zsidókat. Ám nem valószínű, hogy
személyes tapasztalataik miatt, sokkal inkább azért, mert az
antiszemitizmus először beléjük lett oltva, később pedig ehhez
okot kerestek - és találtak. Ide tartozik a mai antiszemiták
többsége, akik szerint "a zsidók túlreprezentáltak",
"a zsidók elfoglalnak minden fontos pozíciót", "a
zsidók irányítják a politikát, a művészetet, a tudományt".
Ennek az alcsoportnak a tagjai nagy palesztinpártiak, Izraelt
hibáztatják mindenért, mondván, hogy "a zsidók erőszakosak,
gátlástalanok, szándékosan összefognak a nem-zsidók ellen".
És ennek a csoportnak egy különösen szélsőséges alcsoportja a
holokauszt-tagadóké, akik mindenáron fel szeretnék menteni
Hitlert és a nácikat, hogy ezzel az utolsó emocionális gát is le
legyen rombolva a saját zsidógyűlöletük útjában.
Miért
van ez a sok, különböző típusú antiszemitizmus egy kategóriába
sorolva? Mert az idetartozók a zsidók létezésével és
aktivitásával indokolják a saját életük sikertelenségeit. Vagy
ha sikeresek, akkor azt, hogy miért nem még sikeresebbek. Gyakran a
zsidók létezésével magyaráznak mindent, amit az életben
helytelennek, rossznak éreznek, de nem látják az okát. Például
X.Y. rakodómunkás műszak után lemegy a kocsmába és szidja a
zsidókat, mert neki nehéz az élete. És elhiszi, hogy ha a zsidók
nem léteznének, akkor neki sokkal jobb élete lenne. Azt nem tudja,
hogyan és miért, de így érzi, ezt hiszi. Vagy X.Y. hivatalnok meg
van győződve, hogy a zsidók miatt nem ő a főnök. Vagy X.Y.
művésznek szent meggyőződése, hogy azért a zsidók munkáját
fogadják el, mert zsidók. És így tovább, sok száz, sok ezer
példát lehetne sorolni.
Az
ellenoldalon lévők miért nem értenek egyet ezzel? Ennek is több
oka van. A leggyakoribb, hogy az antiszemita vádaskodás nincs
alátámasztva, megindokolva, bizonyítva. Számtalanszor
megkérdeztem: "Ha azt állítod, hogy a zsidók kontrollálják
ezt, azt vagy amazt, magyarázd el pontosan, hogyan történik ez?".
A maximum, ami válaszként jött, hogy "hát....összefognak,
egymást teszik pozíciókba...", stb., de olyan, hogy pontosan
"ez és ez történt", számokkal, nevekkel, adatokkal,
bizony nem akadt.
Az
egyet nem értés másik fő oka az lehet, hogy a filoszemiták is
valahol érzik, amit én számokban fejtettem ki: ha a magyarországi
zsidó - nem-zsidó eloszlást vesszük, a lakosság 0,8%-a nem lehet
képes kontrollálni a 99,2%-ot fegyveres diktatúra nélkül.
Akármennyire is összefog az a 0,8%, mindegyik 1 zsidóra 124
nem-zsidó jut, és ez a szám önmagáért beszél.
- Történt-e
valódi eszmecsere, vagyis közeledtek-e az álláspontok?
- Eszmecsere
bőven történt. Sok anti- és filoszemita kifejtette az
álláspontját, amikből számos részletesen meg lett vitatva. Az
álláspontok közeledése viszont már más kérdés, és nehéz
egyenesen megválaszolni, mert rendszerint nem derül ki rögtön.
Senki, aki leél 20-30-40 évet egy adott állásponttal, nem fog a
fejéhez kapni egy ilyen beszélgetés után, hogy "hát én
milyen mamlasz voltam", és nem fogja hirtelen elfelejteni az
addigi álláspontját. Reálisan azt lehet elvárni, hogy a
beszélgetés beékelődik az emberek tudatába, és egy későbbi
életkonfliktus esetén, amikor a szokásos idevonatkozó érvet elő
akarja húzni a tudatából, valami más is kijön vele együtt, ami
esetleg befolyásolja, mi fog történni végül is.
Ennek
ellenére több részletkérdésben volt közeledés, például több
antiszemita elfogadta, hogy az teljesen kizárt, hogy magas
intellektuális pozíciókat minden érdem nélkül el lehessen
foglalni, csak azért, mert valaki zsidó. A filoszemita oldalról
meg, ha más nem is, de én megértettem, hogy egy komplex társadalmi
problémáról van szó, amit, ha kétezer évig nem lehetett csak
úgy elfojtani, akkor most sem lehet, ehelyett meg kell érteni, fel
kell tárni, és meg kell próbálni valamiféle megoldást keresni.
A beszélgetés mindenesetre még mindig teljes gőzzel folyik...
- Ébredtek-e
a vitázó felek között kölcsönös tiszteletek, barátságok?
- Azt
hiszem, igen. Azáltal hogy a légkör higgadt maradt, mindkét oldal
résztvevőinek módja volt megtapasztalni a másik gondolkozó
emberi mivoltát.
- Az
ötezer hozzászólás alapján meg lehet-e határozni, hogy mi a
viszály legfőbb oka?
- Meg
bizony. A vita során kénytelen voltam sok mindennek utánanézni,
és egy alaptétel tisztán, világosan és statisztikákkal is
igazolhatóan kiderült: bizony van zsidó túlreprezentáció.
Amiatt, hogy ennek magyarázata nem nyilvánvaló, nem is kétséges,
hogy maga a tény ellenérzést válthat ki sok nem-zsidóból.
Olyannyira, hogy még azon is elgondolkoztam, hogy vajon nem ebből
táplálkozott-e a viszály kétezer éven keresztül, és a vallási
kérdés csak eltakarta ezt... És persze az antiszemiták közül
senki nem rohan - de még a filoszemiták közül sem - a jelenségre
pozitív magyarázatot találni. Marad tehát a negatív magyarázat,
amit az antiszemiták állítanak: a zsidók agresszívabbak, jobban
összetartanak, protekcionista köröket alakítanak, egymást rakják
zsíros pozíciókba, stb. Mint mondtam, nekem ez a számok miatt nem
fogadható el. Ha a populáció 40%-a zsidó lenne, 60%-a nem-zsidó,
akkor még lehetségesek lennének az ilyen indoklások, de 0,5-2%-os
zsidó és 98-99,5%-os nem-zsidó eloszlásban, egy amúgy
demokratikus struktúrában nem látom lehetségesnek. Nem azt
mondom, hogy ilyen soha nincs, csak azt, hogy ez nem lehet egy
globális magyarázat az egész jelenségre.
Mi
lehet a pozitív magyarázat?
Legalább
két lehetséges változata van. Az egyik az, hogy a zsidók között
évszázados hagyomány a tanulás, művelődés, az élet
intellektuális aspektusának az előtérbe helyezése. Ki tudja,
hogy mikor, miért és hogyan kezdődött, de ez tradicionálisan így
van. Természetesen a tudás, műveltség, intellektualitás az
életben képessé teszi az embereket magasabb és jobban fizető
pozíciók elérésére.
A
másik pozitív magyarázat komoly kérdőjeleket von maga után, és
a vitában még a legtöbb filoszemita is ellene volt. Amerikai
statisztikák szerint az askenázi zsidók IQ-ja 15-17 ponttal
magasabb az átlagnál, és a világ zsidóságának a túlnyomó
többsége askenázi zsidó. A 20. században kiosztott Nobel-díjak
közül a zsidók teljesen "eltorzult" arányban
részesültek. Az 1901 és 1995 között kiosztott 663 Nobel díjból
egyes források szerint 140 ment zsidóknak, de ha ezt elfelezzük,
vagy akár elnegyedeljük, az arány még akkor is "torz"
marad: hiszen a zsidóság a világ népességének mindössze
0,23%-át teszi ki, ennek alapján nem több, mint 2-3 Nobel-díj
juthatott volna csak neki. De ha nem az egész világot, csak a
fejlett régióját számoljuk, még akkor is csak kb. 10-12 Nobel
díj juthatott volna. Lehet, hogy a zsidóság az átlagnál
intelligensebb embercsoport? Ez persze önmagában fajelméletnek
tűnik, és mint ilyen, nehezen vagy egyáltalán nem fogadható el a
legtöbb embernek. Ha viszont mégis igaz lenne, akkor nagyon is
megmagyarázná a zsidó túlreprezentációt, főleg az
intellektuális területeken.
A
konklúzióm: teljesen mindegy, hogy az előbbi vagy az utóbbi
magyarázat igaz, mert a társadalomnak így is, meg úgy is az az
érdeke, hogy a fontos pozíciókba a legrátermettebbek kerüljenek.
Még talán annyit hozzá lehetne tenni, hogy alapvető emberi
tulajdonság: a már pozíciókban lévő emberek valamennyire
segítik a hozzájuk közel állókat. A negatív magyarázat mint
részletkérdés tehát jelen lehet, de magát az egész jelenséget
nem képes megmagyarázni.
- Van-e
esélye annak, hogy a zsidó - nem-zsidó ellentét teljesen
periférikussá, érdektelenné váljon? Azaz: lát-e megoldást
ennek a viszálynak a visszaszorítására?
- Nem
könnyű a dolog, hiszen végül is egy kétezer éve tartó
viszályról van szó, aminek több mélyre nyúló gyökere van. Még
azoknak sem könnyű megérteni a jelenséget, akik egyébként
olvasottak, intelligensek, és aktívan foglalkoznak a kérdéssel.
Mennyi esélyük van akkor azoknak, akik nem ilyenek? Mitől kapna a
fejéhez az átlagos antiszemita és kiáltana fel: "Nahát...nem
volt igazam!"? Vagy mitől kapna a fejéhez az átlagos zsidó
és kiáltana fel: "Nahát....nem szép tőlem, hogy orvos
akarok lenni, amikor olyan sok nem-zsidó is orvos szeretne lenni!"?
Az orvos persze bármilyen más szakmával, pozícióval
behelyettesíthető...
Mégis
elképzelhető, hogy néhány generáción belül a probléma
egyszerűen "megoldja magát" azzal, hogy a 20. században
megindult "nagy keveredés" folytatódásával a zsidóság
mint olyan el fog "halványulni", idővel pedig meg fog
szűnni, függetlenül attól, hogy vannak genetikus különbségek
vagy nincsenek. Mindenesetre, ha ez bekövetkezik is, hosszú időbe
fog telni, és addig is jó lenne valamiféle megoldást találni.
Úgy vélem, ebbe az irányba vezetne, ha az egész kérdést
tudományos alapokon kutatnák. Ezt azonban egyelőre senki nem meri
vállalni, mert attól tart, hogy a fajelmélet feltámasztásával
vádolnák - emiatt valószínűleg senki nem is adna pénzt egy
ilyen kutatásra. Pedig a bizonytalanságnál szerintem mindig jobb a
tudás.
Szintén
segíthetne az eddigieknél sokkal nyíltabb, társadalmi szintű
vita. Mint már utaltam rá, nem vagyok meggyőződve arról, hogy
hosszú távon egészséges volna az érzelmek elfojtása, bármivel
kapcsolatban is. Képzeljen el egy olyan televíziós beszélgetést,
mint amilyen a miénk volt e-mailen keresztül. Meggyőződésem,
hogy ugyancsak mindenki nyerne rajta.
AZ
"ELLENSÉG" GYOMRÁBAN1
Látogatóban Jáhim Károlynál
BevezetőLátogatóban Jáhim Károlynál
Jáhim
Károly kitalált név. Aki mögötte lakozik, annál közismertebb:
"nemzeti" oldalon gyakran emlegetik elrettentésül néhány
mondatát mint a törzsi háború okának és jelenlétének kirívó
példáit, bizonyságait... Jáhim - leginkább keresztényi
alázatból - szívesen találkozott s beszélgetett velem, az
interjútól azonban mereven elzárkózott. Noha eleve felajánlottam
és megfogadtam, hogy csak az és úgy jelenik meg, ahogy neki is
elfogadható, még ahhoz sem járult hozzá, hogy találkozónkról,
eszmecserénkről a magam benyomásai, következtetései napvilágra
kerülhessenek.
Akárhogy
töröm is a fejem, ennek az elzárkózásnak két igazi magyarázata
lehetséges. Az egyik, hogy Jáhimnak és övéinek (törzsének)
egyáltalán nem érdeke a tisztázó gondolatok megszületése és
napvilágra kerülése. Mit is nyilatkozott egyszer Heller Ágnes az
Aktuálisban, Betlen Jánosnak? Nem baj, hogy antiszemitizmus van,
mert ez gátolja a zsidók asszimilációját. Fordítsuk meg a
gondolatot: nincs szükség közeledésre, kibeszélésre,
megbékélésre, mert ez erősíti a zsidók asszimilációját
(beolvadását, felszívódását)! Nem zárható ki, hogy néhány
évvel ezelőtt Vásárhelyi Mária is emiatt hárította a Demokrata
számára készítendő interjúra való felkérésemet; de számos
jel inkább arra utal, hogy nem ez az igazi ok. Sokkal inkább az,
hogy a Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok fejében a Magyar
Demokrata-féle lapok és a hozzám hasonló szerzők magát a Sátánt
testesítik meg: azt, aki nem átallja ezt a mérhetetlenül sokat
szenvedett, a holokauszt borzalmas tömegpusztítását is
megszenvedett népet (a zsidóságot) írásaikkal, szellemiségükkel
újra üldözőbe venni - netán újabb tömegpusztításnak kitenni.
Ugyanis
aki zsidóságát és magyarságát egyaránt értékként,
gazdagságként éli meg, aki liberalizmusát és baloldaliságát a
fasizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobb sötét erőivel való
szembenállásként fogja fel, az semmilyen tekintetben nem képes
sem megérteni, sem elfogadni, ha zsidóságáért, liberalizmusáért
vagy baloldaliságáért támadják. Ő - aki, még egyszer mondom,
zsidónak, magyarnak egyaránt épnek és teljesnek érzi magát -
nem azért gúnyolódik a buzgó magyarkodókon, hazafiakon
("nacionalistákon"), mert idegen volna tőle a magyar
élet, a magyar haza, a magyar kultúra, hanem ellenkezőleg: úgy
látja, úgy érzi, úgy éli meg, hogy ezt az életet, hazát,
kultúrát akarják kisajátítani, elvenni, megtagadni tőle, csak
mert ő másképp magyar, csak mert zsidó is, csak mert világpolgár
is.
Olyannyira
nehezére esik e téren bármiféle megértés és elfogadás, hogy
még azzal sem elégszik meg, ha mondjuk te, a másik oldalról,
közeledési vágyadat, megértésedet vagy éppen szeretetedet
nyilvánítod. Ő azt is megköveteli tőled, hogy nyilvánosan és
teljesen tagadj meg mindenkit, aki őt támadja. Mert aki őt
támadja, mint mondottam, az maga a Sátán, és aki nem harcol vele,
vállvetve, a Sátán ellen, az a Sátán szolgája. Az aktualitások
nyelvére fordítva, világosan fogalmazva: Lovas Istváné, Bayer
Zsolté, Bencsik Andrásé.
Innentől
kezdve bezárul a kör, s kitörni, úgy tűnik, lehetetlenség
belőle. Mert ehhez bizony kölcsönös megértés, bőséges
kibeszélés, a gesztusok boldog elfogadása és viszonzása kellene.
A Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok azonban azért sem
fogadhatnak el nyilvánosan gesztusokat olyanoktól, akik a világ
előtt nem tagadják meg a Sátánt, mert társaik szemében ők is
rögvest a Sátánnal cimborálnának. S ha netán újra világégés
lenne, akkor azért ők is felelősök lennének, az ő lelkükön is
száradna... Lehet-e valamit kevésbé kívánni?
Jáhim
Károly kérésének eleget is teszek, meg nem is. Mélyen hallgatok
arról, hogy kicsoda ő, megóvom riadt lelkét a vak támadásoktól:
minden olyan szó, mondat helyére sötét foltokat
illesztek találkozásunkat felidéző írásomba (utólag cenzúrázom
magam), amelyből személye egyértelműen azonosítható lenne.
Egyetlen adat tekintetében pedig még el is torzítottam a
valóságot. Ám minden másról szabadon beszélek, amiről úgy
gondolom, hogy az álláspontok és érzések valóságának
megértését, s ezen keresztül a szellemi gettók felszámolását
segítheti elő. Elképzelni sem tudok ennél magasabb rendű
szempontot a magam - s talán nem csak a magam - számára.
Budapest,
2001 telén - 2002 tavaszán
*
A
metrót valami miatt lezárták, késtem is vagy tizenöt percet.
Mint kiderült, Jáhim és felesége, ■■■■■■, már azt
hitték, hogy nem jövök, a rádiótelefonomon is hívtak, csakhogy
a villamos csörömpölése nyilván elnyomta a táskám belső
zsebében ügyelő mobil muzsikáját. Alapos kilépés után végre
megérkeztem lakhelyükre, egy pesti bérház kapujába, csengőn
felcsörögtem, s mire lifttel felértem, Jáhim Károly filozófus
már kint várt a függőfolyosóra tárt ajtóban ■ ■■■■■■■■■■■■
■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■
■ ■■■■ ■■■■ ■■■■■■■ ■■ ■■■■■■■■■■
■■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■ ■■■■■■■■
■■■■■ ■■■■■■. Elnézésüket kértem.
Bevonultunk a kellemesen tágas lakás legbelső szobájába -
jellegzetes humán értelmiségi berendezés, nem túl öreg, nem is
túl modern bútorok és szőnyegek, inkább sötétebb (komorabb),
mint világosabb (derűsebb) színűek. Kaptam egy finom nescafét,
ezt azzal fogadtam el, hogy épp most szokom le a kávézásról,
ilyenkor különösen jólesik a vétkezés váratlan lehetősége.
Könnyednek éreztem magam, és biztatónak a kilátásokat: itt, az
"ellenség" gyomrában, a szeretet tiszta szándékú - bár
felettébb kíváncsi - küldötteként megtudhatok, megérthetek
valamit a háború természetéből.
Jáhimmal
egymással szemben foglaltunk helyet egy-egy fotelben, elválasztatva
egy alacsony (hál' Istennek nem dohányzó) asztallal; ■■■■■■
pedig mellettünk, egy kanapén telepedett le, kissé kiesve
látómezőmből. Az ütközet nyilvánvalóan a két neves törzsi
harcos között fog zajlani. Az egyik térfélen Jáhim Károllyal,
akinek az ún. nemzeti oldal két kijelentését nem tudja
megbocsátani. Az egyik: "■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■
■■■■ ■ ■■■■ ■■ ■■■■■■". A
másik (amelyet ■■■■■ ■■■■-nak mondott volna): "■■■
■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■ ■■■■
■■■■ ■■■■ ■ ■■■■ ■ ■■■■ ■■■■■■
■■■■ ■■■■■ ■ ■■■■■■ ■■■■■■
■ ■■ ■■■ ■■ ■■■■ ■■■■■■■■■
■ ■■■■ ■■ ■■■■■ ■■ ■■■■■■■■
■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■ ■■■■■■■
■■ ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■." A
szemközti térfélen az "ők" egy megbélyegzett példánya,
akit főképp ama bizonyos, Népszabadság-beli cikke (V.
Domokos György: A kisebbség és a zsarnokság, 1990) emelt
a konok antiszemiták tüzes trónjára.
Jáhim
két kijelentése (pontosabban: a neki tulajdonított két
kijelentés) azóta szép pályát futott be. Részei annak a
viszonylag - a törzsi ellenségeskedés hevességéhez képest
mindenképp - szerény bizonyítékhalmaznak, amelyet hatásos
érvként lehet felhasználni a másik "valóságos, ám
rejtegetni szánt" jellemének igazolására. Amikor az
Orbán-kormány működésének első évében úgy látszott, hogy
a balliberális tábortól ismét rendre bevetett
politikai (és média-) eszközök és módszerek ugyanazzal a
sikerrel fenyegetnek, mint Antall Józsefék idején, úgy
láttam, itt az ideje, hogy hosszabb tanulmányt írjak a baloldali
rasszizmusról. Érveim kikezdhetetlennek szánt betonalapjába
mindenekelőtt Jáhim "gyűlöletbeszédét" siettem
beépíteni. Íme:
Azt
kutatjuk, hogy fellelhetők-e a baloldali és liberális rasszizmus
nyomai. A kutatásra az a mély (természetadta, logikusnak látszó)
sejtésünk ösztönöz, hogy a másokkal (más embercsoportokkal,
más identitásokkal, ill. identitásúakkal) szembeni
előítéletesség, türelmetlenség, gyűlölködés nem lehet
csakis a jobboldal sajátja. Megfordítva: semmiféle adat és
semmiféle spekulatív meggondolás nem támasztja alá, hogy a
másik (a baloldali-liberális) oldalon több lenne a krisztusi
türelemmel és keresztényi szeretettel megáldott ember. Amikor
Jáhim Károly azt a - mára közismerté vált - kijelentését
tette, hogy "■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■
■■■■■ ■■ ■■■■ ■■ ■■■■■",
akkor ebben az egyetlen mondatban kikristályosodott mindaz, ami
dolgozatunk témája. Létezik a "mi", azaz egy
behatárolható kör, amely szemben áll az "ők"-kel,
egy másik behatárolható körrel. A szembenállás nem a politika
és gazdaság megszokott síkján, a józan érdekek szerint, az
ésszerűség határain belül nyilvánul meg, hanem az érzelmek,
ösztönök, zsigerek, identitások, "törzsek" mélyebb
szintjén. Az "ők" szembenállását a "mi"
(Jáhim) oldaláról a legtöbbször az antiszemita,
rasszista, náci, (fél)fasiszta, szélsőjobboldali, nacionalista,
nemzetieskedő, magyarkodó jelzőkkel illetik. Kellő
dekódolás után ezek segítenek bennünket mindkét "törzs"
csoportképző ismérveinek meghatározásában: Az "ők"-re
hangsúlyosan jellemző a nemzettudat, a magyarságtudat. Mivel
Magyarországon (is) az jellemző, hogy a keresztény, konzervatív
jobboldal vállalja a nemzet- és magyarságtudatot, ezért az
"ők"-be ő is beletartozik. De milyen különös: hogy
ha gyökereiben liberális erő (a Fidesz) vállalja fel a nemzeti
retorikát és politikát, akkor ez is az "ők" részévé
válik. Ennek az az oka, hogy a vizsgált társadalmi jelenségben,
a rasszizmusban az érzelemnek, gyűlöletnek kiemelt szerepe van,
ezért a csoportképzésben a közös ellenségkép legalább
akkora - ha nem nagyobb - szerepet játszik, mint a közös
kulturális, szellemi identitás, esetleg a származás. Az
érzelem, a gyűlölet elvakultsága teszi lehetővé, hogy akár
még vallását gyakorló zsidó is, ha a "nemzeti oldal"-hoz
kötődik, vagy csupán nem hajlandó beszállni a "mi"
szellemi csapatába, "antiszemita" billogot kaphat. (Ez
fordítva is működik: a nemzeti tudattal, jelképekkel vagy a
nemzeti oldal kiválóságaival szembeszállók gyakran lesznek
"zsidók", még ha véletlenül sem zsidó származásúak.)
A
"mi"-be - az "ők"-re vonatkoztatott jelzőkből
és a közös ellenségképből megítélhetően - azok tartoznak,
akikben a nemzet- ill. magyarságtudattal (a magyar identitással)
együtt vagy akár helyette
erős internacionalista, kozmopolita, globalista, materialista,
esetenként zsidó (ön)tudat dolgozik, a
legtöbbször baloldali és liberális önazonosságként
kifejeződve.
A
"baloldali rasszizmus"-t végül elsodorta az idő, mivel
egy másik témára-könyvre kaptam ösztöndíjat (Elsőkből
lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa),
amelynek köteteiben azonban (MédiaHarcok és MédiaArcok) bőven
foglalkozom a magyar törzsi háború kérdéskörével is.
Igyekeztem megfejteni, mi volt a táplálója annak a heves
gyűlöletnek, amely nagyon gyorsan egymás ellen fordította a
legfőbb rendszerváltoztató pártokat és a hozzájuk kötődő
médiaerőket; mi volt az oka annak, hogy a "Beszélős"
szabad demokraták számára hirtelen nagyobb ellenséggé növekedett
a Magyar Demokrata Fórum, mint az addigi egyetlen pártnak (az
MSZMP-nek) a jogutódja, a Magyar Szocialista Párt. A választ
egyebek között a félelem markáns jelenvalóságában leltem meg.
A félelem alakította-teremtette meg a legmélyebb, legmeghatározóbb
törésvonalat, eltolva, betemetve a természetes szakadékot.
Akkori
felismerésemet megőrizve és némileg meghaladva, mindenesetre
szilárd vélekedéssel felvértezve hívtam fel egy szép napon
Jáhim Károlyt. Mégpedig nem sokkal az után, hogy újabb
felszólítás tétetett közzé a magyar médiában a hazai
rasszizmus terjedésének megfékezésére. "A keresztény
egyházak hívei között sajnos sokan vannak antiszemiták, cigány-
és idegengyűlölők" - állapítja meg a levél (Népszabadság,
2001. október 29., 1. o.), melynek aláírói (hívő keresztények)
között ott találtam Jáhim nevét is. Abban a pillanatban, hogy
megláttam, erős vágy fogott el, hogy találkozzam ezzel az
emberrel. Feltétlenül meg akartam tudni: vajon hogyan forog az
agya? Mi dolgozik benne: milyen érzések, szándékok,
megfontolások? Miért mondta azt az ■■■■■■■ ■■■■■-nek?
Ki az az ■■■■■■? Zsidók? Miért nem lehet ■■■■■■■■■■
■■■■■■■■■■■? Valóban létezne egy kemény mag,
zsidó összeesküvés, amelybe mégsem annyira a félelem tereli
össze a maga ösztönösségével a szereplőket, sokkal inkább
pusztán a hatalomvágy?
Nem
emlékszem pontosan mindenre, mit mondtam a kagylóba. Annyi
bizonyos, hogy interjút kértem tőle leendő könyvembe (A törzsi
háború természetrajza Magyarországon), nem felejtettem el
megemlíteni A kisebbség és a zsarnokság című,
Népszabadság-beli egykori opusomat, és nyilván kifejtettem
tántoríthatatlan meggyőződésemet, hogy a demokrácia
intézményrendszere, akárhogy is, de megszilárdult, már nem
ugyanaz a tét, mint '90-ben volt, épp ideje felszámolni a szellemi
gettókat, amelybe a magyar értelmiség önkéntesen belenyomorítja
magát. Ehhez pedig elengedhetetlennek ítélem, hogy megkeressük
egymást, s próbáljuk megérteni egymás gondolkodásmódját,
indítékait. Mit jelent például az, hogy ■■■ ■■■
■■■■■■ ■■■■■ ■ ■■■ ■■■■■■■■■
■■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■■? S végezetül
ígéretet tettem, hogy az interjúból csak az fog megjelenni, amire
áldását adja; ha netán az egészet visszavonná, akkor sem szólok
egy szót se, az is öröm, hogy beszélgettünk.
Jáhim
válaszát a maga teljességében - magánbeszélgetésről lévén
szó - nem adhatom közre. Csak odáig merészkedem a közlésében,
ameddig úgy gondolom, hogy magánérdeket nem sértek vele, és amit
meghagyok benne, a történethez tartozik. Az ■■■■■
vonatkozásában mindenesetre világossá tette véleményét az
információ közrebocsátójáról; s mindjárt ehhez kapcsolta
aggodalmát: bármit nyilatkozna, úgyis félremagyaráznák, még
akkor is, ha szó szerint jelenne meg. Már '92 óta nem publikál
politikai témában, de azóta is állandóan előveszik és
támadják, sőt, Seszták Ágnes a Demokratában még arra is
felszólította, hogy ■■■■■■ ■■■■■■■■
("■■■■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■■
■■■■■■").
Azonban
rokonszenvesnek találta szándékomat és eltökéltségemet, ezért
arra kért, e-mailen küldjem át neki, mi érdekelne pontosan, mit
kérdeznék és kit kérdeznék még rajta kívül. A kérdések
helyett - hisz ezek a beszélgetés függvényében formálódnak -
elküldtem neki a könyv tervét, s néhány nevet, azokét, akiket
már felkértem és kötélnek is álltak (Zöldi László újságíró,
médiaszakember, és Kuncze Gábor pártelnök például). Jáhim
hamarosan válaszolt, ebből kiderült, hogy telefonbeszélgetésünk
és szinopszisom rokonszenves volt neki, úgy érzi, hogy erről a
fontos témáról szépirodalmi formában óhajt megnyilatkozni, és
ez a döntése "végleges és megmásíthatatlan". Tiszteli
a könyvtervben megmutatkozó tisztázó szándékot, ha nem ért is
egyet - a vázlatpontokból kikövetkeztetett - alapelveivel.
Viszonylagos nyitottsága jeleként nem zárkózik el egy velem való
találkozástól, de ennek ekként szabta meg a feltételét: "ha
arra négyesben, az én társam és az Ön barátnője jelenlétében
kerül sor", továbbá ha a beszélgetés során fel sem merül
"■■■■■ ■■■■■■ vagy más Demokrata-szerzők
neve és viselt dolgai, ezektől ugyanis, sajnos abszolúte nem csak
képletes értelemben, egyszerűen hányingert kapok".
Természetesen
elfutott a méreg. Mi az, hogy "végleges és megmásíthatatlan"
?! Mi az, hogy csak tanú jelenlétében hajlandó leülni velem?!
Vigyem a barátnőmet?! Mi az, hogy előre kiköti, miről nem
beszélhetünk?! Mit képzel, ki vagyok én és kicsoda ő, hogy
példátlan gesztusomat ilyen kényszeredetten és elutasítóan
fogadja?! Azt hiszi, nekem nincs hányingerem ettől?!
Aznap
este ezzel feküdtem le. Másnap kora reggel viszont különös
átváltozásra ébredtem: az öröm, hogy mégis találkozhatom
vele, akármilyen furcsa, teljesen átvette az uralmat hangulatomon,
elnyomva rossz érzéseim minden rezdületét. Rögtön gépbe
klimpíroztam s elküldtem válaszom, hogy rendben, feltételeit
elfogadom, egyetlen kérésem, hogy ő azzal lesz, akivel akar, de én
mehessek egyedül. Ki gondolta volna, hogy részemről ez az
egyetlen, apróságnak tűnő feltétel bántani, sőt, sérteni
fogja? Ha nem tartozna nagyon is hozzá vizsgált témánkhoz, meg
sem említeném; csakhogy igen beszédesen tükrözi vissza
lelkiállapotunkat. "Ez az én harcom, én már fel vagyok
vértezve, de a kedvesemet nem rángatom bele" - gondoltam én.
"Engedek az óhajának, meghívom ide a lakásomba beszélgetni,
de a barátnőjét már nem akarja hozni, mert keveredni, azt már
nem akar, mert ez is kirekesztő" - gondolhatta ő. "Nem
akarom izgalmaknak kitenni, babát vár" - szögeztem le neki.
"Azt gondolod, olyan izgalom lesz, hogy elmegy tőle a
gyereke?!" - felelte jól kihallható sértődéssel, de aztán
csak felajánlott egy szombat délutáni időpontot, és ebben végül
megállapodtunk.
*
S
most itt ültem vele szemben, a találkozás és várakozás szinte
megmagyarázhatatlan lelkesültségében. Innen, ebből a helyzetből
én már csak gazdagabban kerülhetek ki, mint amikor beléptem -
bizonyára ez dolgozott bennem. Jáhim mindenesetre felfoghatott
valamennyit az érzéseimből és gondolataimból, mert
bevezetésképpen megjegyezte, hogy noha ez a találkozás számomra
öröm, neki valóságos gyötrelem, a téma puszta gondolatától
görcsbe rándul a gyomra. Mint hívő katolikusnak azonban, úgy
érezte, nincs joga visszautasítani az én jóindulatú
közeledésemet. ("Én, ha úgy tetszik, csak szolidaritásból
álltam ki a zsidóság mellett" - jelentette ki egy ízben.)
Kétségtelenül
őszinte eszmecserénk csaknem két órán át tartott. Nem kaptam
felhatalmazást, hogy bármiről is beszámolhatnék olvasóimnak,
ezért mostantól fogva kerülöm beszélgetésünk részleteinek
felidézését. Meggyőződésem azonban, hogy a következtetések
levonása - s az ezeket megalapozó (megelőző) megállapítások
lényegének bemutatása elkerülhetetlen, és senkinek nem lehet
ellenére, sem kárára; hacsak azoknak nem, akiknek valami módon
érdekük a homály, az értetlenség, s az ezek táplálta háborúság
fennmaradása.
Jáhim
Károly fél. Félelmét teljesen és egészében valóságosként
éli meg. "A feleségem ugyan ■■■■■■■■
származású, de amikor itt megkezdődnek az üldözések, ő is
zsidónak fog számítani." - mondta valóságos keserűséggel.
"Ugyan már, mitől félnek? - szegezték nekem a kérdést nem
sokkal később hallgatóim egy előadáson. - Hiszen ők uralkodnak
a médiában és a kultúrában, sőt, a gazdaságban, a
pénzvilágban..." Fogalmam sincs eme uralom valóságosságáról
és méreteiről, később kifejtendő okok miatt nem is kívánom
ezt vizsgálni, ám évtizedes tapasztalataim alapján annyit mégis
bátran ki merek jelentetni, hogy egyeduralom semmiképp sincs, de a
kirekesztettség vagy üldözöttség krónikus jelei sem
mutatkoznak. Meg kell tehát tudnunk különböztetni azokat a
félelmeket, melyeknek vannak valóságos okaik, azoktól, amelyeket
érzéki csalódások, nyugtalan, riadt képzeletek ébresztenek.
Egyszersmind számítani kell rá, hogy a félelem semmibevétele,
vagy "ügyes zsidó praktikaként" való kinevetése,
kigúnyolása, a félelem jogosságának hitét, okvetlenségét
fogja megerősíteni.
A
"félelmi logika" kétségtelenül valóságos tényekre és
jelenségekre épül, és a következőképpen írható le: a)
Magyarországon vannak olyan politikai tényezők, akik/amelyek
általában a zsidókat (értsd: a zsidóság egészét)
nemzetellenesnek, hazafiatlannak látják, egyúttal pedig a
globalista erők és internacionalista érdekek megágyazóinak, a
multinacionális és multikulturális törekvések feltétlen
kiszolgálóinak. b) Mivel ezek a politikai tényezők egytől-egyig
a jobboldalon tanyáznak, egytől-egyig nemzeti (nacionalista)
retorikát hangoztatnak, a jobboldal pártjai nyilván hallgatólagos
szövetséget kötöttek egymással, és szintén nyilvánvalóan a
zsidóság ellenében, a zsidóság kirekesztésére, a zsidóság
kárára. c) Mivel az antiszemitizmus mindig a nacionalizmusban
gyökerezik, akárcsak a fasizmus és a nácizmus, a nemzeti
(jobboldali) erők lényegüket tekintve antiszemiták, fasiszták,
nyilasok, még ha nem ténylegesen is, de potenciálisan. Vagyis
bármikor bekövetkezhet, hogy a MIÉP a jobboldal többi részének,
így a Fidesznek a segítségével széleskörű tisztogatásokba
kezd. Jönnek újra a zsidótörvények, aztán újra a
likvidálások...
Nincs
itt a helye, hogy a valóság kevésbé nyugtalanító tényeivel
szembesítsük a zsidóirtás rémlátomását (hogy a legfontosabbat
mégis megemlítsem: az Európai Unió mégiscsak más külpolitikai
tényező - környezet -, mint a náci Németország); számunkra itt
e pillanatban a látomás logikájának megértése fontos. Jáhim
feltette nekem a kérdést, hogy én mint egy köztiszteletnek
örvendő író, Varga Domokos fia hogyan részesülhettem olyan
nevelésben, hogy a jobboldalra kerültem. Elmosolyodtam, s azt
feleltem, igencsak helyénvaló a kérdése. Édesapám mindig is
óvakodott attól, hogy megmondja, mi gyerekek miről, mit
gondoljunk. Sokat olvasott nekünk, sok könyvet adott a kezünkbe, a
vendégekkel ott politizáltak a fejünk felett, de a megítélést,
a következtetést mindig ránk hagyta. Nos, amikor utolsóként
átvettem az Új Magyarország főszerkesztését, az első dolgom
volt, hogy a címoldalon kinyilvánítsam: a baloldali értékeket
semmivel nem tartom alábbvalóknak, mint a jobboldaliakat - csakhogy
a baloldal több évtizedes hegemóniáját tekintve, úgy érzem, a
jobboldali (nemzeti, konzervatív, keresztény) értékek
támogatásának van itt az ideje. "Úgy látszik, nem értjük
egymást, elbeszélünk egymás mellett" - állapította meg
vendéglátóm a legnagyobb csodálkozásomra. S hozzátette: "Fiatal
korodban te nem láttad azokat a filmeket az ellenállókról? A
koncentrációs táborokról?" De igen. "Akkor hogyan tudsz
jobboldali lenni?" Visszakérdeztem: "És te nem emlékszel
Rákosiékra? Nem emlékszel 56-ra? Akkor hogy tudsz baloldali
lenni?" Ezt felelte: "Számomra az a Rákosi-klikk volt. És
nem a baloldal. Mint ahogy ez a mostani MSZP sem a baloldal. Nincs ma
Magyarországon igazi baloldal."
A
félelem, lám, könnyedén megengedi a logika megbicsaklását. A
jobboldal egészéhez habozás nélkül lehet a szélsőséges
nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus képzetét társítani, a
baloldalhoz viszont - ha épp beárnyékolja valami - csak klikkeket
és elhajlókat. A jobboldal tehát - e félelmi logikából adódóan
- lényegéből fakadóan ember- és
emberiségellenes, kirekesztésre és megsemmisítésre törekszik, a
baloldal viszont épp ellenkezőleg: lényegét
tekintve emberséges és haladó, és csak kivételes
elhajlásaiban jelent veszedelmet az egyes ember és az emberiség
egésze számára.
Radnóti
Miklós elhurcolása óta tudjuk, még a kikeresztelkedettek is annak
minősíttethetnek. A felmenők tüzetes vizsgálata, a nagyszülők
gondos számbavétele óta még az is, aki már csak távoli
emlékeiben őrzi zsidóságát. A mindenben összeesküvést
szimatoló egyokúak (azaz a mindent egy okra
visszavezető, elvakult megfigyelők) számára még az is, aki csak
úgy cselekszik, csak úgy gondolkodik, csak olyannak látszik, mint
az ő fejükkel elképzelt, jelképpé lényegült zsidó. Jáhim
Károlyt talán az tette újra zsidóvá, hogy, úgy érezte - noha
ez elhomályosulóban volt -, hogy zsidó énjét, identitását
megtámadták, s ha nem feltétlenül életveszélyesen is, de
fenyegetik. Értelemszerűen szolidaritást vállalt mindenkivel,
akiről úgy gondolta, zsidósága miatt szintén veszély fenyegeti.
Jáhim
Károly azonban tisztában van azzal, hogy a Fidesz mögé számtalan
olyan értelmiségi felsorakozott, akit gyökerei egyébként a
zsidósághoz kötnek. Beszélt arról, hogy ezek közül néhányan
jó előre (még az 1998-as választások előtt) megmondták neki,
hogy itt csak a Fidesz nyerhet, és aki most beáll mögéjük, az
zsíros pozíciókhoz és megbízásokhoz juthat. Őt is hívták
többször.
Jáhim
Károly filozófus azonban nem ment. Mielőtt azonban feltennénk a
kérdést, vajon miért nem, meg kell állnunk egy pillanatra.
Azok
a zsidó származásúak, kötődésűek, akik a Fidesz Magyar
Polgári Pártot - vagy akár magát a miniszterelnököt - napi
munkájában támogatták, tekinthetők-e bármilyen értelemben
üldözöttnek, kirekesztettnek? Vajon érzik-e magukat létükben,
egzisztenciájukban fenyegetve? Ha nem, akkor mitől függ az, hogy
valaki fenyegetve érzi-e magát vagy sem?
Úgy
tűnik, nem elegendő ismérv az, hogy bárminemű zsidó kötődése
van. Tehát zsidózás és antiszemitizmus ide vagy oda,
Magyarországon valójában nem a "fajok" szerinti, hanem
magatartások és viselkedések szerinti megkülönböztetés van. Az
antiszemitizmus jelenvalóságának kétségtelen jele, hogy a nem
tetsző magatartásokhoz és viselkedésekhez (a "nemzeti"
oldalon) viszonylag széles körben társítják azonmód a zsidó
képzetét és fogalmát. De ez annak az optikai csalódásnak is
kétségkívül egyenes következménye, hogy azok a zsidó kötődésű
és identitású honfitársaink, akik jól érzik magukat ebben az
országban, ők nem jelennek meg, illetve nem zsidóként jelennek
meg a médiában. Akik viszont rosszul érzik magukat, azok általában
identitásukban is megsértve-megalázva érzik magukat, ennek
szívesen hangot is adnak, különféle politikai erőkkel karöltve
(természetesen a "nem nemzeti" oldalon). Ebből alakul ki
az a hamis kép (benyomás) a nagyközönség ilyesmire amúgy
fogékony részében, hogy a zsidók nemzetellenesek, a zsidók
Fidesz-ellenesek, a zsidók csak rosszat akarnak az országnak; majd
a még hamisabb képzettársítás, hogy aki "nemzetellenes",
"Fidesz-ellenes", "országellenes", az biztos
zsidó. Érzékeny lelkületű ember, mint amilyen Jáhim Károly, az
ilyen igazságtalanságot nem fogadhatja el.
Ebben
az érzékeny kérdésben Jáhim Károlyt a jelenség üstökön
ragadása érdekli inkább, a jelenség mögötti mély
összefüggések, okok, magyarázatok kevésbé. Paradoxon, de
igazságait (pontosabban igazságaiba vetett hitét) éppen
hajthatatlanságával tudja megőrizni: ha megértő volna azok iránt
és csak legyintene rájuk, akik "zsidóznak", mindazok
cinkosának kellene éreznie magát, akik - rémlátomása szerint -
felelősek a zsidóság újbóli fenyegetéséért, ne adj' Isten,
üldözéséért, kiirtásáért. "Az Igazság"-ra
kihegyezett, valójában érzéki csalódások táplálta logikája
azonban ennél is tovább űzi: a "szélsőjobb"-ban ott
rejlik a "jobb", tehát minden, ami "jobb", az
potenciális "szélsőjobb", azaz zsidóüldözés,
zsidóirtás. Jáhim Károly tehát csak akkor tudja megőrizni a
maga - egyébként kétségbevonhatatlan - tisztességét, ha immár
- hogy elhúzott jobbra - távol tartja magát a Fidesztől. Sőt, ha
szíve legmélyéből gyűlöli.
Kétségbevonhatatlanul
ez a helyzet: beszélgetésünk során Jáhim számtalan jelét adta
ennek. Más kérdés, hogy gyűlölete táplálásához két oldalról
is bőségesen kap muníciót. Csurka pártja, a MIÉP, mint a
magyarországi "szélsőjobb" reprezentánsa és mint
parlamenti ellenzék, ténylegesen támogatja a kormánypártot, a
Fideszt. Megfordítva: egy-egy törvény keresztülhajtásakor
(parlamenti megszavaztatásakor) a Fidesz számít a
MIÉP-szavazatokra. Jáhim csúsztató dekódolásában: "Tehát
épít a szélsőjobbra. Hajlik a szélsőjobbra. Hajlik a
szélsőségre. Támogatja a szélsőséget. Maga is szélsőséges.
Magyarországon ma a szélsőjobb uralkodik..."
Jáhim
gyűlöletét a Fidesszel szemben azonban egy másik tényező is
erősen táplálja: mint olyan értelmiségi, aki a hatalomból
büszkén (és voltaképp becsületesen) nem kért, hatalmi
arroganciaként él meg minden olyan kormányintézkedést vagy
politikai húzást, amelyről úgy gondolja, hogy a fő célja a
Fidesz és körei erősítése, vagy éppen a Fidesz ellenfeleinek
gyengítése. A Fideszt leginkább egy olyan pragmatikus pártnak
látja, amely elárulta a baloldalt, és csak azért ment át a
jobboldalra, mert ott volt üres hely a hatalom megszerzéséhez;
erre pedig azért van olyannyira szüksége, hogy saját magának és
kiszolgálóinak minél többet tudjon lenyúlni.
Abban
magam is osztottam Jáhim nézetét, hogy a korrupció ma már
beteges méreteket ölt Magyarországon. Ezen azonban, véltem, csak
egy olyan civil kezdeményezés tud változtatni, amelyben az
értelmiséget nem osztja meg a törzsi szembenállás. 1990-ben erre
semmi esély nem volt. De ma azért vagyok itt (mondtam Jáhimnak),
mert hiszek benne: a demokrácia működik, ideje kiszállni a
gettókból, a pártpolitikák feltétlen kiszolgálásából.
Jáhimnak tetszett a gondolat, de hitetlenkedett is: ő ugyan szóba
állt velem, de vannak olyanok (pl. Vásárhelyi Mária), akik még
erre sem hajlandók a másik táborhoz tartozókkal.
Jáhim
valóban viaskodik saját gyűlöletével. Sőt - talán megbocsátja,
hogy elárulom - imádkozik azokért, akik benne (lehet, hogy éppen
gyűlöletükkel) gyűlöletet ébresztenek. Jáhim Károly embernek,
filozófusnak egyaránt olyan érték, akit és amelyet érdemes óvni
s őrizni. Kissé pragmatikusabban fogalmazva: akiből érdemes
Magyarországnak hasznot húznia.
"Menj
haza Izraelbe!" Mit keresnék én Izraelben? - tette fel a
kérdést Jáhim Károly, karját széttárva. Megjegyzem, ezek azok
a gesztusok, amelyek közvetlen látványa, megtapasztalása
mindennél többet ér "az igazság" kiderítésén
fáradozó kutatónak.
Jáhimnak
ez a hazája. Jáhim magyar. Nem úgy magyar, mint én, te, ők, és
én sem úgy vagyok, más sem úgy magyar, ahogy a harmadik vagy a
negyedik. Mindenki másképp. Egy biztos azonban: magyar.
Jáhim
olykor kint él Németországban, ott dolgozik, nyugodt, csendes,
időnként talán már-már unalmasnak is mondható körülmények
között. Maradhatna akármeddig, néhány hosszú hónap múltán
azonban mindig visszajön. "Hazajöttem, hogy szembesüljek a
végzetemmel" - mondja. S csak később, némi töprengés után
teszi hozzá: nem biztos, hogy fizikailag is megsemmisítenék. Csak
munkái nem jelenthetnek meg...
Németország.
Milyen különös, hogy a nácizmus egykori fészkében zsidó
entellektüelek milyen otthonosan, pontosabban: milyen biztonságban
tudják érezni magukat! Németország mindmáig hatásosan
meakulpázva, kétségtelenül kínosan ügyel rá, nehogy
antiszemita hírébe keveredjék. Ott habozás nélkül meghozták a
világ legabszurdabb törvényét, amely szerint börtön jár azért,
ha valaki bármi módon tagadja a holokauszt megtörténtét. (Ha más
népirtást tagadna, azért nem jár büntetés. Mi lehet erősebb
érv az antiszemitizmus határán ingadozónak a zsidók befolyásoló
erejéről?!) Mindez arra enged következtetni, hogy az
antiszemitizmussal bármiképp kapcsolatba hozható jelenségek
visszaszorítása Magyarországon ténylegesen megnövelné a
zsidóság (de legalább egy része) biztonságérzetét. Ebből
pedig egyenesen az következne, hogy a magukat eddig
bizonytalanságban (kirekesztettnek, üldözöttnek) érző zsidó
identitásúak megértőbbek lennének a többséggel, netán a
mindenkori jobboldali kormánnyal.
Nem
kell túl sok politikai éleslátás hozzá, hogy kevésbé nemes
tényezők ezeket az összefüggéseket felismerjék és saját
céljaikra kiaknázzák. Az antiszemitizmussal mindkét politikai
oldal teljesen tudatosan játszik; de még azt is megengedem, hogy
kezdetben vala a jó politikai ösztön, s csak a könnyű siker
tapasztalata tette aztán tudatossá a hol fegyverként, hol
zászlóként való alkalmazását.
A
balliberális politikai köröknek egyáltalán nem érdekük, hogy a
hazai zsidóság biztonságban érezze magát bármilyen jobboldali
kormányzás alatt; de még az sem, hogy nyugta legyen bármiféle
jobboldali (nemzeti) erőtől. A zsidó származásúak olykor
túlfűtött érzékenysége, rémlátomásokra való hajlandósága
ugyanis kiválóan mozgósítható a jobboldal elleni frontális
támadásokhoz. "Az antiszemitizmus elleni harc" fegyverét
a baloldal minden olyan esetben előhúzza, ha vetélytársa győzelmi
esélyeket táplál. Legyen ez akár Ausztria és Kurt Waldheim
köztársasági elnökjelölt nyerési pozíciója, vagy Magyarország
s Orbán Viktor és a Fidesz. Orbántól az 1998-as választások
környezetében mint a fasizmus, a diktatúra megtestesítőjétől
kellett rettegni (ld. pl. mint "mini duce"); két választás
közt mint a cigányok elleni rasszizmushoz felelőtlenül
asszisztáló miniszterelnöktől; a 2002. évi választásokhoz
közeledve újra a nagyágyú, az "antiszemita veszély"
volt élesre töltve és ismétlésre állítva. A szocialisták
négy-öt olyan témát dobnak be rendszeresen, melyről a
társadalomnak "beszélni kell", ezek között - olyan
díszes társaságban, mint az egészségügy, a mezőgazdaság (az
"agrárium") és a szegénység - mindig ott szerepel a
"szélsőjobboldali veszély". Kovács Lászlótól, az
MSZP elnökétől az egyik Kereszttűzben (a Nap-kelte műsorában)
volt alkalmam megkérdezni, mi is ez a veszély. Talán néhány
MIÉP-es fegyvert fog? A pártelnök ettől nem tart, de attól
ugyancsak, hogy a Fideszt, ha újra kormányra kerül, megint
támogatni fogja a MIÉP, sőt, ez még a kormányba is bekerülhet.
Vajon az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklusban hány
szélsőjobboldali törvényt szavaztak meg a koalíciós honatyák a
MIÉP segítségével...?
Csurka
összeesküvés-elméletéhez, különös módon, kiváló
alapanyagot szolgáltatnak azok a nemzetközi hatalmi tényezők,
amelyek alapos körültekintés nélkül, ugyanakkor jól
kitapintható érdekeket szolgálva szólnak bele az országok
("nemzetállamok") belső ügyeibe. Ha Jörg Haider és az
osztrák Szabadságpárt előretörése esetében még lehetett is a
jobboldali előretörés veszélyére hivatkozni és az Európai Unió
baloldali erőinek beavatkozását ezzel indokolni, Kurt Waldheim
ügyében nem lehetett. Amerika akként való beavatkozása, hogy -
utólag kiderült: hamisan (!) - Waldheimnek náci háborús bűnöket
tulajdonított, és ezért megtagadták tőle a beutazási engedélyt,
- teljesen nyilvánvalóan az osztrák baloldal jelöltjének
(esélyének) erősítését szolgálta.
Jáhim
szavaiból, kérdéseiből, félelmeiből különösebb merészség
nélkül azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az osztrák és
az amerikai zsidók számottevő része gondolhatta és gondolhatja
úgy, hogy a jobboldal győzelmi esélyének fenyegető árnyékában
feltétlenül meg kell támogatni a - biztonságot jelképező -
baloldalt. E körökből nyilvánvalóan csak elenyészően kevesen
tudtak arról, hogy a vád eleve hamis volt, mint ahogy elenyészően
keveseknek jutott eszébe a Kurt Waldheim igazát alátámasztó
bizonyítékoknak hitelt adni. Az "antiszemitizmus elleni harc"
(röviden: A-fegyver) bevetése éppen azáltal kecsegtet a kis
befektetés ellenére nagy politikai haszonnal, mert az érzelmek
(félelmek) révén könnyűszerrel mozgósítja a lényegében
tiszta szándékú, egyszersmind nemegyszer ugyancsak befolyásos
önkéntesek hadát.
Egyszerűen
nincs okunk kétségbe vonni például azt, hogy Amerika budapesti
nagykövet asszonya, Nancy Goodman Brinker, aki a Magyar Nemzetnek
adott interjúja szerint (A gyűlöletbeszéd csak ront a helyzeten,
2001. november 22.) "anyai ágról hatodik, apai ágról ötödik
generációs" zsidó, tiszta szándékkal említette meg egy
(amerikai diákoknak tartott) előadásában arról, hogy
Magyarországon a politikai elit köreiben is jelen van
antiszemitizmus. Ha pusztán az a hátsó megfontolás vezérelte
volna, hogy a választások előtt használhat a hazai baloldalnak,
ha a nagytekintélyű nagykövet szavait lobogtathatja a leselkedő
jobboldali veszély legfőbb bizonyítékaként, akkor esze ágában
sem lett volna a szóban forgó interjúban - rákérdezés híján -
származásáról beszélni, mert akkor nyilván azt is tudta volna,
hogy ez a tény viszont csökkentheti kijelentése súlyát.
("Nyilván csak azért mondja...", vagy "Nyilván csak
azért olyan érzékeny, mert zsidó".) Így viszont újra azzal
szembesültünk, hogyan tapasztalta meg egy minden bizonnyal tiszta
lélek (diplomáciai küldetése előtt a rákellenes küzdelmek
egyik vezéregyénisége volt Amerikában) a maga tiszteletre méltó
érzékenységével a magyarországi antiszemitizmus
kétségbevonhatatlanságát, ám semmit nem fogva fel a
magyarországi törzsi háború természetéből, a nemzeti és
nemzeten túli erők küzdelmének gyökereiről, a háborúság
legalább kétoldali gerjesztéséről, nyíltan beleavatkozott a
belháborúba.
Márpedig
ezek a beavatkozások, akármennyire tiszta szándékúak is, a másik
oldal szintén valóságban gyökerező félelmeit ugyancsak
sikeresen táplálják. Hisz' aligha vonható kétségbe, hogy a
nagypolitikában Amerika és az ő jóvoltából Izrael követeli meg
magának, hogy más mércével mérettessék meg, mint mindenki más,
azaz első legyen az egyenlők között. De a nemzetközi baloldal is
az "antiszemita fenyegetés" ürügyén lépett fel a
Haider választási sikere után Ausztriával szemben az ismert
hevességgel és gyorsasággal (és a jogi megalapozottság teljes
hiányában). Nem kell tehát alantasnak, született antiszemitának
(fasisztának, nácinak, nyilasnak, szélsőjobboldalinak stb.) lenni
ahhoz - csupán egy másfajta félelmi logikának kell
engedelmeskedni -, hogy valaki követésre méltónak ítélje Csurka
István zászlaját, amellyel a haza védelmében: a "Budapest -
New York - Tel-Aviv tengely" ellenében vezeti népét szent
háborúba. Magyarország sorsát épp elégszer döntötték el (s
mondhatjuk, döntötték romba) valóban idegen erők
ahhoz, hogy az ennek megismétlődésétől való félelem hasonló
riadalommal töltsön el némelyeket, mint a zsidóüldözés réme
másokat.
Minél
bizonyosabb mindkét oldalon a jó szándék, annál indokoltabb
minden olyan törekvés, amely a törzsek valóságos vagy szellemi
közelítésén fáradozik.
Az
a tény, hogy noha Jáhim Károly szorongott és attól tartott, hogy
egy-egy beszédtémától hányingere lesz, s mégis otthonában
fogadott, ékes bizonyítéka annak, hogy ennek a törzsi háborúnak
a legjelesebbjei olykor egyben az áldozatai is; akiknek éppen
ezért végső soron érdekük e háború
felszámolása.
Csak
azért végső soron, és nem magától értetődően,
mert a törzsi háború makacs fennmaradásának, fenntartásának
csak egyik oka a mögötte megbújó politikai érdek, amely aztán
könnyűszerrel lovagolja meg a félelmeket és sérelmeket. A másik,
mélyebb oka az emberi természet ama ősi vonásában rejlik, amely
férfias küzdelmekre, bátor megmérettetésekre sarkall, s amely
hősi babérokra vágyik. A két tábor frontharcosait a nagyközönség
lelkesebb része valódi hősöknek kijáró zajos ünneplésben és
együttérző kézszorításokban részesíti; azt pedig, aki
óvatosan érdeklődik a másik tábor igazságai iránt is, s elkezd
"egyrészt-másrészt" árnyalásokkal fogalmazni, gyorsan
kizárja szívéből (itt szerényen utalok a magam példájára:
táborbeli népszerűségem zuhanására). Csoda-e, hogy a
frontharcosok legtöbbje - akárcsak a rajongók serege - egy
sajátságos szemüvegen keresztül látja a világot: ami megerősíti
igazában, azt észleli, ami gyengítené, azt nem észleli.
Ha
a frontharcosokon (katonákon) múlna a dolog, a háborúság
valószínűleg még sokáig, akár az idők végezetéig eltartana.
Az élharcosok ugyanis rendszerint csak akkor unják el a
háborúskodást, amikor soraikban túl sok a halott, de kevés a
dicsőség. Törzseinket azonban ilyen veszély egyáltalán nem
fenyegeti. A jobboldal megírhatja győzelmi jelentését:
tízegynéhány évvel a rendszerváltás után végre sikerült
felszámolnia a baloldali hegemóniát, kialakulóban van a valódi
demokráciához szükséges erőegyensúly. Média- (és egyéb)
harcosai komoly pozíciókat foglaltak el, amelyeknél a dicsőségen
túl egyre gyakrabban anyagi természetű hozadékokkal is lehet
számolni. A baloldal persze annál frusztráltabb, s annál jobban
felértékelődnek az itteni ügyes harcosok. Egyik félnek sem
eléggé érdeke tehát ebben a pillanatban, hogy a békesség
mezejére lépjen. Ezt az állapotot kiválóan tükrözi a jobboldal
közismert harcosának, Bencsik Andrásnak (a Magyar Demokrata
főszerkesztőjének) egyik interjúban tett lakonikus megjegyzése:
"A pacifistákat mindkét oldalon lelövik." (Ld. Varga
Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők, II. kötet:
MédiaArcok.)
Akkor
pedig?
Nyilvánvaló,
hogy a háborúskodás más érdekek, más szempontok szerint
szorítható csak vissza. Ennek aprólékos elemzését majd máskor
és másutt elvégzem, itt csak utalok rá: számottevő változás
akkor indulhat be, ha egyfelől a nagyközönség, másfelől a
törzsek csendes többsége számára megvilágosodik, hogy a magyar
belpolitika konszolidálása, a csatabárd elásása nagyobb közös
haszonnal járhat, mint amennyit a győztes (hát még a vesztes)
pozíciójából lehet kinek-kinek nyerni. Ide, Jáhim Károlyhoz az
egészből most annyi tartozik, hogy személyén - találkozásunk
apró epizódjain - keresztül egyetlen összetevőre, az értelmiség
lehetséges szerepére vonatkozóan néhány szerény következtetést
már levonhatunk.
A
magyar értelmiségben, de legalábbis egy részében van fogékonyság
arra, hogy nézőpontját a törzsek szintjéről magasabbra emelje.
Jáhim Károly áldozatként éli meg a mostani (2001-es, számára
vesztesnek tűnő) helyzetet, még akkor is, ha érzelmei palettáját
a mártíromság felemás tónusa is megszínesíti. Éppen ezért
feltehetőleg nyereségként élné meg, ha a másik oldalról olyan
gesztusok sorozata érkezne, amelyek az ő félelmei okát jogosnak -
ha nem is indokoltnak - ismerné el; s amelyek világosan és
egyöntetűen kifejeznék, hogy ebben az országban soha senkinek
semmilyen hátránya nem származhat pusztán abból, hogy ő vagy
bárki más zsidónak vallja magát. Ezen pedig azt is érteni kell,
hogy többé nem lenne vizsgálandó és nem vizsgálható (ahogy
egyébként én is tettem 1990-ben, ama Népszabadságbeli
írásomban), hogy a zsidó származásúak-kötődésűeknek a
közélet mely területein van nagyobb hatalmuk a számarányukhoz
képest. Egyáltalán: az sem lenne vizsgálható, ki zsidó;
pontosabban: soha semmilyen messzemenő következtetést nem lehetne
levonni abból, hogy valaki zsidó származású. Konszenzus vigyázna
erre, afféle hazai "politikai korrektség".
E
roppant nehéznek látszó feladat elvileg megoldható.
Roppant
nehézzé mindenekelőtt az teszi, hogy vélt vagy valódi
felismeréseinket tudatosan el kell zárni magunk elől. Úgy véljük
például, hogy miként saját történelmük, kultúrájuk, úgy
saját, jellegzetes magatartás-jegyeik is lehetnek népeknek,
nemzeteknek, etnikumoknak. Egy cigány származású szociológus
szerint például a cigányság azért sem tud azzal a szigorú
határozottsággal és következetességgel fellépni meggyilkoltjai
kárpótlásáért, mint a zsidóság képviselői, mert a
cigányoktól idegen az a felfogás, hogy szüleik, testvéreik
haláláért ők részesüljenek bármiféle pénzből; ha pedig
mégis pénzhez jutnának, akkor ezt azoknak az áldozatoknak a
síremlékére költenék, akiket valóban megillet. (Ennek az
egyébként ismert szociológusnak a nevét felhatalmazása híján
nem áll módomban közölni.) Az efféle esetekben például
tudatosan meg kell akadályoznunk, hogy bármiféle általános
megállapításra jussunk a zsidóság egészére vonatkozólag. Ha
nem ezt tennénk, nem tudnánk elkerülni, hogy a jó ítéleteink
közé olykor elmarasztalóak is keveredjenek; abban a pillanatban
viszont már azt sem, hogy zsidóellenesek, azaz antiszemiták
legyünk. Tehát mindenféle általános megítélésnek,
akármennyire csábítóak is, ellene kell állnunk. A zsidó szónak
és megjelölésnek semmilyen értelemben nem lehet politikai
aktualitása, értéksemlegesnek kell lennie, mint egy tetszőleges
keresztnévnek.
Természetesen
ez a fajta "politikailag korrekt" gondolkodás csak akkor
és úgy működhetne, ha a másik oldalon senkinek semmi előnye nem
származhatna pusztán abból, hogy zsidó, illetve senkinek
semmi hátránya nem származhatna pusztán abból,
hogy nem zsidó. Ehhez a zsidó származásúknak-kötődésűeknek
is meg kellene tenniük a maguk sorozatos gesztusait. Nekik sem lesz
könnyű dolguk, hiszen az A-fegyver bevetése túlságosan gyors és
bőséges hozammal kecsegtet. Ráadásul e fegyver kiegészítő
töltetei, mint pl. a "gyűlöletbeszéd", önálló
bevetésre (és pusztításra) is alkalmasak. Hatóerejük közös
titka, hogy miközben közvetlenül az emberi szívet támadják, az
emberi elmét kábítják el s kapcsolják ki ügyesen. Napjaink
történelme példák tömkelegén mutatja be, hogyan is történik
ez. Két olyan nevezetes, és ennek megfelelően súlyos esettel
hozakodom elő, amelyek valamilyen képzeletbeli lakmuszpapírnak is
megfelelnek: ha ezekről szóló okfejtésemet sikerül legalább
részben megértetni és elfogadtatni (például Jáhimmal), akkor
komoly esélyét látom a háborúság kétoldalú megfékezésének:
bebizonyosodhatik ugyanis, hogy az értelem, a higgadt, logikus
érvelés képes a félelmek és gyűlöletek falát ledönteni (azaz
a félelmi logikán s az önfeledt harci hevületen
győzedelmeskedni); ha nem sikerül, akkor nyilvánosan ki kell
jelentem, hogy magam részéről nem bizakodom tovább.
A
két eset közös pontja Bayer Zsolt, ■■■ ■■■■■
■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■■■■ ■■
■ ■■■■■■■■■■■; a másik nehézsúlyú
szereplő pedig nem más, mint Lovas István. E két harcos ma a
jobboldali médiahadtest két legnépszerűbb s talán legnagyobb
hatású személyisége, akik nagyon sokat tettek a baloldali
hegemónia felszámolásáért. Nagy munkabírás, kemény, rámenős,
gyakran személyeskedő stílus - és e tekintetben szilárd
következetesség - jellemzi mindkettejüket, Bayert pedig még a
szokványosnál jobb fogalmazókészség is.
A
baloldal és - a már említett képzettársítás miatt is - a
zsidóság az ellene való elementáris támadásként éli át Lovas
és Bayer minden megnyilvánulását. Alkalomadtán górcső alá
lehetne venni, éppenséggel melyik oldal rangos vitézei és
közlegényei törtek több borsot a túloldaliak orra alá, kinek a
beszédében volt több az utálkozás és gyűlölet, ki kezdte és
ki folytatta, a példa kedvéért azonban tekintsünk el az
előzményektől. A nagy kérdés ebben az esetben egyszerűen úgy
tétetik fel, hogy helyénvaló-e akár az egyik, akár a másik
törzs (vagy mindkettő) vitézeit valamiféle "gyűlöletbeszéd"
címén kiiktatni a magyar nyilvánosságból (közéletből,
demokráciából).
Bayer
Zsolt az ATV péntek esti Sajtóklubjában a következő
kijelentéseket tette: "Ezek a rohadt gyilkos gazemberek, ezek a
mocsadék utolsó állatok most megpróbálják átretusálni '56-ot
egy ilyen szocialista forradalommá. Egyébként ha '56 szocialista
forradalom volt, akkor ezek hogy magyarázzák meg, hogy a saját
elvtársaikat akasztgatták '56 után?" "És ezek után
csodálkoznak, hogy ha van néhány ember, megkeseredett, egész
életében testileg, lelkileg nyomorékká tett szerencsétlen, aki
kifütyül egy Kovács Lászlót vagy egy Medgyessy Pétert. Ne
felejtsük el, kérem szépen, '56 után az élet arról szólt, hogy
Kádár rendszerében vezető funkcionáriusnak lenni az egyet
jelentett a hazaárulással." "...milyen konszenzust lehet
kialakítani gyilkos, hazaáruló, senkiházi rohadékokkal?
Semmilyet, és ha időnként valaki kifütyüli őket, akkor utána
nem megsértődni kell, hanem mélyen elgondolkodni, és elmenni
örökre a jó büdös francba, és nagyon örülni, hogy nem lógunk
a lámpavason." Az MSZP mindezek után feljelentette a Magyar
ATV-t. A tévécsatorna tulajdonosa rögtön megijedt, és be sem
várva az ORTT Panaszbizottsága (egyébként elmarasztaló)
döntését, Bayert leparancsolta a képernyőről. Nos, az idézett
szövegből teljesen nyilvánvaló, hogy Bayer ebben az esetben
azokra a személyekre használta a "gyilkos" szavakat, akik
"magas funkciójuknál" fogva szerepet játszottak a kádári
gyilkosságokban (akasztásokban), de legalábbis a gyilkos és
segítői (Kádár és a Kádár-rendszer) "tisztára"
mosdatásában. Rájuk pedig semmilyen szó nem lehet elég erős,
legalábbis nem lehet erősebb, mint a fizikailag végrehajtott
gyilkosság. Az MSZP a "gyűlölet" hangoztatásával
ügyesen átrakta az egész kérdést a törzsi hadszíntérre:
innentől kezdve nem az számított, hogy Bayer mitől jött
indulatba, csak az számított, hogy gyűlölt, ez pedig ma,
Magyarországon kivívhatja minden "politikailag korrekt"
tényező haragját (még a vállalkozókét és a hirdetőkét is!).
Nos, úgy vélem, hogy amíg a baloldal, pontosabban a zsidóság
köreiben nem akadnak olyan hangadók, akik menten kijelentik, hogy
bár Bayer indulatos stílusát általában nem tartják
szerencsésnek (árt a "társadalmi megbékélésnek"
stb.), de ennek az egésznek semmi köze az oktalan gyűlölethez,
s főképp nincs köze ahhoz a gyűlölethez, amely a demokráciát,
az elnyomott kisebbségeket, netán a zsidóságot fenyegetné; ezzel
szemben köze van a hajdani akasztásokhoz, a hősök jeltelen
elkaparásához, a büntetlenül maradt bűnösökhöz; nos amíg ezt
bárki a véleményvezérek közül ki nem jelenti, addig a finom
megkülönböztetés abban az irányban sem működhet. "A
látszat a valóság", hangoztatta mindig az MDF egyik volt
kampányszervezője, s ha a látszat szerint teljesen egységes a
nyilvánosság előtti reakció, akkor a gyarló földi halandók
számára a valóság is az lesz, hogy ugyanígy egységes mögötte
a gondolkodás és a magatartás is. Az égvilágon semmi köze ennek
a fajhoz - fajelmélethez, alsóbb- és felsőbbrendűséghez (ez is
mind csak a kibeszélhetetlenségből fakadó könnyű, de
veszedelmes butaság: úgy csinálni, mintha a mai törzsi háborúság
mögött meghúzódó legfőbb ellentét egyívású volna a hitleri
faji megkülönböztetéssel, ergo ugyanaz a veszedelem is). A ma
embere számára a zsidóság sokkal inkább etnikai, történelmi
képződményként jelenik meg, csakúgy mint saját maga: a magyar
ember nem felmenői miatt tartja magát magyarnak, hanem magyar
érzelmei miatt. Itt valójában nacionalista (nemzeti, hazafias) és
internacionalista (globalista, kozmopolita, univerzalista)
felfogásúak között folyik a harc, s a származásnak és a
kötődésnek egyedül a látszat és a valóság gyakori egybeesése,
a zsidó identitásúak egyoldalúnak tűnő gondolkodása és
elkötelezettsége ad jelentőséget. Amíg ezt a csalóka képet nem
próbálják maguk is nyilvánosan széttörni, addig csakugyan a
látszat marad a valóság (s marad a végtelen háborúság...).
E
kétségkívül hamis látszatot csak megtetézi a második eset:
Lovas István és Bayer Zsolt, illetve műveik kiszorításának
kísérlete a magyar közgondolkodásból, illetve a könyvterjesztés
fősodrából. A 168 Óra 2001. november 8-i számában Nyíri Pál
("kulturantropológus, tudományos főmunkatárs, University of
Oxford") azt kifogásolja, hogy Lovas könyveit a Libri
könyvpalotájában nem valamelyik eldugott sarokban, hanem jól
látható helyen kínálgatják. ("...Lovas István és a hozzá
hasonlók könyveit legalább a vásárlók által különösen jól
hozzáférhető kínálópultokról vonják be.") Nyíri
vásárlói bojkottra szólítja fel az olvasókat. A november 22-i
számban egy névtelen olvasói levél már azt is kifogásolja, hogy
Lovasnak könyvbemutatót tartottak a Libri könyvpalotában, s ez
nyilván tükrözi a "Libri új irányvonalát" (értsd: a
Libri azonosul a szélsőjobbal). Ennek nyomán - ahogy az ATV
tulajdonosa szélvészgyorsan felfüggesztette Bayer Zsoltot -, most
a Libri egyik tulajdonosa döntött úgy, hogy Bayer Zsolt küszöbön
álló könyvbemutatója maradjon el.
A
"nemzeti oldal" két legnépszerűbb médiavitézét nyílt
sisakos viták (szellemi csörték) helyett "adminisztrációs
eszközökkel" legyőzni vagy hátrányos helyzetbe hozni a
baloldal (és a zsidóság) homogénnek mutatkozó tábora részéről
(de legalábbis nyilvánvaló nyomására), úgy vélem, több mint
meggondolatlanság. Lovast is, Bayert is lehet ezer dolog miatt
kritizálni, de cikkeiket és könyveiket úgy általában
antiszemitának, oktalan gyűlöletbeszédnek
tartani, még bizonyításra váró feladat. Nem felejtendő el, hogy
- a könyveivel többször is a sikerlisták élén tanyázó - Lovas
és Bayer nem egy védhetetlenül szélsőjobboldali napilap jeles
szerzője, hanem a jobboldali napilapé. Mégpedig
eme napilap talán két legnépszerűbb újságírójáról van szó,
akiket ha a baloldal (és a zsidóság) sommásan leantiszemitáz,
leszélsőjobboz, akkor lényegében (hatásában) az egész
jobboldali közönséggel teszi ugyanezt. Talán nem kell mondanom,
hogy ez a képtelenség kinek - kiknek - a fejére hull vissza. Ha
nincsenek a baloldalon (és a zsidóság köreiben) olyan hangadók,
akik valósággal megkövetelnék, hogy a személyek -
sőt, egy fél ország - diszkvalifikálása helyett a gondolatok
kritizálása folyjék; és akik arra szólítanák
fel törzsük tagjait, hogy az A-fegyver helyett, melyet
már-már válogatás nélkül alkalmaznak, csakis ellenérveket
szabadjon bevetni; akkor újra a látszat fog győzni a valóság
felett: a zsidóság úgy, ahogy van"nemzetellenes",
"magyarellenes", "idegen érdekek kiszolgálója".
Legalábbis - képletesen - egy fél ország szemében.
Akármennyire
nehezére esik is Jáhim Károlynak (és a hozzá hasonlóan érző
és gondolkodó seregnyi sorstársnak), előbb-utóbb meg kell
szabadulnia előítéleteitől, ha azt szeretné, hogy a túloldal
emberei is megszabaduljanak az övéiktől. Ehhez a megszabaduláshoz
minden bizonnyal hozzá fog segíteni az Európai Unió kibővülése,
s vele a bal- és jobboldal teljes elnemzetköziesedése, hagyományos
értelmezésük - és különbségeik - elhalványulása. De addig is
érdemes talán megfontolni az imént elmondottakat.
A
jobboldal megerősödése, a baloldali hegemónia felszámolása
miatt többé nem lesz mód a kettős mérce nyakló nélküli
működtetésére; nem lesz lehetőség a közerkölcsöktől és
közmegítélésektől elrugaszkodó felfogások közvéleménnyé
formálására-dagasztására. Azok a politikusok, írók és más
közéleti emberek, akik ezt nem értik meg, magukat fogják
kirekeszteni a magyar közéletből, illetve kisodortatni a közélet
perifériájára.
Nem
jelenthet ki többé Jáhim Károly olyat, hogy "■■■
■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■ ■■■■
■■■■ ■■■■ ■ ■■■■ ■ ■■■■ ■■■■■■
■■■■ ■■■■■ ■ ■■■■■■ ■■■■■■
■ ■■ ■■■ ■■ ■■■■ ■■■■■■■■■
■ ■■■■ ■■ ■■■■■ ■■ ■■■■■■■■
■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■ ■■■■■■■
■■ ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■." (idézi
■■■■■ ■■■■■ ■ Demokrata, 1998. ■■■■■■
■.)
Mindenekelőtt:
mondott-e ilyet egyáltalán Jáhim Károly filozófus ■■■■■
■■■■■ újságírónak? Jáhim, ott a fotelben, szemközt
velem, a mellére fektette tenyerét, pontosan azzal a mozdulattal,
ahogy igazunkat szoktuk bizonygatni. "Úgysem hiszel nekem, de
ez soha nem hangzott el." Nos, akkor sem, ahogy ezt
kijelentette, és most sem, amikor minderről megemlékezem, egy
pillanatig sem éreztem úgy, hogy Jáhim hazudik. De ugyanígy nem
gondolom, hogy ■■■■■ lódított volna. Valószínűbb, hogy
ő a maga olvasata szerint mondattá (pontosabban két mondattá)
sűrített több gondolatelemet, amelyek viszont ebben a formájukban
már mégsem Jáhiméi.
Kimerítő
beszélgetésünk alapján ki merem jelenteni, hogy Jáhim nem
gondolja azt, hogy "■■■■ ■■■■ ■■■■ ■
■■■■ ■■■■■■ ■■■■ ■■■■■".
És azt sem gondolja, hogy ■■■ ■■ ■■■■■■
■■■■■■■■■■ ■■ "■■■■■■ ■
■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■."
Azt viszont erősen hiszem - épp elégszer tapasztalhattam meg a
saját bőrömön -, hogy Jáhimra és sorstársaira ugyancsak
jellemző az a beidegződés, amely fonákjára fordítva a nemzeti
tábornak is sajátja. Ha nem értik valamely őket sértő, övékkel
ellentétes megnyilatkozás mélyebb indítékát, akkor nagyon
gyorsan elintézik azzal, hogy az illető biztos antiszemita,
fasiszta, náci, szélsőjobboldali; ahogy a másik oldalon: "biztos
zsidó". Ugyancsak meggyőződésem, hogy az "■■■■■"
- ha ez ■ ■■■■ elhangzott - nem a befolyásos zsidók
kódolt megfelelője akart lenni (megjegyzem, ezt ■■■■■ sem
állítja). Sokkal inkább a politikai befolyását szép lassan
elveszítő baloldali értelmiség egyik rangos képviselőjének
vágyálmát tükrözi: az olyan "jöttment senkik",
"gátlástalan törtetők", mint amilyenek Jáhim szemében
az ifjú Fidesz-harcosok, nem fogják tudni megkerülni a magyar
értelmiséget; legalábbis azt a részét nem, amely a sajátosan
eltorzult gondolkodás szerint az igazi értelmiséget
jelenti.
1)
Istenem, add, hogy az "enyéim" között ne akadjon
egyetlen egy félnótás sem, aki Jáhim félelmét igazolja; aki a
látogatás jóindulatú mozzanataiból sanda következtetéseket és
elmarasztalásokat kerekít vendéglátóm kárára!
2)
Istenem, add, hogy az "övéi" között ne akadjon egyetlen
egy idült bajkeverő sem, aki az én félelmemet igazolja: követ
hajít arra a harcosra, aki a legbátrabbat cselekedte!
Szóba
elegyedett az ellenséggel.
A
magyar média egyik legkiválóbb ismerője: újságíróként
(főképp filmkritikák szerzőjeként), szerkesztőként (az Élet
és Irodalomé, és a Népszabadságé), sajtótörténészként és
médiakutatóként (specialitása a vidéki sajtó), oktatóként
(Budapesten és vidéken), sajtóügynökség vezetőjeként
(Kárpátia). "Sokáig azt hittem, hogy legalábbis a magam
személyében meghaladtam ezt az urbánus-népies ellentétet" -
meséli most az új évezred kezdetén, 55 évesen. Már
egyetemistaként találkozott ezzel a jelenséggel, diákként
megbeszélték egymás között, sőt például Ránki György
történészprofesszor szemináriumain is. "És eljutottunk arra
a következtetésre, hogy kinek-kinek a maga egyéni módján
szintézisbe kell ezt a kettőt foglalni, és úgy felfogni az
egészet, hogy a népi kultúrának is meg az urbánus kultúrának
is megvannak a maga szépségei, a maga értékei. Nem kell egyikhez
sem csatlakozni, hanem ki kell izzadni a magunk számára egy egyéni
szintézist, amelyben az értékek már nem népiek vagy urbánusak,
hanem már valami más egységet alkotnak." Zöldi László
szomorúan tapasztalta, hogy felnőttként változatlanul lett dolga
ezzel az ellentéttel. Neki nincs mit vállalnia a zsidó
gyökerekből, nincs mit vállalnia a népi gyökerekből, mert -
ahogy mondja - "zsidó gyökereim nincsenek, népi gyökereim
vannak, de kritikával szemlélem az úgynevezett népnemzeti
felfogást. Nekem van egy megszenvedett értelmiségi szintézisem,
én ezzel szeretnék azonos lenni." Elismeri mindazoknak a
magyar értelmiségieknek a jogát, akik egy másik vagy harmadik
felfogással szeretnének azonosak lenni. "Csak én ne kerüljek
hátrányba. Csak mi nem kerüljünk hátrányba, akik nem valljuk
egyiket sem" - fűzi hozzá.
A
nyilvánosság növekedésével
volt minek lobot vetnie
volt minek lobot vetnie
- Szerinted
van-e Magyarországon törzsi háború?
- Nem
tudom, hogy van-e vagy nincs. Légy szíves írd körül: te mit
tekintesz törzsi háborúnak. Hogy azonos fogalmat használjunk.
- Elsősorban
is azt a jelenséget, amikor az értelmiség nem az értelem, hanem
az érzelmei szerint osztódik: nem az számít, hogy mi hangzik el,
hanem az, ki mondja. A magyarsághoz való érzelmi kötődések és
a vele való szembenállások és a zsidósághoz fűződő
viszonyunk: amikor például egyszerre érzem magam magyarnak és
zsidónak, de zsidóságomban érzem megtámadva magam, ha a másik a
magyarságát hangsúlyozza velem szemben, ha kétségbe vonja magyar
kötődéseimet....
- De
érezhet így cigány származású értelmiségi is...
- Érezhet,
de úgy vélem, hogy az értelmiségi harcok kiterjesztése a
cigányságra csak egy ügyes harci húzás...
- Ebben
van valami.
- De
szorosan idetartozónak érzem azt a háborúzást, amely egyfelől a
magyar nemzeti hagyományokhoz és jelképekhez érzelmileg szorosan
kötődők, másfelől a feltétlen nyitás, a feltétlen modernitás,
a feltétlen globalizáció hívei között zajlik, vagyis hát
nacionalisták és antinacionalisták állnak szemben egymással.
Mindenesetre amikor Tamás Gáspár Miklós bedobta ezt a kifejezést
- a "törzsi háború"-t -, nem sietett értelmezni, hanem
olybá vette, hogy úgyis mindenki tudja, miről van szó.
- Hát
nem tudom, hogy van-e törzsi háború, akár Tamás Gáspár Miklós
használja ezt a kifejezést, akár Varga Domokos György. Én inkább
polgárháborúnak, konzervatív és liberális polgárok háborújának
nevezném. Ami nem is biztos, hogy tíz vagy tizenkét éve zajlik,
lehet, hogy már száz év óta tart. Én sokáig filmkritikus is
voltam, és elsősorban a dokumentumfilmekkel foglalkoztam. Eszembe
jut az, amit néha a tanítványaimnak is el szoktam mondani a riport
ürügyén. Körülbelül húsz évvel ezelőtt volt a biafrai
polgárháború. Két törzs harcolt egymással, az egyik keresztény,
a másik muzulmán. Az egyik volt a kormányképző elem, a másik az
ellenzéki. A kormánypárti törzsek harcosai elfogtak néhány száz
ellenzéki harcost és ki akarták végezni őket az őserdei úton,
eközben egy Jacopetti nevű olasz dokumentumfilmes ott volt a
kamerájával. A kormánypárti katonák már épp ki akarták
gépfegyverrel végezni a lázadókat, amikor a Jacopetti azt mondta,
hogy állj, tessék átvinni őket az út napsütötte oldalára,
mert az árnyékos részen felvéve rosszul sikerülne a film.
Átvitték őket, aztán mind egy szálig kivégezték. Ezt az
egészet meg lehet közelíteni afelől, hogy micsoda disznóság: az
egyik törzs harcosai kivégzik a másik törzs harcosait. Bár nem
biztos, hogy mi ketten ugyanazon az oldalon állunk, de egy valamiben
talán közös nevezőn vagyunk. A közös nevező az, hogy nekünk
nem kell besorolni magunkat az egyik törzshöz vagy a másik
törzshöz, hanem a megfigyelő pozíciójából kell dokumentálni a
körülöttünk dúló szellemi polgárháborút. Jacopettit annak
idején kigolyózták a szakmából, mert kiderült ez a "turpisság".
Természetesen én is elítélem, hogy átvitette a majdani hullákat
a napsütötte oldalra, a kérdés azonban úgy is megfogalmazható,
hogy mi van akkor, ha a kormánypárti katonák árnyékos helyen
lövik agyon az ellenzéki harcosokat. Akkor nincs
dokumentumfelvétel, akkor a világ nem szerez tudomást a
tömeggyilkosságról.
- A
mi szempontunkból mégiscsak az a fontos, hogy te is, én is
megmenteni szeretnénk az áldozatokat. Nem feltétlenül tartjuk
üdvös dolognak, hogy a mi saját törzsi háborúnk is szedi - ha
nem is halálos - áldozatait.
- Olyannyira
nem tartom üdvösnek, hogy ebben a polgárok háborújában engem
egy valami rettenetesen zavar. Ötvenöt éves vagyok, vagyis már -
majdnem azt mondtam, hogy a felszabadulás után - 1945. április 4-e
után születtem, és sokáig azt hittem, hogy legalábbis a magam
személyében meghaladtam ezt az urbánus-népies ellentétet.
Egyetemistaként találkoztam ezzel a jelenséggel, amelyet mi,
diákok megbeszéltünk egymás között, sőt például Ránki
György történészprofesszor szemináriumain is. És eljutottunk
arra a következtetésre, hogy kinek-kinek a maga egyéni módján
szintézisbe kell ezt a kettőt foglalni, és úgy felfogni az
egészet, hogy a népi kultúrának is meg az urbánus kultúrának
is megvannak a maga szépségei, a maga értékei. Nem kell egyikhez
sem csatlakozni, hanem ki kell izzadni magunknak egy egyéni
szintézist, amelyben az értékek már nem népiek vagy urbánusak,
hanem már valami más egységet alkotnak. Szomorúan tapasztalom,
hogy felnőttként változatlanul lett dolgom ezzel az ellentéttel.
Lapszerkesztőként is, újságíróként is, sajtótörténészként
is. Azt azonban nem merném állítani, hogy a diákjaim között is
találkozom ezzel a polgárháborús - vagy ahogy te mondod: törzsi
háborús - jelenséggel. Ahogy érzékelem, ők is idegenkedve
szemlélik ezt az egészet. De azt is érzékelem, hogy a felnőtt
társadalom megpróbálja a maga konfliktusait rájuk erőltetni.
- Különös,
hogy az imént, amikor a törzsi háború lényegét igyekeztem
megragadni, ez a két hagyományos fogalom - népies, urbánus - nem
jutott eszembe, pedig '90-ig leginkább ezeket használták a szóban
forgó jelenségre. Utána viszont inkább a nem-zsidó - zsidó
fogalompár felé tolódott el a szóhasználat. Csak a szóhasználat?
- Nem
biztos, hogy volt más eltolódás, egyszerűen a társadalmi
nyilvánosság szerkezete úgy alakult, hogy ami addig a felszín
alatt parázslott, az most hirtelen lobot vetett, nyilvánosságra
került.
- Volt
tehát a rendszerváltás előtt is ilyen parázs?
- Persze
hogy volt! Több mint százéves a parázs.
- És
ennek '45 után nem voltak szunnyadásai?
- De.
Biztos, hogy voltak.
- És
mitől lobban fel már '88-89-ben?
- Attól,
hogy ott volt a parázs, s a nyilvánosság növekedésével volt
minek lobot vetnie. Hogy ez aztán nem pusztította el a házat, a
falut, a várost, az már egy másik kérdés. De önmagában az új
helyzetet én nem gondolom eredendően, minőségileg másnak.
Bizonyos politikai erők szerveződtek a törésvonalak mentén, még
pártok is.
- Meg
tudnád mondani, melyek voltak ezek a törésvonalak?
- Nagyon
egyszerűen meg tudom fogalmazni, még csak nem is a saját
szavaimmal. Tizenöt évig dolgoztam az Élet és Irodalomnál. A
nyolcvanas években főszerkesztő-helyettes voltam, s amikor
odakerültem, a hetvenes évek második harmadában, már
szembesültem egy felfogással. Az Élet és Irodalomban nem volt
mindig ez az uralkodó felfogás, de amikortól kezdve Jovánovics
Miklós szerkesztette a lapot, eléggé előtérbe került. Szóval
Jován - így neveztük őt - nem nagyon szólt bele a részletekbe,
nagyvonalú főszerkesztő volt, ráhagyta a lapot a helyettesére,
később a helyetteseire. Egy valamihez azonban ragaszkodott: ez volt
"az egy király, egy cigány" gyakorlat. Tehát egy
újságoldalon ne tömörüljenek az úgynevezett urbánus szerzők,
keveredjenek írásaikkal az úgynevezett. nemzeti szerzőkéivel.
Mai szemmel nézve egy primitívnek mondható népfrontpolitikát
folytatott, vagy akár még durvább szavakat is lehetne használni.
Mindazonáltal akkoriban ez a szerkesztési gyakorlat valamiféle
meghaladási kísérlete volt ennek a népi-urbánus ellentétnek.
Nem állítom, hogy strigulázta volna, hogy egy urbánus mellett
mindig legyen egy népies, de egy évfolyamon belül tartani kellett
az arányokat. Nos, ez nem volt ugyanaz az Élet és Irodalom, mint
mondjuk a Nemes György-féle érában, vagy amelyet Bata Imre
szerkesztett, vagy amelyet a mostaniak szerkesztenek. Ezt a felfogást
furcsának találtam eleinte, de aztán megbarátkoztam vele.
- Mitől
kellett félni? Hogy túl sok lesz az egyik vagy túl sok a másik?
- Ne
legyen túl sok az egyik, és ne legyen túl sok a másik.
- Akkor
így kérdem: mi történt volna, ha nem szabályozza?
- Azt
nem tudom. Csak azt, hogy jött egy új főszerkesztő, aki máshová
helyezte a hangsúlyokat.
Én
meghaladtam valamit, amiről kiderült,
hogy mások nem haladták meg.
hogy mások nem haladták meg.
- Egy
korábbi beszélgetésünk során szóba került, hogy történelmi
okokból valóban jellemző az - amit egyébként Szabó Miklós
történész is állított -, hogy Magyarországon a médiában
országos arányukhoz képest túl nagy a zsidó származásúak
aránya. De arról is beszéltél, hogy a kérdezők olykor észre
sem vették, hogy interjúalanyaik ugyanabból a kultúrkörből
kerültek ki, mint saját maguk.
- Igen,
ez így volt, csakhogy ez nem csupán az egyik kultúrkörből
kikerült újságírókra vonatkozik. Egy urbánus kérdező ugyanúgy
hajlamos volt szinte kizárólag az urbánusok körében interjúkat
készíteni, mint ahogy egy népnemzeti kérdező csakis a
népnemzetiekében. A szerkesztő éppen arra való, hogy
figyelmeztesse munkatársait a megfelelő arányokra. Persze, egy
olyan korszakban, amikor a szerkesztőségek nem föltétlenül
világnézeti alapon álltak össze, hanem igyekeztek a tehetséges
embereket összegyűjteni mindkét táborból. Úgy is mondhatnám,
hogy akkor még nem szekértáborból. Ami az említett téma
történetét illeti, azt hiszem, hogy elég jól ismerem, már csak
azért is, mert médiatörténetet tanítok, tehát
kénytelen-kelletlen utána kellett néznem egy csomó mindennek. Nem
akarom Ádámnál-Évánál kezdeni, csak egy valamire szeretném
felhívni a figyelmedet. Az osztrák-magyar monarchia idején, amikor
Galíciából, Volhiniából és Bukovinából sokszázezer zsidó
került elsősorban Északkelet-Magyarországra, majd szivárogtak
nyugat felé, és Budapesten meg a Dunántúlon is megtelepedtek,
akkor az értelmiségi foglalkozások között az újságírás -
vagy ahogy nevezték: a hírlapírás - megvetett foglalkozás volt.
Abban az időszakban a zsidók kiszorultak az úgynevezett állami
pályákról. Tehát egy zsidó nem nagyon lehetett ügyész, de
lehetett ügyvéd. Nem nagyon lehetett katonatiszt, de lehetett
katonaorvos, és így tovább. Ennek következtében a
szabadfoglalkozású rétegbe meglehetősen sok zsidó származású
értelmiségi szívódott fel. Erre lehet száz évvel később azt
mondani: micsoda disznóság, hogy a számarányuknál nagyobb
mértékben képviseltették magukat, én azonban úgy gondolom, hogy
ez egyáltalán nem volt disznóság. Ők jobb híján voltak ott,
sűrűsödtek és csoportosultak az egyébként megvetett értelmiségi
foglalkozásokban. A hírlapírás csak a huszadik század tízes
éveiben kezdett a társadalom pereméről beljebb vergődni, és
csak a húszas-harmincas években lett egy viszonylag elismert
foglalkozás. Pontosan az következett be az újságírással, mint a
középkor végén és az új kor hajnalán: a zsidókat száműzték
a városokból, csak falvakban telepedhettek le és megvetett
foglalkozásokat űzhettek, tollal, bőrrel és hasonlókkal
kereskedhettek. Ám amikor a feudalizmus átváltott kapitalizmusba,
az olyan megvetett foglalkozás, mint a kereskedőség hirtelen az
élvonalba, a gazdasági elitbe repítette a zsidó származású
üzletembereket. Magyarországon, a XIX. század végén, a XX.
század elején pontosan ez következett be. És van itt még egy
másik dolog is: az örök vitatéma lesz, és én nem akarok
belemenni, hogy a koncentrációs táborokban hány százezer magyar
zsidót pusztítottak el. A különbség a hatszázezer és a
négyszázezer között nyilván abból adódik, hogy az egyik
felfogás a bécsi döntések után megnagyobbodott Magyarország
területén élőket veszi figyelembe, a másik az úgynevezett.
Csonka-Magyarországon élőket.
- Állapodjunk
meg abban, hogy mindkettő sok.
- Rengeteg.
Szörnyű, ami történt, de ennek a mi mostani témánk
szempontjából van egy következménye. Horthyt, ugye,
felszólították a szövetséges hatalmak, hogy hagyja abba a zsidók
deportálását. Ennek következtében a vidéki zsidóságot még
elszállították Auschwitzba, de a budapestieket már nem
szállították el. Elszállították az újpesti és a kispesti
zsidókat, hiszen a mostani peremkerületek akkor még nem tartoztak
a székesfővároshoz, de a szűkebben vett Budapesten megmaradtak. a
zsidók, csillagos házakba, gettóba szorítva. Annak ellenére,
hogy a nyilasok nem tudom én, hány ezer embert öltek a Dunába,
annak ellenére, hogy a gettóban jó néhány ezer zsidó éhen
halt, Budapesten megmaradt 80-100 ezer zsidó. Vidéken pedig a
sokkal nagyobb lélekszámú zsidóságból megmaradtak mintegy
húszezren. Természetesen volt vidéken antiszemitizmus, de ezt a
háború után alig lehetett ott élő személyekhez kötni.
Ellentétben Budapesttel, ahol szintén volt antiszemitizmus, és ezt
ott lehetett tömegével élő személyekhez kötni.
- Én
úgy tudom, a vidéki zsidó fontos tagja volt a helyi társadalomnak.
- Attól
még utálhatták. Mind a ketten tudjuk, hogy az antiszemitizmushoz
nem kell zsidóság. Lengyelországban alig vannak zsidók, mégis
van antiszemitizmus. Tehát az emlékekből is elég jól el lehet
lenni, ha valaki nagyon antiszemita akar lenni. Mindebből az
következik a mi témánk szempontjából, hogy 1945 után a
budapesti szerkesztőségekben lényegesen több zsidó volt, mint a
vidéki szerkesztőségekben. Gondolom, ez eléggé logikus az eddig
elmondottak alapján.
- És
akkor az Élet és Irodalomnál is ez volt a helyzet?
- Ezt
az édesapádtól kéne megkérdezni, egy szobában dolgoztunk. Én
egyébként nem tartottam számon, hogy ki a zsidó és ki nem zsidó.
Azt azonban hallottam, hogy a korábbi ÉS-nél, ahol én még nem
dolgoztam, mások voltak az arányok.
- Milyen
értelemben?
- Olyan
értelemben, hogy mások voltak az arányok és mások a hangsúlyok.
Azért sikamlós dolog erről beszélni, mert olyan látszat
keletkezik...
- Utólag
kihúzhatjuk, de legalább lássak és értsek világosan.
- Ó,
nem! Beszéljük ki a témát! Beszéljük ki! Azért sikamlós erről
beszélgetni még így, intim körülmények között is, mert az nem
úgy van, hogy én dolgozom egy szerkesztőségben, és számon
tartom, hogy ez zsidó, ez meg nem zsidó. Nem így működik a
dolog.
- Téged
például bántana egy olyan kérdés, ha megkérdeznék, hogy zsidó
származású vagy-e?
- Nem
vagyok zsidó származású, és nem is bánt a kérdés.
- Tehát
ott voltál, és nem foglalkoztatott igazán, hogy ki zsidó, ki nem.
- Azért
nem volt számomra téma, mert akkor én fiatal ember voltam, és
mint mondtam, úgy éreztem, hogy már meghaladtam ezt az
urbánus-népies ellentétet. Nem azt kerestem a másikban, hogy most
milyen kulturális közegből származik. Kerestem benne az
értékeket, megpróbáltam vele együtt dolgozni. Gondold el, hogy
fiatal emberként bekerülök egy szerkesztőségbe, és megpróbálom
elfogadtatni magam. Csak később, bizonyos megjegyzésekből derült
ki, hogy a kollégám zsidó vagy nem zsidó. És ehhez még
hozzátartozik, hogy én ízig-vérig vidéki ember voltam,
Kecskeméten érettségiztem, Debrecenben szereztem diplomát,
frissen kerültem a fővárosba, egyébként az MTA történettudományi
intézetébe. Nem volt szemem ahhoz, hogy észrevegyem valakin:
zsidó-e vagy nem zsidó. Ehhez tulajdonképpen még most sincs
szemem. És bár most a szellemi polgárháborúról beszélgetünk,
nem akarom azt sugallni, hogy huszonöt évvel ezelőtt a ki honnan
jött? rettenetesen fontos téma lett volna. Fontosabb is lehetett
volna, mint amekkora jelentőséget akkor tulajdonítottam neki.
- Ezen
mit értesz?
- Azt
hogy kicsit naiv voltam, gyanútlan. Én meghaladtam valamit, amiről
kiderült, hogy mások nem haladtak meg. Sem pro, sem kontra.
- Tehát
egyik oldalon sem.
- Egyik
oldalon sem. És vagy megpróbálok egy új minőséget kiküzdeni,
amelyben ezek ilyen formában nincsenek jelen; vagy pedig csatlakozom
az egyik vagy a másik táborhoz. Ha volt emiatt személyes
problémám, akkor ez az, hogy a Senki földjén találtam magam.
Mert sem ide nem akartam csatlakozni, sem oda. De nem éreztem magam
egyedül. Mert az én nemzedékemből és a még fiatalabbakból
nagyon sokan gondolkoztak úgy, mint én. Keserűen tapasztalták
azt, hogy csoportot alkotnak ugyan, de magukra maradtak, mert innen
is lőnek rájuk, meg onnan is. Hadd mondjak el egy példát! Az én
nevem Zöldi. Akadtak olyanok a szellemi életből, akik viccesen
megkérdezték: ugye, korábban Grünernek hívtak. Nem hívtak
Grünernek.
- Kik
kérdeztek ilyet?
- Nem
az a kérdés, hogy kik, hanem az, hogy két pohár sör után.
- Jellemzően
valamelyik táborból?
- Mindkét
táborból. Voltak tehát olyan emberek a magyar szellemi életben,
akiket foglalkoztatott, hogy milyen közegből jöttem. S nyilván
olyanok is, akik erről nem kérdeztek meg engem, de azért beszéltek
róla. Engem viszont nem érdekelt, hiszen én tudtam, honnan
érkeztem.
A
törzsi háború megosztja az újságíró-társadalmat,
a szellemi igénytelenség viszont egységesíti
a szellemi igénytelenség viszont egységesíti
- Annak,
hogy ki milyen közegből származik, úgy vélem, mégiscsak lehet
jelentősége. Hiszen ez befolyásolja a viselkedését,
gondolkodását. Ha világos, hogy ő kicsoda, és tudjuk, hogy e
miatt gondolkodik úgy, ahogy, ez tiszta képlet. De ha rejtegetjük,
hogy ki kicsoda, ha nem szabad tudni, akkor a megnyilvánulásából
próbálunk olvasni, és nyilván sokszor helytelenül. Azt fogjuk
hinni, hogy biztos azért mondja, mert zsidó, miközben lehet hogy
nem zsidó, vagy lehet, hogy az, de mégsem azért mondja.
- Én
viszont azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért hamis ez a
következtetés, mert ez a probléma nem létezik. Hanem azért, mert
ez jellegzetesen fővárosi probléma. Hivatásszerűen foglalkozom a
vidéki médiumokkal, s járom a szerkesztőségeket. Beszélgetek a
megyei lapoknál dolgozó újságírókkal, és azt hiszem, jól
ismerem ezt a kisvárosi közeget. Ez, amiről beszélgetünk, ilyen
formában sehol nem probléma. Komoly gondnak érzem, hogy a mai
magyar sajtó megítélésénél kizárólag a fővárosi
beidegződések uralkodnak. Hadd mondjak erre is egy példát!
Feszültséget, már-már bojkottot váltott ki a fővárosi
sajtóban, hogy 2000 elején Elek István miniszterelnöki
főtanácsadónak nemcsak cikke jelent meg a Magyar Hírlapban, hanem
a főszerkesztő asszony bejelentette, hogy eztán lesz egy rovata.
Éppen úgy, mint Bolgár Györgynek, R. Székely Juliannának és
még egy-két liberális közírónak. Talán emlékszel, hogy milyen
felhorkanás követte az ötletét. Én megértem az indulatokat. De
szerintem sem a tiltakozókban, sem a főszerkesztő asszonyban nem
tudatosodott, hogy amikor arra gondoltak: a fővárosi sajtó
politikailag tömbösödött, és szíveskedjék Elek István maradni
a Magyar Nemzetnél, ahonnan egyébként kigolyózták, akkor ez nem
a magyar sajtó fő sodra. A magyar sajtó nagyobbik részét
huszonvalahány vidéki napilap alkotja, körülbelül nyolcszázezer
példánnyal és hárommillió olvasóval. És a magyar sajtó
nagyobbik részéből hiányzik a politikai tömbösödés. Annak
következtében, hogy tizenegy évvel ezelőtt külföldiek
privatizálták a pártlapokat, s az elsősorban német
sajtóbefektetők igyekeztek meghonosítani a politikai
távolságtartás szemléletét, többé-kevésbé sikeresen.
Tizenegy év múltán ez a vidéki sajtóban azzal a következménnyel
járt, hogy az értelmesebb főszerkesztők legalább két, de inkább
három publicistát tartanak. Tartanak egy baloldali liberálist és
egy konzervatívot. De ha mondjuk hatvan-hetvenezer példányban
jelenik meg az újság, és egy picit jobban áll anyagilag, akkor
tartanak egy liberálist, tartanak egy baloldalit, tartanak egy
Fideszhez húzót és egy kisgazdákhoz vonzódót is. Ez jellemez a
nyolcszázezerből körülbelül ötszázezer példányt. Ez azért
elég nagy szám, ha arra gondolunk, hogy az országos politikai
napilapok példányszáma alig haladja meg a háromszázezret.
Szerintem nincs abban semmi természetellenes, hogy különféle
felfogású publicistákat alkalmaznak a vidéki főszerkesztők, és
rovatot adnak nekik.
- Át
kellene-e ültetni ezt az országos sajtóba?
- Nem
biztos, hogy kellene. Én nem nehezményezem azt, hogy az országos
sajtó politikailag tömbösödött. Csak azt mondom, hogy ebből nem
szabad általánosító következtetéseket levonni. Tudniillik nem
igaz, hogy Magyarországon a sajtó politikailag tömbösödik. Mert
csak a harmada tömbösödik. Kétharmada nem. Ebben a vidéki
sajtógyakorlatban azért van valamilyen világnézeti
csoportosultság, de szerkesztőségen belül. Egy megyének ugyanis
általában egy napilapja van, Budapestnek viszont több is akad. Én
tehát a budapesti hagyományok miatt meg a fővárosi sajtóhelyzetre
való tekintettel, többé-kevésbé logikusnak tartom a budapesti
politikai tömbösödést. A vidéki hagyományok miatt meg a vidéki
sajtószerkezet miatt pedig logikusnak tartom, hogy a vidéki sajtó
nem tömbösödik politikailag. Számomra az a legnagyobb probléma,
hogy a baloldalon is meg a jobboldalon is fogalmuk sincs a pesti
kollégáknak arról, hogy a magyar sajtó egésze nem úgy
fejlődött, ahogy ők ezt a saját szerkesztőségükben megszokták.
Ráadásul a vidéki sajtóban létezik egy újabb jelenség is.
Azokban a szerkesztőségekben, ahol rengeteg fiatal van, mondjuk,
harmincöt éves a főszerkesztő, és huszonkilenc meg huszonhét
éves a két főszerkesztő-helyettes, és huszonévesek vannak a
rovatokban, ott már ezt az előbb említett felfogást is kezdik
meghaladni. Olvasom a jegyzeteket, és nem tudom megállapítani a
publicistákról, hogy hova tartoznak. Nem tudom azt mondani, hogy ez
most liberális, ez most konzervatív, ez most ilyen vagy olyan. Nagy
ívben lesajnálják a politikát, a politikát visszaszorították a
maga helyére. Foglalkoznak a politikával és a politikusokkal a hír
meg a tudósítás szintjén, legfeljebb a funkcionális interjú
szintjén, egyébként azonban nem. Az élet természetes része a
politika, mondják, de nem kell olyan nagy jelentőséget
tulajdonítani neki. Ez hiányzik a vidéki sajtó többségéből,
és végképp hiányzik az országos sajtóból. Márpedig ha ezt a
fiatal vidéki újságírók így gondolják, akkor nyilvánvaló,
hogy tőlük ez az egész törzsi háborúság rettenetesen távol
van.
- De
nincs távol az idősebb publicistáktól...
- Fogadjuk
el egy pillanatra azt a népnemzeti körökben közkeletű
előítéletet, hogy az urbánus kultúrából érkezett és a
fővárosban dolgozó - tehát nem feltétlenül budapesti születésű
- újságírók kozmopoliták. Ha egy kozmopolita nincs tisztában a
szakmája vidéki helyzetével, akkor ez bocsánatos vétek; végtére
is világpolgár, mit neki Mucsa. De vajon mivel magyarázható, hogy
a népnemzeti elkötelezettségű fővárosi újságíróknak
ugyanúgy fogalmuk sincs a magyarországi média minden tekintetben
jelentősebb részéről, a vidéki szerkesztőségekről, mint az
úgynevezett kozmopolitáknak. Fölírtam magamnak néhány nevet.
Végiggondoltam, hogy kik azok a tehetséges konzervatív újságírók,
akiknek az írásaival nekem találkoznom kellene a Magyar Nemzetben,
a Magyar Fórumban, a Magyar Demokratában és a Heti Válaszban,
esetleg a Kis Újságban.
- Mielőtt
szemezgetnél a listádról, reagálnék a kérdésedre. Az egyik oka
a tudatlanságnak talán az lehet, hogy a törzsi háborúnak bár
megvannak a maga valóságos indítékai, a harc sok tekintetben
mégis inkább az ellenőrizetlen érzelmek és elszabadult
képzeletek, vagyis az előítéletek síkján zajlik, ott pedig
nincs szükség tényekre, tárgyilagos ismeretekre, tehát
érdektelen, hogy milyen is az a vidék.
- De
bocsáss meg, nem az a dolgunk, hogy ragaszkodjunk a tényekhez? Nem
úgy tudjuk az előítéleteket oszlatni?
- Nem
feltétlenül akarjuk oszlatni. Kényelmesen el lehet éldegélni
valamely tábor berkeiben.
- Volt
egy nagyon érdekes kalandom az Élet és Irodalom szerkesztőségében.
Amikor odakerültem, publicisztikai rovatvezetőt csináltak belőlem,
és akkorát buktam, mint ide Lacháza. A nagyágyúkhoz fordultam
kéziratokért, s éreztem, hogy nem adnak igazán jó írásokat.
Nem értettem a dolgot. Aztán egy vén róka felvilágosított
sörözgetés közben, hogy ezek a nagyágyúk jól fizetett emberek,
akiktől sok helyről kérnek írást, s ugyanarról a rókáról a
harmadik-negyedik bőrt is lehúzzák. Azzal tisztában voltam, hogy
teljesen kihagyni őket nem lehet, minden számba kell egy-két
sztárpublicista. Miután vidéki fiú voltam, már akkor elég jól
ismertem a vidéki sajtót, folyamatosan olvastam a megyei lapokat;
egyszerűen nem foglalkoztam tovább a divatos publicistákkal, hanem
felfedeztem a vidéki fiatalokat. Az Élet és Irodalom nyolcvanas
évekbeli fellendülése többek között azzal magyarázható, hogy
mivel nagyon sok vidéki publicista dolgozta be magát a lapba, a
magukra hagyott vidéki értelmiségiek kaptak egy szellemi társat,
amely az ő gondjaikkal és gondolataikkal is foglalkozott, és
amelyet pénteken délutántól vasárnap estig olvashattak. Ez
nemcsak az én érdemem, hanem Katona Éváé is, aki a riportrovatot
szerkesztette, kölcsönöztük egymásnak a nem-budapesti szerzőket.
Tucatjával említhetném azokat, akik ismertté váltak. Egyébként
ez könnyítette meg a helyzetemet a kilencvenes években, amikor egy
sajtóügynökséget alapítottam: azokhoz az emberekhez
fordulhattam, akiket a hetvenes évek végétől fedeztem fel az Élet
és Irodalom számára, s azóta már főszerkesztők és
főszerkesztő-helyettesek különféle vidéki lapoknál. Hol van ma
az a kényszerhelyzetben lévő, konzervatív szerkesztőségben
dolgozó publicisztikai rovatvezető, aki felfedezné a vidéken élő,
fiatal és kevésbé fiatal konzervatív publicistákat? Felírtam
magamnak néhány nevet. A balassagyarmati Ádám Tamásét és a
salgótarjáni Sulyok Lászlóét, az egri Kühne Gáborét és a
miskolci-ózdi Görömbölyi Lászlóét. A nyíregyházi Palotai
Istvánét és Balogh Józsefét, a debreceni Filep Tiborét és Turi
Gáborét, a békéscsabai Fehér Józsefét és Gubucz Katalinét.,
a békéscsabai-hódmezővásárhelyi Dányi Lászlóét, a szegedi
Dlusztus Imréét és Nikolényi Istvánét, a kecskeméti Heltai
Nándorét, a szolnoki H. Molnár Lajosét, a székesfehérvári
Tihanyi Tamásét és az esztergomi Raffael Balázsét, a győri-pápai
Gülch Csabáét és a szombathelyi Kozma Gáborét, a kőszegi
Lakatos Ferencét és a várpalotai Józsa Benőét. A veszprémi
Balogh Elemérét és a zalaegerszegi Szvitek Erzsébetét. Én
ugyanis olvasom a konzervatív sajtót, sőt egyike vagyok azoknak,
akik talán a legrendszeresebben olvassák, ezért újra megkérdezem:
hol van az a konzervatív rovatvezető vagy lapszerkesztő, aki az
említett publicisták közül bárkit is közölt volna bármikor?
- Szerinted
kényelemből vagy tudatlanságból nem, vagy mert nem tartozik a
saját kis csapatába?
- Ahogy
a baloldalon, úgy a jobboldalon is van tagozódás. Élet-halál
harc folyik a lehetőségért. Mert ismertséggel jár, presztízzsel,
képernyő-megjelenéssel, esetleg még valamennyi pénzzel is. De ha
tizedik éve itt vannak a tehetséges vidéki publicisták, és
tizedik éve háborítatlanul lehetne őket foglalkoztatni, akkor a
jobboldal miért a baloldalra mutogat, hogy még mindig a régiek
vannak ott?
- Egyébként
úgy véled, hogy ezeknek a publicistáknak a főnökei megengednék,
hogy az országos sajtóban írjanak?
- Vagy
igen, vagy nem. Ha külföldi tulajdonú magyar szerkesztőségben
dolgoznak, akkor nem biztos, hogy írhatnának. De el sem jutottak
odáig, hogy elháríthassák a felkérést, mert meg se keresték
őket. És szerintem azért nem, mert még a nevüket sem hallották.
Ha ebben a szobában három konzervatív újságíró ülne,
szerintem még az is gondot okozna nekik, hogy három vidéken
megjelenő napilapnak a nevét pontosan elmondják. Pedig már nem is
kéne előfizetni ezekre az újságokra, szinte kivétel nélkül
mindegyik hozzáférhető interneten.
- Én
biztos nem tudnám felsorolni.
- Na
de a másik kettő sem. Mint ahogy jártam én már úgy
rádióvitában, speciel a vitapartnerek nem konzervatívok, hanem
baloldaliak és liberálisak voltak, hogy tíz perc után kénytelen
voltam kiinteni az üvegfal mögé a szerkesztőnek, hogy álljunk le
- még szerencse, hogy nem élő adás volt -, tudniillik úgy
próbáltak beszélni a vidéki sajtóról, hogy egyetlen vidéki
lapot sem neveztek meg pontosan. Tehát még mindig a tárgyismeretnél
tartok. Hál' istennek én abból élek, hogy a jobboldalon és a
baloldalon reménytelenül nem ismerik ezt az egész médiaközeget.
A törzsi háború megosztja a magyarországi újságíró-társadalmat,
a szellemi igénytelenség viszont egységesíti.
Mindenki
identifikációs válságban van,
aki nem gondolja végig a gyökereit
aki nem gondolja végig a gyökereit
- Hogyan
sikerült bekerülnöd az ÉS-hez, később pedig a Népszabadsághoz,
ha egyszer nem voltál táborszerető ember?
- Ezt
mindenki tudta is rólam. Hogy sem ide, sem oda nem vagyok
besorolható. Az Élet és Irodalomhoz Jovánovics Miklós vitt, a
Magyar Ifjúságban figyelt föl az írásaimra. Azt hiszem, az
ÉS-nél azért becsültek meg, mert szorgalmas voltam, elég jó
szemem volt, és tudtam hozni a határon túli területekről meg a
vidéki Magyarországról azokat a véleményeket, amelyektől
országos jellegű lett a lap. Tizenöt évet dolgoztam az Élet és
Irodalom szerkesztőségében, hogy jól vagy rosszul, ezt nem az én
dolgom minősíteni, de ha volt erényem, akkor az elfogulatlanság
és az ország fővároson túli részének ismerete volt. A
Népszabadsághoz elég érdekes időszakban kerültem: '89-ben,
kulturális főszerkesztő-helyettesként. Arra kértek meg, hogy azt
a vitakultúrát, amelyet én az Élet és Irodalomban
meghonosítottam, próbáljam megteremteni a Népszabadság hasábjain
is. Megint nem az én feladatom megítélni, hogy ez mennyire
sikerült, valószínűleg kevésbé, mert itt jóval kevesebb időt
töltöttem. De emlékszem a sokféle véleményre, ahogy emlékszem
látványos konfliktusokra is. Például nagyon jóban voltam
Gosztonyi Péterrel, Bernben élő hadtörténésszel, aki akkor még
élt. Állítása szerint én közöltem tőle Magyarországon az
első írást, még az Élet és Irodalomban. Már a Népszabadságnál
voltam, amikor közeledett június 16-a, tehát Nagy Imréék
újratemetése, vagy október 23-a, már nem emlékszem. Mindenesetre
egy kedd reggel fogtam magam, kimentem Svájcba, csináltam Gosztonyi
Péterrel egy egész oldalas interjút, '56 őszén ő volt ugyanis
Maléter Pál segédtisztje az Üllői úti laktanyában. Még aznap
este visszarepültem, másnap beterveztük a cikket, szombaton meg is
jelent. Ez akkoriban elég eretnek dolog volt a szerkesztőségben.
És nem volt egyedi eset. Ez volt az az időszak, amikor Heller
Ágnestől, aki éppen Ausztráliában tanított, sikerült szerezni
egy angol nyelvű dolgozatot, ezt Radnóti Sándor lefordította
magyarra, s megjelent a Népszabadságban.
- Egy
emigránstól...
- És
ez a Népszabadságban szokatlan dolog volt, ezért is voltak
konfliktusaim a kollegáimmal, de nem minden kollegámmal.
- Miért
kellett eljönnöd?
- Nem
kellett eljönnöm.
- Akkor
miért jöttél el?
- Ennek
két oka volt. Az egyik egy magánéleti probléma. Egy ilyen
napilapot úgy csinálnak, hogy a főszerkesztő-helyettes egy héten
keresztül reggeltől estig szerkeszt, tehát reggel kilenckor
bementem a szerkesztőségbe, és éjfél előtt sose kerültem haza.
Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy van egy négy-ötéves
kislányom, akit nagyon szeretek, és minden három hétből egy
hétig nem látom. Persze, ő sem lát engem. És volt egy más
természetű ok is, mely közelebb áll a beszélgetésünk
témájához. '89 októberében mint filmkritikus a mannheimi
filmfesztiválon voltam, öt teljes napig. Visszajövök a
szerkesztőségbe, és találkozom a folyosón Gyurkó Lászlóval.
Megkérdezem tőle, mit keresel itt. Mondja, hogy hát ő
főmunkatársa a Népszabadságnak. Én nem szóltam semmit, bementem
a főszerkesztőhöz, és mondtam neki, hogy valamit nem értek. Én
vagyok az a főszerkesztő-helyettes, aki a személyi ügyekkel
foglalkozik. Hogy-hogy nem tudok arról, hogy Kádár János
életrajzíróját idefogadtátok főmunkatársnak?! Kiderült, hogy
a Rudi bácsi kérte. És jellemző rám, hogy én nem tudtam, ki az
a Rudi bácsi. Akkor tudtam meg, hogy Rudi bácsinak becézték Nyers
Rezsőt, a Magyar Szocialista Párt alapító elnökét. Nyilván
emberbaráti gesztust tett, amikor beprotezsálta Gyurkó Lászlót.
A gesztussal nekem nincs is bajom. Nekem azzal volt bajom, hogy egy
év óta azzal kínlódtam, hogy kinyissam a lapot, s akkor odajön
főmunkatársnak egy olyan író, aki a korábbi rendszer névadója
mellett kötelezte el magát. Adott esetben még én is kértem volna
tőle kéziratot valamiféle egyensúlynak a jegyében. Na de ez az
intézkedés, amelyet szerintem nem gondoltak kellőképpen végig,
keresztbevágta mindazt, amit én szerettem volna csinálni.
- Mennyire
készülődött már ekkor a Népszabadság a törzsi háborúra,
mely az első szabad választások után - feltűnően - kezdetét
vette?
- Ilyen
konfliktusokra nem emlékszem. Vagy azért, mert nem voltak, vagy
azért, mert kilúgozódott az agyamból, hogy készültek valamiféle
törzsi háborúra. Szerintem arra készültek, hogy konszolidálják
a lapot. Ehhez nem illett Gyurkó odavétele.
- Említettél
egyszer egy esetet, amikor abból viszont konfliktus támadt, hogy
ugyanazt az írást némelyek antiszemitának tartották, mások
viszont nem...
- Mindegyik
részletét nem ismerem az ügynek, tehát csak azt mondom el, amit
én éltem át. Én voltam az ügyeletes főszerkesztő, így hívták
a főszerkesztő-helyettest azon a héten, amikor szerkesztett. Akkor
történt, hogy a katolikus egyház egy szerzetesrendet telepített
Auschwitzba a koncentrációs tábor mellé. Úgy rémlik, mintha ezt
izraeli fiatalok nehezményezték volna. Átugráltak a kolostor
kerítésén, és valamit még rajzoltak is a falra. Tehát,
úgyszólván, a törzsi háború kellős közepén vagyunk. Volt
nálunk egy jó tollú, egyébként szociológus publicista, írt egy
töprengő eszmefuttatást a harmadik oldalra. Én ezt jónak
találtam, s betettem a másnapi lapszámba. S az írás este,
lapzártakor még bent volt, másnap reggel már nem volt bent a
lapban. Valamikor tizenegy óra felé mentem haza, s másnap
kilenckor megyek be a szerkesztőségbe, és nincs benne a cikk az
újságban. Kiderült, hogy késő este a főszerkesztőhöz bement
három munkatárs, és azt mondták, hogy ezt nem szabad
megjelentetni, mert ez egy antiszemita cikk. Jellemző a
gondolkodásomra - pedig akkor már nem voltam naiv -, hogy bennem
föl sem merült az, ami a főszerkesztőben felötlött. Ő maga
mesélte, hogy azt mondta nekik: "Gyerekek, hát - és itt
mondta a publicistának a nevét - ő félzsidó. Miért gondoljátok,
hogy antiszemita cikket írt?" Szó szót követett, végül a
cikk nem jelent meg. Ebben én csak azt sérelmeztem, hogy az egész
partizánakció volt, titokban történt. Tudniillik bejöhettek
volna hozzám, és meg tudtuk volna beszélni az ügyet. Lehet, hogy
igazat adok nekik. Mind a mai napig nem ismerem az ő érveiket.
Talán meg tudtak volna győzni arról, hogy veszélyezteti az
általam is kívánatosnak tartott egyensúlyt, ha a cikk megjelenik.
De az is lehet, hogy ebben zsidó túlérzékenység volt. Azért nem
ismerem az okot, mert én még akkor sem tartottam számon, hogy ki
zsidó és ki nem zsidó, ki félzsidó vagy mennyire zsidó. Ez sose
volt téma számomra.
- Volna
egyébként értelme tudni, ki zsidó vagy nem-zsidó?
- Ez
jellegzetesen a kilencvenes évek fejleménye. Valami a felszínre
került, és szerintem egy értelmiségi számára nagyon fontos az
önmagával való azonosulás. Tehát mindenki identifikációs
válságban van, aki nem gondolja végig az életét, nem gondolja
végig a gyökereit, nem gondolja végig, hogy milyen kultúrából
származik, milyen kultúrához szeretne eljutni. A hatvanas,
hetvenes években nem volt annyira lehetséges egy értelmiség
számára az önmagával való azonosság, a kilencvenes években
viszont már minden további nélkül lehetséges. Ha valaki
felvállal egy magyar-zsidó vagy zsidó-magyar önazonosságot, ám
tegye. Ha valaki felvállalja a népi gyökereket, ám tegye.
- "Ám
tegye", vagy ez lenne a jó, a kívánatos?
- Azért
nem mondom, hogy jó, mert akkor szembekerülnék önmagammal. Hiszen
én is azonos vagyok önmagammal, és nincs mit felvállalnom a zsidó
gyökerekből, nincs mit felvállalnom a népi gyökerekből. Mert
zsidó gyökereim nincsenek, népi gyökereim vannak, de kritikával
szemlélem az úgynevezett népnemzeti felfogást. Nekem van egy
megszenvedett értelmiségi szintézisem, én ezzel szeretnék azonos
lenni. De elismerem mindazoknak a magyar értelmiségieknek a jogát,
akik egy másik vagy harmadik felfogással szeretnének azonosak
lenni. Csak én ne kerüljek hátrányba. Csak mi nem kerüljünk
hátrányba, akik nem valljuk egyiket sem.
"Laci,
nagyon köszönöm,
hogy erőszakoskodott"
hogy erőszakoskodott"
- Abból,
amit elmondtál, egy másik út lehetősége bontakozik ki, mint
amelyikre én gondoltam. Hisz elképzelhető, hogy fontosnak tartjuk
magyarságunkat, zsidóságunkat, és akkor már így vagy úgy, de
nyíltan beszélünk róla. De nem kevésbé képzelhető el, hogy az
egészet személyes ügyünknek tekintjük, már csak azért is, hogy
ne hozzuk hátrányos helyzetbe azokat, akik kevésbé szeretik
hangoztatni a magyarságukhoz, a nemzethez vagy éppen a
zsidóságukhoz fűződő érzéseiket, értékeiket.
- De
bocsánat, mitől nemzetibb valaki, mint én, aki sokkal jobban
ismerem a vidéki Magyarországot, mint ő? Sokkal jobban ismerem a
vidéki sajtót, mint ő. Sokkal jobban ismerem Erdélyt, mint ő.
Mitől nemzetibb? Még akkor is, ha én nem tartom magam nemzetinek.
- Mert
az egyik ismeret, a másik érzés. És pont ezt látom a dolog
lényegének, hogy ő tarthassa magát nagy nemzetinek, nagy
magyarnak, de a másikat, akiben történetesen az ismeretek és nem
az érzések dominálnak, ne tekinthesse kevesebbnek,
értéktelenebbnek.
- Erre
két dolgot tudok mondani, mind a kettő anekdota. A legenda szerint
több mint száz éve úgy alapították a New York kávéházat,
hogy az ünnepség során a kulcsot egy párnán odavitték Molnár
Ferenchez és társaságához, akik fiákerbe ültek, elvitették
magukat a Duna-partra, s a kulcsot bedobták a vízbe: hogy sose
lehessen a kávéházat bezárni. Ugyanő, Molnár Ferenc, akit nem
lehet a népi kultúrához sorolni, bement egyszer a New Yorkba,
találkozott egy olyan konzervatív újságíróval, aki arról volt
nevezetes, hogy eléggé gyűlölködő hangnemben nyilvánított
véleményt a különböző lapok hasábjain. Odament hozzá az
akkori liberális újságírás vezérképviselője és azt mondta
neki: "Öregem, szeretném, ha megállapodnánk valamiben. Ti
üssétek Károlyi grófot, mi ütjük Tisza Pistát, egymást ne
üssük." Ez a már száz évvel ezelőtt is foszladozó
szolidaritás napjainkra teljesen megszűnt. Az újságíró szakma
eljutott oda, hogy nemcsak az ellenkező tábor politikusait ütjük,
hanem egymást is. Holott nyugodtan leülhetnénk egy kávéházban,
beszélgethetnénk egymással, ahogy mi most egymással beszélgetünk.
Én ezt hiányolom, még akkor is, ha tudomásul veszem, hogy ilyen
helyzet alakult ki... A másik történet. Pár évvel ezelőtt a
fiammal együtt Izraelbe készültem. Különböző helyeken
fordultam meg, s különféle metakommunikációs jelekből azt
érzékeltem, hogy csikorogtak az agytekervények, amikor szóba
került a nyaralásom. Hogy ez a pali miért megy Izraelbe. Csak tán
nem zsidó?
- Nem
lenne jobb egy olyan világ, ahol nyugodtan megkérdezhetnék, hogy
te zsidó vagy-e, azért mész?
- Mindenesetre
nem kérdezték meg. Mikor negyedszer vagy ötödször történt meg,
elhatároztam, hogy változtatok a technikán. Amikor megkérdezték,
hova megyek nyaralni, azt feleltem, hogy megyek a Szentföldre.
Onnantól kezdve mások voltak a tekintetek: egy keresztény keresi a
gyökereit... És az út is életem egyik legnagyobb élménye lett.
Én egy kis faluban éltem az ötvenes években, ahol ministráltam.
- Melyik
falu volt ez?
- Kiskőrös...
A plébános mellett lóbáltam a füstölőt vasárnaponként.
Életemben először a plébánián ittam kakaót és ettem kuglófot.
Otthon én ezeket nem ismertem. Van nekem egy újszövetségi
élményem, egy katolikus élményköröm, és óriási érzés volt
Názáretben, Betlehemben és más helyeken találkozni a keresztény
relikviákkal. És óriási élmény volt a fimnak ezekről mesélni.
Az emlékezetemből sorra előjöttek a régi képek, történetek, s
a legnagyobb megdöbbenésemre egy csomó mindent el tudtam mondani,
amiről úgy gondoltam, hogy már réges-rég elfelejtettem...
Izraelben különben nincs vasútvonal, mindenki busszal vagy autóval
közlekedik. A busz veszélyes volt már akkoriban is, mert
robbantgatták a palesztin terroristák, ezért taxit béreltem. De
túl drága lett volna, ha csak a fiammal ülök a taxiba.
Csatlakozott hozzánk egy hölgy, nálam jó húsz évvel idősebb, a
műszaki egyetem adjunktusa. Készültünk ide, oda, amoda,
egyeztetni kellett a programot. És ő, aki a pesti gettóban élte
át 1944-et és '45 elejét, azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő
nem hajlandó se Názáretbe menni, se Betlehembe. Mondom neki, engem
erősen érdekel a zsidó kultúra, és én nagyon szívesen elmegyek
vele olyan helyekre, ahol ennek emlékeivel találkozhatom. És tegye
már meg nekem azt a szívességet, ha már anyagi okból össze
vagyunk zárva egy taxiba, hogy eljön velem néhány olyan helyre,
ahol keresztény emlékeket nézünk meg. És próbáljunk
megállapodni olyan közös programban, amely tartalmazza ezt is, azt
is. Nagynehezen beleegyezett. Ez az egyébként nagyon értelmes
matematikus a második hét végén azt mondta, hogy Laci, nagyon
köszönöm, hogy erőszakoskodott, soha nem gondoltam volna, hogy
ilyen szép keresztény emlékek vannak errefelé. Értse meg, hogy
nekem rettenetes élményeim voltam a második világháborúban, de
úgy látom, hogy ebben a tekintetben túlérzékeny voltam. Én ezt
a vallomást személyes győzelemként éltem meg.
A
kivörösödő arcokból jöttem rá,
mennyire tévednek a konzervatív táborban
mennyire tévednek a konzervatív táborban
- Úgy
tűnik, a rendszerváltozásunk során ebből a személyes
meggyőzésből volt túl kevés. Ezért is fordulhatott elő, hogy
olyan embereket, mint Antall József és Göncz Árpád, sikerült
egymás ellen fordítani, egymással szemben kijátszani. A végén
már Göncz Árpádot állították be a demokrácia
megtestesítőjének, Antallt pedig az antiszemitizmus és a
szélsőjobb szálláscsinálójának. Van egy olyan érzésem, az
egész háborúzás már virtuális szinten zajlott, egyre távolabb
a valóságos érdekellentétektől. Ezt tükrözi, amit te mondtál,
hogy a vidék mentes volt ettől a csetepatétól.
- Vidéken
csak a fővárosi események visszfényeként létezett. Máig
emlékszem egy veszprémi újságíró korabeli megfogalmazására:
"A médiaháború súlyos pesti sértés." Egyébként
azzal kezdted a kérdésedet, hogy Antall Józsefet és Göncz
Árpádot szembeállították egymással. Én ezt másképp fogom
fel. Médiatörténetet tanítok, és kénytelen leszek megint a
tényekhez ragaszkodni. Én nemcsak hogy ismertem Antall Józsefet,
hanem az ÉS-ben szerzőm volt, mint orvostörténész. Elég sokat
bajlódtam a kézirataival, mert belebonyolódott a körmondatokba,
és egy szerkesztőnek az a dolga, hogy minden mondatban legyen alany
és állítmány is. Szerintem elég tisztességes viszony alakult ki
közöttünk. Én azért becsültem őt miniszterelnökként, mert
amit elintézhetett volna hatalmi szóval, azt inkább a nyilvánosság
meggyőzésével próbálta. És erre nagy szükség volt, hiszen
neki mint a rendszerváltozás utáni első szabad választáson
pozícióba került miniszterelnöknek egy sereg olyan dolgot kellett
jogilag rendezni, amely korábban fel se merülhetett. Az Antall -
Göncz ellentétet úgy fogom föl, hogy ők személy szerint nem
túlzottan távolodtak el egymástól. Az Antall - Tölgyessy
paktumot követő jogi csűrés-csavarásokat, nyilvános
levélváltásokat a közvélemény azonban személyes ellentétükként
érzékelte. Nem hiszem, hogy emberi konfliktusaik lettek volna.
- Én
meg tudom, hogy voltak. Médiakönyvemben finoman említést is
teszek róla, hogy Göncz Árpád attól félt, Antall kamionnal
akarja elüttetni őt.
- Erre
annyit tudok mondani, hogy úgy látszik, öregedő fejjel is naiv
vagyok és jóhiszemű. Számomra Göncz és Antall személyében két
ÉS-szerzőm huzakodott egymással. Antall erre már nem tud mit
mondani, Göncz még tudna. Mindenesetre én fontosnak tartottam,
hogy nem túl rendszeresen ugyan, de mind a két szerző megjelenjen
a lapban. Ebből soha semmilyen vita nem volt a kollégáimmal. Úgy
rémlik, hogy a mi értékelvűségünk elég jól működött a
hetvenes-nyolcvanas években... Ami kérdésed lényegi részét
képezi: az ellentét nem annyira Antall és Göncz, mint az MDF és
az SZDSZ között létezett. És én úgy éreztem, hogy létezett
valamiféle zsidó túlérzékenység, nyilván nem előzmények
nélkül. A kilencvenes évek elején a Jókai téri Bábszínház
épületében Vámos Miklós kezdeményezett egy est-sorozatot, ahol
a korabeli ellenzék képviselői gyűltek össze; beszédeket
tartottak, tárcákat olvastak fel, humoreszkeket, s tudom is én,
még micsodát. Egyebek között az én mondataimat is, amelyeket a
korabeli sajtóból gyűjtöttem. Én nyilván ezért mentem el,
kíváncsi voltam a fogadtatásra. Iszonyúan nagy tömegek
szorongtak a színházteremben. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten
mennyire veszélyes a számokkal dobálózni. Már terítékre
került, hogy a Magyar Televízióból iksz száz embert el kell
távolítani. Végül is csak nagyon keveseket távolítottak el, nem
úgy, mint a Magyar Rádióból, de ezt akkor még senki sem tudta.
Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó,
akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat
foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhány száz.
Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat részéről
bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer emberből ezer
embert el kell távolítani, akkor az érintettek közül
természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják
eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a
kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a
konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar Televízió
zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért küzdenek.
Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az életükért. Abban
a pillanatban ezek az emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az
első zsidótörvény előtt. Tehát valamikor 1938 táján. '38 után
jött '39, '40, '44 március 19-e, '44 nyara - a deportálások -, és
'44 október 15-e, a nyilas hatalomátvétel. Valószínűleg ez volt
az egyik oka az általam említett zsidó túlérzékenységnek.
Tehát bármilyen kormányintézkedés kiválthat ilyen érzületet,
mint ahogy akkoriban ki is váltott. Hadd mondjak erre egy egészen
friss példát! Tanítok a szombathelyi főiskolán is, s mikor
legutóbb jártam ott, körülnéztem a városban. Találtam egy
könyvet, megvettem, és később kiderült, hogy fantasztikus kötet.
Az a címe, hogy Ködkárpit, és egy Hoffmann János nevezetű
polgárembernek a naplója. Szombathelyről elszármazott
nagykanizsai zsidó kereskedő volt, aki '40 táján elkezdett naplót
vezetni, és egészen a deportálásig vezette. Később meghalt
Auschwitzban, nem tudom, hogy elgázosították vagy "csak"
éhen halt. A lényeg az, hogy a lánya évtizedekig nem nyúlt hozzá
az apja naplójához, nemrégiben azonban elolvasta és kiadatta.
Fantasztikusan érdekes könyv, mert nem utólag magyaráz a szerző
bizonyos dolgokat, hanem az események kellős közepén leírja azt,
hogy négyszázezer vagy hatszázezer magyar állampolgárt hogyan
szorítottak ki fokozatosan az életből. Kezdték azzal, hogy
mondjuk egy zsidó kereskedő nem juthatott hozzá azokhoz a
szövetekhez, amelyekhez egy keresztény kereskedő hozzájuthatott.
Folytatódott a strómansággal, hogy át kellett engedni a céget az
egyik keresztény segédnek. Aztán a tovább diszkrimináló
zsidótörvények, majd a deportálás... Nagyon pontosan érzékelhető
a naplóból, hogy egy család körül miként szűkülnek a
lehetőségek, hogyan kezd az élettere megszűnni. Az állam szinte
hozzászoktatta a polgárait, hogy a zsidókat végül be kell zárni
a marhavagonba, és elviszik őket ismeretlen céllal, talán soha
nem térnek is vissza, és nagyon sokan nem is tértek vissza. Amikor
én a bábszínházban láttam a kivörösödő arcokat, akkor azt
értettem meg, hogy az Auschwitzot és a koncentrációs táborokat
túlélők gyerekei hallottak valamit a szülőktől, és most a
dèja-vu érzés vett erőt rajtuk. És mindegy, hogy indokoltan vagy
indokolatlanul. Tehát én most abba nem akarok belemenni, hogy ez az
érzület mennyire felelt meg a valóságnak. Én csak arról
beszélek, hogy...
- Hogy
az érzület valóságos volt.
- ...hogy
az érzület valóságos volt. És arról, hogy az 1991-es többség,
az államhatalom, a többségi politikai hatalom akart valamit,
feltételezem, hogy nem deportálni akart, de ez a túlélő gyerekek
szempontjából mégis nagyon hasonlított erre a '38-'44 közötti
időszakra. Ezt mindenképp figyelembe kell venni, ha a médiaháború,
avagy: a szellemi polgárháború kezdeteiről beszélgetünk.
Persze, mindezt fordítva is megfogalmazom. '94 és '98 között a
Horn-kormány legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem gondolta
végig: ha többséget alkot, akkor a kisebbségbe szorulók
érzékenységét mennyire érdemes figyelembe venni.
Jószerivel
semmi mást nem csinálnak,
mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik
mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik
- A
Magyar Nemzetet mindenesetre megtartotta Horn Gyula.
- Én
nem csupán a Magyar Nemzetről beszélek. Horn speciel megmentette a
Magyar Nemzetet, Orbán nem biztos, hogy megmentette, de én is a
sajtóra akarok kilyukadni. Úgy tanítom például a médiatörténet
legutóbbi negyven évét, hogy elmondom a diákjaimnak a
következőket: a konzervatív sajtó rosszabb helyzetben van, mint a
liberális vagy a baloldali sajtó. Hiszen a baloldali sajtónak
ötvenéves hagyománya van egy, '48-tól számítsuk '89-ig, és még
tovább, ekkor már nyilván más körülmények között. A
liberális sajtónak legalább annyi hagyománya van, hogy a
nyolcvanas évektől a szamizdatok révén tíz évet fejlődhetett,
utána pedig több mint tíz évet. A konzervatív sajtónak meg nem
tudom, mikortól lehet a kezdetét venni, de feltételezem, hogy a
Hiteltől, tehát valamikor '88-tól. Komolyan gondolom, hogy a
Horn-kormánynak kellett volna gesztusokat tennie, a Magyar Nemzeten
túl is, bár nyilván vannak, akik ezt is sokallják.
- Később
már Horn Gyula is.
- Igen.
Ám a médiavalóság elemzőjeként gondjaim vannak a szakmám
konzervatív részével. Utalok itt arra, amiről már beszéltem: a
nem ismert és nem foglalkoztatott vidéki publicistákra, másrészt
pedig felteszek egy kérdést. Hogyan lehetséges az, hogy jelenleg a
konzervatív tábor legjobb publicistája Solymosi Frigyes szegedi
akadémikus? Tehát egy nem hivatásos újságíró a legnyitottabb,
legérdekesebb gondolkodó a másik táborban. Mivel magyarázható
az, hogy a konzervatív tábor publicistái arra kárhoztatják
magukat, hogy propagandisták legyenek? Jószerivel semmi mást nem
csinálnak, mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik.
Tisztelet az egy-két kivételnek.
- Itt
is adódik a kérdés: normális, demokratikus politizálás ez, vagy
e mögött törzsi háborúzás folyik?
- Megint
kénytelen vagyok történelmileg megalapozni a mondandómat.
Döbbenten fedeztem fel, hogy már Angliában a XVIII. században
egészen más típusú sajtó rajzolódott ki, mint a kontinensen,
mondjuk, az Elbától keletre. Angliában a sajtó egyre inkább
gazdasági befektetés lett, és nyereségre törekedett. Kétszáz
év alatt úgy alakult a hagyományrendszere, hogy a sajtó
ellenőrizte a politikát. Az Elbától keletre, tehát a
kontinentális fejlődés keretében, egyebek között Magyarországon
is, a sajtó sosem volt gazdasági befektetés. Mindig politikai
befektetés volt, és nem kellett nyereségesnek lennie. Lehetett
nyugodtan veszteséges, függetlenül attól, hogy éppen milyen
politikát szolgáltak ki az újságírók. Tudniillik az újságírók
propagandisták voltak, akár kormánypártiként, akár
ellenzékiként. Nem azt mondom, hogy egy újságírónak ne legyen
világnézete. De az a jó, ha utánajár a tényeknek, akár
riporterként, akár publicistaként, és a tényekből próbálja
kibontani a véleményét. Amelyet aztán be lehet egy bizonyos
világnézeti irányba sorolni, a tények azonban állják meg a
helyüket. Én ezt a zsurnalizmust tartom mérvadónak, nem a
lejbzsurnalizmust. Sajnos, a tényközpontúság, ha nem is teljesen,
de hiányzik a magyar újságírásból. Pedig az angolszász
rendszer azóta egész Nyugat-Európában meghonosodott. És kétszáz
év alatt két alapelv kristályosodott ki: az egyik az egyenlő
távolságtartás elve, a másik az automatikus válaszadás joga. Az
előbbi, ugye, azt jelenti, hogy a szerkesztőségnek egyenlő
távolságot kell tartania a különféle politikai tömörülésektől.
Ez Magyarországon magyaros módon valósult meg: minden párt
egyenlő, de van két egyenlőbb. Az egyik a Fidesz, a másik az
MSZP. '94 és '98 között a külföldi tulajdonban lévő vidéki
magyar lapok a két nagy pártnak kedveskedtek, elsősorban az
MSZP-nek, másodsorban a Fidesznek, a kis pártok pedig dühöngtek.
'98 óta ugyanezek a lapok elsősorban a Fidesznek, másodsorban az
MSZP-nek kedveznek, és a kis pártok továbbra is dühöngenek. De
azért tendenciaszerűen megvalósult az egyenlő távolságtartás
elve a vidéki lapoknál. Ugyanez Budapesten, a Népszabadság
kivételével, kevéssé valósult meg. A Népszabadságnál kínosan
vigyáznak az egyenlő távolságtartás elvére, nem a szó
világnézeti értelmében, hanem hogy ne kerüljenek túl közel
egyik párthoz sem. Gondolom, hogy neked sincs más véleményed
erről, olvastam a médiakönyvedet.
- Valóban.
- A
másik angolszász sajtóhagyomány, az automatikus válaszadás joga
azt jelenti, hogy amikor a politikai többségnek van egy döntése,
amely lehet adott esetben egy kormányzati döntés is, s ezt valaki
bejelenti a nyilvánosság előtt, akkor a médium képviselőjének
kötelessége odadugni a mikrofont a kisebbségi vélemények
képviselői elé, hogy tíz-húsz-harminc másodpercben szintén
mondhassák el a magukét. Ez, amiről most beszélek, a külföldi
tulajdonban lévő magyar lapoknál a világ legtermészetesebb
dolga. Mondok egy példát! Az Orbán-kormány, mondjuk, hoz egy
döntést a családi pótlékról. Szalai Annamária, a Fidesz Zala
megyei elnöke hazajőve a parlamentből elmondja a véleményét a
Zalai Hírlap munkatársának, Göndör Ferenc, az MSZP megyei elnöke
szintén elmondja a véleményét, és az összes párt hazaérkező
képviselője elmondja a véleményét erről a döntésről. Ez
jelent fejenként tíz sort és egy fényképet, az egészből lesz
egy kétflekkes anyag. Ezt reflexszerűen művelik a vidéki
szerkesztőségek. Kérdezem én, hogy a Magyar Nemzet mennyire
műveli reflexszerűen? Vagy a Népszava?
- Tudjuk,
hogy nem.
- Miért
nem?
- Mert
megélnek a háborúzásból.
- De
a Népszabadság műveli.
- Az
meg ebből él meg. Az olvasóiból. Részben a megmaradt
előfizetőkből. Ha nyíltan pártlap volna, sokkal kevesebben
vennék, holott a baloldaliságát azért vállalja. Nem biztos
egyébként, hogy ha veszteséges lenne, jutna olyan mentőövhöz,
mint eddig a Magyar Hírlap vagy a Népszava.
- Na
de meg lehet nézni, hogy ez a gyakorlat milyen következményekkel
jár. Egy kis magyar megyében a Népszavát nyolc-kilencszázan
olvassák, a Magyar Hírlapot és a Magyar Nemzetet kétezernél
valamivel többen. Ezt el kell osztani 3,6-del, és kijön az eladott
példányszám. Ugyanebben a kis megyében a Népszabadságot
tizenkét-tizennyolcezren olvassák. És százötven-kétszázezren a
megyei lapot. Az emberek fogékonyabbak azokra az újságokra,
amelyek komolyan veszik a polgári demokratikus sajtóhagyományok
két alapelvét.
- Végezetül
vessünk egy pillantást a jövőbe! Tapasztalataid szerint a
tanítványaid hogyan fognak újságot írni? Ugyanúgy elragadják
majd őket is az érzelmeik, indulataik, ugyanúgy egymásnak esnek?
Vagy maradnak nekik ellenfélnek a politikusok, függetlenül
pártoktól, oldalaktól?
- Évenként
kétszáz-kétszázötven főiskolással és egyetemistával
találkozom. Elég régóta tanítok médiatörténetet és
műfajelméletet, vannak tehát olyan hallgatók, akiknek a végzés
utáni tevékenységét már figyelemmel kísérhetem. Azok vannak
kedvezőbb helyzetben, akik vidéki lapnál dolgoznak. Egy kis
szerkesztőségben ugyanis több mindent lehet csinálni, jobban meg
lehet tanulni a szakmát. Ráadásul a vidéki szerkesztőségek
távolabb vannak a politikai erőközpontoktól, ezért aztán az
újságírók ritkán kényszerülnek arra, hogy a politikusok kegyét
lessék. Ellentétben azokkal a tanítványaimmal, akik a
politikailag tömbösödött fővárosi sajtóban helyezkedtek el.
Arra panaszkodnak, hogy azonosulniuk kell a szerkesztőség
irányvonalával, holott ők szívesebben művelnék a tényszerű
újságírást. Intő példának szoktam említeni a diákoknak
Harley és Defoe példáját. Harley whigként kezdett a XVII. század
végén. Liberális politikusként karolta föl Defoe-t, a
pamfletszerzőt. Aztán fogta magát, s átállt a torykhoz, mert
miniszteri széket kapott a konzervatívoktól. Pálfordulását
hogyan kövesse Defoe, ki vele korábban szívből azonosult? El is
ment a kedve a politikai újságírástól, s bánatában megírta a
Robinson Crusoe-t. Kínjában világhírű lett, ez igaz, de a
tanítványaim értenek a példából: igyekeznek távolságot
tartani a politikusoktól. Kérdés, persze, hogy az egy lépés
távolság-e vagy közelség? Elvégre az újságírónak szüksége
van olyan információkra, amelyeket csak a politikustól kaphat meg,
a politikusnak pedig szüksége van az újságíróra, akinek a
közvetítésével mondandója eljuthat a választókhoz. A
hetvenes-nyolcvanas évek talán legjobb publicistájának, Bertha
Bulcsúnak van egy örökbecsű mondása, mely az írókról szól,
de az újságírókat is jellemzi: "Ha az író túl közel megy
a hatalomhoz, akkor megég, ha túl távol kerül tőle, akkor
megfagy."
"A
ZSIDÓKTÓL MINDEN KITELIK"
Látogatás egy kivégzett antiszemita rokonánál
Látogatás egy kivégzett antiszemita rokonánál
Minden
egyes könyvnek megvan a maga története - nem különben minden
interjúnak. Olykor éppen annyira fontos és érdekes, mint maga a
mű. E mostani beszélgetés alanya hetvenhét éves, "tisztességben
megőszült" hölgy, kinek nevét mégsem szeretném senkinek az
orrára kötni. Az ő - és családja - védelmében. E Felvidékről
elszármazott, zárdában nevelkedett, arisztokrata beütésű hölgy
ugyanis megtette nekem és olvasóimnak azt az óriási szívességet,
hogy maradéktalanul őszintén beszélt, alig tekintettel témánk
kétségkívül kényes voltára. Ennek köszönhető, hogy egy olyan
világosan dokumentált látlelet született, amelyen ragyogóan
nyomon követhetők azok a gondolkodási és érzelmi mechanizmusok,
amelyek a törzsi háborút táplálták egyik irányból - s
fáradhatatlanul táplálják mind a mai napig.
E
gondolatoknak és érzelmeknek az ad páratlan jelentőséget, hogy
gazdájuk egy szellemileg élénk és érdeklődő személyiség, aki
nem zárja le mesterségesen maga előtt az előítéleteivel,
érzelmi beállítottságával ellentétes tapasztalatokat,
információkat. Annál különösebb, hogy az új felismerések
miért képtelenek lerombolni, vagy legalább egyensúlyából
kibillenteni a meglévő gondolatok karcsú tornyát. Ami persze
azért érdekes és tanulságos igazán, mert éppen hogy nem egyedi,
hanem valószínűleg általános esettel állunk szemben.
Az
interjúban elhangzó adatokból, viszonyokból talán kinyomozható,
ki is az interjú alanya. Megtehettem volna, hogy a rokonságra utaló
nevek elhagyásán túl e nyomokat is eltakarítom, összezavarom -
csakhogy ez már a hitelesség kárára ment volna. Különben is, a
jelek tisztán azt mutatják, hogy bár a törzsi háború az
egzisztenciákat is eléri (ismert törzsi harcosok ne is próbáljanak
munkát-kenyeret koldulni az ellenség táborában), egy "közkatona"
jogi meghurcolásának veszélye (gyűlöletkeltés címén)
nagyjából nulla. De még ennél is többet gondolok: szent
meggyőződésem, hogy a nyilvánvalóan őszinte kitárulkozás
mindenkinek üdvözítő, aki legalább megérteni, hát még ha
túlhaladni szeretné a mostani háborús állapotot. Értelmes
emberek nem nyugodhatnak bele abba, hogy a demokrácia, a
szólásszabadság, az új nyilvánosság már második évtizedében
vagy csak rejtjelezve beszélhessünk, vagy sehogy se, közös
dolgainkról. Nos, ez a felismerés fogja végképp megvédeni
interjúalanyomat az ostoba kutakodásoktól és háborgatásoktól.
Így
legyen.
*
- Kolosváry-Borcsa
Mihályra, a Sajtókamara vezetőjére ön azt mondta nekem a
telefonban, hogy zseni volt. Milyen tekintetben?
- Nagyon
tehetséges volt. Lófő volt, de "minden lófő bolond egy
kicsit", mondta nekem. Erdélyi, az édesapja Borcsa Mihály, de
őt tulajdonképpen a nagybátyja nevelte fel, így lett Kolosváry
Borcsa Mihály. Na most, amikor visszajött Erdély, mint általában
az erdélyiek mind, magas pozícióba került. A kamarától 800
pengő tiszteletdíjat kapott, amit ő soha nem vett fel, hanem az
újságíró-feleségek szülési segélyének alapjára adta be.
- Ez
nála propagandafogás lehetett, vagy ilyen jólelkű ember volt?
- Végtelenül
jólelkű ember volt. Nagyon sokszor előfordult, hogy amikor már a
zsidótörvény bejött, állástalan újságírók rohantak hozzá,
és még ő adott nekik pénzt. Például Kolozsvárról Bíró...,
Bíró...- nem tudom már, ki, és a Sajtótanácshoz továbbítottuk,
mert ezüst vitézségi érme volt, csak az volt a baj, hogy mire a
Sajtótanácstól lejött az irat, az illetőt elvitték.
- Mert
zsidó származású volt?
- Persze.
Persze. Hát volt egy lista. Amit velem nem engedtek íratni, de nem
is bánom. A kolleganőm írta és, nem is tudom, minek nevezzem, a
... Alfréd doktor. Ők írták együtt. Manipuláltak valamit,
szerintem.
- Mi
volt ezen a listán?
- Megvolt
mindenkinek a kartotékján jelölve, hogy A, B, C. Származásilag
volt egy ilyen beosztás rajta. Na most elővették ezeket a
kartonokat és egy bizonyos listát gépeltek, azt, amelyiket nekem
nem engedtek.
- A
Sajtókamarának azokról a tagjairól...?
- A
kamarai névsor listája volt, és abból ők nyilván kiszűrtek
bizonyos elemeket, akiket ők kiadtak. Kiadtak vagy nem adtak ki.
- Lehet
ezt tudni? Ő most inkább mentette a zsidókat, akit lehetett, vagy
elősegítette a tisztogatást?
- Hát
ő nem volt zsidóbarát. Horthyval is azon rúgtak össze... Először
ugye az Andrássy út 23-ban voltunk. Aztán megvették az Andrássy
út 101-et, a török követség volt épületét, és akkor volt ott
egy nagy ünnepség, meghívták Horthyt, de már mindenki előre
nevetett, hogy nem fog jönni, hanem Bárczyházit küldi, a
miniszterelnökségi államtitkárt. Valóban ő jött el, volt egy
nagy rádióelőadás is, vitéz Turánszky László volt akkor a
sajtófőnök, nagyon elegáns, szép, arisztokratikus külsejű
férfi. Hát, ugye, minden hónapban jöttek, mert be kellett egy
bizonyos összeget fizetni és a sajtókamarai igazolványt újítani.
És ezt kezeltük. Meg hát nekem volt egy stencil írógépem, a
Continentál Silentem, azon írtam a stencileket, és hát egymással
szemben ültünk a kolleganőmmel, én egy Adleren írtam, meg ő is,
gépeltünk. Mit óhajt még tudni?
- Azt
szeretném érzékelni, hogyan lehetséges, hogy a rendszerváltozás
Magyarországán bizonyos értelemben megismétlődött az, ami a
második világháború Magyarországán: Kolosváry-Borcsa Mihályt
ön jóindulatú és jószándékú emberként írja le...
- Persze!
Ő állandóan azt hangsúlyozta, hogy ezek zugfirkászok. Nem írják
meg az igazat, és az egész kulturális életünket ellepik. Na
most, létrehozta a Sajtófőiskolát, pontosan azért, hogy ne
képzetlen újságírók kerüljenek ki, az úgynevezett slapajok,
hanem olyanok, akiknek a nyomdatechnikától kezdve a nyelvekig
mindent tanulniuk kellett. Dr. Mihelicsi volt annak az igazgatója,
aki egyébként az Új Embernél is igazgatói szerepet töltött be,
báró Krai István volt a titkár, és én hetente kétszer gépeltem
nekik. A Pálfinak a nagybátyja, aki most halt meg nyolcvan éves
korában, az is slapaj volt.
- Mi
lehet az oka annak, hogy akkor is, most is ennyire kiéleződtek az
ellentétek?
- Mert
a zsidóság, sajnos, nem fér a bőrébe. Ne haragudjon, de amikor
az én barátnőm, aki soha életében nem tartotta magát zsidónak,
mert minden nap hetes misére járt, egyszerre elkezdett őrjöngeni,
hogy itt zsidóüldözés lesz. Most, pár éve.
- A
rendszerváltás után.
- Most,
igen. Meg is halt, szegény, két éve. Mondtam neki, hogy most már
döntsd el végre, hogy te most zsidó vagy, vagy mi vagy. Mert hogy
"itt gyilkolni fogják megint a zsidókat". Szóval akikben
volt egy kis beütés, azokra rájött a frász. Valóban. Attól
féltek, hogy itt megint lesz egy holocaust. És most is attól
félnek. És úgy irányítják és keverik a sajtót, sajnos! Látom,
hogy a Lovasék kapnak két órát egy héten, a többit a zsidók
mismásolják el, állandóan félrebeszélnek. Hát az ember nem
hülye, én hallgatom az összes adót, nekem hatvanhárom adóm van,
ami bejön, még arab adóm is van. Hát összevissza kevernek
mindent, keverik állandóan a kártyát, addig, amíg... Most, ugye,
ezzel a bin Ladennel. Most megint... Na, mindegy. Nekem megvan erről
az egészről az egyéni véleményem. Én egy zsidó városban
nőttem fel, ahol viszont nem számított, hogy ki zsidó, és ki
nem-zsidó.
- Pontosan
hol?
- Munkácson.
Az egy kimondottan zsidó város. De nem számított, ki volt zsidó,
ki nem, tudniillik a Magyar Párt vezetője, a Rövid Vozáry
Aladárnak a felesége egy rabbi lánya volt, a Gergely Márta, és
az őslakó párt azért tudott befutni, mert a zsidók mind
odaszavaztak. És mind magyarnak vallotta magát.
- S
hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy a végén, már '45 után,
egy olyan embert, akinek a képe most körvonalazódik előttem,
kivégeztek? Az, hogy nem szerette a zsidókat, mert úgy érezte,
hogy bemocskolják az ő magyar kultúráját, még emberileg
érthető. De hogyan lett ebből aztán könyvek megsemmisítése,
aztán az ő megsemmisítése?
- A
zúzda, a zúzda, a könyvzúzás! Hát ez volt a legnagyobb...
melléfogása! Mikor mi ezt először megláttuk, mert szerencsére
nem nálunk történt, a híradóban, hogy Kolosváry-Borcsa bezúzza
Thomas Mann könyveit! Hát nézze, Thomas Mannt nem lehetett volna
bezúzni, már könyörgöm, valaki, aki ilyen művelt és okos, az
miért vállal egy ilyen szerepet? Hát akkor ő már sajtó
kormánybiztos lett.
- És
miért vállalta ezt a szerepet?
- Hát
azért karrierizmus, volt benne. Mert az erdélyiek, mondjuk meg, úgy
ahogy van, mind szerettek karriert csinálni. Ez az igazság.
Nagyjából. Viszont ezzel együtt egy végtelen nagy tudású, nemes
lélek volt általában.
- Egy
kortárs elbeszéléséből tudom, hogy a bírósági tárgyalására
megidézték Thury Zsuzsát, akit ő megmentett annak idején, s most
kérte, hogy tanúskodjon mellette. Ebből a tanúskodásból azonban
az lett, hogy a népbíróság erre hivatkozva ítélte halálra,
mondván, itt a legfőbb bizonyíték, Kolosváry-Borcsán múlt a
zsidó származású újságírók elhurcolása és halála, mert ha
akarta volna, mindenkit kihúzhatott volna a listáról. Nos, ez az
ember, amikor a halálos ítélet kimondása után vezették el,
Thury Zsuzsa előtt megállt egy pillanatra, és mélyen meghajolt
előtte. Ez is nemes lélekre vall.
- A
nőkkel szemben mindig abszolút gavallér volt. Nekem is kezet
csókolt, noha egy taknyos voltam.
- Mint
nagy tudású ember nem sejtette, mi várhat rá? Vagy erősebb volt
a karrierizmusa?
- Úgy
látszik, fogalma sem volt... Pedig mindenki tudta, hogy a háború
elveszett, hiszen már olyan leveleket kaptunk, hogy az Andrássy
utat ki fogják a fejetekkel kövezni. Véletlenül, amikor a
kolleganőm szabadságon volt, egyszer benyúltam a fiókjába,
képzelje el, ott találok egy ilyen rakás levelet. Azt hittem, a
frász jön rám. Na most, gyűjtöttük mi a Kommünben megjelent
lapokat is, tudniillik Darvas Iván édesapja, Darvas János, az volt
a haditudósító század parancsnoka. Mindig nagy röhögés volt,
hallgassam meg, hogy Darvas János milyen vérforraló cikkeket írt
a Kommünbe. Mi csak úgy hívtuk őt, hogy szalonbolsevista.
- Ehhez
képest Darvas Iván az SZDSZ-nél kötött ki.
- Meg
is tagadta az apját. Hallgattam egy interjúját, amelyben azt
mondta, hogy sajnos az apám fasiszta volt. Soha a büdös életben
nem volt fasiszta az öreg.
- A
Sajtókamarának csak nem-zsidók lehettek a tagjai?
- Az
utolsó percig voltak ott zsidók. Ott volt a Hetényi Buxi, a Lovig
Károly, akkor a Zsurkai bácsi, meg a Steiner Vilmosné - milyen
államtitkárnak a felesége? Szóval voltak zsidók bőven a
kamarában.
- Ők
később nem próbálták menteni az ön nagybátyját?
- Fogalmam
sincs. Én egyedül Zsohár Istvánnal találkoztam, az is ült
börtönben valameddig. Amikor Pestre kerültem, felhívtam a
jogászunkat, dr. Daniel Áront, és azt kérdeztem tőle, mondja,
Áron, bevallhatom, hogy hol dolgoztam, és azt mondta, Isten őrizz,
nem!
- Ha
vissza tetszik gondolni azokra a hétköznapokra, hol lett az egész
elrontva, vagy mennyire volt az egész elkerülhetetlen?
- Nézze,
állítólag Gömbös volt az, akitől még Hitler is tanulta a
jobboldaliságot. Vitéz Jákfai Gömbös Gyula, ugye, akinek a
szobrát aztán felrobbantották. Ő az, akitől az olaszok is
átvették a fasizmust. Mert ő volt a nagy fasiszta és mindenkinek
ő volt a tanácsadója. Egy nagyon antipatikus ember volt egyébként.
Szóval Hitler úgy csinálta, hogy szuggerálta szinte az embereket,
szerintem, mert most, hogy nézek ilyen régi filmeket, azt mondják,
hogy Hitler mindent úgy csinált, hogy nem kért semmit, hanem
ajánlják fel neki. Hát a szlovákok pénzért adták ki a
zsidókat, fizettek is. Majdnem elájultam, ezt most tudtam meg, hogy
Tisó, akit szenté akartak avatni ezek az őrült szlovákok, ez egy
pap volt. Ő volt a miniszterelnök, vagy mi, és pénzért adta ki a
zsidókat a németeknek.
- Ez
még mindig nem magyarázza meg, hogyan fajulhattak odáig a dolgok,
hogy ez az ember akasztófán végezte. Nem ő hozta a
zsidótörvényeket...
- De
a kamarában végrehajtatta.
- Ez
igaz, ez azonban mégsem előzménye, hanem következménye volta a
zsidótörvényeknek.
- Nézze,
ez egyértelmű volt. Ezt végrehajtatta. És bezúzta a
zsidókönyveket. Hát én amikor ezt láttam, mint fiatal lány is
azt mondtam a vőlegényemnek - szegényke meghalt, Isten
nyugosztalja -, hogy ennek nem lesz jó vége. Ezt az őrültséget
miért kellett egy ilyen kultúrembernek elvállalni?!
- És
miért kellett?
- Azt
hiszi, hogy tudom? Meggyőződéses volt. Szerintem meggyőződéses
volt.
- De
mitől válhatott meggyőződésévé? Azt tudom, hogy a budapesti
orvosok, ügyvédek, újságírók nagy része zsidó származású
volt. Ezt nem lehetett elviselni?
- Nem
tudom. Esküszöm, hogy nem tudom.
- Pedig
amiatt nagyon érdekes lenne, hogy nincs-e olyan tanulsága annak a
korszaknak, amely segítheti elkerülni, hogy hasonló ma is
bekövetkezhessen.
- Abszolúte
nincs. Ugyanaz a helyzet most is. Csurkának sajnos igaza volt, ugye,
ő követeli most, hogy világítsák át az egész médiát.
Azonkívül most ő akar anyai jogon nem tudom mit csinálni, de a
zsidókat és cigányokat kizárja. Hát őrült ez a Csurka, a
cigányokat miért zárja ki? Azok éppúgy üldözöttek voltak,
azokat éppúgy elvitték. Kezdetben nem is tudtam, hogy a cigányokat
is elvitték a származásuk miatt. Én, mondjuk, az egészet nem
tudtam megérteni, mert mondom, egy zsidó városban nőttem fel.
Engem a sors odasodort a kamarába, nagyon jó állásom volt, de
volt egy olyan időszak, amikor azon gondolkodtam, hogy elmegyek.
Bennem soha nem volt előítélet semmiféle faji alapon vagy
nemzetiséggel kapcsolatban. Az urammal mindig ezen vitatkoztunk,
mert azt mondtam, hogy miért, ha egy néger ugyanolyan kultúrszinten
van, mint én... Azt mondta, hogy beszélhetek én ilyen marhaságot?!
- Amit
Csurkáról tetszett mondani, az azt jelenti, hogy az ellentétek
megint beletorkolhatnak egy nyílt összeütközésbe?
- Viszont
sajnos a média tehet róla. Mert ahogy viselkednek, és ahogy
kifacsarják a híreket, és megmásítják, és összevissza
hazudnak, és amikor erőszakkal belebeszélnek, nem is hagyják
szóhoz jutni azt a szerencsétlen alanyt, úgy, hogy az a végén
azt sem tudja, hogy hol van... Hát ne haragudjék, én közéjük
lőnék! Hát mit képzelnek ezek a magyar zsidók? Hogy nekik
mindent lehet?!
- Amikor
tetszik nézni a televíziót, csak magyar zsidókkal, vagy
egyáltalán, csak zsidókkal fordul elő, hogy ilyet csinálnak?
Zsidónak kell lenni ahhoz, hogy valaki balos legyen, rámenős
legyen...?
- Nézze,
itt van a Bauer Tamás. Most, ugye, kiderítették, hogy Bauer Miklós
bácsi, ugye, a körmös Bauer Miklós bácsi verte nem tudom kit.
Most pedig Bauer Tamás pofázik legjobban a szerencsétlen Orbán
ellen. Csűrik, csavarják, nézze, borzalmasak. Ugye, ez az óhéber
duma, ez közismert náluk, ezt nagyon jól tudjuk. Csűrni, csavarni
remekül tudnak. És nem csoda, higgye el, nem csoda, hogy ők maguk
fogják maguk ellen provokálni az embereket. Ezzel a sok összevissza
beszéléssel. Én mindig élvezem... Milyen Zsolt?
- Bayer?
- Bayer
Zsolt. Itt volt a komáromi híd átadása, véletlenül kapcsoltam
be a televíziót, végigbőgtem az egészet. Felvidéki vagyok, hát
hogyne... És Bayer Zsolt idézett egy Kis Ignácot, vagy hogy
hívják, aki azt kifogásolta, hogy "de a nehézségeket nem
beszélték meg". Hát mosson kezet, mosson lábat, mosson
arcot, és tanuljon meg viselkedni. Egy avatáson hol beszélik meg a
nehézségeket? Azt nyilván előtte beszélték meg. És egyáltalán,
ahogy le akarják járatni ezt a számomra igen szimpatikus kormányt!
Mert én ennek a kormánynak azóta drukkolok, amióta ez a loboncos
hajú fiú beverte az oroszokat a betonba. Emlékszik maga arra?
Hááát! Én azt mondtam, hogy ebből a fiúból miniszterelnök
lesz. És bejött... Hát ne haragudjon, de amit Nagy Imrével is
csináltak! És az amerikaiak olyan szemetek, hát én végig bőgtem
Ózdon, mert ugye Ózdon voltunk huszonhárom évig, az egy kis
Moszkva volt, de ott becsületes kommunisták voltak, nem ilyen
bitangok. Ott nem engedték az úri népet bántani. És ötvenhatban
is megfenyegették a zsidó fotóst, aki fényképezett, amikor a
gyásztüntetés volt - hogy ne fotózzon, mert amikor őt bújtatták,
meg a családját, akkor nem fotózott. Hoppá! És az öreg
abbahagyta a fotózást. Szóval azok az ózdi kommunisták igazán
becsületes kommunisták voltak. Ezek a pestiek?! Utcaszar, ócska
trógerek! Amikor Kovács László elkezdi a Varsói Szerződést
dicsérni, minden alap nélkül.
- Washingtoni
Szerződést akart mondani.
- Hát
ennyire látszik a moszkovita kötődés... Amikor Nagy Imréék
segítséget kértek, az igazság az, hogy Ózdról is kimentek,
aztán visszajöttek.
- Mármint
az oroszok.
- Na
ugye, mert a forró dróton megvolt a csere, az amerikaiaknak a
kanális volt a fontos, a Szuezi csatorna, itt meg az oroszok
csináljanak, amit akarnak. És emlékszem, hogy akkor Ózdon a
megyei párttitkárt egy szál gatyában elvitték, a Földesit, mert
az külön tanácsot nevezett ki, és azt mondta, ha az oroszok újra
bejönnek, az ózdi gyár mind a négy sarkát felrobbantják.
Képzelheti, az egyik saroknál ott laktunk mi. És amikor
visszajöttek az oroszok, jött velük egy zsidó tolmács, aki
állítólag magyar volt. Folyt a kihallgatás, és fel kellett állni
az egyik mérnöknek, aki a gyárigazgató öccse volt és a SZU-ban
végzett, hogy Pan tovaris, a tolmács nem azt mondja, hanem hazudik.
A király meztelen. Erre a Pan tovaris jól fenéken billentette a
saját tolmácsát. Szóval mindenütt ott voltak és mindenütt
keverték a dolgokat. Például amikor megvettem Illés Béla Kárpáti
rapszódiáját, el voltam ájulva, mert azt hittem, hogy a
Kárpátokról szól. Pedig egy nagy kommunista propaganda. De ennek
az Illés Bélának az apja - talán Huszton - olyan kocsmáros volt
és olyan magyar érzelmű, hogy állandóan magyar sujtásos ruhában
járt. Hát gondolom, hogy forgott a sírjában, hogy ilyen gazember
fia lett, aki orosz tisztként jött vissza.
- Mit
gondol, 1919 választóvíz lehetett?
- Sajnos
igen. Ezt még a rabbik is elismerték, nem egyszer, Raj Tamás vagy
valamelyik, hogy sajnos őket azonosítják a 19-es zsidókkal. Az én
apámat is Szamuelyék akarták felakasztani Munkácson. Az urakat,
ugye. Mindig mondták, mert az apámnak vörös szakálla lett idős
korában, hogy jól fog állni a kötél a szakállához. Csak az
volt a szerencse, hogy Romanelli Olaszországból bejött, és Héjas
Iván különítményével együtt meggátolták. Erre mondják, hogy
sajnos minket azonosítanak Kun Bélával meg ezekkel. És ezek túl
akartak tenni, ugye, mindenben, a Szovjetunión, nyalásban...
- Nem
lehet, hogy éppen azért, mert sokan azonosították a '19-es vörös
zsidóságot a nemzeti érzelmű zsidósággal, ez utóbbiak
kénytelen-kelletlen elkezdtek valóban közeledni az előbbiekhez?
Ha úgy tetszik, önvédelmi reflexből.
- Nézze,
a zsidóknál megvan az, hogy hihetetlenül összetartók. Azonkívül
pedig, ugye, szemet szemért, fogat fogért. Tehát ők
huszonhetedíziglen is követelni fogják a jussukat, és nem
felejtenek. Náluk nincs megbocsátás. Mint ahogy az egyik rabbi
mondta - azt hiszem, Járai Judit idézte őt a televízióban -,
hogy mi megbocsátunk, de nem felejtünk. Hát hogy lehet úgy
megbocsátani, hogy az ember nem felejt?! Akkor nem bocsátott meg.
Ők nem ismerik a megbocsátást. Amit azokkal a szerencsétlen
arabokkal csinálnak, hát már mindenkinek forr a vére, akiben egy
csöpp igazságérzet van. Én voltam kint Bagdadban és láttam ott
az arabokat. Azok nem koszosak! Azok tisztelettudóak! Az én
unokámat állandóan elkapdosták, meg akarták csókolni,
megmelegítették a kajáját, végtelenül rendesek voltak. És
olyan abszolút urak voltak, mint egy angol gentleman. És akkor
rájuk mondják, hogy koszos arabok. Dehogy koszos arabok azok! Szó
sincs róla! Nem mintha a munkácsi zsidók koszosak lettek volna,
mert azok se voltak koszosak. Mert jártak ebben a hófehér
hogyhívjákban és fekete kalapban. Nagyon elegánsak voltak ezek a
bóherek egyébként. És volt egy csodarabbi, aki úgy festett -
nagyanyám mondta mindig -, mint egy hindu herceg. Volt egy gyönyörű
lánya, és annak az esküvőjére az egész világ zsidósága
eljött oda, Munkácsra. A nagyanyámat egyébként nagyon sokan
nézték zsidónak, de nem volt az. És amikor a nagyapám meghalt,
nagyon érdekes... egyedül a zsidó rabbi, tehát ez a csodarabbi
küldte el a bóherét a nagyanyánkhoz, hogy "a pénztárcánk
rendelkezésére áll". Mert ott maradt a két lánnyal. Se az
evangélikus pap, se a katolikus pap nem tett neki ilyen felajánlást.
De a zsidók rögtön jöttek, mert a nagyapám annak idején, mint
postafőnök, előfordult, hogy jött csomagjuk, kifizette, átvette,
és akkor ők utólag jöttek és fizették ki. És ezt annyira nem
felejtették el! Azért mondom, hogy a zsidók nem felejtenek. Amikor
a nagyapámat temették, akkor volt az...? Tény, hogy megjelent egy
elegáns úr, és egy malomkerék nagyságú koszorút tett le. És
akkor meghajolt, nem várta végig, és elment. Nézték, hogy ki
lehet a Kro és Bainish (?) cég... Nahát, ez a
nagyanyámmal történt. "Tarnopolból indult", kis
tálcákat, cukorkákat meg cipőpertlit árultak... És nagyanyám
kinézett egy havas délelőtt, látta, hogy ott kuporog a munkácsi
kastély udvarán ez a kis zsidó. Felhívatta, megitatta, megetette,
és ő volt az, aki nagyanyám temetésére hozta azt az őrült nagy
koszorút. A család aztán kapcsolt, hogy Kro és
Bainish (?), ez a híres porcelán- és üvegkereskedő, ez
lett abból a Tarnopolból indult kis fiúcskából. Hát mondja a
barátnőm, hogy belenézett valamelyik nap egy újságba, ott vannak
a megjelenő könyvek, és köztük van Dövényi Lajos: Tarnopolból
indult. Dövényi Nagy Lajos. Hát őt ezért a könyvéért ítélték
halálra... Nézze meg, ő az!
- Egy
régi képeslapban. Akár egy magyar paraszt arca.
- És
így nézett ki Kolosváry.
- Eléggé
meg van már törve. Nem is tudtam, hogy a Magyar Élet Pártjának
volt tagja. Elég hátborzongató, hogy e párt neve alig különbözik
Csurka MIÉP-jétől, és pontosan e párhuzamba állítások
jogossága vagy alaptalansága érdekel. Nem lenne jó, ha még
egyszer bárkit is kivégeznének, mert elmondja...
- Az
igazat.
- Nem
biztos, hogy az igazat. Hisz' ön szerint se volt helyes Thomas Mann
könyveinek megsemmisítése.
- Hát
nem. Én tudniillik nagy tisztelője vagyok Thomas Mannak, és minden
könyvét meg is vettem és olvastam. Hát egy remek író, na! A
József és testvéreit egy nyáron át olvastam ki. Tapolcán volt
egy kis víkendházunk, a gyerekek lent voltak a strandon...
- Vajon
az ellentéteket az is táplálja, hogy a zsidóság rámenősebbje
akár a svájci bankokat is megcsapolja kárpótlás címén, a
nem-zsidókat pedig ez ingerli?
- Én
nem tudom, hogy mi táplálja, de hogy valami táplálja és mindig
táplálja, az biztos. Mondom magának, hogy ezek kihívják maguk
ellen a sorsot. Hát ez a szomszédasszonyom is, aki egy kazár
zsidó, és soha életében nem volt sémi. Szőke. És azt mondja
nekem, évekkel ezelőtt, vagy hat éve, még az uram élt, hogy itt
zsidóüldözés lesz. Mondom, honnan veszed ezt az őrültséget?!
Azért, mert én megyek a villamoson és ott zsidóznak a hátam
mögött. Hát mondom, idefigyelj, te kazár vagy, nem vagy sémi. A
kazárok azok nem zsidók. Azok csak fölvették a sémi vallást.
Aztán meg azt mondja, hogy de már a miniszterek között egy zsidó
sincs. Mondom, miért? A Knesszetben hány hülye goj ül? Mondom
neki, te rajtam nem tudsz kifogni, mert én munkácsi vagyok. "Már
nincs egy miniszter sem, aki zsidó lenne." Ezek így mérik,
ugye...
- Nem
apadna-e a viszály, ha kevesebb lenne a képmutatás? Ha...
- Ha
végre nyugodtan lehetne beszélni. Mostanában zsidó vicceket
mondogatnak a tévében, ez a legújabb, hát végre, most már kezd
feloldódni. Ha valaki zsidó, hát az zsidó, na és, mi van?!
- Gyakran
veszem észre, hogy aszerint foglalkoznak valakinek a zsidóságával,
hogy éppen származik-e előny belőle.
- Nézze,
ez a föníciaiak szokása. Ez egy föníciai nép, ez hatezer évvel
ezelőtt is ugyanezt csinálta. Ezt mindig csak a pénz érdekelte...
- De
amikor ezt tetszik mondani, eszembe jutnak azok zsidók, akiket Lovas
István is bőségesen idéz írásaiban, s akikre éppen az
jellemző, hogy bárkivel szemben is kimondják az igazságot. Akár
a hivatalos izraeli politika ellen - és a palesztinok mellett - is
fellépnek. Ha mi nem általában a zsidókról beszélnénk, hanem
arról, hogy vannak mohó, és vannak nem mohó zsidók, ezzel a
szemléletmóddal nem lehetne kihúzni az ellenségeskedés
méregfogát?
- Na
de idehallgasson! Akkor a másik oldal hagyja abba! Örökösen a
keresztények piszkálását, meg a keresztény miniszterelnök
piszkálását!
- De
nem biztos, hogy azért piszkálódnak, mert zsidók. A szocialisták
is piszkálódnak...
- Nézze,
az SZDSZ most csinál egy nagy Kossuth-izét!
- Hadd
csinálja!
- De
idefigyeljen, a Kossuth, az zsidó volt. Pardon. És szabadkőműves.
És kivitte magával Amerikába a pénzt és elnőzte! Én
Széchenyi-párti vagyok. Az volt a nagy magyar!
- Azt
honnan lehet tudni, hogy Kossuth zsidó lett volna?
- Mert
az volt. Csak ezt nem szellőztetik, könyörgöm. Méghozzá
cionista volt.
- Legalábbis
szabadkőműves.
- Tudja,
hogy egy magyar alapította a cionista pártot?
- Tudom.
Herz Tivadar.
- És
nézze meg, hogy Nagy Imrét kivégezték, de Vásárhelyi Miklóst
már nem, mert ő zsidó volt.
- Mert
Nagy Imre volt a miniszterelnök, ő meg csak a titkára. Egyébként
is Nagy Imre ellen vallott...
- Ellenben
tudja, hogy van egy nagyszerű könyv, amit mindenkinek odaadnék,
aki a zsidóságot akarja, mondjuk, méltányosan megismerni. Annak a
Kopátsy Sándornak a lánya írta, aki Budapest rendőrfőkapitánya
volt '56-ban, de nem volt hajlandó lövetni a forradalmárokra, erre
becsukták. Hát ahogy a lánya leírta, hogy mikor döbbent rá
arra, hogy neki zsidó az anyja, egy miskolci zsidó lány, és hogy
ő zsidó származású, és hogy kezdett akkor ő gyűlölködni.
Állandóan mondták neki, hogy az apja miatt nem tanulhat majd, nem
érettségizhet stb. És hogy a zsidóság mindenütt milyen őrült,
mert végül a zsidó rokonság vitte őt ki, de odakint nem engedték
meg, hogy egy zsidó fiú elvegye feleségül, mert azt mondták
neki, hogy egy büdös kurva vagy, mert csak fél zsidó volt. Csak
meg kell nézni, én is láttam, Salem Alechem: A tejesember. A
hegedűs a háztetőn. Az volt az első dolgom, hogy elmentem
megnézni, olyan szerencsém volt, mert utána le is vették a
műsorról. Abban benne van, hogy amikor hozzá akar menni egy
keresztény fiúhoz a lány, vagy fordítva, akkor megtépik a
hajukat és őrjöngenek, mert ők azok, akik annyira összetartanak.
Ezért van az, hogy - ahogy anyám mondta - egy zsidó vagy nagyon
hülye, vagy nagyon okos. Mert egy degenerált nép tulajdonképpen.
És ez a Samir! Ezt a pokolra tudnám küldeni! Mert az a másik, az
a jóindulatú, elegáns úriember...
- Simon
Peresz.
- Az
már végig tárgyalt volna Arafattal. De az az átok Samir nem
engedte. Most már az amerikaiak rájuk parancsoltak, de most meg az
arabok jelentették ki, hogy nem tárgyalnak. Hoppá! Ne haragudjon,
ezek kövekkel védik magukat, miközben azok a legragyogóbb
fegyvereket kapták meg Amerikától. Bocsánatot kérek, Csurka
István tökéletesen megmondta, Amerika azt kapta, amit megérdemelt.
Na hiszen... Milyen Tamás? Mindig Mérges Tamást akarok mondani...
Milyen Tamás?
- Kire
tetszik gondolni?
- Az
egyik újságíró, aki folyton kérdez. Az is zsidó.
- A
Nap-Keltében?
- Igen!
Na most a múltkor, nem tudom, mi történt, mert a következőre
kapcsoltam be véletlenül az egyik magyar televízión. Ül egy nagy
kereszttel a nyakában Havas Henrik. Itt ül a milyen István, ez a
nagy szakállas zsidó, a Heti Hetesben, én különben nagyon
szeretem, nagyon jó pofa.
- Verebes?
- Igen,
a Verebes István, és itt szemben ül vele egy másik zsidó. Milyen
Mátyás? Képviselő.
- Eörsi
Mátyás.
- Szemét
alak. Annak a nagybátyja, az Eörsi István, amikor a pápa itt
volt, egy olyan verset írt, hogy drágább lett a koton
Magyarországon, mert itt van a római pápa. Azt az embert lelőttem
volna! És még egy. Ezek szabadon árulják a hazát. Azelőtt, ha
valaki kiment, és olyanokat mondott, mint a Tamás Gáspár Miklós,
hogy Orbán Viktor, az judeofasiszta, amikor hazajött, agyonlőtték.
De legalábbis becsukták hazaárulásért. Innen látni, hogy nem
tartják Magyarországot saját hazájuknak. Hoppá! Itt ez a baj! És
akkor fogja fejét a Forró Tamás, hogy borzasztó, mikor két zsidó
így összevész. Így kimondta. Mert szemben ült a Havas Henrik egy
nagy kereszttel, az Eörsi Mátyás egyik oldalon hajtogatta, hogy
milyen borzasztó, hogy a fradipályán azt mondogatják, Auschwitzba
megy a vonat, meg micsoda, Verebes István pedig azt mondta, na,
"záksón". Az én apám meg a barátja is állandóan
lebüdöszsidózták egymást, az keresztény volt, az apám zsidó,
de nem dőlt össze a világ. Erre Forró Tamás égnek emelte a
karját, hogy borzasztó, hogy két zsidó így bántja egymást.
Szörnyű ezt neki nézni! Havas Henrik meg röhögött a nagy
kereszttel a nyakában. Az is egy minden hájjal megkent csirkefogó.
De nagyon okos.
- Pedig
nem zsidó.
- Tudom.
Nekem mondja?
- Csak
azért jegyeztem meg, mert nem lehet, hogy elkövetjük azt a hibát,
hogy valakinek a viselkedését azzal magyarázzuk, ő biztos zsidó
vagy biztos nem zsidó, pedig lehet, hogy egyszerűen csak okos vagy
éppen hülye. Vagy egyszerűen hidegen hagyja a nemzet.
- De
könyörgöm, ők a nemzetellenesek! Hát nekem volt egy háziorvosom,
Isten nyugosztalja, meghalt...
- Ön
szerint teljesen eltűntek azok a zsidók, akiknek fontos volt a
magyarságuk, akik életük árán is védték a hazát?
- El.
Az a generáció kihalt.
- A
huszti kocsmárosok, vagy az olyanok, akik Munkácson a magyar
őspártot győzelemre vitték?
- Ki.
Hát persze! Ez az én korosztályom volt, meg még idősebbek. Ezek
kihaltak. Én akkor gyerek voltam.
- De
nyilván továbbadták az érzéseiket. Vagy lehet, hogy a holocaust
akkora törés volt, hogy megállt az asszimiláció?
- Meg.
Teljesen megállt. Egyébként Munkácson nagyon sok kevert házasság
volt. Az anyám mindig azt mondta, ezen nevettünk, én tizenegy vagy
tizenkét éves voltam, amikor elkerültünk, de mindig azt mondta,
hogy ha a lányaimnak eszük lenne, csak zsidóhoz mennének férjhez,
mert az majd vesz egy nercbundát, vagy egy briliáns gyűrűt. Mert
a zsidó feleségének jó dolga van.
- Az
a különös, hogy Erdélyben még 1990-ben is ismeretlen volt ez a
törzsi ellenségeskedés zsidók és nem-zsidók között.
- Valóban.
És a Felvidéken sem volt ilyen. Kárpátalján sem.
- És
vidéken is legfeljebb nyomokban fedezhető fel a mai napig.
- A
parasztság abszolút nem volt zsidógyűlölő.
- De
a vidéki kisvárosokra se volt jellemző. Olyan, mintha ez az egész
törzsi háború Budapestre koncentrálódna.
- Mert
itt vannak mind! És mert ellepnek mindent! Akkor is azt csinálták,
hogy az összes művészi ágazat az ő kezükben volt. A sajtó.
Minden. Emlékszem, még a 23-ban voltunk, és a földszinten volt a
Pátria klub, hát naponta láttam onnan kisétálni az Egyed Zoltánt
a Karádi Katalinnal. Nem tudom, ismeri-e a nevet? Egyed Zoltán egy
híres újságíró volt, erdélyi zsidó. És Karádit feljuttatta a
csúcsra, utána Karádi nem volt hajlandó neki feküdni, erre
mindennek elmondta. Úgy hogy egyik nap megyek ki a titkárságra, és
látom, hogy szegény Karádi ott feszeng. Hát nekem nagyon tetszett
a hangja, s mint fiatal lány odamentem hozzá, hogy művésznő,
adjon nekem egy autogramot. "Nagyon boldogan." Aztán
átmentem a nyilvántartó szobába, ott dolgoztam, egyszer csak
Kolosváry raportra rendel. Azt mondja, "Hát te mit csinálsz?
Ettől a büdös kurvától kértél autogramot?" Szó szerint.
De mondom neki, Mihály bácsi, nem kurva az, csak nagyon jó a
hangja. "Idefigyelj, tudod, milyen hülye ez? Azt mondta, hogy
nekem nincs atmoszférám Egyedtől." Hát egy kicsit primitív
volt a Karádi. De hát Egyed, abban a pillanatban, amikor nem úgy
táncolt, ahogy ő fütyült neki, akkor már rögtön, zutty le a
keresztény nőt! És ez így ment sorban. A Ráday Mihály papája,
egy gyönyörű szép férfi volt, soha senki nem mondta volna meg,
de tele voltunk zsidó színészekkel. Alpári Ritától kezdve a
legragyogóbbakig. És hogy tudták tolni őket! Ajaj! Én nagyon jól
tudom, mert a színházi életben bent voltam...
- Ha
olyan ragyogóak voltak, miért baj, hogy felfelé nyomták őket?
- Mert
voltak keresztények is, olykor sokkal nagyobbak, akiket nem nyomtak.
A Tasnádi Fekete Mária, aki, úgy emlékszem, Miss Magyarország is
lett. Azt például teljesen eltűntették a süllyesztőben, egy
keresztény, gyönyörű.... még mindig be van kapcsolva? Jézus
Máriám! Állítsa le! Én annyit zsidóztam itt, hogy a végén
engem fognak....
- Nincs
mitől félnie. Megállapodtunk: csak az jelenik meg, amire áldását
adja... Ott tartottunk, hogy eltüntették a süllyesztőben...
- El.
Aki nem feküdt, vagy nem tetszett nekik.
- Ugorjunk
egy óriási nagyot, itt vagyunk az új évezredben. Hány éves
tetszik lenni?
-
'24-ben születtem. Hetvenhat, vagy már hetvenhét. Nézze, én már
tízéves korom előtt jártam Munkácson a kommunista gyűlésekre,
mert nagyon érdekelt. És én is ott ordibáltam, hogy kenyeret,
munkát a népnek, és le a nagyhasúakkal. És a cseh rendőrök
nagy hassal, békésen mentek, és nem szóltak semmit se közbe. De
hát az egy demokrácia volt, könyörgöm! Abban éltünk!
- Ami
most van, az nem igazi demokrácia?
- Hát
persze hogy nem! Amikor az emberek nem mondhatják nyugodtan, hogy te
büdös zsidó, de nagyon szeretlek, mert a haverom vagy, mert akkor
rögtön jön valaki, hogy be kell csukni, mert zsidózott...
- Lehet,
hogy nagyobb kára van ennek a...
- Ennek
a bezárkózásnak.
- Ez
az óvatoskodás nem fékezi, hanem táplálja az ellenérzéseket,
önnek ez az érzése?
- Nézze,
nekem az az érzésem, hogy sajnos se az Antall-kormány, se a
mostani kormány nem mert szembeszállni se a volt zsidó ávósokkal,
lásd Horn Gyulát is, olyan nagy potentát, miközben köztudott,
hogy pufajkás volt...
- Hiába
köztudott, ha egyszer a választók arra a pártra szavaztak,
amelynek ő volt a feje. Nem az az igazi demokrácia, hogy akár is
őt megválaszthatják?
- De
igazi demokráciában gyilkosokat nem szokás megválasztani.
- Ez
azt jelenti, hogy olyan értelemben nincs igazi demokrácia, hogy
maga a jónép sem érett meg eléggé?
- Nem
hát! És idehallgasson! A másik dolog, hogy sajnos a nép nagy
része a kommunistákra fog szavazni. Mondja, hogy én mondtam. Mert
a barátnőm is azt mondja, hogy megáll az esze, hogy tanult, művelt
emberek mind azt sírják vissza, hogy sokkal jobban meg lehetett
élni Orbánék előtt. Nem fogják fel, hogy mi minden érte ezt az
országot azóta. Hogy árvíz volt, hogy szárazság volt... Hogy a
kormány mit meg nem tesz, a házakat újjáépíti - hát hol volt
még egy kormány, amelyik ezt csinálta?! Hát ez az Orbán-kormány
annyi mindent csinált, hogy ezt még Széchenyi sem tudta
produkálni, pedig ő is rengeteg mindent produkált.
- Tehát
azt tetszett mondani, hogy az egyik megoldás az lehet, ha nyugodtan
beszélhetünk...
- Hát
persze! Ne, ne tagadjuk azt, hogy zsidók vagyunk, ha azok vagyunk.
Hát mit kell azt tagadni?! Szégyellik magukat? Zsigmond állt fel
egyszer, a képviselő, aki azt mondta, hogy miközben annyit
beszélünk a zsidóságról, nincs ember, aki bevallaná, hogy én
zsidó vagyok. Mondta ezt nyolc-kilenc éve. A másik dolog, hogy ott
volt Antall. A barátnőm addig szidta, amíg meg nem tudtam, hogy
félzsidó. Mondtam neki, hogy te őrült, félzsidó, most miért
szidod. Igen? Attól kezdve nem szidta.
- Nem
egy buta dolog ez, hogy véleményünket aszerint változtatjuk, hogy
az illető zsidó vagy nem?
- De
ez a barátnőm, aki soha életében nem volt más, mint keresztény,
mert anyai részről végig keresztény volt, apai részről végig
zsidó orvosok voltak, és hát ugye, együtt jártunk a zárdába. A
zsidó lányokkal! De a cigány lányokkal is! A prímásnak a két
lánya, hát karonfogva jártam velük haza! Hát az volt az igazi
demokrácia! Lássa, a tótok... Erre mondta valaki, hogy "nem
tudjuk, de nem engedünk", ez volt jellemző a tótokra. Hát
innen látszik, hogy nagy soviniszta nemzet a szlovák. Mondom, majd
elájultam, hogy még fizettek is a németeknek, hogy vigyék el a
zsidókat. Őrült az a boxbajnok, akit elküldtek nyugdíjba, aki
szentté akarta avatni Tisót, ezt a papot...
- Meciár?
- Igen,
Meciár vagy hogy hívják.
- Van
remény arra, hogy ez a törzsi háború oldódjék, fékeződjék?
- Nézze,
amíg Amerika tele lesz zsidókkal, és mindent ő akar irányítani
az egész világon... Egyszer a Bencsik András mondta, hogy
lehetséges, hogy Amerika egyszer elveszíti vezető szerepét...?
Ezt taglalta. S két nap múlva megtörténik. Csak nézem, mi ez,
bombázzák New Yorkot? Összedőlt a világ. New Yorkot még sose
bombázták, ugye? New York mindig bombázott. Vietnám, észak,
kelet, dél, nyugat... Mindenütt. Mindenhol beleavatkozott mindenbe.
És akkor otthagyta a jó, remek fegyvereket, és most azzal támadnak
ellene. Mondja, miért amerikai állampolgár ez a Lovas?
- Mert
a Kádár-rendszerben sittre vágták, aztán sok hercehurcával
kapott egy olyan útlevelet, ami csak kifelé szólt.
- Mert
azt mondta valahol, hogy az amerikai nép végtelenül jóságos, ha
valaki kivándorol, hűtőszekrényt meg minden egyebet oda raknak az
ajtajába, de névtelenül, és nem is mutatkoznak. Erre mondta azt a
barátnőm, aki nemrég jött haza Párizsból, hogy ő meg azt
hallotta a Pannon rádióban, hogy állítólag zsidó ez a Lovas.
Mondom, micsoda? De hát lehet.
- Lovas
azt mondja, ő nem tudja, hogy az-e. A balhé meg azért tört ki,
mert kivándorlási engedélyt kért Izraelbe, s ezt az Élet és
Irodalom megszellőztette.
- És
miért akart pont Izraelbe menni? Idefigyeljen! Nem lehetséges, hogy
ő is egy agent provokatör? Mert nekem minden lehetségesnek tűnik.
A zsidóktól minden kitelik. Beáll egy látszólagos tömbbe,
pofázik - pardon -, és közbe keveri a... tudja, mit.
(Budapest,
2001. őszén)
FÉLIG ZSIDÓ, FÉLIG MAGYAR
- VAGY TÁN EGÉSZEN AZ?2
Beszélgetés Kozma Györggyel
Kozma
György a törzsi háborúval sújtott magyar kozmosz sokdimenziós
koordináta rendszerének abszolút nulla pontján áll. Egy testben,
egy lélekben katolikus és zsidó vallású, neves magyar és zsidó
ősök leszármazottja - erdélyi fejedelmek az egyik oldalon, prágai
csodarabbi a másikon -, zsidóként inkább konzervatív
(hagyományok kutatója és ápolója), konzervatívként inkább
liberális ("csak saját viselkedésünk felett van hatalmunk"),
jobboldaliként pedig inkább a baloldalra szavaz ("a bűnösöket
is szeretnünk kell, az ellenségünket is szeretni kell, és nem
szabad elvenni tőlük a lehetőséget, hogy saját kárukon
tanuljanak" - írja egyik nekem szánt levelében).
Az
abszolút nulla pont elvileg az egyetlen pont, ahonnan egyszerre
mindkét szembenálló törzs torzító elfogultságok nélkül
vehető szemügyre. Ezért kerestem meg Kozma Györgyöt, a budapesti
Rabbiképző tanárát, a Hócipő és a Napi Gazdaság
karikaturistáját, filmek egykori forgatókönyv-íróját,
színdarabok dramaturgját, s több olyan, témánkba vágó könyv
szerzőjét, amelyekben egyszerre jut szerephez az álomszerűen
kavargó mítosz és a jól dokumentált valóság, az elfeledésre
ítélt antiszemita dédnagynénitől a váratlanul felbukkanó rabbi
ősökig. Kíváncsi voltam, rendszerváltozás előtt és után
hogyan élte meg magyarságát és zsidóságát. Amint arra is, hogy
a szabadság szép igézetében vajon honnan támadt fel hirtelen az
egymás torkát szorongató törzsi veszedelem? Volt-e ennek
valamilyen közvetlen előzménye? Talán az az ember, akinek
lelkében s csontjaiban egyszerre él Bethlen Gábor és Báthory
István, a másik oldalról meg Löw rabbi, tudja annak a titkát is,
hogyan lehet összebékíteni az évszázadokkal később egymással
szembeforduló utódokat. Választ tud esetleg adni arra is,
szükségszerű-e egymás megtagadása, valóban elkerülhetetlen-e
az egymást emésztő rivalizálás, vagy igenis, lehetünk egyszerre
teljesen zsidók és teljesen magyarok. Már csak azért is, mert
valamikor talán már voltunk is...
(2002.
tavaszán)
"Nem
merült fel, hogy mind a ketten
félig vagy egészen zsidók vagyunk"
félig vagy egészen zsidók vagyunk"
- Mennyire
játszott szerepet az életedben a rendszerváltozás előtt, hogy
félig zsidó, félig magyar vagy?
- Talán
ott kezdem, hogy 1972-ben egy országos tanulmányi versenyen,
magyarból elért tizedik helyezésemmel felvettek az egyetemre,
rögtön érettségi után. S miután nekem nem volt olyan nagy
élmény az az egyetemen - láttam, hogy baromi rossz tanárok
vannak, akik azzal törődnek, mondjuk, hogy hosszú a hajam, szóval
rém kellemetlen volt az egész - ezért '74 nyarán kimentem
Franciaországba, és kint maradtam. Egyetemre jártam, dolgoztam...
Viszont epilepsziás voltam, ezért hazajöttem egy fél év múlva.
Túl sok volt nekem. A szabadság is megijesztett. Akkor én még
kamasz voltam, 19 éves koromban. Ténylegesen megijedtem, azt
hiszem. Anyám beteg volt, ez is belejátszott a dologba. Szóval,
nem volt egy normális ügy. Mindenesetre az apám talált
összeköttetést, hogy hazahozzanak, és volt papírom, hogy beteg
vagyok, ezért így megúsztam retorzió nélkül. Egy évet
halasztottam az egyetemen...
- Ha
jól értem, engedély nélkül maradtál kint.
- Disszidálásnak
számított, mert hogy nem jöttem haza egy hónap után. Hanem csak
háromnegyed év után. Kint képkeretező voltam, meg ilyesmi. Az
egyetemen meg színházszakra jártam... Néhányan Párizsban
maradtak viszont. Például egy barátom... A nevét majd
kihagyhatjuk...
- Azt
hiszem, ma már nem számít szégyennek.
- Nem
illik ilyesmit mesélni. Mindenesetre professzor lett nyugaton, ott
is, itthon is tanít.
- Akkor
még kevésbé vet rá rossz fényt.
- De
hát mégiscsak egy ismert név. Ezért nem illik. Azért gondolom,
mert mai szemmel nézve ez például egy zsidó család. Azelőtt föl
nem merült köztünk. Vagy ott van, akinél albérletben laktam, a
Lajtai Péter. Mint utólag megtudtam, rabbiképzőt végzett, majd
elkerült a Halász-színházba színésznek. De akkor, amikor ott
laktam náluk, nem merült fel, hogy mind a ketten félig vagy
egészen zsidók vagyunk. Ő egyébként teljesen ortodox lett, és
mint gyémántkereskedő talán most Amsterdamban él. Én viszont,
mielőtt hazajöttem, azt gondoltam, hogy mi lenne, ha kimennék
Izraelbe. És elmentem az Izraeli Nagykövetségre. Ott azt mondták,
hogy de hát én nem tudom bizonyítani, hogy zsidó vagyok. És tény
és való, nem tudtam bizonyítani. Nagyon megsértődtem ezen. Máig
úgy érzem, hogy nem volt fair, mert épeszű ember nem mondja, hogy
zsidó, ha nem az. Ez elég megdöbbentő volt.
- Édesanyád
vagy édesapád zsidó?
- Anyám.
- Ennek
ellenére nem ismerték el zsidó voltodat?
- Nem.
Nem volt róla papírom.
- Anyádnak
se volt róla.
- Nem.
És én nem is tudtam, hogy ez számít, vagy nem. Nem foglalkoztam
vele. Ellenben amikor hazajöttem, a társaság, amibe belekerültem,
már nem ugyanaz volt, mint a régi. Nem volt nekem különösebb
társaságom a gimnáziumban, néhány barát csak, de most az a
tény, hogy kint maradtam, emelte a szociális státuszomat. "Ez
az, aki disszidált?" - suttogták. Egy elegáns társaság,
amely a Fiatal Művészek Klubjába járt, s Hajas Biki - azaz Hajas
Tibor - volt a központja, egy happening-művész, ki, mint tudjuk,
börtönben ült azért, mert horogkereszteket rajzolt a falakra. S a
per során árulta el a mamája, hogy fiacskám, mi is zsidók
vagyunk. Biki aztán meghalt autóbalesetben. Nagyon erősen
jobboldali stílusban beszélt akkoriban, már a 70-es években, de
tény, hogy később már nem volt antiszemita, az egész lezajlott
neki egy nagyon vad lázadás formájában. Azóta is tudom, hogy
akiben ez az antiszemita érzés túlzó méreteket ölt, az inkább
- ahogy ezt ő is tudta magáról - egy ilyen lelki sérülésnek a
tünete, s én nem gondolom ezt politikai véleménynek. Ő egy
magyar srác, aki utálja a zsidókat, ez viszont tilos, és mindent
kell csinálni, ami tilos, mert ez a rendszer rossz. Ennyi. S ezzel
tulajdonképpen én is azonosulni tudtam belsőleg, mert hát az
akkori kommunista rendszert nem különösebben tartottam jónak.
Féltem és rosszul éreztem magam benne, és úgy éreztem, semmi
remény semmire, ezért belementem ebbe a szubkulturális közegbe és
életstílusba. Tudtam például, hogy a marihuána jót tesz az
epilepsziásoknak, ezért rászoktam erre a fűre. Nem akarom
szépíteni utólag, már rég leszoktam róla, de nekem jót tett,
azt hiszem. Nem tudom, másoknak is jót tesz-e, mindenkinél máshogy
van. Tehát ez egy ilyen nagyon törvényszegő vagy törvényt nem
tisztelő közeg volt ebből a szempontból. Különben pedig nagyon
is konzervatív gondolkodásúak voltak ezek a vezető szellemi
guruk, például Szentjóbi állandóan a Hamvas Bélát ragozta.
Erdély Miklós volt még kitüntetett szerepben, egy avantgarde
próféta, aki azonban nem volt hagyományos szempontból zsidó. A
szülei egyrészt kitértek, másrészt speciális Jézus-hívő
zsidók voltak. Ezt is csak így utólag tudom, akkoriban nem volt ez
téma. Soha nem merült fel. A Hajas Bikinél felmerült, mert nála
annyira abszurd volt ez a helyzet... A harmadik főember pedig Bódy
Gábor volt, egy ilyen szóbeli antiszemita, össze is veszett az
anyjával, akiről később megtudtam, hogy zsidó. Az apja ellenben
egy dzsentri. Gábor szerette mondani, nekem, a Kozma Gyurinak, aki
forgatókönyvet írtam Xantus János filmjébe meg mások filmjeibe
is, s szövegíróként ott ültem ennek a társaságnak a
perifériáján, hogy "A kezetekben van az egész filmgyár!"
Mondja nekem az a Gábor, aki mondjuk a főnököm, akár tolmácsként
dolgozom a filmjében, akár dramaturg vagyok a győri színházban.
Ezen én csak teljességgel megdöbbenni tudtam. Természetesen nem
tudtam róla, hogy neki voltak ilyen gyanús államvédelmi ambíciói,
ezt senki nem tudta, de ettől az én szememben nem csökken az ő
furcsasága. Most mit csináljunk? Nagyon magával ragadó és
lenyűgöző tudású tehetség volt, akinél nekem nem volt meglepő,
hogy mindent el tud intézni, mert a filmesek mindent el tudtak
intézni... Ha megpróbálom távolról nézni, mindig nagyon sokféle
érzelem volt ezekben a kapcsolatokban, de azért volt egy nagyon
nagy arányú biztonságkeresés is. Hát persze, hogy művész
akarok lenni és filmes, mert a szovjet rendszerben különleges,
hímes tojásként bántak velünk. Tehát ez volt az a közeg, ahol
éltem, de kilógtam belőle egy kicsit, mint mindenhonnan.
- És
még mindig a rendszerváltás előtt vagyunk?
- Igen.
- Tehát
így-úgy, de azért akkor is téma volt időnként, ki zsidó, ki
nem.
- Inkább
úgy jelentkezett a dolog, hogy elmesélték például a Bikiről,
hogy képzeld, ez történt vele, de soha többé különösebben nem
beszéltünk róla, hogy ez hogyan is van.
- Többnyire
inkább csak utólag jöttél képbe?
- Igen,
csak most, utólag teszem ezeket hozzá.
- Nem
ez volt a szempont.
- Ez
egyáltalán nem volt szempont.
- Nem
kezdtek aszerint alakulni a társaságok és táborok, hogy ez most
zsidó vagy nem.
- Egyáltalán
nem. Teljesen vegyes társaság volt.
- Művész-művész.
Avantgarde-avantgarde. A többi nem számít.
- Egyik
könyvemben, a Kalandor lélek című regényemben, leírom ezt a
közeget. '98-ban jelent meg. De mondjuk utólag nagyon erősen
rátettem a zsidó folklórt, s az egészet egy lélekvándorlós,
misztikus közegbe helyeztem, mert a regény ezt igényelte. S mert
ez rímel egy kicsit Ritoók Emma könyvére, a Szellem kalandoraira.
Mert Ritoók Emma a főszereplője a könyvemnek, az én antiszemita
dédnagynéném. Akiről korábban nem tudtam, hogy létezik.
- Antiszemita
dédnagynéni?
- Igen,
de mondom, róla nem tudtam. Csak utólag olyan nagyon furcsa nekem
ez.
"De
nem hugenották voltak"
- Szóval
ez volt a közeged, s akkor eljött a rendszerváltozás...
- Én
úgy érzem, hogy azért már '85-ben lehetett tudni, hogy a
Gorbacsov egy más fajta típus, tehát nem fognak minket lelőni,
csak azért, mert másképp gondolkodunk. Ja, és azt azért hozzá
teszem még az előzőekhez, hogy ami Izraellel történt '72-ben,
vagy mikor volt a müncheni olimpia, az azért eléggé megrázott.
Meg az Izraellel szembeni állandó propaganda. Én eléggé
hozzászoktam ahhoz, hogy rám azért, mert zsidó vagyok, lehet
valakiknek haragudni. Tehát itt van ez a hatalmas Szovjetunió, meg
itt van az a hatalmas, Izraelnél mondjuk sok százszor nagyobb és
népesebb arab világ, és ezek láthatóan képesek egy rakétát
egy óvodára simán rálőni vagy a sportolóinkat simán lelőni.
Akkor nem gondoltam, hogy az én sportolóimat, de
most így fogalmazok. De hát mindenkit megrázott az ilyesmi, nem
kellett ahhoz zsidónak lenni, hogy ennek a kegyetlensége abszurdnak
tűnjön.
- Ráadásul
a hivatalos magyar állami politika is Izrael ellenes volt...
- Igen,
és mivel én őket amúgy is utáltam, azonosultam Izraellel ebben
az ügyben, és nem csak én, hanem akkor mindenki. Ehhez nem kellett
zsidónak lenni. Nem mint zsidó éreztem felháborítónak, hogy
"arab testvéreinket bántják a gonosz, agresszív izraeliek",
hanem ettől vált nekem nevetségessé a rendszer, hogy ilyen
nevetséges hazugságokat képes volt egyáltalán kiejteni a száján,
és mást se tudott, csak hazugságokat.
- Ma
hogyan tekintesz azokra, akik akkor zsidó létükre fújták az
Izrael ellenes szövegeket...
- Én
akkor még nem tudtam, hogy ezek zsidók. Hogy a Kulcsár István
vagy az Avar János...
- ...'90
után pedig egyszeriben fontos lett nekik a zsidóságukat
hangoztatni vagy a zsidóság mellett kiállni?
- Hát
ez elég megdöbbentő. Nekem nem tűnik őszintének. Az az igazság,
hogy ebben az ügyben - noha nem tartom szerencsésnek a jobboldali
retorikát, mert kontraproduktív, de - nagyon is megtudom érteni,
hogy ha valaki haragszik az ilyen köpönyegforgatókra, akik a
kommunistákat, akár kénytelenségből is, de mégis csak
kiszolgálták. Vagy ma egy finomabb változat, hogy az Európai Unió
véleményével azonosul, ami egyértelműen antiizraeli és
palesztinbarát nézet. Szóval ezek furcsa dolgok. Mondjuk,
elhiszem, hogy vannak fordulatok, ilyenek minden táborban és minden
emberrel előfordulnak...
- Én
például sokaknál, akik most a jobboldalon vannak, teljesen
őszintének érzem ezt a fordulatot. De ugyanígy el tudom képzelni
az őszinte átváltozást a balliberális oldalon maradottakról is.
- Valóban
lehetséges. De - biztos van ebben irigység is - még mindig ők a
szakma legjobbjai? Kétségtelenül nagyszerűek, konkrétan például
az Avar János és a Várkonyi Tibor - ráadásul ő soha nem is volt
baloldali... Tehát én nem gondolom, hogy mindenki tisztességtelen
ebben a társaságban, de azért sokan biztosan... Nehéz kor volt
ez, és én nem akarok másokat megítélni, az semmiképp se veszi
jól ki magát, nagyon nehéz egy embert megítélni, pláne azt,
akit nem ismersz... Olyan sokféle okból lehet átállni ide vagy
oda... És az ilyen fő figurák, mint a megtérők... egy se jusson
eszembe. Nem akarom, hogy eszembe jusson, nem érdekel, hogy ő most
éppen a jó vagy a rossz oldalon áll, ha egyszer sokáig szimbóluma
volt ennek a szerintem nagyon embertelen rendszernek. Nem érdekel,
hogy esetleg most megvilágosodott, és idős korára esetleg a jó
oldalra került. Ez engem nem tud meghatni, mert számomra ő nem ő.
Számomra egy szimbólum. Ugyanúgy, ahogy a zsidóság - nem én
vagy konkrétan a másik zsidó - szimbólum, és nagyon sok
mindennek szimbólumai a zsidók, és igenis, miért ne lehetne ránk
haragudni, vagy idézőjelben "ránk". Én nem vagyok
azonos azzal, akire haragszanak, mert én nem érzem úgy, hogy
bárkinek rosszat tettem volna. Úgy hogy én nem veszem magamra, ha
valakire haragszanak, és persze ha valakinek kell haragudnia, mert
sérült, annak nem lehet azt mondani, hogy ne haragudj. És ráadásul
sokszor jogos is a harag, mert az tény, hogy voltak ezek a
szélsőséges, kommunista és ÁVH-s sztorik, amiket persze nem
lehet véletlenszerűen minden zsidóra kiterjeszteni mint
kisebbségre, de hát attól még le kell nyelni a békát, mert ez
egy emberi dolog. Ha ezek mind hugenották lettek volna, akkor lehet,
hogy a franciákat utálnák annyira. De nem hugenották voltak.
"Eltett,
eldugott szövegek kerültek elő"
- Tehát
'85-ben már lehetett tudni...
-
'85 táján, akkor halt meg az édesanyám, aztán nagyanyám is
meghalt, ők voltak a zsidók a családban, és eltett, eldugott
szövegek kerültek elő. Ezekből kiderült, hogy nekem szépapám
volt a Löw Lipót szegedi rabbi, ott volt az ő életleírása,
benne egy héber szöveg, s nem tudtam, mi az. Elmentem Raj Tamáshoz,
s mondta, hogy ez a híres prágai rabbinak a családfája. Na, akkor
én megtanulok héberül, gondoltam magamban, én ennek azért
utánajárok. Most jut eszembe, hogy erről a prágai rabbiról
hallottam az egyetemen is, de sose hittem el a Gólem történetét.
Sose csinált agyagembert, ennek utánanéztem. Hanem a Gólem
egyrészt a Kabalában egy olyan hely, ahol - van egy ilyen legenda,
hogy amikor az örökkévaló teremtette a világot, akkor a szigor
kelyhéből akarta megalkotni, teljesen keményre, hogy úgy mondjam,
de az a kehely kicsordult, és azok a kiömlött lélekszikrák most
mindenben benne vannak. És a Messiás lelke van a Gólemben, ami az
űrnek egy bizonyos része, amit Resimunak hívnak, Maradványnak. A
Gilum egyébként azt jelenti, hogy megtestesülés. Tehát azokról
a rabbikról mondják, azokról a bölcsekről, vezetőiről a
közösségnek, akiket az ő híveik messiásnak, felkentnek,
királynak tekintettek. Vagyis ez egy rang a zsidóknál, de nem
egyszerűen királyi rang, hanem Messuah: "Aki bevallja a
bűneit, azt felkeni a pap", benne van a Mózes 3. könyvének
18-29 részében. Megjegyeztem, mert tanítok a Rabbiképzőben, és
legalább pár ilyen idézetet tudjak. Mert most már megtanultam
héberül. '96-ban vagy '97-ben vizsgáztam belőle, s utána rögtön
írtam egy könyvet arról, hogy van egy magyar srác, aki filmet
akar csinálni történetesen a Nijinskyről, aki első könyvemnek a
főszereplője. Nijinsky a nagyanyám barátnőjének, a Szerb Klári
néninek a szomszédja volt, ezért még elmentem Klári nénihez,
aki Szerb Antal felesége volt, és utánajártam, milyen volt az a
világ. A szomszédban Herczeg Ferenc lakott, és Nijinsky, aki mint
tudjuk, lelki sérült, táncos, aki olyan csodálatosan szép volt,
hogy férfiak és nők is beleszerettek, és ettől teljesen
megbolondult... De úgy döntött, hogy Isten segítségével a
helyes úton marad, és ezért elvett egy magyar gróf kisasszonyt,
Pulszky Romolát, akinek a nagymamája kikeresztelkedett dávidházi
zsidó volt, gyereke lett, s az egyik unokája éppen most is járja
a világot egy erről szóló színdarabban. Tehát erről írtam egy
könyvet még a rendszerváltozás előtt, ennek köszönhetően
'90-ben engem elküldött a Hebrasztikai-tanszék ösztöndíjjal a
Héber Egyetemre, de '91-ben kitört ott a háború, akkor
hazajöttem, s utána már csak fél évet jártam, mert másodszor
is megismétlődött velem...
- Melyik
városban voltál?
- Jeruzsálemben.
S emlékszem, milyen bosszantó volt, hogy a palesztin diákok egész
éjjel üvöltetik a zenét, és akkor próbáltam magyarázni, hogy
ez baromira rossz, mert nem tudunk aludni, és erre azt mondják,
menjetek akkor haza, meg mit tudom én. Az egyik viszont azzal állt
elő, hogy ha nem mondom meg senkinek, akkor elvisz hozzájuk
kajálni, de ezt nem szabad, hogy megtudják a többiek, mert neki
speciel vannak zsidó barátai, de ha a többiek megtudják, akkor
bántják. Csak mint érdekességet mesélem... Szóval röviden az a
válaszom, hogy nekem pillanatnyi, epizódszerű kapcsolatom volt a
zsidósággal a hetvenes, nyolcvanas években, és nem igazán
érdekelt. Viszont nagyon kezdett érdekelni, mert láttam, hogy itt
nagyon el lett titkolva előttem, hogy jelentős figurák is vannak a
családban. Egyrészt a hiúságomat kellemesen borzolta, másrészt
hogy ne lennék kíváncsi rájuk, hiszen nagy irodalom van róluk?!
Megtudtam, hogy kik ezek a zsidók. Hogyan imádkoznak, mit
imádkoznak, mit kérnek istentől, ki az ő istenük. Elkezdvén
héberül tanulni, kiderült, hogy a JHVH, a héber istennév, azt
jelenti, hogy teremtő. Ja, kérem szépen, ha teremtő?! De nem azt
mondják, hogy isten teremtette a világot, hanem hogy "a
teremtő felső fényeket helyezett az ember elé". Hát ez nem
ugyanaz! Nem ugyanaz a világ! Mondjuk, én nagyon szerencsésnek
tartom magam, hogy ilyen jó a nyelvérzékem, több nyelvet tudtam
addig is, s a héber után most arabul tanulok például.
- Arabul
miért?
- Mert
része az orientalisztikának. Ez egy rokon nyelv. Ha az ember tud
oroszul, akkor már kicsit érti, ha lengyelül mondanak valamit.
Ugyanez a helyzet itt is. Az alapszavak kilencven százaléka azonos.
Az arámi az átmenet, és a héber, az arámi és az arab - a
történetből, a bibliából is tudjuk, hogy ez egy család -
unokatestvérek, tehát ez egy testvérháború, ami most folyik. S
ez nagyon érdekes.
"Az
egész magyar 16. század,
mind távoli rokonom"
mind távoli rokonom"
- Tehát
minél többet akarsz megtudni az unokatestvérekről.
- Igen.
És a tények különösen érdekelnek, mert amikor aztán megtudtam
azt, hogy nekem magyar őseim is vannak... Magyar őseim közül
Ritoók Emma úgy kezdi a naplóját - amely ötven évig zárolva
volt -, hogy mindenkinek jó, ha tudja, kik voltak az ősei, és ő
leírja konkrétan, hogy a Bethlen Gábor nagymamája az neki egyenes
ági őse, meg a Pázmány Péternek, meg a Báthorynak, aki, mit
tudom én, sógora annak a Homonnaynak, aki neki egyenes ági őse,
következésképpen emiatt a Rákócziak, az Eszterházyak, a
Wesselényiek... S akkor így kiderült, hogy az egész magyar 16.
század, a Balassiak például, mind távoli rokonom. Erről szól
majd a következő könyvem, bár most éppen nincs időm rajta
dolgozni, de az biztos, hogy most egészen másképp írnám meg azt
a kilencvenben megírt könyvet is. Mert amikor azt írtam, ezt nem
tudtam. Én kitaláltam magamnak abban a könyvben egy muszlim őst,
mert kellett az arányokhoz. Annál jobban megdöbbentett, hogy
valóban lehetnek muszlim őseim is... Sietnem kellett a könyvvel, s
nem lett igazán jó, mert kellett volna még hozzá az a kutatás,
amit azóta csináltam a XX. Század Intézetben. Nem lehet Ritoók
Emmáról főszerepben úgy írni, hogy töredékét ismerem az
életének. Mondjuk a könyvét ismertem, de a naplója még zárolva
volt. A családban nehéz volt kiharcolnom a nagynénémtől, hogy
engedélyezze, hogy én írhassam meg az életrajzot. Tehát az a
lényeg ebben, hogy a dédnagynénémnek és a dédszüleimnek a
dédszülője vagy szépanyja, ezt most nem tudom pontosan, hányadik
nemzedék, a szépanyjának a szépanyja talán, vagy az én
szépszülőmnek a szépszüleje, szóval nem tudom pontosan, de
körülbelül a tizedik nemzedék lehet... Tehát ő volt az Csiffy
Rebeka, akit elrabolt Hasszán aga, Nagyvárad beglerbégje, s akitől
három gyereke született, akiknek a leszármazottai most is ott
élnek. Tehát gondoltam, hogy nekem vannak távoli unokatestvéreim
Törökországban. Aztán tovább néztem a történelmet, s egyszer
csak kiderült, hogy de hiszen ... Homonnay Drugeth lány volt a
Szapolyai János felesége vagy anyja, ezt mindig összekeverem,
felnőtt fejjel az összes figurát nem tudom hirtelen megjegyezni, a
Szapolyai viszont unokatestvére a Hunyadiaknak, és mivel a Hunyadi
János feleségét is elrabolta egy bég, s szultán felesége lett.
S Hunyadi Jánosnak másodunokatestvére Bajazid szultán, amit
Nemeskürty tanár úr könyvéből sikerült kihámoznom. Tehát így
több nemzedékben is vannak muszlimok a családban, s végül is ez
is inspirált arra, hogy a muszlim vallásra betérjek. Mivel úgyis
megvagyok keresztelve, már gyerekkoromtól katolikus vagyok, én nem
akartam azt, hogy itt van ez a három vallás, a zsidó vallásnak a
két leágazása, a keresztény és a muszlim, és csak azért, mert
a muszlimok most éppen ilyen negatív figurák a történelemben...?
Úgy éreztem pár évvel ezelőtt, hogy én egyszerűen nem tehetem
meg azt, hogy én csak katolikus zsidó vagyok, nekem muszlimnak is
lenni kellett... Lehet különben, hogy ezt kihagyjuk, mert ehhez
senkinek semmi köze. A vallás az magánügy.
- Olyan
értelemben nem magánügy...
- De
letartóztathat a CIA.
- Meglehet...
Szóval azért nem magánügy...
- Jó,
akkor hagyjuk benne.
- ...
mert közel s távol szerintem nincs még egy ember, akinek
megadatott, vagy aki arra teremtetett, hogy ilyen pozícióból lássa
a világot.
- Igen,
mert ismerem az ateista életemből azt, hogy nincs is isten, aztán
a zsidó vallásból megtudtam, hogy de van... Vagy van is, meg nincs
is. Ezt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy az "is" az
egyetlen biztos. Az "is" "tény". "Istény".
Így aztán a gyerekek is megértik. Igen, ez egy jó pozíció
szellemileg. És én ilyen misztikus-ezoterikus tanulmányokat is
szorgalmasan végeztem, mert nagyon érdekelt...
"A
helyi sámánének kell legyen a kedvencem ahhoz,
hogy engem elfogadjanak?"
hogy engem elfogadjanak?"
- Kicsit
szálljunk vissza a hétköznapi régiókba és 1985-be, amikor tehát
élted a művészvilág életét...
- De
én ezt akkor abbahagytam, mert hogy vallásos lettem. Én tényleg
úgy gondoltam, hogy én márpedig ezt, hogy rosszak a kapcsolataim,
hogy egyik lány a másik után... igazából én ezektől a
dolgoktól nagyon féltem, összekuszálódott bennem minden
akkoriban, mert az enyhe kábítószer lehet, hogy az embernek nem
árt, de nekem összezavarta az érzelmi világomat. Le akartam állni
ezzel a kuszasággal és életstílussal, amiben bibliai törvényeket
szegtem meg. Akkor még nem tudtam a magyar őseimről, csak a zsidó
őseimről tudtam, hogy ezek ilyen csodarabbik, mert a Bálsentov,
meg a Majmodinész, meg a Rási, meg a Dávid király, ez mind benne
van ebben a családban. Sok százezren vannak ilyenek, mint ahogy a
dzsentrik is mind rokonai Rákóczinak, s Árpádnak is millió
rokona van. Ugyanez van a zsidóknál is, tehát ez nem egy annyira
különleges dolog, de én ezt arra "használtam", hogy
megtérek, és igenis, betartom a szabályokat, amiket a biblia
előír. Ezek a neológ, vagyis ezek a konzervatív, vallásos
rabbik, akik itt szolgálnak, nem vállalták, hogy a
körülmetélésemet intézik, mert hogy epilepsziás vagyok és
komplett őrült, meg ismer egy bizonyos távolságból sok-sok ember
- amit nem sajnálok, mert ez egy jó védekezés -, mindenesetre nem
vállalták, de a Lubavicsi rabbi, aki akkor költözött ide
Magyarországra, és aki szintén távoli rokon, az viszont vállalta,
hogy szerez egy orvost, és az egészet intézi. És tényleg nem
volt olyan rémes, hát pár hétig nagyon fájdalmas élmény, de
nem fájdalmasabb, mint ha lejön a plezúr a térdedről. Utána úgy
gondoltam, hogy nekem meg kell házasodni, a feleségem egy betért
zsidó nő, aki különben a Komoróczy titkárnője volt, s úgy
ismertem meg, hogy az ösztöndíjamat intézte '90-ben.
- Betért?
- Igen.
Egy magyar lány, aki úgy gondolja, hogy neki a zsidó vallás az
igazi. De én is úgy érzem, hogy betért vagyok, mert az egészről
nem tudtam semmit. Be se mertem menni egy zsinagógába, mert a
béemesek odabent ülnek, és mivel én füvet szívok, egyből
letartóztatnak. Ez egy paranoia volt persze, de csak akkor mentem
végül be, amikor már zsidónak számítottam teljesen, úgy
éreztem. Nem sajnálom, hogy így történt. A közelben van egy
öregek háza, oda járok imádkozni, egy ortodox hely, és én az
ortodox gyakorlatot szeretem. Mivel felnőtt koromban is szabadon
választottam, nekem az tűnt egyrészt kényelmesnek, közelinek, s
az embernek a legközelebbi helyre kell menni, ez szabály is...
- Szabály?
- Igen.
Ezek a szabályok arra valók, hogy megkönnyítsék az életet.
Mindent az Ego nem tud kiszámítani, s vannak ilyen jó kis
berögzült utak... A másik, hogy én homályosan sejtettem, hogy
ezzel az egész asszimilációval és reformmal van valami elvi
problémám. Ezt nem tudom ennél pontosabban most se megfogalmazni,
meg nem is érdekelnek az elvek. De hát látom a történelemből -
én most zsidó történelmet tanulok a CEU-n, azaz a Soros-féle
Közép-Európa Egyetemen, mert kell egy doktori, ahhoz, hogy
taníthassak -, hogy hát a zsidóságnak azért nagyon kemény
alkuhelyzet volt. Ha hajlandóak vagytok lemondani arról, hogy olyan
furcsa módon gesztikuláltok, és ilyen furcsa és idétlen
szakállatok van, akkor hajlandóak vagyunk nektek bizonyos polgári
jogokat odaadni, és akkor nem csak pénzzel foglalkozhattok, hanem
lehettek újságírók meg ügyvédek... Szóval én nem tudok ebben
tisztán látni, de ösztönösen úgy éreztem, hogy én ebbe a
történetbe nem akarok belemenni, hanem inkább az ortodoxokhoz
megyek.
- Ha
már akkor tudatában lettél volna magyar őseidnek, akkor is
vállaltad volna ezt?
- Ez
jó kérdés, mert most kevésbé vagyok ilyen zsidó, vallásos vagy
ortodox.
- Tehát
mióta tudod, azóta két felé nyitottál? Két ember lettél?
- Iiigen.
Azt hiszem. Ez még nagyon friss.
- Mennyire
okoz ütközéseket önmagadban, vagy nagyon jól lehet ezzel a
kettősséggel élni? Inkább gazdagodásként éled meg, vagy inkább
törésként?
- Nagy
megkönnyebbülés számomra. Ez nagyon hiányzott nekem, hogy én
valóságosan érezzem, hogy közöm van ahhoz, ami itt van. Tehát
nekem az egy kicsit zavarba ejtő, ahogy nálunk van... Emlékszem, a
nagyanyám az József Attila barátja volt, meg a Radnótinak is...
Az Arany János volt a kedvenc költője... Szóval, ismerem ezt az
attitűdöt, és valahogy úgy érzem, jó-jó, ez valahogy
nagyszerű, de hogy ha én most elutazom, mit tudom én, Borneo és
Celebesre, akkor nekem a Borneo és Celebes-i, helyi sámánének
kell legyen a kedvencem ahhoz, hogy engem elfogadjanak? De attól még
az én elmúlt négyezer évem nem Borneo és Celebeshez köt. Vagy
hogy ha már ötszáz éve ott élek, vagy ezer éve, akkor is, az én
történetem eleje Izraelben játszódik mint zsidónak. Tehát
akármennyire is szeretem a Borneó és Celebes-i sámánénekeket,
nekem attól még vállalnom kell mégiscsak, hogy egy ilyen
különleges történet része vagyok.
"Csak
konfliktusokban nyilvánul meg
a valóság és az igazság"
a valóság és az igazság"
- Miért
kell vállalnod? Különben lógnál a levegőben? Ez valamiféle
gyökérkeresés? Megkapaszkodás?
- Ezek
elsősorban retorikák...
- Amit
tudományosabban úgy mondhatnánk, hogy önazonosság? Valóban
szükség van rá?
- Nem
hiszem, hogy szükség lenne. Én csak azt mondom, hogy ezek inkább
retorikus dolgok, beszédformák. Igen, így is lehet fogalmazni,
hogy az identitásának a biztonságát adja, de hogyha azt mondom
magamnak, hogy egy fantasztikus és csodálatos és különleges
néphez tartozom, és mellesleg ennek a népnek az egyik ága
történetesen, mit tudom én, a nyolcadik században a karaiták az
uralkodó osztályt adták Levédiában, ahol az Álmos, az Előd, a
Kond meg a többiek, s mellettük a többi törzsek ott a kazárokkal
keveredve évszázadokig két nyelvűen a héber Bibliát olvasták,
és ezek is az őseim, a magyar-zsidó keveredés már akkor
megkezdődvén. Ezt csak zárójelben mondom, de igenis érdekes,
hogy nem a vérünkben vagy a genetikánkban hordozzuk szerintem az
emlékeket, hanem érdekes azt tudni, hogy lehetett egy olyan ősöm,
aki például sohasem okozott fájdalmat állatnak, mert úgy vágják
le a kóser állatokat, hogy vigyáznak, egyből elvágják a nyaki
verőeret, és ezáltal rögtön beáll az agyhalál, tehát nem
kerül be a húsba a fájdalom. Ez például nagyon is érdekes. De
ettől én még persze okozhatok fájdalmat az embereknek, ez nem egy
ilyen direkt összefüggés... Ezer apró érdekesség. Ha vannak
török őseim, akkor fantasztikusan tetszik nekem, hogy mi,
muszlimok lehajolunk a földig, ahogy különben régen a zsidók is
lehajoltak a földig Isten előtt naponta, most már csak évente
egyszer. A muszlimoknak odaadtuk ezt a rítust. Vagy nagyszerűnek
tartom, hogy a keresztények megőrizték a messiáshitet, mert a
zsidókat annyira megijesztették, hogy elengedték. A reformzsidók
például azt mondják, hogy a messianizmus az egy történelmi kor.
De hát nekem az nagyon tetszik, hogy van egy bizonyos rabbi, ahogy a
zsidók mondják, a Dávid fia, és ezért ő lehetne az a bűneit
bevallott és most ezért tiszta ember, akit akár vezetőnek is
megválaszthatunk. Tehát nagyon jó, hogy a keresztények ezt
megőrizték, és nem olyan jó, hogy mi zsidók elengedjük. Ezek a
történetek, igen, az identitásban segítenek, de szerintem inkább
az van, hogy ezeket mindig újra és újféleképpen meséli el
minden nemzedék. És az egész félreértés, ami e körül forog,
az egy nemzedéki félreértésnek tűnik nekem. És nagyon hasonlít
azokhoz a történelmi vitákhoz, mondjuk a haszidok és az ő
ellenfeleik között folytak a 18. században, vagy mondjuk a 16.
században, a reneszánsz idején Lurija és a követőik újfajta
módon imádkoztak, bensőségesebben, aminek sok ellenzője volt, és
a 12. században a Majmodinész egy ilyen racionalizmust vezetett be
a vallási magyarázatokba, aminek rengeteg ellenzője volt. És
végigmehetünk így. A 8. században a karaidák csak a bibliát és
a Mózes könyvét olvasták és nem voltak hajlandóak elismerni
azokat a szóbeli hagyományokat, amiket a rabbik hagyományoztak.
Vagy a szaddukeusok és a farizeusok az 1-2. században, ezek
ugyanúgy szemben álltak egymással. Mindig két párt volt, és
persze a bölcsek mindig azt mondták, hogy mind a kettő Istentől
jön, mind a két vélemény. Ez rengeteg embert mindig megzavart,
pedig ezek a harcok természetesek, mert a világ ilyen kettős arcú
jelenség, és csak konfliktusokban nyilvánul meg a valóság és az
igazság. Tehát mind a kettőnek igaza van, a konfliktus két
oldalának.
- Te
tehát vagy, ahol vagy, s onnan figyeled a magyarjaidnak és a
zsidóidnak az egymás elleni gyürkőzéseit, habár nem vagy a
bölcs rabbi...
- Arra
nincs esély és nem is kell. Harcoljanak.
- Valóban
törvényszerű, hogy ez a harc folyjék?
- Kell
folyjon!
- Kell?!
Ez valamilyen értelemben jó is?
- Igen.
Az ember egy harcos lény, és azt hiszem, egyre többet tudunk a
világról azért, mert ilyen harcokat folytatunk. Gondolj bele!
Néztem a magyar történelmet. Azért az nem volt egy sima ügy,
hogy Mátyást megválasztják királynak. Ehhez oda kellett vinni az
összes köznemest a Duna jegére, meg oda kellett ígérnie magát a
Garai lányának, meg a Podjebrád György lányának, meg a Cillei
lányának - szóval kemény harcok voltak ezek. Vagy hogy a Bocskai
legyen a főnök, az sem volt olyan evidens. Ahhoz a Homonnaynak a
nyergét méreggel meg kellett kenni, hogy ne ő legyen a fejedelem,
ugyanígy a Bethlen idejében a Báthory Gábort nagyon gyanús
körülmények között tették el láb alól. A Bethlen bebörtönözte
a Pécsi Simont, aki az összes előző fejedelemnek a titkára volt,
és ugye héberről fordította magyarra a zsoltárokat. Magyar volt,
de zsidózó magyar, az unitáriusok egyik vezetője... Tehát ha
közelebbről nézzük a történelmet, mióta a világ, világ,
ezeknek a különböző vezetőknek a családjaiban nagyon kemény
hatalmi harcok folytak. A Dávid-i ház harcai?! - nincs is nekem se
agyam, se időm, hogy alaposan végignézzem, de azért ha csak
felületesen nézzük is meg zsidó vagy a magyart történelmet, ha
egyszer a sorsom, hogy pont közösségi vezetők az őseim, mit
tudom én, harminc valahány ezer őse van az embernek a 15
században, és még több régen, és hát ezeknek az ősöknek a
többsége azért átlagember... De hát csak a vezetőkről van
írás, persze hogy azt nézi meg az ember, mert az az érdekes. És
hát azért az akadémia vezetők a talmudban, azok mindig
Dávid-háziak voltak. De az úgy volt, hogy mivel több tízezer
Dávid-házi család volt, nem volt olyan nehéz találni közülük
fejedelmet - az arisztokrácia köréből kellett kikerülnie. De hát
az egy kemény harc volt, amíg eldőlt, hogy melyik legyen. Nem
egyszerűen az, hogy most leülünk, és akkor megvitatjuk, mi a
véleményünk az egészségügyről. Hanem évekig harcoltak. Ott is
voltak pártok, a Beni Nature bankárcsalád, amelyik az egyik
Dávid-házi fejedelmet támogatta, mondjuk, az Exilarchát, a
Száműzetés Fejedelmét támogatta, aki az egyik párt volt, a
másik pedig a másikat támogatta. Ez a történelemben egyszerűen
mindig így ment. Harcok folytak, érdekharcok.
- Ebben
igazad lehet. De ha onnan nézem a dolgot, hogy ennek a harcnak az is
lehet az oka, hogy nem látják és nem értik a másik indítékait,
akkor nem biztos, hogy ez egy elkerülhetetlen végzet. Én például
minél inkább megismerem az eddigi ellenfeleimnek, olykor
ellenségeimnek a gondolkodását, annál kevésbé tudok haragudni
rájuk, annál kevésbé tudok ellenséges érzületeket táplálni
velük szemben. Ezért mégiscsak azt gondolom, hogy abban különleges
köztes helyzetben, amiben vagy, különleges ismeretekre tehetsz
szert, és képes lehetsz ezeket megosztani másokkal. És talán
mégsem volna baj, ha ez a harci kedv valamelyest mégis lanyhulna.
- Imádkozni
lehet, de nincs hatalmunk az emberek fölött, csak a saját
viselkedésünk fölött. Csak annyit tehetek, hogy én, mondjuk,
igyekszem tanulmányozni a történelmet, és látni, hogy ahhoz
képest, milyen vadak voltak az őseink, akár a magyar, akár a
zsidó oldalon... Az, hogy az egyik feljelenti a másikat a világi
hatóságoknál, ezt természetesnek tűnik, hiszen rendszeresen,
minden évszázadban előfordult. A Lubavicsi Rebbe, a mostani New
York-i Shneerson rabbinak a szépapja a 18. században ült a cári
börtönben, és a Szádja Gáont a 10. században szintén
feljelentették a kalifánál, be is tiltották aztán az akadémiát.
És ha visszanéz valaki száz év múlva, akkor azt fogja mondani,
hogy baromi szép tőlünk, hogy mi azt szeretnénk, hogy béke
lenne, de ez naivitás.
"Szenvedek,
hogy viccesnek kell lenni"
- Nem
feltétlen a béke hiányzik, de az igen, hogy az az állapot,
amelyben létezünk, amikor azért nem vagyok hajlandó meghallgatni
és megérteni a másikat, mert a másik oldalhoz tartozik, szóval
ez a szellemi gettó mégiscsak számoltassék fel. Éppen azért,
mert ez kölcsönösen veszteség.
- Ezzel
egyetértek. Azért is mesélem ezeket a dolgokat. Nagyon nehéz
egyébként tematizálni ezt a problémát. S én tényleg úgy
érzem, ez egy nagy áldás, hogy én mind a két oldallal
foglalkozom. De hát én azért egy karikaturista vagyok...
- És
még mi minden. Könyveket írsz, történelmet okítasz, sereg
nyelvet beszélsz...
- Igen,
de a közgondolkodásra egy ember nagyon minimálisan hat, és én a
közgondolkodásra annyiban hatok, hogy a karikatúráim például
igyekeznek nem gúnyosak lenni. Emlékszem, hogy amikor
Farkasházyhoz, a Hócipőhöz mentem kilencvenben... A Postánál
dolgoztam, és a Posta volt az ő szponzora, ezért állt velem
egyáltalán szóba. '84-ben volt egy megrendelésem az akkori
Művelődéskutató Intézettől, hogy írjam meg a pesti kabaré
száz évét. És abban írtam azt a Farkasházyékról, hogy azt a
cinikus és hitetlen közeget jeleníti meg, amit elvár tőle a nép.
De hogy szó szerint idézzem: "A tévéközönség
sokrétűsége sokszínűvé alakította a kabarét, egyben
fokozatosan kialakult az a kabaréhang, amelyet mindannyian ismerünk.
A mai [tehát a hetvenes évekbeli] kabaréhang közös nevezője,
amely összeköti a különböző szerzőket, Sándor György, Tímár,
Peterdi, Romhányi, Szilágyi, s a legújabb szerzők, Boncz és
Farkasházy tréfái a cinizmusban oldódnak fel, és azonosulnak a
közönség tehetetlenségével. Persze gyakran lelkesítő és
buzdító, mint Bodrogi Gyula, vagy Kazal László, aki Marx
elvtárssal vitatkozik, de elsősorban mindegyik a gúnyra épít, és
nem pedig az éleslátó humorra, vagy erre csak ritkán, és így
értéket rombol, értékválságot fejez ki, mert sem a
hatóságokkal, sem a társadalommal nem azonosul. Pedig a kettőnek
sok a közös érdeke. A kabaré egy sokrétű társadalomban
centrális helyzetbe került, de minden mondatával minden irányba
akar szólni, pontosabban, csak kacsintani mer, ebből fakad a
cinizmus, és ez végső fokon mindannyiunknak megalázó."
Na
most, lefogadom, hogy nem olvasta el Farkasházy, amikor odaadtam
neki, hogy tudja, kivel áll szemben. Nagyképű az ember
fiatalkorában, és akkor még elég fiatal voltam, s azt hittem,
hogy majd úgysem fogadja el a rajzaimat, de csodák csodájára
elfogadta, s azóta is rajzolok neki, minden nap tulajdonképpen.
- Első
pillantásra feltűnt nekem, hogy ezek a rajzok egészen más
hangulatot árasztanak, mint általában az egész újság.
- Mindenki
mondja. Nagyon sok olyan ember van, tudom, mert mondják, aki csak
miattam veszi. Mert annyira durvának és megalázónak tartják a
többit. Nem szoktam ezt szóvá tenni, s most se szívesen teszem,
mert úgy tűnhet, mint ha opportunizmusból akarnám most bántani
őket. Azért is olvastam fel a 83-ban készült szöveget, hogy
lássad, én már akkor azt gondoltam, hogy az efféle cinikus,
gunyoros, populista kabaré nekem nem szimpatikus, és továbbra sem
az. Most szorulok rá először, hogy én is ilyen vicces
karikatúrákat rajzoljak, hiszen nagyon keveset fizetnek és két
gyerekem van. De mindegy, nem érdekes, hogy én mennyire szenvedek,
hogy viccesnek kell lenni.
- Ezeket
is a Hócipőnek rajzolod?
- Meg
a Napi Gazdaságnak és a Budapesti Könyvszemlének, a Buksz-nak.
"Gömbös,
amikor ráunt Németh Lászlóra,
felhívatta a kávéházakban Karinthyt"
felhívatta a kávéházakban Karinthyt"
- Magyarországon
is lényegében két tábor áll szemben egymással...
- Hát
igen, ezek a felvilágosodásnak az örökösei. Nevezzük az
egyiket, mondjuk, a baloldali liberálisoknak, akik azt gondolják,
hogy a közösségi szimbólumok használatával felkorbácsolt
közösségi érzelmek azok mindenképp megosztóak, és végső
esetben kirekesztők. Ez nem tesz jót, ez nem praktikus, ez nem
kifizetődő, ez megosztja a piacot... Tehát kapitalista és
szocialista szempontból egyaránt az lenne a jó, ha látnánk, hogy
a másik is csak ember, hol ilyen, hol olyan, és az, hogy zsidó
vagy nem zsidó, vagy akármilyen más csoporthoz tartozik - fradista
vagy bármi más -, az ne ossza meg az embereket. Ezért próbálják
gúnnyal, lenézéssel, meg mindenféle kirekesztő eszközökkel
lehetetlenné tenni azokat, akik a nemzeti hagyományokat többé
vagy kevésbé fontosnak tartják, vagy használják ezeket a
politikában. Én meg azt hiszem, hogy mielőtt megítélnénk, talán
meg kellene fogalmazni, mit gondolnak azok, akik a hagyományokat
fontosnak tartják. Személy szerint én ezt úgy élem át, mert én
fontosnak tartom a hagyományokat, és az életemben nagyon sokat
segítenek a zsidó hagyományok is, meg a magyar nemesi hagyományok
is, hogy a magánéletben nagyon is helye van Istennek, a családnak
és a nemzetnek - de hát nem lehet hermetikusan szétválasztani a
magánéletet és a közéletet, tehát kihatnak egymásra. A
magánéletben ezek mindenesetre döntőek, alapvetőek. Az a sajátos
helyzet alakult ki szerintem - de ezt talán a hozzáértők jobban
el tudnák mondani -, hogy valami olyasmi történik, ami nagyon
egészséges. Ugyanúgy, ahogy velem előfordult, hogy felfedeztem a
zsidó és a dzsentri őseimet, nyilvánvaló, hogy a többi ember is
ilyesfajta felfedezéseket tapasztal. Amikor könyvtárba megyek,
majdnem mindig találkozom valakivel, aki most tudta meg, hogy X.Y.
az őse. Idősebbek, fiatalabbak. Negyven évig diktatúrában
éltünk, előtte pedig ezer évig nem merült fel, nem volt se
ideje, se pénze ilyen széles rétegeknek, hogy ilyesmivel
foglalkozzanak. De a Horthy-rendszer békésebb szakaszában is: az
emberek többsége vagy a nyomor miatt, vagy egyéb okok miatt nem
igazán tudott gondolkozni. Csak egy nagyon szűk réteg. Most
viszont ez mindenkinek megadatik, és ez egy új helyzet, és meg
lehet érteni, nagyon sok szenvedésen ment át főleg az idősebb
nemzedék, és nagyon nehéz az embernek mindig megtalálni az arany
középutat, és mindig a mérsékelt és mértékletes irányt. És
engem nagyon-nagyon zavar, hogy a baloldali hangadó értelmiségiek
ennyire felkapják a vizet, hogy ha az ember a hagyományok
fontosságát akár megemlíti. Én nem vagyok annyira verbális
típus, nekem például van egy Bocskai-egyenruhám, amilyet a
MIÉP-es testvéreink hordanak. Én azt gondolom, hogy az, aki
antiszemita, az ugyan egy súlyos tévedésben és lelki sérülésben
van, de mégiscsak a testvérünk esetleg. Akár azért, mert
konkrétan dédnagynéném unokatestvére volt Kozma Miklós
belügyminiszter, és nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy
szörnyetegre, noha hozzákapcsolódik annak a sok tízezer zsidónak
a nácik általi megölése, mert ő utasította ki őket mint
kormánybiztos. De mégiscsak az Illyéssel és a Cs. Szabóval és a
Máraival és a Zilahyval és a Móricz Zsigmonddal próbáltak egy
szélesebb szövetséget kötni azért, hogy Magyarországot a
harmincas években, a Gömbös-kormány idején, nagyobb nemzeti
konszenzussal vezessék. Gömbös, amikor ráunt a Németh Lászlóra,
felhívatta a kávéházakban Karinthyt, mert ővele szeretett egész
éjszaka dumálni. Szóval a holocaust előtt az, hogy valakit
irritál a zsidó befolyás, ami ténykérdés, az nem volt ilyen
szörnyű és ijesztő. Ha valaki most elkezd érdeklődni ezek
iránt, és látja, hogy valóban nem csak tévedések voltak ott a
jobboldalon, hanem nemes kezdeményezések is, akkor lehetetlenség,
hogy az emberben ne támadjon valamiféle azonosulási érzés. A
másik emberszámbavételét hiányolom.
- Mennyire
osztod azt a véleményem, hogy ez nagyon sokaknál teljesen
ösztönös, s egyetlen dolog zakatol a fejükben, hogy márpedig ez
a magyarság nem védte meg az ő felmenőiket...
- Nagyon
sokan védték. Éppen ezt mondom.
- Védték,
és mégsem képesek tudomásul venni. Vajon miért nem?
- A
fájdalom miatt. Ha valaki nem mind a két oldalt nézi, ahogy én
próbálom... Ma már a zsidó családok hatvan százaléka vegyes
család, nem egyedül vagyok, akinek mind a két oldalon vannak
rokonai. De az idősebb nemzedéknél, ahol tiszta zsidó családok
vannak, azoknak ez feldolgozhatatlan, és nem is lehet elvárni
tőlük, hogy feldolgozzák.
- Én
úgy veszem észre, hogy nem csak idősekre jellemző ez a merev
elutasítás.
- Mert
családon belül tovább megy, gondolom. Mondjuk, én nem tudok
helyettük beszélni. Annyira azért mindig tudtam, hogy kettős
gyökerű vagyok, hogy ne tudjak a kizárólagosan magyar vagy
kizárólagosan zsidó állásponttal azonosulni. De megértem. S azt
is megértem, hogy türelmetlen a két oldal, illetve hogy mind a két
oldalnak vannak türelmetlen szárnyai. Nem szívesen mondok neveket,
mert azt hiszem, itt is, ott is vannak barátaim. Sok barátom van a
múltból, ha most nem járok is össze senkivel, mert diákként,
tanárként és kétgyerekes családapaként, így ötven felé az
ember már nem jár össze senkivel. Nagyon sok barátommal ebben a
kérdésben különbözően ítéljük meg a dolgokat, mert sokkal
egyszerűbb egy közhellyel elintézni az egész kérdést. Emberek
vagyunk, az emberekben vannak szenvedélyek, vannak haragok, én ezt
megértem. Igenis árnyaltabban kellene nézni, mi számít
antiszemitizmusnak! Emlékszem, '90 valahányban itt volt a Csurka
István, aki akkor még az MDF tagja volt, és Konrád György. Pont
nálam találkoztak akkoriban, de nem azért, mintha én tudatosan
törekedtem volna az összehozásukra, hanem akkor Soma volt az
élettársam, az énekesnő, és őt annyira szerette mindenki, hogy
ide akartak jönni... Talán jól főzött, nem tudom. De itt volt
Esterházy Péter is, meg Kornis Mihály is, s természetes volt,
hogy itt vannak. Csurka jóba volt Kardos G. Györggyel is, neki egy
csomó zsidó barátja volt. Nem beszéltem vele sokat, akkor éppen
egyáltalán nem, de nála olyasféle dolog ez az antiszemitizmusnak
nevezett fegyver, hogy ő ezt önvédelemből és politikából
használja. Írásaiból is ezt látom. Vagy Ritoók Emma esetében
az volt a döntő motívum, hogy ő mennyire asszony, mennyire teljes
értékű asszony, vagy mennyire nem az. Az angol történelemből
ismeretes a bekerítés kifejezés. Amíg be nem kerítették a
mezőket, addig a férfiak ugye vadásztak, halásztak, építettek,
harcoltak, amit egy férfi csinál, a bekerítéssel pedig egyszer
csak proletárrá tették őket. A férfi szerepnek és a női
szerepnek az átalakulása lényegében a kapitalizmussal egyidős,
és talán efelé kellene mennie a gondolkodásomnak, utána kellene
nézni, mert most azt gondolom, hogy akár a nemi szerepében sértett
ember, akár az ambíciójában sértett ember, de lehet az ember
akár gazdaságilag is sérült negyvenéves diktatúra után, szóval
az biztos, hogy nagyon nagy sérüléseknek kell találkozniuk ahhoz,
hogy utána ne tudja megállni, hogy ezt rá ne vetítse a
külcsoportra, a tőle eltérő csoportra. És ezek közül a
leglátványosabb és legkézenfekvőbb a zsidóra való vetítése
az én bajaimnak. Lehet, hogy ez túlzás, lehet, hogy ez nagyon
pszichologizáló, de csak így tudom én ezt az egészet megérteni.
Így viszont sajnálom azokat, akik beleesnek ebbe a csapdába.
"Mi,
a Lukács, a Gyuri,
ő mondja meg nekem?!"
ő mondja meg nekem?!"
- Biztos,
hogy sérültnek kell lenni ehhez? Hiszen úgy tűnik, elegendő az,
hogy az egyik oldalon jó érzést okozzon a hagyományok ápolása,
a magyarsághoz, a nemzethez, az országhoz való kötődés
hangoztatása, a másik oldal pedig úgy érezze, hogy ez
nacionalizmus, ami ellene irányul, mert ő a nagyvilágban tudna
teljesebb értékű ember lenni, ahol a magyar gyökereket nem lehet
számonkérni...
- Ez
is lehetséges. Hogy is van ez a Bibliában? Izsáknak van két fia,
Jákob és Ésua, és ezek archetípusok, akik harcolnak a
lelkünkben. Minden zsidóban van egy nem-zsidó lélekrész, egy
mély mag, ezt mondják a misztikusok. Mint ahogy a férfinak is van
női része. Ez egy jungi elképzelés. És a jungi pszichoanalitikus
szempontból úgy néz ki a dolog, hogy akinek sérült vagy
kiegyensúlyozatlan a lelke valami miatt, nem feltétlen tudja, hogy
miért... Elképzelhető, hogy Csurka egy rossz kompromisszumot
kötött annak idején, ami miatt önvád gyötri. Ezt nála nem
tudom, de a Ritoók Emma esetében tudom. És én attól tudom
megérteni és megbocsátani ezt a vakságot, hogy miközben
általában minden antiszemitának vannak kitüntetett, szeretett
zsidói, és mégis egy ilyen átkozódásba megy bele, hogy a
lelkében ez az egyensúly az Ésau és a Jákob között megbillent.
Mert például nagyon rossz tapasztalata volt a zsidókkal, mint
Ritoók Emmának az Ernst Blochhal, aki ki akarta használni,
névházassággal akarta megszerezni a pénzét, szóval egy rémes
dolog volt. Ráadásul úgy gondolom, itt lehet még egy misztikus
dolog, például a Ritoók Emma esetében. Általában a dzsentri
magyarok esetében szerintem sokszor van az - bár lehet, hogy nem
lehet általánosítani a dzsentri magyarokra -, hogy nagyon fontos
nekik, hogy magyar messiás az ősük. Mert Bocskai magát nevezte
így, egy levelében Dávidhoz hasonlította magát, ez egy
protestáns szókép volt. És gondolom, a Bethlen is, Hunyadi is,
vagyis az én őseim. Akkor hogy jön ahhoz Lukács György, hogy
most ő mondja meg, hogy én piros drapériát vagyok köteles
feltenni. Micsoda ízléstelen hülyeség ez! Márpedig ő Lukács
Györgyöt nagyon tisztelte és szerette, ott van az egész
levelezése.... Mi, a Lukács, a Gyuri, ő mondja meg nekem?! Ez egy
hirtelen ötlet és lehet, hogy nem olyan tapintatos, de olyan mint a
Viktorral: olyan lelkesen ajnározták egy csomóan a másik oldalon,
és én is olyan lelkesen örültem, hogy van egy ilyen fiatalember,
és akkor olyan furcsa, kétségtelenül furcsa, ha... nehéz ezt a
pimasz hasonlatot folytatni, mert az a sajnálatos helyzet, hogy
számomra az ő egyedi gesztusai külön-külön nem támadhatóak,
tehát nem ugyanolyan ízléstelen, mint Lukács György a piros
drapéria kötelezővé tételével, mert speciel nagyon jó ízlésű
ez a mai jobboldal. Hála Istennek, ezek a túlzó hasonlatok nem
tudnak végigmenni. Az más kérdés, hogy azt a magánéletben
szerintem helyes hangsúlyt, hogy Isten, család és haza, azt
kötelezővé tenni, visszaüt. Emiatt amikor azt kérded, kire
szavazok, akkor nagyon erősen kell gondolkodnom, hogy akarom-e, hogy
ez a kormány folytassa, noha nagyon sok mindent jónak látok, amit
csinál. De hát a módszereik - azért mégsem véletlen, hogy a
Lukács György- fordulat jutott eszembe -, noha kétségtelen nagyon
nehéz az egész pályás letámadás helyett bármi mást csinálni
negyven év diktatúra után egy ilyen átmeneti időszakban. Tehát
ez mind védhető, amit csinálnak, de nagyon bizonytalan vagyok,
mert oké, hogy zseniális politikus, de ha még négy évig
maradnak, ha egyfolytában csúcson van, egy rendes ember is
elveszhet benne. Lehet, hogy érdemes lenne egy kicsit elmélyednie
abban, hogy kiegyensúlyozottabb emberként esetleg négy év múltán
jobban tudja folytatni. Ezt persze neki kéne mondanom.
- Nem
azt kérdeztem, most kire szavaznál, mert ez végképp magánügy,
hanem arra lennék kíváncsi, hogy abban a lelki állapotban, amikor
megérkezett a rendszerváltozás, akkor kikhez vonzódtál.
- Azokból
az ismeretségi köreimből adódott, hogy én az SZDSZ-nek
drukkoltam, és nekem mondjuk a Demszky Gábor hősnek tűnt. Már a
hetvenes évektől ismertem, és tudtam, hogy nem mernék olyanokat
csinálni. Mert azt viszont nem tudtam, hogy neki van egy védelmi
háttere, mert neki is volt egy magas rangú őse a pártban, mint
majdnem mindenkinek. Mindenesetre nagyon bátornak tűnt és nagyon
tetszett nekem. Most is tetszik. És nagyon is el tudnék képzelni
egy "Orbán-Demszky dve bratanszki"-t, egy ilyen kormányt.
Csináltam is erről egy karikatúrát. Szóval akkoriban ez volt a
természetes, de féltem azért...
- Akartam
is kérdezni, voltak-e félelmeid ekkortájt, a rendszerváltozás
eufóriájában...
- Láttuk
ezeket a szélsőségeseket... Mi béemeseknek neveztük azokat, akik
rosszat akarnak és buták és agresszívek, és láttuk, hogy ezek
egy része átmegy antiszemita csőcselékbe, és azért ez aggasztó
volt és ijesztő volt.
- Tudnál
erről valami kézzelfoghatóbbat mondani?
- Nem.
Ez egy érzés volt. És abban nyilvánult meg, hogy én nem akarok a
választások második fordulójában itt lenni, nem akarok ezzel
foglalkozni, inkább elmentem nyaralni a tel-avivi tengerpartra.
- De
mégis, milyen jelekből gondoltad, hogy a béemesek átmentek
antiszemitába.
- Ezt
most így fogalmazom, ezt a szellemi nívót... Lehet, hogy egy
béemes sem ment át antiszemitába. Mondjuk a Csurkán kívül, aki
viszont lehet, hogy nem béemes és nem a nap 24 órájában
antiszemita. Tehát nehéz ezt így konkrétan beazonosítani.
- Lehet,
hogy Csurka nem antiszemita, azt mondtad?
- Iiigen.
Igen. Én azt hiszem, hogy ezzel ő úgy van, mint a többi dologgal,
hogy magánemberként, amikor arányaiban nézem a dolgokat, a Csurka
antiszemitizmusa egy igazi antiszemitáéhoz képest, aki tényleg
nagyon haragszik a zsidókra, tényleg nagyon gyűlöli a zsidókat,
anélkül, hogy tudná, hogy ezek kik, szóval ehhez képest
Csurkánál ez egy politikai játszma brutális eszköze, de
mégiscsak eszköz. Ő személy szerint, nem hiszem, hogy antiszemita
volna. Lehet, hogy van benne egy rossz érzés, ami a lelki
sérülésével függ össze, amiről nem tudom pontosan, hogy mi
lehet. Lehet, hogy ez a nagytestűség állandó kizártságot
eredményezett az életében.
"A
székely rovásírás is
részben héber betűkből áll"
részben héber betűkből áll"
- Nem
lehet, hogy inkább az játszik szerepet, ami a Frankfurti
Könyvvásárról írt eszmefuttatásából is kiderül? Hiába jött
a rendszerváltozás, mindegy, hogy ki van kormányon, mindig egy jól
behatárolható kör képviseli a magyar kultúrát. Tény, hogy ma
sehol nem játsszák például a színdarabjait.
- Ezzel
az a probléma, hogy ez a kör egyrészt nem csak zsidókból áll.
Másrészt olyan zsidókból, akik magukat nem tekintik zsidónak,
mert mondjuk reformátusok, mint a Kornis Mihály meg a Nádas Péter.
Tehát őket nem lehet igazán zsidónak tekinteni. Vagy nem
vallásos, mint a Konrád. Esterházy pedig, és egy sereg fiatal
író, aki ott van, nem-zsidó.
- Kornis,
úgy tudom, katolikus.
- Lehet,
hogy katolikus, nekem tök mindegy.
- Kornis
különben szolidaritásból vállalja zsidóságát.
- Ez
nagyon szép dolog, és egy rendes katolikus ezt is teszi, ha a pápa
nyomában akar járni. Az elmebaj, azért haragudni, mert
történetesen ebben a műfajban, az előkelő irodalomban, négyezer
éves irodalmi hagyományaik okán, esetleg jobbak a zsidók, mint a
magyarok. Akkor mi van?! A cigányok jó zenészek. Vannak olyan
népek, amelyek bizonyos dolgokban tehetségek. A kommunikáció,
speciel a verbális kommunikáció egy zsidó sajátosság. A
kereszténység azért egy zsidó eredetű dolog, mert nyilván
nagyon jól fogalmaztak meg valamit azok a zsidó próféták. Nincs
mese. Én nem csodálkoznék olyan nagyon, ha a kommunikáció, és
általában a verbális kommunikáció területén túlsúlyban
lennének a zsidók, és én azon sem csodálkoznék, mivel én
vallásos vagyok, hogy ha esetleg Isten akarna ezzel mondani valamit.
"Aki átkozza a zsidókat, azt átok éri, és aki áldja őket,
azt áldás éri." Ugyan a zsidók nem egy etnikum
eredetileg, ugyanúgy, ahogy a magyar eredetileg tíz törzs volt és
az egyik volt a magiar, s ez a szó a héberben azt jelenti,
hogy megtért. Mert őseink abban az időben kétnyelvűek
voltak, mert a székely rovásírás is részben héber betűkből
áll. Hiszen az egy karaita-kazár törzs volt,
ahova betértek a magiarok. A zsidó
pedig azt jelenti, hogy jehudi, visszhangzó, és a
tizenkét törzs közül az egyik, a királyi család épp a
visszhangzók közül jött, és az ő hagyományaik véletlenül
elterjedtek és nagyon sokat adtak minden népnek. Miért ne lehetne
őket akár különlegesen szeretni. Vagy támogatni is lehetett
volna, ehelyett több ezer éven át egyfolytában meg akarták ölni
őket, és mégis megmaradtak. Hát ez egy csodálatos történet,
egy valóságos Isten-bizonyíték. Úgy hogy én az antiszemitákat
őszintén szólva pont most egyszerűen nem tudom sehova elhelyezni,
és szerintem nem érdemes különösebben háborogni rajtuk, mert
aki mindezt látva mégis antiszemita, az nyilvánvalóan valamit
vagy nagyon akar, például feltűnni akar, vagy pedig valami nagyon
nagy baja van, mert hát annyira abszurd az egész.
- Jó,
fogadjuk el, hogy a zsidóknak általában jobb a verbális
kommunikációs készségük. Ám nem feltétlenül azok jutnak
megjelenési, kiállítási lehetőséghez, akik valóban jobbak.
- Ez
biztos.
- Nem
feltétlen azokat nyomják felfelé, akik megérdemlik.
- Ez
biztos, és ez szomorú. De ebben meg, én azt gondolom, ajánlatos
szerénynek lennem, és nincs hatalmam az emberek és helyzetek
fölött. Engem megdöbben, hogy a demokráciának van egy ilyen
sajátossága, hogy nem a legokosabb, legkifinomultabb, a
legárnyaltabban gondolkozó emberek kerülnek a döntéshozók
közelébe vagy döntési helyzetbe, hanem a legrámenősebbek,
legsimlisebbek, legsumákabbak, legdörzsöltebbek. Magasabb ugyan az
intelligenciájuk, mint az enyém, ezt feltételezem, ugyanakkor van
egy olyan durva rétegük, amellyel a nép egyszerű fiaival is olyan
módon tudnak azonosulni, ahogyan én nem.
- Ettől
politikusok.
- Közösségi,
közösségvezetői lelkület ez, ami belőlem kétségkívül
hiányzik. De azért dolgozom rajta, ez a karikatúrista énem...
Szeretnék ugyan tisztességes, és nem gúnyos, nem cinikus
karikatúrákat rajzolni, és mondom, eddig nagyon keveset rajzoltam
is ilyet, de lehet, hogy nem lehet. Ha Fábry Sanyira gondolok, akit
nagyon tisztelek a tehetségéért, és nagyon sajnálom, hogy így
lepusztul a szemünk láttára, nagyon ordenáré, amit néha művel,
de hát aláírom, hogy baromi tehetséges és fantasztikusan tud az
egyszerű emberek nyelvén megszólalni és azokat nevetésre
fakasztani, és ez egy áldás, és ez nagyszerű. Ezt nem tudom. De
hát van karizma és van sors. Ha én azt látom, hogy nekem nincs
hatásom és soha nem is volt, és valószínűleg soha nem is lesz,
akkor be kell látnom, hogy van ilyen. Hát ez rejtélyes, hogy ez
hogy megy, miért tartanak valakit egyszerre csak jelentősnek. Itt
vigyáznom kell a hiúságomra, vigyáznom kell a biztonságvágyamra,
mert ez hozza be a hatalom-akarást. Irigyeljem ezeket a
kabarémestereket? Akik nagyon sokat dolgoznak, sokat kell
produkálniuk, bejárni az országot minden héten, és évtizedek
óta, és elhanyagolni a magánéletet, és a belső értékeket és
a belső egyensúlyt? Húsz ember csinálja neki a poénokat - én
dolgoztam a Fábry Sanyinak mint szerkesztőféleség -, szóval itt
nagy üzemek dolgoznak, ijesztő nézni: négy-öt ember mindegyik
ilyen csúcson lévő figurának. S nem tudom igazán azt gondolni,
hogy ez baj lenne, hogy ők rosszabbak, mint bárki más. Nagyon
furcsa helyzet, hogy így ötven felé mi nagyon kezdők és fiatalok
vagyunk, mert mi a húszas-harmincas éveinkben nem publikálhattunk.
A Népszabadságban megjelent egy verskritikám, egyetlen egyszer,
egyetemista koromban. Szólt egy tanárom, hogy írjak, írtam, és
lehozták. Akkor mindenki, mint ma egy fideszestől, hátra hőkölt,
hogy hova kerültem én bele. És akkor odamentem a tanáromhoz, és
azt mondtam neki, ne haragudj, én többet nem akarok megjelenni a te
lapodban - és nem is jelentem meg azóta soha. Nem azt mondom, hogy
ez egy nagy szám, de én ki akartam maradni, és az, hogy én
'86-87-ben kezdtem publikálni, az azt jelenti, hogy majdhogynem
negyven éves voltam, amikor először megjelentem. Hát akkor mit
várok? A Farkasházy meg a Fábry a hetvenes években is a megfelelő
helyen ültek, és nem azért, mert nem-zsidók mellesleg, hanem
tehetségesek. És az egy véletlen, hogy érzületileg olyan
idegennek tűnik néha. Attól még jót tudok nevetni rajtuk, hogy
örülök, hogy nekem nem ilyen a humorom.
"Bennem
minden hang megszólal,
s hagyom is, hogy megszólaljon"
s hagyom is, hogy megszólaljon"
- Létezik
jellegzetes zsidó gondolkodás?
- Hát...
- Zsidó
érzület, zsidó magatartás...?
- Biztos
van... Ha azt mondom, hogy a verbális kommunikációban a zsidók
nagyon erősek? Vagy ha az olyan sikerkönyveket nézzük, mint
például a Biblia? Akkor valószínűleg több sajátosságuk is
van. Például az az elképzelés a zsidó vallásban, hogy nem azt
mondják, hogy egy bizonyos hitrendszerhez, dogmához kell
ragaszkodni, hanem bizonyos jótettek a lelkemet építik, és amikor
a testem meghal, a lelkem máshol lesz attól, hogy nekem kötelező
a koldusnak adnom időnként. Ezt aztán átvette a többi vallás
is. Ez a koncepció nyilván egyfajta gondolkodásmód, de ez nem
jelenti azt, hogy ettől nem lehet valaki zsugori vagy éppenséggel
gonosz. Tehát én azt gondolom, hogy az ember hol jó, hol rossz,
tehát átlagosra jön ki az ember élete, legalábbis én mint
átlagos ember, én ezt érzem állandóan, hogy hol jó vagyok, hol
rossz, a helyzetek rajtam kívül adódnak. Itt lesz száz mondat, és
ha ebből ötven olyan, hogy vagy az egyik fél, vagy a másik fél
felszisszen, nem is akarom most kontrollálni magam, vagy én magam
is csodálkozni fogok, hogy mi jön ki ebből... Nem is tudom, mit
mondjak erre, hogy van-e jellegzetes zsidó gondolkodás. Van egy
olyan diskurzus, egy olyan beszédmód, amelyik azt mondja, hogy van
ilyen, s ennek egyik része abba torkollik, hogy ez ráadásul káros
és ártalmas, ezt viszont én természetesen nem gondolom. Mert én
azt gondolom, hogy nekem inkább fontos az a hagyomány, a bölcsesség
könyvei a Bibliában, s később is a posztbiblikus korokban, amikor
tovább megy a keresztény misztikába...
- És
ha olyan szempontból gondoljuk végig, hogy a zsidó történelemnek
megvannak a maga sajátosságai, amelyekből esetleg következne,
hogy ma egy zsidó, ha választania kell, inkább a globalizáció
folyamatát erősíti szemben a nemzeti összetartozással?
- Ezt
nem hiszem. Mint mindig, fele-fele az arány, mint a magyaroknál is,
és minden népnél. Fele azt gondolja, hogy majd a globalizmus vezet
el egy minden szempontból gazdagodó és nyitott társadalomhoz,
amely jót tesz az embereknek, a másik fele pedig az - zsidóknál
és magyaroknál egyaránt -, hogy a nemzeti szimbólumok és a
hagyományok nagyon fontosak...
- Ugyanezt
gondolod arra is, hogy a zsidóság nem fél a baloldaltól,
baloldaliságtól, ugyanakkor fél a jobboldaltól?
- Ez
jó kérdés. A szélsőjobbtól nem csoda, hogy fél, hisz a
szélsőjobb egyik jelszava, hogy a zsidóságot el kell távolítani
a környezetünkből...
- A
szélsőbal is irtotta a zsidókat...
- De
a fő csapásiránya nem ez volt. Kétségkívül zavarba ejtő, hogy
én nem látok a szélsőségesek között lényeges különbséget,
és én nem félek a tisztességes jobboldaltól. Nagyon csodálkoztak
a barátaim a nyolcvanas években, amikor azt mondtam nekik, hogy
szerintem a Reagannek igaza van, és a Szovjetunió fel fog bomlani.
Emlékszem, hogy György Péter is hogy csodálkozott, s máig is, ha
találkozunk, csak ennyit mond, hogy emlékszik, én '83-ban azt
mondtam, miért kell egy ekkora nagy országnak egyben maradnia. Én
nem is emlékszem erre. Nekem speciel a jobboldallal sose volt bajom,
az, hogy vannak a politikusok holdudvarában becstelenségek, az
természetesen minden politikusra vonatkozik. Én például
koncepcionálisan nem tudom kifogásolni azt, ami a jobboldali
kormány elmúlt négy évében történt, kivéve azt, hogy a
parlamentnek, a sajtónak és a bíróságoknak kicsit megkaparták a
felszínét, de hát az vitatható, hogy ténylegesen mennyire
ártottak ezzel. Nem döntöttem el, hogy én most jobboldali vagy
baloldali vagyok, mert bennem minden hang megszólal, s hagyom is,
hogy megszólaljon.
- Ami
szerintem nagyon jó.
- A
baloldal, ugye, hisztérikusan támadja a jobboldalt, de hát ez a
dolga, és a jobboldal meg hisztérikusan támadja a baloldalt, de
hát ez a dolga. Én inkább misztikusan nézem ezt, mert a bal- és
jobboldal eredetileg a Kabbalában a szigornak és a szeretetnek az
oszlopa, amivel teremtette az úr a világot...
- Melyik
ebből a szeretet és melyik a szigor?
- A
baloldal a szeretet, azt hiszem, és a jobboldal a szigor, de ez
rendezői jobb és rendezői bal. Én kétkezes vagyok, sose tudom,
hogy melyik, melyik, és ha megkérdezik, hogy jobbra vagy balra kell
fordulni, mutatom, hogy erre. Én nem tudom, mi az, hogy jobb- és
baloldal.
- Említetted
a közös ősi eredetünket, zsidókét és magyarokét. Mennyire
látod ezt a történelemtudomány által alátámasztottnak, és
könnyíti-e ez a létezésed?
- Hát
igen, én azért találtam meg ezeket az idevágó történelmi
eszmefuttatásokat, mert nekem, mivel két gyökerű vagyok, könnyíti
a létezésemet. Ugyanakkor tudom, hogy vannak, akik Arthur
Koestlernek a Kazár-könyvét hülyeségnek tartják, illetve ezeket
a tényeket - amik biztos, hogy tények, az nem kérdés, hogy volt
egy Kazár birodalom több száz évig, és a magyarok is ott éltek,
és az egy zsidó felső réteg volt, amely politikai okokból vált
zsidóvá, betértek a zsidó vallásra, azért, mert a muszlim és
keresztény, kelet és nyugat közötti ütköző állam volt.
Ugyanúgy, ahogy Erdélyben is az unitárius Pécsi Simon azért lett
kancellár több fejedelem alatt, mert mint zsidózó keresztényben,
a muszlimok megbíztak benne, ugyanakkor a keresztényekkel is szót
értett. Ilyen politikai helyzetek nem ritkán vannak, amikor a
kettős vagy hármas szorításból éppen az ősi, eredeti zsidó
vallás kerül ki egy-egy időre győztesen. Tehát az, hogy volt a
Kazár birodalom, ahol a magyarok éltek, nekem egy szép
elképzelés...
- Van
annak jelentősége, hogy zsidó vallás, de nem zsidó vér?
- Én
nem tudok semmit a biológiáról, én itt megint azt hiszem, hogy
vannak olyan retorikai fordulatok, amelyek egy-egy korban nagyon
fontossá váltak. Amikor megszűnt a vallás dominanciája, akkor ez
a rasszizmus-elképzelés a Darwinból meg a többiekből nagyon
hitelesnek tűnt a tömegeknek, de ettől még azt gondolom, hogy ha
létezik is olyan, hogy genetikai marker egy bizonyos népre, akkor
is az eredeti zsidók az nem egy etnikum volt, tehát én ezzel nem
tudok mit kezdeni. És hát azonkívül, hogy ez egy szimbólum,
persze, a vér az az élet.... Magánszinten én most nem tartom
különösebben aktuálisnak, hogy veszélyesnek tartsam ezeket a
különböző gondolatokat...
"Nem
mindjárt a tizedik fokozatban
kell haragudni az antiszemitákra"
kell haragudni az antiszemitákra"
- Nem
veszélyre gondolok, inkább megint gazdagodásra. Ha nemcsak
betértek lettek volna...
- Nagyszerű,
hogy betértek, s az Aba Sámuel családja eredetileg kabarok vagy
kazárok voltak, ha jól olvastam valahol, és a Bethleneknek ők az
ősei. Az biztos, hogy túlságosan messzire mennék, ha azt mondom,
hogy Bethlen István idején sikerült visszacsinálni a numerus
clausust például. De hát ezek olyan misztikus véletlenek...
Amikor a Teleszky nevű pénzügyminiszter-helyettes, aki zsidó
volt, rákérdezett, hogy Kozma Miklós hogyan utalt át a rádió
bevételeiből a kormánynak, Bethlen István azt mondta neki, hogy
aki ilyeneket kérdez, annak tudok mutatni egy gyorsabb utat
Palesztinába. Tehát antiszemita fordulatokat viccesen használni,
azt zsidók is szoktak. Azt hiszem, azt mindenki mindig pontosan
érzi, hogy valaki rosszindulatú, gonosz módon használja ezeket a
vér és talaj közeli metaforákat, vagy pedig viccesen és
szeretettelien. A történelem pedig azt mutatja, hogy háromszáz
évenként szoktak nagyon élesen felmerülni a zsidók elleni
panaszok. 1048: keresztes háború. 1348: pestis, s az utána
következő antiszemita támadások. 1648: Ukrajna - ez a Heckmann
Hremiczky, mellesleg a Rákóczi szövetségese volt, háború folyt,
s egy csomó faluban pogromok voltak. Utána 1948 a következő
évszám, amikor újra kiéleződött, most a Közel-Keleten, a
zsidóellenesség.
- De
volt közben 1812, szintén Ukrajna...
- Minden
évben történik valami, persze. Csak érdekes módon, háromszáz
évenként vannak ezek a csúcspontok, nekem ez feltűnt, nem láttam
megírva sehol. Ezt csak arra mondom, hogy most 240 év múlva jön
el a Messiás egyes hagyományok szerint, aztán a többit majd
meglátjuk. Most már feltalálják ezeket a pótszerveket, a
pótmájat, a pótszívet, ilyesmit, s elképzelhető, hogy nekünk
nem kell százévesen meghalni, esetleg csak kétszáznegyven évesen.
S akkor elvben letelik az első hatezer év, amely az első próféta
születésétől, Ádámtól tart odáig, és esetleg addigra több
ember is rájön arra, hogy nem szabad ilyen véletlen eltéréseket
annyira felfújni, mert minden vallásban ugyanaz van: legyünk
rendesek egymáshoz, és ne hergeljük egymást különösebben. Na
most, én ennek biztos, hogy nem feleltem meg, mert nekem tuti, hogy
volt öt-hat olyan gondolatom, amitől én is felháborodnék, ha nem
én mondanám, és ha olyan felháborodós típus lennék. Szóval én
nagyon aggódom, hogy ez az antiszemitizmus és ez az
anti-antiszemitizmus középponti kérdéssé vált, lakmuszpapírrá.
Mert szerintem az az érdeke az országnak, hogy ha van egy
tisztességes jobboldal, és van egy tisztességes baloldal, ez
nagyon jó, de az, hogy ilyenfajta módon kelljen állandóan
védekezni, amikor nem voltam sose baloldali, mert miért legyek
baloldali. A Demszkynek szerintem egy nagyon jó elképzelése volt,
hogy kommunisták nélkül is ment volna az SZDSZ-nek. A
kommunistákkal szövetkezni szerintem nem jó, és saját maguk
alatt vágják a fát. Senkivel nem tudom elhitetni, hogy nem
mindjárt a tizedik fokozatban kell haragudni az antiszemitákra,
hiszen sok-sok szempontból megérthető, hogy más népekről igenis
általánosításokat gondolunk, szabad azt mondani a franciákról,
hogy békaevők, és így meg úgy szerelmeskednek, a zsidók meg
igenis a történelemben rá voltak kényszerítve a pénzes és a
kommunikációs központi szerepre, ami igenis nagyon sok helyzetben
kínos. Tényleg vallásosnak kell lennie ahhoz, ugyanakkor lelkileg
egyensúlyban, hogy valaki szeresse a zsidókat. Mégis baj persze,
ha túl hangosak azok, akik nem kiegyensúlyozottak lelkileg és nem
vallásosak, és ők arra használják a valóban meglévő negatív
vonásokat a zsidóság történelmi és társadalmi szerepében,
hogy megosszák, méghozzá egy ilyen rossz vonal mentén az egyes
közösségeket. Szóval ez nekem furcsa, nem tudom, mit mondjak...
Viktor rátalált arra, hogy legyenek zászlók a házakon. Ez
nagyszerű. Tényleg jók ezek a kulturális rendezvények, akár a
Millenárist nézem, vagy a Terror Házát... Persze, a pénzeken és
a koncepción vita folyik... Ki érdemli meg jobban, mint a Bereményi
Géza, hogy kapjon egy milliárdot a filmjére, ha egyszer csak egy
egymilliárd van. Talán a Jancsó kapjon? A Miki bácsit nagyon
szeretem, a régi filmjei nagyszerűek, de igenis kapjon a Bereményi,
aki ötvenvalahány éves! És igenis van olyan véletlen, hogy ő a
haver, mit tudom én, kinek, és attól ismeri a Viktor, hát miért
ne kapjon? Kis ország ez ahhoz, hogy mindenki tudjon kapni, és
mindig minden igazság szerint legyen. Miért, hát Jancsó
véletlenül nem azért kapott, mert véletlenül jóban volt Aczél
Gyuri bácsival? Nekem nem Gyuri bácsi, mert ő rúgott ki az
állásomból. De hát így megy ez az élet! El van túlozva ez a
harag, ami a baloldaliak részéről itt megnyilvánul. Meg az a
harag is, ahogy a jobboldal ágált Demszky meg a HIT Gyülekezete
ellen, számomra ez is rejtély. Pedig, úgy tudom, nincsenek is
annyira rosszban Viktor és a Demszky. Valahogy én mind a kettőjüket
a legtehetségesebb magyar politikusnak tartom, és abban
reménykedem, hogy most a választásokon kijön egy olyan eredmény,
hogy igenis, üljenek le egymással és értsenek szót. Az lenne a
legjobb, ha azok vezetnék az országot, akik a leginkább értenek
hozzá. Mostanában már sokan mondják, hogy bezzeg az Antall. Száz
százalék, hogy az Orbánra is azt fogják mondani öt év múlva,
hogy az Orbán, az igen. Pláne, hogy ha most elveszíti a
választásokat, sajnálni fogjuk. Pedig az, hogy határozott
koncepciója van, és azt végig is viszi... Én azon tényleg nem
tudok olyan nagyon sírni, hogy sérülnek baloldalinak nevezett
érdekek. Hiszen nálunk a baloldal nem baloldali! A baloldal nálunk,
úgy ahogy van, egy jobboldali párt, ezért igen, kissé
szélsőjobbra tolódik populista mércével a jobboldal. De hát
ettől még nem dől össze a világ! Éppenséggel nincs errefelé
háború. Persze lehet, hogy lesz. Mert azzal érvelnek, hogy
veszélyes nagyon behergelni a népet. Mert az tény, hogy van egy
tájékozatlan és érzelmileg éretlen tömeg, amelyiknek nem tesz
jó, ha ilyen ostobaságok, mint amilyen az antiszemitizmus,
szalonképessé vannak téve. De az nem igaz, hogy most szalonképessé
lenne téve. Egyszerűen demokráciában megoldhatatlan, hogy
szájkosárral mászkáljanak az emberek. Talán jó is, hogy vannak,
mert érdemes észrevenni, hogy bizonyos viselkedéseket, bizonyos
dolgokat a zsidókhoz kapcsolnak, amelyek amúgy is tényleg
problematikusak. Ezek mind ilyen erkölcsi dolgok. Nem lehet
kötelezővé tenni, hogy az emberek ne szeressék a meztelen nők
fotóit. De nem kell azt gondolni, hogy az nem egy szomorú dolog,
hogyha ezek vannak a központjában egy kulturális életnek. Nem
tudom. De az is biztos, hogy az is lehetetlenség, hogy álszent
módon, álvallásos díszletek között úgy csinálunk, mintha nem
is vennénk emberszámba, aki ilyen közönséges. Igazából az
emberi nyelvben van egy olyan egysíkúság, amely lehetetlenné
teszi a valóság sokoldalúságának a jó kifejezését. Nem lehet,
nem tudok úgy fogalmazni, hogy valahogy tényleg érzékeltessem
azt, hogy azt sem tartom tragédiának, hogy ha a baloldal győz.
Semmi baj nincs, hogy ha váltják egymást. Mind a kettőben vannak
pozitív és negatív vonások, és mind a kettőnek az ember a maga
szempontjából a jó oldalát is láthatja. Nem gondolom azt se
bajnak, ha tovább megy ez a kormány, de nem azért kell leváltani,
mert olyan szörnyű bűnöket követett volna el. Amit hibájául
rónak fel, a nagy határozottság, így lehet csak politizálni, így
lehet csak egybetartani egy pártot. Azt mondják, olyanok, mint a
bolsevikok. Tényleg ellenszenves, de nem azért, mert olyanok, mint
a bolsevikok, hanem mert a bolsevikok is kénytelenek voltak egy
velük nagyon ellenséges közegben egy teljesen új nyelvet és
politikai kultúrát "kialakítani". De mivel ez ötven éve
volt, s ázsiai volt a főhatalom, ezért sokkal kíméletlenebb
volt: tragédiák, gyilkosságsorozatok kísérték.
- Végül
is, ami itt Magyarországon zajlik, az egy sima politikai csetepaté,
vagy valóban a törzsi ellentétek táplálta gyűlöletek,
indulatok feszülnek egymásnak?
- Nem
érzem így, talán mert nekem nehezen megy a gyűlölet és utálat.
Én azokra tudok haragudni, akik gyűlölködnek és utálkoznak,
akármely oldalon. Hogy hogyan lehet ebből kimaradni? Azon vagyok,
hogy kimaradjak. Ez némileg talán az életszínvonalamon is
látszik.
- Márhogy
olyan alacsony?
- Igen.
Se kocsim, se nyaralóm, se cégem, se állásom nincsen.
"NEM FOGLALKOZOM VELE, KI A PATRIÓTÁBB".
Beszélgetés Kuncze Gáborral, az SZDSZ elnökével
"Nemzeti"
körökben sem ő, sem pártja nem túl népszerű, s még így is
nagyon finoman fogalmaztunk. Jobban megközelíti a valóságot, hogy
a Szabad Demokraták Szövetsége, elnökével együtt, a legfőbb
ellenség, s "odaát" szívből és "lelkesen"
utálják. Kicsi tehát a valószínűsége, hogy osztatlan
elismerést arassak, amikor a 2002. január 10-én készített
interjú alapján megállapítom: Kuncze Gábor őszintén beszél,
teljesen világos az álláspontja, még akkor is, amikor egyenesen
megmondja, miről, miért nem akar beszélni. Olyan politikus képe
rajzolódott ki, akit már a piarista gimnáziumban eltöltött évek
is arra neveltek, ne fogadja el a dogmákat, sémákat; ilyen
értelemben kerüli az ideológiákat, keresi a gyakorlati
megoldásokat. Úgy véli, a vitának ezeken (a megoldásokon)
kellene zajlania, és nem azon, hogy ki nemzeti, ki nemzetellenes, ki
tevékenykedik a hazáért, és ki hazaáruló. A SZDSZ-t nem tartja
kevésbé nemzetinek, mint a többi pártot; szerinte a párt
tiszteletben tartja a hagyományokat, de azon a helyen kezeli őket,
ahol most - megítélése szerint - lenniük kell. Ám úgy látja,
hogy a Fidesz "nemzeti" politikát folytató pártként egy
jól kiszámított politikai kalkulációnak megfelelő szerepeket
játszik. Arra a kérdésre, hogy az SZDSZ milyen módon kötődik a
hazai és nemzetközi zsidósághoz, ezt feleli: pártja liberális
párt. Eltévedhetünk a különböző csapdák között, ha ezt
megpróbáljuk feldúsítani vagy "lebutítani" származási
vagy etnikai alapon. "Ezért nem megyek bele ebbe a kérdésbe."
*
- Ön
a Kereszttűzben egyik kérdésemre azt válaszolta, hogy
tizenegyedik éve nem érti, mi az, hogy nemzeti és nem nemzeti. Nem
érti vagy nem akarja érteni? Mert esetleg értelmetlennek és
feleslegesnek tartja ezeket a fogalmakat a magyar pártokra
használni?
- Magukat
a fogalmakat természetesen pontosan értem. Amit én nem értek, az
az, hogy hogyan sikerült egy olyan hangulatot kialakítanunk,
amelyben a részt vevő felek bármelyike mondhatja a másikról,
hogy az nemzetietlen, én meg bezzeg nemzeti vagyok. Hogy lehet az,
hogy bármelyik demokratikusnak tekinthető párt kétségbe vonhatja
a másiknak a törekvéseit arra vonatkozóan, hogy ő is szeretné,
hogy ez az ország, ez a nemzet lépne előre. Valójában itt a
vitának a megoldásokon kellene zajlania, és nem azon, hogy
nemzeti, ki nemzetellenes, ki ténykedik a hazáért, és ki
hazaáruló. Ha az ember különböző demokratikus országok életét
figyeli, akkor ilyen típusú vita ott nem szokott lenni, ez
speciálisan minket jellemez.
- A
rendszerváltozás első szabad választása előtt a Nyilvánosság
Klub azt kezdte el számolni, hogy A Hétben és a Híradóban
hányszor hangzik el a "nemzet", a "magyar" és a
"falu" szó. Nyilvánosan levonták azt a következtetést,
hogy e szavak elszaporodása miatt háttérbe szorulnak a polgári
értékek, tért nyer a nacionalizmus. Távol esik-e az igazságtól,
ha azt mondom, hogy a szabad demokraták és a Nyilvánosság Klub
hangadói között nagy a szellemi rokonság?
- Válasszuk
ketté a dolgot! Az, hogy a rendszerváltozás fordulóján ezek a
kifejezések hirtelen sokkal többször fordultak elő, mint a
korábbi időszakban, azt én teljesen természetesnek gondolom, mert
az 1990 előtti négy évtizedet éppen nem a nemzeti sajátosságokra
való figyelés jellemezte, hanem az országot megpróbálta
valamilyen szempontrendszerbe besorolni, ami inkább
internacionalistának volt nevezhető. Megjegyzem, ezt az ország
egyébként rosszul élte meg. És mondhatjuk, hogy ezt az akkori
demokratikus ellenzék is rosszul élte meg. Ha valaki az akkori
szamizdat-irodalmat tanulmányozza, akkor ott mondjuk Erdéllyel vagy
a határon túli magyarokkal foglalkozó cikkek is szép számmal
fordulnak elő, ahogy a magyar sajátosságokra való hivatkozás is
nagy súllyal van jelen. Ezért aztán ez a fajta vizsgálat -
amelyre egyébként én nem emlékszem, hadd tegyem hozzá - számomra
semmiképpen nem azzal az eredménnyel jár, hogy a nemzeti léttel
kapcsolatos kifejezések elszaporodása egyenlő lenne a
nacionalizmus erősödésével. A nacionalizmus erősödése azonban
ettől függetlenül megfigyelhető volt.
- Egyik
könyvemben a Félelmek korának neveztem azt az időszakot, amikor
még a szabad választások előtt a kádári rendszer ellenfelei
egymás ellen fordultak. A nacionalizmustól való félelem a szabad
demokraták meghatározó személyiségeire is kiterjedt. Ön nem így
látja?
- Ez
most megint egy másik pálya. Nacionalizmuson, ugye, most a nemzeti
vonal szélsőséges megnyilvánulásait értjük? Ez a nacionalizmus
ennek az országnak már nagyon sokszor okozott kárt, és az már
érzékelhető volt '88-89-ben is, hogy egy ilyen irányú
elmozdulásra is számítani lehet. Ez ugye megint magyarázható
azzal, hogy negyven éven keresztül ezt a fajta érzést,
szemléletet - mindegy, hogy minek nevezzük - mesterségesen
elfojtották. Egy csomó dolog megvitatatlan, kibeszéletlen maradt,
nyilván ennek tudható be, hogy szélsőséges - szélsőségesen
nacionalista - nézetek is kezdtek felbukkanni, erőre kapni. És
erre a veszélyre az SZDSZ felhívta a figyelmet. Mert ezt a veszélyt
már érzékelte akkor is. Egyébként azt, hogy ez a veszély
valóban létezik, napjaink történései igazolják.
- Visszamennék
a történelembe, mégpedig Pelle János segítségével, akinek
nemrég jelent meg a könyve Jászi Oszkárról. Pelle azért is
érdekes most nekünk, mert egyik aláírója annak a levélnek,
amelyben hazai magyar zsidó értelmiségiek Izraellel való
szolidaritásuknak adnak hangot, ám e könyvben egyetértőleg idézi
Szekfű Gyula véleményét a polgári radikálisok vezéralakjáról.
"Szekfű Gyula Jászit és a mögötte álló értelmiségi
csoportot egyszerre vádolta az antiszemitizmus gerjesztésével,
felszínességgel, elvtelenséggel és doktriner elfogultsággal. A
polgári radikálisok minden bűne a zsidóság fejére szállt,
pedig ilyen bűn elég sok volt. A párt tagjai kitűntek minden
magyar specifikum lebecsülésében. (...) Gyökértelenségüket mi
sem mutatja inkább, mint hogy ez a polgári párt kénytelen volt a
polgárság esküdt ellenségével, a szociáldemokráciával
barátkozni" És akkor most jöjjenek a kérdések! Először
is: van-e, volt-e hajlandóság az SZDSZ-ben a magyar - és tegyük
hozzá: keresztény - specifikumok lebecsülésére? Gondolok itt
a micisapkára vagy a cápalátogatásra például.
- Szerintem
nem volt, és ma sem érhető tetten. Most lehet itt egyedi
megnyilvánulásokra hivatkozni és utána mindjárt azonosítani az
SZDSZ-szel, csak hogyha ezen az úton haladunk, akkor én nem tudok
olyan pártot, amelyikhez valamelyik közel álló személyiség ne
mondott volna valami olyat, amivel ha a pártot azonosítom, akkor
hová jutunk?! De tény, hogy az SZDSZ máshol fogta meg a dolgok
lényegét, más módon képzelte el az ország jövőjét, kevésbé
akart a múltból meríteni olyan szimbólumokat, amelyek valamikor
nagyon fontos szerepet töltöttek be, de amelyeknek az SZDSZ
véleménye szerint a jövőre nézve tényleges - közjogi vagy
egyéb meghatározó - szerepük nincsen. Tiszteletben tartja tehát
a hagyományokat, de azokon a helyeken kezeli őket, ahol most -
megítélése szerint - lenniük kell.
- Nem
valamiféle gyökértelenségre utal-e, hogy az SZDSZ 1994-ben
"kénytelen volt" a polgárság addigi esküdt
ellenségével, a szocialistákkal kormányra lépni?
- Nem
volt kénytelen kormányra lépni. Ez semmilyen gyökértelenségre
nem utal, ez fel sem vethető. Azt gondoljuk meg inkább, hogy
1988-90-ben a rendszerváltás volt a tét. 1994-ben pedig az volt a
kérdés, hogy tovább lehet-e vinni a rendszerváltás lendületét.
Ekkor már a közjogi részen, a politikai berendezkedésen
lényegében túl voltunk, de ezt az intézményrendszert is
erősítenünk kell, s főleg hátra volt még a gazdasági
rendszerváltás. Az SZDSZ '94-ben azért vállalta a koalíciót a
szocialista párttal, hogy segítse továbbvinni a rendszerváltás
folyamatát. Ma, amikor ugye 2002-t írunk, ezt már visszamenőleg
mindenki megkérdőjelezi, mert hajlamos mindenki elfelejteni, hogy
1994-ben a közvélemény-kutatások szerint az emberek elsöprő
többsége várta el az SZDSZ-től, hogy ha már behívták
koalícióba, menjen be. Kinek-kinek mások voltak a szempontjai. Az
SZDSZ-esek nyilván azt mondták, próbáljon meg minél többet
megvalósítani az elképzeléseiből. Voltak olyanok, akik azt
mondták, legyen csak ott és kontrollálja a szocialistákat. És
nyilván a szocialista szavazók azt akarták, hogy legyen egy
partnerük, ne legyenek egyedül. Ezért aztán konzervatív és nem
konzervatív beállítottságú, szemléletű emberek, sőt,
politikusok is azt mondták az SZDSZ-nek, hogy menjen be a
koalícióba.
- Tehát
konzervatív politikusok?
- Persze.
Ha most megmondanám, hogy MDF-es politikusok közül kik kerestek
meg ezzel, nagyon érdekes lista jönne össze.
- Úgy
gondolták, hogy még mindig jobb a rendszerváltozás
szempontjából...?
- Így
van! És hadd tegyem hozzá, hogy külföldről is kaptunk ilyen
típusú bíztatást. Az SZDSZ vállaljon kormányzati szerepet, azok
ugyanis, akik minket segíteni, támogatni akartak külföldön,
sokkal jobban tudják "eladni" az országot akkor, ha nem
egyedül az utódpárt áll ott a kormánynál, hanem az egyik
rendszerváltó párt is mellette van.
- Növelhette-e
a zsidósággal szembeni ellenszenvet - magyarán: gerjeszthette-e a
magyarországi antiszemitizmust - az SZDSZ felszínessége,
elvtelensége, doktriner elfogultsága? Mondhatjuk-e azt, hogy az
SZDSZ közvetve komoly szerepet játszott a MIÉP megszületésében
és megerősödésében?
- Miután
az SZDSZ szerintem nem elvtelen, nem doktriner és nem felszínes,
ezért a válaszom már eleve: nem. Ami pedig a MIÉP létrejöttét
illeti, annak a Magyar Demokrata Fórumon belüli okai voltak. Kár
itt külső okot keresni ennek a hátterében.
- Nem
mondható-e mégis az SZDSZ-ről, hogy amikor oly erőteljesen félt
a nacionalizmustól, ennek gerjedésétől, ezzel az egyébként
egészséges mértékű nemzeti kötődés ébredését, jelenlétét
is hajlamos volt elutasítani?
- Ez
az állítás egyszerűen nem állja meg a helyét! Az SZDSZ nem
utasította el. Az SZDSZ akkor lépett fel, amikor szélsőséges
formában és kirekesztő módon jelent meg, tehát
nacionalizmusként. Amikor valakik meg akarták mondani, hogy ki a
magyar, ki a nem magyar, ki a nemzeti, ki a nem nemzeti. Akkor,
amikor ez a szélsőségbe hajló nacionalizmus valakiket -
legalábbis szavakban - fenyegetni kezdett. Mert lehet itt hivatkozni
Jászi Oszkárra meg a pártjára, csak nem szabad elfelejteni, hogy
közben volt itt egy második világháború, és ennek
Magyarországon is mindenféle következményei voltak. És az a
fajta nacionalizmus, amely egészen a szélső pontig elment, s
aminek rettenetes következményei voltak az országra nézve,
bizonyos emlékeket gerjeszt egyesekben. És amikor olyan
kifejezéseket hallanak, amelyek emlékeztetik őket azokra az
időkre, akkor bennük félelmek gerjednek. Ha tetszik, ha nem,
tudomásul kell venni, és ez még akkor is igaz, ha nincs esélye
annak, hogy a hasonló szavak mögött esetleg valami hasonló
megtörténhessen.
- Megjegyzem,
Jászi Oszkárra természetesen azért hivatkozom, mert indulásakor
az SZDSZ az ő nevét is zászlajára tűzte, tehát példaképként
állította maga, illetve a rendszerváltoztató törekvései elé.
Ami pedig a félelmek gerjedésének okát és természetét illeti,
teljesen egyetértek önnel. De a félelem létezéséből az is
következik, hogy többször mondták ki valakire, hogy nacionalista,
antiszemita, mint ahányszor valakikben ezek a szélsőséges
érzületek, kirekesztő törekvések valóban feltámadtak, gyökeret
vertek volna. Ezért hiszem azt, hogy szerepe lehetett a szabad
demokratáknak és holdudvaruknak abban, hogy elhamarkodott,
igazságtalan ítéleteikkel némelyekből kiváltották azt a hamis
érzést, hogy ezek nem igazi magyarok, ezek idegenszívűek.
- Na
ez egy hülyeség! Mármint ez a végső következtetés. Viszont
menjünk vissza egy picit a kilencvenes évek elejére, mert azért a
problémák ott kezdődtek! Az biztos, hogy akkoriban megfigyelhető
volt, hogy a viták közepette - most nem tudom megragadni azt a
pillanatot, mikor történt először - egyszer csak kisiklottak a
dolgok. A vitatkozó felek álláspontja elkezdett kihúzni a szélső
pontok felé. Jeszenszky Géza például azt mondta, kizárólag azok
képviselik a nemzetet, akik most éppen kormányon vannak.3 Aminek
ugye az lett a következménye, hogy a Fidesz és az SZDSZ kivonult a
parlamenti ülésről. Jeszenszky szerintem nem gondolhatta egészen
így, ahogy mondta, az ő korábbi munkásságában ez nem volt
benne. Csak ez is mutatja, hogy akkor a viták hogyan zajlottak
éppen, hogyan ment ki a szélső pontra egy vélemény, amely
nyilván nem akart ennyire kimenni. Jellemzi a helyzetet, hogy ez
után a rosszul sikerült parlamenti felszólás után nem mondta
senki, hogy na jó-jó, ez egy kicsit valóban túlzás volt,
bocsánat, hanem kiálltak Jeszenszky mellett, és ezzel még jobban
elmérgesedett a helyzet. A másik oldal meg felhívta az ezek
szerint valóban létező nacionalizmusra, a valóban kibontakozó
veszélyekre a figyelmet. Tulajdonképpen itt kezdődött az ilyen
típusú szembenállás, ami 1998 után mintha még erőteljesebbé
vált volna, mintha még keményebb lenne, s kettéosztja a magyar
társadalmat. Mert ma már erről van szó.
- Jászi
Oszkár bécsi emigrációja idején ezt írja Naplójában Károlyi
Mihályról, akinek kormányában nemzetiségi miniszteri posztot
töltött be: "Az emigráció magányában és letörtségében
a legteljesebben szocialista, mégpedig baloldali szocialista lett.
Lelki állapota jelenleg, úgy látom, alig különbözik egy
húszéves marxistáétól." Károlyi egyébként a harmincas
évek elején ellátogatott a Szovjetunióba, felajánlotta a
szolgálatait, még azt is, hogy belép a kommunista pártba. A
kérdésem: Fodor Gábor és más SZDSZ-es prominensek mai kiállása
Károlyi Mihály mellett nem annak a demonstrálása-e, hogy ha már
választhatunk, inkább az internacionalizmust támogatjuk a
nacionalizmus ellenében?
- Amiről
beszélünk, az időnként a magyar liberalizmusnak, időnként meg a
magyar progressziónak a története...
- Meg
a magyar internacionalizmus története. Hiszen Jászi - Marxhoz
hasonlóan - úgy vélekedett, hogy a zsidóság emancipációját az
emberiség felszabadításán keresztül lehet elérni. Amikor tehát
a nacionalizmus és a szocializmus között kellett választani,
Jászi Oszkár, a radikális polgárság képviselője egyértelműen
az utóbbit választotta. 1920-ban a cseh, román, szerb
megszállókkal alkudozott - Landler Jenővel együtt - Horthy Miklós
ellenében. Emigrációs hadsereg létrehozásához kért támogatást,
hogy bevethesse az ország konszolidálásán fáradozó Horthy
ellen!
- Igen
ám, csakhogy ez magyar történelem, amiről beszélünk, nem
feltétlenül Marx Károly története. Amikor Károlyi Mihály
fellépett, azt az időszakot progresszívnek érzem, ahhoz képest,
ami azt megelőzően volt. Horthy fellépését meg nem szívesen
nevezném konszolidációnak. Azzal együtt sem, hogy a magyar
történelem szemétdombjára való véres diktatúrának tekintem a
'19-es vörös terrort. De ehhez képest sem tekintem
konszolidációnak mindazt, ami ezt követte a különböző
különítményekkel, a válaszul adott terrorral.
- A
különítmények után Bethlen István jött...
- Igen,
csak az a probléma ezzel, hogy a tizenkilencedik század
polgárosodása, a századvégi nagyon erős, soha nem látott
polgári fejlődés Magyarországon 1919 után visszafelé fordult,
lelassult, végül, ugye, a második világháborúban való
szégyenteljes részvételünkbe torkollott. És ez az időszak azért
mégsem tekinthető már a magyar történelem rendkívül
progresszív időszakának... Lett volna erre, a progresszióra, újra
lehetőség 1945 után, de hát aztán az ismert körülmények miatt
az megint elakadt. És most 1990 után megint lehetőséget kaptunk.
A nagy viták most arról szólnak, hogy vajon az az irány, amit mi
felveszünk, az milyen legyen, mennyire alakítsunk egy modern
országot, és mennyire révedjünk a múltba. És itt sajnos megint
kihúznak az álláspontok a szélekre. Mert én nekem semmilyen
problémám nincsen azzal, hogy miközben a jövő Magyarországát
építjük, figyeljünk a saját hagyományainkra, s vita szerintem
csak abban van, vagy abban lehetne, hogy ezeket a hagyományokat
mennyire építsük bele a jövőbe követendő megoldásainkba, vagy
pedig mennyire legyünk rájuk tekintettel, de egyébként csináljunk
valamit, ami a modern követelményeknek felel meg, ami az országot
valóban ráteszi arra a robogó vonatra, ami az egységesülő és
nagyon gyorsan fejlődő Európát jelentheti számunkra.
- Nem
hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a Bethlen Istvánnal kezdődő
időszakot én egészen másképp ítélem meg, de most az ön
véleményére voltam kíváncsi. Visszatérve a mába: hogyan került
Kuncze Gábor, a piarista az SZDSZ-be?
- Most
itt annak, ugye, hogy valaki piarista, vagy nem piarista, az én
megítélésem szerint nincs jelentősége, bár szívesen beszélek
erről is. '88-89-ben látszott, hogy itt változások lehetnek, s ha
valaki érdeklődött a közélet iránt, akkor a sajtóból, a
televíziós és rádiós vitákon keresztül figyelemmel kísérhette
azokat a vitákat, amelyek arról szóltak, hogy milyen is legyen ez
az átalakulás. És én akkor úgy ítéltem meg, hogy a Szabad
Demokraták Szövetsége tagjainak van olyan koherens
elképzelésrendszerük, amely számomra szimpatikus volt, világos
és elfogadható. És azoknak az embereknek, akik ezt akkor a
nyilvánosság előtt megszemélyesítették, a demokratikus
ellenzékbeli múltjuk révén van olyan személyes hitelük is,
amivel elképzeléseiket nagyon jól tudják a nyilvánosság előtt
képviselni.
- Úgy
tudom, nem ők voltak az elsők, akik megkeresték önt.
- Való
igaz. Kollegáim, ismerőseim között sokan voltak olyanok, akik a
Magyar Demokrata Fórumban már aktívan tevékenykedtek, és
csábítottak, hogy lépjek be oda. Ott is volt nálam az MDF
belépési nyilatkozata.
- Mi
tartotta vissza attól, hogy oda lépjen be?
- A
televíziós viták alapján a másik elképzelésrendszer, ami
egyébként szimpatikus volt, és sok mindenre megoldást ígért, az
a Magyar Demokrata Fórumé volt. Különösen attól kezdve, hogy
Antall József fellépett a nyilvánosság előtt. Ott, ugye, volt
egy olyan játék, hogy Csengey Dénes volt az, aki szenvedélyektől
átitatva tulajdonképpen elfogadható dolgokat mond, a későbbiek
során pedig Antall József volt az, aki higgadtan, egy egységes
rendszerbe foglaltan tudott beszélni az országról. A vitatkozó
felek álláspontjaiból azonban nekem többnyire a szabad
demokratáké volt a szimpatikus. Ami pedig a konkrét kérdést
illeti: Tökölön, ahol én azóta is élek, az MDF egy toborzó
gyűlést tartott. Én erre lementem, két előadó volt ott a
Fórumból. Az egyik Dénes János, akinek ismeretes a '90 utáni
pályafutása, az élete egyébként tiszteletre méltó számomra. A
másik pedig egy szigetszentmiklósi iskolaigazgató volt, aki a
mostani választásokon, csak mellesleg mondom, a MIÉP jelöltjeként
indul. Én őket, kettőjüket meghallgattam, s utána éreztem, hogy
nem ez az a párt, ahová én a közeljövőben be szándékozom
lépni. Hozzáteszem, ez olyan élmény volt számomra, hogy az
SZDSZ-be se léptem be, csak valamikor '92 végén.
- A
különféle indítékok megértése miatt fontos lenne pontosabban
tudni, hogy voltaképp mi riasztotta önt.
- Én
hőzöngésnek éreztem, amit mondtak, sokszor nem tűnt igaznak, a
megoldási javaslataikat kivitelezhetetlennek gondoltam. S már ott
megjelent egyfajta kilökése, kirekesztése az ország egy részének
a jövőből. És hogy itt térjek vissza a piarista iskolára: azt
nem szabad elfelejteni, hogy én '65-69 között jártam a
piaristákhoz, ott akkoriban egy nagyon nyitott szellemű nevelés
folyt. Minket arra tanítottak, hogy ne fogadjuk el kritika nélkül
a minket körülvevő világot, mert nem biztos, hogy az a létező
világok legjobbika. Olyan olvasmányokat adtak a kezünkbe, amikkel
felnyitották a szemünket. Kifejezetten vitatkozó szellemű iskola
volt, kollégiumban laktunk, nem volt más dolgunk, mint olvasni,
beszélgetni, a belső vitakörökben vitatkozni. Vagyis belőlem a
piaristák neveltek egy világra nyitott, mindig érdeklődő, az
újat kereső és a dogmákat, sémákat el nem fogadó embert. Ezért
én azóta is hálás vagyok nekik.
- Somogyi
János, aki egyébként belülről ismerhette az SZDSZ-t, azt írta
nemrég a Magyar Nemzetben, hogy Tölgyessy Péternek azért kellett
mennie a párt éléről, mert patriótább pártot szeretett volna
csinálni a Szabad Demokraták Szövetségéből. Ez pedig a párt
prominenseinek sehogy sem tetszett.
- Tölgyessy
Péter valóban konfliktusba került az SZDSZ vezetésével, és ő
akkor ott egy nagyon jó belső kampánnyal megnyerte az
elnökválasztást. De egy év alatt kiderült, hogy az a politikai
elképzelésrendszer, amit ő felvázolt, nem vezet sikerre, vagy ő
nem tudta sikerre vezetni. Ennek volt a következménye, hogy
1992-ben egy éles versenyben egyébként, de Pető Ivánt
választotta meg a tagság Tölgyessy ellenében. Ő tag maradt
különben, sokszor kritizálta az SZDSZ különböző döntéseit,
politikai állásfoglalásait, majd végül kiült a frakcióból,
'98-ban pedig a Fidesz színeiben indult. Őt mellesleg nagyra
tartom, és a mai napig jó viszonyban vagyunk. Neki egyébként
sokszor volt igaza ezekben a belső vitákban, amint az utóbb
kiderült, de sokszor nem volt igaza, ami utóbb szintén kiderült.
S noha nagy veszteségnek tartom a kiválását, különösen
búsongani rajta nem látom értelmét.
- Leginkább
miben volt igaza? Nem csakugyan abban, hogy szerette volna, hogy az
SZDSZ szervesebben illeszkedjen a magyar közéletbe, kulturális és
politikai életbe, vagy mondjuk úgy: hogy legyen patriótább?
- Bár
ez tőle tételesen is elhangzott - a patriótább párt kifejezés
-, de én mégsem ebben látom a dolog lényegét. Az, hogy mit
akart, szavakban ugyan megnyilvánult, de tettekben soha nem volt
képes végrehajtani, ezért aztán ő egy ilyen behajthatatlan
ígérete maradt a pártnak.
- Nem
azért nem tudta végrehajtani...?
- Az
biztos, hogy a gyakorlati lefordítására nem került sor, de erről
én még vitatkozni se vagyok hajlandó, mert nem látom semmi
értelmét. Én ugyanis nem gondolom azt, hogy az SZDSZ ne azért
tevékenykedne, hogy ez az ország minél jobban jöjjön ki a
rendszerváltásból, és minél több előnyét tudja a maga számára
megszerezni az európai csatlakozásnak. És ha én így tekintek az
SZDSZ-re, akkor nem tudok arról vitatkozni, hogy ki a patrióta, ki
a patriótább, meg ki a legpatriótább.
- És
arról sem, hogy miért jut egyáltalán ilyen következtetésre
Tölgyessy Péter?
- Ez
is egy belső vitának volt a következménye, hogy egy ilyen
szöveget elmondott, és én ebből semmilyen messzemenő
következtetést a pártra nézve levonni nem tudok.
- A
Fidesz talán annak köszönheti sikerét, hogy egyszerre veszi
komolyan a szent koronát és a gazdasági növekedést. Ugyan
megkérdőjelezhetetlen számomra, hogy az SZDSZ magyar párt, hogy
ekként a nemzet szerves része...
- Na
ugye, már volt értelme a beszélgetésünknek!
- ...ezzel
együtt úgy vélem, vannak fokozatok a tekintetben, hogy valaki
mennyire meri súlyán kezelni a szent koronát, vagy pedig ezt
összeférhetetlennek tartja az ország képzelt vagy valóságos
progressziójával. Úgy vélem, ahogy hajdan Jásziék is elsősorban
az univerzális, a nemzetközi fejlődés fontosságát tartották
szem előtt, s kevésbé tulajdonítottak jelentőséget a nemzeti
jelképeknek, a nemzeti kötődés erősítésének, ma az SZDSZ is
inkább a globalista folyamatok támogatásától várja, hogy az
ország sikeresen tudjon helyt állni a világversenyben.
- Én
nem így látom. Most nincsenek itt a Fideszesek, ezért csak egy
mondattal intézném el őket: szerintem ők egy jól kiszámított
politikai kalkuláció mentén szerepeket játszanak. De ettől
teljesen függetlenül az a vita valóban létezik, hogy milyen
szerepe van a szent koronának ma Magyarországon. Vannak, akik azt
mondják - valamilyen módon a szentkoronatant visszahozva -, hogy a
korona mindig is megtestesíti az ország egységét, közjogi
rendszerét, ezért ilyen értelemben a jövőre nézve is közjogi
funkciója van, s a parlamentben elhelyezve a korona jelenti
tulajdonképpen a történelmi Magyarországot. Most ezzel szemben az
SZDSZ azt mondja, hogy valóban, a korona a legszentebb ereklyénk,
nagyon fontos szerepe volt a történelmünk bizonyos időszakaiban,
ma azonban a közjogi berendezkedésünket, rendszerünket illetően
nincs ilyen szerepe, ezért nem is lenne szabad ilyenfajta szerepet
tulajdonítani neki. És ettől kezdve nem kell vitatkozni a
koronáról. Nem arról van tehát szó, hogy az SZDSZ ne ismerné el
a jelentőségét, vagy hogy ne gondolná azt, hogy a szerepe
időnként nagyon pozitív volt. Érdekes módon a szent koronát a
magyar nemesség olykor az uralkodó ellenében volt képes
felhasználni. Ez abban az időben mégiscsak progresszívnek volt
tekinthető. Ezeket mind el lehet ismerni, de semmi nem következik
ebből a harmadik évezred Magyarországára nézve.
- Az
SZDSZ milyen módon kötődik a hazai és nemzetközi zsidósághoz?
Ha van ilyen kötődés: nem tenne-e jót a pártnak, ha ezt nyíltan,
következetesen vállalná?
- De
hát a Szabad Demokraták Szövetsége egy liberális párt,
liberális filozófia mentén szerveződött, ennek a képviseletére
jött létre, és liberális pártként ezen elvek mentén képzeli
el az ország jövőjét és ezen elvek mentén teszi meg a különböző
javaslatait. Ebből a pozícióból ennél tovább lépni nincs
értelme: az SZDSZ nem etnikai alapon szerveződött párt, és erről
a kérdésről nem is vagyok hajlandó többet mondani, mert nem
látom értelmét.
- Nem
lehetne megkeresni azokat a szavakat, amelyek segítségével azt
juttathatnánk kifejezésre, hogy nem véletlen, hogy a hazai
zsidóság akár szavazataival, akár megnyilvánulásaival inkább
az SZDSZ-hez kötődik, mint mondjuk a MIÉP-hez, amelyről esetleg
úgy véli, hogy létében fenyegeti? Megkeresni azokat a szavakat,
azokat a valóságot valóságosan tükröző szavakat, amelyek
inkább tisztáznak, mintsem eltakarnak összefüggéseket?
- Szerintem
most sem takarnak el semmifajta összefüggést, de ilyen módon
közelítve a dolgot mégiscsak politikai filozófiák képviseletét
származási vagy etnikai alapon akarnánk levezetni. Én meg ezt nem
szeretném. Erről van szó.
- Akkor
meg mit lehet olyankor csinálni, ha egy létező dologról egyfelől
szólni akarok, másfelől el akarom kerülni, hogy szavaimból
veszedelmes következtetéseket vonjanak le? A között a szerintem
két hamis állítás között, hogy az SZDSZ zsidó párt volna,
vagy hogy semmi közük a zsidósághoz, szerintem meg lehet találni
azokat a kulturált megfogalmazásokat, amelyek egyfelől igazak,
másfelől veszélyeket sem rejtenek magukban.
- Én
meg azt gondolom, hogy ha egy pártról beszélünk és egy
filozófiai irányról beszélünk, akkor eltévedhetünk a különböző
itt felálló csapdák között, ha ezt megpróbáljuk feldúsítani
vagy lebutítani származási vagy etnikai alapon. Ezért nem megyek
bele ebbe a kérdésbe.
- De
nem gondolja, hogy ez is egy csapda: nem beszélni valamiről?
- Nem
gondolom, mert ez egyfajta sztereotípia, amit az SZDSZ-szel
kapcsolatban fel szoktak állítani, én meg nem akarom megengedni,
hogy ez a sztereotípia erősödjön.
- Nem
gyengülne inkább, ha valamit mondhatnánk erről?
- De
miért kéne erről bármit is kimondani?
- Mert
esetleg nagyon vaskosak és hamisak a sztereotípiák.
- Na
most, miért kezdjek el hamis sztereotípiákat magyarázni? Hogy
hátha azokban a hamis sztereotípiákban mégis van valami
valóságalap...?
- Mert
a hamis sztereotípiák itt Magyarországon is ártalmas
gondolatokra, veszedelmes megnyilvánulásokra vezethetnek.
- Akik
ezekben a sztereotípiákban hinni akarnak, és akiknek ezek az
ártalmas gondolatok élvezetet okoznak, azokkal nekem már nem sok
vitám lehet, meggyőzni úgyse nagyon fogom őket. Ezért aztán
inkább lemondok róluk és nem foglalkozom velük.
A
DACOS DÁVID-CSILLAGOS4
Beszélgetés Dr. Fónagy János miniszterrel
Beszélgetés Dr. Fónagy János miniszterrel
Egy
zsidó miniszter az antiszemitának festett Orbán kormányban.
Zsidó, mert annak született, nem tehet róla. Zsidó, mert ha
zsidóságáért bántják, nem hajlandó "kussolni";
dacból hordja nyakában a Dávid-csillagot. Olyan magyar, aki ha
millenniumi zászlót ad át, akár hetvenedszer is a hatása alá
került. Olyan magyar, aki ezen a tájékon azt kutatni, ki magyar,
ki nem magyar, ostobaságnak tartja. Olyan zsidó magyar, aki ha
begombolja ingét, nem látszik rajta, hogy zsidó; aki bemutatkozási
ceremóniájában mindig elmondja, hogy ő zsidó. Nem szereti azt
hallani, hogy "pedig te rendes ember vagy"; s nem szereti,
ha más feszeng, mert "a lendület" mondat vele valamit,
"miközben tényleg egy rendes ember, és tényleg nem azért
mondja". Olyan hivatalnoktípus, amelytől idegen a szolgalélek;
olyan Fidesz-tag, aki Orbán Viktorba lépett be. Olyan
csapatjátékos, aki akkor is tudja a dolgát, ha nem mondják;
tudja, hogy nem csatár, csak hátvéd; kompromisszum-ember, aki
kerüli az ütközéseket, de ha baj van, mégsem kíméli a támadót.
Olyan személyiség, akinek hiúsága mindig erősebb volt anyagi
vágyainál; az elmúlt négy év minden pillanatára örömmel
gondol vissza, "pedig nem egy közülük nagyon nehéz volt".
Olyan ember, akinek munkája révén gazdagodott egyén is, város
is, a választásokon mégis nagyot bukott; s ezt, mint mondja,
"egyszerűen nem értem". Ő Fónagy János, az
Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere, akivel néhány
nappal magas posztjáról való távozása előtt beszélgettünk.
(2002.
júniusában)
"Én
nem a Fideszbe,
hanem Orbán Viktorba léptem be"
hanem Orbán Viktorba léptem be"
- Hogyan
lett ön az Orbán-kormány minisztere? Hol akadtak önre?
- Az
elmúlt harminchat-harminchét évemet Ózdon töltöttem, miközben
egyébként pesti vagyok. '88-tól ott egy térségfejlesztő,
vállalkozásfejlesztő kis magáncéget vezettem...
- Már
'88-ban? Még két év a rendszerváltozásig...
- Vagy
az első voltam, vagy az elsők között. Elég botcsinálta módon
vágtunk bele. Ma már tudomány, sokan ráálltak, akkor azt se
tudtuk igazán, hogy hívják a tevékenységet. '81-től a
kohászatnál dolgoztam, és amikor a nyolcvanas évek közepén
néhányunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus
vaskohászatnak a világon mindenütt vége van, és a környékbeli
mintegy húszezer embernek új lehetőségeket kell keresni, először
a gyáron belül próbálkoztunk. Majd amikor láthatóvá vált,
hogy ott annyira erős az ellenállás, hiszen egy százhetven éves
üzemről volt szó, ahol az emberek dédapja, nagyapja is ott
dolgozott, akkor alapítottam a vállalkozást.
- Milyen
végzettséggel?
- Jogász.
Eredendően meg csónakkészítő asztalos... Nagyon rövid ideig
ügyvéd voltam, szintén rövid ideig a közigazgatásban dolgoztam,
aztán tizenöt évig téeszben mint jogász és ipari
főágazat-vezető, ha még emlékszik valaki ezekre a melléküzemágas
időkre. A mai napig működnek Putnokon azok az ipari üzemek, sok
évvel túlélve a termelőszövetkezetet, amiket 25-30 évvel
ezelőtt gründoltunk.
- Ezekben
a vállalkozásokban segítették önt a családi hagyományok?
- Nem.
- Szabad
tudni, hogy a szülei mivel foglalkoztak?
- Apukám
textilmérnök volt, anyukám meg gyógytornatanár.
- Tehát
tőlük függetlenül önben ott buzgott a vállalkozókedv...
- Még
kedv sem volt. Aki akkor legalább az újságolvasó szintjén
érdeklődött a dolgok iránt, az látta, hogy a hagyományos
vaskohászatnak vége van Pensylvániában, vége van a Ruhr vidéken,
vége van Sziléziában, vagy akár Svédországban, ahol pedig
minden ott van egy helyen, energia, alapanyag... Nyilvánvaló volt,
hogy előbb-utóbb ránk is ez a sors vár, ezért elkezdtük új
dolgon törni a fejünket. Nem egyedül én. És én nem tudok
angolul, ezért volt mellettem, és van mind a mai napig, egy-két
fiatalember, aki tud angolul. Ezek olyan jövő nyári gyerekek,
előfelvételisek meg egyetemisták, és '89-'90-ben az ilyen
tizenévesek kezdtek Ózdon fideszeskedni. Az én kis cégem, a Régió
Kft., ha nem is pártiroda lett, mert ez nem igaz, de a
sokszorosítójával meg a faxával sokat segített, mert ezek az
eszközök akkoriban még ritkaságszámba mentek. Mi lettünk kvázi
a technikai bázis. A Fidesz akkori vezetői, akik közül sokan ma
is azok, néha eljöttek, én meg elmeséltem, hogy mit csinálunk,
hogy csináljuk, min erőlködünk. Ami ehhez a történethez még
hozzátartozik, hogy én a nyolcvanas évek második felében
néhányszor eljöttem ide Budapestre a későbbi SZDSZ különféle
kezdeményezéseire. Ha jól emlékszem, Haraszti Miklósék hoztak
össze zsidó értelmiségi csoportokat, és ott három-négy ízben
próbáltam elmondani, hogy Ózdon százezer ember van
bizonytalanságban. Pár embert még gyerekkoromból ismertem,
gondoltam, hogy érdekelni fogja őket, mi van, és mi várható. A
legkevésbé sem érdekelt senkit. Vagy Medgyessy Péternek, aki
akkor miniszterelnök-helyettes volt, s egyszer éppen a térségben
járt, szintén szóltam az ózdiak helyzetéről, s és ő se
mondott még annyit se, hogy bikkmakk.
- Amikor
a szabad demokratákat megkereste, az is megfordult önben, hogy a
zsidó volta miatt esetleg könnyebben támogatáshoz jut a révükön?
- Én
nem a szabad demokratákhoz jöttem. Hanem emberekhez. Akiket
kisgyerekkoromból ismertem, vagy későbbről, az általános
iskolából. Az Új Lipótvárosban születtem, a Szent István
parkban nőttem fel, fiatalságom nagy részét a Margitszigeten egy
csónakházban meg a Lukács napozóján töltöttem. Ezért ismerek
annyi embert, a Jankovich Marcelltől a Baráth Eteléig... Szóval
eljöttek hozzánk a Fidesz vezetői, én elmondtam nekik, hogyan
látom a dolgokat, ők meg elkezdtek érdeklődni, adatokat kérdezni,
meg kíváncsiak voltak a véleményemre. Elsősorban a
foglalkoztatásról, munkanélküliségről, depressziós
térségekről, iparról, kohászatról. S végül megkérdezték, le
tudnám-e írni körülbelül egy oldalban, ha úgy alakul. Így
aztán '92 végén, amikor még korhatáros volt a Fidesz, előbb -
mindig így mondtam - a párt nagypapa tagozatának voltam a
vezetője, majd amikor felszabadították a korhatárt, intézményesen
is a Fidesz tagja lettem. '94-ben már indultam az országgyűlési
választásokon, és akkor egyéniben Ózdon a harmadik lettem, s ott
listán is a harmadik helyet szereztük meg, ami akkor egy jó
mutatvány volt, hiszen előtte volt a nagy bukás, a Fidesz
mélyrepülése. Gondolom ennek köszönhetően is abban az évben
indítottak a helyhatósági választásokon, Ózd térségfejlesztési
tanácsnoka lettem, valamint a Borsod megyei közgyűlés alelnöke
fideszes színekben. '95-ben megalakultak a különböző szakmai
kabinetek a párt mellett, és én is részt vettem Őry Csabáékkal
a foglalkoztatási, Matolcsy Györgyékkel pedig a kisvállalkozási
fejezet megírásában. '98-ban pedig egy pénteki napon felhívott
Chikán Attila, hogy mikor megyek Pestre. Én meg mondtam neki, hogy
amikor parancsolja. Azt hittem, valamilyen vállalkozásfejlesztési
témában akar velem beszélni. "Te tudod egyáltalán, miért
kell nekünk beszélni?" - kérdezte. Mondtam, hogy nem. "Orbán
engem kért fel miniszternek és te leszel a politikai államtitkár."
Így tudtam meg a dolgot. Szerencsémnek tartom, hogy két évig vele
dolgozhattam. Inkább elméleti ember volt, a fő feladata a
gazdasági minisztérium munkájának megtervezése és elindítása,
amikor pedig végzett ezzel, jött az új garnitúra, én meg
bekerültem a Miniszterelnöki Hivatalba. Az öt gazdasági tárca
koordinálását bízták rám. Megint egy nagyon izgalmas éve volt
életemnek, hiszen közvetlen a miniszterelnök mellett dolgozhattam
államtitkárként. Egy korábbi, vitatható sikereket hozó élet
után Orbán Viktor mellett lenni, nagyon nagy élményt és
elégtételt jelentett számomra... Végül pedig amikor Nógrádi
Lászlónak volt ez a szerencsétlen balesete, én lettem a
közlekedési és vízügyi miniszter.
- Minek
köszönhetően?
- Ezt
nem tudom.
- Kölcsönösen
becsülték egymást Orbán Viktorral?
- Ma
is azt mondom, hogy én nem a Fideszbe, hanem Orbán Viktorba léptem
be. A párt céljaival, alapállásával, törekvéseivel egyetértek,
de ami engem egy ilyen érdeklődő szimpatizánsnál sokkal jobban
odaköt, és a jövőben is oda fog kötni, az Orbán Viktor
személye.
- A
sajtó főáramában pedig elég sokat olvasni, hallani arról, hogy
ő milyen diktatórikus, despotikus. Ön is ezt tapasztalta?
- Előrebocsátom,
hogy nem is akarok az elfogulatlan szerepében tetszelegni. Először
is: Orbán Viktornak bármit meg lehet mondani. Beleértve az ellent
mondást is. Az egy más dolog, hogy meg kellett indokolnom, miért
gondolom másképp, de ha egybevágott a céllal, akkor ő azt abban
a pillanatban elfogadta. Ha nekem nem volt elég információm a
magam három papírján, és úgy javasoltam valamit, akkor odaadta
az ő öt papírját azzal, hogy olvassam el azt is, és utána is
azt gondolom, beszéljünk róla. De olyan, hogy hatalmi szóval
engem levert volna, olyan soha nem volt. Sőt, ami inkább a
legutóbbi másfél évre vonatkozik: esetenként nyomasztott az
önállóságom. Én ugye soha nem voltam korábban közlekedési
miniszter. Itt nagyon nagy ügyek vannak, nagyon nagy pénzek, s jó
lett volna tudni, mit gondol erről vagy arról. Nekem egyetlen
egyszer másfél év alatt nem mondta meg, hogy adott ügyben mit
csináljak. Én mentem volna hozzá, hogy így is lehet, meg úgy is
lehet, de ő azt mondta, te vagy a miniszter, döntsd el. A cél
világos volt. Az, hogy utat kell építeni, az tiszta volt. De hogy
hol épüljön, hogyan épüljön, abba ő soha nem szólt bele.
Másodszor pedig: vannak, akik összetévesztik az álszentséget a
demokráciával. A bizonytalanságot a demokráciával. "Csináljunk
valamit emberek, és akkor most mindenki szóljon hozzá!" Ez
nem demokrácia, hanem bizonytalanság. A kormányülésen ha egy
témában két vagy három miniszter eltérő véleményt nyilvánít,
abban a pillanatban az le van véve a napirendről, vissza van adva,
hogy "beszéljétek meg!". Nagyon világos és nagyon
határozott nézeteket vall dolgokról, esetenként nagyon emberi
kételyekkel. Nem tartja magát csalhatatlannak. Sőt, amióta
ismerem, s ez már kilencedik éve, az se fordult elő egyetlen
egyszer sem, hogy visszafordította volna a felelősséget. Hogy
nekem esett volna, miért nem mondtam akkor?! Pedig félelmetes
memóriája van, erről több kedves történetet őrzök...
- Mondjon
egyet!
- Talán
a '94-es választások előtt tartottunk Ózdon egy szakmai fórumot.
100-120 túlnyomórészt kohómérnök gyűlt össze. Orbán Viktor
előző este kint aludt Szilvásváradon, én vittem be reggel
kocsival, körülbelül húsz perc. Előtte soha nem járt kohászati
vállalatnál, s neki most tudni kellett, mi az öntecs, mi a buga,
mi a Martin, tehát egy csomó olyan dolog, ami egy kohómérnöknek
szentség, s nem veszi komolyan azt, aki ezeket nem tudja. Húsz perc
alatt tehát elmondtam ezeket, s ezen felül néhány számot, köztük
azt, hogy Magyarországnak mennyi acélra van szüksége. Akkor én
azt mondtam, hogy - mit tudom én - 1,7 millió tonna. Viktor aztán
tíztől fél kettőig 120 mérnökkel úgy beszélgetett, hogy azok
megesküdtek volna, ez biztos kohászatnál dolgozott valaha. Eltelt
nyolc év, s mi együtt voltunk kint Prágában, ahol az
acélbehozatali kontingensekről volt szó. A cseh miniszterelnök
felvetette, hogy a magyar acélbehozatalt csökkenteni kellene. Mire
azt feleltem, hogy ez nem lehetséges, mert Magyarországnak 2,5
millió tonnára van szüksége. Orbán Viktor erre megkérdezte,
hogy miért változott meg a véleményed. Nekem?! Mikor? Miről? Még
arra sem emlékeztem, hogy mi erről valaha is beszéltünk, ő meg a
számra is.
- Említette,
hogy a közlekedésben nagy pénzek vannak. A Fidesznek azért volt
szüksége a Vegyépszerre, hogy legyen egy erős gazdasági bázisa?
Hisz anyagi háttér nélkül még demokráciában sem lehet talpon
maradni. Vagy nem lehet erről beszélni?
- De
lehet. Csakhogy ennek a lényege nem a pénz. A hatalom óhatatlanul
a források feletti rendelkezési jogot is jelenti, amióta csak az
ember szervezett társadalmakban él. Ami viszont valóban a lényeg,
hogy a polgári kormány elhatározta, hogy egy új
gazdaságfilozófiát követ. Jelesül: a magyar gazdaságot úgy
kell alkalmassá tenni az Európai Unióba való részvételre, hogy
legalább a térségi súlya meglegyen. Tehát nem feltartott kézzel
bemenni az unióba, mert az egy kőkemény piacos társadalom. Ott az
erőt becsülik, a szó legjobb értelmében, következésképpen
nemcsak azért kellene - hogy a magam területéről beszéljek - a
magyar mélyépítőipart visszahozni, mert én szeretem ikszet vagy
ipszilont, vagy nem szeretem. Nem ez az érdekes. Hanem az az
érdekes, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből megvalósuló
sokmilliárdos fejlesztésnek az építési hasznát, majd az
üzemeltetési hasznát csak és kizárólag külföldi cégek viszik
el, akik egyébként nagyon jó munkát végeznek - tehát nem arról
van szó, hogy ezek ne volnának alkalmasak -, és ezek szereznek-e
ezekkel a munkákkal referenciákat mondjuk egy későbbi romániai,
szerbiai, ukrajnai útépítésre, vagy pedig magyar cégek is, és
ezt az "is"-t külön hangsúlyozom. Hiszen nem igaz az,
hogy a magyar mélyépítőiparból, útépítőiparból a
multinacionális cégek kimaradtak. A minisztérium hatáskörébe
tartozó költségvetési pénzek piacából - ez körülbelül évi
120-130 milliárd forint - 2001-ben 60 százalékot a multinacionális
cégek kaptak.
- Lehetséges,
hogy az MSZP-nek meg az SZDSZ-nek a maradék 40 százalék is sok,
hogy hazai cégekre áldozzák?
- Ezt
nem az én dolgom megítélni. Azt tudom, hogy a magyar mélyépítő
piacnak egy nagyon jelentős része multicég, de ezek magyar
munkaerővel és többnyire most már magyar menedzsmenttel is
dolgoznak. Tehát ezek nem ellenségek. Csupán azt nem akarjuk, hogy
csak ezek kerüljenek helyzetbe. Mert ez a világ legbiztosabban
fizető piaca, hiszen költségvetésből fizetik. Mint újságíró
bizonyára tudja, hogy ma munkát szerezni nehéz, utána meg az
ellenértékét kivasalni a megrendelőből. Ez egy biztos dolog, meg
van hirdetve, a költségvetés fizet mint a katonatiszt. Ha pedig
öt-tíz évre előre nézek, akkor az nem mindegy, hogy Európának
ezen a részén relatíve tőkeerős magyar vagy többségi magyar
tulajdonú cégek tudják Kelet-Európában vagy azon túl az
egyébként nagyon jelentős infrastruktúra-fejlesztéseket
csinálni, vagy azokban legalább részt venni, vagy pedig más
cégek. Mert amit jelentett nekünk az elmúlt 20-30 évben
Bajorország és Ausztria, mi azt kell hogy jelentsük az elkövetkező
évtizedekben Romániában, Ukrajnában, Oroszországban, Szerbiában,
Bulgáriában. Hogy ne legyen magyar cég, amelyik legalább a siker
reményében indulhat azokon a pályázatokon, ahol majd európai
pénzekből például Romániában utakat építenek, az egy
lehetetlen helyzet.
"A
legméltánytalanabb baloldali törekvés,
hogy a MIÉP-et ránk nyomták"
hogy a MIÉP-et ránk nyomták"
- Pályafutása
során előnynek, hátránynak számított vagy érdektelen volt,
hogy ön zsidó származású?
- Egy
darabig biztos nem is tudták, és utána is csak attól tudták,
hogy mondtam.
- Mióta
hordja nyakában a Dávid-csillagot?
-
'91-től, amikor Csurka Istvánnak hangzott el a Vasárnapi Újságban
egy pamfletje.
- És
azóta? Érdekessé vált, hogy zsidó?
- Nem
számított, és ma sem számít.
- Önt
mint zsidó minisztert hívták meg Izraelbe. Mit szólt hozzá Orbán
Viktor?
- Én
megkérdeztem tőle, ő meg mondta, hogy persze. A történethez
hozzátartozik, hogy azt hiszem, ez az ötödik vagy hatodik ilyen
konferencia volt, legjobb tudomásom szerint mindig hívtak
Magyarországról résztvevőket. A Horn-kormány idején egy vagy
két szabad demokrata vagy szocialista országgyűlési képviselő
ment el, kormánytagot soha nem küldtek.
- Pedig
ezt vártak volna?
- És
képviselőket. Én mondtam a miniszterelnöknek, hogy van egy ilyen,
ő meg mondta, hogy persze. Sőt, kérte, használjam ki a
lehetőséget, találkozzak minél több fontos emberrel, ezért nem
csak a konferencián üldögéltem, de miniszterekkel,
államtitkárokkal beszéltem.
- Egyébként
hogy érezte magát?
- Nem
először voltam kint. Négy évvel ezelőtt jártam már ott
turistaként. Ha röviden kell válaszolnom, akkor mind a két
esetben jól. Azzal együtt is, hogy a kettő gyökeresen eltért. Az
első egy tipikus turistaút, amikor öt nap alatt harminc napra való
látnivalót néztünk meg - kiszállni, megnézni, beszállni, ezt
biztos ismeri. A mostani látogatás hangulatát pedig egyebek
mellett az is meghatározta, hogy éppen akkor kapták azt a hajót a
Vörös tengeren...
- A
palesztinok csempészett fegyverszállítmányával.
- Igen,
mi meg épp választások előtt voltunk, s engem óhatatlanul
kérdezgettek a kilátásokról.
- Valóban
tapasztalható volt az attól való félelem, hogy a MIÉP
szélsőjobbra tereli a Fideszt?
- Nem.
Érdekes különben, hogy ezt a kérdést nem most hallom először.
Orbán Viktor személyét ott pártállásra való tekintet nélkül
nagyra becsülték, és sem a nacionalizmus, még kevésbé az
antiszemitizmus fel sem merült a személyével kapcsolatban. Az
viszont kétségkívül felmerült, mindenki megkérdezte, hogy mi
van akkor, ha a MIÉP bekerül, mi pedig nem elegendő mértékben
nyerünk, akkor vállaljuk-e a koalíciót. Erre az volt a szokvány
válaszom, hogy úgy fogunk nyerni, hogy elegendő legyen. Erre azt
felelték, hogy álljon meg a menet, '98 előtt is azt mondtátok,
hogy nem fogtok a Torgyánnal összeállni, s mégis összeálltatok.
Megjegyzem, nekik kezükben volt a szószedete minden
nyilatkozatunknak, mert voltak, akik gondoskodtak s szerintem mind a
mai napig gondoskodnak arról, hogy egy meglehetősen sajátosan
összeállított irodalomgyűjteményt naponta vagy hetenként
megkapjanak azok a világban, akik ezt igénylik. Nos, a felvetésükre
mindig azt válaszoltam, hogy legjobb meggyőződésem szerint a MIÉP
nem fog bekerülni a magyar parlamentbe, s én ezt a legőszintébben
gondoltam. Nem alábecsülve a MIÉP erejét, ugyanakkor azzal a
meggyőződéssel, hogy a MIÉP sem egységes, van néhány
hangadója, véleményvezére... De azt hiszem, itt megint
messzebbről kell kezdeni, mégpedig onnan, hogy az antiszemitizmus
egy történelmi kategória, kétezer éve megvan, s azt gondolom,
önnek nem kell különösebben bizonygatnom, hogy Magyarországon
túl nagy árat fizetett a zsidó kisebbség az elmúlt évszázadban,
s ez meghatározza az egész kérdés akusztikáját. Nem lehet
vallástörténeti vagy kulturális jelenségként felfogni,
leegyszerűsíteni. Most szombat éjszaka is, este tíztől éjjel
háromig az egyik polgári körben kifejezetten arról folyt a
beszélgetés, hogy a történelmi előzmények miatt mást hallunk
ki a szavakból, mint amit valóban tartalmaznak. Amiben
nyilvánvalóan benne van egy genetikai félelem, benne vannak a
rossz tapasztalatok, benne van egy állandó feszültség, ami aztán
felnagyítja a valós képeket. Mindezt arra mondom, hogy egyfelől
érthető, miért félnek annyira a MIÉP-től, másfelől számomra
mégsem egységes párt, ha arra gondolok, hogy sok képviselőjével
nagyon jól elvagyok, jól tudunk együtt dolgozni. Lehet, hogy
bizonyos dolgokat másképp, keményebben fogalmaz meg, mint én,
mást lát távlatosan, de nem szélsőséges. Miközben a MIÉP-nek
valóban vannak nagyon szélsőséges megnyilatkozásai is, amiket én
sem szeretek hallani. S még annyit ehhez, hogy én nem hittem abban,
hogy vannak rejtőzködő MIÉP-szavazók, ezért is mondtam, biztos,
hogy a MIÉP nem fog bejutni.
- Ez
azért lehetett puszta remény is, hiszen ha a Fidesz nem jön elő a
Terror Házával, a Benes-dekrétumokkal, a kokárdával, Csurka
István pedig az akár 20 százalékos MIÉP-sikerrel és a Fidesz
javára való visszaléptetés ötletével, a MIÉP ma bent ül az
országgyűlésben. Hát még ha a részvételi arány is kicsit
alacsonyabb lett volna az első választási fordulóban.
- Ez
a "mi lett volna, ha..." kategóriája. Én azt tudom, hogy
mit mondtam. Hogy a MIÉP nem fog bekerülni, és a Fidesz-MDF
egyedül fog kormányozni. Különben kint is elmondtam, a kampány
során is felhívtam rá a figyelmet, hogy ezek a nagy pártok mind
gyűjtőpártok, és nyilvánvaló, hogy a Fidesznek egy keményebb,
jobboldali választórétege, és a MIÉP nemzeti radikálisai
összecsúsznak. Éppen ezért a legméltánytalanabb baloldali
törekvésnek az összes közül azt tartom, hogy a MIÉP-et ránk
nyomták. Engem itt a minisztériumban miépes szakszervezeti ember
jelentett fel, az egyetlen, aki valaha is büntető ügyben
feljelentett.
- Azt
hogyan értékeli, hogy Orbán Viktor tiszteletét tette a Vasárnapi
Újságnál és a Magyar Demokratánál? Önben nem keltett félelmet?
- Nem.
Azt, hogy ezt a miniszterelnök hogyan ítélni meg, azt tőle kell
megkérdezni. Én a Demokratát egy jobboldali, közéleti, sokféle
véleménynek teret adó lapnak tartom, a Vasárnapi Újság
hangütése azonban nem szimpatikus számomra, sose volt az, és ezt
soha nem is titkoltam. Nem az én világom.
"A
bemutatkozás során mindig elmondtam,
hogy zsidó vagyok"
hogy zsidó vagyok"
- Önnek
egyébként mit jelent a zsidósága? Vallásos kötődést? Kötődést
a hagyományokhoz? Származást?
- Egyiket
sem. Dacot. Én szégyen szemre semmi olyan ismeret birtokában nem
voltam ötvenöt éves koromig, ami illett volna. Nem vagyok hívő,
nem vagyok vallásos, történelmi ismereteken kívül a zsidóság
semmit nem jelentett számomra.
- És
Csurka István jegyzete tette volna zsidóvá?
- Nem.
Hanem az, hogy én annak születtem. Én erről nem tehetek.
- De
ha emiatt akarják bántani, az felébreszti önben a zsidót?
- Így
van! Mert az, hogy én kussoljak, hogy én diplomatikusan
takargassam... Azt hiszem, ha én begombolom az ingem, rajtam nem
nagyon látszik, hogy zsidó vagyok. De azt, hogy én kussoljak, csak
azért, mert annak születtem? Hogy én feszengjek - nem tudom,
ismeri-e ezt az érzést? Amikor egy társaságban valaki rosszul
viselkedik, s az asztalnál én szégyellem magam, ahelyett, hogy ő
szégyellné. Hogy én feszengjek másnak az otrombasága miatt, azt
azért nem.
- Ha
véletlenül be van gombolva az inge, s nem látszik a Dávid-csillag
a nyakában, ugyanakkor a társaságában elkezdenek "zsidózni",
akkor ön mit csinál?
- Szólok.
- Hogyan?
- Nagyon
sokan nem értették, mert hiszen nem vagyok hívő, nincsenek meg
azok az ismereteim, amiket gyerekkorban szokás elsajátítani az
őseinkről, én meg csak mostanság próbáltam megtanulni a szó
legszorosabb értelmében, hozzáteszem, nem túl sok sikerrel, éppen
azért, mert nincs affinitásom iránta... Szóval sokan nem
értették, miért teszem, de én amikor új helyre mentem dolgozni,
a bemutatkozás során mindig elmondtam, hogy zsidó vagyok.
- Már
rendszerváltás előtt is?
- Persze,
előtte is. Mert, mit tudom én, református községekben voltam
téeszjogász, ahol engem nagyon szerettek. Egy gömöri református
parasztember volt - nyugodjon békében, decemberben halt meg -, akit
én apámként szerettem és becsültem egész a haláláig. Szóval
ezek református falvak voltak, én nem voltam templomba járó
ember, máshova se igen jártam, tehát az ilyen zárt közösségekben
meg kell mondani, hogy én ki vagyok, már csak azért is, hogy ő ne
érezze magát kényelmetlenül, ha a lendület mondat vele valamit.
Egyébként nagyon ritkán került arra sor, hogy bármilyen kiszólás
legyen. Az én bemutatkozási ceremóniámban tehát benne volt ez,
pusztán praktikus okokból, hogy ne kelljen aztán hallgatni a
"pedig te rendes ember vagy" kezdetű dumát. Óvatosságból,
a kényes szituációktól való félelmem mondatta velem.
- Most
félelem vagy kényelem inkább?
- Kényelem,
ez így korrektebb. Ne az legyen, hogy aztán azért utáljon engem,
mert ő elszólta magát. Mert ha ilyenkor hallgatok, nekem marad egy
rossz érzésem, ha pedig szólok neki, hogy ne nekem mond, mert én
is az vagyok, akkor ő kezd el feszengeni, miközben tényleg egy
rendes ember, és tényleg nem azért mondja.
- Vegyünk
egy olyan esetet, amikor ön olyan társaságba csöppent, amelyet
előzetesen nem volt módja felvilágosítani, s valaki elszólta
magát. Mit tett?
- Akkor
én szóltam, akár idegen helyen is.
- Na
de hogyan? Hogyan oldja fel a feszültséget?
- Biztatom,
hogy "Nekem mondja!" És akkor zavarba jönnek az emberek.
Legutóbb például Szentendrén, ahol a virágüzletben a zsidó
temetőn folyt a vita, költsön vagy ne költsön rá az állam,
akkor az egyik nagyhangú embernek azt mondtam, hogy ha fontos neki a
zsidó temető, mielőtt pénzt kér, kaszálja le a gazt, én is ezt
tettem, a másiknak pedig azt mondtam, hogy vagy adnak a temetőkre,
de akkor adjanak mindenhova, vagy pedig mondják azt, hogy nincs
pénz, ezt elfogadom, mert tudom, hogyan állnak az önkormányzatok...
És akkor mindkettő elkezdte kínosan érezni magát, elkezdett
magyarázkodni... Az emberek nagy részének elég ennyi, hogy
zavarba jöjjön.
- Lehet,
hogy ön megtalálta a megoldást, hogyan lehet szót érteni ebben a
kérdésben?
- Én
csak a magam tapasztalatait mondom. Az emberek túlnyomó többsége
ezt a fajta szókimondást jóindulattal veszi.
- Mert
hogy nem a rosszindulat dolgozik benne, amikor zsidózik?
- Persze.
A világon az is zsidózik, akik életében nem látott még zsidót.
Ez benne van az európai kultúrtörténetben. "Tessék mondani,
van a faluban zsidó? Van, de meg ne mondja neki!" Elég
nagypofájú vagyok, a legtöbb zsidó viccet én tudom... Kérdezte,
hogyan éreztem magam Izraelben. Mint mondtam, jól, de általában
azért nem tetszik az ottani hangulat, a háborútól függetlenül
sem...
- Megragadható,
hogy miért nem? Ott nem tudja elég magyarnak érezni magát?
- Igen...
- És
teljesen zsidónak?
- Nem,
nem akarom teljesen zsidónak érezni magam. Én egy zsidó
családokból született magyar vagyok. Ha megengedi, én ezt
ostobaságnak tartom, hogy ki magyar, ki nem magyar. Én a saját
lányomnak, aki Ózdon született, megcsináltam a kérésére a
származási tábláját. Én apai ágon részben Tolna megyei
vagyok, részben csernoviczi, vagyis galíciai. Anyai ágon az
1600-as évekig visszamenőleg Magyartata, Tatatóváros, előtte nem
tudom, de zsidó családok. Feleségem apai ágon zipszer, vagyis
felvidéki szász, anyai ágon Tisza menti és Tisza felvidéki
gazdák, parasztok. Ezek után megszületik egy gyerek Ózdon, és
most mondja meg valaki, hogy ő kicsoda. Egyáltalán, itt a
Duna-Tisza közén, nagyon becsülöm, aki Álmosig, Kundig, vagy mit
tudom én, kiig, vissza tudja vezetni a vélt családfáját, de én
ezt egy elég nagy baromságnak tartom. Az, aki itt születik,
magyarul beszél, itt dolgozik, itt fizet adót, és úgy megy el
bárhová a világba, hogy azért két hét múlva jönne haza... Én
ezért nem szeretem a disszidenseket, sem a saját családomban, sem
másutt, nekem ne jöjjön Kaliforniából valaki, hogy kedves
barátom, mit kellene itt csinálni Ózdon. B...a az anyját, maradt
volna itt, és csinálja. Ne nekem dumáljon. Én elfogadom, hogy
innen néhány embernek hol ilyen, hol olyan okból menni kellett, de
messze nem annyinak, mint amennyi itt előadja az üldözöttet. S
azért nem tudom elfogadni, mert én nagyon szerettem és szeretek
utazni, de azért egy-két hét múltán a világ legjobb helyén is
úgy voltam, hogy azért most már gyerünk haza. Én még Ózdot is,
a környékét, nagyon szeretem, szoktam mondani, hogy én ott
dolgoztam, ahová más nyaralni jár. Nem tudom, mennyire ismeri a
Sajó-völgyet, vagy a gömöri részeket, az a világ legszebb
helye, nem szólva arról, milyen jól érzem ott magam az emberek
között.
- Olyan
közvetlenek?
- Nem.
A gömöri gazdaemberben van távolságtartás, nem szereti, ha
veregetik a vállát, cserében ő sem teszi. Nekem ott öt évembe
tellett, amíg összetegeződtem a főnökömmel, és az nekem ma is
egy nagy tisztesség, hogy az az ember öt év múltán azt mondta a
pincéjében, hogy egészségedre. Ezért mondom tehát: az, hogy az
ember magyarnak érzi magát, vagy zsidónak... Én nem érzem magam
zsidónak, hiszen semmilyen kulturális vagy egyéb dolog nincs
bennem, de tudom, hogy annak születtem. Attól, mert én
kinyilvánítom, hogy nem vagyok, attól én még az vagyok. A régi
történet: "Maga zsidó?" "Nem, csak az apám meg az
anyám."
"Egy
meglehetősen szűk csoport
igenis generálja"
igenis generálja"
- Amikor
izraeli meghívása folytán nyilvánvalóvá vált, hogy ön zsidó,
megtámadta-e ezért bárki is? Jöttek-e a rosszindulatú
megjegyzések, célzások? Mindenesetre az Internet egyik vitafórumán
ön egyszeriben téma lett.
- Nem
ismerem az Internet világát, be se kapcsolom a számítógépet, ez
eléggé kimaradt az életemből. Ezért sem tudok ilyen esetekről
beszámolni. Ugyanakkor több izraeli újság meg egy televízió
keresett meg majdnem ugyanilyen kérdésekkel, például hogyan élem
meg, hogy magyar kormány miniszterekén zsidó konferencián veszek
részt. Mondtam, hogy sehogy, mert bár valóban a magyar kormánynak
vagyok az egyik minisztere, akinek apja-anyja zsidó volt,
következésképpen én is az vagyok, de miért kéne ezt nekem
valahogy is megélnem? Ugyanezt tudom mondani a különféle itthoni
zsidó körökre, amelyekkel kapcsolatban bizonyos szakmai
feladatokat látok el a miniszterelnök jóvoltából. Például a
konzervatív zsidó fiatalság néhány csoportjára, akik szintén
keresik a maguk válaszait, mert ha tetszik, ha nem, ez ma egy téma.
Tehát ők is megkérdezték, mit jelent ez nekem, meg ért-e támadás
engem, s nekik is azt mondtam, hogy nem, semmi, utána pedig
visszakérdeztem, miért, ők hogyan gondolják, s ők azt mondták,
amit én, bevallom, hallani is szerettem volna, és egyre több
helyről szeretnék hallani, hogy kellenek azok a hídemberek...?
Köztesemberek...? Ami nem mindig hálás dolog, mert van, akinek nem
vagyok elég zsidó, s van, akinek nem vagyok elég magyar. De én
nem akarom megváltani a világot, nem vagyok egy mártír, nincsenek
ilyen ambícióim, de az, hogy én erről ott is beszélgetek, és az
izraeli újság főszerkesztőjével is beszélgetek, úgy gondolom,
hogy ez nem rossz. Nem tudom, hogy mire lesz jó...
- Például
a félelmek eloszlatására, nem? Különben pedig, amikor Orbán
Viktort és pártját, politikáját antiszemitának bélyegezték,
amikor a MIÉP-et a nyakukba akarták varrni, ön szerint e mögött
egy álságos szándék húzódhatott, vagy a tényleges félelem.
- A
kettő szorosan összefügg. A valósan meglevő indulatokat és
félelmeket egy meglehetősen szűk csoport cinikusan saját céljai
érdekében igenis generálja. Ez nekem meggyőződésem.
- Mitől?
Annyira igazságtalanok ezek a támadások?
- Megint
távolabb kell kezdenem. Persze, hogy van Magyarországon
antiszemitizmus. Van az Egyesült Államokban, tessék olvasni, van
Franciaországban...
- Ahol
mostanság zsinagógákat gyújtanak fel...
- Persze.
És ez sehol nem jó, hogy van, sehol nem helyeselhető, sehol nem
szabad neki tapsolni. Aki ennek tapsol, az elítélendő. Az előbb
mondottam, hogy nyilvánvaló, Magyarországon pár tízezer embernek
más a hallása, az enyém is. Mást hallunk ki. De akkor is
leszögezendő: bár van antiszemitizmus, de nem kormány, nem rezsim
szinten. Orbán Viktorról kérdezett az előbb. Ő olyan mértékig
nem antiszemita, hogy a nyilvánosság által kevésbé ismert,
belső, bizalmas baráti körének számos tagja zsidó. Nem vallásos
zsidó, de zsidó. Onnan tudom, hogy amikor magamról megemlítem,
akkor azt mondják, nekem ne dumálj, mert én is az vagyok.
- Díszzsidó?
- Mit
ért díszzsidón?
- Én
semmit, de az a szűk kör, amelyről az előbb említést tett,
publicisztikáiban előszeretettel nevezi díszzsidónak azt, aki a
jobboldalon vagy Orbán Viktor közelében áll. Sőt, már azokat
is, akik csupán nem szállnak szembe a jobboldallal, mint például
Baló György, Betlen János...
- Ebben
az értelemben azt sem tartom tragédiának, ha díszzsidónak
hívnak, mert akármilyen a minősítésem, itt vagyok, itt voltam,
és még itt leszek szerdáig, és punktum. A tartalom messze több,
mint a címke. Orbán Viktorral én nem zsidóként ismerkedtem meg,
és biztos eltelt négy-öt év, amíg ez egyszer szóba került. Nem
azzal mentem hozzá 90 elején, hogy én zsidó vagyok, és ez még
egyszer jól jöhet neked itt a tablón. De úgy gondolom, hogy éppen
a sajátos magyar belpolitikai viszonyok miatt, jó azt deklarálni,
hogy igenis, a magyar polgári kormánynak van zsidó minisztere. Jó
lenne, ha ennek nem lenne jelentősége, de sajnos a világ nem
ilyen. És amíg azt mondják, hogy ennek a kormánynak vannak
antiszemita attitűdjei, addig én úgy gondolom, hogy van
jelentősége hangoztatni, hogy van zsidó tagja - és nem is egy - a
kormánynak. Itt van például Kövér László állítólagos
antiszemitizmusa. Én azt hiszem, igen jól ismerem az idevágó
nézeteit. Reálpolitikai, értékelő nézeteit. Biztosan sokan nem
értenek velem egyet, de felelősséggel állítom: a Kövér Laci
egyszerűen jóval okosabb annál, intelligensebb annál, minden
esetenként vehemens kiszólása ellenére, semhogy antiszemita
legyen. Egy okos, kultúrált ember az nem antiszemita. Az eszével
tudja, hogy nem lehet, mert nem fér bele abba a gondolkodási körbe,
amiben mozog.
- Az
antiszemitizmust nem az érzelmek táplálják?
- Messzemenőig
nem csak érzelem kérdése. A beszélgetések során elő-előbukkan
a szokásos szöveg, hogy ne mondd már, hogy én antiszemita vagyok,
a Klein bácsi a mi szomszédunk volt, hát mi odajártunk át, és
minden nagyon jó volt; a következő pillanatban meg: Te, én úgy
utáltam a Kleint, nem is tudtam, hogy zsidó volt, de - mit tudom én
- mindig ellopta a csirkéimet. Ha véletlenül egybeesik a rosszal,
akkor számít, hogy zsidó, ha meg nem esik egybe, akkor nem
érdekes, hogy mi.
- De
mit számít a tablón egy vagy két zsidó, ha azt várják, hogy
Orbán Viktor minden nap határolódjon el minden antiszemita
jelenségtől?
- Azt
gondolom, hogy nem lehet minden nap elhatárolódni, mint ahogy nem
lehet minden nap kiállni, hogy én nem loptam, vagy hogy én nem
vagyok antiszemita. Ami pedig a cselekvést illeti az elmúlt négy
évben... Nem készültem számokkal, de azt állítom, hogy annyi
szervezeti, intézményi, - kicsit félve hozzáteszem - anyagi
támogatást a zsidóság még egyetlen kormány alatt sem kapott,
mint most. Sem az Antall-, sem a Horn-kormány nem delegált a német
zsidó-jóvátételi kuratóriumba kormányembert, mert úgy voltak
vele, hogy jobb ebből kimaradni. Az Orbán-kormány delegált
először az osztrák jóvátételi alapítványba kormánytagot,
hogy igenis, próbálja elérni - egyébként sikerült -, hogy a
magyar zsidóságnak az a szerencsétlen, tényleg csak pár ezer,
nyolcvan feletti tagja megkapja a kényszermunkáért azt a
kárpótlást, amit meg kap az ukrán, a lengyel, a szlovák, a
horvát...
"Ki
ér többet, aki a Don-kanyarban fagyott meg,
vagy akit a Dunába lőttek..."
vagy akit a Dunába lőttek..."
- Akkor
már csak a következőt nem értem: ha van valaki, akinek minderről
tudnia kell, az a hazai zsidóság. Hogy létezik ezek után, hogy
amikor antiszemitizmussal vádolták az Orbán-kormányt, akkor nem
léptek fel a védelmére?
- A
magyar zsidóság, az egy megfoghatatlan dolog. Egy része
rejtőzködő, tehát nem nagyon akar zsidóságáról beszélni,
mert például nagyszülei, szülei Mauthausenben maradtak, őt
hagyják békén, őt nem érdekli... A jelentős része ilyen. A
másik része, az igazán hívő része, amely elég kis csoport
egyébként, nagyobb részt konzervatív. Nem akarok itt általam nem
ismert fogalmakkal dobálózni, de a biblia kiválasztott népe
eredendően nem lehet liberális. Az a nép, amelyik az arisztokrácia
éceszével mondhatja magáról, hogy az úr választott népe, az
nem lehet liberális.
- A
Szombatban viszont éppen azt a megállapítást olvastam a minap,
hogy a zsidóság jellemzően a baloldalhoz kötődik.
- Ez
nagyon nem igaz.
- Márpedig
tőlem is megkérdezték, hogyan lehetek én jobboldali, nem láttam
a filmeket az ellenállókról meg a koncentrációs táborokról?
- Ez
akkor is nagyon leegyszerűsítése a kérdésnek. Én sem szeretem a
MIÉP-es rendezvényeken az Árpád-sávos zászlókat, mert rossz
történelmi asszociációkat ébreszt bennem.
- Éppen
ezek miatt a rossz történelmi asszociációk miatt bízik jobban a
zsidóság a baloldalban.
- Ezért
utaltam arra, hogy van egy nagyon tudatos, szűk réteg, amelyik ezt
tudja, és ezeket a valós alapokon nyugvó, valós félelmeket
állandóan táplálja. Ahelyett, hogy mindig csakis konkrétumokról
beszélne. Ledöntötték a zsidó temetőben a sírokat? Helytelen.
Elítéljük, és adunk húszezer forintot a helyreállításra, mert
állami feladatnak tekintjük - de ledöntötték Franciaországban
is, Dániában és másutt is. Vagyis néhány belőtt gyerek
randalírozásából, köztörvényes bűncselekményéből ne
csináljunk nagypolitikát! Hogy az a pár suhanc miért pont a zsidó
temetőbe megy randalírozni, ez megint a kulturális tradíció:
nyilván ennek megfelelő kiszólásokat hall otthon. Nem azt mondom,
hogy ezzel együtt kell élni, mert nem kell vele együtt élni, de
nem kell belőle sötét jóslásokba bocsátkozni.
- És
amikor a zsidóság egy szűkebb köre sötét jóslásokba
bocsátkozik, ez a konzervatív rész miért nem hallatja a hangját?
- Mert
nincs hangja. Mert a zsidó szervezetek nagy része több évtizede
működik, s ezeknek a választási, tisztújítási procedúráiban
nagyon kevesen vesznek részt. Ha Magyarországon ma van - sokat
mondok - nyolcvan-százezer zsidó, illetve születése alapján ma
magát zsidónak nevezhető ember, akkor ebből legalább
ötven-hatvanezer, aki az egészből kimarad, nem érdekli őt, talán
egy kicsit fél is, leélte az életét, most már hagyják őt
békén. Van aztán egy idősebb korosztály, velem egykorúak vagy
még idősebbek, akik életkoruknál fogva átéltek bizonyos
dolgokat, akikben benne van a félelem, úgy gondolom, mindenki által
tolerált félelem. Néhány ezer olyan ember van, aki tudatos, tehát
zsidóként élt, hívő, templomba jár, szokásokat tart. És van
néhány száz ember, aki a zsidó intézmények tevékenységében,
ha másképp nem, hallgatóként részt vesz. A százezerből ez a
néhány száz adja annak a négy-öt-hat ilyen-olyan zsidó
szervezetnek az aktív tagját. Ezeket csak az elmúlt három évben
ismertem meg, korábban nem találkoztam velük.
- Őket
nem a zsidó büszkeség vagy dac mozgatja?
- Nem.
- Akkor
mi?
- Még
őket sem lehet egyformán megítélni. Vannak ezek között olyan
emberek, akik tényleg önzetlenül, vagy hozzám hasonlóan, dacból
teszik, amit tesznek. De egy részük főállású zsidó. Azok abból
élnek, hogy zsidók. Ettől még nem gazemberek, de messze nem úgy
gondolkodnak, mint mondjuk én.
- Szántó
T. Gábor, a Szombat című lap főszerkesztője az egyik
holocaust-emléknapon a következőt mondta: "Mi, a szervezett
zsidó közösség vészkorszak után született tagjai úgy véljük:
új társadalmi szerződés volna kívánatos. Ennek megkötésére
hívjuk fel a nemzet demokratikus meggyőződésű többségét."
Ön mit ajánlana belevenni egy ilyen szerződésbe?
- Előrebocsátom,
hogy én őt személyesen nem ismerem, de a szóban forgó beszédét
elolvastam...
- Az
Élet- és Irodalomban jelent meg.
- Bizonyára
másutt találkoztam vele, mert bevallom, habár '57 februárjától
voltam előfizetője az ÉS-nek, három évvel ezelőtt lemondtam,
mert olvashatatlannak találtam. Negyven év után fosztottam meg
magam kedvenc vasárnap reggeli olvasmányomtól, mert egyszerűen
dührohamokat kaptam tőle.
- Egyoldalúsága
miatt?
- Igen.
- Az
a szűk kör, amelyet említett...
- Igen,
az hangadó itt is, meg másutt is. Ritkán nézek televíziót, de
néha ezeknek az újságíró köröknek az öntelt fröcsögése...
Nagyon gyorsan hozzáteszem, hogy a saját oldalam nevében fellépő
újságírók is tudnak olyanokat mondani, ami nagyon nem tetszik
nekem, és elnézést, hogy önnek mondom, de nekem a magyar
belpolitikai újságírásról megvan a magam külön véleményem,
függetlenül az éppen képviselt oldaltól... De visszatérve arra,
amit Szántó T. Gábor mondott: ha én úgy tudnék fogalmazni, ha
úgy rendbe tudnám szedni ez irányú gondolataimat, mint ő, akkor
szinte szó szerint ugyanazt mondanám. Nagyon magaménak éreztem, s
nagyon úgy gondolom, hogy újra kell gondolni - ha úgy tetszik,
gombolni - az egész kérdést. S ha megengedi, itt kitérnék a
kártérítés, kártalanítás ügyére. Nekem már az
Antall-kormánnyal is itt volt fő bajom - bár én inkább üzemi
ember voltam, nem politikus, nem tartom magam politikusnak ma sem -,
szóval én a kárpótlást, kártalanítást butaságnak tartom, nem
vitatva ugyanakkor több százezer ember jogos sérelmeinek orvoslási
szándékát. Ez vonatkozik a földre is. Én semmi visszaigénylést
be nem adtam, noha tőlünk is vettek el sok mindent. A történelem
továbbment, hál' Istennek, ami az életemhez kellett, azt egy élet
munkájával megteremtettem, rajtam sem ötszázezer, sem öt millió
forint nem segített volna, habár természetesen lett volna helyük,
minden pénzt el lehet költeni. De teljesen embertelennek tartom,
hogy azon vitatkozzunk, ki ér többet, aki a Don-kanyarban fagyott
meg, vagy akit a Dunába lőttek. Mind a kettő szerencsétlen ember.
S most azon vitatkozni, hogy a kárpótlásból egy színes
televíziót lehessen venni, vagy esetleg egy kis telket is, annyira
abszurd, hogy az ilyen csak nálunk tudják kitalálni.
- Csak
jelképes összegnek kellett volna lennie?
- Nem
kellett volna összegnek lennie. Azt kellett volna mondani, hogy
emberek itt is, ott is meghaltak - értelmetlenül, bután,
tragikusan -, a történelem eltiporta őket ott is, itt is, és azt
kell megakadályozni, hogy ilyen többé ne lehessen se ott, se itt.
És nem azon vitatkozni, hogy most milyen szorzóval számolom az én
nagyapámat meg a te nagyapádat. A említett társadalmi
szerződésnek is ebben a szellemben kellene megszületnie. Ami
elmúlt, az elmúlt...
- De
sokan lehetnek úgy vele, hogy amíg nem számolunk el a múlttal,
addig nem tudnak megbékélni a jelennel és a jövővel.
- El
kell számolni, de nem anyagilag.
- Tehát
úgy véli, hogy mihelyt anyagi síkra terelődik a bűnök
jóvátétele, abból csak újabb ellentétek támadnak.
- Pontosan
így van. Mert akitől elvettem, az ezért lesz mérges, akinek pedig
odaadtam, az kevesli. Ha én sokat kapok, de a szomszédom tíz
fillérrel többet, az belebetegszik. Szegény anyósom is, már
meghalt ő is, nyugodjon békében. Azok közé a vők közé
tartoztam, aki - harmincöt évig - nagyon jóban volt az anyósával.
Szegény apósom, nyugodjék, ő is már meghalt, '45-től volt orosz
fogságban, és öt év után, '49 végén jött haza. Nem nagyon
beszélt róla. Azt tudom, hogy amikor Moszkvában volt az olimpia,
és én már álltam úgy anyagilag, hogy őt, akik nagy sportrajongó
volt, elvigyem oda, nevetve mondta, hogy ő? Oda? Köszöni szépen,
de oda nem. A lényeg az, hogy a hadifogsága évtizedekig nem volt
téma otthon. Apósom meghalt, anyósom még élt, amikor jött be ez
a kárpótlás, s elintéztük, hogy ez után az öt év után, nem
emlékszem mennyivel, de valamivel több nyugdíjat kapott. Az a
nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám asszony ahányszor jött a
nyugdíj, annyiszor elsírta magát. Minden hónapban újra és újra
felszakadt benne az a seb, amin egyszer már túl volt. Családja
lett, örült az életnek, minden. Persze, szembe kell nézni a
múlttal, nem kell úgy csinálni, mintha nem történt volna meg, de
én a szoborrombolásnak se vagyok híve. Sem az ilyené, sem az
olyané. Hol lenne a világ művészete, ha a soron következő
rezsimek csak azért felrobbantgatnának és elhurcolnának
szobrokat, mert nem tetszik nekik. Nem kell odamenni. Ha nem
szimpatizálok azokkal a nézetekkel, akkor majd amikor az unokámmal
sétálok, elmondom majd, hogy ez ennek és ennek a szobra, aki
egyébként egy gonosz ember volt.
- Ha
Sztálin, akkor is maradjon?
- Azt
a nép ledöntötte.
- Úgy
érti, hogy nem a kormányok dolga intézkedni.
- Úgy.
Nem a kormányok dolga. Ha a nép ledönti, akkor ledönti, el van
intézve. A történelem mindenkinek olyan, amilyen. Ez ugyanolyan,
mint az én zsidóságom: hiába deklarálnám, hogy nem vagyok az,
ha egyszer az vagyok. Ha egyszer a magyar népnek olyan történelme
van, amiben volt egy csomó jó dolog, szép dolog, előrevivő
dolog, ugyanakkor bizony volt egy csomó olyan is, ami jobb lett
volna, ha nem történt volna meg - de hát megtörtént. A nagy
francia forradalomból a dicsőség maradt meg a történelemben, és
nem a Bastille-ban legyilkolt hatezer nemes. Pedig az is
hozzátartozott a dicső forradalomhoz. Tehát a múlttal az a dolga
az embernek - aki egy kis faluban él, annak ott, aki miniszter,
annak miniszterként -, hogy amiről a legjobb meggyőződésével
úgy gondolja, hogy nem szabad megismétlődnie, annak a
megismétlődését akadályozza meg a legjobb tudása szerint. És
ez nem deklaráció, hanem cselekvés kérdése.
"Fél
évszázad után
jött egy fiatalember..."
jött egy fiatalember..."
- Elég
különös, hogy a Fidesz a szabad demokraták árnyékából a
nemzeti oldal élére került. Ön szerint mivel magyarázható ez?
- Nem
vagyok politológus...
- A
benyomására, érzéseire vagyok kíváncsi.
- Az
ilyen elvontabb, idealisztikusabb dolgokhoz nincs is igazán érzékem.
De maradjunk mondjuk Orbán Viktornál. Ő nagyon fiatal emberként -
nem tudom, hogy mitől, talán attól, hogy egy kivételes képességű
ember - úgy gondolta, hogy egy nemzetnek nem kell saját magát
szégyellnie. Ismernie kell a hibáit - senki nem hibátlan -, azt
vállalni kell, és ha ezt így nem is fogalmazta meg soha, de egy
európai környezetben, ahol ezer éve, mindenféle bonyodalmakon
keresztül, de ott vagyunk, induláskor legalább a saját
értékítéletünkben legyünk egyenrangúak. Ahogy én nem akarok
kussolni Magyarországon amiatt, hogy zsidó vagyok, nem látom be,
hogy miért kellene Brüsszelben vagy Párizsban vagy Berlinben vagy
Moszkvában kussolni azért, mert magyar vagyok. Erőviszonyok vannak
persze, pontosan tudom, hogy itt körülbelül százezer zsidó
származású magyar ember él, mint ahogy azt is tudom, hogy a sok
százmilliós Európában összevissza ha tizenöt millió magyar él,
és csak tízmillió a mai határokon belül. Ez egy sor praktikus,
technikai kérdést felvet, hova álljak, mit mondjak, mikor mekkora
hangom legyen, de hogy ne legyen saját értékítéletem saját
magamról?! És szerintem ez a fiú tulajdonképpen kezdettől így
gondolkodott, "mi sem vagyunk rosszabbak, miért kell nekem
azért befognom a szám, mert itt születtem".
- A
kiválóság büszkesége?
- Inkább
talán méltósága...
- Vagy
a dac, ami önben is dolgozik...?
- Kétségtelen,
hogy én is úgy voltam téeszvezető, hogy nem vadásztam, úgy
voltam kohászati ember, hogy nem tudok ultizni, s úgy lettem a
Fidesz nagypapa tagozatának vezetője, hogy az életemben nem jártam
futballmeccsen. Dac, önbecsülés... S ami még nagyon fontos, mert
ezt a körülötte álló, mellette jóban-rosszban kitartó csapaton
látom, hogy ez az ember nagyon határozottan akar valamit. Nem
mondom, hogy csalhatatlan, nem mondom, hogy vezetési eszközeiről,
módszereiről esetleg ne lehetne vitázni, de azt állítom, hogy
fél évszázad után, amire a "talán esetleg", a "majd
meglátjuk", a "beszéljük meg" volt a jellemző,
jött egy fiatalember, aki azt mondta, "Emberek, ezt kell
csinálni!".
- Kiért?
Érte? A Fideszért? A nemzetért?
- A
nemzetért.
- Valóban
ilyen kategóriákban gondolkodik, mint "nemzet",
"magyarság"?
- Valóban.
Ha ezt ő magának akarná, akkor ő ilyen szellemi kapacitással,
ilyen fiatalon játszva milliárdos lehetne itt, Európában. Azt nem
tudom, tőle lehetne megkérdezni, hogy ő ezt miért vállalja.
Elhivatottságból? Becsvágyból? Mindenesetre mi most hajlamosak
vagyunk örökkévalónak tekinteni a jelenlegi politikai
kategóriákat. Az Európai Unió, az egy történelmi képződmény,
amelyik pillanatnyi érdekegyensúlyon alapul. Az az unió, amelyhez
mi pár év múlva csatlakozni fogunk, nem ugyanaz, mint ami tíz éve
volt, és nem ugyanaz, mint ami ma. Mint politológiához nem értő,
de érdeklődő és gondolkodó ember úgy vélem, ahogy az Európai
Unió bővül, úgy fog létrejönni egy központi mag, az alapító
atyák, vagy a nagy öregek, vagy ki tudja, kik. Minél nagyobb a
kör, annál inkább folyik középen egy kiválasztódás, s akkor
az lesz az új versengés tárgya, hogy ki tud ott minél erősebb
befolyást szerezni. Azon kell tehát már most is dolgozni, hogy
Magyarországnak a csatlakozásból több legyen a haszna, mint a
kötelezettsége, ehhez pedig egy saját képességeit és még
inkább céljait ismerő magyar nemzeti közösségre van szükség.
Nyilvánvaló, hogy ennek számtalan érzelmi attitűdje van. Ahogy
én például szeretem a Sajó völgyét, és amikor este megyek haza
a rakparton, sok év után is elámulok a látványtól... Meg amikor
közel száz millenniumi zászlót adtam át, és akár a hetvenedik
alkalommal is hatása alá kerültem. Lehet, persze, azt mondani
erre, hogy ez egy kiscserkész szöveg, vagy hogy én érzelmileg
labilis személy vagyok... Az viszont biztos, hogy megvan hozzá az
érzelmi kötődésem. De akinek nincs meg ez a kötődése, annak is
velünk együtt kell bemenni az unióba, mert egyébként nem a
haszonélvezői leszünk a tagságnak, hanem jó esetben is csak
elviselői. Tudatosság kell ehhez, és ez a tudatosság, igenis,
Orbán Viktorban van benne. Aki azt mondja, hogy emberek, nem kell
még egy tanulmány! Meg akarjuk csinálni? Meg. Akkor csináljuk!
Itt van ez a 38 elkerülő út. Mondtam, hogy kell hozzá majd ennyi
pénz, meg annyi pénz... "Kellenek ezek?" - kérdezte.
Kellenek. Akkor csináld meg! És meg lehetett csinálni!
"És
ezt egyszerűen nem értem"
- Mennyi
készült el?
- Mind
a harmincnyolc helyen folyik a munka. Harmincnyolc helyen kezdtük
meg három hónap alatt, háromszáz milliárd forintért. Baross
Gábor nem kapott ennyit útépítésre!
- Hadd
idézzem önnek Timothy Garton Ashnek egy témánkba vágó
gondolatát: "Az énazonosságot nemcsak az határozza meg, hogy
az ember mit akar és kivel tart, hanem elsősorban az, hogy kiben
lát ellenséget. Ez lehet igazi ellenség, de egy egyszerű rivális
is: például a másik csapat. Az identitáskutatások zsargonjában:
a Másik." Önnek kik az ellenségei? Szüksége van-e az
önazonosságához, személyisége harmóniájához ellenségképre?
- Mentalitásomnál
fogva én egy kompromisszum-ember vagyok, nem barikádharcos.
Mondtam, hogy soha nem jártam futballmeccsre, de kiskapuzni elég
sokat kiskapuztam gyerekkoromban, a csónakházban. Soha nem voltam
csatár, mert se elég gyors, se elég agresszív nem vagyok ahhoz,
hogy gólt rúgjak. Beálltam a kapu elé, és ott igyekeztem
védekezni, többnyire sikerrel, mert ha más nem ment, ott már én
is felrúgtam az ürgét. Ami nem egy szép dolog, de... Én most is
azt mondom, inkább egy háttérember vagyok, s mindig arra ügyeltem,
hogy amit a főnököm rám bízott, abból neki ne legyen baja.
Tudom, hogy ez egy hivatalnok lelkületre utal...
- És
szolgalélekre is?
- Nem.
Nem.
- Önbecsülését
megőrzi.
- Tisztában
vagyok vele, hogy nem én vagyok a csatár. Nekem a kaput kell
védeni, jó helyre kell előre rúgnom a labdát, ismernem kell a
szabályokat, tudnom kell, hogy mi a csapat taktikája, anélkül,
hogy ezt naponta elmagyaráznák. Sőt, ismernem kell a taktikát
akkor is, ha soha senki el nem mondta. Mert úgy kerültem a
csapatba, hogy tudom... Tehát ellenségképem nekem az nincs. De
azért az elmúlt hetek keltette érzések még nem múltak el
nyomtalanul.
- Olyan
kiélezett volt a kampánya?
- Nem,
nekem nem volt kiélezett. Szóval nem ellenségképem van, hanem én
azt hittem, hogy néhány alapvető dolgot legalább értek, s ez a
pár hét megmutatta, hogy nem így van. Úgy gondoltam, hogy az
emberek, ha mondjuk, nincs is morális belső parancsuk, ha nincsenek
is érzelmi kötődéseik, ami, ugye, sivár lélekre mutat; de
legalább az érdekeikkel tisztában vannak. Alapvető, primer,
egzisztenciális, esetenként puszta létérdekeiket legalább
képesek felismerni. Nem tudom, ki mondta, hogy a tömegeket nem
lehet megvesztegetni, de nagyon könnyű megtéveszteni. De azt, hogy
ez ilyen egyszerűen menjen, bennem a teljes védtelenség érzetét
keltette.
- Mármint
az, hogy ilyen kormányzás után sem a polgári oldal győzött?
- Nem,
ez nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, hanem személyesen az én
vereségem. Az elmúlt négy évben választási körzetemben nagyon
sokat kapott az egyén is, a város is. Ráadásul én azt hiszem -
elég furcsa, hogy az ember saját magáról ilyet mond - én egy
elég népszerű figura vagyok. Sok viccet tudok, sokat beszélgetek,
locsogok, nagyon sok embert ismerek, nagyon kevés az általam ismert
haragosom.
- És
mégis veszített Ózdon.
- De
nagyon. Négyezerrel többen szavaztak rám, mint négy évvel
ezelőtt, amennyit az első fordulóban kaptam, annál háromszázzal
kevesebbel négy évvel ezelőtt választást lehetett nyerni. Most
azonban az első körben kiestem.
- Mégis,
mivel magyarázza ezt? Vagy ez az, amit nem tud megfejteni.
- Ez
az. Tanácstalan vagyok. Itt van egy sereg levél, azt írták, ne
haragudjak - de mit kezdjek velük? Mikor itt is, ott is olyanok
nyertek, akik semmit nem tettek, semmit nem bizonyítottak. Nincsenek
tehát ellenségeim, vannak viszont indulataim. Tudom, hogy nem
helyes, de vannak.
- A
buta tömeg ellen?
- Igen.
Pontosabban azok ellen, akik a buta tömeget nálunknál sokkal
ügyesebben, alattomosabban, aljasabban megvezették.
- Mert
hogy ön úgy érzi, nagyon sokat tett Ózdért, önzetlenül és
önfeláldozóan?
- Igen,
rám is igaz ez egy kicsit. Ha én ez alatt az idő alatt
visszamegyek mondjuk ügyvédnek, akkor nem állandó lejsztolással
töltöm a napjaimat. De bevallom, nekem a hiúságom mindig erősebb
volt, mint az anyagi vágyaim, s én az elmúlt négy év minden
pillanatára örömmel gondolok vissza, pedig nem egy közülük
nagyon nehéz volt.
- Lehet,
hogy Ózd sokat kapott, de nem eleget.
- Nem
eleget, persze...
- Márpedig
még mindig nagyon sokan vannak, különösen a munkások között,
akik vesztesei a rendszerváltásnak.
- Éppen
nem a rendszerváltásnak, ahogy beszélgetésünk elején is
mondtam. Az emberek összekeverték, és mind a mai napig
összekeverik itt a rendszerváltást és az új technológia
korszakot. Márpedig a kohászat és a bányászat nem '90-ben omlott
össze, hanem előtte. És a választók most mégsem azokat
büntették most, akik akkor nem jelöltek ki idejében kitörési
pontokat számukra, hanem minket. És ezt egyszerűen nem értem.
Felvezetés
Ebben
a fejezetben négy, szorosan összetartozó írás kapott helyett. A
"történet" azzal kezdődött, hogy Sándor György
humoralista nyomatékosan "felszólított", írjam le neki,
mit gondolok Kertész Imre Nobel-díjáról, hazai fogadtatásáról.
Megtisztelő felkérésének képtelen voltam ellenállni; már csak
azért is, mert (mi tagadás) hízelgett a gondolat, hogy lám, tőlem
vár szellemi útmutatást. Ebből született A feladvány,
meglehetősen sok alkotói pepecseléssel, mérlegeléssel,
egyensúlyozással. Az rögtön világossá vált számomra, hogy az
elkészült darab egyik "éke" lehet majd készülőben
lévő trilógiám (A törzsi háború természetrajza...) Harmadik
könyvének, amelyben a megoldásnak eredek nyomába.
Ugyanakkor a téma időszerűsége, az irodalmi Nobel-díj nyomán
felbolydult magyar közélet valószínű érdeklődése arra
biztatott, hogy kíséreljem meg a mielőbbi megjelentetést
valamelyik napi- vagy hetilapban. Mivel már jó ideje nincs "saját"
újságom, amely természetes szükségét érezné írásaim
közlésének, a felajánlás egy gyors, mindenképp szokatlan s
talán nem kevéssé pofátlan módját választottam. Négy
szerkesztőségnek (Népszabadság, Magyar Demokrata, Heti Válasz,
Élet és Irodalom) küldtem el e-postán a következő levél
kíséretében:
Tisztelt
Főszerkesztő Úr!
Tőlem
teljesen szokatlan s példátlan módon, Önnek s még három
"sorstársának" egyszerre ajánlom fel közlésre
frissen elkészült írásomat. Túl fontosnak vélem a benne
foglaltakat ahhoz, hogy egymás után tegyek kísérletet arra,
vajon ki (melyik újság, melyik főszerkesztő) hajlandó szabad
utat adni neki - hiszen a közlés valószínűsége amúgy is
csekély, hol ezért, hol azért. Mondanom sem kell, amelyik lap
válaszában elsőként mutat érdeklődést, annak szánnám az
írást, a többinek pedig azonmód jelezném, hogy kérésem
tárgytalanná vált.
Az
írás meglehetősen hosszú, de nem állnék ellent sem a két
részben való közlésnek, sem a jogos szerkesztői húzásoknak,
rövidítéseknek....
Üdvözlettel:
Varga Domokos György
Nos,
a Népszabadság (a főszerkesztő titkárnője) azonnal
visszajelzett, hogy megkapta a küldeményt, s eljuttatja az
illetékes szerkesztő kezébe. A Magyar Demokrata,
cikkeim-tanulmányaim korábban legbiztosabb közlője, ezúttal már
nem is válaszolt, amiképp a Heti Válasz sem méltatott figyelemre.
Szemben az Élet és Irodalom (továbbiakban: ÉS) főszerkesztőjével,
aki még a küldés napján több e-levéllel igyekezett utolérni,
hogy elmondhassa: vevő az anyagra, és hogy aggódva megkérdezhesse:
nem csapott-e le rá az orruk előtt valaki.
Hogy
mi történt ezek után még a megjelenést megelőzően, majd azt
követően, ugyancsak szorosan a témánkhoz, azaz a törzsi
háborúhoz tartozik, ezért hasznosnak ítélem beszámolni róla.
Az első írás (A feladvány. Kertész Imre Nobel-díjához)
mindenekelőtt maradéktalanul tartalmazza azt a szöveget, amelyet
elküldtem az ÉS-nek, és amelyből a nagyvonalú szerkesztők nem
túl sokat vágtak ki, ám talán annál jellemzőbb részeket. Erről
majd a negyedik írásban elmélkedem (A "cenzúra". Az
Élet és Irodalom természetrajzához), mint ahogy ugyancsak itt
taglalom azt a különös szerkesztői filozófiát, amely egyfelől a
magyar sajtóban voltaképp szokatlan és páratlan szabadság
(szókimondás, sokoldalúság), másfelől a
szigorú szerkesztői elképzelések sajátos érvényesíttetése
között repdes és vívódik. Az ÉS - még megfejtendő okokból -
egy idő múltán tartózkodott ugyanis azoknak a hozzászólásoknak
a közlésétől, amelyek így-úgy elismerőleg szóltak A
feladványról, ugyanakkor hosszú szünet után egy olyan írással
zárta le az el sem kezdett "vitát", amely csekélységemet
végkövetkeztetésként holokauszt-relativistának,
holokauszt-tagadónak és csurkistának titulálta. Talán
megbocsátható, hogy eme műből az idevágó megállapításokon
(mint "bizonyítékok" bemutatásán) túl egyetlen sort se
fogok idézni, viszont kíváncsiak számára később megadom a
megkereséséhez szükséges adatokat (szerző neve, cím, megjelenés
időpontja). Másodikként inkább egy olyan írást közlök
(Apám. Gabor Laufer levele A feladványhoz), amelynek
szerzője erős családi érintettsége (első kézből szerzett
élményei és ismeretei) folytán cáfolhatatlanul hiteles tényeket
és gondolatokat fűzött A feladványhoz; ezt pedig harmadikként
egy olyan meg nem jelent hozzászólás követi
(Kozma György: "Nincs hatalmam emberek és helyzetek fölött"),
amely voltaképp főszereplője, s egyben szenvedő alanya a művem
közlését követő eseményeknek, vagyis az ÉS sajátos
szerkesztési filozófiájának. A már említett negyedik (s egyben
utolsó) írás (A "cenzúra") éppen ezt a különös
kettősséget igyekszik megfejteni: Vajon melyik arc az igazi?
Melyiket tekinthetjük hitelesnek? A szabadon szólót? A
"cenzúrázót"? Mindkettőt?
A
FELADVÁNY
Kertész Imre Nobel-díjához
Kertész Imre Nobel-díjához
Aligha
lehet kétségünk afelől, hogy Kertész Imre Nobel-díja voltaképp
Isten talányos küldeménye a megzavarodott (érzés- és
szellemvilágában összekuszálódott) magyarok számára. Fényes
üstökösbe rejtett fogós feladvány, amely elég káprázatos
ahhoz, hogy - ha csak egy hosszú pillanatra is - beragyogja
égboltozatunkat, és ezért senki ne tehessen úgy, mintha nem vette
volna észre; és elég bonyolult ahhoz, hogy első nekifutásra
senki ne találja meg a helyes megoldást; már ha van egyáltalán
megoldás; s ha van egyáltalán feladat.
Tegyük
fel, hogy van.
Tegyük
fel, hogy az istenes feladat: hogyan tudhatnánk a legnagyobb közös
hasznot kihozni a páratlan eseményből és ajándékból - abból,
hogy a történelem során most először kapta meg magyar ember a
világ legrangosabb irodalmi elismerését.
Mint
látható, a feladat ravaszsága, talányossága már a
megfogalmazásnál kezdődik. Első pillantásra nem is hinnénk,
hogy már arra sincs kész válaszunk és cáfolhatatlan megoldásunk,
mi az, hogy közös. De arra sincs, mi az, hogy magyar.
A
2002. évi irodalmi Nobel-díj - a bejelentésekor a világmédiában
jól hallhatóan, tehát minden kétséget kizáróan - Kertész
Imre magyar írónak ítéltetett oda.
Kertész
Imre nyugtalanítónak találja, ha magyar írónak nevezik. ("Miért
e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván,
mert nem vagyok az." -idézi K. I.-t Tamás Gáspár Miklós
a Magyar Hírlapban5,
s idézi TGM-t Bencsik András a Magyar Demokratában6.)
Kertész
Imrének nincs magyar identitása. ("...semmiféle nemzeti
szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett
»magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s
nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával"
- írja maga K. I. az Élet és Irodalom karácsonyi
számában7,
s idézi őt most - a díj után - a Magyar Demokrata8.
Kertész
Imre zsidó. ("Kertész Imre magyar író Nobel-díjas.
Zsidó" - állítja írása címében TGM uo., ahol az
imént, s idézi Bencsik uo., ahol az imént. A Magyarországi Zsidó
Hitközségek Szövetsége "a magyarországi zsidóság
nevében gratulál az írónak, aki mindig vállalta zsidóságát" -
olvashatjuk a Népszabadságban9.
Ugyanitt: "Izraelben szinte a sajátjuknak tekintik a
magyar-zsidó író kitüntetését.")
Kertész
Imre világpolgár. ("Hazám a nagyvilág"-
nyilatkozza a sajtónak.)
Kertész
Imre szerint Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. (A Die
Zeitnek adott interjújában, a választások előtti időszakra
utalva, az ünnepelt író kifejtette: "Magyarországon
nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív
nacionalisták lépnek fel a médiában" - idézi
szavait a Magyar Demokrata10.)
Kertész
Imre gyűlölte azt a Magyarországot, ahonnan 14 évesen
elhurcolták, s ahová egy egész év múltán "sorstalanul"
visszatért. ("...mit érzek vajon most, újra itthon, s a
város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: - Gyűlöletet."11-
írja főművében, a Sorstalanságban.)
"De
Kertész a mai Magyarországot sem szereti" - állapítja
meg Susanna Nirenstein a La Republikában, s tudhatjuk meg magyarul
az Élet és Irodalom jóvoltából.12
Kertész
Imre, bár Kossuth-díjas, Magyarországon nem érzi megbecsülve
magát. ("...más országokban a holokausztot egészen
másképp fogják fel, mint Magyarországon, ahol ez még a
társadalom tudatában egyáltalán nincs jelen. Különösen az
eddigi politika tett azért, hogy ne is legyen. Ez az oka annak, hogy
máshol nagyobb megbecsülésben van részem, mint otthon"
- mondja K. I. még melegében, a hír hallatán, a
Népszabadság berlini tudósítójának13.)
Kertész
Imrének Magyarország fővárosáról sincs sokkal jobb véleménye
- habár seregnyi interjúja egyikében kinyilvánította, hogy
Demszky Gábort látná szívesen Budapest élén, aki gyorsan
díszpolgársággal kedveskedett neki a választási kampánya
hajrájában. Kertésznek - amint ez kiderül a Dagens Nyheter című
svéd lapból (pontosabban: Lovas István sajtószemléjéből, még
pontosabban: a katolikus Új Ember jegyzetéből, akinek írója
szerfölött bánkódik e hír hallatán) -, tehát K.
I.-nek "Budapest már nem egy szellemi színpad, még
abban az értelemben sem, hogy negatív inspirációt nyújtana.
Egészen egyszerűen nincs szellemi atmoszférája... A városban
végbement legújabb változások bizonyos értelemben már nem az
enyémek, miután azok már nem gazdagítják egzisztenciális
tudásomat, nem teszik próbára erkölcsi erőmet. Egyszóval ez a
város feleslegessé vált számomra."14
Kertész
Imre ellenben jól érzi magát Németországban (jegyezzük meg: a
sortalanságok egykori fő kifőzdéjében), ahol egyébként a
legújabb (állítása szerint utolsó) holokauszt-könyvén is
dolgozik, meglehetősen nyugodt körülmények között, köszönhetően
egy neves berlini (azaz német) intézet (Wissenschaftskolleg)
ösztöndíjának. ("Németország sokat jelent számomra,
elsősorban is nagy olvasói visszhangra találok. [...] Nem a
németekre, hanem a nácikra vagyok dühös" -
fejtegeti K. I. a Népszabadság berlini tudósítójának.)
*
Ha
valóban ez s csupán ennyi Kertész Imre Nobel-díjas írónk, akkor
a feladvány csakugyan megoldhatatlannak tűnik: ugyan, hol
remélhetünk itt, jelzős és jelzőtlen magyarok, bármiféle közös
és kölcsönös örömöt, előnyt, hasznot?! Eme
bizonyosság-érzetet ugyan egy-egy pillanatra megingatni látszanak
a különféle hivatalos (kincstári) derűlátások (pl. a
köztársasági elnöki: "Ma megint ünnep magyarnak
lenni! Büszkeség és öröm töltött el, amikor megtudtam, hogy Ön
kapta az irodalmi Nobel-díjat. Hiszem, hogy valamennyi magyar hozzám
hasonlóan érez."); s nem kevésbé némely
magánlelkendezések. Az olyasféle például, amely
szerint "Boldogságunk mégis felhőtlen. Tegnap az
ismerősök körbetelefonáltak, a metrón átkiabáltunk a
mozgólépcsők között, s bárkivel találkoztunk, azt kérdeztük,
hogy mit szól hozzá. A kultúra terein valami hasonló történik,
mint a 6:3 össznépi öröme idején."15
Az
csakugyan igaznak tetszik, ilyen messzeségből is, hogy a 6:3-as
magyar focisiker valódi közös öröm volt.
Az
viszont egyáltalán nem látszik igaznak, hogy Kertész Imre
Nobel-díja ma felhőtlen boldogságot okozna. Milyen ismerősök
telefonáltak körbe egymásnak, s kik kiabáltak át örömükben a
mozgólépcsőkön? - tényszerűen nem lehet tudni. És azt sem,
hogy kik és hányan gondolják úgy (alkalmasint a "másik":
a "nemzeti" oldalon, vagy akárhol), hogy voltaképpen
számtalan alkalma és lehetősége nyílt volna eddig a Nobel-díj
osztó, tekintélyes bizottságnak, hogy "igazi" magyart és
egyben "igazi" irodalmi zsenit tüntessen ki; s a díjjal
tulajdonképpen nem is a magyarságot és nem is Magyarországot
ismerték el, sőt! Hogy e gondolat nem tekinthető sem
szélsőségesnek, sem érzéketlennek, sem felelőtlennek, sem
feltétlenül nacionalistának, sem - ne adj Isten - fajüldözőnek
(antiszemitának, fasisztának, náci ideológiának), arra hadd
idézzek egy igazi liberálistól (Babarczy Esztertől), egy valódi
balliberális újságból (a Népszabadságból).
Babarczyról
(akivel a "Lelőjük-e az újságírót?" című indexes
topicban, a világhálón volt szerencsém eszmét cserélni) nem árt
tudni, hogy nem tartozik a "political correctness"-típusú,
kétmércés, képmutató, hamar idomuló liberális újságírók
közé. Nem azt gondolja és írja, amit illik, hanem amit saját
élményei, saját fáradságos megfontolásai alapján gondolnia és
írnia kell. (Hozzá hasonló újságíró hirtelenjében nem is jut
eszembe más - Seres Lászlón kívül, aki a Médiahazugságok16 című
könyv előszavában épp e kétmércésekre segít ráhúzni a vizes
lepedőt.) Ráadásul a holokauszt az ő (mármint B. E.)
családtagjait sem kímélte. E minden gyanú felett álló újságíró
tehát ekképpen töpreng: "A baj ott van ugyebár, hogy
Kertész Imre a holokausztregényéért (a Sorstalanságért) kapta a
díjat, és hogy Kertész Imre a holokauszt írójának vallja magát.
Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy Kertész elismerése nem
pusztán az irodalmi anyag minőségének, hanem a témának is szólt
- sőt, talán, mint emlegetik, a túlélőnek is. Hozzájárul a
zavarhoz, hogy Kertész Imre - tegyük hozzá, egy írótárs
kurziválási gyakorlata nyomán - egy német napilapnak azt
nyilatkozta az 1999-es frankfurti könyvvásár idején, amelynek
díszvendége éppen Magyarország volt, hogy nem is igazán érzi
magát magyar írónak."17
Nem
kell tehát különösebben alávalónak lenni ahhoz, esetleg még
antiszemitának sem, hogy egy magát mégiscsak "igazi"
magyarnak érző magyar homloka a szaporodó hírek nyomán szép
lassan befelhősödjék, s örökre elpárologjon a kedve mindenféle
közös örömtől s haszontól. Pedig e nem kívánatos folyamattól
még a nemzeti hírügynökség (MTI) is óvni igyekszik, amikor
szokása ellenére hallgat egy liberális lap, a New York Times
ugyancsak figyelemre méltó - Babarczyt erősítő -
megállapításáról: Kertész Imre Nobel-díja "válasz az
Európában növekvő antiszemitizmusra".18
Tehát
már megint a nagypolitika!
Kertész
Imre 1973-ban, egy híján kerek harminc éve lépett elő
holokauszt-regényével, a Sorstalansággal, s most ennyi idő múltán
hirtelen előkapják, mert éppen aktuális? Időszerű válasz
Európának? Netán egyenest nekünk? Esedékes EU-csatlakozásunkhoz
akartak megágyazni? Elősegítendő szembenézésünket?
Bűnbánatunkat?
Vagy
lehet, hogy olyan nagypolitika ez, amely Amerikának is kapóra jön?
Lehet, hogy Kertész Imre Nobel-díja és világgá kürtölt, vádló
szavai nélkül az USA külügyminisztériumának lapja, a Foreign
Affairs nem engedte volna meg magának rá két hétre, hogy
köntörfalazás nélkül nacionalistának és antiszemitának
nevezze az orbáni Magyarországot?
Vagy
lehetséges, hogy a politika csupán melléktermék, a fő szempont
pedig voltaképp újra a pénz, a nagy üzlet? A holokauszt-biznisz?
Mire is bukkanhatunk a Népszabadság Nobel-díjunkat ünneplő
számában, legfrissebb tudósításai között?
"Tegnap
este több belga adó különműsorban vagy háttérismertetésben
számolt be Kertész Imre életművéről. A németalföldi
királyságban éppen most kezdődött újra a vita: mekkora erkölcsi
felelősséggel tartozik Belgium azért, mert a megszállás idején
csaknem harmincezer zsidó honfitársuk odaveszett. Az anyagi
kárpótlás ügye nemrégiben rendeződött, a kormány és a zsidó
szervezetek megállapodása alapján Belgium kamatostul megtéríti a
jogtalanul elszenvedett tulajdoni és más veszteségeket. Kertész
könyve várhatóan »önvizsgálati bestseller« lesz nálunk is -
hangzott el az egyik rádióban."
Minek
hablatyolunk mi akkor itt irodalomról, magyar sikerről, magyar
büszkeségről?! - kérdi ekkor már akár a sima, jelzőtlen
magyar, s nem feltétlen a nagy, a mély, a náci; s nem
körtelefonokban, nem mozgólépcsőkön átkiabálva, hanem csak úgy
magának. Dühösen legyint egyet - s még jó, hogy nem halljuk, mit
gondol hozzá.
*
Nem
véletlen, hogy ennek az immáron teljesen lehetetlennek látszó
helyzetnek nincsen egyszerű, hétköznapi megoldása. Azt is
mondhatnánk, istenes feladványhoz istenes megoldás szükségeltetik;
talán jól illeszkedő, harmonizáló részmegoldások -
szemléletdarabkák - tekintélyes halmaza. S valóban.
Mindenekelőtt
és -felett: Kertész Imre Sorstalansága - Istennek legyen hála! -
remekmű. Ha nem ez volna, nem lenne mit közös dolgainkról
beszélni. Jobb híján csakugyan a csalárd nagypolitikára,
holokauszt-bizniszre (bűntudat-üzletre), s hasonlókra kellene
gyanakodnunk.
De
valóban remekmű-e?
"Odaát"
- utaljunk így a balliberális táborra - nyilván mindenki ezt
állítja, érintettsége vagy "politikai korrektsége"
(gondolattalansága) mértékétől függő meggyőződéssel; akkor
is, ha a Nobel-díjas könyvnek esetleg egyetlen sorát sem olvasta
még. "Ideát" azonban? Lovas István szerint, kinek
véleménye az egyszerűség kedvéért "nemzeti"-nek
nevezendő táborban jobbára mérvadó,"Ha Bjornson, Mistral,
Lewis, Benavente, Karlfeldt, Jensen, Szeferisz, Martinson,
Aleixandre, vagy Solohov, a plagizátor kaphatott irodalmi
Nobel-díjat, Kertész is kaphat. Egyébként, véleményem szerint
(mondja Lovas), még az Auschwitz-memoár irodalomban is gyenge: hol
van ő Roman Frister A sapka címen megjelent
Auschwitz-emlékeitől, mely folytatásokban épp a Demokratában
jelent meg? Csakhogy, ugye, Frister könyve »politikailag nem
korrekt«."19
Különös
(vagy - mint látni fogjuk - éppenséggel nem is az), hogy Lovas
ugyanabban az aprónak látszó, a megoldás tekintetében mégis
döntőnek bizonyuló dologban téved, mint a másik oldal szentként
tisztelt nagyágyúi. Például Nádas Péter, hogy innen is egy
méltó nevet említsek; ráadásul szintén Nobel-díjra jelölt
írónk; no és szintén zsidó - tenné hozzá a megoldás híján
egyelőre megzavarodott magyar.
Lovas
meg Nádas (és sokan mások) közös tévedése, hogy - határozott
állításukkal ellentétben - Kertész Imre könyve nem sorolható
az Auschwitz-irodalomba!
A
sapka és a Sorstalanság, noha azonosságuk sok mindenben
nyilvánvaló, nem vehetők egy kalap alá. Roman Frister ugyan
szintén megérdemelne egy Nobel-díjat - ő azonban valóban az
auschwitzi visszaemlékezésekért. Az ő ideje azonban majd akkor
fog eljönni, ha a világnak végképp elege lesz az egyoldalú,
politikailag korrekt (tehát mesterséges, s ennyiben óhatatlanul
hamis és félrevezető) mítoszgyártásokból, s ehelyett belátja,
hogy a múltból csupán egyetlen út vezet ki végérvényesen és
visszafordíthatatlanul: mégpedig a patikamérleggel kimunkált,
arányos igazság útja. Amelyen a bűnösök is áldozatok, ha
áldozatok, s az áldozatok is bűnösök, ha bűnösök. Amelyen a
kollektív bűnösség éppen úgy értelmét veszti, mint a
kollektív ártatlanság.
Nádas
(a Kertész Imrét ünneplő Élet és Irodalomban) ezt állítja:
"Auschwitz
realitása az elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a
politikai gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke lett.
Azok sem tudják megkerülni, akiknek leginkább érdekükben áll, a
nacionalisták és fasiszták. Attól kell kényszerűen magukat
elhatárolniuk, amit szeretnének ismét csak megtenni. Az etnikai
tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem tartozik többé
a legitim nemzeti ábrándok közé."20
Később
így folytatja Kertész elemzését:
"Az
európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként
ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának
realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és
egyetlen Auschwitzára."
Csakhogy
ez egyszerűen nem igaz.
Kertész
Imre könyve - egyebek között - azért remekmű, mert
hajszálpontos. Kertész valójában Zeitz és Buchenwald foglya
volt, Zeitzről és Buchenwaldról ír, azaz munkatáborokról; s
lényegesen kevesebbet - bár nem kevésbé lényegeset - szól
Auschwitzról, a megsemmisítőről, ahol azonban mindössze három
napot töltött. ("Bármennyire meglepett, mikor
utánaszámoltam, mégis való tény: Auschwitzban mindössze három
teljes napot töltöttem tulajdonképpen el."21)
A megsemmisítésre ítéltektől (és a megsemmisítésektől)
elkülönítve, továbbszállítására várakozva. Ennek a három
napnak a fedezetével kétségkívül írhatott volna egy "igazi"
Auschwitz-regényt is, amelyben mint személyes élményekről számol
be a megsemmisítés közismert borzalmairól. Kertész Imre azonban
hajszálpontosan elválasztja az akár messziről hallott, látott és
szagolt, de személyesen megtapasztalt dolgokat azoktól, amelyeket
meséltek neki. Nem hagy kétséget meggyőződései, következtései
felől (az évek óta folyó elgázosításról s az évek óta
működő krematóriumokról), mégis gondosan ügyel a tapasztalatok
és a hallomások pontos megkülönböztetésére. S még valamire: a
szenvtelen előadásmódra, amely - a súlyos tények díszletével a
háttérben - éppen emiatt, a nagyvonalú távolságtartás miatt
tud annyira (hol lebilincselően, hol hátborzongatóan) ironikus
lenni, és ennek megfelelő szellemi (filozófiai) és erkölcsi
(drámai) magasságokba emelkedni és emelni. E két alappillérnek
(a tényszerűségnek és a távolságtartásnak) köszönhető, hogy
ebből a Nobel-díjas műből ezúttal teljesen elmaradnak azok a
könyvekből és filmekből ismeretes "drámai" megoldások
(agyonhasznált betétek), amelyekben hol magukból kivetkező
vadállatok, hol teljesen érzéketlen emberi gépezetek állnak
szemben a rokonszenves - jobb sorsa érdemes - áldozatokkal. Kertész
Imre remekművében zsidók és nem zsidók egyaránt ízig-vérig
emberek, de hogy éppen fájóan gyarlók vagy csodásan nagyszerűek,
soha nem az dönti el, hogy egy valóságtól elrugaszkodott, kész
séma ("forgatókönyv") szerint milyennek kell lenniük.
Az irónia (a finom s annál metszőbb gúny) lenyűgözően
szellemes vagy hátborzongatóan pontos telitalálatai sem annyira az
embert, mint inkább az Életet célozzák meg és trafálják el.
Kertész nem az emberekkel, hanem az Élettel küzd, az Élet
értelmével viaskodik. Hitelesen, s valóban remekül.
*
Elkerülhetetlen,
hogy végre igazoljam is állításaimat legalább néhány, a
könyvből kiragadott példával.
Mindjárt
a történet elején Sütő úr, aki valaha a főhős édesapjának
alkalmazásában állt, "mivel faji tekintetben neki teljesen
rendben a szénája", elvállalja, hogy papíron "megveszi"
a munkaszolgálatba készülő apa raktárát ("hogy őrködhessen
az ottani javainkon, no meg hogy ezalatt a bevételről se kelljen
egészen lemondanunk"), s hogy majd jó helyre elrejti, s
megőrzi a családi ékszereket tartalmazó csomagocskát. Sütő úr
("aki bizonyos értelemben mégiscsak fölibénk kerekedett")
ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is "főnök úrnak"
szólítsa az apát, a mostohaanyát meg "drága nagyságos
asszonyomnak" nevezze, de még ahhoz is köti magát, hogy
"elismervényt" adjon az "áruról" (a
csomagocskáról), "bár apám mondta néki, hogy »ne
gyerekeskedjen«, meg hogy »köztünk nincs szükség ilyesmire«".
A már jól bevált s ezért kockázatmentes kaptafára gyártott
történetek dramaturgiája szerint az ilyen kölcsönös
megértésekből és tiszteletekből következik majd a "váratlan"
fordulat, amikor egyszeriben kiderül, hogy a szegény, szerencsétlen
áldozat valójában kígyót melengetett a keblén (a megőrzésre
átadott javakat ellopják, a féltett családi kincseket
eladják...). Nos, Kertésznél semmi ilyen nem következik. A
történetben kicsit később, amikor tizennégy éves főhősünket
hivatalos papírja ellenére, munkába menet, egy rendőr leszállítja
a Csepel felé tartó buszról, az olvasóban ugyanez a rossz reflex
(berögződés, beidegződés) lép működésbe: a hivatalos közeg
most bizonyára - annak rendje és módja szerint - kegyetlenkedni,
fölényeskedni fog a kiszolgáltatottakkal, vagy legalább gépiesen
(ridegen és precízen) végrehajtja a parancsot, végtére is
holokauszt-regényt olvasunk, amelynek a végén meg kell lennie a
szükséges számú áldozatnak - különben mitől volna az, ami.
Ehelyett azonban:
"Már-már
azt hittem, nem jól érti tán az igazolványt, s éppen készülődtem
volna elmagyarázni néki, hogy - amint láthatja - hadiüzemnek
vagyok tagja, s bizony nem érek rá az időm vesztegetni; hanem
akkor meg egyszerre hangokkal s fiúkkal népesült be körülöttem
az út, társaimmal a Shell-ből. A töltés mögül bújtak elő.
Kiderült: őket meg már az előző buszokról fogta itt a rendőr,
s igen nevettek, hogy én is megérkeztem. Még a rendőr is
elmosolyodott kissé, mint aki távolabbról ugyan, de valamennyire
szintén részt vesz a mulatságban [...]. Ő maga is rokonszenvesnek
látszott: eléggé alacsony rendőr volt, se öreg, se fiatal,
napcserzett színű arcában tiszta, igen világos szemmel."
Az
Auschwitzba tartó "nagy utazást" se rajzolja meg az
elviselhetetlennél elviselhetetlenebbre. Nem hajlandó engedményt
tenni semmilyen "jogos" kívánalomnak: ha úgy tudja is,
hogy haltak emberek szomjan, az "igazság" kedvéért sem
hajlandó a történetet úgy kanyarítani, hogy ez a tragédia az ő
vagonjában essen meg, alkalmat teremtvén magának ezzel arra, hogy
a borzalmakat mint személyes élményt (látványt) még erősebb
színekkel ecsetelhesse. Ehelyett:
"Való
tény, a mögöttünk levő kocsiból érkező bizonyos hangot, úgy
a második nap délutánjától fogva, én is egyre hallani voltam
kénytelen: nem volt éppen kellemes. Az öregasszony - így mondták
a mi kocsinkban - beteg, s vélhetően megőrült, nem kétséges, a
szomjúság következtében. A magyarázat hihetőnek is tetszett.
[...] A harmadik nap délelőttjén azután az öregasszony
elhallgatott végre. Akkor meg azt mondták nálunk: meghalt, mivel
nem kaphatott vizet. De hát tudtuk: beteg meg öreg is volt, s az
esetet ilyenképp mindenki, magam is érthetőnek találtam,
végeredményében nézve."
S
végül Auschwitz, a gázkamra, a krematóriumok - és a minden
részletében aprólékos műgonddal kimunkált, valóban bámulatos
egyensúlyozás. Kertész Imrének mint szemtanúnak, a holokauszt
eleven krónikásának, hitelesen, pontosan be kell számolnia, mit
látott. Nem tehet hozzá, nem vehet el. Mint szépírónak,
érzékletesen - s ugyancsak hitelesen - ábrázolnia kell hősei
külső és belső világát, s eközben nemcsak hogy szabad, hanem
kell is magából hozzátennie: hogy az igazat mondhassa, ne csak a
valót. Mint a holokausztot megörökítő szépírónak, maradandó
emlékművet kell állítania elpusztult társainak: olyat, amely
halk szóként, mégis messze hangzó kiáltásként, örökre
emlékeztet a szörnyűségre. Érzékletesen láttatnia kell, amit
(elkülönített helyzetében, három nap alatt) egyáltalán
láthatott és érezhetett, de még azt is, amit csak hallott, s amit
csak képzelt. S végül mint a holokauszt túlélőjének az egész
borzalmat (s az egész regényt) egy olyan filozofikus látásmódba
(írói stílusba) kell öltöztetnie, amely garantálja számára
(és minden túlélő számára), hogy Auschwitz után is van élet,
ez az élet azonban nem torkollik még egyszer Auschwitzba.
Ha
eme szempontok közül Kertész Imre csak egyetlen egyet is
elhanyagolt volna, a Sorstalanság nem lehetett volna remekmű.
Egyáltalán nem véletlen, hogy őrületes gyorsaságáról,
mozgékonyságáról - no és szellemi felületességéről -
nevezetes századunkban, a huszadikban, hihetetlenül sok időt:
tizenhárom évet fordított a terjedelmére nézve voltaképp
szerény könyv megírására.
Tézisem
(a kötéltáncos-mutatvány állhatatos jelenlétének) igazolására
elegendőnek ítélem az alábbi néhány részletet (fel)idézni
Kertész könyvéből. Ez előtt és után csupán egyetlen dologra
hívom fel külön a figyelmet: arra a már-már kínos eltökéltségre
és szőrszálhasogató pontosságra, ahogyan a szerző értesülései
forrását igyekszik megjelölni (példának okáért mindjárt az
első mondatban is).
"Igazság
szerint - derült ki lassacskán, s nem pontosan követhettem, mi
úton-módon - ez a kémény itt szemközt nem is bőrgyár
valójában, hanem »krematórium«, azaz hamvasztókemence kéménye,
ahogy a szó értelméről felvilágosítottak. Akkor hát jobban is
megnéztem: zömök, szegletes, széles szájú kémény volt,
tetejét mintha hirtelen lecsapták volna. Elmondhatom, bizonyos
tiszteleten - no meg a szagon kívül, természetesen, amibe már
valósággal beléragadtunk, mint valami sűrű pépbe, valami
mocsárba - egyebet nemigen éreztem. Hanem a távolban is egy, majd
még egy, s már a ragyogó ég legszélén is megint egy ugyanilyen
kéményt vehettünk mindig újabb meglepődéssel észre, melyek
közül kettő a miénkhez hasonló füstöt ontott éppen, s tán
igazuk volt azoknak, akik már egy távoli, csenevész lombú
ligetféle mögül föltörekvő füstgomolyra is gyanakodni kezdtek,
s az jutott, véleményem szerint is joggal eszükbe: akkora hát a
járvány, hogy ennyi sok a halott?"
"Oda-vissza,
a blokkparancsnok irányításával, meglehetős utat kellett
megjárnunk [...] Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen
az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól
számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt
jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek,
mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy
egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint
az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek
már látható a jele, amint mondták. Az állomásról ők is a
fürdőbe mentek. Őket is fölvilágosították a fogasokról, a
számokról, a fürdés módozatáról, ugyanúgy, amiképpen minket.
A borbélyok is ugyanúgy ott voltak - mint állították -, és a
szappant is a kezükhöz kapták. Aztán ők is bejutottak a
fürdőhelyiségbe, ahol, hallom, ott is ugyanúgy megvannak a csövek
meg a zuhanyok: csakhogy ezekből ott őrájuk nem vizet, hanem gázt
engednek. Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre,
mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva,
másokat helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva. Közben - hallom
- végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket
körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol
megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg ágyások közt
fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos
tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem. Ehhez
járult még hozzá, ha meggondoltam, hogy mily ügyesen öltöztettek
például engem is át, csupán a fogas meg a rajta lévő szám
ötletével, vagy mint ijesztettek rá a tulajdonnal bírókra
például a röntgennel, ami végezetül is puszta szó maradt
mindössze. Persze, beláttam, mindez mégse egész tréfa, ha más
oldalról nézem, hisz az eredményről - hogy így fogalmazzam - a
magam szemével, meg főképp az egyre hánytorgó gyomrommal is
meggyőződhettem; de hát ez volt az érzésem, s alapjaiban - így
képzeltem legalábbis - ez se igen történhetett oly nagyon
másként. Végtére csak itt is összeültek, mondhatnám:
összedugták a fejüket igen valószínűen, ha ugyan nem is épp
diákok, természetesen, hanem meglett, felnőtt emberek, esetleg,
sőt minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben,
szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e
percben nem lehet zavarni - így képzeltem. Egyikük aztán
kigondolja a gázt: egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a
szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így
tovább. Némelyik ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak,
javítgathattak, míg másoknak viszont mindjárt megörültek, s
felugorva (nem tudom, miért, de ragaszkodtam hozzá: felugrottak)
egymás tenyerébe csaptak - mindez igen jól elgondolható volt,
legalábbis az én számomra."
Tizenhárom
évnyi csiszolgatás után egyszerűen nincs okunk feltételezni,
hogy mindjárt az első mondatba az "Igazság szerint - mint
kiderült" mellé ne teljes tudatossággal került volna oda ez
a fél megjegyzés: "s nem pontosan követhettem, mi
úton-módon"; noha ez a beszúrás a mondat kereksége, a
mondanivaló értelme, tartalma szempontjából teljesen
feleslegesnek s elhagyhatónak tűnik. (Tessék kipróbálni!)
Egyetlen ok magyarázhatja ott-létét, ez pedig Kertész Imre
már-már mániákus kötődése-ragaszkodása az igazsághoz. Nem
láthatta, hogy egyetlen társát is elgázosították vagy elégették
volna, de mégis tudja; e tudomásáról számot kell adnia; de
különös lelki alkatának különleges rigolyája: az igazsághoz
való konok ragaszkodása e beszámolást a tények, csakis a tények
teljes tiszteletben tartásával engedi meg. A tény fogalma, persze,
nem csupán a külvilágra (az "objektív valóságra")
szorítkozik, hanem kiterjed az igazságnak (valóságnak)
megfelelően (azaz hitelesen, hitelt érdemlően) ábrázolt belső
történésekre is. Éppen ezért kell figyelmet szentelnünk és
jelentőséget tulajdonítanunk az efféle (a "végkifejlet",
a "mondandó" szempontjából puszta szószaporításnak
tetsző) mondatoknak, mint amilyen ez is: "Mindez nem
egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb
részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat
helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva." Ha egy
ilyen mondat tizenhárom év után is bent maradt, egészen
bizonyosra vehető, hogy alkotójának az önmagához s az igazsághoz
való hűség semmivel nem alábbvaló szempont a jó értelemben
vett propagandahatásnál.
Kertész
abban zseniális, amiben a mesebeli molnárleány: visz is ajándékot,
meg nem is. Állít is, meg nem is. Állítja, hogy voltak gázkamrák
(mert kellett lenniük), de nem állítja, hogy látta őket (hiszen
nem látta őket). Amikor egy év múltán, már hazafelé, kiszállt
a vonatból egy városban, ahol - mint írja - "a cseh szó
mellett már magyart is sokat hallottam", emberek gyűltek köré,
s érdeklődtek. Lassacskán szétszéledtek, egynek a kivételével;
s hogy milyennek gondolja az író ezt az egyet (pontosabban:
milyennek gondolja Kertész azt az Életet, amelyben kétség és
gázkamra - s végső soron az ő sorstalanná vált sorsa - így
viszonyulhat egymáshoz), jól megmutatja ez a rövid leírás:
"...nagy
nyáriasan csak inget meg nadrágot viselt, közbül pedig a két
hüvelykujját, melyeket kétoldalt, a nadrágtartójának szárai
mellett illesztett az övhely mögé, míg a többi ujja meg kívülről
dobolt, játszadozott ezalatt a szöveten. Ez arra volt kíváncsi,
ami meg is mosolyogtatott kissé, hogy láttam-e a gázkamrákat."
A
válasz maga a (dicsért) kötéltánc. A logika, minden kétségen
kívül, az - új keletű kifejezéssel élve - holokauszttagadó
oldalán áll, s ezt az okfejtést (mint alább láthatjuk) Kertész
csorbítatlanul bemutatja. Egyetlen szóval sem siet bizonygatni,
hogy három napot azért ő is eltöltött Auschwitzban, s látott,
amit látott (nem szólva arról, amit szagolt). Meggyőződése (ki
nem mondott állítása) éppen attól válik megingathatatlan
igazsággá (cáfolhatatlan állítássá), hogy mint magától
értetődőt, nem érzi szükségét érvekkel megerősíteni vagy
megvédeni. Különösképp az istenhívők lehetnek így vele,
amikor istentagadókra lelnek: evidenciáról nem lehet vitát
nyitni.
Tehát
a főhős (Kertész) válasza ama egynek:
"Mondtam
is neki: - Akkor most nem beszélgetnénk. - No igen - felelte, de
hogy csakugyan voltak-e gázkamrák, s mondtam neki, hogyne, egyebek
közt gázkamrák is vannak, természetesen: minden attól függ -
tettem még hozzá -, hogy mely táborban miféle is járja.
Auschwitzban például számíthatunk rá. Én viszont - jegyeztem
meg - Buchenwaldból jöttem. - Honnan? - kérdezte ő, és meg
kellett ismételnem: - Buchenwaldból. - Tehát Buchenwaldból -
bólintott, s mondtam neki: - Onnan. - Amire azt mondta: - Nos,
várjunk csak - merev, szigorú, kissé valahogy már-már leckéztető
arccal. - Tehát Ön - s nem is tudom, miért, de szinte egész
megilletődötté tett valahogy ez az igen komolyan, mondhatnám,
némiképp szertartásosan hangzó megszólítása - hallott a
gázkamrákról -, s mondtam neki: hogyne. - Mindamellett - így
folytatta ő, még mindig ugyanazzal a merev, mintegy a dolgok közt
rendet, világosságot teremtő arccal - Ön személy szerint, a
saját szemével azonban mégsem győződött meg róla -, s el
kellett ismernem: nem. Amire ezt a megjegyzést tette: - Vagy úgy -,
majd kurtán biccentve továbbsétált, mereven, kihúzott háttal, s
úgy néztem, hogy elégedetten is valamiképp, hacsak nem tévedtem."
*
Nos,
éppen ez a tizenhárom évnyi munkával minden kis elemében
megkomponált, s habár nyaktörőnek ígérkező, mégis sikeresen
végrehajtott mutatvány bűvöli el annyira a németeket. "Kertész
Imre a mi nyelvünkön beszél" - írja az egyik német újság
méltatása. Nem véletlen, hogy Sorstalansága elsőként ott,
Németországában törte át az érdektelenség falát, előbb a
véleményformáló elit, majd a nagyközönség tetszését is egyre
inkább elnyerve magának; s csak az ottani hangos elismerés és
dicsőség után kezdték Magyarországon is komolyan venni szerzőt
és mondandóját.22 Bár
kétségtelen, hogy a hazai hivatalos méltatás egyenesen a
legrangosabb elismerésben, a Kossuth-díjban öltött testet
(1997-ben), az itteni elit és az itteni nagyközönség a
Nobel-díjig csakugyan nem fogadta kegyeibe Kertész Imrét.
Feladványunk egyik kacifántos részletkérdése, hogy vajon miként
magyarázható, hogy Németországnak kellett a Kertész-féle
holokauszt-irodalom, s hogy minden bizonnyal könyveinek németországi
kiadóján, ennek ajánlásán keresztül vezetett az út a
Nobel-díjig; Magyarországon pedig még a holokauszt-emlékezet
fenntartásában, sőt, az antiszemitizmus elleni harc
demonstrálásában amúgy érdekelt balliberális körök sem
mutattak különösebb hajlandóságot arra, hogy Kertészt és
műveit értékének és nagyságának megfelelően a figyelem
középpontjába állítsák. Tényként állapítható meg, hogy még
a Kossuth-díj sem volt elegendő ahhoz, hogy a tehát megzavarodott
(érzés- és szellemvilágában összekuszálódott) magyarok akár
ezen, akár azon az oldalon beszéljenek és vitatkozzanak a
szerzőről és mondandójáról; mintha csak az egyik oldal nem
látott volna benne időszerű, könnyen kiaknázható lehetőséget
(politikai üzletet); a másik oldalból meg hiányzott volna a
késztetés, hogy megint hagyja belenyomni az orrát a lehető
legistentelenebb, legfőbenjáróbb bűnbe, a zsidók
elhurcoltatásába, kiirtásába.
De
mitől üzlet az a németeknek, ami a magyaroknak nem az? Honnan van
amazokban ellenállhatatlan késztetés az újbóli szembenézésre,
a sokadik bűnbánatra, ha az efféle "mazochizmus"
egyébként egyetlen népnek se jellemző sajátossága?
A
rejtély nyitja éppen Kertész egyenességében (őszinteségében
és tisztességében), s az ebből fakadó hajszálpontosságában
rejlik. Abban, hogy bár mindenki Auschwitzról beszél, ő igazából
Buchenwaldot mond. Amit, amennyit s ahogyan ő mond Auschwitzról,
idézőjellel és idézőjel nélkül, jelképesen és valóságoson,
az a németek számára kiváló kiegyezési alap és megtisztulási
lehetőség; soha vissza nem térő alkalom arra, hogy saját
lelkiismeretüknek s a világnak örök etalonként felmutatassák:
ez a mi bűnünk, ez a mi szégyenünk, nem kevesebb, de nem is több
egy hajszálnyival sem; ez és ennyi, amit és amennyit örök időkre
elismerünk, elfogadunk, szánunk és bánunk: amiért
bűnbocsánatunkat kérjük.
Nem
csak Kertész és Sorstalansága, hanem - ilyen szépen és kuszán
függnek össze a dolgok - a díj beharangozása is maga a szinte
művészi tökélyre fejlesztett, leheletfinom egyensúlyozás. A
világ "politikailag korrekt" véleményformálói és
általuk megdolgozott nagyközönsége nehezen venné be - egyenesen
holokauszt-relativizmusnak tekintenék -, ha az egyébként
folyamatos megemlékezések iránya Auschwitztól (a
megsemmisítőktől) Zeitz és Buchenwald (azaz a munkatáborok) felé
fordulna. Ezt (mint jeleztem), maga a szerző is igazságtalannak
ítélné; ezért van az, hogy bár egyértelműen Buchenwaldot mond,
nyilatkozataiban ő is inkább Auschwitzról beszél; s ez magyarázza
azt a tényt, hogy bár eltérő érdekből és megfontolásból, de
a németektől kezdve, a díjat odaítélő svédek nyilvános
indoklásán át, egészen a hazai hangadókig mindenki csak
Auschwitzot emlegeti, s mélyen hallgat a valóban átélt és
bemutatott valóságról: Buchenwaldról.
A
feladvány talányosságát csak növeli (a megoldhatóságba vetett
hitet pedig annál határozottabban csökkenti), hogy a magyarországi
antiszemitizmus és nacionalizmus megítélése tekintetében, úgy
tűnik, semmi különbség sincs Kertész Imre és a mérvadó magyar
balliberális értelmiségiek (pl. Nádas Péter) felfogása között.
Nem látni lényeges eltérést aközött, hogy egyikük (Kertész)
az antiszemitizmus uralmáról beszél, arról, hogy nácik,
agresszív nacionalisták lépnek fel nyíltan a médiában, meg
arról, hogy bőröndje mindig összecsomagolva, útra készen áll23;
másikuk (Nádas) szerint pedig csupán "Auschwitz
realitásá"-nak köszönhető, hogy az etnikai tisztogatás, a
tömeggyilkosság és a népirtás "nem tartozik többé a
legitim nemzeti ábrándok közé", - a mondat értelméből
fakadóan a nem legitim ábrándok közé viszont változatlanul
odatartozik.
Az
efféle rettentően súlyos (és ugyanennyire bántó) kijelentések,
valóban úgy tetszik, mozdíthatatlan kősziklaként fekszenek azon
a keskeny ösvényen, amely a két oldalt egyáltalán még
összeköti. Mivel az ún. nemzeti oldal igazán nagy hatású (és
mellékesen kisebb-nagyobb szeretetnek és tiszteletnek örvendő)
egyedei (törzsi harcosai) között még véletlenül sem találni
olyat, akire a másik oldal hangadói ne sütötték volna már rá
az "antiszemita" és a "nacionalista" bélyeget,
e tájékon egytől-egyig mindenki teljes joggal érezheti sértve
magát attól az otromba és képtelen feltételezéstől, hogy ő
bárkinek is a kiirtásán ábrándozna. S nem természetes-e, hogy a
nyilvánvaló igazságtalanság (valótlanság) láttán ugyancsak
egytől-egyig mindenki máris azt fogja gondolni, az ellenség
részéről tudatos harcművelet zajlik, s a már igen jól bevált,
kiváló hatásfokú A-fegyvert (azaz az antiszemitizmus elleni
harcot mint politikai fegyvert) vetették be újra, immáron
sokadszor.
Van-e
még erő, mely ezt a sziklát elmozdíthatja? Gondolat, mely az
istenes feladványt megoldhatja?
*
A
remekmű.
A
remekmű Kertész Imréje. Aki az igazat, csakis az igazat írja és
mondja - s ha tágabb koordinátarendszerben tekintve olykor súlyosan
téved is (ld. később), soha nem kufárkodik, soha nem seftel az
éppen jó árfolyamú történelemmel. Írói és emberi nagysága
bennünket mint gondolkodót s felelős feladványfejtőt, akárhogy
is, kötelez. Kertész Imre méltó arra, hogy remekművén belül és
kívül egyaránt kövessük tekintetét. Az ő megértésén
keresztül aztán, ki tudja, lehet, hogy eljutunk a
megvilágosodáshoz. Ez a mi halvány, de egyetlen esélyünk a
megoldást illetőleg.
Álljunk
képzeletben Kertész mellé, a szikla túloldalára! Mi volnánk az,
akit 14 évesen leszállítanak a Csepel felé tartó buszról, s
mint halat az ügyes varsában, szinte észrevétlen terelnek egyre
beljebb, mélyebbre. Üres, kopott vámház a tétova rendőrrel,
némi nevetgéléssel, aztán ridegebb csendőrlaktanya "az
iratok bemutatása céljából", "lóistállóba az egész
zsidó bandát", majd egy szélesre tárt kapu, téglagyár,
dugig tömve "minden korú gyerekkel" és
"megszámlálhatatlan öreggel, mindkét nemből",
veszteglés, unalom s szerencsére a megváltó hír: "akinek
van rá kedve, munkára jelentkezhet, mégpedig Németországba".
Egy bizonyos "Zsidótanács" karszalagos emberei ugyancsak
megtámogatják a megnyerőnek talált gondolatot, "így vagy
úgy, szépszerrel vagy kényszerűen, de előbb-utóbb amúgy is
mindenkit Németországba telepítenek", az önként vállalkozó
legelsőknek legalább "jobb hely, továbbá az a kedvezés is
jut osztályrészül, hogy mindössze hatvanával utazhatnak egy
kocsiban, míg később már viszont legalább nyolcvannak kell majd
elférnie, a szerelvények elégtelen száma miatt". Így kerül
a tudatlan áldozat a legbelső csapdába, villanyáramos
koncentrációs táborokba, ahonnan már csak a vak véletlen menthet
ki minket, ha kiment egyáltalán. Kertész Imrének van ereje
(tisztessége és eltökéltsége) észrevenni az útját kísérő
jámbor, emberi gesztusokat, bátorító szavakat, együttérzéseket,
de ezek a jó szándékok mégiscsak a pokol útjait kövezik; s
minél inkább, voltaképp annál rémisztőbbek. Nem akadályok,
hanem álcák, díszkíséretek, melyek éppen segítenek csapdába
csalni, gyengéden befelé, végzete (végzetünk) felé terelni.
S
most itt állunk sorstalanul: azaz olyan élet nélkül, amelyet a
magunk döntésére s örömére választhattunk és élhettünk
volna. Életünket izzó borzalmakkal megpecsételték, s jobb híján
ezt a húsunkba égetett életet kellett sorsunkká fogadni. A
sokadik történetet írjuk róla, hogy megszabadulhassunk, sőt,
megtisztulhassunk tőle; elmenekülhessünk tőle és előle; pedig
egyetlen könyv, a legelső is elegendő lehetett volna - ha
meghallanak.
Kertész
ama kiveszőben lévő emberfajta tekintélyes képviselője, aki még
azt mondja, amit gondol. Ezért érdemes odafigyelni rá! Ezért
lehet és érdemes - akár képletesen is - alkudozni vele; ezért
érdemes követni; követünkké fogadni. Ha Kertész azt mondja,
hogy Németországtól ő mindenekelőtt az olvasók figyelmét,
érdeklődését kapta meg, akkor legyen fülünk rá meghallani, s
lássuk biztosan, hogy tulajdonképp mi hiányzik neki. Roppant
fontos felfigyelni rá (éppen ezért nem először hangsúlyozom),
hogy Kertész nem akart cirkuszi mutatványosként üzletelni az
eltorzított életével; nem azon fáradozott, hogyan tudna minél
több nyers borzalmat, úgy, mint a rakott krumplit, egymásra
halmozni; de még azon sem, hogyan tudná a "sajátjai"
előtt elismerését (ázsióját) minél feljebb srófolni. Igaz,
Nobel-díját követő nyilatkozattengerében egyetlen csöppet sem
szánt annak a logikus felvetésnek, hogy nem csak a magyarságnak,
de a zsidóságnak is szembe kellene néznie egy s mással. Például
a zsidótanácsok és a zsidó kápók szerepével; azzal, hogy
voltaképp egy hajszálnyival sem viselkedtek különbül saját
véreikkel, mint a (nem zsidó) magyarok. Mert hiszen nem
magyarokról, nem zsidókról van itt szó igazából, hanem az
Emberről; az Emberiségről; az Életről. Nem az a fontos azonban,
hogy könyve lapjaiból - kőtábláiból - kilépve mennyire
igazságos és tárgyszerű Kertész Imre, vagy mennyire nem;
mégiscsak túlzás lenne megkívánni egy hús-vér embertől akkora
felülemelkedést és elrugaszkodást, hogy miután bűntelen-ártatlan
gyerekként éppen zsidó volta miatt tagadják meg s hurcolják el,
s csupán a vak szerencsének köszönheti, hogy a pusztulásban már
nem kellett osztoznia milliónyi társával, akkor ő éppen úgy
ügyeljen a kitaszítók, mint a kitaszítottak igazságaira. Legyen
elég, hisz ez is több, mint legtöbbször remélhető, hogy
írásművében maradéktalanul ilyen: tárgyszerű és igazságos. A
Zsidótanácsról szóló, imént idézett bekezdést, ha kihagyja,
jó szolgálat tett volna (látszólag legalábbis) az övéinek. De
nem tudja kihagyni, mert hiába a regényforma, az író szabadsága
- és sorsul kapott zsidósága -, ha egyszer látta a
karszalagosokat, hallotta őket, saját szemével, fülével:
innentől kezdve pedig a valóság iránti hűség, a pontosság -
helyesebben: az igazság - iránti elkötelezettsége vezérli.
Kertész
egyet akart, azt, amit minden igazi alkotó: valamiképp megragadni -
és újrateremteni azt a világot, amelynek ő nemcsak áldozata,
hanem bizonyos értelemben kiváltságosa is: túlélője, aki
elorzott sorsa helyett kapott egy másikat; ő lehet a hírvivő; de
nemcsak a hírvivő, hanem - legyen akármily meghökkentő megoldás
- a hídverő is.
Mert
Kertész, lám, hajlik a kiengesztelődésre, megbocsátásra. A
németekről már nyilatkozta, hogy nem azonosítja őket a nácikkal
("Nem a németekre, hanem a nácikra vagyok dühös").
A magyarokról még nem nyilatkozta, hogy nem rájuk, hanem a
nyilasokra dühös. Kertész, mielőtt a magyarokkal szemben is
kiengesztelődne, előbb figyelmet, elismerést vár azért a roppant
akkurátus munkáért, amellyel ő az Élet számára megragadta,
kibogozta s örök emlékeztetőül és tanulságul könyvben
tartósította az emberiség történelmének egy különös -
különösen kusza és kegyetlen - darabkáját. A magyar olvasók
igazi, odaadó figyelme és visszhangja hiányzik neki, hiszen -
neki, a hajszálpontos írónak el kell hinnünk - nem a Kossuth-díj
hiánya izgatta, nem a hivatalos megbecsülést szomjúhozta (hiszen
azt megkapta), hanem a hétköznapi magyar emberek hiteles
együttérzését; amely kivezethetné végre a kényszerképzetéből.
Abból a kényszerű, de a saját életéből mégis logikusan
következő képzetből, hogy a felemás, kényszerű jószándékok
- képmutatások - bármikor újra összerendeződhetnek a valóságos
gyűlöletekkel; s így, ketten bármikor újra kikövezhetik a pokol
útját...
*
Nos,
találunk-e a csepeli busztól mindeddig egyetlen pontot is Kertész
életében, ahol, ha ott vagyunk, tisztességesebb - és egyáltalán:
járható - leágazást és irányt tudtunk volna mutatni számára?
Kertésztől nem vehetjük zokon, hogy bőröndje úgyszólván
mindig útra kész, nem vehetjük zokon, hogy nem szereti
Magyarországot, hogy számára a nemzet, a haza, az otthon:
"mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak"; de még
azt sem, hogy Jeruzsálemi tartózkodása során, ahogy írja, első
ízben érintette meg "a nemzeti felelősség súlyos és
felemelő érzése". Azt éppenséggel mondhatnánk neki, hogy
akkor minek vagy itt, menj haza Izraelbe! - csak hát mi értelme
éppen egy szókimondó, őszinte és tisztességes embertől
megszabadulni, amikor manapság zsidóban és magyarban (és zsidó
magyarban) egyaránt olyan ritka az ilyen, akár a fehér holló. Hát
még a Nobel-díjas.
Kertész
ki meri jelenteni Demszky Budapestjéről, hogy sem szellemileg, sem
erkölcsileg nem nyújt számára semmi értékeset, semmi
maradandót. S valóban: Demszky Budapestje a látványos
cirkuszokkal kényelemben és izgalomban tartott, igénytelen,
gondolattalan tömeg világa; olyan világváros (utcai
karneváljával, melegfesztiváljával, Pepsi-szigetével), amelyből,
aki csak teheti, menekül (még maga a főpolgármester is). Nem csak
Kertész látja tehát, milyen ez a város. "Ezen" az
oldalon vannak több millióan. "Azon" az oldalon viszont
mintha egyedül Kertész szemén nem ülne hályog. Létezhet ez?
Aligha. Annál inkább, hogy az ottani látók nem beszélnek.
Kertészt kivéve.
Kertész
éppen az egyenessége - valóban bátor szókimondása - révén
lehet kéretlenül is a követünk abban a törzsi háborúban,
amelynek egyébként - bizonyos értelemben - ő maga is szorgalmas
gerjesztője. Ám a megértés kicsit erősebb optikáján keresztül
tisztán kivehető, hogy ez a gerjesztés soha nem egy előre
megfontolt, netán alantas szándék terméke, amely tudatosan és
tervszerűen hiszterizálni és rombolni akarna, hanem az egyenes
jellemből fakadó egyenes következmény; amely éppen ezért
alkalmas akár a hídverésre is. Több mint jellemző, hogy a Magyar
Demokrata egyik lelkes harcosa (szerzője) Kertész Imrétől rendre
azokat a megnyilvánulásokat gyűjtötte elrettentésképpen
csokorba24,
amelyek figyelmes olvasatban éppenséggel Nobel-díjasunk igaz
dicsőségére válnak, vagy ezért, vagy azért. Amikor Kertész a
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vendégeként
azt nyilatkozza, hogy "Nem tekintem a magyar nemzet
képviselőjének a szélsőséges jobboldalt", meg hogy "nincs
olyan európai ország, ahol négyszázaléknyi őrült ne lenne",
akkor nem szerencsés dolog ebből azt a következtetést levonni,
hogy "a Westel Press Kertész Imre október 19-én közölt
uszító nyilatkozatával aktuálpolitizált, egyértelműen
megsértve a hétvégi kampánycsendet". Hanem megint meg kell
látnunk (észre kell vennünk), Kertész mennyire
következetes, mennyire hajszálpontos. Hogy bár Magyarországról
hurcolták el, s noha éppen hitsorsosai szemébe beszél, ekkor sem
hajlandó engedni az igazságból. Lehet, hogy a másik oldalról
nézve uszítás minden szava; de az uszítás leginkább szándékos
hergelést jelent, s itt pedig éppen az ellenkezője történt: az
egybegyűltek az ünnepelt Nobel-díjas helyzetértékeléséből,
ítéletéből azt érthették meg, hogy habár ő szükségesnek
tekinti, hogy a magyarok nézzenek szembe a Holokauszt borzalmaival,
mégis oktalanság lenne a magyar nemzetet a
szélsőségeseivel azonosítani; vagy Magyarországot
szélsőségesebbnek gondolni a többi európai országnál.
Ugyancsak
botorság Kertész nyakába varrni, hogy ő olyan dolgokat is kimond,
amilyenek kimondásáért a másik oldalon meghurcoltatás járna.
Ahelyett, hogy szellemi követünknek tekintenénk, akire hivatkozva
könnyebben vizsgálódhatunk - s kereshetjük a jó megoldásokat -
tabunak tekintett témákban! Amikor egy ugyancsak holland lapnak
Kertész azt nyilatkozza, hogy "Szó sincs konszenzusról:
ugyanúgy fennáll az urbánusok és népiek, a kozmopoliták és a
megcsontosodott konzervatívok közötti örök viszály, amelyet a
kozmopolita zsidók és a többi között fennálló nézeteltérésként
is lehet értelmezni"25,
akkor még hálásnak is kell lennünk neki, hiszen a politikailag
korrekt, azaz üres, hamis állásponttal szemben ("nincs olyan,
hogy zsidók, mert minden zsidó másképp gondolkodik, a vélemény
nem származásfüggő") a saját tapasztalatát, a saját
véleményét hangoztatja; amely lehet (sőt, valószínű), hogy
ugyancsak nem teljesen helyes, viszont bizonyosnak vehető, hogy a
másikhoz képest fényévvel közelebb áll a valósághoz. Ezen a
véleményen át el lehet jutni a túlpartra; a "politikai
korrektség" viszont nem visz sehova.
*
"A
válságban leledző jobboldal pedig, megszokhattuk, hallgat vagy
maga is az antimagyar Kertész előtt hajlong" - vonja le a
konzekvenciát a Demokrata kőkemény harcosa. Feladványunk helyes
megoldásának megragadása szempontjából alapvető s ezért
kikerülhetetlen kérdés, hogy a túlpart immár világhíressé
vált egyedének megértése, egynémely jellemvonásainak
felmagasztalása s teljesítményének elismerése csakugyan
hajlongásnak tekinthető-e: szolgalelkűségnek, behódolásnak,
netán árulásnak.
Minden
azon múlik, van-e képességünk és hajlandóságunk arra, hogy ne
tekintsük az egyes embert, se az emberek alkotta nemzeteket,
népcsoportokat homogén (monolit) tömböknek, amelyekről csakis
homogén (monolit) véleményünk, ítéletünk lehet: vagy jó, vagy
rossz, vagy fehér, vagy fekete. Ha Kertész Imre előtt pusztán
azért hajtanánk fejet, mert éppen ő lett a soros Nobel-díjas, s
így illik; vagy mert "a holokauszt írója", "a
történelem élő tanúja", "a pokol túlélője";
ekkor valóban megalázkodásnak, dicstelen dörgölőzésnek - s
némileg divatnak - tekinthetnénk a hajlongó igyekezetet. Ha
viszont a tisztes meghajolás azoknak az értékeknek szól,
amelyeknek mindenféle emberben és emberi csoportban való jelenléte
egyébként igencsak kívánatos lenne, akkor e mozdulat során
nemhogy vonakodnunk és szégyenkeznünk kellene, hanem csöndesen
örülni a halvány esélynek: őszinte gesztusunk inkább segíteni,
ösztönözni fogja, semmint gátolná eme értékek gyakoribb
előfordulását.
De
ha nem ösztönzi, voltaképp akkor is minden rendben. Akkor is a
megoldás küszöbéhez jutottunk. Gondolkodásunk és viselkedésünk
méltóságát nem ellenségeinktől, nem is barátainktól kapjuk,
hanem mélyebbről vagy magasabbról. S lássék akár így, Kertész
méltó dicséretétől nem leszünk kevesebbek: magyarnak
hitványabbak, nemzetnek elveszettebb. Előjeleink ugyan
különbözhetnek, de ha elfogadjuk, hogy egy istenes feladványban a
koordinátarendszerünknek közösnek kell lennie - pontosabban kell
lennie közös koordinátarendszernek, ahol (vagy amely fölött)
Isten is lakozik -, akkor az is belátható, hogy ebben a rendszerben
csakis az abszolút értékek számítanak. Itt tehát nem igaz az a
tétel, hogy ha egy negatív előjelű számhoz hozzáadom ennek
pozitív előjelű megfelelőjét, akkor ezek összértéke nulla
lesz. Nem igaz az, hogy ha a túloldal igazságait magamhoz engedem,
ez kioltja az én igazságaimat. Noha egész rendszerváltásunk
éppen ennek a hamis feltételezésnek az igézetében zajlott: ezért
nem engedtük hozzánk jönni az igaz szavakat, ha nem itt, hanem
amott mondták.
Pedig,
ki gondolta volna, az összérték - a közös szellemi haszon, a
közös érzelmi nyereség - akár a duplájára növekedhetett
volna!
*
Megoldásunk
nagyszerűségét illetőleg egyetlen cáfolhatatlan tény táplál
erős kétségeket: az ember, ha nem muszáj, nem hagyja ott
megszokott koordinátáit. Legkiválóbb elméink, akár ezen, akár
azon az oldalon, meglepően görcsösen ragaszkodnak saját
nézőpontjukhoz; nem szólva kevésbé kiváló elméinkről, akik
valószínűleg még elvileg és elméletileg sem képesek belátni,
hogy az igazságtartalom nem függhet attól, hogy éppen melyikünk
fejéből nézünk ki. Kicsit magasabbról s kívülről tekintve,
nem logikus dolog, a gondolkodó emberhez valósággal méltatlan,
hogy a mi nemzeti, etnikai stb. önazonosságunkhoz való
ragaszkodásunkat szép és nemes dolognak ítéljük, a másokét
viszont barátságtalan, ellenséges, sőt, alantas viselkedésnek.
Ebből adódik az a furcsaság, hogy ugyanaz az értékesnek
(nemesnek) tekinthető kötődés innen nézve hazafiatlanság,
idegenlelkűség, kozmopolitizmus, netán cionizmus; onnan nézve
pedig magyarkodás, nacionalizmus, kirekesztés, netán irtó
szándékú nácizmus. A kölcsönös beleérző képesség és
belátás hiánya, nem csoda, minduntalan olyan láncreakciókat
indít el, amelyeknek a közös életünkre gyakorolt pusztító
hatása felér egy-egy tekintélyesebb atombombáéval. A szellem és
a lélek cafatai szállnak mindenütt.
Hogy
megint ne a levegőbe beszéljek.
Kertész
mondta, amit mondott.
Belátás
híján bármilyen józan ésszel felfoghatatlan, hogyan lehetne
korrekt (azaz tárgyilagos, igazságos és tisztességes) az az
ember, aki Orbán Viktorék kormányzásának időszakához a nyílt
antiszemitizmus uralmát, nácik televíziós közszereplését festi
oda sötét háttér gyanánt, s becsomagolt bőröndjével azt
üzeni, hogy a helyzet olyannyira súlyos és veszedelmes, hogy
hitleri módra bármikor kezdetét veheti egy újabb zsidóüldözés.
Minden bizonnyal súlyos tévedése és tévesztése Kertész
Imrének, hogy nem tulajdonított jelentőséget a ténynek: Európa
ma, akárhogy is, nem olyan, mint akkor; vagy annak az
intézkedéssorozatnak, amellyel Orbánék többszörösen
kinyilvánították és bizonyították a zsidósághoz való valós
viszonyulásukat. Hogy mást ne mondjak, kormányzásuk alatt
vezették be a magyar iskolákban a holokausztról való évenkénti
kötelező megemlékezést, vagy indították el a Holokauszt-múzeum
létrehozását... Hála Istennek, ma már statisztikai adatokkal is
igazolható, hogy a magyar zsidóság valós helyzete korántsem
olyan rémületes, mint amilyennek nagy regényírónk ábrázolta
gyakori nyilatkozataiban. A Kovács András vezette szociológia
kutatás26 adataiból
kiderül, hogy a megkérdezett zsidóknak "az antiszemitizmus
intenzitásáról és elterjedtségéről alkotott véleménye
elsősorban a tömegkommunikációból szerzett információkon
alapul. Amikor ugyanis azt a kérdést tettük föl, hogy a
megkérdezettet »személyesen érte-e valamilyen, a zsidósággal
kapcsolatos sérelem vagy hátrány«, akkor 80 százalékuk
»nem«-mel válaszolt. A »személyes sérelmekről« beszámolók
többsége nyilvános helyen elhangzott antiszemita megjegyzést
nevezett meg a sérelem forrásaként."
A
láncreakció második eseménye volt Elek Istvánnak, Orbán
miniszterelnök tanácsadójának Kertész viselkedésére adott
válasza, s nem is lehetett volna logikusabb véleménye annál, mint
amelynek a Magyar Nemzetben egy interjúban hangot is adott; ebből
az Élet és Irodalomban Vásárhelyi Mária elrettentésül a
következőket s a következőképpen idézi:
A
Magyar Nemzet, amely "az idő előrehaladtával vulgáris
konzervativizmusát egyre szélsőségesebb retorikára cserélte,
egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belemarjon Kertész
Imrébe." Eme belemarók egyike, Elek István "éppen
Kertész Imrét találta legalkalmasabbnak arra, hogy példáján
keresztül az egész hazai »baloldali liberális szellemi elitről«
lerántsa a leplet. [...] A miniszterelnöki tanácsadó az
interjúban Kertész »rémesen korszerűtlen programját« idézve
leplezi le az írón keresztül a »gazdasági érdekcsoportok
hasznos idiótájává vált szellemi embert«, aki »balítéleteivel,
tájékozatlanságával, jelszavakat szajkózó felületességével,
indulataival, tárgyilagos gondolkodásra, méltányos
helyzetelemzésre, önvizsgálatra és önhelyesbítésre való
képtelenségével mindenre alkalmasnak bizonyult, csak éppen
szellemi hivatásának betöltésére nem.« Mi pedig - írja a
láncreakció harmadik elemeként megnyilvánulva Vásárhelyi Mária
- hálát adhatunk az égnek, hogy a Svéd Királyi Akadémia nem
olyan rémesen korszerű, mint a miniszterelnöki tanácsadó..."27
Feladványunk
megoldásának gyakorlati megvalósíthatósága szempontjából
figyelemre méltó tény, hogy Elek, aki igencsak azok közé a ritka
értelmiségiek közé tartozik, akiknek van fogékonyságuk a másik
oldallal való párbeszédre, a belátás, megértés esélyének
megteremtésére28,
maga sem kerülheti el a sorsát. Egyrészt látható, hogy empátia
dolgában most éppen neki is csak ennyire futotta; hát akkor
mennyire kell fussa azoknak, akikből még a fogékonyság is
hiányzik? Pedig, ha szigorúan nézzük, a világtörténelem
ismeretében nem is annyira abszurd feltételezni, hogy akár a mai
magyar (de akár a francia vagy német) közhangulatból a különféle
elemek szerencsétlen felerősödése - hatásuk megsokszorozódása
- révén kikeveredhet egy nyílt zsidóüldözés. Másrészt
látható, hogy egy szélsőségesnek semmilyen tekintetben nem
nevezhető - hiszen belátásra és párbeszédre alapvetően
hajlamos, a Magyar Nemzetnek egyébként túl liberális s onnan
kirúgott - személyiség milyen könnyedén nyeri el a baloldaltól
a "szélsőségesség" vádját és bélyegét. Ha -
Vásárhelyi minimális belátása híján - már Elek is a
szellemileg felrobbantandók (megsemmisítendők) közé soroltatik,
s valóban fikarcnyi fogékonyság sincs odaát "a méltányos
helyzetelemzésre", amely legalább azt kimondatná, hogy bár
Kertész félelme nem teljesen alaptalan, annak a valószínűsége,
hogy itt bármi baja történhet a zsidóságnak (pontosabban: több
baja, mint másoknak), oly csekély, hogy a normális, hétköznapi
emberek részéről teljesen érthető és elfogadható a heves
tiltakozás; sőt, még az a - minden bizonnyal mégis hamis -
feltételezés is érthető és rendjén való, hogy a
hisztériakeltés talán tudatos, vagy legalábbis az illető
valamiféle érdekcsoportok hasznos és - értelemszerűen -
tudattalan idiótája...
A
láncreakció negyedik - szintén megsemmisítésre ítélt - eleme
ugyancsak egy olyan személyiség, akiben többirányú fogékonyság
dolgozik, mindazonáltal - vagy éppen ezért - ő sem kerülheti el
a sorsát. Pelle Jánost munkássága, közéleti szerepvállalása
révén is, személyesen is ismerem. Amikor dedikáltattam vele egyik
könyvét, megemlítettem azt a "képtelenséget", hogy
furcsa mód még mindig bőven vannak, akik engem antiszemitának
gondolnak. Ő - feltehetően némi bátorsággyűjtés céljából -
hirtelen előrehajolt a bokájáig, aztán ugyanilyen gyorsan
kiegyenesedett, s a szemembe mondta: "Én is annak gondollak".
Nos, tárgyunk szempontjából érdektelennek tűnhet, mit gondol
rólam Pelle János, annyiban azonban mégsem, hogy talán
hitelesebbé teszi véleményem: Jászi Oszkárról írt könyve
számos tekintetben ugyanazokkal az erényekkel dicsekedhet, mint
Kertész Imre Sorstalansága. Nem már jól bevált (ez esetben
marxista) skatulyák, gondolatsémák alapján dolgozza fel a polgári
radikalizmus e neves képviselőjének - ellentmondásos - életművét,
hanem a szükséges körültekintéssel, árnyaltan, tárgyilagosan.
Mivel Pelle János és alanya is zsidó származású, érthető,
hogy a mű tárgyilagosságának mi az egyenes következménye: a
szerző számos következtetése nem cseng kellőképpen egybe a
politikailag korrekt irányvonallal. Szellemi (közéleti) sírját
már ekkor elkezdte megásni, szinte belelökve saját magát abba a
szépen telegető szellemi tömegsírba, amelybe a kettős látásra
hajlamos, ún. "díszzsidók" kerülnek (Tamás Gáspár
Miklós meghatározásával élve). A Kertész Imréről írt, s az
Élet és Irodalomban megjelent írásának fogadtatása ezek után
már nem is hozott semmi meglepetést vagy csodát. Pelle János írt,
amit írt, a láncreakció ötödik és hatodik elemeként Radnóti
Sándor esztéta, kritikus és - nem mellesleg - egyetemi tanár,
valamint Litván György történész reagálása pedig újfent a
megvalósíthatósággal szembeni kétségeinket szaporítja.
A
magyar (vagy talán félreérthetetlenebbül: a magyarországi)
szellemi fősodorba tartozó két ítész voltaképpen Pelle János
szellemi megsemmisítésén fáradozik. Ebbéli igyekvésükben még
Pelle önmaga zsidó mivoltának hangoztatása és
kétségbevonhatatlansága sem fékezi meg őket: ugyanazokkal a
pusztító módszerekkel (fegyverekkel) dolgoznak, mint a lehető
legvadabb (és legvalóságosabb) antiszemiták ellenében. Ha Pelle
megállapítja Jászi Oszkárról, Révai Józsefről és Lukács
Györgyről, hogy mindhármukat a "baloldali internacionális"
elmélet híveinek tarthatjuk, és közös bennük, hogy tudni sem
akartak a holokauszt képében jelentkező "zsidóproblémáról"29,
akkor Radnóti Sándor esztéta, kritikus és egyetemi tanár fejében
ettől azonmód összeáll "a reprezentatív magyar zsidók
hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listája".
Az Élet és Irodalomban hangot adva eme meggyőződésének30,
Pellét, a zsidót is besorolja a rasszisták és zsidógyűlölők
közé, márpedig fajgyűlölőnek, különösképp zsidógyűlölőnek
lenni a politikai korrektség szabályai szerinti demokráciában a
lehető "legfőbenjáróbb" bűn, s legalábbis a szellemi
szalonokból (közéletből) való kitaszítás jár érte. Litván
György történész "érvelése" szerint pedig "Már
a három névnek ez az egymás mellé állítása is kimeríti a
pimasz rágalmazás tényálladékát", egyébként pedig Pelle
János személyéről és kutatómunkájáról összefoglalva azt
mondja, hogy "az utóbbi időben Jászi Oszkár emlékének
bemocskolására specializálta magát, most Kertész Imre
Nobel-díjának visszhangjáról szóló cikkében is alkalmat talált
e szenvedélyének kielégítésére".31
Láncreakciónk
sajátossága ráadásul, hogy nemcsak egy irányba, hanem
oda-vissza, sőt, összevissza is terjed. A szellemi ütlegelések
hatására a következő ÉS-ben Pelle így kezdi válaszát (amely
mögött egyébként, friss melegében, máris ott van Litván György
viszontválasza is): "Tisztelt Bíróság! Nem tudom,
kezdhetem-e e szavakkal mentegetni magam az ÉS 2002. november 15-i
számának Visszhang rovatában megjelent két, egyformán durva
hangú támadás után [...]".
Ugyan,
kinek s hol van a leghalványabb esélye is arra, hogy az ily
mértékig beindult s felhevült, gyorsan szerteágazó
láncreakciókba sikeresen beavatkozzék, ha nem is leállítva, de
megfékezve a pusztító folyamatot?
Tehát?
Ki
kell jelentenünk, hogy lehet jókat álmodozni, belátásról,
megértésről ábrándozni, de az istenes feladványnak nincs
valóságos megoldása? Mert, ahogy Kozma György író,
karikaturista mondja: "ajánlatos szerénynek lennem",
hiszen "nincs hatalmam az emberek és helyzetek fölött".32
Mások
felett talán valóban nincs. Magunk felett talán mégis van.
A
csakugyan szerény, de kétségtelen helyes, mert valóságos
megoldás titka, hogy kellőképp önzőek lehetünk; egyáltalán
nem kell mások lelkivilágával, pusztító ösztöneivel
foglalkozni; nem érdekel téged semmiféle viszonosság; nem
érdekel, hogy támad-e kedve bárkinek bevonni téged az
indulathullámba, a háború viharába; de az sem, ha véletlenül
mégis akadnak önző követőid. A törzsi háború szele úgy húz
el fölötted, mint a vadlibák, s te legfeljebb a változó
alakzatokat követed derűs figyelemmel.
Nem
azért leszel megértő és belátó, mert illik ilyennek:
toleránsnak lenni. Hanem mert nem akarsz veszíteni; sötét
szemüveget magadra rakva, elzárni magad kisebb-nagyobb szellemi
fényektől, csodáktól. Világítsanak ezek bár szellemi
égboltunknak akár ezen, akár azon az oldalán. Vagy ragyogjanak
még magasabban, mint Kertész Imre kétségtelen erényei, s
erényeinek bölcs sűrítménye: remek Sorstalansága.
"NINCS HATALMAM EMBEREK
ÉS HELYZETEK FÖLÖTT"
Kozma György meg nem jelent reagálása A feladványra
Próbálom
rávenni magam, hogy csak azért, mert Varga Domokos György engem is
idéz cikkében, ne akarjak mindenáron megszólalni újra a
zsidó-magyar szembenállás kérdésköre kapcsán. Nemrég azonban
(ÉS, 2003. március 8.) Vörös Kati tollából láttam Varga
cikkére reagálást, melyben a szerző megpróbálja visszatuszkolni
a Kertész-méltató cikkírót az "antiszemiták" közé,
oda, ahonnan írásával kikéredzkedik.
Van
mód arra, hogy a megszokottól eltérő módon tekintsünk a
zsidókra, ráadásul a XVII. Századi szombatosok (Péchy Simon) óta
ez létező írásbeli hagyomány is Magyarországon. A
"visszhangzók" jelentésű "jehudi" (zsidó) szó
azonos értelmű a "békés-muszlimmal" és a
"keresztény-felkenttel": mind arra utal, hogy az illető
vallásos, legalábbis viszonyul egy nagyobb "Én"-hez.
(Egyik sem etnikai jelző eredetileg). Hitler mondta, hogy a zsidók
megbocsáthatatlan bűnt követtek el: feltalálták az "Én"-t
és az együttérzést (Mózes: "Szeresd felebarátod"). A
többi találmányuk is bosszantó: ellenezték a gyermekáldozatot
Babilonban, a rabszolgaságot Egyiptomban és Rómában, bevezették
a kereszténységet és az iszlámot (mindkettő főként a zsidó
biblia-magyarázat leágazása), feltalálták a pénzgazdálkodást
és a kommunizmust, valamint a szórakoztatóipart. Ráadásul
mindezeket az újításokat ellenezték is (az első századi
szadukeusok, a hetedik századi karaiták, a reneszánsz
sabatajánusok, a felvilágosodás-ellenes haszidok és a
neológ-nacionalista ellenes ortodoxok eme folyamatos ellenzék fő
csoportjai.) Sok baj van a találmányaikkal, tehát mi sem
egyszerűbb, mint rájuk haragudni. Ugyanakkor az is tény, hogy nem
mindegyikük egyformán ludas e "bűnökben" s ezért nincs
mese, "a zsidókról" beszélni általában s elítélőleg
nem vall jó ízlésre, jó szívre, jó észre. Csak hát a
jószívűséget, jóeszűséget nem lehet parancsszóra kikövetelni.
Elmeséltem
párszor, hogyan bukkantam rá felnőtt koromban - s biztos nem
vagyok ezzel egyedül - a szovjetista korban eltitkolt zsidó
őseimre. Köztük legendás csodatévőkre és ellentétes iskolák
vezetőire, Rásira, Majmonídészre, vagy épp Marxra és
Dreyfuss-ra, valamint a szintén eltitkolt dzsentri őseimre
(Szapolyai, Hunyadi, Bethlen, Pázmány, Balassi, s egész a
kamenyec-podolszki vérengzésért felelős MTI-alapító Kozma
Miklósig nyúlik sajnos a rokon-lista), és ráadásul köztük a
muszlim ősökre (vegyes házasságok akadtak a XIV-XVII században
nem is olyan ritkán.) Ezért mindegyik vallást felvettem, mindhárom
ábrahámi hitbe "betértem" (hasonlóan sok XVII. századi
szombatoshoz). Talán éppen abban reménykedtem, hogy így megúszom
az egyoldalú állásfoglalást?
A
fenti - anekdotikusnak tűnő - tények vagy szempontok arra
vezetnek, hogy abszurdnak tartsam "a zsidók" bármifajta
megbélyegzését vagy bálványozását, csakúgy, mint a
"keresztények" vagy "muszlimok" sommás
megítélését.
Ismerem
és kedvelem Varga Dombit is, Kertész Imrét is, és emiatt rosszul
érezném magam, ha egyiket meg akarnám védeni a másiktól. Nem is
szorulnak rám. De nagyon fontosnak tartom, hogy kialakuljon egy
nem-szélsőséges, nem-gyilkos-szívű jobboldal és ebben éppen
olyan Varga Domokos-féle hangokra lehet szükség. Szemben Vörös
Kati amerikai távlatú elképzelésével, szerintem csak azért,
mert jobboldali szempontjai vannak Vargának, még nem "ér
össze" Csurkával. A veszély reális, és szükség van
ezügyben egyoldalú, pártos hangokra is. De ahogy a bibliamagyarázó
bölcsek mondták olyan esetekben, amikor egy-egy szekta teljesen
ellentétesen értelmezett valamit: "Mindkét igazság Istentől
való." Jobboldali vélemény nem létezhet és nem
intézményesülhet anélkül, hogy meg ne fogalmazná újra meg újra
azt a "ressentiment"-t, ellenérzést, amit a konzervatívok
az újítások és főként a kapitalista, valamint az
ateista-liberális-szocialisztikus újítások kapcsán átélnek (s
eme újítások iránti - érthető - zsidó lelkesedés miatt innen
csak egy kis rosszkedv kell az antiszemita nézetekhez) Éppen ezért,
e nézetek "evidencia"-érzete miatt fontos minden olyan
jobboldali kezdeményezés, ami a Csurkáról való - akár felemás
- leválasztódásra törekszik.
A
jobb és baloldali világkép egy emberben mozaikszerűen
összefonódhat, de a közbeszéd szintjén egymással nem
keveredhetnek. Aki jobboldali, az mást gondol a világról: máshogy
- markánsabban, esetleg, ha ez gond, mint az utóbbi kétszáz
évben, mióta a vadász-építő-katona férfiszerepet máshogy
oldja meg a társadalom - határozottabban férfi, és máshogy nő,
tehát máshogy és másra neveli a gyerekét - esetleg megvédi a
gyerek-verés melletti érveket... És emiatt nagyon fontos neki,
hogy a "szilárd értékrend" oldóit "bűnösnek"
tekintse. Amit egy baloldali viccesnek és vállvonogatásra indító
apróságnak lát (pl. a "határtalan" - de hasznot hajtó
- erotika-centrizmus a tévében), az a hagyomány-párti,
tekintély-elvet nem elvető, a határok "tisztaságában"
hívő jobboldali számára "mocsok" és szinte
életveszélyesnek látja, ami miatt akár - bizony - gyilkosságra,
vagy mindenképp gyilkos haragra gyúlhat. Ösztön-szinten és
egyénenként ez minden emberben keveredik (tehát vannak
baloldaliak, akik mondjuk cigányoznak, zsidóznak, s észre se
veszik), de a köz-beszéd terén tisztább fogalmazások adódnak.
Ezért figyelemreméltóan nehéz dolog, hogy valaki a jobboldalon
nyilvánosan azt mondja: ez a Kertész igenis jó és hasznos nekünk
is, mert új szempontokat ad egy érthetetlen ügyben, s mellesleg
zsidó is. Mindegy, ő csak kivétel, a zsidók igenis bomlasztják a
mi nemes ősi erőnket... Ide vissza kell jutnia valahogy. Tehát pl.
"őszintén" a szemére kell vetni, mint Varga teszi, hogy
mondjuk nem taglalja a (zsidó) keretlegények vagy (zsidó) ávósok
szemétségeit.
Igenis
nagy és fontos feladat eközben elismerni egy-egy "zsidó"
remekművet vagy jótettet. (Szerintem ez a buzgó és naiv igyekezet
tűnik Petőcz György és Varga Kati számára "ravaszságnak"
- ha bármelyikük a cikke írásakor ismerte volna Varga Dombit
személyesen, tudta volna, hogy alig van nála kevésbé "ravasz"
ember a pesti flaszteren. Történész diákként naponta rengeteg
antiszemita és anti-anti szöveggel találkozom: a ravaszság nem
erőssége az antiszemitáknak és azoknak sem, akiket mások annak
tartanak s ők azt hiszik, végre megtalálták vagy keresik a
"megoldást", mint éppen Varga. Persze tudom, az tűnik
"ravaszságnak", hogy erősen hangsúlyozzák, mennyire
méltányos és humánus például egy-egy zsidótörvény s ők
mennyire ellenzik a "törvénytelen" pl. nyilas
megoldásokat: mindig óvakodnak az "úri antiszemiták"
"összeérni" az aktív gyilkosokkal.
Egyszerűen
nincs mód arra, hogy a magyarországi zsidóság valamilyen módon
"megússza", hogy ebből az ellenérzésből rá is
vetüljön. Ezzel együtt kell élnünk. Ahogy egy házasság is
túléli, ha az egyik vagy másik fél türelmét veszti és
haragosan szól a másikra. Ahogy egyetlen szőke nő sem ússza meg,
hogy a szőke nőkről szóló viccekkel kapcsolatban valami
egészséges közönyt ki ne fejlesszen. Pedig a szőke nőknek még
annyi negatív (feltalálói, irigylésreméltó) szerep sem jutott,
mint a zsidóknak", s lám, mégis jó alanyai a köz-fantázia
harag-rohamainak. A szőke nő villog - a szőkeség akaratlanul
azonos a villogással - azzal, hogy nő: a nők, az anyák miatt
vagyunk itt, mindenről ők tehetnek... Talán ilyen módon lehet - à
la Freud - megragadni e viccekben a nőgyűlölő agressziót
(párhuzamba állítva a hasonló zsidó-ellenes haraggal: zsidók
miatt tudunk istenről - "őstényről", a felebaráti
szeretetről - sőt, képzelhetné valaki, az istentagadásról és a
hitetlenek kiirtásáról is).
Igazából
még csak azt szeretném elmondani, hogy a Varga Domokos György
által a 2003. január 10-i És-cikkében az én számba adott mondat
("nincs hatalmam emberek...események, helyzetek, tárgyak és
érzelmek fölött...csak a viselkedésem fölött"), eredetileg
C.G. Jung ajánlása azoknak, akikmegoldhatatlan helyzetekbe,
konfliktusokba sodródnak. Fontosnak tartom, hogy egy tekintélyre
hivatkozzam, hogy ha már szóba jött, ne "csak" én
mondjam, hanem valaki, akinek sokan képesek hinni. Ez a jelszava
azoknak az ex-addikt csoportoknak, ahova ön-segítés céljából
olyanok járnak, akik valamilyen rossz - számukra károsnak tűnő
viselkedésről le akarnak szokni. Azért említem sokszor
írásaimban, s Varga azért idézi tőlem, mert a zsidóellenességet
a haragmánia vagy konfliktus-addikció (amely a szenvedélybetegségek
jellegzetes tünete) egyik alesetének tartom. Senkit nem lehet
lebeszélni róla, de saját magát bárki igenis leszoktathatja
erről, ha rájön, hogy pont neki miért ártalmas. (Nem a zsidókat
kell védeni, hanem a zsidógyűlölőket. Hiszen - ahogy Ungvári
Tamás írja egy talmudi helyre hivatkozva - "Isten mindig az
üldözöttekkel van. Akkor is, ha igazak üldöznek gonoszokat.")
Mikszáth
elmeséli, (mikor az író tudósítani leutazik Nyíregyházára a
vérvád per miatt), hogy a tót parasztfiú, aki kijött érte az
állomásra, nyugtatni kezdte, ne aggódjon, az ottani parasztok
tudják, hogy ez csak az urak játéka, s hogy a zsidók csak
olyanok, mint más - hol ilyenek, hol olyanok. Mire Mikszáth:
- Honnan
veszed, fiam, hogy én zsidó vagyok?
- Mert
nem védi őket az úr.
Egy-két,
talán nemcsak számomra érdekes paradoxonra szeretnék rámutatni
röviden.
Varga: "Minden
azon múlik, van-e képességünk arra, hogy a
népcsoportokat ne tekintsük monolit tömbnek..."
Petőcz: "Nyugodtan
kijelentheti, hogy valamiféle (negatív) zsidó
vélemény... amely szerint nincs olyan, hogy zsidók, mert minden
zsidó másképp gondolkodik, s a vélemény nem
származásfüggő..."
Ez
érdekes vitahelyzet. Varga sikeresen eljut odáig, hogy (már-már
liberális módon) egyéneknek tekintse az üldözötteket és az
üldözőket - s éppen Kertész Imre könyve juttatja el e
felismeréshez. Vitapartnere mégis azt veti szemére, hogy nem ért
egyet ezzel a - helyes, mert ártatlanokat nem élből elítélő -
alapállással.
Vagy
nézzünk egy másik ellentmondásos kérdést:
Varga: "..kevésbé
kiváló elmék még elvileg sem képesek belátni, hogy
az igazságtartalom nem függhet attól, hogy éppen
melyikünk fejéből nézünkki."
Petőcz: "A
zsidótörvények elfogadásakor, a bevagonírozásál, vagy a
gázkamrák bejáratánál mik lehettek a kirekesztők
igazságai?"
Természetesen
itt is paradoxonokat súrol a beszélgetés. Nem véletlen, hogy a
"héber" (ivri) szó "túlnani"-t jelent -
latinul: "trans"-ot: a téma mindig a kétértelműség
határán táncol, ezért alkalmas figyelemfelhívásra,
botránykeltésre vagy segítség-kérésre. Hiszen Varga éppen azt
szeretné hangsúlyozni, hogy ha tragikus és elfogadhatatlan s nem
mindenki által szándékolt végeredményre vezetett is, a
tekintélytisztelő jobboldal és szélsőségesei is "megérthető"
igazságokat képviselnek, amikor a zsidókra (máshol más
kisebbségekre) vetítik szorongásaikat, mintegy őket téve
szimbolikusan felelőssé a mindenkor éppen aktuális változásokért.
Tehát valóban, Varga mondja azt (is), hogy igenis vannak
"igazságai" azoknak, akik úgy látták, hogy az
egyistenhit, a pénzgazdálkodás és az attól való megszabadulás
kommunisztikus elvei részben a mindenhol az "idegen"
"zsidók" által hirdetve bomlasztották fel az ősi,
pogányabb, "természetesebb", férfiasan-"tisztán"
kegyetlenebb hierarchikus szerveződéseket. Petőcz pedig - aki
szerint elvileg, liberálisként, minden más esetben persze meg kell
értenünk a gyilkost is - a látszólag naiv kérdéssel
lehetetlenné teszi magát ezt a nehezen kikerülhető
kérdés-felvetést. Hogyan lehetséges, hogy voltak emberek, akik
egy percig is komolyan gondolták, hogy más emberek vagyonát
elvehetik, életük felett rendelkezhetnek - elvont s a történelemben
folyton változó jelentésű szavakat mágikusan használva a
sokszínű valóság paradox tényeinek eltakarására, mint
"nemzet", "hagyomány", "vér",
"becsület"... (Más kérdés, hogy dicső főuraink
egymástól, akár rokonaiktól is elvették a vagyonukat, mondjuk
boszorkány-váddal.)
A
helyzet ugyanis az, hogy igenis mindig voltak olyanok, akik azt
gondolták, hogy a "történelem igazsága" azt követeli,
hogy igazságtalanok legyünk. Himmler ugyanúgy fogalmazott, mint a
fiatal Lukács népbiztos: "A Történelem megbocsátja, ha
magunkra vesszük ezt a bűnt". Csak az egyiknél a zsidók
kirablása és elpusztítása, a másik esetében az arisztokraták,
a vagyonosok (köztük zsidók) kirablása és elpusztítása volt a
"bocsánatos bűn".
Varga: "A
világ "politikailag korrekt" véleményformálói s az
általuk megdolgozott nagyközönség nehezen venné be - egyenesen
holokauszt-relativizmusnak tekintené - ha az egyébként folyamatos
megemlékezések iránya Auschwitztól (a megsemmisítőktől) Zeit
és Buchenwald (azaz a munkatáborok) felé fordulna."
Petőcz: "A
javaslat: ...őrizzük meg Buchenwaldot, azért kérjünk bocsánatot,
de Auschwitzot tagadjuk le..."
Ezzel
kapcsolatban csak az jut eszembe, hogy minden beszélgetés
helyzetekben hangzik el. Olyan helyzetben, ahol végletesen
embertelen kegyetlenségeket szeretnének egyesek (Varga "oldalán")
letagadni - talán az is eredmény, ha abban megegyezünk politikai
vitapartnereinkkel, hogy bizony a kisebb kegyetlenség is aggasztó
és elkerülendő. Ezért - hogy rámutatott a zsidógyűlölet
összefüggésére minden más mindennapi haragmániával, s még
olyanok is megértik, akik különben nem hívei a "zsidós"
újításoknak, sőt a kegyetlenség-csökkentő újításokat
kegyetlenségnek érzik - Kertész Imrének hálásak lehetünk, s
Varga Domokos Györgynek szintén, amennyiben a "jobboldal"
számára lenyelhetővé teszi a Kertész-békát...
Mert
valóban vannak dolgok - és Auschwitz ilyen - amiről nem tudunk
beszélni. Viszont vannak dolgok, amiről tudunk. A mindennapi
kegyetlenségeink ilyenek. És szerintem az már nagy lépés, ha
megpróbálunk odafigyelni arra, hogy ne akarjuk egymást percenként
agyagba taposni (vagy mártírrá emelni): ebbe az irányba tett
örvendetes első lépés a Varga Dombi munkája.
Nem
véletlen, hogy voltak kezdeményezések, amelyek szerették volna
"jelentéses" szóval - a reformációt beteljesítve -
lefordítani a nagy vallásmagyarázó "istenfiú" nevét,
amely a keresztények és zsidók közti évezredes ellentét alapját
érinti: Józós Késztős-nek nevezve például mindenki jobban
értené, ki is ez a Szabadított-Olajos. Hasonlóképpen a "jehove"
istennév eredetileg egy létige alak - jövő idő, műveltető
forma: Léteztető (Teremtő) az értelme. (Pontosabban, hogy a
sajátos egyszerre múlt-jelen-jövő aspektus is benne legyen:
Levendítő.) A javaslat - hogy üres hangsorok helyett az eredetihez
hasonló értelmes szavakkal utaljunk a transzcendenciára - nem
talált követőkre. (Én egy múlt századi szerzőnél láttam a
XVII. századi előfordulásra hivatkozva, de nem sikerült
ellenőriznem a forrást.) Mindenesetre az unitárius
(áriánus-katar-albigens-huszita-lutheránus-kálvinista-anabaptista-szombatos)
zsidózó szekták (akik szerint a Józós csak egy ember, gyerekei
aztán épp köztük keveredtek el, kazárok, frankok, írek, skótok
"igazvérű" grál-legendái közt) évszázadokon át
pusztíttattak az igazi zsidókkal együtt az egyházi-császári
(katolikus) oldal felől.
Ebben
a fenti elmefuttatásban nem az a lényeg, hogy konkrétan vitatható,
mert hagyományosabb elbeszélésekkel ütközik ez az értelmezés,
hanem az, hogy rámutat egy ijesztő állandó történelmi
sajátosságra: hogy emberek milliói teljesen téves információk
alapján - szinte transzban, alteregókat, kollektív paranoid
fantáziákat, tekintélyeket, pótszülőket követve, gyenge
én-erejüket támogatandó - döntenek kisebb és nagyobb dolgokban,
jelképpé varázsolva a valóság ilyen-olyan elemeit. (A régi és
a mai antiszemitizmus elméletek többsége a lelki funkció -
tekintélytisztelet, szerepzavar - vagy a nyelvi forma: a
szimbolizáció, esetleg a kollektív tudatzavar, a "chimeraképzés"
oldaláról közelít e kérdéskörhöz, lásd. Pinsker, Adorno,
Volkov, Langmuir idevágó elméleteit.) Mindig van egy hivatalos
"egyházi" ideológia - persze a különböző vallásokban
vagy szektákban eltérő -, amely egy bizonyos értelmezést ír elő
a "Jézus-Józós" jelenség - az Ideál - kapcsán, de
egyénileg mindenki sokféleképpen magyarázza ma már magának
mindezt. C.G. Jung a bevezetőben említett idézet mellett azt is
javasolja a bármely káros viselkedésről leszokni kívánóknak,
hogy egy "saját elképzelésük szerinti felső erőhöz"
kapcsolódjanak. Az unitáriusok és a muszlimok például a
Jézus-Józóst "csak" prófétának tekintik (leágazásaik,
a szombatosok és a szufik gyakran az üldözött zsidók sorsára
jutnak emiatt.) Egy másik ariánus-unitárius "saját
elképzelés" a ma Vermes Gézával (korábban Renan-nal)
fémjelzett "Józós csak egy a sok zsidó mester közül"
koncepció. Minden ilyen új értelmezés indirekt módon a zsidók
elleni harag csökkentését csökkenti, s az ő tiszteletüket
növeli. És az a közös bennük, hogy kisebb-nagyobb
kompromisszumon alapulnak: mostantól például nem tagadom, hogy a
zsidóság keresztényként, messiáshívőként is szemlélhető -
tehát (mondja a "zsidózó" keresztény szekta) elvárom,
hogy ők elfogadják az én messiás-hitemet (s e kérés persze új
ellentét forrása lehet).
Minden
igazságot lehet békés szándékkal és a megértés elmélyítése
érdekében kifejteni és terjeszteni és ugyanazokat lehet másokat
ledorongolva, rossz hangulatot terjesztve tenni. És ha e témában
valaki megszólal, nem ússza meg a félreértéseket. Kérdés,
érdemes-e törekedni "megúszni" ezeket a vitákat,
melyek, lehetnének itt-ott talán még jóízűek is.
Nincs
hatalmunk mások felett. Csak a saját viselkedésünk felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése