Varga
Domokos György
Törzsi
trilógia
Negyedik
könyv
A
törzsi háború természetrajza- a
rendszerváltozás Magyarországán -
II.
rész
A "MAGYAR- ÉS NEMZETELLENESSÉG" NYOMÁBAN
A "MAGYAR- ÉS NEMZETELLENESSÉG" NYOMÁBAN
A
magyar zsidóság erős antinacionalizmusának (a túloldalról nézve
"magyar- és nemzetellenességének") legfőbb okait,
indítékait a következő tényezőkre vezetem vissza:
-
zsidó
rasszizmus: "faji" felsőbbrendűségi érzés
("kiválasztottság") és kirekesztési törekvés
zsidó cionizmus: a saját nemzeti identitás erősítése
zsidó emancipáció: nemzetek feletti (nemzeteken túli) egyenjogúság szorgalmazása a sikertelen asszimiláció ellenhatásaként
zsidó sértettség: antinacionalizmus a magyarságtól elkövetett "bűnök" visszahatásaként
zsidó félelem: antinacionalizmus a zsidóság üldöztetésének visszahatásaként
A
sorrend nem véletlen: azt kívánja kifejezni, hogy a zsidó
rasszizmus eleve - belső meggyőződésből fakadóan - ellenségének
(konkurensének) tekinti a más "fajhoz" tartozókat,
viszont az utolsó kategóriába tartozók már csak akkor érzik
magukat zsidónak (olyankor foglalkoznak a maguk származásával), s
tekintik ellenségnek a belőlük zsidót csináló nem-zsidókat,
amikor külső - "nacionalista" - események, jelenségek,
az ezek által gerjesztett félelem erre kényszeríti őket. Az
okok, indítékok eme fokozatossága magában rejti az egyirányú
egymásra épülést: a zsidó rasszizmus "magyar- és
nemzetellenességét" nem csak önmaga táplálja, de forrása
lehet az összes többi tényező is, a saját nemzeti identitás
erősítésének vágyától (cionizmus) kezdve a félelemig.
Zsidó
rasszizmus
Ha
bizonyítani tudjuk, hogy Magyarországon létezik zsidó rasszizmus,
akkor már "csak" arra kell választ adnunk, hogy mennyire
jelentős a súlya, szerepe a "magyar és nemzetellenesség"
táplálásában, törzsi háborúnk gerjesztésében,
fenntartásában.
Pusztán
a létezés (a zsidó rasszizmus jelenvalóságának) bizonyítása
nem okozhat különösebb gondot; miért lennének a zsidók különbek
e tekintetben a nem-zsidóknál? Ráadásul bibliai szerepük
(választottságuk) és üldöztetésük is minden bizonnyal inkább
erősíti, semmint gyengítené a sajátos zsidó öntudatot: ha nem
is a felsőbbrendűség, de a különlegesség érzetét. De ha
könnyű is példákat találni a zsidó rasszizmus létezésére, s
látjuk is keletkezésének logikáját, annál nehezebb ennek
általánosságát, súlyát, hatását pontosan felmérni. Senki nem
siet ugyanis a rasszizmusáról hírt adni, számot adni róla, akár
nyilvánosan, akár szociológiai felmérések keretében. Az egyedi,
"bizonyító erejű" példákat meg a véletlenek,
különleges helyzetek szülik, vagyis senki sem tud felsorolni
ilyenből általánosításra alkalmas mennyiséget.
E
rasszizmus általánosabb meglétére mégiscsak lehet következtetni,
csupán más logikával kell próbálkoznunk: közvetett
adatok (a Kovács-féle szociológiai felmérés adatai) és egyéni
tapasztalatok alapján feltételezésekbe kell bocsátkoznunk. Majd
el kell döntenünk, hogy feltételezéseink közül melyik a
leghasznosabb, melyiket a legcélszerűbb hangoztatni. Akármilyen
furcsának és tudománytalannak tűnik is, egymással versengő
feltételezések helyénvalóságát nem csak a múlt, de a jövő is
eldöntheti. Egy jóhiszemű, mértékletes általánosítás
ugyanúgy önmagát beteljesítő jóslattá válhat, mint egy
rosszhiszemű és eltúlzott.
A
"témára" fogékonyabbak kivétel nélkül tudnak és
szoktak említeni olyan eseteket, amelyek kirekesztő jellegű zsidó
mentalitás, rasszizmus meglétét látszanak igazolni. Egyik erdélyi
ismerősöm elpanaszolta például, hogy a tartózkodási és
letelepedési kérelmével foglalkozó, magasabb rangú ügyintézők
(köztisztviselők) közül "a zsidók" különösen
undokok, elutasítók voltak. Ha nem tette volna hozzá, hogy ott,
Erdélyben zsidók és magyarok mindig összetartottak, azt
gondolhattam volna, hogy ő született (magyar) rasszista. Egyébként
is hajlamos vagyok rá, hogy erős kétséggel fogadjam azt a
képességet, amellyel valaki teljesen szokványos körülmények
között ránézésre megállapítja valakiről, hogy zsidó; még ha
Sartre, a zsidóbarát úgy véli is, hogy "a zsidóknak
egyetlen etnikai jellegzetessége van: s az külsődleges". Az a
tény azonban, hogy a magyar pártok közül a zsidósághoz
leginkább kötődő (de bizonyosan kötődött), az
SZDSZ az első pillanattól elutasította a státustörvényt, és
sokkal inkább a hazai, jellemzően antinacionalista zsidók, semmint
a határon túli magyarok érdeke szerint járt el, arra vall, hogy
az erdélyi magyarok áttelepülése nyilvánvalóan "nem volt
kívánatos" a hazai zsidóság (de inkább csak egy része)
számára. E feltételezés valószínűségét növeli Soros György
emlékezetes, már többször idézett (Csoórinak "postázott")
figyelmeztetése is.
Nos:
egy olyan közegben (sartre-i "helyzet"-ben, csurkai
"élettér"-ben), ahol ez a gondolat egyáltalán
megszülethet, magyar és zsidó identitás egyértelműen és élesen
megkülönböztetik. Egyáltalán nem úgy, hogy a zsidó ne gondolná
mindjárt teljes értékű magyarnak is magát, de mégis úgy, hogy
ő markánsan különálló - elkülönülő - identitás.
Erről
az elkülönülésről színes képet festett rokonságom egyik
tagja, aki menyjelöltként hosszabb időt töltött egy kifelé
mindennapi magyar, befelé hangsúlyozottan zsidó családnál, egy
orvosdinasztiánál. Tagjainak állandó témája, hogy ki zsidó, ki
nem zsidó, s ügyelnek arra, hogy a születésnapi és egyéb
összejövetelekre csak a "maguk közül valókat" hívják
meg.
Egy
másik - több ágról is nevezetes - zsidó családban-rokonságban
belső viszály támadt amiatt, mert egyikük szerepet
vállalt az Orbán-éra közszolgálati televíziójában,
erre másikuk azt terjesztette róla a szélesebb
rokonságban, biztosan tudja, hogy háromperhármas ügynök volt -
mindketten közismert közszereplők. A rasszizmus tettenérése
(vagy tetten nem érése) szempontjából roppant érdekesnek (sőt,
fontosnak) tűnik, hogy a magyar baloldali-liberális sajtó egyik
legkedveltebb írója-szerzője hogyan jutott erre a meglepő
következtetésre. Nos, úgy, hogy szerinte "csak az képes
olyan mélyre süllyedni", hogy az Orbán-kormányt "támogassa",
akit megzsaroltak; s mivel mással zsarolhatták volna meg, mint hogy
ügynök volt.
Vajon
tekinthető-e átlagos, normális, valóban demokratikus és valóban
liberális mércének az, amely könnyedén ügynököt gyárt abból
a személyiségből, aki kivétel nélkül minden kormány alatt
legfőképp a tisztességes, kiegyensúlyozott tájékoztatásra
törekedett, s ezért minden kormány alatt ki is termelte a maga
bősz kormánypárti támadóit? Vagy pedig - ezzel szemben -
helyesebb arra a következtetésre jutnunk, hogy a hazai zsidóságban
fellelhető és a saját közösségből való kirekesztés veszélye
nélkül terjeszthető az a fajta nagyon rasszista, nagyon kirekesztő
és nagyon elkülönülő felfogás, amely csak úgy tudja
elképzelni, hogy egy zsidó nem száll szembe a nacionalista
("antiszemita", "fasiszta" stb.) törzzsel, ha az
illetőt megzsarolták.
Úgy
tűnik, egykor különösen népszerű íróink egyike-másika
kiváltképp hajlamos a rasszizmusra, ráadásul ennek primitívebb
fajtájára. A Hetekben (a Hit Gyülekezete lapjában) Kertész Ákos
nem átallotta megkérdezni, hogy "Miért nem akad olyan zsidó,
aki elmagyarázza H. L.-nak [Hegedűs Lorántnak], hogy ő egy
ötezer-hétszáz éves kultúra örököse, ősei már rég
írástudók voltak, amikor H. L. fölmenői még alig jöttek le a
fákról?"1 Hering
Józseftől, a héber nyelvet kiválóan ismerő újságírótól
tudhatjuk meg (a Magyar Fórumból), hogy miképp nyilatkozott meg
Moldova György a cigányságról Uri Ávnéri izraeli író szerint:
"Az emberek tudatában nem szabad összefüggésbe hozni a
zsidókat a cigányokkal - mentegetőzik Moldova. Ez ugyanis szörnyű
tévedés lenne, hiszen a cigányok valódi bűnözők, a maffia
királya."2 Ugyancsak
Hering idézi - egyébiránt az Antiszemita közbeszéd című
kiadványra válaszul - a lublini rabbit, Cádik Hákohént, aki így
szól az övéihez: "Titeket neveznek embernek, s nem pedig a
világ más nemzeteit. Csak a zsidók nevezhetők embernek. A
zsidókkal összehasonlítva az összes goj olyan, mint az ember
formájú barom."3 Ismét
hangsúlyozom, hogy kellőképp világos legyen: nem bizonyítják
ezek az idézetek, hogy "a zsidók" valamennyien így
gondolkodnának; csupán azt, hogy létezik zsidó rasszizmus, amely
szükségképpen ellensége a nem-zsidónak, a nem-zsidó nemzetnek.
Végezetül
még egy példa, mielőtt az elmondottak elemzésébe fognánk s a
rasszista gondolkodás jelenvalóságára következtetnénk -
mégpedig a legmagasabb szinteken való meglétére. Megint csak
bizalmas közlésnek tekintem értesülésemet, vagyis most sem fedem
fel a szóban forgó személy pontos kilétét, viszont érzékeltetem
közéleti súlyát: olyan magas rangú köztisztviselőről van szó,
aki szabad demokrata és szocialista politikusok mellett jobbára
kabinetfőnöki és kommunikációs (beszédírói) feladatokat lát
el. Ezúttal érdekes az "informátor" személye is: az
eset feljegyzője Czike László író, újságíró. Idézem őt,
csupán a az eset szereplőjének nevét "R."-rel
helyettesítettem.
Valamikor
1992-ben alkalmam nyílt arra, hogy hármasban több
órás vitát folytathassak az akkor 26 éves R.-rel Jézus
Krisztus életéről, személyéről, küldetéséről, és
mindarról, ami az Ószövetséget az Újszövetségtől látszólag
elválasztja, illetve ténylegesen összeköti...
R.
először nem ismerte el Jézus Krisztus
személyének a létezését, - de nyilvánvaló volt: nincs
felkészülve rá, hogy direkt mellébeszéljen.
A
társam - harmadikunk -, aki szintén határozott
keresztény érveléssel igyekezett meggyőzni őt a »közös
igazságunkról«, végül is a történeti tények részletes
taglalásával bebizonyította, hogy Krisztus létezett, ám ez
több óra keserves erőfeszítéseinek rég várt eredménye volt.
R. barátunk beadta a derekát - na jó, rendben van,
létező személy volt, és mi van akkor?! -, ám a
folytatás már nem szolgált kitörő örömünkre. R. kinyílt,
és tőle szokatlan hevességgel, szenvedélyesen elmagyarázta
nekünk, hogy mivel Jézus Krisztus világmegváltó
tette, áldozata arra irányult, hogy egyenrangúvá tegye a
teremtésben az összes gojokat a zsidókkal, a választott néppel,
- ezáltal nemhogy felemelte volna a zsidóságot, de mintegy
»lefokozta« a saját népét. Szerettük volna
megmagyarázni, hogy Jézus Krisztusban minden nép, minden ember
egyenlő, s hogy ez az egyetemes szeretet törvénye, de sajnos
hiába. R. kijelentette, hogy Krisztus népének árulója
volt.
A
példák alapján "nyugodtan" kijelenthetjük,
leszögezhetjük: létezik a "mi" (zsidók) és "ők"
(magyarok, nem-zsidók) megkülönböztetés. A "megkülönböztetők"
egyaránt ott vannak a magánéletben (a családban, rokonságban), a
művészetben, a médiában, a teológiában és a politikában.
A
megkülönböztetés és elkülönülés miatt valószínű, hogy az
erőteljesebben zsidó identitásúak minden olyan törekvéssel
szembeszállnak, amely a magyarban a magyart kívánja hangsúlyozni
(előtérbe helyezni), s nem általában az embert, az egyetemest.
A
felsorolt (példaként kiválasztott) esetek nem azonos fajsúlyúak.
Nincs értelme rasszizmusnak tekinteni - főképp megbélyegezni -
azt a fajta elkülönülést, amelynek lényege a saját (zsidó)
közösséghez való tartozás érzésének, élményének
ébrentartása, ápolása. De még azokban az esetekben is,
amelyekben nyilvánvaló a kirekesztési törekvés (a zsidó
köztisztviselő akadályozza érvényesülésében-céljában az
erdélyi nem-zsidót), helyesebb a nacionalizmus erősödésétől
való félelemre figyelni, semmint a faji felsőbbrendűségre
következtetni. (Már csak azért is, mert a határon túli magyarok
betelepedését számos nem-zsidó magyar is ellenzi, mondván, hogy
azok "nem igazi" magyarok. Ugyancsak értelmetlen lenne itt
fajgyűlöletről vagy fajvédelemről beszélni.) Már súlyosabb
esetnek kell tekintenünk azt, amikor a nacionalizmustól való
rémület kóros méretet ölt. Önmagában vélhetnénk akár orvosi
esetnek is, s a jelenség mérlegelését és értékelését
mindjárt letudhatnánk ekképpen, csakhogy ezzel az "őrült"
felfogással ma a teljes baloldali-liberális médiaspektrumban
folyamatosan meg lehet jelenni. Tehát mintha a szóban forgó,
háromperhármasozó író mégsem lenne annyira őrült, legalábbis
nem őrültebb (nem rasszistább, nem kirekesztőbb, nem
szélsőségesebb), mint az őt befogadó orgánumok.
Ennek
a jelenségnek is van azonban egy helyénvalóbb (igazságosabb és
valóságosabb) értékelése, magyarázata. A szóban forgó szerző
valójában nem tekinthető örültnek, annál inkább rögeszmésnek;
ez az elmeállapot azonban meglehetősen gyakori ebben a törzsi
háború (korábban a kommunizmus, még korábban a világháború és
a holokauszt) sújtotta országban. Az említett
(baloldali-liberális) médiaközegben - a valóságot tükrözni
hivatott sajtóban - éppen ezért voltaképp helyénvalóan jelennek
meg ezek a "rögeszmék"; de ugyanilyen helyes, hogy inkább
ritkábban, mint gyakrabban, tehát semmiképpen nem
általánosíthatóan.
A
Kovács András-féle szociológiai felmérés is éppen ezt erősíti
meg. Ahogy erre (a Zsidóság, baloldaliság című fejezetben) már
felhívtam a figyelmet, a hazai zsidóságnak viszonylag csekély
része az (15 %-a), amelynek "rendkívül erős" a zsidó
tudata, és ez "nagyon fontos" számára. S még mindig
csekélynek tekinthető azok száma, akik önazonosságuk
meghatározásakor megjelölik a "zsidó", de elkerülik a
"magyar" kifejezést. Ennek megfelelően nem a "zsidó
vallású (származású) magyar" (30%), vagy a "magyar is,
meg zsidó is" (24%) kategóriát választják, hanem a
"Magyarországon élő zsidó"-t (23%).
Mindazoknak,
persze, akik a másik oldalon ugyanígy gondolkodnak, s magukat
magyarnak, "a zsidókat" pedig (nem magyar) zsidóknak
tekintik, ez a csekélynek mondott szám is mérhetetlenül sok. Hisz
ha nem magyar, akkor idegen; ha idegen, ha vendég, "maradjon
csöndben, ne zajongjon, ne hergeljen a magyarság s a magyar nemzet
ellen, ahelyett, hogy békésen meghúzná magát!". Nincs
különösebb teteje annak, hogy ezeknek a melldöngető magyaroknak
a gondolkodását eleve kártékonyabbnak gondoljuk, mint ama
zsidókét, akik ugyanúgy (netán ugyanolyan melldöngetéssel)
igyekeznek elkülönülni, különbözni. De ugyanígy helytelen és
értelmetlen az elkülönülő, kirekesztő hajlamú magyarok vagy
zsidók gondolkodását és viselkedését a magyarság, illetve a
zsidóság egészére kivetíteni. Minél erőteljesebb az alaptalan,
megfontolatlan kivetítés, annál hevesebb az ellenreakció, s annál
inkább egy akolba (táborba, törzsbe) tömörülnek azok, akik
egyébként soha máskor nem kerülnének össze. Az, hogy ma "két
világ határán állunk", leginkább annak következménye,
hogy a rendszerváltozáskor kirobbant törzsi háború
megszaporította az igaztalan vádakat, többé-kevésbé eltüntette
a józan megértést és a szolidaritást; ennek nyomán pedig úgy
megszaporodtak egyik oldalon a "nagy magyarok"
(nacionalisták), a másik oldalon pedig az őket lenéző vagy tőlük
tartó antinacionalisták, hogy jóformán senki sem maradt semleges.
Vajon
mi a jelentősége az R.-féle, tagadhatatlanul faji alapú
megnyilvánulások felmutatásának? Nos az, hogy a (magyar) zsidóság
mint "ártatlan", "üldözött" kisebbség és a
(nem-zsidó) magyarság mint "bűnösen antiszemita",
"kirekesztő" többség éles szembeállítása - éppen
igazságtalansága, hamissága miatt - állandó, kimeríthetetlen
forrása a törzsi háborúzásnak. Lehet, hogy a harci kedv és zaj
időnként elcsitul, a látens ellenszenveknek azonban - ha marad ez
a szembeállítás - nincs (nem lesz) mitől eloszlódniuk. A törzsi
hisztéria tartós enyhülése csak annak kölcsönös belátása
árán képzelhető el, hogy a többség elfogadja a kisebbségnek
azt a természetes jogát, hogy másként képzelje el a magyar jövőt
és ennek hangot adjon; a kisebbség pedig azt fogadja el, hogy a
többségnek ugyancsak természetes joga, hogy a maga (többségi)
vágyai szerint igyekezzen formálni a saját (egyszersmind a
másikkal közös) jövőjét. Mindkét fél részéről kerülendő
a másik méltóságának megsértése, megbélyegzése, a másikkal
szembeni heccelés, uszítás. Nem csak a zsidókkal szembeni
heccelés és uszítás, de az efféle is:
"Rövid
lejáratú politikai keresztények vicsorgása most nem érdekel.
Külön öröm, hogy Kertész kapta a Nobel-díjat. A vasárnapi
ebédnél mocskos szájjal ebédelő-zsidózó, történelmileg
elhülyült keresztény középosztály meg kinyalhatja a
seggemet."4
Vagy:
"A
dolgok mostani állása szerint kormányváltás esetén egy
zsidózó, oláhozó, sípoló, terrorházi, Európához
kénytelen-kelletlen vagy úgy sem tarozó jobboldal kerülne
kormányra."5
A
két törzs, ezen belül a (magyar) zsidók és a nem-zsidók közötti
konfliktus az ilyesféle megnyilvánulások gondos elkerülésével
sem szűnne meg, de ez nem is lehet cél. Sőt, a cél éppen az
lehet csak, hogy a valóságos felfogásbeli- és érdekkülönbségeket
nyilvánvalóvá tegyük, s a demokrácia keretein belül, a
demokrácia kölcsönösen elfogadott eszközeivel ütköztessük,
versenyeztessük. Kölcsönösen - mindkét oldaliaknak -
kifejezetten hálásnak kell lennünk a Tilos Rádió Barangó
művésznévre hallgató műsorvezetőjének, aki 2003. december
24-én - azaz szent este - azt találta az éterbe kiáltani, hogy
"Kiirtanám az összes keresztényt!". Amíg nem válik
nyilvánvalóvá, hogy értelmetlen és igaztalan dolog csak
jobboldali rasszizmust (kirekesztési, irtási hajlamot s szándékot)
emlegetni, addig nincs esély a kölcsönös megértésre és
belátásra. Amíg az antinacionalista törzs a Vasárnapi Újság
hangvételét, szellemi műhelyét rendületlenül uszítónak,
antiszemitának bélyegzi - s vele együtt mindenkit (a rádió
elnökétől Orbán Viktorig), aki nem határolódik el tőle -; amíg
"antiszemitizmus" címén azonnali hatállyal megszüntethet
olyan műsort, mint amilyen az Éjjeli Menedék volt (a Magyar
Televízióban), ám nem hajlandó tudomásul venni, hogy a
"kirekesztésre", "uszításra" fogékonyak
hasonlóképp megtalálhatók - ráadásul jobbára háborítatlanul
ügyködhetnek - a balliberális törzs médiájában; nos, addig
semmi esély sincs arra, hogy a szükséges megkülönböztetések a
törzseken belül is megtörténjenek, s végre minden közszereplőt
a törzsi hovatartozásától függetlenül, tárgyilagosan ítéljenek
meg.
Lássuk
be, hogy a nacionalista törzs egyetlen orgánumában sem hangzott el
még olyan súlyos - kiirtást emlegető - kijelentés, mint ezúttal
a - balliberális6 -
Tilos Rádióban. Kétségtelen, hogy a Barangó névre hallgató
műsorvezető stúdióbeli két társa a maga módján rögtön
elhatárolódott, s az is, hogy az elkövetőt a rádiótól gyorsan
eltanácsolták. Csakhogy ez sem feledtetheti, hogy ez az irtó
szándékú ember ("civilben" punkzenész) a maga rasszista
felfogásával mégiscsak oszlopos tagja lehetett a közönséget
folyamatosan szellemi és érzelmi táplálékkal etető
(befolyásoló, manipuláló) rádiónak; mint ahogy azt sem
feledtetheti, hogy ennek a kirohanásnak megvoltak a maga nem kevésbé
súlyos előzményei, amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom
kezdeményezésére köztereken felállított fakeresztekre a rádió
négy műsorvezetője (köztük Barangó) ugyancsak hajmeresztő
trágársággal, gúnyolódással és gyűlölködéssel reagált.
Csupán néhány kiragadott idézet7:
"Jó,
fakeresztek. Tényleg kurvára nem akarok erről sokat beszélni,
már mindenki szarrá rágta ezeket a kereszteket." "Robi
barátom mondta, hogy szóval hogy mi lenne, hogyha ilyen
hirdetőtáblának használnák..." "Itt várlak fél
órája, az Isten bassza meg." "És mész a Blahán az
áldott kutyaszarszagban, az áldott bódésoron, és akkor egyszer
csak egy ilyen kereszt, szóval... Annyira erőszakos, brutális és
na mindegy, hagyjuk." "Tehát ezt mennyivel keresztényibb
cselekedett lett volna ezeket a fákat fölaprítani, fölhasogatni
és szétosztogatni a szegény emberek között." "Én
ateista vagyok, nem hiszek. Nem tartom magam kereszténynek."
"Ez engem zavar, érted?" "Gyűlölök minden
eszmét, szimbólumot, és azt, hogyha ezzel a pofámba tolakodnak,
szarakodnak, erőszakos..." "Nem teszünk aprófát,
persze, poénkodik az ember, de valamiért rohadtul irritál,
valamiért rohadtul irritál." "Azért, mert engem a
karácsony is irritál."
Lássuk
be azonban azt is, hogy az efféle, akármily dühös (irritált, ha
nem egyenesen illuminált8)
állapotban elkövetett, mégis "lazán" fecsegő
rasszizmus önmagában valójában nem jelent nagyobb irtó és
kirekesztő fenyegetést, mint amekkorák a valóban szélsőjobboldali
irtó és kirekesztő szándékok. A számunkra igazán lényeges és
fontos különbség abban mutatkozik meg, hogy efféle faragatlan
durvaságra és a másik közösség (törzs) elleni nyílt támadásra
még a - többé-kevésbé nyíltan zsidózó - Pannon Rádió sem
vetemedett - vagy nem engedte meg neki a politikai és civil
közvélemény. Ez pedig nem bizonyít kevesebbet, mint a kettős
mérce, kettős megítélés tarthatatlanságát: annak az általános
felfogásnak az elfogadhatatlanságát, hogy a rasszizmus csakis a
jobboldaliaknak, nemzetieknek, nem-zsidóknak lehet a sajátjuk.
Amikor a szóban forgó műsorba telefonálók egyike megjegyezte,
hogy ő goj, a műsorvezetők egyike ezt felelte: "Mi zsidók
vagyunk valamennyien." Ez már nem a holokauszttól rettegő
zsidók hangja, hanem, bizony, a zsidóságukkal kérkedő
rasszistáké. Ez az eredménye annak, ha a "közmegítélés",
a "politikai korrektség" az igazságot a törzsek szerint
(törzsekre szabva) osztogatja, s nem a méltányosság szempontjai
szerint.
Márpedig
ez nem válhat nemcsak a nem-zsidóknak, de a zsidóknak sem
hasznukra. Mondhatnánk, teljesen természetes, azaz magától
értetődik, hogy a "nemzeti", "jobboldali" sajtó
buldog módján akaszkodik az efféle példákba, s tépi,
marcangolja, amíg csak lehetséges. A Magyar Nemzet 2003. december
27-i száma első oldalas, vezető hírként számolt be Barangó
tettéről (Keresztényeket irtana a rádió moderátora. Tiltakozás
a gyűlölködő hangnem miatt), majd a cikk a 3. oldalon
folytatódott, a 6. és a 14. oldalon egy-egy publicisztika, a 7.-en
pedig a vezércikk foglalkozott a témával. Pártok (a Fidesztől,
az MDF-en át egészen a Jobbikig) és civil szervezetek tiltakoztak
s a Tilos Rádió betiltását követelték. A karácsony és
szilveszter ünnepi sajtója ezzel a témával volt tele, ki-ki a
maga hangján szólamozott. "Folytatódik a vallásgyalázás.
Krisztust káromolták a Tilos Rádió sajtótájékoztatóján"
- olvashattuk öles címben december 29-én, ugyancsak a Magyar
Nemzet első oldalán, annak nyomán, hogy a Tilos Rádió kurátora
nem látott kivetni valót abban, hogy az egyik műsorukban Krisztust
fattyúnak nevezték. "Ha valaki házasságon kívüli gyermeket
nevel... Jézus, az egy zsidó fattyú volt, ez ilyen egyszerű,
nem?" - jelentette ki, s hozzátette: nem kell megijedni a
szavaktól.
Nem
kell megijedni?
A
másnapi Magyar Nemzet vezércikkében Csermely Péter ezt írta: "A
zsidó »fattyúk« meg ti vagytok, srácok, ott, a Tilosban. Ez
ilyen egyszerű, nem?"
Ez
ilyen egyszerű? Néhány magáról megfeledkező zsidó (vagy akár:
nem zsidó) zsigeri rasszizmusa (keresztényellenességként
kódolt9 magyar-
és nemzetellenessége) újra kiváltja majd a származásfirtatást,
növeli, elmélyíti a zsidóellenességet?
Nagyon
fontos, hogy ne így legyen. Nagyon fontos, hogy mindkét oldalon a
maguk helyi értékén mérjék a valóban elítélendő
megnyilvánulásokat. Sem kimondva, sem kimondatlanul ne csináljunk
úgy, mintha egy ilyen Barangó-féle személyesítené meg a magyar
zsidóságot, aki most részegsége miatt kimondta volna, amit mások
csak gondolni merészelnek. Nagyon fontos, hogy a nemzeti tábor
egyik legnevesebb törzsi harcosa, Bayer Zsolt, az iménti tűzifás
keresztgyalázás után ezzel a címmel, ezzel a mondandóval
jelentetett meg írást ugyancsak a Magyar Nemzetben: "Azért
sem leszek antiszemita". S teszi hozzá: "Dehogy, jaj,
dehogyis vagytok ti zsidók. Ti semmik se vagytok. Anyagok vagytok,
fehérjék, szénvegyületek, zombik."10 S
nem kevésbé fontos, hogy akik őt a túloldalon eddig ugyancsak
szívesen bélyegezték antiszemitának, felfogják ennek a
mondandónak a valódi tartalmát, az igazi lényegét: Bayernak sem
valakinek a zsidóságával (származásával) szokott soha baja
lenni, még véletlenül sem; hanem azzal, amikor valaki a zsidósága
(kisebbsége, üldözöttsége, védettsége) mögé bújva, a
tolerancia és a szabadság bajnokának mutatkozva kedvére
utálkozik, gúnyolódik, embertársain és gyűlölködik ellenük.
Könnyen
lehet, hogy a kölcsönös belátások eredményeképpen drasztikusan
megcsappanna a "hazaárulók", "idegenszívűek",
illetve az "antiszemiták", "rasszisták" száma;
ezzel együtt pedig fellazulnának, összetöredeznének a törzsek.
Kinyílnának a gettókapuk, s a két tábor között lassan
benépesülne a Senki földje.
A
cionizmus
A
cionizmus (azaz zsidó nacionalizmus) a magyar nacionalista felfogása
szerint eleve "halálos" ellensége a magyar népnek, a
magyar nemzeti törekvéseknek. A hétköznapi logika teljesen
alátámasztja ezt az egyébként (mint látni fogjuk) csupán
látszat-, de legfeljebb is féligazságot: a zsidók a zsidó nép
érdekében, a magyarok a magyar nép érdekében harcolnak, márpedig
ha egy élettérben élnek, akkor csak egymás kárára
érvényesülhetnek. Lám, még az olyan tekintélyes tisztséget
betöltő zsidó, mint Landeszmann főrabbi, ő is úgy vélekedett,
hogy a zsidók hozzájárulása nélkül a magyar kultúra csupán a
bőgatyával és a barackpálinkával tudna dicsekedni. Márpedig aki
így gondolkodik, nyilvánvalóan mindig arra fog törekedni, hogy
erejéhez és befolyásához mérten a zsidó kultúrát, a zsidó
jelleget, a zsidók érvényesülését támogassa, erősítse közös
hazánkban - a magyarral szemben.
Ha
azonban a kérdést úgy tesszük fel, hogy ez a zsidó kultúra, ez
a zsidó jelleg végül is egyértelműen a kárára, vagy talán
bizony a hasznára is vált a magyarnak; a hagyományos magyar jelleg
helyére való nyomulásával csak szegényítette, vagy éppenséggel
gazdagította is a közös élettér közös kultúráját; akkor már
gyanítható, hogy a zsidó és a magyar nacionalizmus akár
termékenyítőleg is hathat egymásra, s kölcsönös előnyökkel
járhat mindkettő számára.
Nyilvánvaló
azonban, hogy az a fajta rasszista ihletésű (a nem-zsidó magyar
kultúrát valósággal lenéző) cionizmus, amely egyeduralkodásra,
de legalábbis a "nemzeti", "jobboldali" kultúra
módszeres lejáratására és háttérbe szorítására törekszik,
egyáltalán nem méltányolható és méltányolandó a magyar
nacionalizmus számára, hiszen ettől (Csoóri kifejezésével élve:
a "fordított asszimiláció"-tól) már nemhogy nem
gazdagodna, de még a léte is veszélybe kerülne. Ez már nem az
önmagát gazdagító befogadás-elfogadás helyzete és esete lenne,
hanem a teljes önfeladásé. De a visszájáról is igaz ez: a
zsidók számára is elfogadhatatlan a "többségi" ízlés
egyeduralmának méltánylása, hiszen ugyancsak önfeladáshoz -
ezúttal a zsidók önfeladásához vezetne.
Nyilvánvaló,
hogy elméletileg is roppant nehéz - hát még gyakorlatilag -
pontosan meghatározni azt a határt, ahol még kölcsönös
gazdagodásról beszélhetünk, s nem pedig már valamelyik közösség,
etnikum veszélyes önfeladásáról.
Az
igazi (fajgyűlölő) antiszemitákat segítheti a határ
felismerésében, ha felfigyelnek arra a tényre, hogy az általuk
nem kívánatosnak tartott globalista, kozmopolita, multikulturális,
fogyasztásközpontú stb. felfogás agresszív terjedéséhez még
szükség sincsen a zsidókra: egyetemes szemléletük, a
pénzvilágban betöltött szerepük kétségkívül egyik táplálója
volt e folyamatnak, s lehet, hogy a gyorsaságért "felelőssé"
tehetők, de magáért a folyamatért (tendenciáért) semmiképp.
Annak a (fajgyűlölő) antiszemitának, aki Budapestben csupán a
"bűnös Judapest"-et látja meg, s úgy véli, az a
mérhetetlenül sok "zsidó" pénz, amelyet ráfordítottak,
a magyar léleknek lakhatatlan, nyüzsgő világvárost csinált a
magyar fővárosból, segíthet felfogása helyrebillenésében, ha
arra gondol, hogy a világban van még jó néhány még nagyobb és
még nyüzsgőbb és még lakhatatlanabb és még világibb város,
amelynek épülésében a zsidó tőke semmiféle szerepet nem
játszott. Leginkább történelmi okokból a zsidóságnak lehet
sajátos, markáns életszemlélete, de nincs olyan életszemlélete,
amely kizárólag a sajátja volna. Mivel pedig a világ zsidósága
töredékét teszi ki a világ, a magyar zsidóság pedig
Magyarország népességének, a fajgyűlölő antiszemiták
gondolatának és ellenszenvének azon a határvonalon célszerű
lecövekelnie, ahol a nem kívánatos folyamatok, jelenségek elleni
harc a zsidók elleni harccá változna. (Röviden és praktikusan:
Egytől-egyig zsidó-e, aki gyökeresen másképp gondolkodik, mást
akar, mint "én"? Ha nem, akkor a zsidókról szólni - a
lényegről való megfeledkezés, figyelemelterelés, s a változtatás
ellehetetlenítése.)
A
zsidó rasszisták számára a határvonal megtalálásához annak
belátása nyújthat segítséget, hogy a zsidóság valóságos
elfogadásának, a fajgyűlölő zsidóellenesség
visszaszorulásának, sőt, általában a zsidóság emelkedésének
esélyeit hosszú távon sokkal inkább rontja a bűntudat, a
megbocsátás, az anyagi kártérítés kikövetelése, sőt,
kikényszerítése, mint amennyire segítené. Egy nem-zsidóban
pusztán az a mindennapos élmény, hogy a televíziós csatornák
között válogatva jószerivel mindig belebotlik valamilyen "zsidó
témába" (zsidó témájú filmbe), azt az elkerülhetetlen
érzést, sőt, meggyőződést támasztja, hogy a zsidók, lévén
pozitív aránytalanságban (a médiában, a filmgyártásban, a
filmforgalmazásban), tudatos agymosásnak és lelki megdolgozásnak
vetik alá őt (saját érvényesülésük garantálására). A
zsidóság - történelme, kultúrája, üldözöttsége okán -
méltán kíván különleges figyelmet s elbánást; abban a
pillanatban azonban, hogy ezt mértéken felül - mások
történelmére, mások kultúrájára, mások üldözöttségére
való tekintet nélkül - óhajtja, szembe kell néznie azzal, hogy a
joggal bűntudatos és bűnbánó többség előbb-utóbb nyíltan
ellene fordul. Akkor pedig már az "antiszemita" vád sem
fog tudni segíteni. Egy kisebbségről még elhitethető, hogy
"betegesen" zsidógyűlölő, a többségről már nem. Még
talán egy egész jobboldalról is; de már egy olyan nagy múltú
demokratikus ország, mint Nagy Britannia, baloldaláról, sőt, nagy
tekintélyű, híresen tárgyilagos közmédiumáról, mint amilyen a
BBC, már aligha.
A
nemzetféltő (nem fajgyűlölő, nem antiszemita) magyar
nacionalisták számára a türelem határvonala addig terjedhet,
ameddig a jellegzetesen zsidó kultúra vagy világfelfogás a maga
sajátos vonásait nem akarja dominánssá tenni; pontosabban: nem
egyenlő versenyfeltételek között akarja dominánssá tenni. Ebből
következőleg: a másik oldalnak, ha nem akar valóban magyar- és
nemzetellenessé válni, ha nem akar a valóban felelősségteljesen
és "joggal" nemzetféltőkkel törzsi harcba bocsátkozni,
ugyancsak eddig a határvonalig szabad elmennie. A határvonal pontos
helyét azonban csak a két etnikum, a két kultúra mindennapi harca
határozhatja meg: nincs mit szépíteni, sem rémüldözni azon,
hogy két más önazonosságú közösség természetes módon
megütközik egymással a nagyobb érvényesülésért; egyedül arra
kell ügyelni, hogy a nemtelen eszközök és módszerek
használatáról (megbélyegzés, kirekesztés stb.) kölcsönösen
tegyenek le.
Semmiképp
nem járható út például, ami a Frankfurti Könyvkiállítás
dolgában történt: első lépésként az értelmiség
baloldali-liberális (részben zsidó) vonulata dominálja és
képviseli a magyar írótársadalmat; második lépésként Csurka
István az egész képviselői gárdát gyakorlatilag (kurziválással)
zsidónak titulálja; a harmadik lépésben antiszemitizmussal
vádolják Csurkát; a negyedik lépésben pedig antiszemitizmussal
vádolják Orbán Viktort, mert szükségesnek ítélte, hogy a
Frankfurti Könyvkiállítás szereplőit ne egyoldalúan válasszák
ki. Nos, ameddig a baloldali-liberális értelmiség úgy véli, hogy
ő képviseli az igazi minőséget, s ezért joggal játszik domináns
szerepet a bemutatkozók között, addig a hisztérikus törzsi
csetepaté újabb és újabb kitörése elkerülhetetlen. Továbbá:
ameddig Csurka nem hajlandó (kétségtelenül fáradságosabb
munkával, mint amennyit a "zsidózás" igényel) pontosan
meghatározni s bizonyítani, melyek azok az értékek, amelyek okán
a "nemzeti" oldalnak éppen olyan részvételi súly és
tér dukál, mint a mostani szereplőknek; s amíg nem hajlandó
megérteni, hogy itt sincsenek csak zsidókra érvényes értékek,
tehát a "zsidózással" valósággal elferdíti,
eltakarja, sőt, kihámozhatlanná teszi a lényeget; addig ugyancsak
marad a hisztéria. Továbbá: amíg Csurka intelméből "odaát"
csak a zsidóellenességét hallják ki, s nem hallják ki, ami
mögötte van: a "nemzeti", "népi" kultúra
féltését, ugyancsak marad a hisztéria. S végezetül: amíg Orbán
pragmatikus kiegyensúlyozó törekvését, antiszemitizmusként
értékelik, addig az értékelők híján vannak annak a
felismerésnek, hogy mégis átlépték azt a határt, ameddig a
kultúrák még kölcsönösen gazdagítják egymást; s amelyen túl
már olyan sérülések (sérelmek) születnek, amelyek eleve
kizárják az egymás iránti kíváncsi odafigyelést, érdeklődést,
az egymásra való termékeny fogékonyságot, nyitottságot.
Végezetül
külön kell szólnunk egy olyan tényezőről (körülményről),
amely a maga kétségtelenül egyedien (páratlanul)
drámai vonásai révén különleges tartalommal tölti meg a zsidó
(cionista) identitást. A holokausztról beszélek,
mely a többi "magyar- és nemzetellenes" ok és indíték
hátterében is ott van, szóltam is már erről. E világra szóló
tragédiának itt ama következményére mutatok rá, amely a zsidók
részéről (és nem feltétlenül csak tőlük) abban a kívánságban
fogalmazódik meg, hogy e filozofikus értékű-mértékű borzalom
legyen a mindennapi életfelfogásunk-életvezetésünk alfája és
omegája. Szilágyi Ákos szavaival:
"E
világon semmi nem maradhat érvényben Auschwitz eleven emlékezete
- folytonos elképzelése és elgondolása - nélkül. Ebben az
értelemben: Auschwitz a kánon, vagyis a zsinórmérték, a
törvény, amelyhez mindent mérnünk kell. Auschwitz az a
fundamentum, amelyen a világ megállhat. Spirituális értelemben
csak egy ilyen fundamentumra épülhet nem auschwitzi világ. Igaz
világ."11
E
szemlélet azt sugallja, hogy a világ tragédiáinak sora - sőt
maga a világ is - voltaképpen a holokauszttal kezdődött és
végződött. Lehet tisztelettel adózni e fájdalom szülte
felfogásnak, ám alighanem, így vagy úgy, de eltorzul az az élet
(legyen bár zsidóé vagy nem-zsidóé), amelyet ilyen kurta
zsinórhoz mérnek. Ha ezt kívánják, olyan óhajuk ez zsidóknak
nem-zsidókkal szemben, amelyet egyetlen nép sem tudhat teljesíteni;
ezért eleve magában hordozza a szembenállás, a háborúskodás
csíráját.
A
zsidó emancipáció
Az
a zsidóság, amely a tizenkilencedik században késznek mutatkozott
beolvadni a polgárosodó nemzetállamokba, s többségében
levedlette nem csak a vallását, de még a régi nevét is, az a
század végére kénytelen volt szembenézni azzal a ténnyel, hogy
mindenféle törvényi egyenlőség ellenére, ő mégiscsak
másodrangú maradt, vendégnek, idegennek számít. A nacionalizmus,
antiszemitizmus fellángolása, a származás firtatása, az
életveszélyes fenyegetettség érzete magától értetődően
terelte a zsidóság gondolkodását, útkeresését abba az irányba,
ahol a megkülönböztetés teljes megszűnését remélhette. Ahol
már nem lehet bélyeg, és semmilyen tekintetben nem lehet hátrány
az, hogy valaki - vagy valakinek a szülei, nagyszülei - nem
magyarnak, németnek vagy franciának, hanem zsidónak születtek. Ez
a világ elméletileg - és voltaképp gyakorlatilag is - az a világ,
ahol megszűnik a nemzetek jelentősége;
mondhatnánk, megszűnik annak a jelentősége, hogy
ki nemzett kicsodát; ezzel szemben nemzeti
jellegüket vesztett országok, állampolgárok, általános emberi
jogok, nemzetek feletti kereskedelmi, politikai és kulturális
szervezetek, vagyis mindenféle egyetemes intézmények
és gondolatok népesítenek és hálóznak be mindent. Ez a világ
sokkal otthonosabb az egyenjogúságát kereső zsidónak, mint az,
amelyben a kirekesztésére törekszenek; ráadásul sokkal kevésbé
otthonos lehetséges vetélytársainak (a többi embernek), azoknak,
akiket a nemzeti kötelékek viszont inkább a szülőföldhöz
fognak.12
Mindebből
következően azok a zsidók is, akiknek nincs erős zsidó vagy
nincs erős kettős (zsidó-magyar) identitásuk, ha döntési
helyzetbe kerülnek, azokat a törekvéseket fogják támogatni,
amelyek a magyar nemzeti jelleg gyengüléséhez, és a hazai
viszonyok egyetemes jellegének erősítéséhez vezetnek. Ám
mindebből nem következik - miként már többször felhívtam rá a
figyelmet -, hogy csak a zsidók gondolkodnak s viselkednek ekképpen.
Az antinacionalista táboron belül a zsidóság - az emancipációra,
egyetemességre törekvő zsidóság - létszámában bizonyosan
töredéke a "tagság" egészének. Súlya, hatása,
befolyásoló ereje számarányánál bizonyosan nagyobb, de a
nacionalistáknak ezzel a ténnyel szemben is legfeljebb egyetlen
teendőjük lehet: soha ne azzal a veszéllyel foglalkozzanak, melyet
a zsidóság emancipációs törekvései jelentenek
(jelentenének) a magyar nemzet számára, hanem kizárólag azokkal,
melyeket általában az antinacionalisták törekvései jelentenek.
Az otthonát kereső zsidó számára mindenekelőtt úgy lehet
otthonossá tenni Magyarországot, ha valóban meggyőződhet róla,
hogy soha nem azért érdekes, hogy mit mond vagy mit csinál, mert
zsidó, hanem attól teljesen függetlenül. Ha ezt megélheti,
könnyen lehet, hogy Magyarországon is otthonosabban érzi majd
magát, s nem fog sietni, hogy otthonából a sokadik egyen-világfalu
szülessék.
A
zsidó sértettség
Érthető,
hogy a túlélőknek, a leszármazottaiknak és az elpusztultak
leszármazottainak egyaránt fáj, hogy a pusztulásra szánt
zsidókat a magyarok nem védték foggal-körömmel, akár az életük
árán is. Úgy, ahogy esetleg testvér tenné a testvérével. Az
meg különösen fáj, hogy akadtak magyarok (igaz, kevésről
tudni), akik még köptek is a menetben tereltek-hurcoltak láttán,
hozzá téve: "büdös zsidók". A kitörölhetetlenül
fájó emlékek azonban nem tekinthetők alkalmas lelki közegnek egy
történelmi kor tárgyilagos megítélésére.13 Az
alábbi "eredeti felvétel"-ből (korhű dokumentumból)
világosan kitűnik, hogy Európában utolsóként Magyarországon
maradt fent jelentős zsidó közösség, amely itt viszonylag
biztonságban élt. Mint ahogy az is teljes egyértelműen kiderül,
hogy az az örökké hangoztatott vád is, mely szerint "Magyarország
volt Hitler utolsó csatlósa", inkább eltakarja az igazságot,
semhogy a maga történelmi valóságában mutatná fel. Az ilyesféle
hangzatos vádakat, persze, meglovagolja aztán mindenki, akinek ez
érdekében áll, vagy akinek lelkes tudatlanságából ennyire
telik. Így lesz a rosszindulatú vagy csak gyanútlan (tudatlan)
fejekben Horthy Miklós kormányzóból náci, a Horthy-rendszerből
fasiszta diktatúra, a jobboldalból hungaristák, nyilasok
gyülekezete; náci és fasiszta mindazokból, akiknek akár csak egy
fél jó szavuk akadna arról a korszakról.
Török
Bálint, a korszak körültekintő kutatója a Magyar Szemlében
megjelent tanulmányában kitűnő áttekintést nyújt a magyarok,
kiváltképp a magyar függetlenségi mozgalom zsidómentő
tevékenységéről. Dokumentált példák sokaságát sorolja,
amelyekből talán nem szükséges itt akár egyet is idézni. Az
ugyanis, hogy voltak zsidómentő magyarok, köztudomású, csak
annak nincs füle rá, akit vagy múlhatatlan fájdalmai vagy hamis
szándékai (a magyarság kollektív megbélyegzése) süketté
tesznek.
Fontosabb
itt egy olyan, kevésbé nyilvánvaló történelmi tény
felvillantása, amely fényesen igazolja: teljesen indokolatlan "a
zsidók" (mint áldozatok) és "a magyarok" (mint
bűnösök) holokauszt előtti magatartásának merev elválasztása,
szembeállítása. Igenis, tudomásul kell venni, hogy nem csak az
áldozatok, de a "bűnösök" is sok tekintetben olyan
kényszerhelyzetben voltak, amelyből nem volt szabadulás. Márpedig
Horthyék igencsak szabadulni szerettek volna.
Mint
Török Bálint írja, a világháború éveiben a magyarországi
zsidóság helyzete igen szoros összefüggésben volt a magyar-német
viszony alakulásával. Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt
(1942. március 9.-1944. március 22.) nyilvánvalóan romlott ez a
viszony. Ennek Török szerint három oka volt: 1. a kormány azon
törekvése, hogy csökkentse a magyar haderő részvételét a hazai
cselekményekben; 2. a kiugrási tárgyalások megkezdése; 3. a
zsidókérdés úgynevezett "végleges megoldásá"-tól
való merev elzárkózás.14
"A
kiugrási kísérletek és a zsidóság sorsa közötti szoros
összefüggést világosan látta a Cionista Világszövetség vezető
szerve, a Zsidó Ügynökség." - állapítja meg a kutató. Jól
mutatja ezt - teszi hozzá - A. W. G. Randall külügyi tanácsos
feljegyzése a Namier professzorral folytatott tárgyalásról. Török
itt a Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban című kötetből
idéz, (jelentéktelen rövidítésektől eltekintve) szó szerint a
következőket15
"Namier
professzor tegnap közölte velem, munkatársai súlyos
aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre,
amelyek a Magyarországon viszonylag biztonságban élő 800.000
zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana
Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik,
Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok
elszakadását, és amíg ezt hadseregük lehetővé teszi, a
magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország
megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában
utolsóként fennmaradó jelentős zsidó közösséget.
(...)
Namier professzor közölte, a zsidókat illetően egyetlen remény,
hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem
látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek
reagálni."
Emeljük
ki és ismételjük meg azokat a fontos információkat, amelyeket ez
a rövid szövegrészlet foglal magába; s amelyek helyénvaló
értékelése talán megváltoztathatja (megváltoztathatná) a
magyar zsidóság sértettségből fakadó (ezúttal nem idézőjeles)
magyar- és nemzetellenességét.
- Namier professzor és munkatársai nem egy zsidóellenes vagy a kérdéskörben semleges (érintetlen), jelentéktelen intézménynek, hanem éppen az önálló zsidó állam, önálló zsidó lét megteremtését szolgáló zsidó világszervezet tagjai (vezetői), akik egyúttal tisztában vannak a magyarországi zsidók érzéseivel, gondolataival, reményeivel, idevágó álláspontjával.
- Eme felelősségteljes zsidó álláspont szerint Magyarországon viszonylag biztonságban élt a "jelentős" (800 ezres) zsidó közösség, méghozzá "Európában utolsóként".
- A zsidóságnak mind a külső, mind a belső képviselői és érintettjei tisztában voltak a Németországtól való "idő előtti szakítás" lehetséges következményeivel; azzal, hogy ilyen lépésre a németek valószínűleg "az ország megszállásával", a zsidó közösség "kiirtásával" válaszolnának.
- A hiánytalanul zsidónak és hiánytalanul felelősségteljesnek tekinthető álláspont szerint tehát a zsidókat illetően az "egyetlen remény" az volt, hogy "a magyarok addig nem tesznek semmit", amíg nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni (azaz megszállni az országot).
Mindezekből
a tényekből a következők szűrhetők le a zsidó sértettségre
(magyar- és nemzetellenességre), illetve a zsidó - nem-zsidó
háborúzásra vonatkozólag.
A
(nem-zsidó) magyarokat semmilyen tekintetben nem illetheti a
kollektív bűnösség (elvetemültség, alávalóság) vádja; a
magyarságtól semmilyen tekintetben nem kívánható meg, hogy
legyen kollektív bűntudata; sem vezetőinek, sem vezetettjeinek (a
"nép") egésze révén. Ha abban a történelmi helyzetben
a Cionista Világszövetség vezető szerve, a Zsidó Ügynökség
kezében lett volna a magyar kormány, ugyanúgy őrizte volna "az
utolsó csatlós" biztonságot nyújtó állapotát, ahogy ezt
"a magyarok" tették.
Figyelemre
és megfontolásra méltó a magyarországi holokauszt legismertebb
kutatójának, Randolph Braham professzornak az álláspontja, aki
szerint: "A bűn mindig egyéni bűn. Még Eichmann gyereke is
ártatlan számomra. A történelem kötelessége az események
rögzítése. És nem a harag örökítése."16 Viszont:
mint az emberiség tagjainak, a magyaroknak osztozniuk (osztoznunk)
kell a felelősségben, együttérzésben, mindenki mással együtt.
A
kollektív bűnösség (vagy akár a kollektív ártatlanság)
hangoztatása mögött ugyanazok az általánosító hajlamok
mutatkoznak, amelyek egyszer már magát a zsidóságot is bűnös
népként állították a vádlottak padjára. Az igaztalan vád nem
erősíti, hanem gyengíti a bűntudatot; nem az együttérzést
táplálja, legfeljebb a látszatát: a képmutatást.
"Az
utolsó csatlós" alávaló szerepének sűrű hangoztatása,
vele szemben "az utolsó menedékhely" tényének
elhallgatása vagy eljelentéktelenítése: a valóság (igazság)
eltorzítása. Akárcsak a népirtás és a németeknek való
kiszolgáltatottság közötti szoros összefüggés semmibevétele.
A "kollektív bocsánatkérés" szorgalmazása, a magyarság
erre való felszólítása egyes vezetőinek haszonelvű, készséges
egyetértését eredményezheti, de nem növelheti általában a
(nem-zsidó) magyarságnak a zsidókkal való együttérzését és a
zsidóság iránti rokonszenvét.
A
zsidóság áldozatait, az áldozatok leszármazottait megilleti a
feltétlen együttérzés, az emlékező tisztelet. A zsidóság
egészét, minden egyes egyedét viszont a legkevésbé sem illeti
meg semmiféle különleges, származásból fakadó kiváltság,
származásért megelőlegezett különleges bánásmód. A kettős
mérce alkalmazása, a politikai korrektségbe csomagolt
privilégiumok létezése ugyanis ütközik az emberek elemi
igazságérzetével; csak mert hallgatnak róla, még hat bennük és
utat (levezetődést) keres magának az ellenszenv.
Mindezzel
együtt és mindezek ellenére: a zsidóság szavakkal
kifejezhetetlenül tragikus áldozata a világháborúnak, a
holokausztnak; éppen ezért bölcs ember immár közel hatvan évvel
a tragédia után sem várja, hogy a zsidók hűvös
elfogulatlansággal, tárgyilagosan és igazságosan viszonyuljanak
hozzá (azaz a rémtettekhez). Nem kívánja, hogy a zsidóknak ne
fájjon, "mit tett" velük "a magyarság". Arra
ügyel csupán, hogy a különleges, megértő bánásmód nyomán ne
csorbulhasson a teljes, sokarcú igazság; a sérelmi torzítás ne
terebélyesedjék akkorára, hogy az már a közös életet
mérgezhesse. Benne a (magyar) zsidókét.
A
félelem
Bölcs
ember ugyanígy nem kívánhatja azt sem, hogy általában a
pogromok, különösen pedig a tömegtermelés mintájára
(hatékonyságával) megszervezett népirtás után a zsidók soha ne
féljenek, soha ne legyenek túl érzékenyek, soha ne rémüldözzenek
és ne kiabáljanak akkor, amikor a jelenben mégoly halvány jeleit,
ismétlődéseit fedezik fel a múltnak. Bölcs ember nem kívánhatja,
hogy egy (sőt, több) koncentrációs tábort megjárt zsidó
(Kertész Imre) soha, semmiképp ne hallucinálhasson új nyilasokat
a mai tévéképernyőkre. Bölcs embernek itt ugyancsak arra kell
ügyelnie, hogy a félelmi logika s a félelem hisztériája (az
indokolatlan képzettársítások, a hamis, oktalan, bántó, sőt,
sértő következtetések - ld. pl. Nádasnál a népirtani vágyó
nacionalistákat) ne burjánozhasson el annyira, hogy
ellehetetlenítse a közös életet.
A
zsidók félelmének csökkentésére egyik gyógyír lehet annak a
belátása, hogy igazán félnek. Ennek elvitatása (ld. pl.
Csurkától) éppen azt fejezi ki, hogy semmi empátiát, semmi
megértést nem mutatnak irántuk, tehát megint nem lesznek, akik
szükség esetén megvédenék őket. A zsidók félelméhez való
nem-zsidó viszonylást valósággal kulcskérdésnek vélem a törzsi
háború alakulása - jövőjének alakítása - szempontjából.
Mint másutt (Az "antiszemitizmus" színe és visszája
című fejezetben) rámutattam, a félelem s az üldözöttség sűrű
hangoztatása, nyomában a kritikák s a vetélytársak
elhallgattatása akár politikai, gazdasági előnyökkel is járhat;
semmiképpen nem volna szerencsés azonban, ha abból a - kétségtelen
- tényből, hogy a félelemnek vannak vámszedői, arra a
következtetésre jutnánk, hogy a zsidók többsége csupán
haszonlesésből imitálja félelmét.
A
nacionalizmustól, kirekesztéstől, újabb üldözésektől való
félelem nagyon is jelenvaló, és nagyon is meghatározza sokak
(zsidóságukban érintettek) viselkedését, választásukon
keresztül pedig akár az ország sorsának jobbra vagy balra
fordulását. "Nem ettől a vitától várom az igazi nagy
fordulatot. Én azt várom csak, hogy ez a négyévi rettegés
szűnjön meg" - jelenti ki Lang Györgyi a 2002. évi országos
választások hajrájában, az Orbán - Medgyessy vita előtt a
Blikkben.17 Ungvári
Rudolf író pedig azt vallja be a Népszabadságban 2003.
márciusában, Medgyessy titkosszolgálati múltjának kiderülése
után, hogy "noha életem legnagyobb része félelemben telt el,
ma nem tehetek mást, mint hogy a jelenlegi kormánypártokat s ezzel
közvetve Medgyessy miniszterelnököt támogatom, holott azt
tartottam volna tisztességesnek, ha titkosszolgálati múltja miatt
lemondott volna. Nem a törvények, hanem az én egykori félelmem
miatt. Azért, mert ha én tudom akkor, ki ő, nemhogy féltem, de
rettegtem volna tőle, mint minden belügyestől."18 Tanulságos
megfigyelni, vajon mi az a súlyos tényező, az a rettenetes
körülmény, ami engedi felülemelkedni egykori félelmén, kik
azok, akik hajdani szörnyű rettegése kiváltóinak helyére
nyomakodtak:
"Ma
azonban azoktól tartok, akik magukat, politikai mozgalmukat
»nemzetinek«, a nemzeti érdek »igazi« letéteményesének
tekintik. Mostani félelmem ugyan különbözik az állampárt
idején érzett félelmemtől, de - ami engem illet - félelem ez
is a javából. E gondolkodásmód képviselőivel legalább
annyira nem tudok szót érteni, mint egykor a pártállam
híveivel. - Tagadja a nemzetet és a hazát! - diadalmaskodnak.
Holott csak azt tagadom, hogy léteznék »nemzetibb« meg
»hazább«."
No,
ismét tudomásul kell venni, ez az igazi törésvonal, a valódi
vízválasztó: az, ami, ha választani kell egykori diktátorok és
új demokraták között, a kisebb félelem, a kisebb ellenszenv okán
inkább a régieket, az egykor rettegett diktátorokat,
titkosszolgákat választatja oly sokakkal - a nacionalistákkal
szemben! "Vízválasztó félelem" - írja is le a kertelés
nélkül Földes Anna újságíró, élénk színekkel (szavakkal)
ecsetelve fenyegetettsége mibenlétét:
"Politikai
indíttatású félelmet utoljára talán a Fidesz uralmának vége
felé éreztem, amikor világossá vált, hogy az új jobboldal a
réginek (szélsőségeivel együtt) közvetlen örököse, és
hatalmának továbbélése, megerősödése a Horthy-rendszer
ideológiájának szélsőségeivel - revizionizmussal,
rasszizmussal, antiszemitizmussal fenyeget. Mert bevallom, ma is
félek, méghozzá nemcsak a gyilkosoktól, de a gyilkos szavaktól
és indulatoktól is."19
Egyelőre
csak az tűnik nyilvánvalónak, mi nem lenne
helyénvaló válasz a vízválasztó félelmekre. Elsősorban is: a
nemzeti önfeladás. Végzetes lenne, ha saját nemzeti érdekeink
szem előtt tartását azok az antinacionalista szólamok és
törekvések homályosítanák el, amelyek az Európai Unióba való
feltétlen integrálódást szorgalmazzák. Nincs messze az az idő,
amikor történészek, új évezredünk első éveinek szakavatott
elemzői csudálkozva fogják megállapítani, hogy Magyarország
egykori politikai és szellemi vezetői milyen szerény figyelmet
szenteltek a sajátosan magyar érdekeknek. Alig-alig fognak olyan
figyelmeztető szavakra bukkanni, mint éppen Pokol Bélái, aki
egyik írása alcímében megállapítja: "A magyar állami
szuverenitás nagyobb mértékben csökken, mint az a csatlakozás
körüli népszavazási vitákban megjelent".20
Szintén
nem tűnik járható útnak a csak az érzékenységekre ügyelő,
kettős mércének teret engedő hallgatás vagy udvarias
mellébeszélés. Szilvan Salom, a zsidó állam külügyminisztere
alighanem a lényegre tapintott, amikor az országával szembeni
kritikus hangok Európa-szerte tapasztalható megerősödése mögött
nem az antiszemitizmus jelét látta, hanem inkább Izraelnek a
médiában való túl gyakori jelenlét.21
A
mi törzsi háborúnkban is minden bizonnyal közelebb visz a
megoldáshoz - a háborúság mérséklődéséhez - a nyílt beszéd,
a okok, indítékok megértése, s nyomukban a tisztázódás esélye.
A legalapvetőbb jelenségek és fogalmak dolgában sincs kellő
rálátás és világosság, e nélkül pedig nemcsak mellébeszélünk,
de el is beszélünk egymás mellett.
Akármilyen
meglepő, de még abban sincs közmegegyezés, mitől tekinthető a
nemzet, nemzetnek. A témával foglalkozó kutatók is csak mostanság
jutottak arra a felismerésre, hogy többről, illetve másról van
szó, mint közös nyelvről, közös államról vagy akár közös
származásról, közös (népi) kultúráról. Mint Gángó Gábor
irodalomtörténész mondja, "az egy nemzethez tartozó egyének
»halmazának« megállapításához elsősorban az egyének
igen-igen nehezen megingatható belső meggyőződését kell
figyelembe venni. A nemzeti azonosság kérdésében nem a tények,
hanem a szubjektív meggyőződések és mítoszok az irányadók"22.
Ennek
kölcsönös belátása egyúttal eljuttathatná a feleket arra a
felismerésre, hogy magától értetődő: nemzeti érzéseink,
felfogásaink különbözőek. A nacionalizmustól,
antiszemitizmustól való félelem táplálta meggyőződések és
mítoszok nem lehetnek azonosak a nemzetféltés táplálta
meggyőződésekkel és mítoszokkal. A nemzeti sorskérdések
dolgában a "nemzeti" törzs tagjai éppen ezért teljesen
hiába kívánják, hogy a másik törzsbéli zsidók érzékenysége
ugyanakkora legyen és ugyanarra irányuljon, mint az övék.
Megfordítva is igaz: ugyancsak hiábavaló (sőt, ugyancsak rossz
vért szülhet), ha az "antinacionalista" zsidóság
különféle eszközökkel-módszerekkel arra igyekezik rávenni a
másik törzsbelieket, hogy mondjanak le nemzeti, hazafiúi érzéseik
- érzékenységeket sértő - kinyilvánításáról. Be kell
látnunk Gángó Gábor igazságát, mely szerint "Egy nemzet
tagjai közösen rendezgetik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák
ki és őrzik szimbólumaikat, tradícióikat"23,
és azt is be kell látnunk, hogy e nemzet két törzse, amely egy
világra és örökkévalóságra szóló történelmi tragédia, a
holokauszt során egymással szembe került, óhatatlanul a saját
szája íze szerint, akár a másik ellenében igyekszik rendezgetni
a közös múlt emlékeit, kidolgozni a maga szimbólumait,
megteremteni a maga mítoszait.
Ezt
a voltaképp világos helyzetet lehet aztán kellő együttérzéssel,
kölcsönös belátásokkal kezelni, vagy pedig rosszabb esetben
lehet hisztériakeltésekkel, szakadatlan ütközetekkel tarkítani.
Utóbbit például oly módon, hogy a másik törzs által már
elfogadott nemzeti jelképeket (kokárdát) kisajátítom a magam
törzse számára. Majd elcsodálkozom, hogy némelyek "odaát"
nem átallnak sárga csillagra asszociálni...
A
Törzsi trilógiában több helyütt is foglalkozom a szocialisták
antinacionalizmusával (ld. mindenekelőtt az Első könyv:
Antinacionalisták - nacionalisták fejezetét). Ebben a fejezetben
összefoglalom, mi minden okozza, táplálja (okozhatja, táplálhatja)
a magyar szocialisták nacionalizmus-(a túloldalról nézve: magyar-
és nemzet-)ellenességét.
A
tényezők egyik csoportja nem csupán a magyar, de általában a
baloldali antinacionalizmus jellemző forrása; ezeket alább
felsorolom, néhány kulcsszóval egyértelművé teszem tartalmukat,
de - közismertségük miatt - részletesebb elemzésüket
szükségtelennek ítélem.
Vannak
azonban olyan (antinacionalizmusban testet öltő) okok és
indítékok, amelyek éppen a Szovjet Birodalom egykori
szocialistáinak, ezen belül a magyar baloldal sajátjai; ezekkel
résztelesebben foglalkozom. Ugyancsak a sajátosan magyar motivációk
között vizsgálom azt az új jelenséget, amely a baloldal és a
zsidóság (pontosabban: Izrael) viszonyulásának megváltozását
jellemzi, de éppen azért érdekes számunkra, mert miközben a
nemzetközi baloldal egyre kritikusabb hangot üt meg Izrael
politikáját illetően, a hazai baloldal - sajátos érdekei miatt -
mintha várna e tendencia felismerésével és a véleményváltással.
Általános
források:
- modernség (korszerűség, újszerűség), haladás (felvilágosodás, ateizmus, materializmus): a hagyományőrzéssel (konzervativizmussal), a népi-nemzeti jelleg hangsúlyozásával, a történelmi tekintélyelvűséggel (régi kiváltságokkal, rendiséggel, a nemzeti állam és a történelmi egyház összefonódásával) szemben ("A múltat végképp eltöröljük".)
- egyetemesség (univerzalizmus, internacionalizmus, kifelé való nyitottság, liberalizmus, individualizmus): a nemzeti kötődésekkel, gyökerek ápolásával, befelé fordulással szemben ("Nemzetközivé lesz holnapra a világ!")
- társadalmi értékszemlélet: az egyén megítélésének alapja - a nemzethez, hazához, illetve az erkölcsi normákhoz való viszonyulása helyett - a társadalmi osztályokhoz, rétegekhez, kisebbségekhez, illetőleg a társadalmi fejlődéshez való viszonyulása
Sajátos
források:
- rögeszmés jobboldal-ellenesség: az antifasizmus, antinacionalizmus jegyében;
- szolgalelkűség: a külső igazodási pontok elsődlegessége;
- kisebbségi érzés: a csökkentértékűség érzete megszüntetésének vágya; feltétlen törekvés a Nyugat demokráciáival (demokratáival) való mindenféle integrációra ;
- kirekesztettség-érzet: "a nem igazi magyar", "nemzetellenes", "hazaáruló" bélyegek megszüntetésének (lemosásának, megsemmisítésének) vágya a kirekesztő nemzetiek lejáratásával;
- gazdasági és politikai hatalomszerzés: a Nyugat hatalmi törekvéseinek (gazdasági terjeszkedésének) támogatása révén;
- a hazai baloldal filoszemitizmusa: változásának esetleges hatása antinacionalizmusára.
Rögeszmés
jobboldal-ellenesség
A
magyar baloldal többé-kevésbé egyenlőséget tesz a
jobboldaliság, a nacionalizmus és a fasizmus közé. Éppen ezért
a jobboldal, s rajta keresztül a nacionalizmus elleni küzdelme
élet-halál harc jelleget ölt: a jobboldal ellen harcolni e
szemlélet szerint annyi, mint a nacionalizmus, az antiszemitizmus
fellángolását megakadályozni, az újabb zsidóirtásoknak, a
szomszéd népekkel való háborúzásoknak elejét venni.
E
fellángolásoktól való félelem valóságosan van jelen a hazai
zsidóságban, a holokauszt egyenes következményeként. De a rákosi
és kádári idők tudatos antinacionalizmusa és internacionalizmusa
ugyancsak kifejtette a maga általános és távlatos hatását azzal
együtt, hogy abban a korszakban a magyar jobboldalt irredentaként,
szélsőséges nacionalistaként (hungaristaként) és
zsidóüldözőként állították be, és tervszerűen sulykolták
azt az érzetet, hogy a magyar bűnös nép. A rendszerváltozás
kezdetén a jobboldaliként való önértékelés (önbesorolás) a
társadalom elsöprő többségében kisebb-nagyobb ellenszenvet
váltott ki. De még az ezredfordulót is az jellemzi, hogy nagyon
sok baloldali még mindig csak a régi sztereotípiák szerint képes
a jobboldalról gondolkodni, erről a "Jáhim Károly"-nál
tett látogatásom is teljesen meggyőzött (ld. Az "ellenség"
gyomrában című részt; innen idézek):
"Jáhim
feltette nekem a kérdést [...] »Fiatal korodban te nem láttad
azokat a filmeket az ellenállókról? A koncentrációs
táborokról?« De igen. »Akkor hogyan tudsz jobboldali lenni?«
Visszakérdeztem: »És te nem emlékszel Rákosiékra? Nem
emlékszel 56-ra? Akkor hogy tudsz baloldali lenni?« Ezt felelte:
»Számomra az a Rákosi-klikk volt. És nem a baloldal. Mint ahogy
ez a mostani MSZP sem a baloldal. Nincs ma Magyarországon igazi
baloldal.«
A
félelem, lám, könnyedén megengedi a logika megbicsaklását. A
jobboldal egészéhez habozás nélkül lehet a szélsőséges
nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus képzetét társítani, a
baloldalhoz viszont - ha épp beárnyékolja valami - csak
klikkeket és elhajlókat. A jobboldal tehát - e félelmi
logikából adódóan - lényegéből fakadóan ember-
és emberiségellenes, kirekesztésre és megsemmisítésre
törekszik, a baloldal viszont épp ellenkezőleg: lényegét
tekintve emberséges és haladó, és csak kivételes
elhajlásaiban jelent veszedelmet az egyes ember és az emberiség
egésze számára.
Szolgalelkűség
A
hazai baloldalon mindig is kulcsszerephez (kulcspozíciókhoz)
jutottak azok a személyiségek, akik szinte tüntettek (tüntetnek)
azzal, hogy a nemzeti büszkeségnek (fogalmaik szerint: a
nacionalizmusnak) még a szikrája is hiányzik belőlük, és
odaadóan ápolják és szolgálják a "nagyobb ívű",
fogalmaik szerint (éppen aktuálisan) haladó, modern ideológiákat,
legyen ez akár Kelet kommunista internacionalizmusa, akár Nyugat
kapitalista globalizmusa, akár a "jószomszédi" viszony.
Gondolkodási, értékelési (döntési) mechanizmusukat az a fajta
pragmatista felfogás jellemzi, mely szerint kerülni kell (kerülni
tanácsos) mindenfajta ütközést a nagyhatalmakkal vagy bármilyen
más külső hatalmi tényezővel (pl. a szomszédos országokkal),
hisz a nemzeti önbecsülés nem akkora érték, hogy érdemes lenne
konfliktusokat vállalni érte. Ennek a gondolkodásnak
legjellegzetesebb hazai képviselője ma Kovács László, az MSZP
elnöke, (2004. november 1-ig) Magyarország külügyminisztere, az ő
nevéhez kötődik egyebek között az a hírhedt felszólítás24,
hogy "merjünk kicsik lenni"; ő mondott egyszer parlamenti
beszédében az Észak-atlanti Szerződés helyett akaratlanul, ám
korántsem véletlenül Varsói Szerződést, és ő mondott volna le
készségesen arról, hogy a magyar igazolványon ott legyen a Szent
Korona, mondván, hogy "Nagy-Magyarország jelképe"
sértheti a szomszéd népek érzékenységét. Ennek a fajta
szolgalelkűségnek egyébként éppen ez az egyik legfőbb
sajátossága: mindenki más (külső tényező, külső hatalom -
mint külső igazodási pont) érzékenységére fogékonyabb, mint a
saját nemzetéére, honfitársaiéra.
A
szocialisták legnagyobb ellenfele - egyebek között - éppen
ezzel a kifelé való igazodással és fogékonysággal szemben
igyekszik meghatározni önmagát és programját. "A Fidesz
ma a nemzeti megerősödés pártja Magyarországon, ezért a
kongresszus elé terjesztett program hangsúlyos eleme, hogy a
nemzeti érdekképviseletből indulunk ki és az európai uniós
kérdéseket is ennek fényében látjuk, szemben az MSZP
internacionalista vagy »euroszervilis« álláspontjával" -
összegezte Szájer József az ellenzéki párt 2002. december 7-i,
európai uniós kongresszusának legfőbb üzenetét.25 Két
hónappal később Orbán Viktor pedig így fogalmazott a Duna Tv
Heti Hírmondójában: "Ha Magyarország nem jön elő a
lábtörlő alól, és nem viselkedik úgy, ahogy egy önbizalommal
és önbecsüléssel rendelkező nyugat-európai országhoz illik,
akkor a nemzetközi versenyben alul fogunk maradni, ez nem csak
lelkileg tesz majd bennünket tönkre, de gazdaságilag is
meggyengít."26
A
kifelé való erős igazodás és fogékonyság voltaképp jellem és
szocializáció, öröklés és nevelés kérdése, és kevésbé
tanulásé vagy elhatározásé. A téma kutatója számára szinte
szellemi gyönyört okoz az a másképp pedig tragikus és riasztó
jelenség, hogy hiába jutnak el a szocialista politikusok addig a
felismerésig, hogy a "nemzeti" érdekek figyelembe vétele
és a "nemzeti" szólamok hangoztatása bizonyos szintig
feltétlenül szükséges (elengedhetetlen), az erre való
szocializáltság-fogékonyság teljes hiánya hajmeresztő politikai
önfeladásokba, a nemzeti önbecsülés végletes feladására
vezeti őket. Ilyennek tekinthető például a magyar
miniszterelnöknek (és Kovács László külügyminiszternek,
valamint a volt államfőnek, Göncz Árpádnak) a román
miniszterelnökkel való közös ünneplése (koccintása) Erdély
Romániával való "egyesülésének" (azaz Erdély
elvesztésének) évfordulóján; de ez a különös gesztus még
menthető lenne azzal, hogy szóban forgó politikusaink tisztában
voltak azzal, mit cselekszenek, ám éppen a nemzet (s benne a
határon túli magyarok) érdekében fontosabbnak s a jövő
szempontjából gyümölcsözőbbnek ítélték a barátkozást.
Akkor még nem feltétlenül tudhatták (a szolgalelkűek gyakran
vannak megverve vaksággal), hogy a nacionalizmussal átitatott román
nagypolitika nem sokat ad a gesztusokra, s pár hónappal később
még egy olyan alapvető kérdésben is, mint a Szabadság-szobor
felállítása, elképesztő gáncsoskodásokra, kicsinyes
alkudozásokra képes. Amikor azonban 2003. szeptember 23-án
Medgyessy Péter Bukarestben aláírta Adrian Nastaséval a
módosított kedvezménytörvényt, már tudnia kellett, hogy az
önfeladó politika a legalapvetőbb közösségi jogokat (pl. a
saját kultúrája ápolásáét) sem képes kicsikarni a magyar
kisebbség számára. De még itt is találni mentséget. Medgyessy
Péter úgy nyilatkozott, valóban felmerült, hogy a szobor ügye
miatt lemondja látogatását; de fontosabbnak ítélte a
kedvezménytörvény ügyét; ünnepi beszédében pedig még azt is
kifejtette, hogy számára a német-francia megbékélés példaértékű
a történelmi konfliktusok lezárása és az európai kapcsolatok
kezdete tekintetében. Magyarán: továbbra is a megbékélési
törekvést tekinti a politikai célok elérése (pl. a
Szabadság-szobor felállítása) egyetlen lehetséges útjának.
Amire azonban már végképp nem lehet mentséget találni, s
lehetetlenség politikai előrelátásnak tekinteni, hanem bizony a
nemzeti érzések, szimbolikák iránti fogékonyság egyszerre
tragikus és meghökkentő hiányának, az a szoborügy és a
kedvezménytörvény-ügy egy-egy jellemző mozzanata.
Medgyessy
szerint a német-francia megbékélés mintáját kell követni, s
ezért van szükség arra, hogy ismét álljon a Szabadság-szobor, s
ezért kell egy emlékmű-park, "amely szimbolizálja
történelmeink interferenciáit és párhuzamosságait".27 Ha
valakinek, akkor a szocialista rendszer magas rangú politikusának
illene tudnia, hogy az efféle emlékmű-park egyben az emlékezetnek
is az eltemetése, egy régi világnak és régi ideológiának a
múzeum magányába helyezése, éppen úgy, ahogy ez a magyarországi
kommunistákkal, illetve szobraikkal történt. Mindennek a megértése
azonban nem egyszerűen ismeret, hanem, mint állítom, fogékonyság
dolga, s éppen ennek a fogékonyságnak az elképesztő hiányával
szembesülhetünk másik példánk esetében. Bár a magyar
külpolitika nem sietett részletezni a Medgyessy-Nastase-féle
megállapodás (a kedvezménytörvény végrehajtásáról szóló
egyezmény) tartalmát, az egyik román hírügynökség (illetve a
Magyar Nemzet) jóvoltából a szöveg mégis napvilágot látott.
Egy kitétel értelmében a magyar fél az egyezményben vállalja,
hogy az Európa Bizottság 2002 decemberében megfogalmazott
ajánlásai értelmében lépéseket tesz a magyarigazolvány
megváltoztatására, annak érdekében, hogy formája és tartalma
ne utaljon a magyar állam és a "rokon kisebbség" közötti
politikai jellegű kötődésre. Bár már az is gyomorszorító,
hogy Európa akármilyen szinten, de nem átall beleszólni és
beleavatkozni ilyen ártatlan dolgokba, mint hogy ott van-e az
igazolványon a korona, milyen nemzeti jelképpel bíró idézetek
vannak benne, és hogy az igazolvány külseje útlevélre emlékeztet
-, a jogos döbbenetet az váltotta és válthatja ki mindmáig, hogy
a magyar miniszterelnök a "rokon kisebbség" megjelölést
elfogadta és aláírta. Ezúttal nehéz érvekkel hadba szállni a
nacionalisták megállapításával, mely szerint rokonainknak
például a finnek tekinthetők, vagy a vogulok, de a határon túliak
legalább is testvéreinknek nevezendők, egészen pontos
kifejezéssel élve pedig magyaroknak.
E
szolgai mentalitás már-már kacagtató furcsaságait még hamarabb
észrevehetjük ennek visszájáról: amikor nem a nemzethez, hanem a
külső igazodási pontokhoz való viszonyulást vizsgáljuk - ennek
extrém és groteszk eseteit.
Az
a nagy igyekezet, hogy Kovács László szocialista pártelnök jó
pontokat szerezzen magának a politikai korrektség szférájából,
oda vezetett, hogy 2002 novemberében részt vett az Országház
előtt tartott hanuka-ünnepségen, a gyertyagyújtáson. Nem magától
az eseménytől, hanem a meghívó személyétől vált kissé
komikussá a helyzet: Berkowitz főrabbi ugyanis évek óta a
zsidóság képviselőjének szerepében tetszeleg, holott közönséges
csaló és szélhámos. Erről többször és többen írtak a magyar
sajtóban28,
szükségtelennek tartok itt egyetlen további szót is pazarolni rá.
Számunkra itt a jelenség a fontos: vannak a miniszterség szintjén
levő politikusaink, legyen szó akár külügy-, akár
belügyminiszterről (a negyedik gyertya meggyújtásakor Lamperth
Mónika segédkezett), akik olyan véleményre vannak "beprogramozva"
(emberileg és politikailag szocializálva), hogy ami zsidó, az
csakis ajánlatos lehet, ami nacionalista, az csakis veszedelmes.
Nehéz lenne, ugyebár, erről a mentalitásról azt állítani, ne
volna magyar- és nemzetellenes jellege.
A
szocialista politikusok szolgalelkűségének, (nemzeti)
önfeladásának mértéke azonban nem önmagában riasztó. Hanem
annak fényében, hogy ezeket a politikusokat a "fél"
ország megválasztotta; azaz a szolgalelkűség egyáltalán nem áll
meg a pártszervezet határainál. Valóban: a több évtizedes
antinacionalista (nemzeti önazonosságunkat romboló) politika az
egész országra, az egész hazai magyarságra kifejtette - áldatlan
- hatását. Ez lehet az oka annak, hogy míg a baloldali elit
feltétetlen szocializmus-építésből könnyedén váltott
feltétlen kapitalizmusépítésbe, Keletről könnyedén fordult
Nyugat felé, az állampolgárok nagy része is viszonylag könnyedén
vált a nyugati integráció feltétlen hívévé, olyannyira, hogy
nem látszott hajlandónak pusztán gondolkodni sem arról, hogy
esetleg lehetnek-e a csatlakozásnak személyes, vagy a nemzetre
leselkedő hátrányai, veszedelmei. A nemzet sorsa iráni
aggodalmat, felelősségérzetet egyszerűen kiiktatták személyiségi
tárházukból. Olyannyira igaz ez, hogy ha valakiben erősebben
mutatkozik meg az efféle felelősségérzet, még elvetemültnek és
alávalónak is tekintik, s a világ legtermészetesebb módján
intéznek támadást ellene - amint ezt Simicskó Istvánnal is
tették.
Amidőn
az Országházban a képviselők az uniós csatlakozásról
szavaztak, a Fidesz országgyűlési képviselője a pártjából
egyetlenként a nem-gombot nyomta meg. Mivel a frakció kívánsága
az egységes igennel szavazás volt, Simicskó lemondott a Fidesz
frakciójában betöltött biztonságpolitikai kabinetvezetői,
valamint a parlament honvédelmi bizottságában elfoglalt alelnöki
tisztségéről. Azzal indokolta lépését, hogy sok kérdőjel és
hézag van még az uniós csatlakozás kérdéskörében, s
valakinek képviselnie kell az Országgyűlésben azokat az
állampolgárokat is, akik nemmel szavaztak az unióra, illetve
távol maradtak a referendumtól. A esettel kapcsolatban az
MSZP-frakció közleményt adott ki, amelyben a szocialisták
kinyilvánították, hogy helyesebb lett volna, ha a Fideszes
politikus parlamenti mandátumáról is lemond, "ugyanis
Simicskó István beírta magát a magyar történelembe, mint
olyan országgyűlési képviselő, aki nem képes tudomásul venni
a népakaratot". Amint látható, a kifelé való olthatatlan
vágyódás és feltétlen igazodás (azaz a mértéktelen
szolgalelkűség) ezúttal súlyos politikai vaksággal verte a
közlemény megfogalmazóit: mint MSZMP-utódoknak, sokkal jobban
kellene ügyelniük a demokratizmusnak legalább a látszatára,
semhogy lemondásra biztassanak egy olyan politikust, aki nemhogy
egy töredék kisebbség, de jószerivel a fél ország véleményét
képviselte. A 2002. évi - nemcsak ügydöntő, de sorsdöntő -
népszavazáson ugyanis a választópolgároknak mindössze a 45,62
százaléka jelent meg, az otthon maradottak többségéről pedig
ha több nem is, annyi bizonyosan állítható, hogy ugyancsak sok
kérdés és hézag maradt számukra uniós csatlakozásunk
dolgában.
A
szolgalelkűség egyik legnagyobb veszedelme, hogy kitartó kísérője
az önbecsapás. Kovács László külügyminiszter (MSZP-elnök)
abbéli fáradozását, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek
védelme bekerüljön a kibővített Európai Unió alkotmányába, a
magyar média folyamatosan figyelemmel kísérte. "EU-alkotmány:
benn a várban" - adja hírül a sikeres fejleményt a
Népszabadság hangzatos címe. "A kisebbségre utalás aligha
kerülhet ki a szövegtervezetből" - szól bizakodva az alcím.
Majd a tudósítás: "Kovács László külügyminiszter tegnap
Rómában megköszönte itáliai kollégájának, Franco Frattininek,
hogy a soros olasz EU-elnökség megértéssel fogadta a magyar
diplomácia törekvését, s uniós alapértékként beillesztette a
nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó utalást az Európai Unió
első közös alkotmánytervezetébe. Kovács ugyanakkor rámutatott,
a »kisebbséghez tartozó személyek jogainak tisztelete«
megfogalmazás révén olyan kompromisszumos formula született,
amely reményei szerint meg fog felelni azoknak az országoknak is,
melyek számára a »kollektív jogok« fogalom és annak tartalma
elfogadhatatlan. A magyar külügyminiszter jónak nevezte ezt a
megoldást, de mint a tárgyalások utáni tájékoztatóján
elmondta, »van még mit izgulni«, mert a formulának még három
fontos tárgyalási fordulón keresztül »állva kell
maradnia«."29 Nos,
e lelkes tudósítással szemközt, tehát ugyanebben a lapszámban
Füzes Oszkár, aki mindig (mondhatnám, szokatlanul, sőt,
páratlanul) tárgyilagos, vezércikkében félreérthetetlenül
rámutat arra, amit akár magunk is észrevehetnénk, ha nem zajlana
a semmi körül hangos ünneplés: "Magyarország eredetileg azt
szerette volna, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív
jogvédelme mondassék ki. Nem sikerült, mindhárom jelző kikopott
a szövegből." Amúgy az sem érdektelen, Füzes értékelése
szerint milyen is Európa (az Európai Unió), ahova a balliberálisok
"hanyatt-homlok" igyekeztek. "[...] Európa tételesen
továbbra sem fogadja el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait,
sőt, még azt sem, hogy a különféle kisebbségek között a
nemzeti-etnikai alapon elkülönülők valamiképpen
kiemelődjenek."30 Ami
tehát megszületett, az inkább azoknak az individualista
liberálisoknak a malmára hajtja a vizet, akik a kisebbségi jogokat
olykor éppen a nemzeti kötelékekkel szemben, a nemzeti kohézió
gyengítésére szeretik hangoztatni.
Kisebbségi
érzés
A
magyar baloldal, ha akarja, ha nem, kénytelen folyamatosan
szembesülni azzal a ténnyel, hogy ő hozta létre, ő tartotta fenn
azt a diktatórikus politikai rendszert, amely zsákutcának
bizonyult, s amelynek tagadására (leváltására, megszüntetésére)
kezdődött meg az új, demokratikus rendszer építése, azaz a
rendszerváltozás. Az ebből táplálkozó kisebbségi érzés
(önértékelési, önbecsülési deficit) megszüntetésének
legkézenfekvőbb módja, hogy a politikai küzdőteret nemzetközivé
tágítják; ha nem a magyar múltról, a magyar sorsról, a magyar
felelősökről beszélünk, hanem a különböző nemzetközi
szervezetekhez való csatlakozásunkról, amelynek bekövetkezése
után a magyar baloldal minden tekintetben elvegyülhet a ma mintául
szolgáló országok elitjével. Éppen ebben a lehetőségben
(rendkívül kívánatos állapotban) rejlik annak a paradoxonnak a
magyarázata, hogy az az oldal, amelyik egyszer már példáját
nyújtotta annak, hogyan kell a magyar nemzeti érdekeket akár
feltétel nélkül is a Szovjetunió érdekeinek alárendelni, most
újfent hangosan követelte, hogy az ellenzék (a magyar jobboldal)
ne próbáljon semmiféle feltételt szabni az Európai Unióhoz való
csatlakozáshoz. Politikai baloldalunk sajátos felfogása
(pontosabban lelki szükségletéből fakadó érdeke) szerint mintha
nem létezne az egyébként természetesen, mondhatnánk: magától
értetődően meglévő érdekkülönbség Magyarország és Európa
más országai, a csatlakozásra várók és a már csatlakozottak,
vagy akár Magyarország és Amerika között. (Hogy a léthelyzetből
fakadó érdekkülönbség evidenciáját egy klasszikus példával
igazoljam: aki még csak felszállni készül egy zsúfolt
villamosra, az azt ordibálja, hogy miért nem mennek beljebb, van
ott elég hely; aki viszont már fent van, az rögtön a mögötte
nyomulókra mordul: mit tolakodnak, nem látják, hogy megtelt?!)
Kirekesztettség-érzet
A
szolgalelkűséggel és kisebbségi érzéssel sújtott, hazai
baloldal határozott igazodási kényszere és konfliktuskerülése -
ugyancsak magától értetődően - a valóságos nemzeti önfeladás
eseteibe torkollik. Miközben feltűnően barátkozik például a
román (baloldali) politikai vezetéssel, valójában nem alakít ki
semmiféle előnyös alkupozíciót: a magyar kisebbség romániai
helyzete mindennek elmondható, csak "Európa-konform"-nak
nem. Az önfeladásnak egyenes következménye, hogy a magyar
nemzetnek még olyan elemi jogai is megkérdőjeleződnek, mint
például az, hogy az aradi vértanúk emlékműve (a
Szabadságszobor) régi helyére állíttassék vissza.31 Ugyanennek
az önfeladó politikának egy másik vetülete: a magyar kisebbségi
jogokért (beleértve az önrendelkezést is) legkövetkezetesebben
kiálló, határon túli politikusok, közéleti személyiségek a
hazai, magyar közvélemény előtt is szélsőségesként,
összeférhetetlenként vannak ábrázolva, deklarálva! Így lehet
Tőkés László püspök helyett Markó Béla a mérvadó, a
követendő példa nem csak a magyar baloldal, de a baloldaltól
szélesebb körben befolyásolt közvélemény számára is.32
A
magyar baloldal természetesen úgy gondolja, hogy a külső
pontokhoz mint erős hatalmi tényezőkhöz való "okos"
igazodás ("merjünk kicsik lenni"), vagy a konfliktusok
kiélezésének elkerülése éppen a magyar nemzet (az ország, a
magyar állampolgárok) javát szolgálja. Ebből következik, hogy
rendkívül súlyos és alaptalan vádaskodásként éli meg a
"nemzeti" oldaltól rászórt-ráragasztott "rágalmakat",
"bélyegeket". Nem csoda, ha ezért (is) mindent elkövet a
nemzeti oldal lejáratására: minél alávalóbb képet sikerül
sugallnia róla, annál többet veszít erejéből, hiteléből az
innen útnak indított vádaskodás.
Gazdasági
és politikai hatalomszerzés
Visszatekintve
a rendszerváltás eltelt éveire, markánsan megmutatkozik az, ami
előre tekintve nem volt igazán látható, különösen nem
szembeötlő: Nyugat számára mindennél fontosabb volt a gazdasági
haszonszerzés. A nemzetközi tőke ugrásra készen állt, s mivel
termelő-kapacitása bőven volt, piacainkra vetett szemet.33 Ennek
a piacnak az átjátszásában kulcsszerepet játszott a magyar
rendszerváltoztató elit, mindenekelőtt a baloldal, amely e tőke
útjából sorra elhárította az akadályokat (ld. pl. a spontán
privatizációt). Ahogy Czike László fogalmazza Magyarország
privatizációja című könyvében, a "challanger"
tőke már készen állt a nagy ünnepre jóval a hivatalos
rendszerváltás előtt. "Már 1988-ban megvetették itt lábukat
az ún. privatizációs tanácsadó cégek, amelyek a befektető
nagytőke hírszerző, terepfelmérő és ismeretterjesztő
előfutárai voltak."34 Megtanították
a magyar vállalatvezetőket arra, miként értékeljék minél
kisebbre a "saját" tulajdonukat. Minél kisebb áron
sikerült ugyanis később megvásárolni a privatizálandó
vállalatot - írja Czike -, annál olcsóbban jutottak az állam
piacaihoz.
A
politikai rendszerváltozásig (a szabad választásokig) a nyugati
haszonlesők egyetlen befolyásos és megbízható partnere a -
politikai és gazdasági hatalomban egyaránt ott ülő -baloldal,
amely az állami tulajdonnak magántulajdonná való gyors
átalakításával már a maga hatalmának az átmentésére készül.
Csak részben igaz az a gyakori megállapítás, hogy akkor a
politikai hatalomnak gazdaságivá való átalakítása zajlott;
valójában az új gazdasági hatalom kiépítésével egyszersmind a
leendő új politikai hatalmat is megalapozták. Mindenesetre a hazai
baloldal és Nyugat küldöttei tökéletes érdekazonosságba
kerültek: sem az előbbit, sem az utóbbit nem érdekelte egy
szikrányit sem, hogy a privatizációnak akkori módja mekkora
veszteséget okoz az ország egészének (illetve a baloldalon túli
részének). Sőt, mindkettejük számára egzisztenciális
veszedelmet jelentett minden olyan nemzeti erő és nemzeti
ideológia, amely a nemzeti vagyon védelmében hangot adott
félelmeinek. A hazai baloldal ezért is szorította ki magából a
Pozsgay-féle nemzeti vonalat, mert ennek voltak efféle skrupulusai;
ezért is talált hamarosan szövetségre a legharsányabb
rendszerdöntögetőkkel, a szabaddemokratákkal, mert az ő
sokkterápiás-liberális gazdaságátalakítási elképzeléseik
jobban egybevágtak a magukéival, mint az - ekkor már
"csurkásodásnak indult" - MDF népi-nemzeti félelmei, a
nemzeti vagyon "elkótyavetyélése" elleni tiltakozásai.
Magyarán: a hazai baloldal gazdasági és politikai
hatalomszerzésének útjában ekkortájt egyedül a magyar
nacionalizmus állt; mivel pedig ugyanez a nemzetközi tőke szabad
mozgását is fenyegette, bekövetkezett az, amire a rendszerváltozás
hajnalán kevesen merészeltek volna gondolni: a régi és az új (a
"kommunisták" és a "nemzeti erők") harcában,
hol burkoltabban, hol nyíltabban, de Nyugat inkább az előbbiek
pártjára állt. A magyar baloldal nemcsak hogy "büntetlenül"
érvényesíthette antinacionalista politikáját, de a lehető
legmagasabb szintekről kapott biztató vállonveregetéseket (ld.
pl. Bush és Medgyessy feltűnően barátságos találkozóját),
miközben legfőbb politikai ellenfele (a "nemzeti"
jobboldal) ugyaninnen jókora pofonokat gyűjthetett be (ld. Bush
elzárkózását az Orbánnal való találkozástól, illetve az
Orbán-kormány leantiszemitázását és lenacionalistázását). A
baloldal antinacionalizmusa tehát bőséges anyagi és politikai
hasznot fialt a maga számára - eközben buzgón segítette Nyugat
gazdasági (s vele együtt természetesen politikai) terjeszkedését.
A
magyar modernizátorok százéves története nem más, mint
külföldi gazdák (támogatók) keresése és megtalálása, hogy
belső súlyukat növeljék, illetve hatalmukat legitimálják -
véli Tőkéczki László konzervatív történész.35
A
hazai baloldal filoszemitizmusa
Amint
korábban bemutattam és igazoltam, a magyar baloldal heves
antinacionalizmusának egyik legtáplálóbb forrása a holokauszt, a
nyomában támadt és máig "őrzött" félelemmel, az
ugyancsak természetes bűntudattal, s a "kötelező"
("politikailag korrekt") szolidaritással. E mentalitás
(gondolat- és érzésvilág) mélyen rögzült elemei közé
tartozik, hogy a jobboldal irtotta ki a zsidókat (a zsidók
millióit), tehát a jobboldal eleve antiszemita; s a Szovjetunió (a
baloldal) mentette meg a zsidókat (a zsidók maradékát), tehát a
baloldal eleve zsidóbarát, azaz mentes bármiféle
antiszemitizmustól.
Ez
a fajta felfogás az utóbbi időkig többé-kevésbé mérvadó volt
és a világpolitikát is jellemezte. A világsajtó a
"szélsőjobboldal" antiszemitizmusával, ennek
fenyegetésével volt tele (ld. pl. Le Pen és Haider politikájának
megítélését, kommentálását). Viszonylag új fejlemény, hogy
Izraeli kormánytényezők és a zsidóság különféle képviselői,
hangadói egyre-másra baloldali személyiségeket és szervezeteket
vádolnak meg antiszemitizmussal. Sőt, még olyan nagy tekintélyű,
ám politikailag semleges intézményeket is, mint a BBC, ez a
tárgyilagosságra oly nagy gondot fordító, brit közszolgálati
média.
Könyvünknek
nem témája e jelenség okának felderítése, ezért elégedjünk
meg néhány logikusnak tűnő felvetéssel.
2001.
szeptember 11-e után Amerika afféle politikai és katonai
ámokfutásba kezdett a világban. Semmiféle érdeklődést nem
tanúsított a terrorizmus okai iránt, de a terrorizmus ellen
világméretű összefogást hirdetett, és hamarosan "keresztes
hadjáratot" indított, úgymond, a világ összes terroristája
ellen. Ennek ürügyén - szövetségeseivel - megtámadta
Afganisztánt, majd már többé-kevésbé a saját (illetve legfőbb
szövetségese, Anglia) felelősségére lerohanta Irakot. Nos, ez
utóbbi, ENSZ-jóváhagyás nélküli akciót tekinthetjük
fordulópontnak: a valóban felelős gondolkodású baloldaliak
(elsősorban az értelmiségiek) ettől a pillanattól kezdve nem
hajlandók felfogásukat és megnyilatkozásaikat a politikai
korrektség által kijelölt mederbe szorítani. Egyre gyakrabban és
egyre nyíltabban adnak hangot annak a véleményüknek, hogy a Bush
elnököt támogató (neokonzervatív) keresztény és zsidó
lobbik36 egymásra
találása, kölcsönös érdekeik a háborús politika támogatásában
az emberiség, a demokrácia érdekei és értékei ellen valók.
Egyre gyakrabban támadják Izraelt egyértelműen arabellenes
(rasszista), emberellenes (gyerekeket és asszonyokat sem kímélő)
és jogellenes (az ENSZ határozatait semmibe vevő) magatartásáért,
politikájáért. Éppen azért, mert az ennek nyomán kiosztott
hivatalos izraeli bélyegeknek ("antiszemita",
"antiszemitizmus") viszonylag csekély a hitelük, csekély
a visszatartó hatásuk is; nem szólva arról, hogy az
"Izrael-ellenes" kritikákat támogatják magából
Izraelből, illetve a zsidóság köreiből is. Az utóbbi idők
leginkább figyelemre méltó mozzanata, hogy több tucat izraeli
vadászpilóta tagadta meg, hogy részt vegyen palesztin területek
elleni bevetéseken. (Ez egyébként ismét fényesen bizonyítja,
hogy nincs egyöntetű zsidó álláspont és zsidó politika; ezért
soha "nem szabad", hogy az aktuális izraeli politika
elleni fellépések egyúttal zsidóellenesek is legyenek.)
E
rövid elemzés után feltehetjük a kérdést: várható-e, hogy a
nemzetközi baloldalnak ez a fajta felfogása a magyar baloldalba is
"begyűrűzik"; s ha igen, várható-e, hogy megváltoztatja
antinacionalizmusát?
A
rövid válasz: mindkettő várható. De tegyük gyorsan hozzá:
mindkettő csak lassan és mértékkel fog bekövetkezni. Éppen
azért, mert az A-fegyver bevetéséből az egész baloldalnak
jelentős politikai haszna származott, érdeke ellen való, hogy a
politikai korrektség eddigi szabályai módosuljanak (mert érdekei
szerint való, hogy ha például Lovas István Izraelt bírálja,
akkor ezt antiszemitizmusként lehessen megítélni). A baloldali
politika támogatói táborának gondolkodásmódját azonban nem
annyira a haszonelvűség és a dolgok mérlegelése alakítja, mint
inkább hitbéli meggyőződései és rögeszméi. Ezért
elkerülhetetlen, hogy saját - zsidósággal szembeni -
kritikusságának megerősödésével párhuzamosan gyengüljön az a
meggyőződése (rögeszméje) is, hogy ami nacionalista, az
feltétlenül antiszemita is, s az antiszemitizmusán át eleve
fasiszta, náci, szélsőséges.
Ha
az "Antiszemita" példatár című fejezetben azt
állítottam, hogy a zsidóellenességet inkább növelik, semmint
apasztják azok a gyakori esetek, amikor ártatlanokat
vádolnak-bélyegeznek meg, és éppen ezért közösségünk elemi
érdeke, hogy tisztázzuk, ki antiszemita, mit nevezhetünk valóban
antiszemitizmusnak - nos, akkor most sem mondhatok mást: közösségünk
elemi érdeke, hogy tisztázzuk, ki és mi a valóban magyar- és
nemzetellenes. S itt is emlékeztetem olvasómat arra, hogy
az Új fogalmak, új értelmezések című
fejezetben elvi-elméleti összefoglalóját adom a felvetésnek;
ebben a fejezetben gyakorlati példák segítségével: hús-vér
személyek és megtörtént esetek módszeres elemzésével igyekszem
e bonyolult kérdés végére járni.
Az
esetek most is egy logikai lánc elemei. Az első elemben
kétségtelennek tűnik a (ráadásul primitív) magyar- és
nemzetellenesség jelenvalósága, az utolsó (az ötödik) eset
személyéről úgy vélem, hogy annak ellenére sem volt magyar- és
nemzetellenes, ha a nacionalista törzs teljesen egyöntetűen így
ítéli meg, sőt, az elrettentő példák közé sorolja.
1.
A maszturbáló angyalok
Az
első láncszem egy (vagy két) olyan személy eseti megnyilvánulása,
akinek itt említendő tette bár emlékezetesen nagy felzúdulást
váltott ki nemzeti (konzervatív, keresztény stb.) körökben - még
a rendszerváltozás kezdeti, akciódús időszakában -, neve mégsem
érdemesül megörökítésre. Nem bűne csekélysége miatt nem,
hanem mert, szerencsétlen (vagy pedig e két szerencsétlen), nem
tudta, valójában mit cselekszik. Nem tudta (sem az ifjú grafikus,
sem az ifjú főszerkesztő), hogy a Hölgyfutár címlapjára, a
szent koronás magyar címer társaságába két maszturbáló
angyalt illeszteni: a magyar nemzet méltóságának megsértése,
primitív és alantas meggyalázása. A primitívség és alantasság
azonban nem a sajátjuké; ők csak örökölték - ellesték és
eltanulták - a kommunistáktól, ezek sok évtizedes ateizmusából
és antinacionalizmusából. Évtizedeken át nem bűnnek, hanem még
erénynek is számított a magyarság egyes jelképeinek (például a
Szent Korona, a Turulmadár) megvetése, gyalázása, vagy nevezetes
történelmi eseményeinek (például ötvenhat, a kettős
honfoglalás) elhallgatása, lekicsinylése, meghamisítása. Ettől
még azonban világossá kell tenni és tisztán kell látni:
maszturbáló angyalokat a magyar címer köré kanyarítani, ez a
cselekedet éppen olyan primitív utálkozásból és megvetésből
táplálkozik, és éppen annyira alkalmas egy közösség
meghatározott része elleni hangulat(azaz gyűlölet-)keltésre,
mint egy primitív antiszemita buzgalma, aki a zsidókat úgy
ábrázolja, mint akiknek "csepeg az orruk, a fülük lejjebb
van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak".
2.
A meghamisított atomtudós
A
második esetet (és elkövetőjét) egyedül az mentette meg az első
helyezéstől, hogy nem annyira harsányan primitív; magyar- és
nemzetellenessége azonban ettől még sokkal erőteljesebb és
veszedelmesebb. Annyiban hasonlít azonban ez az ügy az első
példabélire, hogy itt is közös felelőséget kell viselnie
"alkotónak" és főszerkesztőnek.
A
Teller-levél hamisításáról, s a hamis levélnek a
Népszabadságban való megjelentetéséről beszélek. Pontosabban
arról a lelkiállapotról, amelyben egy nyugdíjas újságíró
(Zeley László) arra is képessé válik, hogy egy váratlanul
elhunyt, világhírű tudós (Teller Ede) szájába olyan szavakat,
gondolatokat adjon, amelyek sohasem voltak az övéi. Arról a
lelkiállapotról, amely a halottgyalázástól: az életében
köztiszteletben álló szellem utólagos megszentségtelenítésétől
sem riad vissza, ha soha vissza nem térő, óriási lehetőséget
lát ellenfelei erkölcsi és politikai lejáratására, az
ellenséges törzs túlságosan kedvezően alakuló pozíciójának
megrendítésére.
Mert
ez itt a lényeg.
Zeley
mondatai túlságosan is árulkodóra sikeredtek. A Népszabadság
ugyancsak céltudatos címe szerint: Teller Ede posztumusz
üzenete, alcíme szerint: A világhírű atomtudós
utolsó politikai állásfoglalása túlságosan bőven és
töményen tartalmazza azokat az antinacionalista törzsi jelszavakat
és kliséket - sőt, fóbiákat -, amelyek, bármennyire igyekezett
is tájékozódni, aligha válhattak egy távol élő öregember napi
politikai eledelévé, hacsak nem gyámkodója tuszkolta őket lefelé
a torkán - ehhez azonban önállótlannak, gyámolatlannak,
szellemileg-testileg tehetetlennek kell lenni, ám ilyen állapotban
az ember már ritkán foglalkozik politikai végrendelkezéssel.
Néhány
e jelszavakból, klisékből, fóbiákból:
"Az
Európai Unióval kapcsolatos álláspontjuk zavaros, s gyakran
fogalmaznak meg Amerika-ellenes nézeteket. Ezek olvashatók a Magyar
Nemzetben, és minden vasárnap reggel hallani ilyesmit a Magyar
Rádió Vasárnapi Újság műsorában." "Az ellenzék
egyáltalán nem örült Kertész Imre Nobel-díjának, ami az
antiszemitizmus érzetét kelti." "Végezetül a Vasárnapi
Újság szélsőjobboldali és anarchista kommentátora, Lovas István
minden vasárnap felforgató és uszító jegyzeteivel jelentkezik,
amelyeket a Magyar Nemzet is leközöl."
Nos,
ezeket a megsemmisítő vággyal és dühvel keveredő rettegéseket
egy halottal kimondatni - ilyennek képzeljük az ősember lelki
állapotát, midőn vadakat festett barlangja falára, jelképesen
átdöfte őket, s így győzedelmeskedett fölöttük; vagy a
vajákos öregasszonyét, aki tűkkel döfi keresztül-kasul az
elátkozandó-elpusztítandó ember bábuját. A nagy igyekezet
láttán még azt sem zárhatjuk ki, hogy Zeley, akik könyvet is írt
Teller Edével, voltaképp az általa tisztelt nagy tudós lelkét
akarta megmenteni a nacionalizmus szennyétől - ha előbb nem,
legalább utóbb. A nyugdíjas újságíró valószínűleg soha nem
bírta megemészteni, hogy Teller zsidó létére bátorító levelet
írt Orbán Viktornak - s ezzel, akarva-akaratlan, a nemzeti törzsnek
- a választások második fordulója előtt, melyet ama nevezetes
tömeggyűlésen, a Kossuth-téren, fel is olvastak, hálás taps
kíséretében. A Népszabadság - talán éppen Zeley biztatására
- rögtön meg is kísérelte bebizonyítani, hogy az a levél hamis
volt. Az a kísérlet kudarcba fulladt, éppen úgy, mint Zeley azóta
tartó próbálkozása, hogy Teller Edét szembeállítsa a
Fidesz-vezette nacionalistákkal; és éppen úgy, mint az a
kísérlete, hogy valamiképp megszabaduljon a hamisítás vádjától.
Éppen ebbéli törekvése szolgáltatta a tények és bizonyítékok
sorát, hogy milyen makacs elszántsággal próbált Teller lelkére
hatni; s éppen ez teszi valószínűvé, hogy roppantul fájhatott
neki, amiért mégsem sikerült. Valóban lehetséges, hogy végső
akciója egyszerre kétfelé irányult, mert két indítékból
táplálkozott. Részint abból, hogy legalább halálában megmentse
Teller Ede lelkét, s leválassza (megtisztítsa) a magyar
nacionalistákról; másrészt abból, hogy lesújtson a
végrendelkező óriási erkölcsi súlyával ezekre a
nacionalistákra.
Akármelyik
indítékot nézzük is, mindkettőről nyugodtan állíthatjuk, hogy
kórosan magyar- és nemzetellenes. Akik ilyen szörnyűséges -
bármilyen eszközzel pusztítandó - ellenséget látnak a "nemzeti"
törzsben, azoknak semmivel sem kevésbé beteges az elméjük
(rögeszméjük), mint azoknak, akik a zsidóktól - a zsidók
összeesküvésétől - féltik Magyarországot.
3.
A pápa és a kondom
A
harmadik láncszemet példázó cselekedet és elkövetője látszólag
éppen olyan primitív, mint az elsőé, és éppen annyira
kártékony, mint a másodiké; be kívánom azonban bizonyítani,
hogy bár Eörsi István Látogatás előtt című
verse kétségkívül magyar- és nemzetellenes, ennek mértéke
mégsem üti meg az előbbiekét.
A
verset szerzője a Szentatya 1991 augusztusi, magyarországi
látogatása elé időzítette, és így szól:
Látogatás
előtt
-
Wojtyla
úr, az a gondom,
hogyha ön hazánkba jön,
költségesebb lesz a kondom,
s kétségesebb az öröm.
Ön mint szex-specialista,
megmondja, mit nem szabad -
készen a tilalmi lista,
s behúzom a farkamat.
Wojtyla úr, Ön mint pápa
pont hozzánk jön - ez hiba:
Szerintem Eritreába
kéne látogatnia.
Csontvázaknak prédikálva
ott hirdethetné tovább
minden magzat éhhalálra
formált megszentelt jogát.
A
költemény tipikusan egy szabadelvű, ateista, antiklerikális elme
szüleménye. Nem lenne jó, ha Magyarországon a szabadelvűeket,
ateistákat, antiklerikálisokat eleve magyar- és nemzetellenesnek
tekintenénk; sőt, az lenne a jó, ha elfogadnánk, hogy általában
gazdagítják és színesítik a közgondolkodást, ezért amíg nem
törekszenek más vélemények módszeres kirekesztésére,
elnyomására, valósággal kívánatos a jelenlétük.
Ámde:
kicsi a valószínűsége, hogy amikor II. János Pál más
országokba látogatott, ilyen versikékkel találkozott -
találkozhatott - volna. Tőlünk nyugatabbra politikai tekintetben
annál azért már kulturáltabbak (azaz demokratikusabbak) a
polgárok, hogy ilyen tiszteletlenül viszonyuljanak mások
világnézetéhez. Tőlünk északabbra, keletebbre és délebbre
pedig az ateizmusnak és egyházellenességnek nincsenek olyan erős
bástyái, mint nálunk.
Nálunk
ugyanis az efféle ellenességeknek a legfőbb
táplálója - mint mindjárt látni fogjuk - részint az a
meggyőződés (és a belőle fakadó sérelem), hogy a
katolikus egyház passzív szemlélője lett volna a zsidók
elhurcolásának; másrészt a félelem: mivel a
katolikus egyház fontos szerepet játszik a magyarság mint
történelmi, kulturális, lelki közösség összetartásában,
ezáltal a nacionalizmusnak is serkentője, kovásza. Eörsi István,
bizony, ezért sem örül a pápa látogatásának: a
rendszerváltozás valóban történelmi jelentőségű
pillanataiban, amikor a két alakuló törzs elementáris erővel
esik egymásnak, az individualista-liberális antinacionalisták
valóságos veszedelemként élik meg, hogy megjelenik a színen
Őszentsége, a pápa, s lelkileg megerősíti a nacionalista
hadakat. A volt kommunisták (nómenklatúrások) figyelmét egyelőre
új identitásuk keresése, és nem kevésbé: politikai hatalmuk
gazdaságivá konvertálása köti le. Az új hangadók,
vezérideológusok egyik oldalon a nép-nemzetiek (mindenekelőtt
Csurka), a másik oldalon viszont az individuális liberálisok, akik
szám szerint ugyan nincsenek túl sokan, annál nagyobb részt
kanyarítanak ki a médiából, s annál hangosabbak, harsányabbak.
Hogy
milyen volt ez a harsányság, arról érzékletesen beszámol egy
akkortájt összeállított kötet, a Hordót a
sajtónak (Rendszerváltás a hírközlés tükrében).
Ebből megtudhatjuk, hogy a pápát még Grósz Károly főtitkársága
idején hívta meg Paskai László bíboros, és ez ellen akkor senki
sem tiltakozott. Mindenki úgy tekintett a bekövetkező eseményre,
mint Magyarország átalakulásának és újjászületésének fontos
állomására. "De ahogy közeledett a látogatás ideje, egymás
után »jöttek« a problémák. Az első anyagi kérdés volt. Vajon
honnan lesz pénz a látogatásra? 500 millió és 1500 millió
forint közötti számok röpködtek. Liberálisaink pedig rögtön
kész tervekkel álltak elő arra nézve, miként lehetne e pénzt
»megfelelőbb« célokra költeni. Az össznemzeti szinten nem túl
nagy összeg hirtelen elégnek látszott a szociális kérdés, az
oktatásügy és a munkanélküliség megoldására is."37
A
"korai" gáncsoskodások azonban eltörpültek a
későbbiekhez képest - állapítja meg a könyv. "Az
alaphangot a Fidesz lapja, a Magyar Narancs adta meg a
»Cápalátogatásra« megjelent számával." Néhány cím
belőle: "Pápa-biznisz, avagy gazdasági deus ex machina";
"Mi köze egy hetven körüli bácsinak a nők méhéhez?";
"A Szentatya figyel téged"; "Mikor száll belénk a
lélek?"; "Élvezhető-e az égi szerelem a földön?"
stb. Felesleges dolog bármelyik írásból bármit is idézni -
ugyanígy akár a Reggeli vagy a Déli Kurírból vagy más liberális
lapból, mert legfeljebb a stílus - a csomagolás - változik, az
ellenszenv (ellenségesség) mértéke mindegyiknél csaknem ugyanaz.
Azaz ugyanaz, mint Eörsi Istvánnál.
A
nagy kérdés - változatlanul - az, hogy ez a fajta liberalizmus
milyen gyökerekből, milyen ösztönökből táplálkozik; de nem
kevésbé fontos és érdekes, hogy milyen - mennyire tudatos -
szándékok, számítások vezérlik; s ha van tudatosság és
számítás, irányul-e ez a magyar nemzet gyengítésére?
Sokat
elárul az ösztönökről és a háttérről a Reggeli Kurírnak az
a száma, amely a pápa megérkezésének másnapján (augusztus 17.)
jelent meg. Ebben egy erre az alkalomra időzített, pápaellenes
könyvet méltatnak, mégpedig ekképpen:
"»Tagadhatatlan
az összefüggés a máglyák, a keresztek, a pápai törvények és
a pogromok, a gázkamrák és a náci haláltáborok között.«
Ezt nem én mondom. Hogyan is mernék ilyet gondolni, amikor
őszentsége II. János Pál, Krisztus földi helytartója tapodja
a magyar földet. A hétköznapinak semmiképpen nem nevezhető
okfejtést Peter de Rosa kockáztatja meg a napokban magyarul is
megjelent könyvében, a Krisztus helytartóiban."38
A
könyv időzítése, a méltatás időzítése kétségtelenné
teszi, hogy van valamiféle tudatosság, előrelátás a pápalejárató
akcióban. Megerősíti korábbi álláspontunkat, hogy itt törzsi
háborús ütközet zajlik, amelyben az egyik törzs tudatosan
igyekszik gyengíteni azt az önbizalom- és lélekerősítő hatást,
amelyet a pápa jelenléte a másik számára jelenthet. Egy másik
sajtócikk viszont azt a meggyőződésünket erősíti meg, hogy a
támadás mögött sokkal inkább az önvédelmi reflex munkálkodását
kell látnunk, semmint a másik (a "nemzeti") törzs - hát
még a magyar nemzet egésze - tudatos gyengítésének szándékát,
törekvését. A pápa elbúcsúzása - s alig öt nappal az iménti
elmefuttatás - után a következő sorok jelentek meg a Déli
Kurírban:
"A
sajtó pedig nem tud semmit tenni. Pedig jó volna egy kis botrány
erről-arról. De nincs. A szentatya saját egyszerű
közvetlenségét és bölcsességét adja a magyarországi
polgároknak, vallástól és meggyőződéstől függetlenül.
Egyházi intelmei sem olyanok, amelyeket nehéz lenne megtartani.
Hiszen szeretetet, megértést hirdet. Esztergomtól a budapesti
látogatásig növekszik az érdeklődés a katolikus egyház feje
iránt. Nagyobb a tömeg, csökken a bűnözés az országban -
negyven százalékkal! -, a rendezvényeken nincs rendbontás.
Megszerettük a pápát."
E
vallomás annak az embernek (újságnak) a sajátja, aki (amely)
kicsit restelli, hogy - ijedtségében? öntudatosságában? -
ennyire elragadták az indulatai. Azt ugyan nem kell gondolnunk, hogy
e szégyenérzet sokáig furdalná, azt viszont igen, hogy a
motívumok közül hiányzik a tudatos magyar- és nemzetellenesség.
Ettől még persze a határtalan öngerjesztés és hisztériakeltés
mindenképp rombolja a nemzet közérzetét, hangulatát, gyengíti
alkotókedvét- és erejét, annál inkább fokozza harci kedvét.
Abban, hogy a rendszerváltás korai szakaszában oly erőteljes
kettészakadási folyamat indult be, s hogy két szellemi-kulturális
szekértábor (gettó) egymás ellenében kezdett formálódni, döntő
szerepet tulajdoníthatunk Eörsinek, az individualista-liberálisnak
és eszmetársainak, nem különben az erre (a "cápalátogatásokra"
és hasonlókra) fogékony médiának. Ha ilyen értelemben - tehát
az eredménye, hatása tekintetében - Eörsi versét magyar- és
nemzetellenesnek ítéljük, nem rugaszkodunk el a valóságtól.
De
nem lenne helyes megfeledkezni arról, hogy az egész
rendszerváltozás, és különösen a kezdete a tisztázódások
időszaka. Ha elfogadjuk kiinduló tételünket, mely szerint mind a
nacionalista, mind pedig az antinacionalista felfogásnak
(szemléletnek, sőt, világképnek) megvan a maga létjogosultsága,
s károsnak csak azt tekintjük, ha az egyik el akarná nyomni a
másikat, akkor önmagában nem ítélhetjük el azt a folyamatot,
amelyben tisztázódni kezdett, hol, kik, hogyan gondolkodnak.
Legfeljebb csak amiatt fejezhettük és fejezhetjük ki
elégedetlenségünket, hogy a régi baloldali "médiamunkások"
átmentették magukat, s nyomasztó túlsúlyukat új ellenségeik, a
(konzervatív, keresztény) nacionalisták ellen vetették be -
jószerivel a legcsekélyebb gátlás (önmérséklet, önkorlátozás)
nélkül. Erről az általánossá összegződő tendenciáról
azonban le kell tudnunk választani azokat, akiknek őszinte, nyers
megnyilvánulása - éppen a tisztázódás szükséges folyamata
miatt - valósággal kívánatosnak tekintendő. Egyéb szempontok
mellett ez is arra figyelmeztet, hogy a "Teller-hamisítók"
hatalmi megfontolások vezérelte, titkos cselekedetére nincs és
nem lehet mentség, ám az Eörsi-féle megnyilvánulásokat a maguk
helyén, a szabadelvű egyén ösztönös megnyilvánulásaként kell
értékelnünk. Szándékát tekintve nincs, eredményét tekintve
van okunk magyar- és nemzetellenességére felhívni a figyelmet; s
még inkább arra, hogy az efféle versek óhatatlanul táplálják,
szítják az antiszemitizmust - olykor megszülik saját
tükörképüket! A "Látogatás előtt"-ből így lett
"Látogatás után" a Hunnia 25. számában (egy ismeretlen
szerző tollából)39:
Látogatás
után
-
Eörsi
elvtárs, nem lesz gondom,
hogyha Ön majd hazamegy,
otthon olcsóbb lesz a kondom,
s kétségesebb a Szadesz.
Ön mint Fidesz-ateista,
Megmondja, mit is szabad -
régi, öreg bolsevista,
ne húzd be a farkadat.
Eörsi elvtárs, Ön mint Gajdesz
pont hozzánk jött - ez Fidesz;
szerintem rég Ázsiába
kéne látogatnia.
Fiszadesznek prédikálva
ott hirdethetné tovább,
ahogy eddig is gyalázta
a Pápát és a Hazát.
4.
A kettős állampolgárság és a gyermetegség
A
negyedik láncszemet egyedül az tartja távolabb az eddigi,
"előkelőbb" helyektől, hogy - meggyőződésem szerint -
hiányzik belőle a gyűlölet motívuma. Nem mintha Kovács László
pártelnök és külügyminiszter, akiről - s akinek egy
megnyilvánulásáról - szó lesz ezúttal, ne tudna gyűlölni,
acsarkodni, hiszen mérhetetlen Fidesz-fóbiája már-már
csodaszámba megy. Ez azonban részéről a politikai ellenfél
hatalomrögeszmés utálata, s nincs okunk arra gondolni, hogy
egyszersmind a magyarság, a nemzet gyűlölete, vagyis a magyar
nemzetnek való ártás lelki rugója is ott lapulna, feszítene a
háttérben. Kovács László politikai működése során számtalan
jelét adta annak, hogy ő nagyon is jó magyarnak tartja magát, s
meggyőződése, hogy a legjobbat akarja nemzetének. Emlékeztetnék
arra, hogy a 2002. évi országos választásokat megelőző
"kokárdaütközetben" - szemben Kuncze Gáborral - ő
kitűzte magára a kokárdát; amely gesztusban egyszerre volt jelen
a hatalmi-pragmatikus megfontolás (azaz kampányfogás) és a
valóságosan átélt érzés (önérzet) üzenete: "mi is a
nemzet részei vagyunk".
Csakhogy
a Kovács László-i (s általában a szocialista) haza- és
nemzetszeretetnek van egy óriási hiányossága, sőt, veszedelme a
magyar nemzet egészére nézve: a lankadatlan igazodási vágy,
a határtalan szolgalelkűség. Kovács László
gondolkodását - úgy is mondhatnánk: haza- és nemzetféltését -
csordultig átitatja az örökös aggodalom: mi lesz, ha valamiben
(bármiben) nem felelünk meg a nagyobb hatalmak kifejezett (sőt, ki
sem fejezett) kívánalmainak. Azt, hogy ez egyáltalán nem
"kötelező" akármely kis ország bármily magas rangú
politikusára, leginkább a cseh államfő, Václav Klaus
viselkedésében mutatkozik meg. Őszerinte, ha (eredeti formájában)
elfogadják az Európai Unióra kidolgozott alkotmánytervezetet,
"akkor Európa átlépi a Rubicont, mert megszűnnek a szuverén
országok, megnyirbálják a nemzeti parlamentek és kormányok
eddigi teljes jogkörét. Rövidesen egyetlen szuperállam lesz a
kontinensen, ahol minden lényeges kérdésben Brüsszel dönt majd
[...]"40.
De ha már Kovácsról van szó, hivatkozhatunk Mádl Ferenc
köztársasági elnökre is, aki a kettős állampolgárság ügyében
Kovács módjára útjukra bocsátott érzelmi kifakadások helyett
neves, a nemzetközi és az európai jogot, valamint az
alkotmányjogot kiválóan ismerő jogtudósokkal készíttetett
jelentést - s ez annak rendje és módja szerint megállapítja,
hogy "a jog szempontjából nem kizárt az állampolgárság
kérelemre történő megadása magyarországi letelepedési engedély
és áttelepülés nélkül azoknak a nem magyar állampolgároknak,
akiknek a felmenője magyar állampolgár volt, és alkotmányos
alapismeretekből magyar nyelven vizsgát tesznek". Szegény
határon túli (s főképp délvidéki és kárpátaljai) magyarok
nem is vágytak többre, mint ennyicske hazai figyelmességre: jó
szóra és biztatásra; nem csoda, hogy menten lelkesen üdvözölték
érte az államfőt.
Fontos
azonban arra is rögtön felfigyelnünk, hogy példatárunk szóban
forgó "hősének" aggodalmát nem egyszerűen és nem
elsősorban a nagyobb erőktől való félelem táplálja; Kovács
László úgy van szocializálva (ideológiailag nevelve), hogy
mindig a nagyoknak van igazuk; sőt, még ezt a megállapítást is
pontosítanunk kell. Egy gyengébb, kisebb szomszédos államnak is
hamarabb lehet igaza, mint nekünk, pusztán azért, mert nemzetközi
(internacionalista) dimenzióban létezik. Kovács László számára
a "baráti" - és nemcsak a "baráti"-
országokkal való baráti (azaz konfliktuskerülő) viselkedés
azért elemi követelmény, mert - mint egykori, példás
magaviseletű elvtársnak - teljesen vérévé és meggyőződésévé
vált, hogy első a nemzetköziség. Semmi mással nem magyarázható,
hogy miközben ő az egyik legszívósabb és - pártja számára -
leghasznosabb politikus (mondhatjuk tehát: profi), rendre
tompítani-másítani kényszerül elhamarkodott nyilatkozatait.
Amikor hirtelen helyzet van, ha akarja, ha nem, villámgyorsan
megszólal benne a Felettes Én, vagyis - az idők változásának
megfelelően - egykor a nagy szovjet és egyéb baráti elvtársak,
mostanság pedig az európaiuniós bürokraták. Szolgalelkűsége
olyan fokú, hogy újabb pontosításra kényszerülünk: a felettes
énjét olykor nem is a valóságos nemzetközi (nemzeten túli)
személyek valóságos gondolatai és szándékai alkotják, hanem
csupán a Kovácstól elképzeltek. Ha láncra fűzzük az MSZP
elnökének, Magyarország külügyminiszterének azokat a reakcióit,
amelyeket a határon túli (elsőképpen is a vajdasági) magyarok
kettős állampolgárságának ügyében fejtett ki, a következőt
látjuk: a legelső gondolata, hogy ez
merő "gyermetegség" és "felelőtlenség"41, ilyen
nincs. Európában példa nélküli (állítja), hogy etnikai
alapon állampolgárságot osztogassanak. Kovács annál - még
egyszer hangsúlyozom - profibb, semhogy úgy hazudjon, hogy hamar
utolérjék. Tehát nem azért állított valótlanságot, mert
nyilvánvalóan hazudni akart, hanem mert abban a pillanatban valóban
merő képtelenségnek gondolta, hogy az egyesülés, az integráció
lázában égő Európában ilyesmi előfordulhasson. És mivel ő is
ugyanebben a lázban égi mindennapjait, egyszerűen nem ötlött
eszébe, hogy ez a gyakorlat egyáltalán nem is olyan ritka. Sőt,
az integráció egyik nagyhatalma és motorja: Németország nem is
olyan régen szinte két kézzel osztogatta a német állampolgárságot
azoknak a román állampolgároknak, akik valamelyik nagyszülőjükről
igazolni tudták, hogy németek voltak.
Kovács
azonban mint profi igazodó teljesen tisztában van azzal, hogy az
EU-bürokraták között valóban más szelek fújdogálnak, s ha
akadnak is ellenkező példák, esetek és törekvések, a legfőbb
kívánalom, hogy a nemzet mint olyan feledtessék el minél előbb.
Azaz feledtessék el mint olyan képződmény, amely több akar
lenni, mint egy jogi-politikai alapon szerveződő ország vagy
állam. Hogyne, szabad beszélni nemzetről, nemzeti középről,
nemzeti büszkeségről, de csakis országhatáron belüli érvénnyel
és horizonttal (vagyis a politikai nemzet fogalma szerint); nagy
ívben kerülendő azonban minden olyasféle próbálkozás, mint pl.
az egységes nemzet vagy azonos származás hangoztatása, amely a
határon túli nemzettestek és az anyaország vérségi, történelmi,
érzésbeli összetartozását hangsúlyozná vagy jelképezné.
Tudomásul
kell vennünk tehát, hogy minden olyan kérdésben, amely
a nemzeti érzést, a nemzeti kötődést,
a nemzeti összefogást (azaz a nacionalizmust)
erősíthetné, a Kovács és a Kovács-félék reflexei között a
NEM-é az első hely. De mint szavazókból élő, gyakorlatias
politikusoktól nem áll távol, hogy ha nem is ösztöneiknek és
vágyaiknak engedelmeskedve, de hasznossági megfontolástoktól
vezérelve a nemzeti szólamok és törekvések szolgálatába
álljanak.42Amikor
Kovács László szembesült azzal, hogy határon innen és túl
hatalmas erők mozdultak meg a kettős állampolgárság nyélbeütése
érdekében; hogy itthon a Magyarok Világszövetsége a perifériára
szorítván is sikerrel kecsegtető népszavazást kezdeményezett az
ügyben, a külügyi tárca vezetője egyszeriben a tárgyalások
szükségességéről kezdett beszélni. Vagy amikor azzal
szembesült, hogy a szlovák kormánynak már a kilúgozott
(kedvezménytörvénnyé lefokozott) státustörvény megmaradt
elemeinek életbe léptetése sincs ínyére, s hogy már a koronás
címernek a magyarigazolványról való eltüntetésére tett
személyes ígérete is kevés, a magyar külügyminiszter csak
megírta levelét Eduárd Kukannak, szlovák kollégájának. Ebben -
minden bizonnyal - tiszteletteljesen érdeklődött
a felvidéki magyaroknak folyósítandó oktatási támogatással
kapcsolatban, amelyről elvi megállapodás ugyan már született a
két fél között, a gyakorlati megvalósításhoz azonban hiányzott
a szlovák bólintás: vagyis a jogi finommunkának álcázott
időhúzás abbahagyása. Az esetről tudósító magyar napilap
szerint "Kovács levele meglepte Kukant", s "a
pozsonyi külügyminisztériumban némi megütközéssel fogadták a
magyar tárcavezető levelét"43,
ám ez egyáltalán nem csoda: nemzeti ügyben
ilyesféle nógatást szocialista politikustól - hát még Kovács
László pártvezetőtől - eddig nemigen tapasztalhattak.
De
mert e nógatás megtörténte kétségtelen tény, emiatt is hajlunk
afelé, hogy ne fogadjuk el azt a "nemzeti" oldalon
teljesen általános szemléletet, amelyet a Magyar Nemzet
vezércikkírója ebben a mondatban jelenített meg:
"Akármit
hirdessenek is magukról Kovács Lászlóék, egy biztos:
következetesen rombolnak minden olyan értéket, amitől egy ember
jól érezheti magát családjában, településén vagy éppen
tágabb környezetében, hazájában, kontinensén."44
Nem
érdektelen, hogy ebben az esetben éppen mi váltotta ki ezt a
sommás véleményt: az európai alkotmánytervezet egyetlen
pontjához való szocialista viszonyulás.
"Könnyen
meglehet, hogy a készülő európai alkotmányba, egészen
pontosan annak preambulumába azért nem kerül be a kereszténység
jelentőségét méltató utalás, mert Európában akadnak
kormányok, amelyek feleslegesnek, túlzottnak, esetleg
kirekesztőnek tartják az effajta erőfeszítéseket. [...] Az
üggyel kapcsolatban nemrég maga Kósáné Kovács Magda is
megnyilatkozott. Aligha meglepő, de szerinte szó sem lehet a
kereszténység megemlítéséről, pártja »Európa sok
országával, modern demokratikus pártjával összhangban«
elutasítja az alkotmányba emelést. Az elemi logika szabályai
szerint mindez annyit tesz, hogy a kereszténység nem modern,
legalábbis valami meghaladott minőséget jelent. Kósáné
nyilvánvalóan arra célzott, hogy a jézusi gondolat
tehertételként nehezedik a szocialista álombrigádok által
felvázolandó, szép új világ alkotmánytervezetére."
Egy
olyan ember és embercsoport részéről, akinek és amelynek
szívügye, élete vezérvonala, erkölcsi eligazítója (úgyszólván,
törvénykönyve) a kereszténység, teljesen érthető és
elfogadható, ha úgy érzi és úgy véli, hogy a kereszténységtől
(Jézustól) megfosztott Európa sem a családi életek szintjén,
sem tágabb horizontokon nem teljesedhet ki, nem lehet színtere az
emberi elégedettségnek, boldogságnak. Alapos kifogásunk a Magyar
Nemzet iménti idézetének egyetlen kifejezése ellen lehet, a
mögött azonban a legfontosabb előfeltevés (előítélet)
húzódik: "következetesen". Vagyis, hogy a
baloldal követte eszme és elkövette politika magába foglalná
a következetes rombolás tudatos motívumát,
a magyar nemzetnek, hazának, családoknak való
ártás tudatosságát, szándékosságát.
Számtalan
olyan "bizonyíték" van, amelyek alapján nagyon hihetőnek
és logikusnak tetszik ez a feltételezés. Az ősi írások egyik
kutatója, Varga Csaba idézi egyik könyvében Csathó Pál grafikus
művészt, amint a László Gyulával (a XX. század egyik
legjelentősebb magyar régészével) való találkozásáról
emlékezik:
"Amikor
László Gyula bácsi egyszer meglátogatott minket, megkérdeztem
tőle, hogyan lehet az, hogy az avar, a hun, a magyar és a szkíta
sírok egy kurgánon belül vannak, pontosan egymás mellett, és
soha nem temetkeztek egymásra, se keresztbe, mindegyiknek a
tájolása megegyezik. Szerintem ez csak úgy lehetséges, ha
együtt éltek. Azt mondta nekem, ide figyelj, édes öcsém,
nagyon sok víz le fog még folyni az Eger patakon, mire erről
őszintén beszélhetünk. Még ma sem lehet beszélni arról, hogy
itt gondolkodása, faji karaktere, szokásai, kultúrája alapján
egy és ugyanazon népről van szó, különböző neveken..."45
Ez
a "ma sem": a kádári puha diktatúra időszaka. Varga
Csaba viszont 2002-ben (ekkor jelent meg szóban forgó műve: Az
ősi írás könyve) fűzi hozzá azt a megjegyzését, amelyben
újra ott szerepel a "rombolás" motívuma:
"Látható
tehát, nagy oka van annak, s nagy teher az a nyakunkon, hogy
csaknem mindenki a ránk erőltetett, romboló szándékkal
összetákolt történelmet, s nem a valódi történelmünket
tanulja az iskoláinkban immár több, mint 100 év óta."
Nos,
a perdöntőnek látszó kérdés kétféleképpen tehető fel. Ha
azt kérdezzük, hogy vannak-e bizonyítékok arra, hogy (valakik)
szándékosan, módszeresen akadályozták a magyar múlt emlékeinek
feltárását, történelmének tisztázását, azt kell felelnünk,
hogy vannak. Sőt még arra is vannak bizonyítékaink, hogy idegen
(osztrák, angol, francia, román, szlovák, szerb, szovjet)
érdekekből fakadóan szándékos történelemhamisításokat is
elkövettek országhatárainkon belül és kívül, amelyek vagy a
magyar nemzeti dicsőséget, büszkeséget kívánták aláásni,
vagy nemzeti bűntudatot akartak ébreszteni. A hamisításokat
megfelelően álcázott, speciális szervezetek irányításával,
némelykor titkosszolgálati módszerekkel követték el.
Elkerülhetetlen
egy kis kitérő, amelyben iménti állításomat támasztom alá
néhány röpke történelmi adalékkal, amelyeket azonban most egy
érzékeny tollú szépírónk-szerkesztőnk, Végh Alpár Sándor
egyik figyelemre méltó cikkéből kölcsönzök.
"A
kalandozások évei után a németek estek nekünk először, s
kétségtelen, hogy sok mindennel próbálkoztak: először
karddal, később méreggel, majd házassággal, de minthogy szívós
fajta vagyunk, módszert változtattak, gyökereink ellen
indítottak támadást. Ez mindig beválik, nem véletlen, hogy
Talleyrand is szóba hozta, mikor Napóleon 1805-ben megkérdezte
tőle Bécsben, mit tegyen velünk: »A magyarok becsülik
nagyjaikat és büszkék múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt
teszel velük, amit akarsz.«
Ennek
jegyében indítottak támadást a magyar nyelv ellen. [...]
Finn-magyar
rokonságról azután hallani nálunk, hogy August Ludwig Schlözer,
a göttingeni tanár 1768-ban közzéteszi: nem igaz, amit
Anonymus, Kézai Simon vagy Kálti Márk irkáltak, nekünk a
finnek a rokonaink [...]. Schlözert dühítette, hogy létezik
Európában egy jöttment népség, melyet a német kultúra
képtelen megzabolázni. [...] Élethalálharc volt[...] ez,
bizonyítja Endlicher István László esete. [...] Endlicher
magyar őstörténeti kutatásokat végzett, s az udvar rásütötte
a bélyeget: magyarbarát. 1849. március 28-án öngyilkos lett,
negyvenöt éves se volt.
[A
kiegyezés után megerősödött Magyarország] gazdasága és
kultúrája, annyira, hogy azt már sokallták Franciaországban és
Angliában. Megkezdték hát a lejáratását. Rásütötték az
erőszakos magyarítás bélyegét, ami máig vastag fejezete a
korszakról szóló munkáknak."46
Nos,
ha a perdöntő kérdést ezúttal úgy tesszük fel, hogy vannak-e
bizonyítékaink arra, hogy a mostani baloldal hasonló módszerekkel,
eszközökkel, intézményes formában, a rombolás szándékával
buzgólkodik a magyar nemzet gyengítésén, akkor határozottan ki
kell jelentenem, hogy nekem ilyenről semmiféle tudomásom nincsen.
Viszont ugyanilyen határozottan hozzá kell tennem, hogy a nemzet
önsorsrontása, önfeladása az elmúlt 100 év során olyan
mértékűvé vált, hogy bal felé még ma is az számít modernnek,
aki élcelődik a magyar múlton, s aki gyermeteg dolognak tartja
őseink életének kutatását vagy az ősi magyar rovásírás
felelevenítését (olvasását, tanítását), s hát még az milyen
modern, aki metsző gúnnyal még "Szittya szótyár"-t is
összeállít, mint tette Szilágyi Ákos (lássuk be, helyenként
briliáns - s ne feledjük: magyar - költői nyelvezettel).
Persze,
lehet ráutaló adatokat találni, s főképp érveket, hogy ha száz
éven keresztül voltak, akik tudatosan és titkosan romboltak, miért
ne lennének ilyenek ma is. Ahogy voltak is, kell legyenek ma is
nagy- és kishatalmi nemzetstratégiák (bizonyára vannak is, bár
éppen a magyaréból semmit nem látni), amelyeket akár
titkosszolgálati eszközökkel is meg akarnak valósítani; s voltak
és vannak ma is (olyan) szabadkőművesek, akik minden bizonnyal a
világ irányítására törekszenek, s akiknek nemigen lehet az
ínyükre, hogy a magyarságnak erős legyen a nemzettudata. Lehet,
hogy van ebben több vagy kevesebb igazság; de van-e értelme
bizonytalan árnyékbokszolásba kezdeni, ha a vizsgált jelenség
okait saját tapasztalataink alapján hiánytalanul értelmezni,
magyarázni tudjuk? Nem kell például elvetnünk azt az alapos
feltételezést, hogy idegen hatalmaknak egykor erős érdekük
fűződött ahhoz, hogy a magyarok ősei ne a szkíták, sumérok
környékén, hanem inkább a finnek tájékán találtassanak
meg.47 De
ettől még az, aki ma a kétségtelen nyelvi azonosságok folytán a
finn-magyar közvetlen rokonságra esküszik, és nevetségesnek meg
erőlködésnek gondol minden lázas kísérletet például a
szkítákkal, sumérekkel való rokonság bizonyítására - nos,
lehet a világ legegyenesebb embere, ráadásul mélyen magyar és
nemzeti érzésű. (Csendesen megjegyzem: Varga Domokosról, a
2002-ben elhunyt Kossuth-díjas íróról, a Finn-Magyar Baráti
Társaság elnökéről beszélek - édesapámról.)
Elvetem
tehát azt a "nemzeti" feltételezést, azt a fajta
jobboldali közgondolkodást, amely eleve romboló szándékot lát a
hazai baloldal megnyilvánulásaiban, ténykedéseiben. Túlságosan
gyenge lábon állnak az ezt alátámasztani szándékozó érvek, és
túlságosan sok baloldalit ismerünk (bár meglepően keveset a
hatalmon lévők között), aki egészen bizonyosan felelősséget
érez a magyarság (a magyar "társadalom") iránt, egészen
bizonyosan a javát, a felemelkedését akarja; s ha kellőképpen
áldozatkész maga is, szolgálja ezzel nemcsak a magyar társadalmat,
a magyar embereket, de a magyar nemzetet is. Ha Kovács Lászlónak
ez kissé nehezebben megy, nem attól van pusztán, mert baloldali,
hanem mert a baloldaliak között is páratlanul szolgalelkű: a
"merjünk kicsik lenni" reménytelen foglya. Bár ne
feledjük - megint ne feledjük: levelét csak megírta Eduárd
Kukannak...
A
Kovács-félék helyes értékelését segítheti, ha egy pillanatra
szembe állítunk velük egy olyan, ugyancsak sikeres (ha nem
sikeresebb) és ugyancsak az antinacionalista táborba tartozó
politikust, aki a "merjünk kicsik lenni" filozófiája
helyett a "merjünk nagyok lenni" felfogást vallja, némi
megszorításokkal: nem általában a magyar nemzetre, csupán
Budapestre vonatkoztatja, és már véletlenül sem a lelki
tartalomra helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően és ebből
következően Demszky Gábor Budapestje (vágyainak megfelelően)
valóban egyre inkább olyan, mint egy világváros - legalábbis a
kirakatrésze -, és egyre kevésbé olyan, mint amilyennek
a magyar fővárosnak kellene lennie. Nem véletlen,
hogy irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre is úgy találja:
szellemileg teljesen kiüresedett.
"Budapest
már nem egy szellemi színpad, még abban az értelemben sem, hogy
negatív inspirációt nyújtana. Egészen egyszerűen nincs
szellemi atmoszférája... A városban végbement legújabb
változások bizonyos értelemben már nem az enyémek, miután
azok már nem gazdagítják egzisztenciális tudásomat, nem teszik
próbára erkölcsi erőmet. Egyszóval ez a város feleslegessé
vált számomra."48
Ha
tehát Demszky Gábort, a nagyravágyót és élete főművét
szeretnénk elhelyezni magyar- és nemzetellenes listánkon, egészen
biztosan jobb helyezést illene juttatni neki, mint Kovácsnak, a
szolgalelkűnek. Utóbbi minél keményebben, határozottabban - s
minél több választó részéről - szembesül a nemzeti
törekvésekkel, annál inkább hajlani fog ezek szolgálatára;
éppen azért, mert nem tudatos romboló, és éppen azért, mert van
megfelelni vágyása, sőt, felelősségérzete. Vele ellentétben a
Demszky-féléket leginkább a politikailag korrekt kozmopolitizmus
mozgatja, azaz a teljes nyitás a külső (modern, globális, s nem
mellékesen: üzleti) erők előtt. Ha ebből a nyitottságból
esetleg személyes anyagi haszna is származik, az csak hab a tortán
(csupán arra kell vigyázni, hogy a kirakatpolitika itt is
folytatódjék: hogy az egyebek mellett tekintélyes adriai nyaralót
is birtokló főpolgármester a média segítségével 52
négyzetméteren nyomorgó kisemberré váljon). Mindenesetre az
anyagi, politikai haszonlesés, s a mögötte (bizonyos értelemben:
előtte) levő cinikus kirakatpolitika Demszky és támogatói
esetében olyan méreteket ölt, hogy ha ez nem irányul is tudatosan
(határozottan, tervezetten) a magyar nemzet érdekei ellen, annyit
nyugodt szívvel megállapíthatunk, hogy egyszerűen semmibe veszi a
sajátosan magyar nemzeti érdekek létét. Ezt viszont olyan
tartósan, olyan következetesen teszi, hogy ez Demszkyéket sokkal
inkább a Teller-levél hamisítóihoz (az "előkelő", 2.
szint elfoglalóihoz) teszi hasonlatossá, semmint a Kovács-féle
(4. szintű) politikai bürokratákhoz.
Nem
az tehát a baj, hogy e voltaképp felelősségteljes politikai
bürokratáknak esetleg van "magyar- és nemzetellenes"
érzelmi töltetük, nem az, hogy - megfelelvén az ellenoldal
feltételezésének - nemzetrontó szándékaik vannak, hanem csupán
az, hogy internacionalista (antinacionalista) módon
szocializálódtak, ez pedig egész lényüket áthatja, s ezért még
hosszú ideig gondolkodásmódjuk (látásmódjuk) meghatározója
lesz. A "provinciális" nemzeti kötelékeket ledobó
"egyetemes", "modern" szemlélet magaslatából
könnyen és hamar lehet "gyermetegnek" nevezni a határon
túli magyarok ama életbevágó törekvését, hogy "testületileg"
magyar állampolgárok lehessenek. S noha ugyane bürokraták
szocializációja, ideológiai neveltetése olyan, amilyen, mégsem
mondhatjuk róluk, hogy tudatos, ártó szándékú magyar- és
nemzetellenesség is jellemezné őket, ezért elvileg van esély
arra, hogy ellenoldali belátások, gesztusok, s főleg látványosan
sikeres (azaz szavazók tömegeit megnyerő) "nemzeti"
politizálás nyomán e fensőbbségtudatból származó
"antinacionalizmus" meggyengüljön. (Lám, Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök-jelölt beiktatása előtt fontosnak vélte
"övéit" felszólítani: "legyünk patriótábbak!")
Ideiglenesen
kétségkívül e gyengülés ellen hat minden megrögzött ideológia
legfőbb jellemzője: az önigazolási vágy - sőt, bizonyos
értelemben politikai, hatalmi kényszer. Jól megfigyelhető e
tényező - tehát az önigazolás - meghatározó ereje és szerepe
Kovács Lászlónak (és pártjának) az erdélyi magyar
autonómiatörekvésekhez, az ottani nemzeti tanácsok
megalakulásához való viszonyulásában. Kovács másik - ezúttal
sajátos - lényegi vonása, a határtalanigazodási vágy
eddig pontos irányt szabott politikai magatartásának: a
kedvezménytörvény és hasonlók dolgában csupán szolgaian
követnie kellett az EU-bürokraták antinacionalista útmutatását
(azaz semmi nem kívánatos, ami a határon inneni vagy a határon
átnyúló nemzeti érzéséket, kapcsolatokat, kötelékeket
erősíti). Az autonómia azonban egy kétfenekű (duplacsavaros)
valami: a kisebbségek önrendelkezése bár erősíti a nemzeti,
etnikai érzéseket (összetartozást), ám határozottan sérti a
többség nemzeti államának nacionalista önérzetét, ez pedig
ugyancsak kívánatos a brüsszeli globalizátorok számára. Kovács
(és pártja) ebben a kérdésben magára maradt: ha az erdélyi
autonómiatörekvéseknek esetleg sikerük lesz, az a magyar
"nacionalista" pártok - elsősorban is a Fidesz - itthoni
megerősödésével járhat, ez pedig nyilvánvalóan nem lenne
ínyére Kovácsnak (és pártjának). Kovácsék tehát minden
idegszálukkal önigazolást keresnek: mivel arra az eredményre sem
ideológiai (EU-internacionalista), sem hatalmi megfontolásból nem
juthatnak, hogy az erdélyi autonómiatörekvés önmagában
elvetendő és elítélendő, arra találnak "bizonyítékot",
hogy maga a törekvés módja hordoz súlyos veszedelmeket magában.
Akár egy fegyveres konfliktus kirobbanását. "Természetesen"
a Fidesz ármánykodása nyomán.
A
Fidesz megszemélyesítője ez alkalommal (is) Kövér László, őt
már többé-kevésbé sikerült antiszemita (ld. a
"zsidókérdés"-ügyet) és szélsőséges antikommunista
színben (ld. a "kötél"-ügyet) föltüntetni, ennélfogva
eleve alkalmasnak mutatkozik a legkülönfélébb elrettentésekre. A
fiatal demokraták főideológusa, a választmány elnöke
Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alakuló ülésén -
egyebek között - szó szerint ezt mondta: "[...] azt látjuk,
hogy akik nem voltak restek fegyverhez, az erőszak eszközéhez
nyúlni, sokkal rövidebb idő alatt sokkal többet is el tudtak
érni, mint mi. S mi pedig tűrünk. Megint csak: Megérte?
Miért?"49 E
szavak hatására Kovács László szükségesnek ítélte
sajtótájékoztatón - országnak-világnak - kijelenteni:
"Rendkívül felelőtlen magatartást tanúsít, aki azt
gondolja, hogy célszerű fegyverekkel, erőszakkal fellépni az
autonómia kialakítása érdekében, és ezt nyilvános fórumokon
ki is mondja."50 Más
szocialista tisztségviselők pedig felvetették Kövér László
Országgyűlés előtti felelősségének, illetve a nemzetbiztonsági
bizottság elnöki posztjára való alkalmasságának kérdését, s
Orbán Viktortól vártak választ arra: "Érthetjük-e úgy,
hogy a romániai magyarság érdekérvényesítése szempontjából
Kövér konkrétan a fegyveres harcot - északír, baszk mintára -
látja célravezetőnek?"51
Nos,
értékeljük a szocialisták reagálását egy másik lehetséges
viselkedés tükrében. Egy valóban - minden ízében, elemében -
magyar- és nemzetpárti politikai tömörülés nyilvánvalóan
kerülni igyekezne, hogy lovat adjon a kisebbségi sorban lévő
magyarságot hosszú évtizedek óta módszeresen elnyomó,
erőszakosan asszimilálni igyekvő román többség alá. Inkább
megerősítené Kövér László kétségtelenül igaz - mert a
valóságnak teljes egészében megfelelő - gondolatát, méghozzá
imígyen: "Vegyétek észre, barátaink, hogy az erdélyi
magyarok csakugyan mindig kerülni igyekeztek mindenféle erőszakos,
fegyveres megoldást, s most is csupán olyan önrendelkezésre
vágynak, amilyent egy Európába igyekvő, magát kulturáltnak,
demokratikusnak tekintő államnak elfogadni nagyon is illendő és
kívánatos. Mi is támogatjuk tehát az erdélyi magyar nemzeti
tanácsok létrejöttét és nemzeti politikáját, és támogatunk
minden olyan autonómiatörekvést, amely továbbra sem fegyveres
úton, hanem ellenkezőleg: békés eszközökkel, fegyvertelen
szerveződésekkel igyekszik elnyerni azt, ami voltaképp csak a
járandósága." Amíg e helyett az egyenes logika helyett az
önigazolás vágya logikai és politika bukfencekre - fegyveres
rémlátomásokra - készteti Kovácsot és a szocialistákat, addig
legfeljebb csak annak kimondásáig lehet eljutni, hogy ugyan a
pártfőnök és pártja szándékát tekintve aligha a magyarság, a
magyar nemzet egészének kérlelhetetlen ellensége; ám bizonyos,
hogy antinacionalista politikája súlyosan sérti a magyarság
legelemibb érdekeit.
Ha
viszont súlyosan sérti, elkerülhetetlen, hogy a magyarságvédők,
nemzetvédők ne a szándékról, hanem a magatartásról mondjanak
súlyos ítéletet: "Szent-Iványi István és Tabajdi Csaba
nevét örökre meg kell jegyeznünk. Ellenségek!" - futott
körbe a felszólítás az egyik "nemzeti" levelezőlistán.
Vajh mit követtek el? A 2005. március végi híradásokból a
következő kép kerekedett ki:
Brüsszelben
az EP Külügyi Bizottságának ülésén Bulgária és Románia
csatlakozási feltételeiről döntöttek. A bizottság Románia
esetében kimondta, hogy a nemzeti kisebbségek védelmére
vonatkozó általános rendelkezéseken túl a magyar kisebbség
védelmének érdekében az erdélyi magyarság számára
biztosítani kell a személyi elvű önrendelkezést, ezen belül
Székelyföld számára pedig az önkormányzatiságot. A Székely
Nemzeti Tanács nem kevés erőfeszítést tett arra nézve, hogy
megismertesse az erdélyi magyarság helyzetét az európai uniós
képviselőkkel. Ennek eredményeként a Michael Ebner dél-tiroli
és Ignaci Guardan katalán képviselő olyan kiegészítő
javaslatokat nyújtott be, amelyekben az önkormányzatiság
megteremtését szorgalmazták. A bizottság fideszes tagja, Gál
Kinga, eurorégiók kialakítását célzó indítványával
csatlakozott a javaslathoz.
A
javaslatok elfogadását azonban nem támogatta a
bizottság két magyar tagja, Tabajdi Csaba szocialista és Dr.
Szent-Iványi István szabaddemokrata képviselő. Utóbbi csupán
az elnyomott erdélyi romákért szólalt fel, Tabajdi Csaba pedig
a kompromisszumos megállapodás elfogadása előtti pillanatokban
azzal állt elő, bőven elegendő lenne, ha csak arra köteleznék
Romániát, hogy kisebbségi törvényt fogadjon el. Ráadásul
egyikük sem magyarul szólalt fel, noha ez is hivatalos nyelve az
EU-nak.
Nos,
mint látható, a Kovács-féle igazodó, javíthatatlanul
szolgalelkű - szocialista és szabad demokrata - pártbürokraták
nemhogy beterjesztői - kezdeményezői - volnának egy olyan
javaslatnak, amely a külhoni nemzetrészek autonómiáját hivatott
elősegíteni, de még ennek támogatásához sincs elegendő
meggyőződésük. Akár azt is mondhatjuk, és minden túlzás
nélkül: szégyen és gyalázat, hogy előbb találni más nemzetek
fiai között, mint a magunkéban, olyanokat, akik a nemzetközi
porondokon kiállnak a magyarság érdekeiért,
Nem
csoda, hogy a Magyarok Világszövetsége - "A Trianon óta
változatlanul érvényes, legalapvetőbb magyar nemzeti paradigma,
az autonómia-törekvés botrányos semmibe vétele és hátráltatása,
valamint a magyar nyelv ellen elkövetett merénylet miatt" -
sajtótájékoztató keretében szólította fel Szent-Iványi István
és Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselőket, hogy "mondjanak
le tisztségükről, és adják vissza mandátumukat, mert
méltatlanná váltak a magyar nemzet bizalmára".
Már
csak az a kérdés, hogy szabad-e pusztán a rossz szándék
hiányának feltételezése okán bármennyire is elnézőnek lenni
az efféle "nemzetellenességekkel" szemben. Szabad-e
csupán negyedik helyre, és nem - mondjuk - mindjárt az első
helyre rangsorolni a "magyarellenességek" sorában?
Nyilván
nem szabhatok mércét a szigorúságnak. A belátásnak viszont
igen: a két nemzetrész soha nem fog dűlőre jutni egymással, ha
nem igyekszünk azonos mércével, azonos szigorúsággal mérni.
Márpedig az MVSZ-nek ezen a sajtótájékoztatóján még egy név
került terítékre, mégpedig Németh Zsolté, a Fidesz oszlopos
tagjáé. "Döbbenetesnek tartjuk - nyilatkozza Patrubány
Miklós az MVSZ nevében -, hogy [a brüsszeli tanácskozással]
azonos időben ülésező magyar Országgyűlés külügyi bizottsága
egyetlen kiegészítő észrevételt sem fűzött Románia
csatlakozási szerződéséhez. Különös felelősség terheli
Németh Zsolt bizottsági elnököt, akit a Székely Nemzeti Tanács
elnöke levélben kért fel az erdélyi magyar autonómia-törekvések
támogatására. A Magyarok Világszövetsége felszólítja Németh
Zsolt urat, hogy mulasztásáért kövesse meg a Székely Nemzeti
Tanácsot és az egész erdélyi magyar nemzeti közösséget".
Tehát,
hogy világos legyen: vagy mindannyiuk viselkedése kimeríti a
magyar- és nemzetellenesség minősített esetét, vagy egyiküké
sem. Ám ha úgy véljük, mindannyiuké, akkor nem maradhat
megválaszolatlanul a következő kérdés sem: Ki maradt? Ki maradt
még a nemzeti táborban? Van-e még nemzeti tábor egyáltalán?
5.
Nácik és nacionalisták
Vajon
mi és ki lehet (vagy inkább: legyen) az utolsó (az ötödik) eset
és elkövetője, amelyről és akiről úgy vélem, még akkor sem
példázza ő a magyar- és nemzetellenesség valamiféle minősített
esetét, ha a "nemzeti" törzs teljesen egyöntetűen így
ítéli is meg, sőt, az elrettentő példák közé sorolja.
Több
megfontolásból is imént idézett Nobel-díjasunk, Kertész Imre
illik leginkább erre a modell-szerepre, mégpedig ama nevezetes
megnyilvánulása miatt, melyről a Die Zeitnek adott interjújából
tudunk. Ebben (a 2002. évi országos választások előtti időszakra
utalva) kijelentette: "Magyarországon nyílt antiszemitizmus
uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a
médiában52.
Különösen
érdekes most számunkra ennek a nyilatkozatnak az itteni, megfelelő
értékelése, mivel a médiában az idő tájt nyíltan fellépő
"nácik, agresszív nacionalisták" legfőbbike a túloldal
felfogása szerint éppen Lovas István, aki az "Antiszemita"
példatárnak ugyancsak a logikailag ötödik (utolsó) helyére
került; s éppen azt bizonyítottam be róla, hogy megnyilvánulásait
semmilyen tekintetben nem mozgatja az eredetei (faji) értelmezés
szerinti antiszemitizmus; az a tény pedig, hogy az általa
kíméletlenül ostorozott jelenségek mögött éppen zsidók és
zsidó érdekek is meghúzódnak, semmiképpen nem teszik jogossá az
antiszemitizmus vagy a (kirekesztő) nacionalizmus vádját.
Nos,
be kell vallanom, hogy csak akkor látok esélyt ott kifejtett
logikai láncolatom általánosabb körű elfogadására, ha nemcsak
Lovas dolgában sikerül az antinacionalista törzsben megértőkre
lelnem, hanem Kertész dolgában is a (nem kirekesztő) nacionalisták
táborában. Egyébként eme esélyteremtési törekvésemnek tudható
be, hogy a Törzsi trilógia Harmadik könyvében (A megoldás
nyomában) egész fejezetet szentelek Kertész Imrének és
Nobel-díjának (ld.: A feladvány című fejezetet); mint ahogy az
is, hogy itt, e példatárban kísérletet teszek annak (nyilván a
nacionalistákkal való) elfogadtatására, hogy bár vannak
magyarok, akik okkal érezhetik úgy, hogy Kertész Imre ellenükben
- őket magyarságukban, nemzetükben megsértve, netán
megszégyenítve - munkálkodik, semmiképp nem helyénvaló az írót
magyar- és nemzetellenesnek tekinteni, bélyegezni.
A
bélyegragasztóknak mindig elsődleges szempontjuk kellene, hogy
legyen a "vádlottak" elsődleges szándéka: amíg a
baloldalon nem értik meg, hogy Lovas a hosszú évtizedeken át
hizlalt baloldali hegemónia, egyszersmind az átmentett
privilégiumok felszámolásának legeltökéltebb s legnagyobb
hatású törzsi harcosa, aki nélkül ez a hegemónia még annyira
sem gyengült volna meg, mint amennyire meggyengült, addig azt a
rejtélyt sem fogják tudni megoldani, hogy a szemükben ilyen "náci,
fasiszta, antiszemita, anarchista" stb. ember hogyan lehet a
jobboldal kedvence. A kognitív disszonancia meglehetősen általános
törvényszerűségét követve, a baloldalon sajnos nem úgy
próbálják felszámolni ezt az ellentmondást, hogy legalább
csekély megértést és elismerést tanúsítanának Lovas páratlan
demokráciaépítő (!) teljesítménye iránt, hanem - az
ellentmondás feszültségét oldandó - a jobboldalt ruházzák fel
ugyancsak a "náci, fasiszta, antiszemita, anarchista" stb.
jellemvonásokkal.
Nincs
ez azonban különbül a másik oldalon sem. Itt is oly ritka, mint a
fehér holló (hogy egyet említsek: Kristóf Attila), aki nem csupán
eredményüket nézi, de szándékuk szerint is mérlegeli az
antinacionalisták ténykedéseit, megnyilvánulásait. Amikor
Kertész a szóban forgó nyilatkozatot tette, kétségkívül ártott
a magyar nemzetről kifelé sugárzott, amúgy kívánatos képnek,
és kétségtelenül ártott a médiában fellépő, neves
jobboldaliaknak. Még sincs okunk azt feltételezni, hogy
nyilatkozatának közvetlenül ez lett volna a célja is: az ország
lejáratása, vagy az A-fegyver praktikus bevetése az ellentábor
harcosai ellen. Nem. Kertész azért szólt így, mert a választások
előtt (során) két törzs ugrott egymásnak, az antinacionalistáké
és a nacionalistáké, s mint a koncentrációs táborokat hajdan
megjárt zsidók egyike, ezt valóban, szó szerint úgy élte meg,
ahogy nyilatkozta. Az ő szemüvegén keresztül nehéz nem úgy
látni a dolgokat, ahogy ő látta, mint ahogy a Lovasén keresztül
is nehéz másképp látni, mint ahogy ő látja. Kertész
küldetésként éli meg, hogy emlékezzen - s ha kell, idejében
figyelmeztessen; s nem különösebben mérlegeli, hogy e fontos
feladata teljesítése során mit kap a fejére. Lovas nem különben:
ő is küldetést tölt be, önként vállaltat, és semmivel sem
kevésbé fontosat. S őt sem futamítják meg a záporozó ütések,
inkább fokozzák harci kedvét, újabb csatákra ösztökélve. De
már az sem nagyon érdekli, ha időnként mélyebbre üt a
kelleténél és az illendőnél: kapott már övön alulit ő is
eleget, semhogy ilyen "kicsinységekre" adna.
Ráadásul
Kertész és Lovas abban is hasonlít egymásra, hogy a Hatalom
láttán mindig "viszketni kezd" a tolluk. Szókimondásra
születtek, nem hallgatásra. Lássuk be, balliberális oldalon nem
sokan mondtak olyan lesújtó szavakat Demszky városára, mint éppen
Nobel-díjasunk. Ugyanez az ember ahhoz is elég bátor volt, hogy a
német egyesülés tízéves ünnepségén ("a német egység
napján")53,
meghívott díszvendégként és egyik előadóként Európa
válogatott hatalmasai előtt megfedje Németországot és
Franciaországot, mert nem támogatták kellően lelkesedve Amerika
Irak elleni háborúját. Ugyanaz a küldetéses mozzanat: Amerika és
Izrael (Amerika és Izrael zsidósága) egymás szövetségesei ebben
a háborúban; a gondolat végén és mögött tehát ott van Izrael:
lényegében (Kertész számára) a Holokausztra adott egyedüli
kézzelfogható válaszként.
Kirekesztő
nacionalistaként ezen a ponton felkaphatnánk a fejünket, hogy íme,
a bizonyíték: Kertész igazi hazája Izrael, a szíve más országot
szolgál, tehát tagadhatatlan a magyarellenessége. Nem kirekesztő
nacionalistaként viszont, akik belátjuk, hogy az antinacionalisták
is e nemzet - a magyarság - részei, még akkor is, ha másképpen
magyarok, mint mi volnánk, nos, nekünk tudomásul kell vennünk,
hogy ez a sajátos zsidó felfogás is a magyar élet szerves része.
És amíg ezt a felfogást a méltányolható félelem s önvédelem
táplálja, s nem a többség - nem a másik törzs - tudatos és
alantas (módszeres) gyengítésére irányul, addig nem helyénvaló
magyarellenesnek, nemzetellenesnek nevezni. Még akkor sem, ha
eredményében, áttételesen, netán az volna.
STÁTUSTÖRVÉNY:
EGY IGAZI LAKMUSZ
"Jó
volna tudatosítani a magyar választókban, hogy a státustörvény
kérdése nem csak a határon túli magyarokról és azokról szól,
akik a nemzet egészében gondolkodnak. A törvény sorsa a magyar
érdekérvényesítő képesség lakmusza: ha az unióval és a
szomszédokkal szemben meg tudják védeni azt, akkor jó esélyünk
van arra, hogy a szabolcsi almatermesztő és a dorogi nyugdíjas
érdekeit is megvédik, ha arra kerül a sor" -
állapítja meg a tőle megszokott lényeglátással az egyébként
erdélyi Lukács Csaba újságíró.54
Nos,
akkor nem sok jó vár sem a szabolcsi almatermesztőre, sem a dorogi
nyugdíjasra...
*
A
lakmusz egy olyan festékanyag, amely savanyú oldatban vörös,
lúgosban kék színt kap. A státustörvény pedig
egy olyan lakmusz, amelynek nemcsak a színe, de még a neve is
megváltozott, amikor "nacionalista" közegből
"antinacionalista" közegbe került: elfelejtődött a
"státus", helyére nyomult a"kedvezmény".
A
szinte észrevétlen - mindenesetre a közvélemény számára nem
tudatosított - névváltozás híven tükrözi azt a felfogásbeli
távolságot, amely a két törzsnek a nemzethez mint közösséghez
való kötődését, viszonyulását jellemzi. A státustörvény,
bár kezdetektől kedvezményekkel kecsegtetett a határon túli
magyarok számára, a hangsúlyt (amíg csak tehette)
a szimbólumra fektette: az
ún. magyarigazolvánnyal igazolt külhoni
magyar státusra, amely ha csak nagyon gyengét is, de
mégis jogi kapcsolatot (kedvezményekre jogosító
viszonyt) létesített, egyúttal pedig erős érzelmi köteléket
(l. magyarságtudat, nemzettudat) teremtett a határon túli (volt
szocialista országbeli) magyarok és az anyaország, illetve a
nemzet egésze között. Ezzel szemben amikorra
a kedvezménytörvény szóhasználat jóformán
teljesen kiszorította a státustörvény kifejezést
(2002-2003), a szocialisták a kedvezménynyújtás pragmatikus
- azaz konfliktusmentes - lehetőségét állították a figyelem
középpontjába, miközben a magyarság- és nemzettudat
erősödése-erősítése helyett éppen ennek lehetséges
gyengítésére, a más (főképp a román és szlovák)
nemzetiségekkel szembeni "diszkrimináció" elkerülése
törekedtek. A törvény módosítása (2003. szeptember)
utáni ellenzéki (fideszes) kifogásokra az egyik szocialista
honatya egyenesen azt a választ adta, hogy hiszen a törvény a
mostani formájában több anyagi támogatásra nyújt
lehetőséget. A módosított törvény ugyanakkor azoknak
a nem magyaroknak (magukat nem magyarnak vallóknak)
az anyagi (oktatási) támogatását is lehetővé teszi, akik magyar
tanintézményekben, magyar nyelven kívánnak tanulni; ezáltal
pedig elvált a kedvezmény lehetőségének és
a magyarigazolványbirtoklásának az egyértelmű
kapcsolata, ami ez utóbbi jelképértékét (szimbolikus erejét)
egyértelműen csökkenti.
A
státusztörvény-lakmusznak ugyanakkor nemcsak két alapszíne, de
több árnyalata is van; szocialista közegben kezdetben kimondottan
elmosódott, halvány színváltozatokat mutatott, vagyis e
politikai-szellemi kör nem fejezett ki határozott ellenszenvet vagy
elutasítást a magyar státus gondolatával szemben. Első
alkalommal, az országgyűlés 2001. június 19-ei ülésnapján -
ráadásul ellenzéki pozícióból - a szocialisták még meg is
szavazták a törvényt. De ami ennél is meglepőbb, hogy
a hazafiúi, nemzeti lelkesedés félreérthetetlen
jeleit mutatták. A parlamenti jegyzőkönyv tanúsága szerint a
szavazási eredmény megjelenésekor "a képviselők
felállva, a páholyban helyet foglaló meghívottak felé fordulva
hosszan tapsoltak".55
Márpedig
a tapsolók között ezúttal a szocialisták is ott voltak. A
státustörvény sorsát figyelemmel kísérő Kürti László
szerint a kilencvenkét (!) százalékos parlamenti támogatottság
azt jelenti, hogy "a kormánypártok és a szocialista párt is
érezte [a] Magyarország és a határon túli magyarok jövőjét
meghatározó törvény mérföldkő szerepét".56
A
szocialista lelkivilág szempontjából e meglepő - a később
történtek fényében pedig egyenesen hihetetlennek és
érthetetlennek tűnő - politikai mozzanatnak komoly jelentőséget
kell tulajdonítanunk. Legelsőképpen is arra hívja fel a
figyelmet, hogy az MSZP valóban egy identitását vesztett,
identitását kereső politikai társaság, amely elsősorban
gyakorlatias válaszokat igyekszik adni az előtte felbukkanó,
megkerülhetetlen kérdésekre. Antinacionalizmusa ezért sem annyira
eltökélt és végletes (mint például a szabad demokratáké, akik
egyedüliként nem szavazták meg a törvényt). Nem idegen tőle a
"nemzeti" tábor felé való nyitás gondolata,
politikájának "nemzetesítése" (l. később: a
Medgyessy-kormány mint a "nemzeti közép" kormánya),
leginkább ugyancsak praktikus megfontolásokból. Soha nem volt és
soha nem lesz kezdeményezője egy Orbán-féle státustörvénynek,
viszont hajlandóságot mutat az effélékre való rácsatlakozásra,
ha a nyilvánvaló gesztustól politikai hasznot remélhet; s
ilyenkor még a hazafiúi lelkesedés arrafelé (baloldalon) ritka
érzésének is szívesen átadja magát.
A
mögött a tény mögött, hogy a kezdeti pragmatikus hajlandóságból
a szocialisták hamarosan átváltottak a státustörvény nyílt
támadásába, lejáratásába, éppen a remélhető haszon hirtelen
eltűnését, pontosabban e helyzet ellenzéki felismerését
fedezhetjük fel. "Kétségtelen, hogy a státustörvény
elfogadása az Orbán-kormány négyéves periódusának
sikersztorija" - állapítja meg Kürti László, s hozzáteszi:
"Meghozatala sokkal nagyobb mérvű, visszhangjában pedig
sokkal hangosabb volt, mint a szomszédos államokkal megkötött
1996-os kétoldalú szerződések."57 Ami
nem csoda, ha azt tekintjük, hogy a "2001. évi LXII. törvény
a szomszédos államokban élő magyarokról" azt a célt
fogalmazta meg, hogy a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal
ruházza fel a határon túli magyarokat - mint hatálya alá tartozó
személyeket - a kultúra, oktatás, ösztöndíjak,
társadalombiztosítás, utazási kedvezmények és a munkavállalás
szempontjából.
Nyilvánvaló,
hogy az akkori ellenzéki pártok (az MSZP mellett az SZDSZ, amelyről
később külön szólok) semmit nem akarhattak kevésbé, mint hogy
ez a siker tartós maradjon. Mivel az MSZP egyszer már megszavazta a
törvényt, s mivel a határon túli magyarok ellen nem akart nyíltan
fellépni, nem a státustörvény visszavonására tett kísérletet;
csupán annak a bebizonyítására, hogy eredeti (elfogadott)
formájában zavarokat okoz olyan gyakorlati kérdésekben, mint
például ki számít magyarnak; ezzel is összefüggésben szítja
az ellentéteket a szomszédos országokkal; lassíthatja, sőt,
ellehetetlenítheti az európai integrációt; nem utolsó sorban
pedig közvetlenül sérti a magyar lakosság (értsd: az
anyaországiak) érdekeit.
Nos,
mint látni fogjuk, az MSZP (az SZDSZ-szel karöltve) a "bizonyítási
eljárást" sikeresen végrehajtotta. Utólag visszatekintve, ez
csak részben köszönhető saját politikai ügyességének;
legalább ennyit nyomott a latban, hogy a Fidesz rosszul mérte fel a
gyakorlatba ültetendő törvény határon túli, és még ennél is
szélesebb, nemzetközi környezetét, pontosabban ennek erős
ellenérdekeltségét.
A
törvény megalkotásával a Fidesz lényegében a magyar
alkotmánynak abból a passzusából indult ki, amely szerint
Magyarország felelőséget visel a határon túli magyarokért;
márpedig a határon túli magyar kisebbségek rászorultak az
anyaország megkülönböztetett figyelmére, éppen az ellenük
irányuló, nacionalista elnyomó politika miatt. A nagyobbik
kormánypárt, úgy tűnik, komolyan vette azt a szólamot is, hogy
Európának érdeke: bővülő unióját erős nemzetek alkossák,
amelyek integrálódásuk után is őrzik nemzeti vonásaikat. Európa
hivatalos és nem hivatalos reagálásai azonban semmilyen
tekintetben nem igazolták a Fidesz jóhiszeműségét és
optimizmusát. Orbánék szemlátomást arra játszottak, hogy mivel
a román törvényekbe nem ütközik a törvény, a magyarságukat
vallók igazolását a magyar állam nyugodtan jogerőre emelheti.
Vagyis "amit nem tilt a szabály, azt szabad", nyilatkozta
például Martonyi János külügyminiszter a Népszabadságban. Az
egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a román fél nem fogja
tudni megemészteni a magyar státustörvényt, de ez nem tűnt túl
nagy problémának; a román tiltakozás akár még hozhatott is
valamennyit a politikai konyhára. És még nem is feltétlenül
csupán a magyarság körében; a román nacionalizmus újbóli
megmutatkozása akár Európa rosszallását is kiválthatta volna.
Orbánék
azonban többszörösen is tévedtek.
Mint
kiderült, Európát - hacsak nincs valami külön nyomós oka rá -
igazából nem nyugtalanítja valamely nemzeti vagy etnikai kisebbség
elnyomása; annál inkább az integrálódni kész országok közötti
bármiféle súrlódás. Amikor Orbánék - hogy kifogják a szelet a
román nacionalisták vitorlájából - 2001 július elején arra
kérték az Európai Bizottság velencei bizottságát, hogy
vizsgálja meg az európai országok hozzáállását a területükön
kívül élő kisebbségek ügyében, a kapott válasznak csak az
egyik fele volt megnyugtató: minden anyaország felelősséget
érezhet egy másik állam területén élő kisebbségeiért.
Ugyanakkor a bizottság úgy ítélte meg, hogy ehhez a már
megkötött kétoldalú szerződések és a már meglévő keretek
nyújthatnak megfelelő formát; továbbá az anyaország a
kedvezményeket csak a saját országhatárain belül, illetve annak
az országnak a beleegyezésével nyújthatja, amelyben a
kedvezményezett kisebbségek élnek.58
Bár
mindkét fél igyekezett a saját szája íze (politikai haszna)
szerint értelmezni az állásfoglalást, egyértelmű, hogy Európa
egyfelől arra figyelmeztette Romániát, hogy nem zárkózhat el
teljesen Magyarország felelősségvállalási törekvése elől,
másfelől viszont arra figyelmeztette az Orbán-kormányt, hogy
fogja vissza magát ebbéli igyekezetében. Októberben - a
státustörvény végrehajtási utasítás-tervezetének többszöri,
jelentős módosítása (lényegében "tompítása") után,
illetve ezek ellenére - Rolf Ekeus, az Európai Bizottság
Együttműködési Szervezete kisebbségügyi főbiztosa egyenesen
annak a véleményének ad hangot, hogy az egyoldalú kisebbségi
intézkedések bomlasztó hatásúk lehetnek az államok
kapcsolataiban.59 Mintha
csak saját szocialistáinkat hallanánk, akiknek pontosan erre a
srófra jár az agyuk: nem a megoldandó probléma - ennek létezése
- az elsődleges; nem az a természetes, hogy a létező probléma
megoldása érdekében akár konfliktusokat (ütközéseket) is
vállalunk; hanem az, hogy a konfliktus elkerülése érdekében
lehetőleg nem feszegetjük a létező problémát, lemondunk
jogainkról, beletörődünk hátrányos helyzetünkbe. Merünk és
tudunk kicsit lenni.60
Ilyen
óvatos és elutasító nemzetközi környezetben, és ezzel hamar
azonosuló hazai (szocialista és szabad demokrata) ellenzék mellett
Orbánéknak nem lett volna szabad ennyire figyelmen kívül hagyni a
román nacionalisták várható reakciójának erejét. Kifejezetten
politikai hibának tekinthető például, hogy a kedvezmények
hatályát eredetileg a vegyes házasságbeliek hozzátartozóira is
kiterjesztették, ráadásul ezt a gesztust ugyancsak megerősítették
volna egy szimbolikus jelentőségű dokumentummal, az ún.
hozzátartozói igazolvánnyal. Ez a kísérlet a román - de
ugyanígy például a szlovák - nacionalizmus erőterében teljesen
magától értetődően váltott elementáris dühöt, hiszen azt a -
talán nem is alaptalan - feltételezést támasztotta, hogy a
magyarok így próbának szimpatizánsokat toborozni a nem-magyarok
köreiből.
Orbánéknak
- az eddigieken túlmenően - volt még egy hasonlóképpen súlyos
politikai melléfogásuk, ami azonban kevésbé vethető a fiatal
demokraták szemére. Ép ésszel és ép erkölcsi érzékkel (ha
úgy tetszik, dörzsölt politikai múlt nélkül) nehezen fogható
fel, hogy a határon túli legnagyobb magyar kisebbség képviselője,
a Románia Magyarok Demokratikus Szervezete (RMDSZ) a nemzeti
érdekeket kifejezetten szem előtt tartó (nacionalista) politikai
erővel szemben inkább a hazai megrögzött antinacionalistákkal,
némelykor pedig egyenesen a román nacionalistákkal talál hangot.
(Ha mégis magyarázatot keresünk, két elemre bizonyosan gondolnunk
kell. Az egyik: a romániai magyarság köreiben, ha nem is
általánosan, de valóságosan jelen volt az a félelem, hogy ha a
státustörvény a román fél egyetértése nélkül kerül
bevezetésre, akkor ezt a határon túli magyarokon fogják
megtorolni. Az RMDSZ-nek tehát volt mire rájátszani. A másik: az
RMDSZ Markó-féle nómenklatúrája jól megtalálta a hangot a
román politikai tényezőkkel, s ez gyümölcsöző hatalmat -
politikai-gazdasági befolyást - teremtett a saját maga számára;
olyannyira, hogy azt is megengedheti magának: a régóta megígért
belső - RMDSZ-en belüli - választásokat elhamiskodja.)
A
Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) sorsdöntőnek tekinthető,
2001 október végi ülése előtt (amikor a velencei bizottság
állásfoglalása és különféle ellenvélemények
figyelembevételével kívánták módosítani és véglegesíteni a
státustörvény végrehajtásának tervét) Kovács László
MSZP-elnök Bukarestbe látogatott és találkozott Markó Béla
RMDSZ-elnökkel és Adrian Nastase román kormányfővel. Ezek után
az október 25-26-i értekezleten:
"Markó
Béla és az RMDSZ vezetősége hangsúlyozta, hogy Adrian Nastase
javaslata, miszerint a magyarigazolványokat helyettesítse az
RMDSZ tagsági könyve, elfogadható és könnyen kivitelezhető.
Ezt az álláspontot azonban Tőkés László hevesen kifogásolta.
Tőkés érvelése szerint RMDSZ-tag lehet bárki nemzeti
hovatartozásától függetlenül (tehát románok is), és így a
nemzeti azonosságtudat, amit a státustörvény hivatott ápolni,
elveszne a román RMDSZ-állampolgárok preferálása miatt.
Hasonló kifogásokat fogalmaztak meg a jobboldali pártok
képviselői is; úgy a Fidesz, mint a MIÉP Tőkés László
javaslatát és kifogásait támogatták."61
Ezen
az értekezleten a státustörvény-lakmusz már a szocialistáknál
is határozott színt öltött (noha a végletes, erőteljes változat
december végéig még várat magára). Kovács a szomszédokkal való
egyeztetés és a békés egymás mellett élés fontosságát
hangsúlyozta, ennek megfelelő kompromisszumokat (túloldalról
nézve: nemzeti önfeladást) javasolt, mire beszéde alatt Kövér
László, a Fidesz alelnöke tüntetőleg kivonult a
teremből. (Az SZDSZ tekintetében az egyértelmű, határozott szín
- a teljes elutasítás színe - változatlannak mutatta magát. A
párt nevében felszólaló Eörsi Mátyás országgyűlési
képviselő szerint beigazolódtak korábbi fenntartásaik: a
státustörvényből származó okok miatt a szomszédos országokkal
megromlott a viszony, és ennek a magyar kisebbségek isszák meg a
levét.)
A
végül mégis elfogadott, a MÁÉRT záródokumentumába foglalt
nyilatkozat arról tanúskodik, hogy a Fidesz (is) igyekezett
figyelembe venni a legerőteljesebben hangoztatott román (szlovák)
kifogásokat, ugyanakkor nem engedett a legfontosabb alapelvből, a
státustörvény (magyarigazolvány) szimbolikus jelentőségéből,
szerepéből. A velencei bizottság tanácsának is megfelelően a
(határon túli) ajánlószervezetekre csak tájékoztató, és nem
hitelesítő feladat hárul; a magyarigazolvány nem etnikai
hovatartozást fejez ki, csak kedvezményre való jogosultságot, s a
magyar konzulátusok fogják hitelesíteni és Magyarországra
továbbítani; a magyar identitás (pontosabban: a magyar nyelvtudás,
valamint a magyar szervezetekben, pártokban betöltött tagság)
igazolására a határon túli magyar szervezetek, pártok adnak
véleményt és javaslatot.
E
valóban kompromisszumos megoldások ellenére Pozsony és Bukarest
újból heves reagálásokkal fejtette ki a státustörvénnyel
kapcsolatos kritikáját. Jaroslav Chlebo pozsonyi külügyi
államtitkár érvelése egyenesen odáig ment, hogy kijelentette, a
státustörvény "ellentétes az európai jogrenddel, bizonyos
részei pedig nem egyeztethetők össze Szlovákia törvényeivel...
és veszélyeztetheti ezeket a jószomszédi kapcsolatokat, a
közép-európai stabilitást, gerjesztheti a
nacionalizmust".62 Románia
pedig december 1-én bevezetett egy sürgősségi szigorított
határátlépést, amely szerint a Magyarországra utazó román
állampolgároknak legkevesebb öt napra elegendő, 250 eurónak
megfelelő összeggel kell rendelkezniük.63
A
magyar balliberális ellenzék számára megvolt a lehetőség, hogy
- ha már elfogadta a MÁÉRT kompromisszumos záródokumentumát; ha
már nem vállalta az alá nem írás nyilvánvaló politikai
veszteségét - besegít a státustörvény megvalósításába,
felveszi a harcot a román és szlovák nacionalista szólamokkal
szemben; akár annak a ténynek a hangoztatásával is, hogy
szomszédjaink nem jeleskednek a magyar kisebbség jogainak
érvényesítésében, nagyon is indokolt tehát a magyar állam
megkülönböztető figyelme, gondoskodása. E helyett azonban e
balliberális ellenzék - történelme során nem először -
megnyilatkozásaival egyenesen lovat adott a magyarellenes
nacionalisták alá. Szent-Iványi István (SZDSZ) azt hangoztatta,
hogy "előkészítetlen" volt a kedvezménytörvény;
Tabajdi Csaba (MSZP) pedig azt, hogy a román-magyar viszony "tíz
évvel ezelőtti szintre süllyedt vissza". (Hogy mennyire "nem
szükségszerű", hogy így legyen, ugyancsak egy szocialista
politikusra lehet hivatkozni: a párt "nemzeti" szárnyához
tartozó Géczi József ezt nyilatkozta 2003. szeptemberében a
Népszabadságnak: "Példát vehetünk a románokról: nemzeti
ügyekben ott jobban egyetért és együttműködik kommunista,
demokrata és nacionalista román, mint mi, magyarok."64)
A
sikersztori rohamosan veszített egykori fényéből. A tavaszi
országos választás időpontja pedig rohamosan közeledett. Orbán
Viktor a hazai belső ellenzékre nem számíthatott, de Románia
messzemenő politikai érdekére igen: az Európa Unióba való
készülődésében szomszédunk nem nélkülözhette Magyarország
jóindulatát, támogatását; megakadályozni a tagságukat
valószínűleg nem tudtuk volna, de megnehezíteni a dolgukat,
egészen bizonyosan. A magyar miniszterelnök tehát egy
huszárvágással - nem csak a MÁÉRT záródokumentumába, de a
státustörvénybe foglaltakat is meghaladva - olyan
kompromisszumokat ajánlott román kollegájának, amelyek
(természetesen hosszú és intenzív szakértői egyeztetések után)
kedvező román fogadtatásra számíthattak. A végül sikeresen
nyélbe ütött változtatás két legjelentősebbikének egyike: a
hozzátartozói igazolvány (s vele a kedvezmények) kimaradása;
másika: a magyarigazolvánnyal rendelkezők számára
biztosított három hónapos magyarországi
munkavállalási lehetőség. Mintegy karácsonyi ajándékként a
határon inneni és túli magyarok számára, december 23-án Orbán
Viktor és Adrian Nastase magyar-román egyetértési nyilatkozatot
írt alá Budapesten. Ráadásul mind a két fél saját győzelmeként
értékelte, ami a lehető legnagyobb hozadék a politika világában.
Minden bizonnyal sok élő tanú számára emlékezetes - és még
sokáig emlékezetes marad - Orbán Viktornak az a felszabadult,
elégedett (túloldalról nézve: önelégült) mosolya, amellyel a
nyilatkozat kölcsönös aláírását nyugtázta a televízió
képernyőjén, milliók szeme láttára. S ne feledjük: pár
hónappal a 2002. évi, tavaszi országos választások előtt. Az
ifjú - és sok tekintetben tapasztalatlan - kormányfő nem
tudhatta, hogy e pompázatos diplomáciai huszárvágással csak
csatát nyert; s a jobboldal tavaszi vereségének - a háború
elvesztésének - egyik oka éppen e pirruszi győzelemben keresendő.
Ez
volt ugyanis az a pillanat, amikor a lakmusz elnyerte egyértelmű,
tiszta, harsány színét; mondhatnánk, a balliberális törzs
felöltötte harci díszét, s totális ellentámadásba lendült. A
Népszabadság már december 27-én majd egyoldalas cikkében
("Képtelen ár") támadja a "baljós csomagot",
amellyel a magyar miniszterelnök megajándékozta volna román
kollegáját.65 (Egyébként
sokat elmond a státustörvény törzsi háborús
szerepéről-jelentőségéről az a tény, hogy miközben e
balliberális lap két választás között az országos politikai
napilapok közül általában a legkiegyensúlyozottabbnak mondható,
s csak a választásokhoz közeledvén ölt egyszeriben erőteljes
törzsi vonásokat, a szóban forgó törvényhez mindig is
ellenségesen viszonyult. Kürti megállapítása szerint: "A
Népszabadságban főleg a magyar ellenzékiek kritikája, az erdélyi
félelmek és viszontagságok, valamint a román és a szlovák
kormánykörök nézetei jelentek meg, és nem jelent meg olyan cikk,
amely a státustörvényt éltette volna, vagy pozitív fényben
tüntette volna fel."66)
A
Népszabadság vélt vagy valóságos jeladására, mindenesetre az
év utolsó napjain egyre-másra jelentek meg a fenyegető
nyilatkozatok a román menekültek és munkavállalók áradatáról,
a magyar munkaadókat és munkavállalókat fenyegető félelmekről.
"Szabályos" licitálás folyt a beözönlők várható
számáról, fel egészen 23 millióig. Nagy Sándor
MSZP-frakcióvezető közleményben hangsúlyozta, hogy "A
Magyarországon élő emberek tíz- és százezreinek munkahelye
kerülhet veszélybe a kormány meggondolatlan lépése
következtében."67 Horn
Gyula a tőle megszokott "sejtetéssel" nem zárta ki, hogy
"valamilyen titok, alku áll a megegyezés hátterében",
és ezért sürgette a törvény végrehajtásának felfüggesztését.68
Nem
kétséges, hogy e mögött az erkölcsileg súlyosan kifogásolható
politikai akció mögött (amelyben nem annyira a nyilvánvaló
hazugság volt a legnagyobb bűn, nem is annyira a kiszolgáltatott
tömegek kenyérféltésére való alantas rájátszás, hanem a
hazai és a határon túli magyarok egymás ellen való, rejtett
kijátszása) már a két törzs teljesen fékevesztett - élet-halál
- küzdelmét kell látnunk. S ebben a helyzetben, a hatalom
visszaszerzése érdekében a Ron Werber-féle69 negatív,
romboló kampányra áttérő MSZP (akárcsak a vele társuló SZDSZ)
számára az se számított, hogy aláássák azt a státustörvényt,
amely hosszú évtizedek után először igazolta a határon túli
magyarok számára, hogy a nemzet többi (anyaországi) része
valóságosan törődik vele, valóságosan próbál enyhíteni
kisebbségi sorsa fájdalmán, nehézségein. S mindezt úgy, hogy
segíteni akarja a szülőföldön való megmaradást, az
azonosságtudat megőrzését, egy egészségesebb nemzettudat
kialakulását, az anyaországgal való szorosabb kapcsolat
kiépülését. Választási kampányában az MSZP nem ezeknek a
fontos céloknak a megőrzésére, hanem
a kedvezménytörvény felülvizsgálatára tett
ígéretet; nem a magyar nemzet céljainak, érdekeinek
érvényesítését, hanem az szomszédos államokkal való
megegyezést és az Európai Unió elvárásainak való megfelelést
hangsúlyozta. A "merjünk kicsik lenni" szellemében.
Másfél
évvel később, 2003. júniusában, amikor a már a szocialisták
által összehívott MÁÉRT meghívottjainak többsége elfogadta az
új szemléletű törvénymódosítás tervezetét, s a törvény a
parlamenti megszavazásra várt, Németh Zsolt (Fidesz)
nyilatkozatában megértéséről biztosította azon szervezeteket,
akik a Magyar Állandó Értekezleten támogatták a módosítást,
hiszen "nem nagyon volt más választásuk"; ugyanakkor úgy
vélte, a kormány hagyta, hogy a státustörvény "ebek
harmincadjára" jusson a nemzetközi diplomácia
színterén.70 Ezzel
szemben Tabajdi Csaba (MSZP) úgy vélte, senkinek nem jó az, ha a
Fidesz riogatja a határon túli magyarokat azzal, hogy a módosítás
valami érdemit elvesz a törvény eredeti szelleméből.
Nos
tény az, hogy a törvénytervezetből - s a hamarosan megszavazott
törvényből - kikerült az egységes magyar nemzetre való
hivatkozás; s mivel a módosítás alapján román is hozzájuthat a
kedvezményhez, megszűnt - de legalábbis csökkent - a
magyarigazolvány szimbolikus jelentősége is. Annak fényében,
hogy az MSZP-n belül Tabajdi Csaba azok kevesek közé tartozik,
akikben határozott fogékonyság mutatkozik a nemzeti (nemzeti
kisebbségi) kérdések iránt - nos, ha ő szerinte sem érdemi az,
ami elmaradt, ebben ismét a lakmusz pontos jelzését kell látnunk:
az antinacionalista MSZP csak igen korlátozottan nyitott a nemzeti
eszmékre, szellemiségre, s az egész nemzeti kérdést voltaképp a
hatalmi kérdések egyik megkerülhetetlen elemének, tényezőjének
tekinti. Ha tehetné, elfelejtené az egészet,
kedvezménytörvényestől, mindenestől. Az emlékezetes (hosszan
tartó, lelkes) taps a parlamenti páholyban ülő Tőkés László
és a többiek felé - a történelemnek talán egy soha vissza nem
térő, kegyelmi pillanatának bizonyul.
A
lakmusz - a kedvezménytörvény, a hozzá való valódi viszonyulás
- helyesen mutatta, hogy az MSZP nem elsősorban a nemzetre, hanem
másfelé figyel. Abban a parlamenti vitában, amely
kedvezménytörvény új tervezetének gyorsított eljárásban való
tárgyalását volt hivatott eldönteni, Tabajdi újra feltette
a régi lemezt, s azt hangoztatta, hogy az előző kormány
szembe került a szomszédok egy részével. Mintha ez nem lett volna
természetes, sőt, egyenesen kívánatos, amidőn a magyar nemzet
érdekeit más nemzeti nacionalistáival szemben kellett érvényre
juttatni.71 Tabajdi
Csaba egyúttal arra kérte a Fideszt, hogy valljon színt többek
között arról: szeretné-e, hogy az Európai Tanács előtt álló
Jürgens-jelentés ne marasztalja el Magyarországot. Mintha egy
nemzet életének sorskérdéseit helyénvalóan dönthetnék el egy
ellenérdekelt uniós bürokrata kifogásai?!
A
lakmusz nem csak az MSZP, de az SZDSZ vonatkozásában is kiválóan
működött. Eörsi Mátyás (SZDSZ) szerint azért lett volna
szükség a gyorsított eljárásra, hogy az Európai Tanács
júliusban már ne marasztalja Magyarországot a kedvezménytörvény
ügyében. A szabad demokraták tekintete ugyanúgy nem elsősorban a
nemzetre, hanem másfelé - egyszerre kifelé, s befelé, a párt
holdudvara felé - függeszkedett.
Ezt
az új, szocialista kedvezménytörvény-tervezetet már - szemben az
egykori, Fidesz-félével - hamarosan megszavazta a Szabad Demokraták
Szövetsége. Nemcsak a koalíciós partner iránti lojalitásból,
inkább abból a megfontolásból, amit Kuncze Gábor pártelnök
hangoztatott nyilatkozataiban: ebben a formájában már vállalható.
Vajon
mitől lett ez vállalható, s mitől nem volt az a korábbi?
Lakmuszunk
mindent megmagyaráz.
Bauer
Tamás, a státustörvényt eredetileg radikálisan elutasító SZDSZ
országgyűlési képviselője szerint e törvény tulajdonképpeni
üzenete a következőképpen fogalmazható meg:
"A
ti voltaképpeni hazátok a magyar állam, és nem az, amelynek
polgárai vagytok. (...) a magyar állam szíve szerint megadná...
amit attól az államtól, amelynek fennhatósága alá Trianon
rendelt titeket, hiába vártok. (...) ne reméljetek integrálódást
annak az államnak a politikai közösségébe, amelynek polgárai
vagytok (...) továbbra is reménykedjetek valami másban, holott
az valójában sohasem valósulhat meg".72
Mint
a politikai és nemzeti identitás - s ezen belül a státustörvény
- egyik legkiválóbb hazai szakértője, Kántor Zoltán
megállapítja: Bauer szerint ez a törvény különösen azért
ártalmas, mert már elindult egy olyan folyamat, melynek
végeredményeként a kisebbségi magyarok hazájuknak fogják
tekinteni azt az államot, amelyben élnek. Ezt a folyamatot törné
meg a státustörvény, amely szembe fogja állítani a kisebbségi
magyarokat a többségi lakossággal, s így a szomszédos államokban
élő magyarok hazátlanságát tartósítaná. Vagyis a szerző
felfogásában a kisebbségi kérdés a megoldás felé halad, a
határok "légiesítésével" közömbössé válik, hogy
egy illető milyen nemzethez tartozik, s a kérdés addig kérdés,
ameddig Magyarország és a szomszédos országok nem válnak az EU
tagjaivá.73
Az
egyébként a Soros-féle CEU-n (Közép-Európa Egyetemen) végzett,
"nemzeti vaksággal" nehezen vádolható Kántor nem osztja
ezt az optimista nézetet. Szerinte bár hipotetikusan elgondolható
az, hogy a nemzeti elv meghatározó jellege megszűnik, viszont
ennek egyelőre semmi jele nem mutatkozik, és a nemzeti versengés -
nézete szerint - továbbra is meghatározó marad. A morális
jellegű elvárást a szociológiai folyamatokkal szembeállítva azt
állítom, hogy a hazátlanság érzése nem szűnik meg, és
valamilyen formában továbbra is fennmarad a többségi és
kisebbségi lakosság szembenállása is.74
Bauer
felfogása, ennek értelmezése közelebb vitt, de még juttatott el
a megfejtésig, az SZDSZ kemény ellenállásának igazi
magyarázatához. Amikor ugyanő arról beszél, hogy szerinte a
romániai magyarok a romániai politikai közösség tagjai azáltal,
hogy a romániai magyarok román állampolgárok és részt vesznek a
romániai politikai életben75 -
nos, annyit már segít megsejteni, hogy a szabad demokraták számára
az egész státustörvényben a leginkább nyugtalanító éppen az,
hogy a magyarságuk révén akar embereket a nemzethez kötni
(ahelyett, hogy hagyná asszimilálódni őket), tehát a magyar
etnikumhoz tartozás válik a nemzethez tartozás kitüntetett
elemévé (tényezőjévé, sőt, feltételévé), ami nyilván sérti
(de legalábbis "joggal" sértheti) a maguk zsidó
identitásához hangsúlyosan kötődő magyarokat (magyar
állampolgárokat). Hogy mindez a sejtés (szövegértelmezés) nem
csupán merő képzelgés, afelől nem hagy semmi kétséget egy
másik, még nyíltabban fogalmazó szabad demokrata képviselő,
jelesül Tamás Gáspár Miklós.
"A
törvény - szemben alkotmányunk szellemével - újradefiniálja a
»nemzet« fogalmát, etnicista módon, a szalonképtelen
szélsőjobboldal ujjmutatását követve. Ebbe a nemzetfogalomba a
vérségi leszármazás és a kulturális hovatartozás
függvényében tartoznak bele fizikai személyek, tekintet nélkül
állampolgárságukra. Ez a magyarországi nemzeti/etnikai
kisebbségekre nézve azt jelenti, hogy az egyenlő honpolgári
méltóságot és jogigényt letromfolja az etnokulturális
önazonosság, hogy a politikai közösség (a honpolgárok
nemzete) elválik az etnokulturális közösségtől. Ez egyrészt
visszaveszi - egyelőre jelképesen - a honpolgári emancipáció
évszázados vívmányait, másrészt pedig kirekesztő,
etnokulturális-vérségi jelentésaránnyal ruházza föl a
»magyarság« képzetét."76
Mint
Kántor megállapítja, "Tamás szövegéből az etnicista
meghatározási mód, valamint a kirekesztő,
etnokulturális-vérségi jelentésarány azt a szemléletet
tükrözi, amely élesen szembeállítja az úgynevezett politikai
nemzet- és kulturális nemzetfelfogásokat. Tamás a klasszikus
keleti és nyugati, illetve etnikai és polgári tipológiákból
indul ki. Ezekben a tipológiákban a kulturális nemzet, az etnikai
nemzet, valamint a keleti nemzet a származáshoz, vérséghez
kötődnek, viszont a státustörvény nem köti származáshoz vagy
vérséghez az igazolványra jogosultak körét. A törvényben egy
szó sincs arról, hogy valaki olyan alapon kérheti az igazolványt,
hogy szülei, felmenői magyarok."
Ami
tehát tisztán megmutatkozik előttünk, az újra a zsidóságból
származó és fakadó félelem. Mint nem nemzeti liberális
párt, s mint olyan párt, amelyben a jellemzően antinacionalista
hazai zsidóság félelmei és egyetemes törekvései leginkább
testet öltenek, az SZDSZ egészen addig élesen elutasította
astátustörvényt, amíg ez, ha felemásan is - valóban nem
származási, de kétségkívül etnikai-etnokulturális alapon -, a
magyar nemzeti identitás erősödésével járt. S abban a
pillanatban megszavazta, amikor kikerült belőle a közös nemzethez
tartozás hangsúlyozása, a kedvezményeknek a magyarigazolványhoz
mint jelképhez való hozzárendelése.
Csak
megismételhetjük: nehéz eldönteni, hogy magyar balliberálisok
most vázolt viselkedése - ezúttal a státustörvény
(kedvezménytörvény) dolgában - Magyarországnak végtére is a
hasznára vagy kárára válik. Annyit viszont meggyőződéssel
állíthatunk, hogy a magyar és a nemzeti (magyar nemzeti) identitás
gyengítésére irányultak, ilyen értelemben nem emelhető kifogás
azok véleménye ellen, akik úgy látják, e törzs újfent
igazolását adta magyar- és nemzetellenességének.
TRIANON:
A VÍZVÁLASZTÓ
Az
első világháborúban győztes hatalmak és Magyarország közötti
békeszerződést 1920. június negyedikén írták alá a Párizstól
körülbelül húsz kilométerre fekvő Versailles-ban, a Nagy
Trianon-kastélyban. A szerződés értelmében Magyarország korábbi
325 ezer négyzetkilométernyi területe 93 ezerre, lakossága pedig
21 millióról nyolcmillióra csökkent.
Ezúttal
van akkora jelentősége e fenti adatok forrásának - a tragédia
tömör, annál beszédesebb összefoglalásának -, hogy ne
lábjegyzetben, hanem itt a fő szövegben jelöljem meg:
Népszabadság, 2003. június 4. (A Trianoni békeszerződés
aláírásának 83. évfordulója.)
Amiképp
az antiszemitizmus megítélésénél a zsidó összeesküvés
feltételezése, úgy a magyarsághoz mint nemzethez, közösséghez
való viszonyulás tekintetében Trianon "kezelése" jelent
egyfajta vízválasztót. Annak, akinek nem fáj Magyarország
kétharmadának - s javarészt az ott lakó magyarság - elvesztése;
annak, aki nem érez együtt a határon túlra, kisebbségbe
szorultak fájdalmával; annak, akinek ugyanakkor "fáj" a
magyar kisebbségeket elnyomó többségi nemzetek "érzékenysége",
az jogilag, anyagilag, földrajzilag, nyelvileg, kulturálisan vagy
akár származásilag kötődhet ugyan a magyar nemzethez, a
valóságos érzelmi kötődés hiánya miatt mégsem tekinthető a
magyar nemzet (mint érzelmek és szimbólumok alkotta közösség)
teljes értékű (nemzetépítő, nemzetmegtartó) részének. Éppen
ezért, miként a zsidó összeesküvés feltételezőjét joggal
illethetjük az "antiszemita" kifejezéssel (még akkor is,
ha esze ágában sincs egyszersmind alacsonyabb rendűnek és
üldözendőnek gondolni a zsidókat), ugyanúgy helyénvalónak kell
tekintenünk, ha a Trianon ügyében szolidaritásra képteleneket a
"nemzeti" törzsben magyar- és nemzetellenesnek nevezik.
Ez
még akkor is igaz, hogy ha a szolidaritás visszautasítása mögött
újfent a Holokauszt ténye és réme húzódik mindenekelőtt. E
félelmi logika szerint: aki nem esküdt ellensége a
nagy-magyarországos érzéseknek és gondolatatoknak, az a
revizionizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus veszedelmeinek cinkos
és vétkes támogatója volna. Méltányolható ez az álláspont,
éppen úgy, ahogy Soros György édesanyjáé is ("ha a
magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat"),
ettől még azonban ez a felfogás egyértelműen magyar- és
nemzetellenes, kárt okoz a magyarságnak mint nemzetközösségnek.
Ugyanakkor
a megoldások keresésekor - a károk elhárításának kísérletekor
- mégis roppant nagy jelentősége van annak, hogy mi a
Trianon-fájdalom elutasításának forrása. Nyilván
elfogadhatatlan önfeladás lenne, ha Erdélyt nem vehetnénk többé
szájunkra, csupán mert zsidó származásúakat rémülettel tölt
el. Viszont a nemzeti törzsnek ezer gesztussal kell megmutatnia,
hogy sem a Trianon fölött-miatt érzett fájdalom, sem Erdély
emlegetése nem irányul semmilyen tekintetben származás szerint
megkülönböztetésekre, kirekesztésekre. Mint ahogy valójában
még a jobboldal szélsőségesnek nevezett sajtójában, a Magyar
Demokratában sincs efféle törekvés. Szalay Károly, a hetilap
állandó szerzője éppen Karinthy Frigyes egykori példáján
mutatja be, hogy a magyar zsidók egyik legnagyobbikának mennyire
tudott fájni Trianon.
"S
már a határnál vagyok s mintha eleven, vérző seben gázolna át
a vonat, ahogy megpillantom az első idegen feliratot ott, ahol
testem és vérem nyelvén szóltak hozzám. Begyógyulhat valaha
ez a seb vagy fel kell vágni, újra bevarrni vagy újat vágni
másutt - a baj megvan, nem lehet tagadni, az a kérdés csak,
lehetne kezelni belülről, vagy már csak a kés segít?"77
Láthatóan
Karinthy sem tudta eldöntetni, mi a helyes: a vágások mentén
hagyni gyógyulni a sebet vagy újra vágni, de ettől még fájdalmai
és szeretetei tiszták és egyértelműek. "Nem vagyok éppen
szemérmes ember - mondja mosolyogva Karinthy 1928-ban, a baloldali
radikális Bálint Györgynek adott interjújában -, mindig nevén
szoktam nevezni a gyereket. Van azonban két szó: haza és magyar.
Úgy látszik, a freudizmustól tanultam meg, hogy azokkal a
szavakkal szemben vagyunk szemérmesek, amelyek nagyon sokat
jelentenek számunkra. Így vagyok én ezzel a két szóval."
Ahogy Szalay fogalmazza, Karinthyt éppen Trianon döbbentette rá
arra, hogy lelkileg, tudatilag mennyire a magyar valóságban
gyökerezik létezése. "Én nem mondtam ki a szót. De ha házat
építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon vagy
Kolozsvárott, megálltam előtte és úgy néztem, mintha az én
házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi
hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt"78 -
írja szép levelében a nagy magyar és nagy zsidó (azaz: nagy
magyar zsidó, vagy nagy zsidó magyar - de ez már voltaképp
mindegy).
A
vízválasztó tehát korántsem az, hogy kinek milyen elképzelése
vagy javaslata van a trianoni trauma megoldására, hanem csupán a
szolidaritás, a fájdalomban való őszinte osztozás megléte vagy
hiánya. Az őszinteség pedig ott kezdődik, hogy nem tekintjük
szélsőségeseknek, revizionistáknak azokat, akik Erdélyt vagy
Nagy-Magyarországot szájukra veszik.79 De
még azokat sem, akik azt énekelik, hogy "Édes Erdély, itt
vagyunk, érted élünk és halunk". Nem csak azért nem, mert
tudomásul kell venni, hogy az "éneklők" legtöbbje
számára ez nem több, mint édes-szomorú búsongás, a szeretet és
fájdalom egyfajta nosztalgikus-ábrándos kifejeződése, ami még
mindig jóval több gyógyírt ad a kétoldali (határon túli és
inneni) veszteseknek, mint a nacionalistázás-revizionistázás;
hanem főképp azért nem illetendők ezek az érzelmi
megnyilatkozások a szélsőségesség vádjával, mert a baloldal
által jegyzett magyar külpolitika évtizedekre visszanyúló
kincstári optimizmusa a magyar kisebbségek mint közösségek
sorsában a mai napig nem hozott semmiféle kézzelfogható
eredményt. Semmiképp nem tekinthető ennek, hogy lám, a
megbékélésre törekvő politika valóban nem vezetett egyik
szomszédunkkal sem háborúsághoz, mert hiszen e szomszédok
időnként vad nacionalista politikája ugyancsak nem vezetett
háborúsághoz. Ezzel szemben a kedvezménytörvény végrehajtásáról
szóló megállapodásnak a magyar és a román miniszterelnök
(Medgyessy és Nastase) általi aláírásakor a fideszes Németh
Zsolt a Nap-keltében azt volt kénytelen megállapítani, hogy
"sorozatos visszalépés tapasztalható az erdélyi magyarságot
érintő kérdésekben: befagyasztották a szobor (az aradi
Szabadság-szoborcsoport - VDGy)felállítását, befagyasztották
a magyar karok visszaállítását, az egyházi ingatlanok és a
Batthányeum, a gyulafehérvári nagy múltú könyvtárnak a
visszaadását". Ez pedig nem függetleníthető Magyarország
meghátráló politikájától - tette hozzá Németh.
E
könyvnek (A törzsi háború természetrajzának) egyébként nem
tiszte eldönteni, hogy inkább a "megbékéléses", vagy
inkább a "konfrontációs" külpolitika a helyénvaló, a
nagyobb eredménnyel kecsegtető. Megelégszik azzal, hogy csupán
arra hívja fel a figyelmet: semmi alapja nincs annak az évtizedek
óta sulykolt "hivatalos" álláspontnak, amely szerint a
megbékélésre törekvő politika tekintendő normálisnak, és az
ettől eltérő szélsőségesnek. E merev felfogást szerencsére
lassan kikezdte a demokrácia és az idő, s ma már elmondható,
hogy amire 1990-ben még a "nemzeti" pártok is csak nagyon
szőrmentén merészkedtek - Trianon fájdalmáról hangosan szólni
-, az ma már a mérsékelt nemzeti párban, az MDF-ben a lehetséges
pártprogram rangjára emelkedett.
Figyelmes
olvasó észreveszi, hogy a trianoni évfordulóról (ennek várható
ünnepségeiről, programjairól) szóló, 2003. június 4-ei
tudósításában a Népszabadság korszakos megállapítást tett:
"A
Trianonról való megemlékezést nem csak a szélsőjobboldali
szervezetek, illetve személyiségek tartják fontosnak, bár tény:
az elmúlt évtizedben mérsékelt szervezetek vagy pártok nem
emlékeztek meg e gyásznapról."
A
média balliberális vezérhajója ezennel feladta a régi doktrínát:
többé nem állítja, hogy aki Trianon sebeit ápolja, az csakis
szélsőséges lehet... Itt a kiváló alkalom, hogy legalább egy
pillanat erejéig fejet hajtsunk mindama "szélsőséges elemek"
előtt, akik a rendszerváltozás kezdete óta (is) céltáblái a
politika és a média fősodrának, miközben bűnük nem volt több
és más, mint hogy szemben a hivatalosságokkal és szalonbéliekkel,
nem voltak hajlandók hallgatni a Trianon okozta örök veszteségről
és fájdalomról. Nem megfeledkezve arról, hogy az itt-ott
felbukkanó valóságos határvisszaállítási megnyilvánulások,
törekvések, ha szélesebb teret nyertek volna, akár valóságos
háborúságra is vezethetett volna magyarok és más nemzetek
között, el kell ismernünk: az a tény, hogy Trianon a történelmi
emlékezetünkben lassan végre a helyére kerül, leginkább az
olyan nyughatatlan "szélsőségeknek" köszönheti, mint
akiket-amelyeket a Népszabadság is felsorol szóban forgó
tudósításában:
Trianoni
megemlékezések sora kezdődött a múlt hét végén, amikor a
Magyarok Világszövetsége, a Trianon Társaság és a Honfoglalás
2000 Egyesület közös rendezvényt tartott a Hősök terén. Ma a
Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), valamint a Magyar Út
Körök Mozgalom a Budapest Kongresszusi Központ melletti
Gesztenyés-kertben eleveníti fel a gyásznap előzményeit,
valamint az "országcsonkítás" következményeit. A
nagygyűlésen Csurka István, a MIÉP elnöke szónokol. Ugyancsak
ma este a fővárosban, a Regnum Marianum keresztjénél, a 64
Vármegye Ifjúsági Mozgalom tart megemlékezést.
A
tudósításból képet nyerhetünk arról, ami a fejezetünk témája:
hogyan viszonyulnak párjaink (s mögöttük: háborúzó törzseink)
Trianonhoz?
Az
MDF - talán némi óvatosságból - ifjúsági szervezetével
dobatja be az ötletet: az Ifjúsági Demokrata Fórum (IDF) aszódi
rendezvényén "bejelentik, hogy az IDF - a Jobbik
Magyarországért Mozgalommal egyetértésben - parlamenti képviselői
útján kezdeményezi, hogy a jövő évtől kezdve az általános-
és középiskolák rendhagyó történelemóra keretében
emlékezzenek meg a nemzet eddigi legnagyobb veszteségéről".
(Az sem lehetetlen persze, hogy valóban az óvatos "öregek"
kullogtak a merészebb ifjak után, s ez utóbbiak
ötletét-elhatározását tisztelhetjük az elképzelésben.) "A
Jobbik Magyarországért Mozgalom (JMM) az elmúlt két évben
többször is javasolta a parlamenti pártoknak, hogy június
negyedikét nyilvánítsák nemzeti emléknappá." Amint a
tudósításból ugyancsak megtudjuk, az "MDF szerint a felvetés
továbbgondolásra méltó". Gémesi György (az MDF alelnöke)
úgy véli, "a trianoni évforduló azért a jobboldal »ünnepe«,
mert a baloldal mindig is el akarta tüntetni a köztudatból. Amikor
az MDF kormányon volt, számos hasonló eseményt emelt állami
rangra, az ilyen szempontból »alul képviselt« trianoni
megemlékezés esetében ez a jövő feladata."
Vajon
mit kezd ezzel a helyzettel a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ?
A
Fidesz nyilvánvaló dilemmája, hogy nem adhat a kelleténél
nagyobb támadási felületet; amennyire lehet, el kell kerülnie,
hogy újra a MIÉP-hez kössék, Csurkáékat újra a Fidesz
rohamcsapatának nevezzék; de azt is, hogy a mérsékelt MDF e
szimbolikusan fontos ügyben jobbról előzze. Ezt a kettőséget jól
tükrözi a Fidesz szóvivőjének álláspontja: "Az nem
kérdés, hogy Trianon méltó az emlékezésre csakúgy, mint a
holokauszt vagy a kommunizmus áldozatai. Csak az a kérdés, hogy e
két utóbbi emléknaphoz hasonlóan Trianonnal kapcsolatban is
létezik-e a »közös nemzeti bölcsesség«" - nyilatkozta a
Népszabadságnak Halász János. Szerinte a közmegegyezés
bővíthető ilyen irányban. Vagyis a szélekről minél
inkább beárad és egyszersmind szétterül Trianon - immár -
kollektív fájdalma, annál előbb bekövetkezhet a közös nemzeti
emlékezés.
Az
MSZP dilemmája is kiválóan átüt a szóban forgó tudósításon,
illetve a megkérdezett politikusuk állásfoglalásán. A
szocialisták világosan érzékelik, hogy Trianon szelleme kibújt a
palackból, és többé nem lehet úgy csinálni, mintha csak néhány
megveszekedett szélsőséges (revizionista) mániája volna. A
"nemzeti közép"-re igyekvő Medgyessy-kormány, illetve
mögötte a szocialisták nem tehetik meg, hogy Trianon fájdalmát a
korábbi merev egyöntetűséggel elutasítsák. Ezt tükrözi Hiller
István megfogalmazása, aki szerint "Trianon eleven seb a
nemzet tudatán, amelyet a XX. századi magyar politika úgy 1945
előtt, mint 1945 után rossz érzékkel próbált gyógyítani".
Az MSZP alelnöke nem feledkezik meg a régi vád továbbéltetéséről
("1945 előtt a jobboldali rezsim revizionista alapon újabb
tragédiába sodorta az országot"), rögtön utána azonban
Trianon dolgában eddig páratlan önkritikát gyakorol: "1945
után pedig a politika azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a
Trianon-probléma nem is létezne, így álságos módon kettévált
a hivatalos politika és az emberek véleménye". Igen ám, de
ha a szocialisták véleménye immár találkozik "az emberek"
véleményével, akkor mi menti a szocialistákat a végigvitt
gondolat rájuk leselkedő csapdájától? Trianon be nem váltott
ígéreteit ugyanis végre egyszer számon kell(ene) kérni a magyar
kisebbségeket elnyomó nemzetek ("nemzetállamok") éppen
uralkodó (nacionalista) politikusain!
A
szocialistáknak készen áll egy újabb sematikus, de politikailag
teljesen korrekt és korszerű válaszuk: a közös EU-tagság. Ahol
a határok átjárhatósága - felfogásuk szerint -
természetszerűleg megszünteti az elszakítottság minden gondját
és fájdalmát. "Az uniós csatlakozási szerződés aláírása
új történelmi helyzetet hozott - nyilatkozza az országos
napilapnak Hiller. - Számunkra az uniós csatlakozás a békés
nemzetegyesítés megvalósítása. A magyar szocialisták érdekeltek
abban, hogy a szomszédos államok is az EU tagjai legyenek, mert
Trianon valós feloldása nem más, mint a békés nemzetegyesítés."
Amivel
a szocialistáknak majd minden bizonnyal versenyre kell kelniük, az
az idő: az aradi Szabadság-szobor példáján jól látható, hogy
a közelgő EU-tagság sem készteti a románokat nacionalizmusuk
számottevő visszafogására. Logikus és helyénvaló feltevésnek
látszik, hogy amennyiben maradnak az európai integrációs, s
általában a globális tendenciák, a nacionalizmusoknak ki kell
fulladniuk. Az is biztosnak tűnik azonban, hogy ez nem néhány év
vagy évtized távlatában fog bekövetkezni; nem szólva arról,
hogy ha a globalizmus nem hozza el az integrálódó, világra nyitó
országok egyértelmű gyarapodását, nem zárható ki, hogy a
bezárkózásnak, a nemzeti érdekek és vonások ápolásának,
hangozatásának tendenciája fog kialakulni, megerősödni. A
szocialistáknak tehát minden bizonnyal a jövőben is szembe kell
nézniük azokkal a helyzetekkel, amelyben el kell dönteniük:
inkább a magyar, vagy inkább az antinacionalista érdekeket
képviselik. S mivel antinacionalizmusuknak számtalan oka van,
minden józan "nemzeti" politikai törekvéseik ellenére
is bele fognak kerülni az afféle csapdákba, mint a román
miniszterelnökkel Erdély elveszítésének "ünneplése"
(ld. Medgyessy-Nastase koccintás), vagy a határon túli magyarok
"rokon kisebbség"-ként való meghatározása (ld.
ugyancsak Medgyessy-Nastase megállapodása a kedvezménytörvény
végrehajtásáról).
Amint
a Népszabadság tudósításából kiderül, "Nem tartja
indokoltnak a trianoni évforduló emléknappá emelését Fodor
Gábor (SZDSZ). Azzal érvelt, hogy nem az ünneppé nyilvánítástól
függ, mit jelent az emberek számára egy-egy történelmi dátum,
esemény. Van, akinek például a mohácsi vész a legnagyobb nemzeti
tragédia. Hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani az emberek
érzelmeit, de Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra
volna szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen
lehessen ilyen kérdésekről beszélni, emlékezni."
Ha
rendre helyére tesszük - valós értékén értelmezzük - a szabad
demokraták álláspontját és logikáját jól tükröző
gondolatelemeket, a következők derülnek ki:
- Az SZDSZ is érzékeli, hogy túl sokaknak túl nyilvánvalóan fáj Trianon, s többé nem lehet úgy csinálni, mintha ezek az érzések eleve abnormálisak, deviánsak volnának. Nem állítja tehát, hogy csak szélsőséges embereknek vagy szervezeteknek juthat egyáltalán eszükbe a megemlékezés gondolata.
- Az SZDSZ számára azonban minden tekintetben elfogadhatatlan a trianoni fájdalom hivatalos nemzeti rangra emelése, mert ez az aktus tipikusan nemzeti létében-voltában erősítené a magyarságot mint közösséget, ahelyett, hogy egyének emberi és állampolgári jogon alapuló gyülekezeteként kezelné. A két felfogás sokmérföldes távolságát jól tükrözi az a tény, hogy míg Károlyi Mihály, az első Magyar Köztársaság elnöke a "nemzeti" törzs számára Trianon egyik felelőse (az eredményekre már akkor sem vezető, látványos nemzeti önfeladás miatt), addig az SZDSZ számára ünnepelendő szimbólum, a liberális demokrácia jelképe (akinek szobránál legutóbb éppen Fodor Gábor tartott ünnepi beszédet).
- Éppen ezért amivel az SZDSZ (Fodor Gábor) kénytelen-kelletlen próbálkozik: a mellébeszélés. "Nem az ünneppé nyilvánítástól függ, mit jelent az emberek számára..." Ha valaki a holokauszt-megemlékezések kapcsán érvelne ezzel, bizonyára felháborítaná Fodor Gábort. "Van, akiknek például a mohácsi vész a legnagyobb tragédia" - ez az érvelés pedig felér egy hideg, érzéketlen holokauszt-relativizálással, amikor azt próbálnánk bizonyítani, hogy nem kell annyira odalenni a zsidók irtásától, hiszen vannak népek, akiket például Sztálin nyomtalanul eltüntetett a Föld színéről.
- Végezetül Fodor utolsó érve is híven tükrözi azt a feloldhatatlan ellentmondást, amivel az SZDSZ kénytelen szembenézni Trianon dolgában. "Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra volna szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen lehessen ilyen kérdésekről beszélni, emlékezni" - állítja az ügyvivő. Csakhogy ez az, ami a dolog belső logikájából fakadóan egyenesen lehetetlen: Trianonról nem lehet nacionalista (azaz hangsúlyosan nemzeti) felhangoktól mentesen emlékezni, hiszen éppen azért akarunk emlékezni rá, mert a nemzeten esett súlyos seb fájdalmát akarjuk enyhíteni, s a hasonló veszteségek elkerülésének esélyét akarjuk növelni vele (nem is annyira tudatosan, mint inkább ösztönösen).
Amíg
a szocialistáknál (például Hiller Istvánnál) még találunk
"árulkodó" nyomokat arra, hogy tud fájni Trianon, hogy
valóban tudnak osztozni a fájdalomban, a szabad demokratáknál
inkább annak az ingerültségnek láthatjuk nyomait, amit számukra
a helyzet érzelmi feldolgozhatatlansága okoz.
Logikai úton ugyanis az SZDSZ is eljut pontosan odáig, ahová az
MSZP: Trianon megoldásának kulcsa Európa integrációja. Mécs
Imre, az SZDSZ országgyűlési képviselője szerint "A határok
elveszítik elválasztó, kirekesztő jelentésüket, kizárólag
közigazgatási szerepük lesz. A határokon átnyúló régiók
rendszere pedig - jelentős gazdasági előnyökkel - újraegyesítheti
a természetesen összetartozó, de korábban szétszakított
tájegységeket. Ez az, amire Trianon óta egy sor generáció vár,
ez az egyetlen megoldás történelmi traumáink feloldására."80
Érzelmileg
azonban Mécs Imre sem tudja kezelni Trianon ügyét. Akár még
rokonszenvesnek is tekinthetjük, hogy "tárgyilagosan",
"igazságosan" számon kéri a magyarságon, miért nem
tartott önvizsgálatot, hol rontotta el (miért nem törődött az
ezer éve velünk élő nemzetek igazságával); még az a
"felülemelkedettség" is méltányolható, amelytől Mécs
számára "A fő baj az, hogy a trianoni tragédiából csak a
magyarok elvesztését láttuk, azt már nemigen, hogy elvesztettük
a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket,
szlovákokat, a több száz éve velünk élő románokat, németeket,
ruszinokat is". Ez a fajta érzelmi nagyvonalúság azonban csak
akkor elfogadható, ha kiterjed a nemzet jövőjéért másképp
aggódókra is. Azokra, akik nem gondolják úgy, hogy a nagyobb
közösségekbe való feltétlen, kritikátlan beolvadás a nemzet
felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, sőt, záloga. Mécs
Imre azonban az effélékről ilyen stílusban, ilyen indulattal
beszél:
"Aki
ezt az egyetlen lehetséges utat elállja, az a magyarság ellen
van, bármit is papol. Aki az integráció ellen dolgozik, az
tovább élteti Trianont, betonfalakká merevíti a
»sárkányfogvetemény«-határokat. Adjunk hálát istennek, hogy
végre megnyílt a lehetőség Trianon modern meghaladására, csak
el ne rontsuk. El ne rontsák meggondolatlan politikusok, ostoba
heccemberkék!"
Az
indulat (ostoba heccemberek) jelenlétének ezúttal
nem csak az ad jelentőséget, hogy felhívja a figyelmet a törzsek
felfogásbeli különbségére, távolságára (s egyúttal a
vízválasztóra), hanem az a különös tény is, hogy a "magyar-
és nemzetellenes"-séggel vádolt oldal láthatólag teljes
őszinteséggel és meggyőződéssel gondolja és állítja, hogy a
vele szemben álló nacionalisták azok, akik mindenféle "papolásuk"
ellenére a magyarság ellen vannak. Itt nyer látható igazolást
kiinduló tételünk, hogy a törzsek közötti ellentét legfőbb
forrása nem a magyarságuk különbözősége (eltérő "mértéke"),
hanem a magyarsághoz, nemzethez való eltérő viszonyulásuk.
Mindkettő - legalábbis ritka kivételektől eltekintve - a
magyarság, a magyar nemzet teljes értékű tagjának tekinti magát;
csak míg az egyik törzs (benne különösen a szabad demokraták és
szellemi holdudvara) a magyarság sorsát, jövőjét éppen
magyarsága és saját (magyar) érdekeinek hangoztatásától félti,
addig a másik törzs éppen e vonások és érdekek elhallgatásától,
háttérbe szorításától. Az antinacionalista törzs
vonatkozásában tehát olyan értelemben beszélhetünk (és kell
beszélnünk) magyar- és nemzetellenességről, hogy törekvéseik
magyarságunk, nemzeti közösségünk egyedi vonásainak, erős
érzelmi kötelékeinek gyengítésére irányulnak, annak reményében
(ama meggyőződéstől vezérelve), hogy a magyarok mint egyének
boldogulását jobban elősegíti a nyitás, az egyetemessé válás,
a világba való minél teljesebb beolvadás (integrálódás).
Félarasznyi
vastag újságköteg hever előttem: a Népszabadság már
kiszemezgetett-kivágott oldalai, amelyek mind ugyanarról szólnak:
Jászladányról, pontosabban a jászladányi alapítványi
iskoláról, ennek minden hercehurcájáról. Az elmúlt pár évben
- Budapest fővároson túl - bizonyosan nem volt Magyarországnak
még egy olyan települése, s nem volt még egy olyan iskolája,
amellyel a vezető balliberális napilap ennyit foglalkozott volna.
Jászladány szimbolikus jelentőségre tett szert. Jászladány mint
jelkép körül, így vagy úgy, halványabban vagy élesebben, de
felbukkant mindaz a tünetegyüttes, ami a magyarországi romák -
cigányok - sorsát kíséri: kisebbségellenesség és
többségellenesség; hátrányos társadalmi helyzet és pozitív
diszkrimináció; emberi és kisebbségi jogok elsődlegessége,
kötelességek másodlagossága; egy kisebbség kirekesztése avagy a
közösségi normák semmibevétele; rasszizmus vagy fordított
rasszizmus; közösségek elkülönülése vagy elkülönítése;
cigányok a magyar önkormányzatban, magyarok a cigány
önkormányzatban; belső széthúzás és külső beavatkozás;
önkéntes önazonosság vagy jogi csűrcsavarás... És így tovább,
és így tovább.
Csupa
olyan kérdés, amire ma még nincs "normatív" - a többség
által elfogadott, a mindennapi életbe ültethető - válaszunk;
miközben a gyorsan szaporodó cigánysággal együtt sokszorozódó
problémák megoldása az egész magyarság számára (természetesen
beleértve a romákat) olyan súlyos, sürgető feladatat, amelynek
további halogatása, elodázása egyenesen mindennapi létében
fenyegeti.
A
közös megoldás megtalálását történetesen az teszi oly
nehézzé, hogy élesen elkülönül egymástól a média fősodra és
a "politikailag korrekt", azaz liberális hatalmi tényezők
által sulykolt felfogás a helyi közösségek gyakorlatias
megoldásaitól. Míg az előbbi liberális szellemi sémáktól,
politikailag korrekt jelszavaktól hemzseg, utóbbiak egyaránt
figyelembe veszik többség és kisebbség érdekeit, ennél fogva
rendszerint működőképesek.
Jól
példázza ezt a Népszabadság egyik - 2003. október 7-ei -
félhasábos tudósítása, amelynek háromsoros címe így
szól: Palánkot építettek keszthelyi roma porták elé.
Amint a tudósítás bevezetőjéből kiviláglik, az eset a
"közelmúltban" történt, vagyis nem valamifajta friss
eseményről volt szó. De maga a történés is voltaképp teljesen
hétköznapi: a keszthelyi önkormányzat palánkot húzott néhány
lerobbant ház és környéke, valamint a főút közé, hogy az arra
haladó turistákat ne riassza el a "vigasztalan" látvány.
Az a tény, hogy a Népszabadság mégis foglalkozott az esettel
(miközben ezer más fontos történés marad említés nélkül),
egyetlen elemének köszönhető: annak, hogy akiket eltakartak,
romák. Márpedig törzsi háborúval sújtott szellemi állapotaink
közepette ennek a momentumnak különös jelentősége van. Ami
benne rejlik: kisebbség és többség, egyén és közösség,
nemzetek feletti és nemzeti viszonyának rendezetlensége,
megoldatlansága, feldolgozatlansága. Ami miatt a balliberális
újság újra és újra nekiesik a témának, nemcsak a háborúzó
közösség - benne az olvasóközönség - érdeklődése, de a
megoldás (a harmónia) lázas keresése is. Azért foglalkozik vele,
mert hátha egyszer rendes fogásokat talál rajta.
Erre
azonban se a Népszabadságnak, se a média fősodrának nincs túl
sok esélye; se a keszthelyi palánk, se Jászladány dolgában.
Az
íróasztal mellett ápolgatott liberális doktrína ugyanis eleve
hamis feltevésekből indul ki: a többség eredendően rosszat akar
a kisebbségnek; a kisebbségnek eleve igaza van a többséggel
szemben; emiatt eleve élesen elkülönülne és szemben állna
egymással többség és kisebbség.
Bár
csak a sorok között olvasva derül ki, a keszthelyi palánk is
csupán azért nem felelt meg a rasszizmus, a szegregáció, a
kirekesztés vagy hasonlók riasztó példájaként való
felmutatásra, mert egyelőre nem akadt se cigány, se roma
szervezet, se valamilyen magasságos miniszter - szemben Jászladány
esetével -, aki vagy amely hangosan tiltakozott volna. "Az
önkormányzat tulajdonában lévő lakások lebontására, az ott
élő - zömében önkényes lakásfoglaló - roma családok
elhelyezésére a városnak jelenleg nincs pénze" - tudósít
tisztességes tárgyilagossággal a Népszabadság, hozzátéve a
minden bizonnyal az újságíró érdeklődésére, a gettóba zárás
és a kiközösítés dolgának feszegetésére kapott városvezetői
választ: "A palánképítéssel - mint mondták - nem zárták
gettóba az ott élő romákat, nem közösítették ki őket -
csupán a főút és a lakások közé felhúzott deszkapalánkkal
eltakarták a látványt az arra járók szeme elől."
Szintén
a sorok között olvasva tudjuk elképzelni az újságírói munka
további fázisát, amely továbbra is a kirekesztés bizonyítékainak
összeszedésére irányul. A balliberális lap tárgyszerűsége
javára írandó, hogy bár az igyekezet nem járt sikerrel, a
tudósítás nem lett a szemétbe hajítva. Ily módon tudhatjuk meg
egyáltalán, hogy a helyi (keszthelyi) cigány kisebbségi
önkormányzat elnöke (Horváth Gyuláné) a lap tudósítójának
érdeklődésére (!) azt mondta: a téglagyári lakásokban élők
nem tettek panaszt a palánk megépítése miatt (!). Vagyis a törzsi
háború dúlta Magyarországon nem abból lesz hír vagy tudósítás,
hogy valakik hangosan tiltakoznak a rossz sorsuk ellen, netán emiatt
botrányt kavarnak, hanem abból, hogy az újság(író) szerint
botránynak kellene lenni, de mégsem akar lenni. A cigány
önkormányzat bizonyára cigány vezetője ráadásul hozzátette,
hogy maga is jogosnak tartja az önkormányzat lépését, "mivel
az idegenforgalom bevételeire építő Keszthelynek és Hévíznek
hosszú ideje negatív reklámot jelentenek a téglagyári roma
családok piszkos, rendezetlen portái".
Tiszta
kép, azaz a hétköznapok gyakorlatias nyelvére lefordított
világos helyzet. Itt nem cigányok és nem-cigányok feszülnek
egymásnak (bár e pillanatban éppen feszülni sem feszülnek),
tehát nem egy etnikai kisebbség és egy (másik) etnikai többség,
hanem a közösségi normákat elutasító kisebbség és a
közösségi normákat betartó-követő (cigány és
nem-cigány) többség kerül szembe egymással.
Esetünkben a normabontó (önkényes lakásfoglaló, piszkos,
rendezetlen) kisebbség történetesen még csak nem is tiltakozik a
bizonyos fokig ellene is irányuló fizikai elkülönítés
(palánképítés) ellen, mert feltehetően belátja: normasértésének
ez az ára. "Szocializációja" (kialakult társadalmi
helyzete, kisközösségi, családi szokásai, netán
munkanélkülisége és pénztelensége) miatt nehezére esne a
többség normái szerint élni, ezért él inkább a maga normái
szerint, s örül, hogy ezt a többség hagyja egyáltalán.
Ez
a kétségkívül nem túl barátságos és szemet gyönyörködtető
(hiszen palánkos), de mégiscsak egyensúlyi helyzet addig maradhat
fenn, amíg nem akadnak valakik, akik mindenáron cigánykérdést
csinálnak az ügyből.81 Akik
tehát a normabetartók és a normabontók között húzódó
határvonalat nem kezdik el szélesíteni és mélyíteni, de úgy,
hogy közben az egészet áttolják a romák és nem romák közé,
az etnikai kisebbség és etnikai többség közé. Innentől kezdve
a politikailag korrekt (balliberális) médiában és politikában
minden ellentét, minden feszültség, minden harc az intoleráns,
rasszista, cigánygyűlölő többség nyakába varrható, s az egész
cigány kisebbség (de akár többség) a nem-cigányok
fajgyűlöletének ártatlan áldozataként mutatható fel.
Mint
ahogy Jászladány esetében történt - s történik, ki tudja, még
meddig.
*
A
botránykeltés alapjául az szolgált, hogy Jászladány normakövető
(azaz valamelyest polgárosulni vágyó, törekvő, a szellemi és
anyagi leépülést mindenesetre elkerülni igyekvő) része
elhatározta: alapítványi iskolát létesít a tanulni vágyó
gyerekeknek; pontosabban azoknak a szülőknek, akik a minden
szempontból lepusztult, bár kétségkívül ingyenes önkormányzati
iskola helyett szívesebben taníttatnák a gyermeküket egy jobb
körülményeket biztosító, fizetős (tandíjas) iskolában, vagyis
tudnak és akarnak erre pénzt áldozni. Hogy csakugyan vannak ilyen
hajlandóságú szülők, azt egyebek mellett onnan is lehetett
látni, hogy évről évre egyre több szülő íratta csemetéjét
valamely más település iskolájába, csak hogy ne a jászladányi
önkormányzati intézménybe kelljen. Itt ugyanis mindenféle
értelemben hiányoztak a jó körülmények. Legelébb is amiatt,
mert az iskolát többé-kevésbé megtöltötték a
normabontó-normakerülő közösségek (nem egyszer túlkoros)
palántái, akik családi-közösségi indíttatásuknál fogva (vagy
egyszerűen csak rossz családi körülményeik miatt) kevésbé
tartották szem előtt a jó iskolai előmenetelt, a "normális"
(azaz normakövető) magaviseletet; ezzel szemben zavartalanul
zavarták-akadályozták más tanulók (szülők) ebbéli
törekvéseit.
*
Egy
ilyen helyzetre két elv (két életfilozófiai) mentén lehet
gyakorlati választ (megoldást) keresni. Az egyik - jelképesen
szólva - a palánkos: elkülönítem (leválasztom)
azokat, akik képtelenek a normakövetésre, ugyanakkor képesek
magukkal húzni-rántani a normakövető többséget. Az
elkülönítéssel élni és erősödni hagyom a jobb sorsra
érdemeseket, akiknek gazdagodásából azonban egyszer majd így-úgy
segítek az elkülönítettek (leválasztottak) sorsán is.
"Gyermekeink
érvényesülésére törekvés nem az elitek kiváltsága. Egy
jászladányi kőművesnek, bolti eladónak, parasztgazdának vagy
éppen egy romának éppúgy célja lehet, hogy gyermeke az
általános iskolában megfelelő oktatásban részesüljön, hogy
aztán gimnáziumban, végül főiskolán vagy egyetemen
tanulhasson" - véli Löffler Tibor, a Magyar Nemzet
újságírója.82
A
másik elvet - kevésbé jelképesen - humanistaszerűnek lehetne
nevezni, a málnaízű szörp mintájára. Az
efféle "ízű"-feliratokat a szörpgyártók
akkor találták ki, amikor a gyümölcs alapanyagot mesterséges
(szintetikus) anyagokkal, aromákkal kezdték helyettesíteni. A
fogyasztásvédelmi hatóság természetesen nem engedte meg, hogy
(példánknál maradva) málnaszörpnek hívják azt, ami nem az;
ugyanakkor az "ízű" ellen nem emelhetett
kifogást. Nos, elvileg nem zárható ki, hogy a málnaízű szörp
egyúttal málnaszörp is legyen. Miként az sem zárható ki, hogy
a humanistaszerű valóban humanista legyen.
Egyelőre azonban ezt kell a ritkább, valószínűtlenebb esetnek
tekintetünk.
Nem
tekinthető ugyanis humanistának - legfeljebb is humanistaszerűnek
- az a "megoldás", amely a gyakorlatban egy közösség
egészének inkább a leépüléséhez, mintsem felemelkedéséhez
vezet. Az a politikai elit, amely ma Magyarországot uralja, nem
alkalmas arra, hogy a jelenlegi gazdasági, erkölcsi közállapotaink
közepette valóságos humanizmusra, valóságos szolidaritásra
bíztassa-szoktassa a jó népet. Magyarország állampolgárainak
többsége egyelőre anyagi - nem egyszer lelki - vesztese a
rendszerváltozásnak, szemben a Gyurcsány Ferenc-féléket (vagy
akár Magyar Bálint-féléket) is magába foglaló elittel, amely
viszont szembetűnően sikeres erőfeszítéséket tett a maga
látványos boldogulására. De az a fajta roma vagy "kisebbségvédő"
elit sem alkalmas a romák - nem-romák együttélésének
jobbítására, amely nem csupán a "többséggel" képtelen
szót érteni, de még a "saját" közösségével sem,
hiszen a humanistaszerű csőlátás újabb és újabb feszültségek
állandó forrása. E mentalitás jelképerejű megtestesítője az
SZDSZ támogatta Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány
elnöke, aki - vélhetően Magyar Bálint megelégedésére - ezúttal
a jászladányi Kállai László hóna alá nyúlt. Nem sajnálta a
fáradságot a személyes bátorításra és támogatásra, akár úgy
is, hogy együtt kerestek a jászladányi cigány önkormányzatból
kiszorult Kállaival alkalmas helyet egy új romaszervezet
megalapítására. Amint a Népszabadság helyi tudósításából
megtudhatjuk, az - "állítólag" - karbantartás miatt
bezárt művelődési háztól a romák (no meg Bársony János
kisebbségkutató) "egy faluszéli csárdába vonultak, ahol
harmincnyolcan írták alá a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet
alapító szándéknyilatkozatát".83 És
végezetül az a szellemi elit sem alkalmas e közösségek
felemelésére, amely úgy vélekedik és úgy beszél egy egész
település nem-cigány részéről, mint ahogy Kertész Ákos a ma
már legnagyobb példányszámú napilapban (Metro): "Hadd
kapjanak a jászladányi fajgyűlölők gutaütést! Találjanak ki
valami mást a megkülönböztetésre a pénz helyett [...].84 Éppen
ezért eme elitek részéről annak a humanistaszerű tételnek és
követelésnek a hangoztatása, hogy minden (jászladányi) gyerek
egyenlő, és minden (jászladányi) gyereknek azonos esélyt kell
nyújtani a tanulásra és felemelkedésre, a (jászladányi)
közösség számára erkölcsi értelemben maszlag (azaz valamilyen
"ízű", "szerű" porhintés), gyakorlati
értelemben pedig a hatalom és holdudvara erőszakos (nem kívánatos,
kéretlen) beavatkozása, ami inkább kárára, semmint hasznára
válik a (jászladányi) közösségnek.
Válhatna
természetesen hasznára is, ha valóban humanista lenne és lehetne.
Magyar Bálint oktatási miniszter, a jászladányi romaszindróma
(mint látni fogjuk) talán legodaadóbb, legkitartóbb előidézője,
az egyik Kereszttűzben joggal állította, hogy számos nyugati
ország példája (oktatási gyakorlata) igazolja annak a
szemléletnek a helyességét, hogy a hátrányos helyzetűeket nem
szabad leválasztani az "egészséges", "normális"
gyerekekről, mivel elkülönítve még lassabban fejlődnek; de
azért sem szabad, mert ha együtt nevelik-oktatják őket, akkor az
"egészségesekben", "normálisakban" egy életre
szóló szolidaritás alakul ki kevésbé szerencsés társaik iránt.
Elvileg helyénvaló tehát, hogy valaki Magyarországon is
megkíséreljen utat törni az ilyen szép - a szegregációt nagy
ívben elkerülő - eszmének. Humanistaszerűvé (álhumanistává)
akkor és azáltal válik ez az igyekezet, ha valaki nem hajlandó
tudomásul venni, hogy Magyarország s benne Jászladány egyelőre
még nem a Nyugat. Magyarországnak s benne Jászladánynak egyelőre
nincs elegendő pénze, hogy fizikai és szellemi értelemben rendbe
rakja az iskolákat; nincs pénze, hogy kis létszámú, jól
felszerelt, jól képzett és jól tartott oktatókkal és nevelőkkel
ellátott iskolai közösségeket hozzon létre s finanszírozzon;
olyanokat, amelyeknek elegendő energiája és felkészültsége van
ahhoz, hogy a legkülönfélébb szocializációjú gyerekekből
összeterelődött osztályközösségeknek minél több útravalót
(ismeretet, követhető normát) adjon. De - másfelől -
Magyarországnak és Jászladánynak egyelőre arra sincs elegendő
pénze és többség által elfogadott normatívája, hogy a
nagyszámú hátrányos helyzetűt ("problémás esetet")
kitermelő társadalmi (szocializációs) hátteret gyökeresen
megváltoztassa. Éppen ezért Jászladány (és más, hasonló
helyzetű települések) önkormányzati iskolájában agyonterhelt,
testileg-lelkileg kiszipolyozott oktatók és kezelhetetlen
diákseregek állnak szemben egymással, amelytől túl sok útravaló
képződése eleve nem várható.
Ezt
odalent, a (jászladányi) helyi közösségben egy idő múltán
kénytelen-kelletlen észrevették. Odafönt, balliberális politikai
és médiamagasságokban azonban az eszme szépsége (azaz a
szintetikus "íz") elfedte a rideg valóságot. S ha csak
elfedte volna - de el is torzította. Odaföntről úgy tetszett,
mintha a jászladányi Antal Mihály Alapítványi Általános Iskola
létrehozásával a nem cigány többség a cigány kisebbséget
akarta volna kirekeszteni, elhatárolni - mondhatnánk:elpalánkolni.
Minden további nélkül - bár nem feltétlenül minden politikai
érdek nélkül - felültek a látszatnak: mivel a hátrányos
helyzetűek többsége Jászladányban is a roma etnikumhoz tartozik,
ebből egyenesen levonták a következtetést, hogy az egész
alapítványi iskoladolog a cigány népesség ellen irányul, vagyis
súlyos faji megkülönböztetés (rasszizmus, diszkrimináció)
esete forog fenn.
"Alkotmányellenes
a jászladányi cél - állítja állásfoglalásában a kisebbségi
ombudsman" - adja hírül a Népszabadság két soros címe.
"Nem engedélyezhető a jászladányi iskolában folyó
oktatás, mert azt alkotmányellenes cél elérése érdekében
szervezték meg - fejtette ki Kaltenbach Jenő, a nemzeti és
etnikai jogok országgyűlési biztosa az Oktatási Minisztériumnak
küldött állásfoglalásában. [...] Az ombudsman szerint a
településen előbb a szegregációra való törekvés szándéka
fogalmazódott meg, majd utóbb ennek kivitelezése érdekében
történt meg az alapítvány bejegyzése, valamint az iskola
létrehozása" Figyelemre méltó, hogy az állásfoglalásról
- amint ez a 2003. szeptember 10-ei tudósításból kiderül - az
oktatási tárca tájékoztatta a lapot (tehát mindjárt a tanév
megkezdése után). Ugyancsak figyelemre méltó Tóth Ibolyának,
az alapítványi iskola igazgatójának meglátása, aki
"furcsállja, hogy Kaltenbach Jenő ítéletet alkot a
magániskola működéséről,miközben személyesen nem járt
az intézményben, annak nevelési elveiről nem tájékozódott a
helyszínen." (Az én kiemelésem - VDGY)
"Az
olyan települések, mint Jászladány vagy Németkér, könnyen
fajgyűlölő ultrák bázisaivá válhatnak, a roma polgárok
tömegei pedig iskolájuktól, lakásuktól megfosztott páriákká,
ha az állam nem rendszabályozza meg a törvénysértő
önkormányzatokat" - véli a Népszabadság (valamint a 168
óra meg az Élet és Irodalom) politikailag korrekt lózungjairól
nevezetes szerzője.85
A
látszat megerősítéséhez mindenképp hozzájárult, hogy némi
buzdításra - amint ez a törzsi háborúzás során egyébként
gyakran előfordul - a helybéli romák egy része hangos
tiltakozásba és mozgolódásba fogott. Az agitátor - ennek később
lesz igazi jelentősége - a jászladányi cigány kisebbségi
önkormányzat, egyszersmind a jászsági roma polgárjogi szervezet
öntudatos vezetője, Kállai László. A demonstráló szülők
szemmel (tévén) láthatóan egytől-egyig romák; a tévés műfaj
sajátosságaiból fakadóan az viszont már nem látszik, hogy nem
minden cigány szülő van ott. Vannak ugyanis olyan romák is, akik
ugyancsak az alapítványi iskolába óhajtják íratni gyermeküket,
mert ugyanolyan igyekvők, mint az igyekvő nem-romák. Szintén a
tévés műfaj sajátossága, hogy a képernyőn ez se tűnik fel:
vannak nem-cigány szülők-családok is, akik ugyancsak nem képesek
előteremteni a tandíjra valót, s továbbra is az önkormányzati
iskolába fogják íratni gyermeküket. De őket a kisebbségi
önkormányzat vezetője nem hívta tüntetni, mert belezavartak
volna a képbe; kiderült volna, hogy az árok mégsem a cigányok és
nem-cigányok, inkább a szegények és a gazdagok, kevésbé módosak
és módosabbak között húzódik. Az efféle elkülönülés
azonban - mióta kapitalizmust építünk, mióta a verseny
fontosságát hangoztatjuk - kevésbé botrányos (sőt, egyenesen
"EU-konform"), szemben a rasszizmussal, az etnikai alapú
elkülönüléssel-elkülönítéssel, szegregációval.
Mint
köztudomású, az egymással háborúzó törzsek füle jellemzően
nem az igazságra ("makacs tényekre") van kihegyezve,
sokkal inkább a jól bevált előítéleteket alátámasztó
eseményekre és megnyilvánulásokra. Minden bizonnyal ennek tudható
be, hogy a megyei közigazgatási hivatal politikai korrektségre
törekvő bürokratája méltányolta a jászladányi cigány
önkormányzat (pontosabban vezetője) tiltakozását, és
elutasította az indulásra kész alapítványi iskola bejegyzését
- noha erre semmiféle jogi alapja nem volt. A jogi eltévelyedés a
tekintetben viszont mindenképpen gyümölcsöző volt - mármint a
balliberális humanistaszerűek számára -, hogy Magyar Bálint
miniszter csupán erre (azaz formai okokra) hivatkozva tagadhatta meg
a működéshez szükséges azonosító minisztériumi kiadását, s
érhette el odaföntről, hogy odalent egy éven át csukva tartsa
kapuit a végre-valahára elkészült alapítványi iskola.
A
jászladányi normakövetők számára kényszerű pihenésre
kijelölt év azonban nem telt el haszontalanul. A hatalom erőszakos
beavatkozása ezúttal nem szétverte, hanem összehozta a település
igyekvő közösségét. Mindenekelőtt arról döntöttek, hogy az
ellenük hergelő sajtót (pontosabban: a sajtó módszeresen ellenük
hergelő részét) minél távolabb tartják maguktól: nem is
mutatkoztak előttük egyetlen egyszer sem, nem adva nekik egyetlen
egy nyilatkozatot sem. Ettől fogva nyugodtan szervezhették a maguk
életét, s nem kellett attól tartaniuk, hogy külső segítséggel
egymásnak ugrasztják őket. Ebben a békés helyzetben, csodák
csodájára, ragyogóan szót értett egymással igyekvő cigány és
igyekvő nem-cigány. Nem csak nem-cigány, de cigány származású
gyermekek is számosan felkerültek az előre (és előrelátóan)
elkészített, következő tanévi beiratkozási listára.
Amikor
közeledett az új tanév, jött az újabb roma-tüntetés, sőt,
megjelent Soros György is - pontosabban alapítványa86 -
a társadalmat nyitogató, közösséget bomlasztgató pénzével:
minden egyes önkormányzati iskolás cigány gyereknek kész volt
állni a tandíját, amennyiben az alapítványi iskolába
iratkozik.87 Függetlenül
attól, hogy mennyire igyekvő, mennyire normakövető (azaz tanulni,
közösségbe illeszkedni vágyó) az a gyermek. Nem volt ez szempont
a Népszavának sem, amely a Roma Sajtóközpont tudósítása
szerint "gyűjtést rendez a jászladányi roma gyermekeknek az
alapítványi iskolába történő beíratásra. A listára eddig
mintegy negyven közéleti személyiség iratkozott fel." Itt
jött jól egy másik - a már elkészült - beiratkozási lista: a
férőhelyek korlátozott száma miatt az igazgatónő okosan annyit
vállalt, néhány gyereknek talán tudnak még helyet szorítani:
nyilván olyanoknak, akik beférnek az igyekvők közé.
A
sajtó főárama most sem felejtett el fanyalogni - miként a magyar
oktatás főirányítója sem -, hogy az a pár cigánygyerek csupán
kirakatnak van ott - de már hiába. Jászladány néma elszántsága,
makacssága sorban nyerte a fontos csatákat. Félig-meddig már a
Népszabadság is megadja magát. Helyszíni tudósításában
részletesen beszámol - jókora képpel illusztrálva - arról,
hogyan zárták ki a lap újságíróját a iskola
tanévnyitójáról.88 A
szalagcím is erről szól: kivételezettek és kitiltottak. A
bőséges képaláírásból egyebek közt megtudhatjuk, hogy "Tóth
Ibolya, az alapítványi iskola igazgatója megkérte a helybélieket:
mutassanak rá az idegenekre, mert azok - szavai szerint - csak
újságírók lehetnek, így nem kívánatos a jelenlétük." De
ugyanebből a tudósításból végre olyasmit is megtudhat az
olvasóközönség - ráadásul nagyobb betűkkel kiemelve -, ami a
jászladányi igyekvők nagyon méltányolható vágya és
elgondolása. "Nem szegregálunk, nem rekesztünk ki senkit,
vegyék le végre ezt a stigmát Jászladányról! - mondta tegnapi
sajtótájékoztatóján Dankó István, a település polgármestere,
és Tóth Ibolya, az alapítványi iskola igazgatója." Ugyanez
a polgármester - a Népszabadság tudósítójának kérdésére (!)
- azt is elmondta, hogy "az önkormányzat anyagilag nem, de
erkölcsileg és eszmeileg támogatja a helyi magániskola működését,
amely - szavai szerint - nem a romák elkülönítésére, hanem az
oktatás színvonalának javítására, s a szülők választási
lehetőségeinek bővítésére jött létre." Az aznapi Magyar
Nemzetből még ennél is többet tudhatunk meg: Dankó István
polgármester kerek-perec kijelentette, hogy a mai magyar viszonyokra
jellemző botránypolitizálás miatt "egy oktatási
szakkérdésből csináltak cigánykérdést"89.
A
Magyar Televízió Híradójában is addig szokatlan képek s
vélemények kerültek képernyőre. Egy szemmel láthatóan (vagyis
vonásaiból, színéből, öltözékéből megítélhetően) cigány
asszony azt nyilatkozta a jászladányi járdán, hogy ő is az
alapítványi iskolába íratta a gyermekét, s egyáltalán nem
hiszi, hogy ez az iskola cigányellenes volna, hogy ki akarná
rekeszteni a cigányokat. Ami azonban még ennél is jobban a
meglepetés - sőt, meghökkenés - erejével hatott, hogy a
település polgármestere, Dankó István is nyilatkozott pár szót;
ám ezúttal nem az volt különös, amit mondott, hanem az, amit a
nézőközönség eddig nem tudhatott (mert nem láthatott):
Jászladány első embere cigány. Vajon mennyire lehet rasszista az
a magyar közösség, amely cigány nevű, cigány származású
embert választott vezetőjének?!
Jászladány
néma makacssága magasabb szinteken is elismeréseket vívott ki s
támogatásokat nyert meg magának. Az Országos Cigány Önkormányzat
vezetője, Kolompár Orbán már tájékozódni ment az alapítványi
iskola vezetőihez, közösen megbeszélni s megoldani a helyzetet,
nem pedig fölényesen rendreutasítani őket. Ehhez persze az is
kellett, hogy az OCÖ puccsszerűen megszabaduljon a balliberálisok
által favorizált korábbi vezetőjétől, Horváth Aladártól; aki
köztudomásúlag a humanistaszerű megoldások (azaz
megvalósíthatatlan álmegoldások) híve, s ennek megfelelően
különös képessége, hogyan lehet különféle emberi jogokra
hivatkozva cigány és nem cigány (de akár cigány és cigány)
között éles viszályt szítani. Jászladány másik - még
nevezetesebb, ám nem kevésbé békés - látogatója maga az
esélyegyenlőségi miniszter, Lévai Katalin, aki a helyiekkel
folytatott tanácskozás után - látványosan eltérve a Magyar
Bálint-i keményvonaltól90 -
azt hangoztatta, hogy az alapítványi iskolának meg kell adni a
bizalmat, s majd a gyakorlat alapján kell megvizsgálni, valóban
tapasztalható-e kirekesztés, szegregáció.
*
Az
igazi fricskát azonban nem ezek a végkimenetelt előrevetítő
csatanyerések helyezték el a balliberálisok kényes orrán, hanem
egy olyan különleges, nyakatekert epizód, amelyet hetyke
szürkeállományuk azóta sem tudott feldogozni vagy kiheverni. Noha
ez irányú kísérletek bőségesen folytak; és minden bizonnyal
sokáig folynak még: abban a világképben ugyanis, amelyet a
balliberálisok jellemzően magukévá tettek, akármennyire is
szeretnék (éppen döntő fontossága: elvi, filozófiai jelentősége
miatt), e különleges élethelyzetre nem létezik érvényes
(helytálló, megvalósítható) megoldás.
Miről
is van szó?
Jászladány
igyekvői úgy döntöttek, hogy nem fogadják el a balliberálisok
kétfenekű (s önmagában már ezért is ellentmondást hordozó)
életfelfogását. E felfogás sajátossága, hogy egyfelől
egyenlőséget hirdet minden ember között származására való
tekintet nélkül - a származás firtatását ekkor kifejezetten
rossz néven veszi. Másfelől viszont arra biztat mindenkit, hogy
vállalja másságát, kisebbségi önazonosságát - a többséggel
szemben; ekkor viszont kimondottan kívánatos a másság (például
a származás) hangoztatása, felmutatása. E nélkül ugyanis elég
esélytelen a küzdelem: demokráciában a többségi akaratnak
(normának) magától értetődő elsőbbsége van a kisebbségivel
szemben. Ezt a magától értetődőséget csak úgy lehet
megingatni, ha a politikailag korrekt "közgondolkodás",
és az erre a srófra járó tömegtájékoztatás a kisebbségek
jelentőségét, fontosságát a többségének rangjára emeli.
Ehhez pedig folyamatosan fel kell mutatatni ezeket a kisebbségeket
(ld. például: melegek fesztiválja), s balliberális támogatóiknak
folyamatosan ki kell állni, meg kell nyilvánulni mellettük (ld.
például Demszky Gábor főpolgármester
melegfesztivál-megnyitóját).
A
jászladányiak fogták magukat, s egy suhintással átvágták a
gordiusi csomót: nyilvánvalóan nem cigány származású igyekvők
összebeszéltek nyilvánvalóan cigány származású igyekvőkkel,
s olyan cigány kisebbségi önkormányzatot választottak, amelynek
a vezetője cigány, a tagjai viszont zömükben nem-cigányok (ha
lehet hinni a Jászladány dolgában elfogult Népszabadságnak,
"mindössze egyetlen cigány származású képviselő került
be"91;
egyéként ha belegondolunk, mennyire nem illik egy ilyen
megállapítás a balliberális lap "szájába"!)
Egyszóval: botrány! Balliberális jogászok és közgondolkodók,
kisebbségvédők és hasonlók azóta is lázasan törik a fejüket,
hogyan lehetne hasonló helyzeteknek elejét venni - netán hogyan
lehetne Jászladányra példás büntetést kimérni -, de mindeddig
teljesen sikertelenül. Kállai László - akinek kiszavazására
fogott össze tulajdonképp igyekvő cigány és nem-cigány - azóta
is szalad fűhöz-fához. Miután a megyei Területi Választási
Bizottság elutasította választási kifogásait, Teleki László
romaügyi államtitkártól és Horváth Aladártól, a Roma
Polgárjogi Alapítvány elnökétől - személyes jelenlétükkel -
megtámogatva, kijelentette a sajtónak, hogy keresetet nyújt be a
TVB döntése ellen, majd hozzátette: ha kell, minden fórumot
végigjár, elmegy akár a nemzetközi bíróságig is.92
Alighanem
hiába.
A
jászladányi nem-cigány "cigányoknak" ugyanis nem csak
szívük joga, de (nem mellékesen éppen a liberalizmus
vívmányaként) egyenes állampolgári, azaz törvény által
garantált joguk, hogy maguk határozzák meg identitásukat. Ha
viszont valaki más próbálkozna ezzel, az rögtön kimerítené a
faji megkülönböztetés, a rasszizmus fogalmát. Történtek és
történnek ugyan kísérletek arra, hogy talán előbb névjegyzékbe
kellene szedni, kik tartoznak a cigány kisebbséghez, utóbb pedig
majd csak a listán szereplők választhatnak a listán szereplők
közül, csakhogy ez a származásfirtatást tiltó jogi és a
holokausztos történelmi környezetben valószínűleg
megvalósíthatatlan: részint maguk a cigány szervezetek vonakodnak
az ilyen listák összeállításától93,
részint meg egyszerűen nem létezik szabatos jogi meghatározás,
amelynek segítségével büntetlenül rá lehetne mutatni valakire,
hogy márpedig te nem vagy cigány; ha szőke és kékszemű, akkor
se.94
És
akkor még nem is szóltunk arról a nagyon is életszerű
helyzetről, hogy egy nem-cigány magyar messzemenőkig figyelembe
veheti és teljes önzetlenséggel szolgálhatja a cigány kisebbség
- és rajta keresztül az egész magyarság - érdekeit.95 A
mostani balliberális - politikailag korrekt - felfogásban éppen az
a faramuci, hogy a kisebbség és a többség szembeállításával
elfedi azt a nagyon fontos igazságot, hogy kisebbség és többség
érdekei hosszabb távon nagyon is egybeeshetnek, tehát ezt a közös
érdeket kell közösen megfogalmazni és közösen szorgalmazni,
érvényre juttatni; s kevésbé támogatandók azok a megoldások,
amelyek rövid távon ugyan könnyíthetik a kisebbség (pontosabban
a kisebbség egy részének) helyzetét, ugyanilyen időtávlatban
azonban a maradék többség helyzetén semmit nem javít (ha
egyenesen nem ront), hosszabb távon nézve pedig az egész közösség
sorsát nehezíti meg (ha nem teszi egyenesen drámaivá, azaz
elviselhetetlenné).
Hogy
ezúttal sem a levegőbe beszélek, arra talán elegendő egyetlen
példa, amely annál figyelmeztetőbb és megszívlelendőbb. A
budapesti, józsefvárosi önkormányzat úgy döntött, hogy
buldózert küld azokra a házakra, amelyekbe önkényes
lakásfoglalók "ásták be" magukat, kriminalizálva az
egész környéket, tönkre téve az ott élők életét, nyugalmát.
A Magyar Hírlap szalagcíme szerint: "Tíz csoport tartja
rettegésben Józsefvárost: rabolnak, erőszakoskodnak, néha még
gyilkolnak is..."96.
Az országos napilapok legliberálisabbja (a szónak nem az eredeti,
hanem ideológia értelmében) ilyesféle színes, hangulatos
leírásokkal illusztrálja elborzasztó mondandóját:
"»Levágtam
a gyerek karját. Karddal. Mér' hagytam vóna magamat? Jöttek rám
tizenketten! Úgy kezdődött, hogy megverték az öreget, én meg
beszóltam, miféle ember vagy, hogy hatvanévesre támadol. Rám
csapott, bevertem az orrát, akkor hozta a tizenkét pereputtyát,
én meg a kardot...« A józsefvárosi szamuráj negyven körüli,
tetovált férfi. Lakatos György néven mutatkozik be a Dobozi
utca 41. füves, fás, szemetes udvarán."
"Tíz
csoport teszi pokollá a többiek életét. Önkényes családok
kiskorú gyerekei a Dobozi utcában megvertek egy édesanyát, és
nem engedték hazatérni otthonába - mondja Takács Gábor
alpolgármester. Mindennaposak az ehhez hasonló események a
környéken."
"Az
alpolgármestert azzal a panasszal kereste fel valaki, hogy mire
hazajöttek a nyaralásból, önkényesek feltörték és
elfoglalták a lakásukat. A hivatal semmit nem tehet, a bérlő
legfeljebb a bírósághoz fordulhat. Az ítéletig az önkényesek
benn laknak a lakásban."
"A
rendőrség csak annyit tehet, hogy rendszeresen ellenőrzi a
önkényesek által lakott házakat. Mindig találkoznak új
arcokkal. Életerős fiatalemberek ők, nincs munkahelyük, mégis
a legdrágább ruhákban, sokszor csodaautókkal járnak."
A
kérdés tehát úgy merül fel, hogy a nem-cigány és a cigány
igyekvők közös sorsán inkább segít vagy inkább ront az a
liberális (politikailag korrekt) életfelfogás, hogy bár nem
foglalkozunk a származással, mégis származási-etnikai alapon
osztjuk kisebbségre és többségre a világot, s származási
alapon juttatunk a többség türelméből és anyagi lehetőségeiből
minél többet a pozitív diszkrimináció alapján kiváltságosnak
ítélt etnikai kisebbségnek. A választ valószínűleg már az
(ideológiai értelemben) legliberálisabb zászlóshajónál, a
Magyar Hírlapnál is tudják, különben aligha jelent volna meg
náluk ez a riport. A megoldásnak ugyanakkor még a közelébe sem
értek, mert arrafelé is még azt gondolják, hogy a fejnek a
homokba dugása bármit is segíthet: a lap végrehajtotta azt az
antitájékoztatási bravúrt, hogy oldalas riportjában egyetlen
egyszer le nem írta azt a szót, hogy roma vagy cigány. Más
orgánumok megtették (megírták, megmutatták) helyette, innen
lehet bizonyosan állítani, hogy egy jól behatárolható etnikum
szélsőséges elemeiről van szó. A Magyar Hírlapnak mint
liberális orgánumnak természetesen teljesen helyénvaló volna a
titkolózása, ha a csoportok, valamint származásuk és jellegzetes
módszereik, magatartásjegyeik között ne lenne szoros összefüggés.
Ez az korreláció azonban nagyon is valóságosan létezik. Amiről
a leginkább úgy lehet meggyőződni, ha feltesszük a következő
kérdést: A cigányságnak az össznépességen belüli
létszámarányát tekintve mekkora a valószínűsége annak, hogy a
tíz rettenetes családból egytől-egyig mind cigány? Ha száz
golyóból kilencven fehér és tíz fekete, véletlen kiválasztásnál
mekkora a valószínűsége annak, hogy épp a tíz feketét húzom
ki? Nos, a Magyar Hírlap nem akkor jár el helyesen, ha hallgat az
összefüggésről, hanem akkor, ha miközben beszél róla, egyúttal
azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a romák többségének életét
ugyanúgy megkeserítik ezek a roma bűnözők, mint a nem romákét,
s e többség ugyanúgy megveti ezt a bűnöző életmódot, mint a
nem-cigányok. A Magyar Hírlap - ha felhagyott volna a politikailag
korrekt szemérmeskedéssel - kiválóan demonstrálhatta volna ezt a
tényt a Lakatos nevű szamurájával, aki - feltehetően - cigány
létére is bátran szembeszállt az egyik családdal, a
tizenkétszeres túlerővel.
S
még inkább arról kellett volna elmélkednie jeles napilapunknak,
hogy ez a drámai helyzet nem jöhetett volna létre, ha e
liberálisszerű felfogás nem egyes-egyedüliként emeltetik a
szalonképes gondolkodás rangjára, vagyis ha nem zártak volna ki
minden más (jobboldali, nemzeti liberális) felfogást a
politikailag korrekt uralta szalonokból. Ott, ahol menetrendszerűen
rasszizmust gyártanak abból, ha valakik szembeszállnak a
terjeszkedő cigány bűnözéssel vagy öntörvényű cigány
életmóddal, noha korántsem a cigány származással van bajuk,
csupán a bűnözéssel vagy másképp normasértő életmóddal -
nos ott ennek a kisebbségnek éppen a normasértő része lesz az,
amely visszaél a származásával, a "hátrányos helyzetével",
az ezek címén-jogán nyert különleges védettségével.
"Jászladányban nincs szegregáció, fordított rasszizmus van,
mert a többség jogait el akarják vitatni" - állítja Kolláth
György alkotmányjogász "Mintegy hat család nem tud
megbékélni azzal, hogy Jászladányban alapítványi iskola is
legyen" - olvashatjuk a Magyar Nemzetben.97
Az
alapítványi iskola védelmét ellátó Kolláth szerint Jászladány
polgárainak három alkotmányos jogát sértették meg: a
tanszabadság, a tanítási szabadság és a szülők azon jogát,
hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. Mint a Magyar
Nemzetnek elmondta, feltételezhetően nyomást gyakoroltak a
Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közigazgatási Hivatalra, hogy
törvénysértően vonja vissza az iskola működési engedélyét, s
az ügyben folyó per során a bíróság minderre nem fordított
figyelmet.98
Az
a szomorú tény, hogy egy városrész polgármestere már semmilyen
tekintetben nem számíthat a rendvédelmi szervekre, nem számíthat
a törvényhozókra és törvénykezőkre, számíthat ellenben a
házakat a családi maffiák feje felől eltakarító buldózerekre,
annak a hosszú folyamatnak a szerves (logikus) következménye,
amelyben a kivételezettek egyre jobban vérszemet kaptak. Budapesten
ráadásul - de nem sokkal jobb a helyzet többi városunkban sem - a
darabokra szaggatott közösségek legfőbb szellemi táplálója a
média, ahonnan minden földi jót kaphatnak-nyerhetnek, csak éppen
civil kurázsit nem. Jászladány, ha végül megmenekül, jó sorsát
éppen annak köszönheti majd, hogy az emberek itt még ismerik
(megismerik) egymást, megbeszélik közös bajaikat, teendőiket. S
ha odafönt mennydörög, összegyűlnek, egymás mellé húzódnak,
egymást védik - ahogy a birkák is teszik, időtlen idők óta. S
ahogy az emberek is mind tették - amíg kis közösségeiket ki nem
kezdte, szét nem rombolta ez a szabadszerű világ.
*
Nem
istencsapás ez, hogy örökké így legyen. Nem csak egy falu vagy
község népe, de egy nemzet egésze is szembeszállhat az eddig
magukra hagyott tendenciákkal. Főképp ha olyan vezetői akadnak,
akik a jelen oltárán nem hajlandók többé feláldozni a jövőt.
Akik vállalják a ma kemény konfliktusait a holnap szebb
reményeiért. Még annál is jobban, mint Orbán Viktorék tették.
Pedig eddig ők merészkedtek legmesszebbre.
Azzal,
hogy négy évi uralkodásuk idejére befagyasztották a családi
pótlékot (azaz nem emelték egy forintot sem), ugyanakkor lehetővé
tették a családok számára, hogy gyermekeik számától függően
kisebb-nagyobb összegeket vonjanak le adóalapjukból, megkezdték a
családi pótlékokból és segélyekből élő, szlömös világ
felszámolását. Felfogásuk szerint azokat kell ily módon -
adócsökkentéssel - támogatni, akik (éppen adózásuk révén)
amúgy is viselik a nem adózókra jutó, óriási közterheket.
Egyik oldalról ezek erősítése, másik oldalról a szlömös világ
gyengítése átmenetileg kétségkívül nehezíti - nehezítette -
a hátrányos helyzetűek, legfőképpen is a nagycsaládos cigányság
sorsát. Ennek alternatívája viszont az a balliberális felfogás,
amely a szocialisták - szabad demokraták újbóli hatalomra
jutásával visszanyerte régi (uralkodó) szerepét. S amely belső
logikájából fakadóan hordozza magában az afféle emberek kirívó
sikerét, irigylésre méltó gazdagodását, mint a buldózerre váró
házak hátrányos helyzetű, munkanélküli ifjúsága, akik
különben, mint láttuk, "életerősek", s "a
legdrágább ruhákban, sokszor csodaautókkal járnak".
A
nagycsaládos, hátrányos helyzetű cigányság erős érintettsége
miatt a Fidesz nem beszélt elég nyíltan felfogása (filozófiája)
nemzetstratégiai jelentőségéről, s nem beszél ma sem elég
világosan a balliberális felfogás (filozófia) nemzetet fenyegető
veszedelmeiről. Amikor a Lungo Drom cigány szervezetet a Fidesz
megnyerte magának, s szerződést kötöttek választási
együttműködésre, ott volt a ragyogó alkalom ország-világ előtt
bizonyítani, világossá tenni: íme, egy cigány szervezet, amely a
maga kisebb és nagyobb közössége boldogulása érdekében
helyénvalónak tartja azt a Fidesz-politikát, amely a
balliberálisok felfogása szerint cigányellenes. Be kell végre
látni, nincsen egységes cigány nép, nincsen egységes kisebbségi
sors vagy hátrányos helyzet, a cigányság tehát nem lehet többé
így vagy úgy - kimondva vagy kimondatlanul - a kisebbségi sors
vagy a hátrányos helyzet, de akár a pozitív diszkrimináció
szinonimája. Éppen úgy, ahogy a bűnözésé sem, természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése