2020. március 3., kedd

A zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink























A zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink





Siklósi András: A 2010-es választások értékelése


Csonka hazánkat, sőt az egész Kárpát-medencét már régen meg kívánja szerezni magának egy barbár, könyörületet nem ismerő, magát felsőbbrendűnek tartó faj, a zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink,
A Fidesz–KDNP belső koalíció (egyedül a kereszténydemokraták a kutyát sem érdekelnék!) toronymagas esélyes volt, noha ezt nem maguknak köszönhetik, hiszen erre a 8 éves langyos ellenzékiséggel semmiképpen se szolgáltak rá.
A liberálkomcsik alulmúlhatatlan, bűnös és gyalázatos országlása miatti elkeseredett közhangulatban megnövekedett a a győztesek iránti rokonszenv.
Mottó:
1.) "A politika olyan, mint a pöcegödör: mindig a legnagyobb darabok úszkálnak legfölül." (Murphy egyik törvénye)
2.) "Az MDF először megbokrosodott, majd herényire zsugorodott, és most alulról szagolja az ibolyát." (köznépi bölcsesség)
1.) Magyarország tragikus állapota
Van egy 4 részes, kb. 6 órás kitűnő film, melyben a rendező (Jelenczki István: Háború a nemzet ellen) részletesen fölleltározza hazánk gazdasági, politikai, szociális és kulturális-szellemi helyzetét, neves szakértők megszólaltatásával. Annak dacára, hogy bizonyos kényes témákat kínosan kerülnek a közreműködők, elég alapos képet nyerhetünk a magyarság általános zülléséről, jelenkori körülményeinek végzetes alakulásáról. A film címe is találó, noha háborúról inkább csak akkor beszélhetünk, ha van egy támadó és egy védekező fél, azaz valódi harc alakul ki köztük. Ezzel szemben Magyarország ma inkább csak elszenvedi – szervezett, szívós ellenállás híján – az ellene folytatott cselekményeket, tehát esetünkben helyesebb a tervszerű, erőszakos népirtás fogalmát használni. Sok évezredes és világméretekben is jelentős történelme során népünk először süllyedt olyan mélyre, hogy passzívan szemléli önnön pusztítását, s jóformán semmit sem tesz azért, hogy megvédje fundamentális érdekeit, ill. megakadályozza letiprását, kifosztását, idegen gyarmatosítását, vagy netán elűzze hazai és külföldi ellenségeit, akik immár alig leplezetten az életére és szülőföldjének elfoglalására törnek.
De vajon látja-e, tudja-e a szerencsétlen többség, hogy egyáltalán kik ezek a vérszomjas hódítók, akiknek semmi sem elég, s akiknek még a nevét, fajtáját is tilos nyíltan kimondani, de még "virágnyelven" is alig szabad rájuk hivatkozni? Micsoda paradoxon az, hogy mi csupán kerülgetjük a forró kását, ám ők mérges pókként beszövik létünk összes sarokpontját, s maholnap legbensőbb gondolatainkat, álmainkat is ellenőrzik? Bele kell-e törődnünk kegyetlen sorsunkba, amit bizonyos titkos forgatókönyvek tartalmaznak, vagy tehetünk-e érdemben valamit ellene? Lehetnek-e még önvérünkből származó, ügyünknek szívvel-lélekkel elkötelezett vezetőink, vagy ezután már örökre kirablóinkat, árulóinkat kell magunk fölé emelnünk és ünnepelnünk? Bizony nem akármilyen kérdések ezek, s nem is nyughatunk meg addig, amíg méltó választ nem kapunk rájuk. S ha ezt már megleltük, akkor az elméletet megfelelőképpen át kell ültetnünk a gyakorlatba, mert a legtökéletesebb stratégia is üresen kong addig, amíg kellő végrehajtási bátorsággal, eltökélt szándékkal nem párosul, amellyel elérhetjük a gyökeres fordulatot, azaz orvosolhatjuk bajainkat, sérelmeinket, s megtalálhatjuk sajátos utunkat a biztatóbb jövőbe.
Csonka hazánkat, sőt az egész Kárpát-medencét már régen meg kívánja szerezni magának egy barbár, könyörületet nem ismerő, magát felsőbbrendűnek tartó faj, a zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink, s ezen a sziklaszilárd tényen semmit sem változtat, ha hivatalból eltagadják a ránk telepedett helytartóik, vagy keményen üldözik azokat a derék hazafiakat, akik az átlagnál tisztábban látva megszervezhetnék önvédelmünket. Ezek az ember-formájú vámpírok, akiknek kezében mérhetetlen hatalom (pénz, fegyver, sajtó, oktatás, vallás stb.) összpontosul, nem állnak meg addig, amíg mákszemnyi esélye is marad annak, hogy a magyarság öntudatra ébredjen, és szembeszálljon velük. Alantas céljaik megvalósítása végett – csak az utóbbi 100 esztendőt tekintve – ránk szabadították a két világháborút, az 1919-es patkánykurzust, Trianont, majd az 1945-ös bolsevizmust, végül az 1990-es balliberális "gengszterváltást".
Fokozatosan fölmorzsolták immunrendszerünket, kiölték belőlünk a hitet, az erkölcsöt, az elemi szolidaritást, s nemzetünk zömét önző, sivár lelkű fogyasztó-gépekké alázták, akik képesek primitív, biológiai szinten elvegetálni, akiket a magasztos eszmények már meg sem érintik, égi és földi küldetésüket pedig tán végleg elfeledték. A külső körülményekre, a "magasabb elvárásokra" hivatkozva leépítették egészségügyi ellátásunkat, szociális juttatásainkat, elprivatizálták közműveinket, tönkretették, elkótyavetyélték, vagy bezárták bányáinkat, gyárainkat, mezőgazdasági üzemeinket, kulturális létesítményeinket, lakhatatlanná tették falvainkat, városainkat, s immár százezreket fosztanak meg egyetlen otthonuktól tartozásuk fejében. Milliókat kergettek munkanélküliségbe, majd teljes nyomorba, esetleg bűnözésbe, miközben a bankok s az óriáscégek számolni sem győzik a profitjukat. Még a földjeinket, vizünket, ételeinket is körmönfontan mérgezik, magzatainkat már az anyaméhekben szétszabdalják, öregeinket könnyedén a túlvilágra segítik, hogy mielőbb kipusztuljunk az "új honfoglalók" elől. Magyarország romokban hever, a végső haláltáncát járja, tulajdonképpen már nincs is, csak még elhitetik velünk, hogy rajta vagyunk a térképen, amíg majd lassan – egy bebábozódott rovarhoz hasonlóan – átalakulunk Nagy-Izraellé.
Egy fejtetőre állított, virtuális valóságban tengődünk, ahol a saját hazánkban semmilyen eszköz nincs már a birtokunkban, amivel változtathatnánk, javíthatnánk keserű jelenünkön. A megkérdezésünk nélkül lenyomták a torkunkon a diktatúrával fölérő "parlamentáris demokráciát", a törvénytelen "jogállamiságot", a bérrabszolgaságot jelentő "szociális piacgazdaságot" és "adósságtörlesztést", a területi revízióról lemondó "jószomszédi viszonyt", valamint függetlenségünk, szabadságunk, önrendelkezésünk maradékát is odadobva, akaratunk ellenére betuszkoltak bennünket a NATO-ba és az EU-ba. Sovány vigaszul meghagyták nekünk a 4 évente esedékes országgyűlési és önkormányzati képviselő-választásokat, hogy azért – legalább papíron – érvényesülhessen a "népfelség elve". Persze a játékszabályokat itt is szigorúan ők alkották meg számunkra, tehát ha mi bármilyen szinten bekapcsolódunk (akár jelöltként, akár szavazóként) ebbe a választási cirkuszba, lényegében akkor is az ő céljaikat szolgáljuk. Nyilvánvaló, hogy bármilyen eredmény születik a durvaságokkal, csalásokkal fűszerezett tragikomédiában, az nekünk nem lehet hasznunkra; ellenben minél több efféle „ciklust” hitelesítünk a közreműködésünkkel, annál mélyebbre süllyedünk a közélet feneketlen, ördögi mocsarába.
Ezt a korrupt, velejéig romlott, megsemmisítésünkre törő rendszert semmiképpen se lehet "megreformálni", viszont leváltani, eltakarítani, fullajtáraitól megszabadulni sincs mód ezen az elaknásított, csapdákkal teleszórt ösvényen járva. Már több írásomban (lásd pl. a "Nesze semmi, fogd meg jól!" c. dolgozatomat) foglalkoztam a választások buktatóival, ezért itt most nem térek ki a részletekre. Legyen elég annyi, hogy demokratikus keretek közt nem szüntethető meg egy totális, embertelen és istentelen zsarnokság. Másképpen szólva: a szavazófülkékben továbbra sem robbanhat ki népfölkelés (ha úgy tetszik, forradalom), a rendszerváltás pedig hamis illúzió, mert kizárólag az avult, rothadó rezsim megdöntése árán építhető fel egy új, működőképes társadalmi-gazdasági rend! Persze a választások általános bojkottja viszonylagos megoldást jelenthetne, ha a lakosság legalább 80 %-a nem járulna az urnákhoz (ezzel azonnal, vér nélkül megbukna az egész közutálatnak örvendő democsokrácia!), viszont a kőkemény propagandával csak egy rendkívül öntudatos, harcos nemzet tudna szembeszállni, s mivel mi nem ilyenek vagyunk, ezért a távolmaradás szorgalmazása sem hozhat kielégítő eredményt. (Legföljebb a saját hiúságunkat legyezgethetjük ezzel – s így becsületünket, önbecsülésünket valamelyest megerősíthetjük – ám a nemzet ügyén sajnos jottányit sem mozdíthatunk előbbre.)
Összegezve azt mondhatnám, hogy diagnózisom erősen hasonlít 1956-ra. Legalább oly mértékben fönnáll a forradalmi helyzet, mint akkor, azonban a sikeres megvalósításhoz sajnos hiányzik az össznépi akarat, a forradalmi hit és elszántság. Egy oktalan vérfürdőbe ezért nem szabad belesodródnunk, hiszen azzal semmit sem nyerhetünk, ha legjobbjainkat brutálisan lemészárolják.
2.) Az induló pártok vizsgálata
A multináci háttérhatalom számára tulajdonképpen mindegy, hogy mely figurák (dróton rángatható bábok) és pártjaik kormányoznak egy országot, ha egyébként az ő terveiket hajtják végre a saját látszatígéreteik, ill. a népi felhatalmazásból fakadó kötelezettségeik helyett. (Lásd még erre az egyik Rothschild báró véleményét: "Ha az én kezemben vannak egy ország pénzügyei, számomra lényegtelen, hogy kik és milyen pártok uralkodnak.") Persze nyilván szívesebben támogatnak olyan címeres gazembereket és pártjaikat, mint az MSZP, az SZDSZ, a kiherélt MDF, a régi-új LMP (amelyekben feltétel nélkül megbízhatnak), mint olyanokat, amelyek némileg több "odafigyelést" igényelnek, pl. a Fidesz, kiváltképpen pedig a Jobbik (amikben azért valamelyest föllelhető a renitens nemzeti szellem). Tehát ennek megfelelően bele is maszatolnak a választási eredményekbe (eddig még mindig!), de megkerülhetetlen szabályrendszerük elfogadtatásával eleve kizárható az, hogy valódi globalizmus-ellenes, nemzeti erő futhasson révbe. Számukra az a legfontosabb, hogy ne legyenek komolyabb lázongások, a fosztogatás és a tőkekivitel zavartalanul folyhasson, éppúgy, mint a szisztematikus népirtás, valamint a kiszemelt "telephely" fokozatos megszállása. Ha ezek rendre megvalósulnak, akkor mit bánják ők, hogy ki markol többet a felkínált koncból, s kikért lelkesednek, avagy kiket gyűlölnek jobban az agymosott "bennszülöttek". Ezért szimpátiámtól függetlenül le kell szögeznem, hogy azok a pártok, melyek elfogadják a vonatkozó iránymutatásokat és zokszó nélkül elindulnak a választásokon, többé-kevésbé maguk is részesei ennek a nemzetellenes, létünket romboló katyvasznak; akár tudnak erről, akár nem, s akár örömmel dagonyáznak a miazmás, dögvészes iszapban, akár lelkiismeretük utolsó morzsáit mozgósítva ki szeretnének törni onnan.
A pártrendszer s a demokratúra úgy rossz, ahogy van, távolról sem szolgálja nemzetünk érdekeit, s persze az is megállapítható, hogy az egész világon – ideiglenes fönnállása ellenére – lényegében megbukott, noha tényleges likvidálására még nem érett meg az idő, hiszen ez egyben a létező világkorszak, világrend (New Age) elhantolását is jelentené. A föntiek ismeretében (tőlük nem elvonatkoztatva) tekintsük át konkrétabban az egyes pártokat, eredményeik sorrendjében. (Érzem, hogy ezt inkább az "események" előtt kellett volna megejteni, nem pedig eső után köpönyegként, de jobb későn, mint soha.)
A Fidesz–KDNP belső koalíció (egyedül a kereszténydemokraták a kutyát sem érdekelnék!) toronymagas esélyes volt, noha ezt nem maguknak köszönhetik, hiszen erre a 8 éves langyos ellenzékiséggel semmiképpen se szolgáltak rá; viszont a liberálkomcsik alulmúlhatatlan, bűnös és gyalázatos országlása miatti elkeseredett közhangulatban megnövekedett a rokonszenv irántuk. Sokan emlékeznek még Orbán Viktorék – a többihez képest – tűrhető kormányzására, s ahogy a fáma mondja, vakok közt a félszemű is lehet király. Hogy ez a 4 év mennyire volt hatékony és nemzeti irányultságú, azt is értékeltem már egy korábbi elemzésemben (lásd "Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében"), ezért most nem bocsátkoznék ismétlésekbe. Az utóbbi 8 év alatt annyit romlott az ország helyzete és a magyarság állapota, hogy aligha tudják lekopírozni, pláne überelni egykori önmagukat, sőt szembesülve a rideg valósággal, borítékolhatjuk idő előtti bukásukat is.
A Fidesz más pártok bekebelezésével, kizárólagos "jobboldaliságával" és "kereszténységével" túl kövérre hízott, arctalanná vált, s rettentő ballasztjainak cipelésével, belső ellentéteinek drasztikus elfojtásával, ugyanakkor napi megalkuvásaival, állandó megfelelési kényszereivel képtelen a hatékony nemzetvédelemre. Ezen még az sem változtat sokat, hogy egyelőre Orbán a legelfogadottabb, legtehetségesebb politikus, mert a nála különb, igazi államférfiak – ilyen mostoha viszonyok közt – még be sem mutatkozhattak. A Fidesz olyannyira elzsidósodott, s tele van egykori cucilistákkal, okádék neoliberálisokkal és egyéb sötét lovakkal, hogy nem várható tőle komolyabb áttörés. Külkapcsolataikban is az USA, Izrael (a szadista Likud a testvérpártjuk!) s az EU áll a középpontban, ahelyett, hogy nyitnának a Kelet, elsősorban a magyarok rokonnépei felé.
Fennállásuk óta olyanokhoz törleszkednek, akik nyilvánvaló ellenségeink, s mint a félig vak bányaló, észre sem veszik, hogy fönnmaradásunk érdekében másfelé is illene tájékozódni. Most a háttérmaffia zöld utat biztosított nekik, miután kellő garanciákat adtak arra, hogy nem térnek le az előírt csapásról, folytatják a megszorításokat, a kamatok fizetését, s továbbra is elkötelezetten képviselik a globális törekvéseket, ill. segítik a zsidó és egyéb söpredék betelepítését; vagyis a saját bajaink, betegségeink hatékony gyógyítására már nem marad energiájuk, sem lehetőségük. Ezzel viszont csak a haláltusánkat, végső agonizációnkat hosszabbíthatják meg, mert néhány látszatintézkedéssel, "hangulatjavító mézesmadzag" kifeszítésével vajmi keveset segíthetnek rajtunk. Programjuk csak az utolsó pillanatban készült el, kampányuk során bármiféle konkrét ígérettől óvakodtak, s még egy vitára sem mertek kiállni ellenfeleikkel szemben. Ez hát a Fidesz dióhéjban. Előre sajnálom azokat, akik bármi pozitívumot remélnek tőlük.
Az MSZP örökre eljátszotta a hitelét 8 éves ámokfutásával. Számomra az a felfoghatatlan, hogy egy ilyen rovott múltú, érzéketlen rablóbanda (lásd Horn, Medgyessy, Gyurcsány!) egyáltalán miképp juthatott az elmúlt 20 esztendőben háromszor is a kormányrúdhoz, ahelyett, hogy az akasztófákon himbálná őket a szél. Ilyen elvtelen, gyáva, önző és mohó hiénafalka még nem grasszált szerencsétlen hazánk testén. Semmi mással nem törődtek, mint saját zsebeik megtömésével, pozícióik bebetonozásával, s ugyanakkor persze az idegen utasítások szervilis végrehajtásával.
Annyira nyeregben érezték magukat, hogy azt képzelték, sátáni rémuralmuk megingathatatlan, mivel élvezték a külföldi tőkés oligarchák bizalmát, s ócska árulásukért mindenhonnan begyűjtötték a vállveregetéseket és a júdáspénzeket. Nemhogy hazafi, hanem egyetlen emberarcú lény sincs soraikban, mert ha akadna ilyen, már rég elmenekült volna tőlük. Szinte kivétel nélkül börtönben kéne megrohadniuk, annyi helyrehozhatatlan kárt okoztak nekünk, s annyi felmérhetetlen gaztettet követtek el a hátrányunkra. Félő azonban, hogy zömmel most is büntetlenül megússzák, vagy külföldre szöknek, hiszen a győztes Fidesz meghatározó vitézei maguk is vastagon sárosak különböző korrupciós ügyekben.
Most az MSZP néhány évre háttérbe vonul (akár 1990-ben), beéri egy kicsit soványabb zsákmánnyal, de árgus szemmel figyeli az új kormány minden intézkedését, hogy "elevenen megnyúzhassa" (lásd Szanyi Tibor böffenetét!), s alkalmasint diadalittasan visszatérjen a hatalomba, ahonnan valójában egy percre sem távozott. Mivel a komcsik nem hülyék (csupán jellemtelenek és erkölcstelenek), megérezték, hogy számukra most nem teremhet babér, ezért nem is nagyon kampányoltak, programot is csak tessék-lássék írtak, inkább a többieket mocskolták, legfőképpen pedig a "szélsőséges, fasisztoid és rasszista" veszélyre összpontosítottak, melyet a Jobbikban véltek megtestesülni. Épkézláb miniszterelnök-jelöltet se állítottak (az udvari bolondnak tán alkalmas Mesterházy Attila nem nevezhető annak), hiszen nyilván senki sem óhajtotta magát fölöslegesen lejáratni, akinek később még politikai ambíciói támadhatnak.
A Jobbik vitathatatlanul a legvonzóbb jelenség ebben a siralmas pártkínálatban. Az egyetlen olyan alulról feltörekvő erő, amely nem vett részt az ország tönkretételében és kirablásában, s eddigi működését nem szennyezik korrupciós ügyek. Ha másért nem, legalább ezért érdemes volt rájuk szavazni mindazoknak, akik magyarnak érzik még magukat, hiszen az összes többi párt nem ér egy hajítófát sem. A programjuk is a legátfogóbb, legnemzetibb volt, ráadásul elsőnek álltak ki vele a porondra, amikor a többiek még csak a tervezgetés szakaszában jártak. (Loptak is tőlük derekasan mások, elsősorban a Fidesznél köszönnek vissza egyes gondolataik.) De azért ebben is akadnak hiátusok, hadd ragadjak meg közülük néhányat. Köntörfalazás nélkül szólnak a cigánybűnözésről, de meg sem említik a sokkal félelmetesebb zsidóbűnözést (a politikusbűnözés, az elszámoltatás és a gazdasági bűnözés elleni fellépés vastagon szerepel a Jobbik programjában - a szerk.), nem beszélnek adósságmegtagadásról, csupán a törlesztési feltételek újratárgyalásáról, nem akarnak kilépni a NATO-ból s az EU-ból (ezek sincsenek kategorikusan kizárva - a szerk.), maximum rabbilincseinken és hátrányos megsarcolásunkon lazítanának, ill. elvetik a Lisszaboni Szerződést, ami már csak okozat, hiszen a szervezet lényegéből fakad, egyesíteni kívánják a szétdarabolt magyarságot, de kerülik a területi revízió fölvetését, csökkentett létszámú, kétkamarás parlamentet szorgalmaznak, anélkül, hogy világosan megfogalmaznák azok szerepét, feladatait, nem meggyőző az sem, miként próbálnák megteremteni a vidék élelmiszer-önellátását s a nemzeti bankrendszert, hogyan tartanák meg termőföldjeinket hazai kézben, amikor lényegében nem ellenzik a liberális piacgazdaságot s a virtuális pénzforgalmat (ezt egy megfelelő földtörvény hozásával meg lehet oldani - aszerk.), de a magyarsághoz való tartozást sem határozzák meg szentkoronai értelemben, stb. (Nem hallgathatok arról sem, hogy a Radikális változás c. programjuk lényegében a Pajzs Szövetség elnöke, Halász József, "Gondoskodó Magyarország" címmel írt – mindmáig a legkiválóbb, legátfogóbb – programjának leegyszerűsített, "fékezett habzású" változata, mely számos ponton az eredeti közvetlen átvétele.)
De más gondokról is szólnom kell még. A képviselőjelöltek névsorát böngészve bizony alig akad ismert személyiség, aki már bizonyította rátermettségét és elkötelezettségét a magyarság szolgálatában. Az egyes tárcák élére jelölt miniszterek közt egyedül Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd méltó a tisztségére (lehetne még azért találni néhány embert, ebben nem értünk egyet Siklósi Andrással - a szerk.). A párt kétségtelen húzóegyéniségei Vona Gábor elnök és Morvai Krisztina EU-s képviselő. Utóbbi liberális előélete, a zsidó "sztárriporterrel" kötött házassága miatt sajnos igen komoly kockázati tényező, legalábbis sallangmentes pálfordulása nehezen emészthető. Később súlyosan megbosszulhatja magát az is, hogy a Jobbik bárkit válogatás nélkül a tagjai közé fogad (ez távolról sem így van, a kb. tízezres taglétszámhoz képest elenyészően kevés etikai és fegyelmi vizsgálat és kizárás zajlott a pártnál - a szerk.) .
Volt kommunisták, zsidók, deviánsok is szép számmal találhatók soraiban, sőt nemegyszer ezek szorítják ki a leglelkesebb alapító tagokat ( ??? - a szerk.) . Kétségtelen, hogy a médiában igen sok sunyi rágalommal is illették a pártot és a Magyar Gárdát, de gyakran saját maguk adták fel a magas labdát (pl. a pornószínésznővel, a buzifesztiválon pózoló szóvivővel stb.). Szerintem haladéktalanul hozzá kellene látniuk egy általános tagrevízióhoz, s a beléptetési szabályok megszigorításához (ez már megtörtént, a taggá fogadás előtt 3-6 hónapot kell letölteni próbaidősként tavaly óta - a szerk.). Nem ártana az sem, ha kiépítenék értelmiségi holdudvarukat, de csak minőségi, nemzethű emberekből. Indokolatlan nagyképűség volt részükről a választások megnyerésével kecsegtetni híveiket, mikor erre semmi esélyük sem volt. Ha szerényen megelégednek az MSZP legyőzésével, ez valószínűleg sikerül is, s ma nem lenne annyi fölöslegesen csalódott, letargiába zuhant aktivista közöttük.
Pedig le kell szögeznem, hogy eredményük így sem megvetendő, hiszen az EU-s választáshoz képest tovább emelkedtek. Még valami. Az Állami Számvevőszék is jelezte, hogy a Jobbik még egyszer sem tett eleget a minden pártra kötelező évenkénti pénzügyi mérleg benyújtásának. Erről megfeledkezni, vagy csak többszöri felszólítás után, késedelmesen elkészíteni felér egy morális öngyilkossággal. Arra sem adtak kielégítő magyarázatot, hogy honnan származik a választási propagandára fordított több mint 100 millió forintos bevételük, mert tagdíjakból és kisvállalkozók adományaiból aligha.
Nos, aki másokkal szemben magasra teszi a mércét, az igyekezzen maga is megfelelni a feltételeknek. Amiket felsoroltam, kiküszöbölhető hibák, mulasztások, ha tisztességgel a végükre járnak, csak ne kövessék őket újabbak, mert a lejtőn nehéz a megállás. Számomra egyik legvisszataszítóbb jelenség a személyi kultusz, mint pl. a Fideszben a Viktor Viktorozás. Ennek jeleit már a Jobbikban is tapasztalom, őszintén remélem, hogy csírájában elfojtják. A Jobbik még túl keveset tett le eddig a nemzet asztalára ahhoz, hogy bármelyik vezetője megérdemelné a hozsannázást! Mindent mérlegelve: hosszú távon egyedül a Jobbiktól várhatunk egy elemi erejű, felszabadító áttörést, ha okosan, céltudatosan, becsületesen és bátran vívja meg a rá váró kemény csatákat. Ne felejtsék egy pillanatig se, hogyha ők is elkurvulnak, behódolnak a csábításoknak és fenyegetéseknek, akkor általuk a magyarság jobbik része talán a legutolsó kapaszkodóját, mentsvárát veszíti el!
Az LMP (Lehet Más a Politika) maga a reinkarnálódott SZDSZ. Szóra sem érdemes héberekből és gátlástalan bérenceikből verődött össze. A végleg amortizálódott, s a rostán kihullott elődök követői egy hirtelen ötlettel alapították olyan másodvonalbeli karrieristákból, akik még kevésbé kompromittálódtak. Azt próbálják beadni az agyatlan szavazóbarmoknak, hogy létezik "liberális megújulás", s éppen ezek a kígyótojásból előbújt viperák fogják megváltoztatni azt a politikai fertőt, amit az ő fajtájuk sózott a nyakunkba. Lehet Mindenki Patkány, de mi azért szeretnénk emberek és magyarok maradni, még akkor is, amikor őkelmék már rég a pöcegödörben aszalódnak. Egy semmiből előbukkanó, különös pedigréjű párt váratlan sikerének főként két oka lehet. Az egyik – a kézenfekvőbb – a korlátlan anyagi és médiatámogatás, valamint a tudatos választási manipuláció. (Esetleg éppen a Jobbiktól csaltak el néhány százalékot a javukra!) A másik pedig az – s ez a veszélyesebb! –, hogy már oly sok talmudista betelepülő rontja a levegőt nálunk, akikből könnyen mozgósítható a kellő számú "választópolgár", kiváltképp Judapesten. E dilemma eldöntését az olvasókra bízom (álláspontunk szerint el kell ismerni, profi módon csapott le az LMP a választópolgárok néhány százalékát kitevő, a megsemmisült SZDSZ és MDF korábbi híveiből, a politikailag öntudatlan és más egyéb, gyökértelen, vagy liberális elemekre, valamint a párt neve is olyan értelemben telitalálat - Lehet Más a Politika -, hogy a nevéből ítélve egyesek ezt el is hitték - a szerk.). Egy azonban biztos: önerőből, külső sameszek beavatkozása nélkül meg se közelíthették volna a bejutási küszöböt, annál is inkább, mert 100-nál kevesebb egyéni jelöltet tudtak csak állítani, vagyis szavazni sem lehetett akárhol rájuk. Tehát ne örüljünk, mert az új törvényhozásban is megmarad a zsidó folytonosság (ráadásul a többi pártba is jócskán befurakodtak már a hitsorsosaik!), akik egyelőre még nem kötődnek sehova, de kisvártatva kereshetnek maguknak egy kutya-szerű gazdatestet, amit farokként csóválhatnak. (nem véletlen, hogy különböző zsidó forrásokból igen nagy pénzekkel támogatták ezt a szörnyalakulatot - a szerk.)
Az MDF (+SZDSZ) páros azért indult együtt a hervadó tulipán "cégjelzése" alatt, mert mindkettő érezte, hogy egyedül biztosan kihullna a szűrőn. (Lásd még a roppant találó fenti 2. számú mottót!) Szerencsénkre "különös házasságuk" sem hozott elég voksot, így mindkét "rendszerváltó pártot" együtt temethetjük. Gyászolni azért nem fogjuk egyiket sem, annál inkább vigadunk a halotti tor helyett. Az istenért, nehogy valamiképpen föltámadjanak, s bánatunkra kísértetként ismét megjelenjenek! Az egész bagázsnak egy konzervatívan vérfagyasztó börtönben, avagy egy liberálisan rémes munkatáborban (pl. Recsk, Kistarcsa, Gulág) a helye!
A CM (Civil Mozgalom) úgy startolt, hogy Seres Mária abszolút kívülállóként rengeteg aláírást összegyűjtött (segítőivel együtt) egy népszavazás végett, melyben a parlamenti képviselők bizonylatokkal, számlákkal alá nem támasztott (tehát fiktív) milliós költségtérítéseiről dönthettünk volna. Bosszantó volt, hogy ezt a jogos népi kezdeményezést a "honatyák" kapásból lesöpörték, megint fényesen igazolva, hogy a demokráciában minden balek egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek. Nos, ebből a kezdeményezésből nőtt ki a pártok közös megvetésére alapozó mozgalom, mely aztán egy huszárvágással maga is párttá alakult. Ezzel el is lőtte a puskaporát, mert odalett az erkölcsi fölénye. Az emberek ritkán díjazzák azokat, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Egyébként se lehet jelentős a csoportosulás, hiszen még egy programot sem tudtak kiizzadni. Viszont legalább nem ellenszenvesek, de a szürke háttérből nem sikerült kidomborodniuk, mert ehhez azért egy értékelhetetlen kívánsághalmaznál több kell.
Az indultak még kategóriába sorolható kisebb pártokat ne bolygassuk, hiszen eredményük alig mérhető, még a tized százalékot sem érik el, zömmel még a kopogtató cédulákat sem bírták összeszedni.
3.) Az első forduló
Az elmúlt 8 évben az MSZP-SZDSZ (MSZDSZP?) közös kormánya úgy letarolta, tönkretette az országot, hogy ennek érzékeltetésére valószínűleg nincs megfelelő szó vagy fogalom a magyar szótárban. (Mit sem enyhített balsorsunkon, hogy a "célegyenesbe fordulva" az SZDSZ kiugrott a buliból, leginkább azért, hogy a teljes felelősséget a boldogtalan gazdaállatra háríthassa, amely nagyságrendekkel erősebb felhatalmazása dacára végig az ő programját hajtotta végre. Ez az angolos távozás a koalícióból az SZDSZ-hez méltóan aljas lépés volt, de a sokadik megtévesztő manőverük ezúttal végre kudarcba fulladt, s már az EU-s választáson elvéreztek, most pedig meg se próbáltak önállóan megméretkezni, csupán az MDF-fel szimbiózisban.)
Meglepően visszafogott volt az egész kampány, holott a helyzet éleződéséből inkább egy harsány, "vérre menő" hadjáratra következtethettünk. De mindenütt néma csend és hullaszag terjengett. Egyedül a Jobbik stábja viselkedett az alkalomhoz illően, amennyiben szónokai 3 hónapon át fáradhatatlanul járták az országot, eljutva így akár többször is a népesebb településekre, s rendszerint teltházak előtt szerepeltek. Ebben még a Fidesz is alulmaradt velük szemben, a többiek pedig a nyomukba se léphettek. Sajnos azonban nem kampányt és közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást. Úgy látom, még a szokásos rágalmazások, mocskolódások is elmaradtak, kivéve a Jobbik közös gyalázását. Egyedül a választói névsor törvénytelen fideszes összegyűjtése s a pártszimpátiák nyilvántartásba vétele (lásd Kubatov Gábor pártigazgató kiszivárogtatott "elszólását"!) okozott egy kis borzongást MSZP-s körökben, persze túl harsányan nem kiabálhattak, hiszen maguk is elkövették ugyanezt, sőt ennél nagyobb disznóságokat is. Visszaélések s ezekből fakadó reklamációk jobbára csak az ajánlószelvények gyűjtésével kapcsolatosan adódtak, melyek megszerzése bizony nem könnyű feladat, különösen a kisebb pártoknak okoz gondot, ezért tarthatatlan volta miatt mielőbb el kellene törölni.
Kampánycsend-sértésekről sem érkeztek ezúttal jelentések, sőt maga a szavazás is rendben zajlott. Ami sokakat földühített, az az OVB (Országos Választási Bizottság) és az OVI (Orsz. Választási Iroda) szerencsétlenkedése volt, melynek nyomán 3 órával meghosszabbították a kampánycsendet, azaz addig leállították a részeredmények közzétételét. Persze elképzelhető az is, hogy ez egy előre kitervelt színjáték volt, mellyel pont a számítógépes csalások "zavartalanságát" fedezték. Ezeknek a született hazugoknak már akkor sem hihetünk, ha egyszer véletlenül igazat mondanak.
Normális esetben egy ilyen választás sorsdöntő jelentőségű lehetne, tehát igen komoly a tétje, mert közállapotaink minden szegmense gyökeres változásokért kiált. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy igen kevesen ismertük csak föl, mennyire közömbös a nemzet szempontjából, hogy melyik párt mekkorát szelhet az "ünnepi tortából". Ez csak számukra fontos, de a mi nyomorúságunk mákszemnyit se könnyebbedhet tőle. Így aztán maradtak a szokásos kérdések: lesznek-e kiesők az eddigi garnitúrából, sikerül-e bekerülni új erőknek, s vajon a Fidesz mennyit ver "kétpárti riválisára", az MSZP-re, meg efféle unalmas talányok. Nos, a korábban 3 cikluson át kitartó duális pártrendszer ezúttal összeomlott (hurrá, mégsem leszünk Amerika!), s termett helyette egy óriáspárt (a Fidesz utcahosszal győzött), két középpárt (az MSZP és a Jobbik), valamint egy, a küszöböt jóval túllépő kispárt (LMP). Ha a Fidesszel elválaszthatatlanul összeforrt KDNP-t is külön számoljuk (alighanem saját frakciót is alakítanak majd), akkor pedig 5 párt koptathatja ezután a puha ülőkéket.
Lássuk a száraz statisztikát. A részvételi arány a korábbiakhoz képest átlagos volt, országosan a jogosultak 64.3 %-a jelent meg. A Fidesz–KDNP 52.8 %-ot (2.7 millió szavazat), az MSZP 19.3 %-ot (975 ezer érdemtelen voks), a Jobbik 16.7 %-ot (844 ezer hazafi), az LMP 7.4 %-ot (375 ezer beetetett), az MDF 2.7 %-ot (134 ezer önsorsrontó) ért el (s ezzel kiesett!), a többi párt pedig 1 % alatt maradt. A területi listák alapján a Fidesz 87 (+ 119 egyéni, azaz összesen 206), az MSZP 28, a Jobbik 26, az LMP 5 mandátumot könyvelhetett el. Alig 57 körzet maradt csak, ahol a jelöltek egyike sem érte el az 50 % + 1 fős többséget, s ezek közül is 2 kivételével a fideszes fordult elsőnek. Az MSZP 2 helyen állt az élen, többnyire a második helyre szorult, míg néhány keleti régióban a Jobbik is megelőzte, amely leginkább bronzérmes helyezéseket szerzett, de néhány fővárosi kerületben az LMP mögé került.
4.) A második menet
Az első fordulóban tulajdonképpen minden lényeges dolog eldőlt, így az is, hogy a Fidesz egyedül is kormányképes, tehát nincs koalíciós kényszerben. A második félidőre csupán egyetlen fontos kérdés megválaszolása maradt: vajon sikerül-e a Fidesznek megszereznie az eddig példátlan 2/3-os többséget, ami elvileg kizárólagos és korlátlan hatalomhoz juttatja. A jelekből ítélve ennek igen komoly esélye volt, ami végül be is következett, s csak valami fatális baklövéssel lehetett volna elpuskázni. Ezért még az első fordulónál is óvatosabban, visszafogottabban kampányoltak, hiszen aki nem csinál semmit, az nagyot nem is hibázhat. Mivel a magyar választási szisztéma az arányosság elvén alapul, ezért a százalékarányok a győztes(ek)nél tovább növekednek, míg a kevésbé sikereseknél inkább csökkennek. Nézzük tehát ennek fényében a végeredményt.
A 386 országgyűlési bársonyszékből összesen a Fidesz-KDNP-é lett 263 (68.1 %), míg az MSZP-nek 59 (15.3 %), a Jobbiknak 47 (12.2 %), az LMP-nek 16 (4.1 %) jutott, s befutott egy független is (Molnár Oszkár – 0.3 %, a Jobbik támogatásával, korábbi jelölje visszaléptetésével). A második felvonásban még elnyerhető 57 egyéni helyből 54-et kapott a Fidesz-KDNP, 2-t az MSZP és 1-et a pártonkívüli (korábban fideszes) induló, míg a Jobbiknak és az LMP-nek nincs egyéni képviselője. (S itt álljunk meg egy pillanatra. Néhányan igen eltökélten kardoskodnak amellett, hogy töröljék el a pártlistákat, s csak egyéni megmérettetés árán lehessen a T. Házba jutni. Ha így lenne, akkor pl. a Jobbik be sem kerülhetett volna. Szerintem ez a javaslat csak akkor elfogadható, ha megszűnnének a pártok, mert amíg ebben a rendszerben működik minden, addig szükség van a listákra is, noha finomítani, változtatni most sem lenne haszontalan, főként az átláthatóság érdekében.) Az országos listáról (a töredékszavazatok alapján) a Fideszé 3, az MSZP-é 29, a Jobbiké 21, az LMP-é 11 mandátum. A részvételi arány most lényegesen alacsonyabb volt, mint az első fordulóban; országos átlagban 46.6 %. A Fidesznek legalább 258 mandátum kellett a 2/3-os többséghez, a 263 ennek bőven felette van. Megállapíthatjuk, hogy noha a többi párt közös érdeke volt a 2/3-os túlnyerés megakadályozása, ez mégsem sikerülhetett, mivel politikai alapállásuk kizárt minden együttműködést, visszaléptetést egymás javára. Egyedül az MSZP tette ezt meg egyoldalúan 4 budapesti kerületben az LMP megsegítésére (ráadásul úgy, hogy az első menetben az ő jelöltjeik szerepeltek jobban), de az átszavazásra a választók nem igazán mutattak hajlandóságot. Eredményt csupán a Jobbik edelényi visszalépése hozott, mert minimális különbséggel végül Molnár Oszkár nyert.
Tulajdonképpen minden résztvevő elégedett lehet a végeredménnyel, ezért valószínűtlen, hogy bárki is óvást nyújtana be. A Fidesz azért, mert páratlan sikert ért el, az MSZP azért, mert nem igazán büntették meg a választók, a Jobbik azért, mert ekkora ellenszélben is szépen teljesített, az LMP azért, mert a semmiből előbújva is magasan átvitte a lécet. A pártok tehát örülhetnek, de vajon lesz-e oka ugyanerre agyongyötört népünknek is?
5.) Mi várható a választások után?
A Fidesz nem kényszerül arra, hogy bárkivel szövetkezzen, tehát egyedül alakíthat kormányt. Elvileg bármit megtehet, akár új Alkotmányt, új választási törvényt is kreálhat, megkezdheti az elmúlt 65 év bűnöseinek felelősségre vonását és vagyonelkobzását, a korrekt ügynöklisták nyilvánosságra hozását, a titkosított panamák feltárását, az elkótyavetyélt javaink visszaállamosítását, szembeszállhat a multik s a bankok túlhatalmával, egy halom olyan intézkedést foganatosíthat, melyekkel a szegények és elesettek sorsán javíthat (pl. közmunkaprogram, adócsökkentés, a családok támogatása, a kilakoltatások megakadályozása, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás visszaállítása, a magyarság szaporodásának elősegítése), visszaadhatja elszakított testvéreinknek a magyar állampolgárságot, megtisztíthatja a sajtót a nemzetromboló zsiványoktól, emberi légkört teremthet az egész országban, s véderőt gyakorolhat a Kárpát-medencében stb. Természetesen a kedve szerint kormányozhat, ill. irányíthatja az országgyűlést, s rajta tarthatja a kezét az összes stratégiai ágazaton. Azonban a nagy győzelem alázatra is int, mert a hatalommal való hitvány visszaélés még sosem vezetett jóra.
Persze mindennek az ellenkezőjét is megvalósíthatja. Tovább sanyargathat, pusztíthat bennünket, kiszolgálhatja gyarmatosítóink alantas céljait, folytathatja a zsidók betelepítését, szemet hunyhat a cigánybandák garázdálkodása fölött, elfordulhat idegen uralom alatt vergődő honfitársainktól, végleg eljátszhatja a jövőnket és megmaradásunk, feltámadásunk esélyeit, pokollá teheti amúgy sem rózsás életünket stb. Most még szabadon eldöntheti, melyik úton akar járni. Sokan bíznak benne feltétlenül – én nem tartozom közéjük –, joggal várják, hogy kiemeljen bennünket a szakadékból, a mesterségesen gerjesztett válságból. De a "fiatal demokraták" nem számíthatnak további türelemre, azonnali eredményeket kell produkálniuk, mert különben oly hamar elolvad népszerűségük, mint a tavalyi hó. A lehetőség adott, kérdés, hogy mire használják. Egy biztos, még a legjobb szándékkal sem oldhatják meg könnyen súlyos gondjainkat, hiszen a most távozó balliberális maffia mindenütt elhelyezte a maga időzített bombáit, s kéjes kárörömmel lesi, hogy mikor robbannak.
Mit tehet a Jobbik ebben az ellenzéki szerepben? Saját programját nyilván nem valósíthatja meg, de következetesen és bátran sarkantyúzhatja a Fideszt, ha megalkuvásokat, vargabetűket, szélhámosságokat tapasztal. Az ország dolgát előrevivő ügyekben akár együtt is működhet vele, saját arculatának föladása nélkül. Úgy gondolom, rövidesen megindul a Jobbik felé is egy beolvasztási, ellehetetlenítési törekvés, melynek kivédésében csak magára számíthat. Kezelnie kell híveinek fokozott elvárásait is a párttal szemben, akik hiába remélnek tőle csodákat, kormányon kívül ezeket nem lehet teljesíteni. Azonban egy percig sem szabad ellanyhulnia, vagy radikalizmusának csökkentésével beilleszkedni a „szalonképes” politikai formációk közé. A hanyatlás mindig ott kezdődik, ha egy jámbor magyar külső nyomásra elhatárolódik egy nála keményebb, harcosabb magyartól. A Jobbiknak további alapszervezetek megteremtésére, újabb és újabb szimpatizánsok integrálására van szüksége, s egyéb területeken is állandóan dolgoznia kell. Ne az ellenséget próbálja megnyerni, hanem a saját táborát erősítse meg, s adjon neki feladatokat, tűzzön eléje végrehajtható terveket. Váljon alkalmassá a nemzet vezetésére, mert hamarosan ennek is eljöhet az ideje!
Azzal zárom tanulmányomat, hogy óvva intek mindenkit attól, hogy bármelyik pártra rátegye az életét. A legjobb párt is csak eszköz lehet a magyarság újjászületése érdekében, de szerintem a pártok leginkább azért vannak, hogy küzdjenek azon hibák és bűnök ellen, amelyek nélkülük nem is léteznének. A nemzetnek pártok fölötti önszerveződésre, önrendelkezésre, összefogásra van szüksége, s ezt a nyugati típusú áldemokráciában sohasem érhetjük el. Ezért készüljünk föl a rendszer megdöntésére, s a Szent Korona eszmeiségére épülő szabad, független, virágzó Magyarország megalapozására!
(Megjegyzés: Elemzésemben nem engedtem sehol szabadon a fantáziámat, igyekeztem végig a tényekhez ragaszkodni, s az ezekből levonható következtetéseimmel is körültekintően bántam. Írásom néhány ponton mégis vitára ingerelhet egyeseket. Nincs ezzel semmi baj, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák, s úgy érzem, bárkivel szemben meg tudom védeni álláspontomat.)


Tiltakozás a sok évtizedes zsidó önkény(eskedés) ellen


Siklósi András által írt tiltakozás.
Valamennyi nemzeti érzésű, gerinces honfitársam nevében határozottan tiltakozom a zsidó „kárpótlás” összegének egész népünket terhelő további növelése ellen, ill. a „gyűlöletkeltéssel”, holokauszt-tagadással szembeni fellépés tervezett megszigorítása ellen, az alábbi cáfolhatatlan okok és indokok alapján:
1.) A magyar nép és Magyarország hatóságai soha nem üldözték a zsidókat, sem faji, sem vallási alapon, hanem az Eötvös-féle emancipációs (egyenjogúsítási) törvény elfogadása óta velünk mindenben egyenlő jogokat élveztek, sőt ezen felül kiváltságokban (pozitív diszkriminációban) részesültek.
A II. világháborúban Antonescu Romániája több mint 300 ezer ottani zsidót gyilkolt meg brutálisan; hasonlóan cselekedett a Tiso-féle fasiszta Szlovákia is; Lengyelországot, Ukrajnát, Franciaországot, Dániát, Ausztriát s a Benelux államokat pedig többé-kevésbé a hitlerista megszállók „zsidótlanították”. Ezzel szemben hazánk még az európai országokból ezerszámra hozzánk menekülő zsidókat is befogadta és megvédte, s az 1944-es „szövetséges” német bevonulásig maximális biztonságot, békességet nyújtott részükre. Utána is minden eszközzel akadályozta Németországba történő deportálásukat – úgy Horthy Miklós, mint a sárga földig becsmérelt Szálasi Ferenc.
Ennek eredményeként a teljes budapesti gettó, a védett házak és az összes fővárosban bujkáló zsidó megmenekült, de vidékről is csak korlátozottan történtek elhurcolások. Akiket pedig elvittek, azok jelentős része útközben megszökött, vagy Wallenberg és mások hamis útleveleivel szerzett menedéket, amelyet valamennyi kormányunk alatt tiszteletben tartottak. A koncentrációs munkatáborokból (nem megsemmisítő haláltáborok!) hazakerültek, vagy az oda soha nem deportáltak viszont tízezrével jelentkeztek, mint „túlélők”, s bosszúszomjukra jellemző, hogy „az utcákat magyar keresztény koponyákkal akarták kikövezni”. Ma is ezek és ezek utódai (akik jelentős része időközben Izraelbe, az USA-ba és egyéb helyekre költözött) követelőznek a leghangosabban.
[Legutóbb például azzal a képtelen ötlettel álltak elő, hogy Amerikában beperlik a MÁV-ot, amiért az tevékenyen segítette „sorstalan” társaik Auschwitzba szállítását. Talán mentek volna inkább gyalog? Vagy a parancs megtagadása miatt vállaltunk volna egy fegyveres összetűzést a németekkel, csupán miattuk? Ebbe még belegondolni is ostobaság, közönséges vicc, sőt egyenesen Auschwitz! Ennek kapcsán már olyan megjegyzések is elhangzottak – nem teljesen alaptalanul –, hogy akkor ők meg utólag fizessék ki a vonatjegyeket, elvégre ingyenes utaztatásukkal jelentős kár érte a Magyar Királyi Államvasutakat. Ami pedig az ún. „Aranyvonatot” illeti (melyen a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a zsidóktól elkobzott javakat vitték Nyugatra, hanem a magyarságtól összeszedett értékeket, sőt bizonyos múzeumi műkincseinket is!), azt leltár szerint átadtuk az amerikai győzteseknek, aminek zömét ők egyszerűen ellopták, azaz magukkal vitték hazájukba. Ennek tőlünk való követelése nevetséges; kártérítési igényükkel forduljanak inkább az USA kormányához.]
A magyar keresztény egyházak s a civil lakosok is mindvégig példamutató módon, komoly áldozatok árán bujtatták, mentették a rettegő zsidóságot. A sokat kárhoztatott, milliószor elítélt ún. „zsidótörvények” meghozatala és a munkaszolgálat bevezetése is az ő érdekükben, a német nyomás ellensúlyozására történt; továbbá tudni kell azt is, hogy Magyarország éppen az angolszász zsidóság könyörgésére nem ugrott ki idejében a vesztes, számunkra a kezdetétől szörnyű vérhullást okozó, bolsevizmus elleni háborúból (ezért viseljük máig a homlokunkra égetett „utolsó csatlós” szégyenbélyegét!), nehogy ezzel provokálja a nácikat, akik cserbenhagyásukat nyilván elsősorban a zsidókon torolták volna meg.
Mindent összevetve: okos politikánknak, humánus és lovagias viselkedésünknek köszönhető, hogy a jelentős számú hazai zsidóság néhány tízezer fős fogyatkozással (szemben a 600 ezres nemtelen hazugsággal!) vészelhette át a senkit sem kímélő vérzivatart. Éppen ezért eléggé ki nem fejezhető, örök hálával tartozik népünknek, s bármiféle kárpótlási követelése eleve komolytalan és méltánytalan. A tények iménti kifejtését igazságérzetünk követeli meg, melynek legfőbb célja nemzetünk becsületének megtisztítása a rádobált sár és a ráhulló rágalomeső szennyétől, valamint az alaptalan legendák, mítoszok és az oktalanul gerjesztett bűntudat eloszlatása.
2.) Viszont mit szólhatunk mi magyarok az 1919-es zsidó tatárjáráshoz, Kun Béla, Szamuely, Korvin Ottó és a „Lenin-fiúk” barbár gyilkosságaihoz, s a lényegében nekik tulajdonítható trianoni országcsonkításhoz? Vagy miként vélekedjünk az 1945-ben fél Európát legázoló vörös horda fegyverein nyugvó 45 éves cionbolsevizmusról; a Rákosi, Farkas, Gerő, Péter Gábor, Révai, Lukács-féle moszkovita ávósvilágról; 1956-os szabadságharcunk kegyetlen eltiprásáról és Kádár-i megtorlásáról; a szovjet hadifogságban, a szibériai Gulágon, az itthoni haláltáborokban s börtönökben sínylődő sok százezer ártatlan honfitársunk pokoljárásáról; a gulyáskommunizmus Aczéllal, Majorral fémjelzett kulturális népirtásáról; anyagi javaink Fekete János vezette fondorlatos kisíbolásáról; a Hirschler-Czeizel-banda által a „nők védelmében” elkövetett 7 millió abortuszról stb.?
S hogyan tűrhetjük el (az utóbbi 20 évben) a valódi, tisztességes rendszerváltás végrehajtása helyett a petők, hornok, gadók, surányik, gönczök, bauerek, eörsik, hackok, princzek, tocsikok, demszkyk, szekeresek, gyurcsányok, bajnaik, hillerek, lendvaik, deutschok, hellerek, zoltaik, feldmájerek, keletik, csintalanok, kósánék, hujberek, békesik, kapolyik, suchmannok, draskovicsok, gergényik, bokrosok, ungárok, vásárhelyik, zwackok, pokornik, rogánok, kupák, dávidok, donáthok, paskaik, várszegik, tasnádik, popperek, kendék, jancsók, kernek, jordánok, alföldik, spírók, balók, bánók, jusztok, fialák, bolgárok, mészárosok, havasok, verebesek, farkasházyk, gesztik, gálvölgyik, sassok, sólyomok, berkovitzok, landeszmannok, konrádok, baruchok, fejtők, sorosok, lantosok és hitsorsosaik által ránk erőszakolt álliberális democsokráciát; a mételyező ízlés- és sajtóterrort, a globalizmus rettenetes kártevéseit, az elvtársúri jólét féktelen tobzódását; a nemzet zömének aljas kifosztását, rabszolgasorba süllyesztését; gazdaságunk, oktatásunk, egészségügyünk, létbiztonságunk, hagyományaink, erkölcsünk, szakrális szellemiségünk tönkretételét; az ország kiárusítását és idegen gyarmatosítását? Ezekért a rombolásokért a valódi bűnösöknek felelniük kell! Ezekért a veszteségekért a zsidóság igen jelentős kártérítéssel tartozik a magyar népnek! És a máris késedelmes számlát egyszer be fogjuk nyújtani!
3.) A mérhetetlen sok megpróbáltatásért, üldöztetésért a magyarság eddig még semmiféle elfogadható kárpótlást nem kapott, csupán nevetséges alamizsnát. A korábban törvénytelenül eltulajdonított („államosított”) földjeit, ingó és ingatlan vagyonát sem nyerte vissza. Hogyan gondolhatja bárki, hogy a többségi magyarság rovására, annak mintegy fölé helyezve, állam az államban módszerével, kizárólag egy törpe, de erőszakos kisebbséget kárpótoljunk vélt vagy valós szenvedései okán, csak úgy „bemondás” alapján? Azt a zsidóságot, mely már eddig is számtalan különjuttatásban részesült, és korábban is, most is szabad rablása terepének tekinti az országot?!
Nekik nem elég az egykor felajánlott fejenkénti 30000 Ft, nekik Dárius kincse is kevés lenne! Ha 10-szer annyit adnánk, a 100-szorosát követelnék, sose bírnánk kielégíteni őket. Ezért sem kaphatnak egyetlen lyukas fillért se, amit pedig eddig különböző hamis jogcímeken összeharácsoltak, azt mind visszaköveteljük, törvényes úton! Egyébként nálunk elvileg nem is léteznek zsidók, hiszen konkrét számbavételüket (akár faji-nemzetiségi, akár vallási alapon) különböző ürügyekkel mindmáig megakadályozták; önazonosságukat nem merik vállalni (kiváltságokat óhajtanak, kötelességteljesítés nélkül!), hanem „magyarnak” vallják magukat (pontosabban elrejtőznek a hátunk mögött!). Akkor pedig viseljék a mi sorsunkat, mindazokat a hátrányokat is, ami a magyarsággal végzetszerűen együtt jár.
Ki hallott még olyat, hogy egy láthatatlan árnyékhadoszlop rendszeres dézsmát szed, s többletjogokat biztosít magának a „bennszülöttek” semmibe vételével? Arról nem is szólva, micsoda otromba közönyösség és perverzitás bármit elvárni egy olyan néptől, amelyet adósságcsapdába, NATO-ba és EU-ba taszítottak, s amelyet a sírgödörben vergődve még aszályok, árvizek, kereskedelmi embargók, közvetett háborús veszteségek (pl. a délszláv etnikai konfliktusok miatt), nincstelen politikai menekültek, betelepülő lumpenek sáskarajai is sújtanak. Vajon hol vannak ilyenkor a „jó” zsidók, akik megfékeznék legmohóbb társaik kapzsiságát?!
4.) Nálunk nincs, nem is volt soha semmilyen faj(ta)gyűlölet. Itt csak idegenek által provokált magyargyűlölet van! Tótok, oláhok, rácok, ukránok, zsidók, cigányok irigykednek ránk, és egyként gyűlölnek bennünket az egész Kárpát-medencében. S a készülő törvénymódosítás szerint (melynek kidolgozását korábban Orbánék a Mazsihiszre bízták, tehát kecskére a káposztát!) még minket akarnak lecsukni, ha szülőföldünkön védekezni próbálunk. Azaz, mi legyünk tekintettel mindenféle „másság” és önérzetes jöttment „érzékenységére”, de bennünket akárki gond nélkül gyalázhat, ősi nemzeti és vallási jelképeinket büntetlenül gúnyolhatja, rongálhatja, s kabarétréfák céltáblájává alacsonyíthatja. Ám, ha fájdalmunkban felüvöltünk, s népünket tettekre serkentjük, akkor rögtön nacionalisták, revízionisták, rasszisták, szélsőségesek, antiszemiták, nyilasok, fasiszták és gyűlöletkeltők leszünk. Pedig csak szabad és boldog magyarként szeretnénk élni saját, Istentől rendelt hazánkban.
Mert micsoda ország az, ahol betiltják vagy föloszlatják a hazafias fiatalok békés megemlékezéseit nemzeti mártírjainkról és hőseinkről, szétverik a földeladás ellen tüntető parasztgazdákat, vagy a szavazatok újraszámolásáért demonstráló polgárokat; ugyanakkor elnézik a korrupciót, a maffiák garázdálkodását, háborítatlanul tűrik a homokosok, kábítószeresek s a különféle destruktív szekták közerkölcsromboló rendezvényeit, a „Demokjatikus Chajta” fölvonulásait; ahol megfojtják a hungarizmust, de táplálják a kozmopolitizmus, a cionizmus és judaizmus tombolását (hanuka-ünnepek, „tarka marha” kiállítások, zsidó fesztiválok, napi holokamu-megemlékezések stb.)?!
5.) Pár évvel ezelőtt New Yorkban a néhai Kahána rabbi fanatikus ortodox követői – a fennálló törvényekre fittyet hányva – kikiáltották az új Judea államát. A „vállalkozást” a Wall Street-i uzsorások s más magas tisztségeket bitorló zsidók is segítették, míg a rendőrség, a közhivatalok s a politikusok sülthalként hallgattak. Amerika – a „korlátlan lehetőségek” oázisa, a zsiványok paradicsoma – talán még ezt is elbírja. De a megcsonkított, betegen vegetáló Magyarország nem engedheti, hogy gyönyörű fővárosát Judapestnek „kereszteljék”, hogy a sajtót kizárólag „ojságok” uralják, hogy a Tiszántúlon és másutt kibucokat nyissanak, a Pilisben pedig soha nem volt „gázkamrás díszleteket” kreáljanak egy filmhez stb.; s végül a Kárpát-medencében az egyre rohamosabban (Izraelből, Ukrajnából, Oroszországból és máshonnan) beözönlő zsidók megalakítsák Nagy-Izraelt. Mert ez az őrült elképzelés régen létezik, hiába tagadják.
A mi feladatunk, hogy ezt meggátoljuk, s biztosítsuk, hogy Árpád apánk országa a magyarok földje maradjon! Ha lehet, a velünk élő idegen népességekkel együtt, ám ha nem, akkor nélkülük; mert akik törvényeink felett állónak tekintik magukat, azoknak semmi keresnivalójuk nincs itt. Egy biztos: ha a sok évtizedes talmudista bosszúhadjárat folytatódik ellenünk, nem mi leszünk azok, akik elvándorolnak innen. Mert ez a mi otthonunk, mi vagyunk a házigazdák, s a hívatlan, ármánykodó „vendégeknek” kívül tágasabb! Minket az összmagyarság által támogatott nemzeti kormány irányítson az országépítésben, ne pedig a hazaáruló MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége), illetve bármely hasonszőrű hazai vagy külföldi kaftánosok bűnszövetkezete!!
Egy találó és szellemes álláspont szerint: „Ezek a zsidók sose fogják ’megbocsátani’ nekünk, hogy nem irtottuk ki őket.” A lapokban s az elektronikus hírközlésben óvatosan elhintett, gyűlöletbeszéd elleni törvénytervezet sérti állampolgáraink emberi jogait (szólás- és véleményszabadság stb.), szemben áll az alkotmánnyal, hátrányos megkülönböztetésektől hemzseg, és egyértelműen magyarellenes. Ezért – a fenti pontokból is következően – nemzetvédő hazafiként teli torokból protestálok ellene, s tiltakozásomat mindaddig folytatom, ameddig szükséges, amíg érdemi eredményt nem hoz.
Javaslom megfontolásra, hogy (a fenti szöveggel) indítsunk el egy petíciót, melyet – kellő számú egyetértő és támogató aláírás (származzék akár magánszemélyektől, akár közösségektől) begyűjtése után – küldjünk el a magyarországi (p)ártoknak, az országgyűlésnek, a (k)ormánynak, a fontosabb hazai és külföldi zsidó szervezeteknek, valamint az ENSZ-nek, az EU-nak, a NATO-nak és egyéb számottevő nemzetközi fórumoknak. Hadd tudja meg a világ, hogy szerencsétlen, számkivetett fajtánknak milyen fenyegetésekkel kell szembenéznie, s mily alattomos, sátáni eszközökkel gátolják ma is önrendelkezését és fölemelkedését.
Szeged, 2010-02-13


Siklósi András: Megkerülhetetlen feladatunk a nemzetvédelem


1100 éve (a honvisszafoglalás óta) vívjuk élethalálharcunkat a Kárpát-medencében.
Mohácsig meglehetősen sok, azóta egyre gyérebb sikerrel. A hajdan legyőzhetetlennek tartott, mindenütt respektált, nagyhatalmú magyarságot lassan csodaváró, elbizonytalanodó és önmagából kiforduló páriává pofozták. Idegen saruk, bocskorok és csizmák taposták földünket, barbár nyilak, kardok, ágyúk és tankok ontották vérünket. De jöttek ide „békés” bevándorlók, messzi vidékekről elűzött menekültek is. Akiket mi válogatás és minden hátrányos nemzetiségi, faji, vallási megkülönböztetés nélkül befogadtunk, s akik akadálytalanul fejlődtek, növekedtek a mi rovásunkra. Akik csak otthont kerestek nálunk, de hazájuknak ritkán vallották ezt a tündöklő országot. Akik 1848-ban is föllázadtak ellenünk, 1918-20-ban pedig éhes fenevadként haraptak a testünkbe. Étvágyuk azóta is csillapíthatatlan: ha tehetnék, teljesen fölosztanának bennünket, de elszakított testvéreinket mindenképpen meg szeretnék semmisíteni. Tragikus, hogy a nyugati államok is inkább ellenünk vannak. A „keresztény” világnak tett jószolgálatainkat gyalázkodással, háborúkkal, hideg közönnyel viszonozták. Elképzeléseikbe sehogy sem illik egy erős Magyarország. Ezért most is a pusztulásunkra törőket támogatják, külső ellenségeinket és belső árulóinkat pártfogolják. Aligha sírnának, ha hazánk örökre eltűnne a térképről, s a magyarság totális fölégetése hamarosan befejeződne.
Ez a példátlan genocídium, ez a fizikai és kulturális népirtás az ezredfordulós „egységes” Európa s az egész globalizálódó világ legnagyobb szégyene. Trianon csak végromlásunk kezdete volt. Azóta határainkon kívül és belül gyilkolnak bennünket fegyverrel, gazdasági, politikai, szellemi és morális eszközökkel. Marxizmussal, internacionalizmussal, ateista álliberalizmussal és kozmopolitizmussal, adósságcsapdával, nyelvtörvénnyel, történelemhamisítással, prostituálódott sajtóval és oktatással, rasszistázással, nihilista szektákkal, kultúrszeméttel és abortusszal. Nem válogatnak különösebben: minden jó, amivel a vesztünket okozhatják. Egyedül vagyunk, ellenséges országok szűkebb és tágabb gyűrűjében. Rohamosan fogyunk, sorvadunk, mérgeződünk. Fél lábbal a sírban, a pokolban élünk. És még tudomást sem veszünk, vehetünk róla, mert esetleg mások „kifinomult érzékenységét” sértené. A mi érdekünk persze senkinek sem fontos. Sajnos a tönkretett, hentesbárddal földarabolt, reményt vesztett magyarság zömének is egyre kevésbé.
Kötelességünk tehát, hogy föltárjuk a kendőzetlen valóságot, és megállítsuk e szörnyű kór terjedését, amíg még nem késő, amíg még lehet. Vagy visszafordíthatatlanul az indiánok sorsára jutunk. Föl kell ráznunk a fásult, kómában fetrengő nemzetet! Meg kell lelnünk a kiutat ebből a kilátástalan helyzetből. Pártharcok helyett a szétforgácsolt magyarságot a döntő sorskérdésekben szilárdan összetartó, cselekvőképes, feddhetetlen hazafiakat kell keresnünk. Korszerű, vonzó programot kell adnunk, ki kell aknáznunk fölemelkedésünk esélyeit és lehetőségeit. Ki kell zárnunk a magyarság köréből mindazokat, akik bizonyíthatóan a nemzet leépítésén fáradoznak! Környezetünkkel szemben lehetőleg barátságos, de a magyarságnak határozottan elkötelezett politikát kell folytatnunk. A gazdaság, a pénz- és hitelrendszer s a szociális problémák rendbetétele igen lényeges, de sokkal előbbre való a puszta életünk megmentése, a magyar kultúrfölény s a nemzeti erkölcs megőrzése a mindent letaroló, mohó sáskarajok áradatában.
Közel 500 éves hódoltság után egy valóban szabad, emberi légkört kell teremtenünk. Vissza kell szereznünk önbecsülésünket, eltiport jogainkat az egész Kárpát-medencében. Ehhez viszont egy éber, fegyelmezett, egészséges és aktív magyarság szükséges; olyan hivatástudattal, bölcsességgel és hősiességgel megáldott vezérekkel az élen, amilyen Atilla király és Árpád nagyfejedelem volt. A magyar megújuláshoz, sérelmeink kiküszöböléséhez csak lángoló hittel s reménykedéssel, lebírhatatlan történelmi és nemzettudattal láthatunk hozzá.
Sok évezredes hagyományaink, elvitathatatlanul ősi eredetünk, a Vérszerződés s a dicsőséges államalapítás szellemétől fölvérteződve és megtisztulva, a Szent Korona védő-integráló hatalmában s Boldogasszony Anyánk segítő szeretetében bizakodva készüljünk föl a roppant energiát, halálos elszántságot, számtalan áldozatot követelő nemzetmentésre és országépítésre. Üres hőzöngés és jelszópuffogtatás helyett álljunk ki végre a harcok mezejére, ahol – a költővel szólva – „a legkülönb, aki bátor, s csak egy különb van, aki bátrabb”!
E szívből jövő gondolatokkal kívánok boldog(abb) új esztendőt minden tisztességes honfitársamnak, bárhol is éljen a nagyvilágban. Ürítsük poharunkat Magyarország föltámadására! Isten óvja minden lépésünket!


Magyarország (végleges?) megszállása és gyarmatosítása


A kérdés eldöntéséhez általában 4 szempontot kell figyelembe vennünk: azaz, hogy politikai, gazdasági-pénzügyi, szellemi-tudati (kulturális-vallási) és katonai szinten független, szabad-e a terület népessége, avagy mások akarata győzedelmeskedik-e az őslakók („bennszülöttek”) fölött.
Ha a 4 fundamentum bármelyikét idegenek bitorolják, akkor részleges, ha pedig egyidejűleg valamennyi téren ez érvényesül, akkor totális megszállásról beszélhetünk. Ennek előrebocsátásával végezzük el a vizsgálatot, Magyarországot illetően. Kibővítve azzal, hogy választ keresünk arra is, vajon ki(k)nek és miért áll(hat) érdekében egy békés, jóhiszemű nemzet leigázása, sőt végleges eltiprása, ill. gazdag földjeinek és javainak megszerzése. (Közben egy percig se feledkezzünk meg arról, hogy az internacionalista cion-bolsevizmus és a „kozmoliberális” judeo-kapitalizmus – újabb nevén globalizmus – lényegében egy tőről fakadt, s mindkettőt ugyanaz a tőkéscsoport finanszírozta és felügyelte a háttérből; a két „kibékíthetetlen” tábor közt pedig eljátszotta a „hidegháború” szemfényvesztő bűvész-trükkjeit.)
1945-47 közt egy irányított látszatdemokrácia működött a trianoni Csonkaországban. Voltak „szabad” választások, politikai intézmények (parlament, önkormányzatok stb.), s bizonyos engedélyezett pártok által alkotott többpártrendszer. A köznapi végrehajtás azonban rendszerint megfeneklett a tényleges hatalmat gyakorló szovjet „felszabadítók” szándékaival szemben. 1948-tól viszont egy éles „balra át” után a korábbi konszolidáltabb viszonyok helyébe egy nyílt politikai-katonai diktatúra lépett, mely egypártrendszerével, börtönvilágával, haláltáboraival és bitófáival teljesen legázolta a magyarság szabadságát, törekvéseit, alapvető emberi jogait. A párizsi gúnyhatárokon kívűlrekedt testvéreink lényegében hasonló sorsban vergődtek, azzal a körülménnyel tetézve, hogy nemzeti(ségi) hovatartozásuk miatt még külön is üldözték őket. Az 1970-es, 80-as években a vad bolsevista terrort követte egy szelídebb formátumú, de hasonlóan embertelen és elvetemült rendszer, a „legvidámabb barakk”. 1989-ben a bukott pártállamot ismét egy többpártrendszer váltotta fel. Innentől kezdve, az 1990-es választásokon át, úgy 1992-ig beindult egy furcsa rendszerváltoztató (köpönyegfordító) folyamat, ami azonban hamarosan zátonyra futott és csírájában elhalt.
1992-től napjainkig egyre inkább körvonalazódott egy rendkívül aljas, körmönfont öszvérállapot, amit legtalálóbban demokratúrának nevezhetnénk, hibrid jellegére utalva. 2006-ot követően pedig akár lopakodó államterrorról is beszélhetünk! 1990 után valamennyi kormányunk (Antall, Boross, Horn, Orbán, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai kabinetje) és parlamenti pártunk – ha nem is egyforma mértékben – alapvető nemzeti érdekeinket és értékeinket föladva, az országrontó törekvéseket szervilisen kiszolgálva, bőven kivette részét abból a rombolásból, ami hazánkat immár a pokol fenekére juttatta. Régi elnyomóink diadalittas visszatérése után újra a félelem, a bizonytalanság, a jogtalanság, a félrevezetés uralkodik. A magyar népesség rohamosan fogy, állaga romlik, életkedve folytonosan csökken. Önsorsának irányítására semmilyen befolyása nincs, legjobb erői reménytelenül kiszorítva tengődnek; külső érdekcsoportok, maffiahálózatok és elvtelen helytartóik grasszálnak a nevében. Gőzerővel folyik az idegenek (cigányok, kínaiak és egyéb színesek, de elsősorban a szovjet utódállamokbeli és izraeli, sőt kanadai és amerikai zsidók) betelepítése, törvénytelen „honfoglalása”, etnikai-faji összetételünk tudatos megváltoztatása. Magyarország tehát politikai értelemben megszállt ország, ahol nem csupán gyarmatosítják népünket, hanem tervszerűen ki is akarják irtani, hogy egy más arcú, új birodalmat alapíthassanak a Kárpát-medencében.
Bizony, nincs félreértés. Nekik nem elég a Trianonban, majd Párizsban meghagyott ország-csonk, hanem az egész területre fáj a foguk, annak összes természeti és szakrális kincsével egyetemben. Hiszen az elbutított, birkatürelmű magyar többséggel szemben ők világosan látják, hogy a Kárpát-medence minden téren egy és oszthatatlan, s részeiben életképtelen, a maga tökéletességében azonban teljes önellátásra képes Paradicsom, az „Ígéret Földje”. Nagy ravaszul ezért még nem bántják az utódállamok primitív rablóbandáit, hadd örüljenek a koncnak, s hadd irtsák ki az őshonos magyarokat, ám ha elvégezték dicstelen feladatukat, velük is leszámolnak, s aztán könyörtelenül végrehajtják a régóta esedékes revíziót. Ezért kell nekünk évtizedek óta kussolni, és minden sérelmet, szenvedést alázatosan tűrni, nehogy „oktalan hőbörgésünkkel” beleköpjünk a mohó kombinátorok levesébe. Egy dologban mégis elszámították magukat a Sátán „hollókosztosai”. Ezt a Kánaánt (szemben az ő sivatagos, terméketlen pusztaságukkal) maga a Teremtő adta nekünk (valódi választott népének!), ezért sohasem hagyja, hogy sehonnai, barbár bitangok elorozzák tőlünk! Eddig még valamennyi támadónknak beletört a bicskája, mi pedig túléltük minden rohadék hóhérunkat, s nem lesz ez másképp ezután sem! Jobban járnának tehát, ha máris eltakarodnának, amíg még nem késő, mert rövidesen csúfos véget érnek!
1945-től 89-ig gazdasági tevékenységünket, pénzügyi viszonyainkat teljes mértékben a ruszki tezsvírek ellenőrizték. A nemzet szorgos termelő munkájának hasznát, gyümölcseit fölfalta a csillapíthatatlan étvágyú, behemót vörös medve. Gazdasági segítségnyújtás címén hazánkat többszörösen megnyúzták és kicsontozták, javainkat, értékeinket ellenszolgáltatás nélkül eltulajdonították, vagy nevetségesen csekély fizetséget nyújtottak értük. A magántulajdont eltörölték, mindent államosítottak, a korábban kiosztott földeket kolhozosították. A gyárak, üzemek, mezőgazdasági szövetkezetek, bankok élére szakmailag dilettáns, alulképzett, ellenben „megbízható”, törzskönyvezett eftársakat állítottak, akik készséggel végrehajtották valamennyi utasításukat, mellyel elképesztő károkat okoztak országunknak. A viszonylag enyhébb gulyáskommunizmus alatt megkezdődött a nyugati hitelek fölvétele. Csakhogy ezek sem a hazai beruházásokat, technológiai korszerűsítéseket, fejlesztéseket és piacbővítéseket, azaz életszínvonalunk emelését segítették, hanem nyomtalanul eltűntek a Szovjetunióban, ill. a „magyar” funkcionáriusok zsebében.
Az egyre szembetűnőbb hiányok miatt a 80-as években megkezdődött egy általános leépülés és elszegényedés, mely mára katasztrofális méreteket öltött. Az IMF és a Világbank által uzsorakamatra folyósított (virtuális!) hitelekből népünk jóformán semmit nem élvezett, ám régi-új kizsákmányolóink most mégis velünk akarják letörlesztetni az utolsó fillérig (meg még azon is túl!). Ez nyilvánvaló államcsődhöz vezet, mert a magyarságot jelenlegi nyomorúságos állapotában erre kötelezni felér egy kollektív öngyilkossággal. Ez még akkor is lehetetlen, ha több évtizedes rabszolga-munkánk, építő szorgalmunk összes látható eredményét, közműveinkkel, termőföldjeinkkel, vizünkkel és ásványkincseinkkel együtt, mélyen áron alul megszerzik a külföldi „privatizátorok”, ill. honi strómanjaik. Tagadhatatlan, hogy pénzügyeink, nemzetgazdaságunk irányítása 60 év óta egy pillanatig se volt a kezünkben, hanem mindvégig orosz vámpírok, majd amerikai-izraeli lobbik, multináci cégek befolyása alatt állt. Csak a megszálló személye változott, ám a megszállás ténye vitathatatlan. Jól tudjuk, hogy a tulajdon maga a hatalom; ezért egy vagyonából módszeresen kiforgatott proletártömeg, egy éhező és földönfutó koldussereg nem képviselhet komoly ellenállást a neoliberális, kozmopolita, szabadkőműves ragadozók rémuralmával szemben.
Súlyos terheket ró ránk EU-tagságunk is, hiszen a kezdetektől nettó befizetők vagyunk, vagyis a tőlünk beszedett óriási sarcoknak csupán a töredékét kapjuk vissza „támogatások” és pályázati nyeremények formájában. Az Európai Unió maga is a zsidó világuralmi törekvések egyik fedőszerve, miként központosított bankrendszere és egységesülő valutája, az euro is e parazita faj „találmánya”. Az alkotmányt helyettesítő, a népek, országok önrendelkezésén, függetlenségén átgázoló Lisszaboni Szerződés (valamint az ezt kiegészítő, árnyaló szabályhalmaz) pedig minden téren a szabadság s a nemzeti szuverenitás ellen hat, lerongyolódott hazánkat pedig a többi tagállamnál is vadabb mélységekbe taszítja. Egész mezőgazdaságunkat, iparunkat, kül- és belkereskedelmünket, bankszektorunkat, szolgáltató ágazatainkat, hírközlésünket alárendeli egy személytelen hatalomnak, miközben kíméletlenül elsorvasztja szociális, egészségügyi, kulturális és oktatási vívmányainkat, s lenullázza sok évezredes szokásainkat, hagyományainkat. Vak és süket, aki nem veszi észre, hogy az EU-n belül is egyfajta összeesküvés szövődött ellenünk, hiszen a legtöbben nem tűrik a magyarok „másságát”, mert titkon érzik, hogy így, béklyóba verve, szétszabdalva, kivéreztetve is mennyivel különbek vagyunk náluk, hát még ha szabadon bontakoztathatnánk ki képességeinket, tudásunkat, s láncainkat lerúgva hajthatnánk végre égi és földi küldetésünket. Ezért inkább megfojtanának nagy irigységükben, borsónyi agyukkal fel se fogva, hogy a mi emelkedésünk az ő javukra is válnék. De elárulom, hogy gyalázatos tervük nem fog sikerülni!
Az 1945-től 1966-ig terjedő, majd a későbbi időszak változatos megszállási formái közül alighanem a kulturális-szellemi lebunkózásunk ütötte a legszörnyűbb, leggyógyíthatatlanabb sebeket szerencsétlen népünk testén. A bolsevizmus alatt egy minden ésszerűséget, realitást és humanizmust nélkülöző marxista-leninista „értékrendet”, egy ateista, materialista, internacion(al)ista téveszme-rendszert kényszerítettek ránk szuronyos őreink. Meghamisították egész történelmünket (kiváltképp régmúltunkat!), meggyalázták hőseinket, jelképeinket, sárba taposták anyanyelvünket, dögkútba hajították sok évezredes hagyományainkat, ősi tudáskincsünk, gazdag és hatalmas kultúránk emlékeit és nyíló virágait. Világszerte híres, elismert iskoláinkat barbár módon tönkretették, nevelőink, pedagógusaink szakmai színvonalát, emberi tartását a mélypontra züllesztették. A fiatalságot klasszikus műveltségétől, hazafiságától, nemzettudatától, erkölcsi példáitól, vallásos hitétől, bajtársias szellemétől egyaránt megfosztották, de cserébe csak az üres karriervágyat, a modortalan viselkedést, az egészségtelen életmódot, a beteges önzést, a nihilista szemléletet plántálták beléje. Az irodalomban, a képzőművészetekben, a színjátszásban, a zenében és a tudományban többnyire a pártos „ügyeletes zsenik”, a rendszert elfogadó és támogató harmadrangú tucatfigurák érvényesülhettek csupán, míg az igazi tehetségeket rendszerint elhallgattatták, vagy egzisztenciálisan megalkuvásra késztették.
A Lukács György, Révai József, Aczél György, Berend T. Iván, Major Tamás, Köpeczi Béla, Fodor Gábor, Magyar Bálint, Hiller István és más zsidók által fémjelzett kultúrharc során a magyarságból kiölték a valódi értékek fölismerésének és befogadásának képességét. Az írott és az elektronikus sajtó a legsötétebb banditák közreműködésével egy hazug, semmitmondó, nemzetietlen euroamerikai moslékot zúdított a nyakunkba, s ilyenformán a mindenkori zsarnokság leghűségesebb janicsárja lett. A keresztény egyházak sem látták el kielégítően lélekmentő és nemzetvédő kötelességeiket, de a szüntelen üldöztetés, a gerincroppantó békepapi meghunyászkodás s a gombamód szaporított mérgező szekták dacára a lelki ellenállás fellegvárainak számítottak; ám elszántságuk, küzdőképességük, megtartó erejük egyre sorvad, s akarva-akaratlanul a globalizáció eszközeivé váltak. 1989 óta a távlati kulturális célok és tendenciák ugyanazok, legföljebb a taktikák és módszerek váltak még ördögibbé. Minden idegenség, romboló másság szép és kívánatos; minden becsületes, nemzeti szellemű, kvalitásos mű és alkotója populista, irredenta, rasszista vagy fasisztoid, tehát gyökerestül elvetendő. Ma ugyan „szabad a szólás”, de segítséget, reklámot csak az várhat, aki belesimul az általános nyájszellembe. Elmondhatjuk, hogy hazánkban 60 éve kulturális népirtás folyik (a határainkon túl még nyelvtörvénnyel, iskolatörvénnyel is megfejelve!), s immár e téren is bizonyított megszállásunk haszonélvezői egyben az új „honfoglalók” révkalauzai.
Eredeti értelemben megszállásnak leginkább a katonai, fegyveres okkupációt tekinthetjük. Bő 6 évtizede sajnos ebben sem szenvedünk hiányt. 1945-től 91-ig szovjet páncélosok lánctalpai szaggatták vértől áztatott földünket. De repülőgépekben, atomrakétákban és egyéb hagyományos pusztító arzenálokban sem szűkölködtek a több mint 40 évig „ideiglenesen hazánkban tartózkodó vendégbarátaink”. Az egész ország egy gigászi orosz támaszpont volt, tele laktanyákkal, üzemanyag- és hadianyag-raktárakkal, bunkerekkel és rakétasilókkal. A mintegy 200 ezer (később „csupán” 80 ezer) hadfi ellátásáról, kényelméről, fejedelmi életviteléről természetesen népünk gondoskodott. Bőségesen megszolgáltuk ezzel „felszabadításunkat”, kifosztásunkat, a málenkij robotra hurcolást, az 1956-os forradalmunk leverését, hogy az állandó rettegésről s az ezernyi egyéb borzalomról most ne is beszéljünk. Intelligens, etikus viselkedésükkel, szerény, szeretetre méltó magatartásukkal kitörölhetetlenül – egy falánk sáskarajnál, egy fejünk fölött trappoló bölénycsordánál is jobban – az emlékezetünkbe vésték magukat. Akkor lássuk őket megint, mikor július 40-én piros hó esik! 1991 és 95 között – katonai viszonylatban – végre igazán szabadok lehettünk, s fölcsillant a remény, hogy egy nekünk tetsző, magyar Magyarországot teremthetünk az elvetemült zsiványok hűbérbirtokai helyén. Azonban örömünk hamar elpárolgott, mert a kopottas pufajkát hordó, vodkát nyakaló, elfásult Ivánokat fölváltotta a bőrdzsekit és cowboy-kalapot viselő, különféle drogokkal edzett Billek flegma társasága.
Már az 1848. március 15-i 12 pont egyike így hangzott: „A magyar katonákat ne vigyék külföldre, az idegeneket vigyék el tőlünk!”. Bizonyára a márciusi ifjak bölcsebbek voltak mai vezetőinknél, mert nemcsak kristálytisztán fogalmaztak, hanem meg is próbálták végrehajtani a nemzet létérdekét kifejező parancsot. Ám 1995 után nyakunkba szakadt az új „ideiglenes” megszálló, (a finoman békefenntartónak, hadtápbázisnak, logisztikai központnak aposztrofált) amerikai hadsereg.
A sok százezer halottat és sebesültet, közel 3 millió menekültet „eredményező” véres balkáni összecsapások s a kegyetlen etnikai tisztogatások utáni kényes egyensúly megőrzése végett volt szükséges – állítólag – a mintegy 60 ezres NATO-kontingens bevetése. Csakhogy nem világos, hogy Horvátország, Szerbia vagy Bosznia helyett (de említhetném Olaszországot vagy az Adria szigeteit is) miért pont nálunk ütötték fel háttértáborukat az IFOR, majd a KFOR állig felfegyverzett, 10 ezer főre becsült erői. Egyáltalán mi közünk volt nekünk (a sajnálaton, erkölcsi együttérzésen túl) a néhai Jugoszláviában lezajlott – éppen az USA közreműködésével kirobbantott, s Anglia, Franciaország által fenntartott – apokalipszishez, hacsak az nem, hogy a Délvidéken sanyargatott magyar testvéreink sorsán könnyítsünk, és számukra – lehetőségeinkhez mérten – védelmet nyújtsunk. Viszont kormányzatunk pont ezzel nem törődött jottányit sem, míg valamennyi egyéb, számunkra közömbös vagy hátrányos törekvést ész nélkül, hűséges csatlósként kiszolgált.
Szövetségesi” megszállásunk valódi, kizárólagos oka nem más volt, mint a hazánkba frissen bevándorolt (és folyamatosan beköltöző) pogromviselt telepesek, az immár cirka 400 ezernyire növekedett kaftános hitsorsos kiváltságainak szavatolása, zavartalan ga(rá)zdálkodásának biztosítása a magyar őslakók felett. Az előző 50 év társadalmunkat annyira összetörte, oly kilátástalan helyzetbe sodorta, hogy már akkoriban várható volt egy általános fölkelés régi-új elnyomóink ellen. A kivénhedt, posztbolsi hatalomnak nyilván nem maradt akkora ereje, hogy továbbra is elfojtsa az ösztönös, vulkánszerűen kitörő lázadást, ezért folyamodott – a tisztátalan, csalásokban bővelkedő népszavazással kicsikart NATO-tagságunk kihasználásával – az „amcsi testvérhez”. Persze ők hangsúlyozottan nem megszállóként, hanem „vendégként” jöttek, s mindössze néhány évre, ami ugye (ismerve a német és japán mintát) könnyen eltarthatott volna egypár évtizedig. Hál’ Istennek azonban kitakarodtak, mert más bajuk is akadt bőven (a 9/11-i ikertornyos önmerényletük nyomán!), s akkorra már a masszív KGB-s (ill. Securitate-s) jelenlétet valamelyest „oldotta” a CIA és a Moszad erőteljes beszüremkedése, valamint az Incal Security, a Krav Maga és egyéb zsidó (őrző-védő) magánhadseregek hirtelen elszaporodása. Ezek aztán úgy nyomultak előre kies hazánkban, mint kés a vajban. Hamarjában ellenőrzésük alá vonták főbb stratégiai pontjainkat (repülőterek, hadianyag-raktárak, laktanyák, rendőrségi és tömegtájékoztatási bázisok, határállomások stb.), majd csápjaikat kiterjesztették az egész országra.
Ne legyenek illúzióink! Hasznunk ebből a cirkuszból nem származik, veszteségünk annál inkább. A „légyottot” természetesen anyagilag is mi finanszírozzuk, ám ez tán a legkisebb probléma. Katonai és titkosszolgálati semlegességünk feladásával ugyanis azt kockáztatjuk, hogy hazánkat – tőlünk idegen, faji és monetáris érdekekért – bármikor háborúba rángathatják, s egyre ritkábban születő fiainkat a világ közeli vagy távoli harcterein segéderőként, golyófogóként alkalmazzák. Boszniában és Koszovóban, majd Afganisztánban és Irakban immár magyar önkénteseket is bevontak, egyelőre csupán technikai, rendfenntartói feladatokra, de később sokkal gyilkosabb, kockázatosabb fegyveres kalandokba is bevethetik őket. Ugyanakkor hajdani saját haderőnket látványosan leépítették, a kötelező sorozást megszüntették, majd országunk (nem létező) önvédelmét egy külföldről mozgatott „magyar” zsoldosseregre bízták. Szomszédjaink többszörös túlerejével, agresszív céljaival szemben így képtelenek leszünk a hatékony ellenállásra.
De belbiztonságunk se ér fabatkát sem, hiszen korcs és kézivezérelt rendőrségünk nem a bűnözőket semlegesíti, hanem a hatalom túlkapásaival szemben jogosan fellépő hazafiakat tartja sakkban. Elkerülhetetlen ezért alapos megtisztítása és depolitizálása, ugyanakkor szakmai, felkészültségi szintjének emelése. Roppant fontos lenne a régen jól bevált csendőrség, valamint a fegyveres nemzetőrség visszaállítása, ill. a fegyvertelen polgárőrségek technikai fejlesztése (nem mellékesen a Magyar Gárda létszámának és jogainak növelése!), ugyanakkor az összes idegenszívű, a magyarság rombolásán ügyködő félkatonai szervezet azonnali betiltása. Vezetésünk felelőtlen könnyelműsége miatt megint igen olcsó lett a magyar élet. Talán minden eddiginél kiszolgáltatottabbá vált a Csonkaország, míg az elcsatolt területeinken jogfosztott túszként sínylődő honfitársaink még bizonytalanabb helyzetbe kerültek. A kocka el van vetve. Isten csodája lesz, ha az egyre pöffeszkedőbb, militárisabb Kisantant nem indít összehangolt, térfoglaló támadást ellenünk a közeljövőben. (Pedig pofátlanságukat alig leplezik, s néhány kiszivárogtatott, félhivatalos Európa-térképükön Magyarország már nem is létezik!)
Alaposan megvizsgáltuk hazánk megszállásának módozatait. Mivel valamennyi feltétel messzemenően teljesült, leszögezhetjük, hogy totálisan leigáztak bennünket! Ám ez csupán az első lépcsőfok végső szétszóratásunkhoz és elpusztításunkhoz. Kézzel-lábbal és minden energiánkkal azért kell küzdenünk, hogy ismét kivívjuk szabadságunkat, függetlenségünket (szuverenitásunkat), garantált jogainkat és emberi méltóságunkat! Ebben sem a NATO, sem az EU nem segíthet (nem is próbál!), sőt nélkülük nyilván könnyebb dolgunk lenne. A tengernyi ellenséggel szemben csak önmagunkra, a saját bátorságunkra, törhetetlen hazaszeretetünkre, hősies kitartásunkra és nemes szolidaritásunkra számíthatunk!
Magyar Testvéreim, tisztelt nemzetvédő, „terrorista” Csőcselék! Fogytán az időnk. Ha nem óhajtunk örökre kimúlni e reménnyel vemhes világból, azonnal át kell törnünk a körénk emelt (sirató)falakon, s egy járható ösvényre kell találnunk. A puszta létünket, nemzeti megmaradásunkat, emberibb jövőnket brutálisan fenyegető nyomás alól föl kéne szabadulni már!
Siklósi András


Példás tüntetés a szabadságért Magna SÜNgáriában


Lassan 3 éve folyik már békés, ám mind elszántabb önvédelmi szabadságharcunk a valódi rendszer- és államforma-váltásért, a fennálló törvénytelen, posztkommunista-álliberális rezsim ellen.
A hatalom érzi a közeli véget, ezért egyre durvább és aljasabb eszközökhöz nyúl rémuralmának, arrogáns diktatúrájának további elnyújtása végett. Ha itt akárcsak részleges demokrácia és jogállam lenne, ez a velejéig romlott, hazug és gyilkos söpredék egy percig sem kerülhetett volna hatalomra, nemhogy ilyen sokáig fosztogasson és sanyargasson bennünket. Persze ennek a szörnyű színjátéknak számunkra is megvannak a hasznos tanulságai. Mind többen döbbennek rá a politikától elhúzódók közül is, hogy gyakorlatilag ki akarják irtani fajtánkat a tulajdon hazánkban (valamint az egész Kárpát-medencében), ezért pártállástól függetlenül élethalálharcot kell vívnunk a puszta létünkért. Az általános ébredéssel együtt kell járjon az is, hogy alaposan megszervezzük magunkat, szolidárisak legyünk egymással, valamint ügyes és hatékony harcmodort válasszunk külső-belső ellenségeink megsemmisítése érdekében.

Budaházy György letartóztatása

Budaházy Györgyöt jó tíz éve ismerem már. Összehozott bennünket a közös magyar sors, az üldözöttség, a feladhatatlan, kemény küzdelem, s mindemellett még az eszmei-elvi rokonság is. Ennél fogva nyugodtan nevezhetem őt bajtársamnak, barátomnak, noha viszonylag ritkán szoktunk találkozni (elég távol lakunk egymástól); az utóbbi időkben pedig jobbára csak a harcmezőn. Gyuri azok közé tartozik, akik megundorodtak már a „megmondó emberektől”, a sehova sem vezető szócséplésektől, az üres zászlólengetésektől, a cselekvés gyáva kerékkötőitől. Azt akarja, amit sok millió eltiport testvérünk, de ő tesz is azért, hogy összetörjük láncainkat, s a ránk kényszerített sötét nihilből kijussunk az éltető fényre. Nem a passzív ellenállást (dühöngést?) választotta, hanem az aktív szembeszegülést. Ezzel példát mutat az önsorsrontó tehetetleneknek, ugyanakkor veszélyessé is vált azokra a parazitákra nézve, akik csak abból értenek, ha határozottan az orrukra (ormányukra?) koppintunk. Lehet, hogy viselkedése keveseknek tetszik, ám ne felejtsük, hogy nem a sokaság, hanem a lélek s a magyar szív tesz csuda dolgokat!
A nagyobb nyilvánosság előtt 2002 júliusában vált ismertté, amikor az elcsalt választások után a szavazatok újraszámolásáért indított népmozgalom élére állva megszervezte az elhíresült Erzsébet hídi blokádot, amit a hazaáruló kormány csicskásává züllött rendőrség brutálisan szétvert. Gyurka ezután is folyamatosan kivette részét mindazokban a tüntetésekben, melyekben legalább a szándék komoly volt, s nem csupán céltalan, piknikező „forradalmárok” kezdeményezték a saját glóriájuk fényesítésére. A Kossuth téren is sokszor felbukkant, majd a tv-ostrommal egy időben leverte a gyűlölt ruszki emlékműről a címert. Utána majd félévig bujdosott, amolyan modern betyárként, mindig túljárva a pribékek eszén, aztán sajnos az ő kezén is csattant a bilincs. Némi fogva tartás, majd házi őrizet után szerencsére kiszabadult, de ezután fokozottan figyelték a cionglobalista tetvek fizetett kopói, s csupán idő kérdése volt, hogy az általános nemzetellenes „levadászásban” mikor kerül rá a sor.
Közben persze más hazafiakat is sűrűn letartóztattak, köztük a Magyarok Nyilai (tényleges létezése máig sem tisztázott; nem kizárt, hogy csupán az államterrorizmus egyik fedőszerve) nevű fantomszervezet vélt tagjait is, akiket Budaházyval is kapcsolatba próbálnak keverni. Ennek megfelelően június közepén meglehetősen súlyos vádak alapján (terrorizmus, emberölési kísérlet hazai politikusok terhére stb.) orvul elfogták (amikor épp egy tüntetést kívánt bejelenteni a rendőrség [sündőrség?] központi székházában), majd a fővárostól távoli szombathelyi börtönbe szállították. Ezzel párhuzamosan egy ávós kommandó rohanta meg otthonát, s egy félelemkeltő házkutatást tartott. Csak emlékeztetnék rá, hogy korábban számtalanszor leügynöközték, leprovokátorozták Gyurkát, s hogy mennyire alaptalanul mocskolták, azt világosan mutatja őrizetbe vétele is. Hiszen annyira még ez az országrontó vezetés sem gyengeelméjű, hogy a saját kipróbált, megbízható embereit vonja ki a forgalomból. Bizonyítható és őt kompromittáló ballépéseket nemigen tudtak a számlájára írni; ezért egyelőre egy hónapig előzetesbe helyezték, s közben majd csak kifundálnak és rásóznak valami szaftos disznóságot. Bizony, most már nem babra megy a játék, mert ha a kézivezérelt bíróság „elégségesnek találja” a szintén liberálkomcsi ügyészség vádjait, akár súlyos éveket is kaphat.
Ilyenkor minden tisztességes magyar kötelessége kiállni az üldözöttek mellett. Huszadrangú kérdés, hogy azonosulunk-e minden gondolatukkal és tettükkel, netán világképükkel, kizárólag csak az számít, hogy ártatlanul meghurcolt, szenvedő nemzettestvéreink. Aki elhatárolódik, sőt még rá is tesz egy lapáttal, az bizony hitvány, sehonnai bitang féreg. Jómagam is azonnal nyilvános szolidaritásomról biztosítottam Budaházy Gyurkát, az általam vezetett Turul Szövetség nevében is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Megtettem ezt tucatnyi más alkalommal is az évek során: pl. a néhai Ekrem Kemál György bebörtönzésekor, ifj. Hegedűs Loránt állami és egyházi vegzálásakor, Toroczkai Laci megveretésekor, Patrubány Miklós besározásakor, és sorolhatnám még a további eseteket. (Megtettem azért is, mert amikor engem 1976-ban „politikai izgatásért” [vagyis semmiért!] 8 hónapra sittre vágtak Kádár vérebei, s máig kihatóan derékba törték egész életemet, bizony értem egy jó szót se szólt senki. Persze tudom, hogy azok más idők voltak – noha lassan hasonló mélypontra süllyedünk, Európa kellős közepén.)
Mindent összevetve, valamennyi igazságért és szabadságért küzdő honfitársunk megérdemli, hogy politikai ellenállása miatt ne érhesse semmilyen hátrányos jogi következmény. Ebből nem engedhetünk, mert különben könnyen visszatérhet a Rákosi-korszak „kedvenc” szállóigéje: „Érted jöttünk elvtárs, nem ellened!” Itt említem meg, hogy a hónapok óta, mindmáig kellő alátámasztás nélkül, Bolíviában fogva tartott, s brutálisan agyba-főbe vert Tóásó Előd szabadon bocsátása és hazatértének engedélyezése érdekében is össze kell fognunk. (Sajnos a gyalázatos körülmények közt lemészárolt, szerencsétlen Eduardo Rózsa-Floresen és Magyarosi Árpádon már nem segíthetünk.)

A Magyar Gárda betiltása

Létezik-e szélsőség(esség) a mai Magyarországon? Bizony van, s nem is kevés. Mindenekelőtt szélsőséges a 2002 óta regnáló illegitim kormány, s a háttérbázisát adó (az egykori MSZMP utódjainak tekinthető!) két párt, az SZDSZ és az MSZP. Tényleges jogállam esetén ezeket azonnali hatállyal be kellene tiltani kirívó magyargyűlölet, hazaárulás, nemzetrombolás, népirtás, korrupció, közpénzek és egyéb javak elsíbolása, valamint bűnszövetségben (maffia!) elkövetett bűncselekmények vádjával. (Nem csekély számban akadnak olyan „vezetőink”, akiknek a börtön szinte jutalmat jelentene, mivel bőségesen rászolgáltak az akasztófára.) Etnikumokra, nemzetiségekre lebontva a kérdést, két faj(ta) mindenképpen fönnakad a hálón: a zsidóság és a cigányság. Bátran kimondhatjuk (nem vitatva azt, hogy köztük is találhatók tisztességes, múzeumi példányok!), hogy e két kisebbségünk túlnyomó része egyértelműen bűnöző, s a többségi magyarságnak, ill. az egész országnak nemhogy hasznot nem hajtanak, hanem csak károkat okoznak minden téren. Cselekményeik zöme ráadásul erőszakos, sőt közvetlenül életellenes, tehát a törvény szigorával kell lecsapni rájuk. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy hazánkban ennek dacára sincs semmilyen faji megkülönböztetés, tehát se intézményes zsidó-, se cigányellenesség, noha más normális országokban ennek a töredékéért már kegyetlen pogromok és kitelepítések lennének. Nálunk nemhogy ez irányú túlkapások nincsenek, hanem sajnos az elemi, egészséges önvédelem is hiányzik. Ne lepődjünk meg ezen, hiszen egy öntudatától megfosztott, agymosott rabszolgává, „szavazópolgárrá” degradált, átkos nyomorban tengődő lakosság képtelen a helyzetének fölismerésére, pláne betegségeinek gyógyítására.
Régi, sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a (bármilyen színezetű) pártok csak ártanak nekünk, s ezért a hosszú távú magyar jövőt, a becsületes rendszerváltást kizárólag a megosztó pártok nélkül, továbbá az álságos „demokrácia” minden formájának kiküszöbölésével tudom elképzelni. (Szerencsére egyre többen osztják ebbéli véleményemet, s talán erőnk is lesz a megvalósításához.) Következetlenségnek tűnhet (bár nem az), hogy a gengszterváltás hajnalán mégis az FKGP-t támogattam, majd annak eltorgyánosodása után a MIÉP mellé szegődtem mindaddig, amíg a csurkizmus végzetesen meg nem fertőzte. Jó 10 éven át semmilyen párttal nem szimpatizáltam, míg az utóbbi egy-két esztendőben bizakodva tekintek a Jobbik fölívelésére, noha a további csalódásokat kerülendő, meglehetős óvatossággal. Annyit azonban megkockáztatnék, hogy ha ők is cserbenhagyják a nemzetet, s a húsosfazékhoz férkőzve csupán önhasznukat és önérdekeiket képviselik, akkor többé ember nem lesz ebben a hazában, aki még hinni fog a pártoknak. Egyelőre mindenképpen mellettük szól az, hogy eddig semmi galádságot nem követtek el, az ország kifosztásában, tönkretételében nem vettek részt, s néhány apró bizonytalanságot, mulasztást leszámítva még nem hibáztak. A kérdés inkább az, hogy följebb jutva is meg tudják-e őrizni tisztaságukat, hiszen könnyű addig a helyes úton járni, amíg a gazemberségre nincsen alkalom.
A Jobbik dinamikus, fiatalos, radikális nemzeti párt (szemben pl. a hasonlónak véletlenül sem tartható, balliberális Zsidesszel), noha hitvány alvilági erők folyamatosan a jobbszélre próbálják tolni, s olyan valóban szélsőséges, soviniszta, rasszista pártokkal összemosni, mint a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt, vagy a Funar-féle Nagy-Románia Párt, a németországi neonáci mozgalmakról nem is beszélve. A Jobbik eddig is többször állt olyan egyetemes magyar ügyek mellé, amit egyetlen parlamenti párt sem mert nyíltan fölvállalni: pl. meghirdette a nemzeti értékek, stratégiai ágazatok s a termőföldek védelmét, a multik megadóztatását s a hazai kisvállalkozások támogatását, ill. a globalizáció-ellenes és a cigánybűnözés elleni küzdelmet stb. (Kár, hogy a zsidóbűnözéssel szembeni harcot már nem szorgalmazza akkora lendülettel – nehogy „antiszemitának” bélyegezzék? –, pedig jelenleg ez az egyik megkerülhetetlen kulcsproblémánk!)
A Jobbik kiváló ötletei közül a legfrappánsabb a Magyar Gárda megalapítása. Természetesen, ha itt jogegyenlőség lenne, s a hatalmi szervek (parlament, kormány, bíróságok, rendőrség, önkormányzatok, sajtó stb.) az igazságot, valamint a nemzeti törekvéseket szolgálnák, akkor civil rendvédelmi alakulatokra nem volna semmi szükség. Azonban, ahol tervszerű genocídium folyik, ahol a biztonság és rend nyomokban sem létezik, bizony ott nagyobb igény van efféle gárdákra, mint egy falat kenyérre. El kell ismerni, hogy a Gárda egyenruhája makulátlan, tagjai soha nem használtak fegyvert, s a legminimálisabb törvényszegést sem követték el soha. Hogy magyar vezényszavakra hallgatnak, katonásan masíroznak, netán lőgyakorlatokon vagy harci kiképzésen vesznek részt (ezen a leventék is átestek egykor, elvégre ez nem az Üdvhadsereg), s igyekeznek mindenütt jelen lenni, ahol baj és gond nehezedik ránk (pl. fölvállalják a cigányterrortól szenvedő családok kimentését, az áradások, jégverések és egyéb természeti katasztrófák káros hatásainak enyhítését stb.), ez ellen senkinek semmi kifogása nem lehet, s egyetlen gerinces honpolgárnak sincs félnivalója tőlük. (Csak a megátalkodott sátánfiak riogatnak velük, a jóhiszemű emberek inkább becsülik és szeretik őket.)
Érthető, de nem elfogadható, hogy megalakulásuk óta fogást keres rajtuk a hatalom, s változatos rágalmakkal próbálja őket befeketíteni, hitelteleníteni. Számos dögevő hiéna rögtön a betiltásukat követelte, s addig-addig vonyítottak, míg végül meghallgatták sirámaikat. Az a röhej, hogy tulajdonképpen semmi érdemlegeset sem bírtak felhozni ellenük, ám a rémdrámákba illő koncepciós pereken és abszurd ítéleteken kies hazánkban (SÜNgáriában?) fölösleges meglepődni. Az elsőfokú tárgyalást 2008 decemberében a Fővárosi Bíróság bonyolította, melynek folyományaként feloszlatták a Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesületet, de a tőle elkülöníthető mozgalmat (vagyis a tényleges gárdát) „futni hagyták”. Csakhogy júniusban az EU-s parlamenti választáson a Jobbik majd 15 %-kal „túlnyerte magát” (s ebben a sikerben döntő okként szerepelt az egyre népszerűbb gárda), amit idegenszívű hajcsárjaink nem viselhettek el megtorlatlanul. Ezért másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla íziben helybenhagyta az egyesület megszüntetését, sőt, egy szőrszálhasogató, körmönfont fejtegetéssel – miszerint a Magyar Gárda Mozgalom is az egyesület szerves része, tehát nem választhatók külön – dr. Czukorné Farsang Judit bírónő (valószínűleg ő is a „választott nép” leánya, de hogy nem hunvérű, az hót ziher) immár a mozgalmat is „jogerősen” föloszlatta, gátlástalan kenyéradó gazdáinak kitörő örömére. Szégyen, hogy a 21. században ilyen justizmord megeshet akkor, amikor egyébként vírusként tenyészik a bűnözés s a pokoli káosz, és soha semmiféle jogorvoslat vagy törvényi védelem nincsen. (Nem szeretnék a hölgyemény irhájában lenni, ha eljön az Igazság pillanata!)
A Gárda úgy okoskodott, nem belenyugodva az indokolhatatlan ítéletbe, hogy hivatalosan ugyan betiltották, azonban senki sem akadályozhatja meg, hogy egy baráti társaság bármilyen – tiltott jelképeket nem tartalmazó – egyenruhát viseljen, s éppen oda „kiránduljon”, ahova úri kedve tartja. (Legföljebb nem lesznek bejegyezve, s nem igényelhetnek állami támogatást a költségvetésből – utóbbit nyilván akasztófa-humornak szántam.) Spongyát rá tehát, több is veszett Mohácsnál! Persze a moralitást s a józan belátást évtizedek óta nélkülöző, lakájlelkű zsernyákok („kiszolgálunk és verünk!” – előbbi a hatalomra és a maffiózókra, utóbbi a „bennszülött csőcselékre” vonatkozik, kinek-kinek érdemei szerint) egész másképp értelmezték mindezt, amit rögvest gyakorlati ténykedésükbe is átültettek.

Tomboló ószövetségi erőszak
A békés tüntetést eredetileg július 4-én 17 órára a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom jelentette be a budapesti Hazugságügyi és Rendbontási Minisztérium elé, Budaházy és a többi börtönben sínylődő politikai fogoly védelmében („Szabadságot a hazafiaknak!” jelszóval), ám ez a helyszín Gyurka Szombathelyre deportálásával okafogyottá vált. A következő tervezett tetthely a Szabadság téren volt, amit a rendőrség először tudomásul vett, hiszen semmi oka nem volt a tiltására (pl. nem akadályozta a közlekedést, s egyéb rettentő sérelmet sem okozhatott senkinek). Igen, ámde közben föloszlatták a Gárdát, s kézenfekvővé vált, hogy ezt is figyelembe véve, immár az ő létjogaik védelmében is kiálljunk a gátra. No, ezt a bérgyilkos sündőrség már nem hagyta annyiban, ezért (tudomásom szerint) indoklás nélkül betiltotta a rendezvényt, s erről a döntéséről csak az utolsó pillanatban értesítette az érdekelteket. Egyébként iszonyú készültség volt mindenütt: számos utcát, teret hermetikusan lezártak, s a Duna hídjain is korlátozták a forgalmat. Szinte az egész Belváros közlekedését megbénították, persze nekik ugye mindent szabad. Innentől már csak spontán tüntetésről lehetett szó, melyet a Bazilika elé hirdettek meg a szervezők. Azonban az erős kordonozás miatt lehetetlen volt odajutni, maradt tehát a közeli Deák és Erzsébet tér. Ez az előzetes hercehurca bizonnyal sokakat megfélemlített és elriasztott a részvételtől, ezért a várt hatalmas tömeg nem is verődött össze, de néhány ezren azért így is megjelentek (köztük néhány száz gárdista, akik bölcs előrelátással az oroszlános mellényüket zömmel ott és akkor öltötték magukra).
A korábbi nevetséges és eredménytelen, eredendően gyáva pótcselekvésnek minősíthető dzsemborikkal szemben (lásd legutóbb a Fidesz-közeli Civil Összefogás kétszeri lebőgését!) ez végre dicséretes megmozdulás volt, noha ezt is fölmorzsolta és legyűrte a tetőtől talpig fölfegyverzett ávós túlerő. (Emlékszünk még az általam soha nem helyeselt szlogenre, mi szerint „Magyar rendőr velünk van!”? Ha netán valakinek még maradtak illúziói e marsbéli [levantei?] halálbrigádokkal kapcsolatban, hamar kiábrándulhatott.) Nem néztek azok se Istent, se embert, hanem nekiestek a szegény hazafiaknak, mint bolond borjú az anyjának. Válogatás nélkül ütlegeltek és fújtak le mindenkit maró könnygázzal, aki az útjukba került. Egyenként, hajánál, karjánál, lábánál fogva ráncigálták ki a kiszemelt áldozatokat társaik védőköréből (olykor kemény dulakodások árán), aztán hátrabilincselt kézzel apránként elhurcolták őket. Több mint 200 főt gyűjtöttek be ily módon – köztük Vona Gábort, a Jobbik elnökét s Kiss Róbertet, a Gárda főkapitányát – a „páncélozott méhecskék” (bár szakadna szét a fullánkjuk!). Sokan elájultak a gáztól és a hőségtől, súlyos sebesülteket is elláttak, ill. elvittek a mentők. Alig 2-3 órát tartott az oszlatás, mégsem volt kudarc-íze a dolognak. Részünkről mintha megszűnt volna az eddigi fejetlen menekülés, s a körülményekhez képest gerince, tartása, oroszlánszíve volt a tüntetőknek. Ha egyszer a létszámunkat is sikerül 100000 fölé tornászni, s egymást lelkesítve, egymást támogatva még elszántabbá, még harciasabbá válunk, akkor jaj lesz a pökhendi banditáknak! Nem menti meg őket se „törvény”, se varázslat, se a gránátvetők, sem az izraeli vízágyúk. Nem tarthat örökké a rémuralmuk, rövidesen szétrohad pünkösdi királyságuk. Nekik térkép e táj, profitszerző piac, mesés aranybánya, őslakói pedig kifacsarható, eldobható és megölhető cselédek. De hiába bitorolnak mindent, hiába rágják a testünket, isszák a vérünket, mert nálunk az igazság, mi vagyunk itthon, s velünk a magasságos Isten. Mi kell még a szabadság kivívásához?!
Most az a fontos, hogy lélegzetvételnyi pihenőt se hagyjunk nekik. Folytassuk a tömegtüntetéseket, szervezzünk határzárat, teljes út- és hídblokádokat s az egész országra kiterjedő általános sztrájkot. Üvöltsünk teli torokból, kergessük vissza megszállóinkat a kurvaanyjukba (a la Petőfi!), végül söpörjük el ezt a rablógyilkos bagázst! Nincs helye többé megértésnek, megbocsájtásnak, nem várhatnak tőlünk kegyelmet! Volt idő, amikor magam is úgy gondoltam, elegendő, ha elkobozzuk összeharácsolt vagyonukat, s megtisztítjuk tőlük a közéletet, valamint a vezető pozíciókat, egyébként pedig boldoguljanak, ahogy tudnak. De azóta naponta bizonyították, hogy képtelenek bármiféle megbánásra és javulásra, mert eredendően gonoszok, az ördög fölkent cimborái. Semmiféle felebaráti szeretet nem gátolhat bennünket abban, hogy halálos sérelmeinkért, keresztre feszítésünkért leszámoljunk velük, és méltó elégtételt vegyünk mindazokon, akik határtalan önzésükben végzetes sorvadásunkat, kiheverhetetlen nyomorúságunkat, gyógyíthatatlan csonkaságunkat okozták. Le a zsarnoksággal, elég a magyarok kirekesztéséből, vesszenek a nemzetpusztító brigantik, a hazánkat gyarmattá alázó mamutcégek; írmagjuk se maradhat a szentséges anyaföldön! Húzzuk ki magunkat büszkén, egyenesen, ahogy dicső őseink tették! Mi vagyunk a Tudás Népe s az isteni Világosság Fiai! Rajta Vitézek, Harcostársaim, föl a győzelemre! Teremtsünk biztos jövőt s egy szabad, élhető Magyarországot magunknak és utódainknak egy újabb ezredévre!

Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy magyarnak és kereszténynek születtem.”



Siklósi András a legújabb Magyar Jelenben megjelent beszélgetése ifj. Tompó Lászlóval.
– Kedves Laci, két frissen megjelent könyvecskéd ürügyén váltanék szót veled. Mindkettő megjelenése közös barátunk, Ambrus Pál, áldozatos értékőrző tevékenységének (Ébredés füzetek, Brusam Kiadó) köszönhető, aki már sok hasznos és színvonalas, mások által elhallgatott, vagy nemkívánatosnak minősített őstörténeti, kulturális, spirituális és nemzetvédelmi művet adott közre (én is szerepelek a listáján 3 kiadványommal), s még bőven lesz ezután is anyaga, tehát aligha marad munka nélkül.
Te (hozzám képest) a fiatalabb nemzedékhez tartozol, ennek ellenére nem ma kezdted az írást. Több lapnak, könyvkiadónak és internetes portálnak (pl. Szittyakürt, Front, Gede Testvérek Bt., HunHír.Hu) voltál és vagy a munkatársa, szerkesztője, valamint a Csonkaországban és Erdélyben is rendszeresen tartasz előadásokat, főként méltatlanul mellőzött és elfeled(tet)ett irodalmunk jeles szerzőiről. Bemutatkozásul indulásodról kérdeznélek. Milyen családból, környezetből származol, milyen iskolákat végeztél, mik voltak gyerekkorod meghatározó élményei; hol és hogyan szívtad magadba a magyarság szeretetét, szellemi-lelki hagyományainak kutatását?
– 1972-ben születtem Szombathelyen, 1988 óta Budapesten élek. Édesapám vasutas családban nőtt fel, és földmérőként, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott évtizedeken át. Magyarság iránti elkötelezettségem, történelmünk és irodalmunk iránti szerelmem családi örökség; leginkább anyai dédnagyapámnak, balatonfüredi Varga Jenő református elemi iskolai igazgatónak, költőnek, dalszöveg-írónak és testvérének, hajdúböszörményi Varga Lajos tanítónak (a két világháború között rendszeresen jelentek meg verseik), továbbá nagyapámnak, Komjáthy Lajos evangélikus lelkésznek köszönhetem.
Már gimnáziumi éveim alatt rádöbbentem, mennyire meghamisított történelmet tanulunk, ami belőlem egyre ösztönösebb lázadást váltott ki. Különösen is szemfelnyitóvá vált számomra, mint oly sokaknak, Csurka István 1992-es Cassandra-jóslatként megjelent tanulmánya, amely az i-re végleg feltette a pontot. A bolsevista és liberális hazugságokkal szembeni undorom még inkább fokozódott, amikor a bölcsészkarra kerültem. Személyesen megtapasztalva a felsőfokú oktatásban is megmutatkozó liberális-zsidó szellem térnyerését, beláttam, az ott folyó tevékenység inkább meggátolja, mintsem elősegíti szellemi előmenetelemet, ezért hamarosan ott is hagytam. Azóta könyvtári kutatásaim, antikváriumi tallózásaim és nem utolsósorban évtizedeken át az igazi múltunk feltárásával foglalkozókkal (leginkább a nemrég elhunyt Tudós-Takács János teológussal, filozófussal) való kapcsolataim révén olyan szellemi kincsekhez jutottam, melyeket az egyetemen valószínűleg sohasem kaptam volna meg.
1993 óta publikálok folyamatosan, tanulmányaimban (ezek elsősorban a Pannon Front, a Szittyakürt és a Front hasábjain, továbbá a Gede Testvérek Bt. kiadványaiban, 2010 januárjától pedig a www.hunhir.hu honlapon olvashatók) és előadásaimban rendszeresen foglalkozom – irodalomtörténészként s az Attila Király Népfőiskola tanáraként – elfeledett irodalmunkkal, történelmünkkel, tudatosítva gróf Széchenyi István igazságát, miszerint „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”; életcélul kitűzve az 1945 utáni bolsevista és az 1989 utáni liberális tudatpusztítás következtében elfeledett példaképeink (pl. Szabó Dezső, Tormay Cecile, Dövényi Nagy Lajos, Wass Albert) minél szélesebb körű megismertetését; emellett megkísérlem korunk égető világnézeti kérdéseire az örök igazságok fényében való válaszadást, a magyar politikai publicisztika leginkább Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Oláh György és Milotay István meghatározta mércéjével.
– Az egyik könyved címe: „Gondolkozzunk!” (Vezércikkek, kortörténeti jegyzetek). Ebben 24 cikk keretében szólsz a történelemhamisításról, a holokauszt-problémáról, a zsidókérdésről, a keresztény hit és a katolikus egyház dolgairól, Jézusról és Mohamedről, Richard Williamson püspökről, a szabadkőművességről, a halálbüntetés visszaállíthatóságáról, a bolsevista és liberális cenzúráról, de foglalkozol Szabó Dezsővel, Csontváryval, a Nemzeti Alaptantervvel, a nyelvrontással, valamint néhány aktuálpolitikai, nemzeti sorsunkat érintő kérdéssel is.
Menjünk sorjában. Mivel magad is római katolikus vagy, sőt vallásodat az ősibb szertartásrend szerint aktívan – ám a klérus visszásságait is bírálva – gyakorlod, kézenfekvő, hogy először erről faggassalak. Miért van az, hogy a magyarság zöme mostanra letért az üdvözítő jézusi útról, s mondhatnám, teljesen hitehagyottá vált? Miben látod az egyház alapvető hibáit (kitérhetsz a protestánsokra is), a főpapság bűneit, s mi a véleményed az oly gyakran hangoztatott – szerintem gyomorforgató egyöntetűséggel – judeo-krisztiánizmusról, plebejusabb nyelven zsidó-kereszténységről? Nevezz meg néhány hozzád közelálló nagyságot, szentet az egyetemes és a magyar kereszténység soraiból, akiket ma is érdemes lenne követnünk, s akik példával szolgálhatnak akár a jövő ifjúságának is.
– Megtapasztalva a liberalizmus és a zsidóság kereszténységre gyakorolt diktatúráját, konvertitaként protestánsból katolikussá válva, egyértelművé lett számomra, hogy senki sem szolgálhat egyszerre két úrnak, Istennek és a Mammonnak (Mt 6, 24). Ez a kulcsa a magyarság jézusi útról való letérésének, amely már Moháccsal és a reformációval megkezdődött, kiteljesedése mégis a XIX. századra tehető, köszönhetően a kiegyezés utáni kormányok szentesítette elnemzetietlenítő, a magyarságot a saját hazájában kirekesztetté, bennszülötté alázó szabadkőműves hatalomnak és – dr. David Duke találó szavával – zsidó „szupremácizmus”-nak, önmítoszuk elfogadásának; és akkor a huszadik századról, legalábbis annak második feléről még nem is beszéltünk…
Gyakori és jogos panasz, hogy a papság nem lép fel elég határozottan a liberális erkölcspusztítás ellen, azon ’szép új világ’ csábításaival szemben, amit a globalizmus, az EU képvisel. Tény, hogy nagyon kevés pap kiált egyértelműen nemet az abortuszra, a homoszexualitásra, az elválásra, az élettársi kapcsolatok elfogadtatására, a ’nyílt házasságra’; hogy nem óvják elég elszántan híveiket a lelki nyomorékokat népszerűsítő tévé erkölcsi mérgezésétől, vagy a liberális iskolák nyújtotta morális nihilizmustól. Félreértés ne essék: senki sem várhatja el egy paptól, hogy orvosi, pénzügyi, gazdasági szakember legyen! Azt azonban igen, hogy a hit és erkölcs őreként foggal-körömmel védje a Krisztus által rájuk bízott nyájat a szellemi-lelki rombolásoktól.” – írom „Gondolkozzunk!” c. kötetemben. Amíg Krisztus kiűzte a templomból a kufárokat, akiket egyenesen a „Sátán fattyai”-nak nevezett (Mt 21, 12-17, Mk 11, 15-17, Lk 19, 45-48), amíg valaha ízig-vérig magyar krisztusi arcélek (Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Tóth Tihamér, Mindszenty József, Uzdóczy-Zadravecz István, Márton Áron, Nyisztor Zoltán stb.) óvták népünket a fertőjüktől; addig ma főpapjaink keblükre ölelik őket a Vatikántól Esztergomig: gondoljunk csak XVI. Benedek pápa rabbikkal való „párbeszédére”, vagy Erdő Péter bíboros csángók és felvidéki véreink magyar papok iránti igényét elutasító nyilatkozataira. Az igazság az, hogy a liberalizmustól és a cionizmustól megmételyeződött „modern” papok, lelkészek báránybőrbe bújt farkasok, akik megölik a lelket, amivel még ráadásul „szolgálatot” vélnek tenni Istennek (Jn 16, 2)!
Példaképeim – a fent felsoroltakon kívül – Boldog Özséb és általában pálos atyáink, Aquinói Szent Tamás és előző századunkból a szent életű Marcel Lefebvre francia érsek, a Szent X. Piusz Papi Testvériség alapítója, valamint korunkból az irodalomtudományban és a tomista bölcseletben is rendkívül jártas, igazságküzdelmei miatt meghurcolt Richard Williamson brit püspök.
– Legtöbb „szalonképes” közéleti fórumon jelenleg szigorúan tabunak számít a zsidókérdés boncolgatása, ill. a kőbe vésett dogmaként kezelt (sőt, immár nálunk is törvénnyel tiltott!) holokauszt-mítosz bírálata, kétségbevonása. Egy olyan komplex témakörről van szó, melynek hatásaival igen gyakran szembesülünk a nemzeti oldalon. Ezért számomra érthetetlen, hogy miért kéne homokba dugni a fejünket, avagy óvatosan kerülgetnünk, mint macska a forró kását. Az igazságot mindenképpen ki kell mondani, bármi lesz is a következménye! Másképpen fogalmazva: az igazság attól még nem csorbul, ha elmaszatoljuk, ill. tudomást sem veszünk róla. Mikor jutunk el végre odáig, hogy bárkiről-bármiről bármit (az etika és morál követelményeinek megfelelve!) szabadon elmondhassunk, leírhassunk?
Tekintettel hazánk izraeli fölvásárlására és gyarmatosító megszállására, kifejezetten érdekel, hogy mi a véleményed a zsidókról, az „antiszemitizmusról”, és kiket tartasz a föltupírozott holo-vallás, valamint a zsidó világuralmi törekvések elleni harc kiemelkedő személyiségeinek, akár a magyarok közt, akár a nagyvilágban? Az egykor teljesen zárt, titokzatos szabadkőművesség mostanra kissé elszürkült, kifulladt, legalábbis korábbi fajsúlyos önmagához képest. No, nem arra gondolok, hogy netán jó útra tért volna, hanem inkább arra, hogy fokozatosan beolvadt a globalizációs folyamatokba, az Új Világrend (New Age) megalapozásába, s egyébként is valamennyi jelentősebb páholyt a zsidók vezetik, tehát elég szoros az átfedés. Hogyan látod ezt a kérdést?
– Tudomásul kellene venni végre-valahára, hogy valójában nem az az antiszemita, aki őket gyűlöli, hanem akit ők gyűlölnek, amiért a kelleténél jobban ellenáll nekik. Tragédia, ha nemzetgyilkossági kísérleteik ellenére továbbra is úgy teszünk, mintha szeretnénk őket, s a róluk való őszinte véleményünket halálos bűnként fogjuk fel. Jó ideje kapható nemzeti könyvesboltokban egy kétszáz oldalas zsebkönyv „Anthologia Antijudaica” címmel, amely a világtörténelem legkülönfélébb származású és hivatású gondolkodóinak műveiből válogatva igazolja a „Sátán fattyai” krisztusi kijelentés igazságát. Mindenkinek kezébe kellene adni ezt a könyvet, ugyanis kiderül belőle: Cornelius Tacitustól Alekszandr Szolzsenyicinig csaknem minden kiemelkedő művész vagy politikus kifejezetten ellenszenvesnek találta őket; így Wass Albert például kullancsoknak, Veres Péter poloskáknak nevezte őket, vagyis róluk a „Mein Kampf” elolvasása nélkül is ugyanazokra a következtetésekre jut minden gondolkodó elme.
Ha az ellenük ma kőkeményen küzdők nevét kellene felsorolnom, alighanem igen szerény lenne a lista, ezért inkább maradjunk a múltnál, fajvédőinknél, akik közül leginkább Istóczy Győzőre, Verhovay Gyulára, Ónody Gézára, Szemere Miklósra, Bartha Miklósra, Prohászka Ottokárra, Gálócsy Árpádra, Kiss Sándorra, Bosnyák Zoltánra, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihályra, Méhely Lajosra, Doros Gáborra, Orsós Ferencre, vitéz Endre Lászlóra nézek fel, akik Széchenyivel vallották: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntésében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán.” Hányszor kértek, ne általánosítsak, hiszen vannak köztük „kivételek”! Igen, Prohászka püspök is elismerte, hogy vannak jó és becsületes zsidók, de hozzátette, csak az a baj, hogy a rosszakat mégis mindig megvédik; sőt, még a sokáig liberális eszmei kötődéseiről közismert Márai Sándor is kénytelen volt bevallani: „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.”
Nincs olyan világnézet és hatalomforma, amit meg ne lovagolnának, olyan humanitáriusnak látszó mozgalom, melybe be ne épülnének. A szabadkőművesség, a feminizmus, a New Age, és ami világunkat erkölcsileg leginkább végveszélybe sodorja, a „szabad nemiség-választást” hirdető, már óvodáinkban is térhódító „gender” ideológiája (gender mainstreaming) ma a leghathatósabb fegyverük ellenünk.
– A hírközlés s a könyvkiadás túlnyomó része most is a hazaáruló csoportok kezében van, ennél fogva egy elképesztő agymosás leghatékonyabb eszköze. Márpedig amíg a nemzeti oldal nem képes céljait, követeléseit megfelelő szinten artikulálni, addig reményünk sincs semmilyen esélyegyenlőségre, irányváltásra vagy fölemelkedésre. Az eltelt idő tanulságait levonva, mit tehetnénk azért, hogy gyökeresen másképp alakuljanak az erőviszonyok a médiában?
A másik „vesszőparipám” a következő. 1956 óta 6 millió (az illegális műtéteket számítva 7 millió) abortusz volt hazánkban, s ez a tendencia a „gengszterváltás” óta is folytatódik, egy tervszerű népirtás részeként. Sőt nemrégen a „liberalizmus” nagyobb dicsőségére egy sterilizációs törvényt is hoztak, mely szerint minden 18 éven felüli nő elköttetheti a petevezetékét, ami viszont sajnos visszafordíthatatlan, ha később esetleg mégis gyermeket akarna. Akkor, amikor évtizedek óta rohamosan fogy a lakosságunk, és minden eddiginél nagyobb az elöregedés aránya, vajon nem végzetes öngyilkosság-e a természeti és isteni törvényeket ily módon is áthágni?
– Először is, a médiában megítélésem szerint csak száz százalékosan nemzeti elkötelezettségű újságíróknak lenne szabad megjelenniük! Ismétlem: csak száz százalékban elkötelezetteknek, Isten ugyanis gyűlöli a félmunkát. Ehelyett mit tapasztalunk? Olyanok írnak, akik talán életükben nem olvastak el egyetlen könyvet sem Bosnyák Zoltántól, Marschalkó Lajostól, Fiala Ferenctől, miként Wass Albertről is legfeljebb csak hallottak. Megint Széchenyit idézem: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Hol vagyunk ettől! Szomorúan tapasztalom, hogy nemzeti rendezvényeinken is inkább csak a Coca-Cola, a sör vagy a dohány fogy, sőt a (mégoly szép) tarsolylemezekre is inkább futja sokaknak, mint magyarságtudatunkat megjelenítő könyvekre. Amíg ez így marad, nem lesz rendszerváltozás, még ha a jelenlegi világhatalom önmagát felélve elpusztulna, akkor sem, és éppen emiatt. Kik vennék át az irányítást? Nagyon kevés nemzeti köreinkben a ténylegesen (nem feltétlenül a papírjai, hanem a tudása alapján!) értelmiségi. Tudom, csodát nem várhatunk, hiszen az 1945-ben lefejezett nemzeti értelmiség utánpótlása rendkívül idő- és energiaigényes feladat, csakhogy ideje lenne minél szélesebb körben az elitképzésnek, a Sajó Sándor-i gondolat megtapasztalásának, miszerint „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” Ehhez azonban sokkal mélyebben kell megismerni ősnyelvünket, népművészetünket, irodalmunkat, művelődés- vagy akár technikatörténetünket.
Mivel hivatalos oktatási intézményeink egyike sem tanítja határozottan a Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint, továbbá a népi írók képviselte nemzetszemléletet, nekünk, maradék magyar értelmiségieknek kell igaz ismereteket adnunk színvonalas előadásokkal, népfőiskolákkal, a Gutenberg-galaxist sajnálatosan elnyomó világháló jó célokra való felhasználásával. E téren, bár a nyomtatott betű és a kimondott szó hatásával nem ér fel, mindenesetre örvendetes az igazi múltunkat feltáró és jelenünk problémáit ismertető, rájuk gyógyírt nyújtó honlapok növekvő száma.
Ami az abortuszt illeti: Trianonban a román fél büszkén hangoztatta, hogy Erdély az övék, hiszen anyáik teleszülték. Napjainkban sokan áldatlan gazdasági helyzetünkkel indokolják a drasztikus születésszám-csökkenést, szerintem azonban ennek fő oka nem ez, hanem inkább a férfi és nő szerepének felcserélődése, a nő főállású anyaságtól való megfosztása, az „én is pont olyan vagyok, mint te” felfogás követése, a gyermeket nyűgnek, tehernek tekintő hedonista szemlélet; amellyel szemben hazánk utolsó törvényesen választott államfője leszögezte: „Nemzetünk akkor lesz boldog, nagy, ellenállóképes, ha a gyermeklármától nem halljuk meg a bölcs politikusok dörgő, honmentő szónoklatait.” A liberalizmus megfertőzte társadalom „nőideálja” azonban olyan társat keres, aki magas toronyban dolgozik, nagy Mercedest hajt, és ha egy férfi azt mondaná neki: „Kicsikém, én egy kis kertet akarok művelni, ahol lesz lovam, ökröm és legalább három gyermekem.” – faképnél hagyná, mondván: „Figyelj ide, te nem vagy normális!”
– Eddigi legnagyobb történelmi tragédiánk – sajnos bőven akadnak kudarcaink, vereségeink – alighanem Trianon, hiszen itt megbonthatatlan egységű őshazánkat, a Kárpát-medencét darabolták szét a legbarbárabb módon, s nemzetünk egyharmadát kiszolgáltatták a rabló utódállamok kényére-kedvére. Tudjuk jól, hogy a határainkon túli magyarság szüntelen negatív diszkriminációktól szenved. Gyilkosságok, magyarverések, különböző jogfosztások, hátrányos anyanyelvi és kulturális megkülönböztetések, az autonómia-törekvések s a kettős állampolgárság tiltása stb.
Ezzel szemben a nálunk élő nemzeti és etnikai kisebbségek gyakorlatilag velünk mindenben azonos szabadságot élveznek, sőt nemegyszer (pl. cigányság, zsidóság) többletjogokat is bitorolnak a rovásunkra. Hol itt a kölcsönösség, megengedhető-e ez az egyoldalú kényeztetés, melyhez hasonlóra tán a világon sincs példa? Miképpen képzeled el a trianoni sokk feloldását (mely a győztesek számára sem hozta el a várt boldogságot!), bízhatunk-e elcsatolt területeink legalább részleges visszaszerzésében?
– Miért ne lenne lehetséges akár a teljes visszaszerzés is? Deák Ferenc szerint egy nemzet számára csak az vész el, amiről önként örökre lemondott. Önként és örökre! Csakhogy a politikában nincs se „soha”, se „örökre”! Tudva, hogy ma egy vaktérképen az átlag magyar még csak hozzávetőlegesen sem tudná megmutatni, hol van Kolozsvár – miközben „lerománozza” ott élő testvéreinket –, mondhatnám én is, hogy így soha nem tér vissza a Trianon előtti állapot, de talán még az 1938-1947 közötti sem; ámde látva, hogy egyre több fiatal olvas nemzeti kiadványokat és hallgat előadásokat, megsejtve, mit jelentett a Felvidék 1938-as, Kárpátalja 1939-es, Erdély 1940-es és a Délvidék 1941-es visszatérése, mit éreztek a Horthy katonáit virágesővel és örömkönnyekkel fogadó véreink, hiszem, hogy felébred még az alvó oroszlán.
A részleges területi visszaszerzés, pláne az autonómia azonban csak átmeneti megoldás, hiszen nem a románoknak kellene nekünk autonómiát adniuk, hanem nekünk lehetne nekik. Amíg ezt nem így látják az egymást váltó kormányok, amíg fel sem vetik nemzetközi színtereken, hogy nem erkölcsi (mint tette nemrég Fricz Tamás), hanem végső soron igenis területi elégtételt követelünk, addig érdemben persze aligha várható változás.
Nem éltünk a lehetőségekkel, noha 1991-ben megkezdődött – Jugoszlávia szétesésével – a trianoni rendszer felbomlása. Nemzetünk atomjaira való szétesése, a maradék magyarság millióinak totális tudati leépülése, vagy ahogyan Balczó András fogalmaz, ’zsidó gyarmattá’ süllyedése következtében az igazi tragédia 90 év távlatából valójában nem az, ami akkor történt, hanem ami azután; az, hogy 1945 óta még a megmaradt 93 ezer négyzetkilométernyi csonka-országot sem vagyunk képesek testben és lélekben megtartani.” – írtam nemrég Trianon üzeneteként a választásokra, a választóknak, bízva abban, hogy ha a 93 ezer négyzetkilométeren belül mégis megerősödünk, komoly nyomást gyakorolhatunk a nemzetközi politikára a revízió érdekében.
– Másik könyvecskéd címe „Mérlegen”. Ebben a „Magyar arcképcsarnok” nevű sorozatod néhány hosszabb tanulmánya kapott helyet, melyek olyan háttérbe szorított irodalmi és közéleti óriásainkról szólnak, mint Prohászka Ottokár püspök, Tormay Cecile, Dövényi Nagy Lajos, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Marschalkó Lajos és vitéz Endre László. Valamennyiükben közös az, hogy remek magyar hazafiak voltak, s épp ezért szembekerültek a judeokráciával is, tehát kortársaik s az utókor hivatalos ítészei egyaránt rájuk sütötték az „antiszemita” bélyeget, noha klasszikus értelemben nem mindegyikük volt az.
Válasszuk ki közülük talán Dövényit, akiről még a „magunkfajták” is viszonylag keveset hallottak. Kérlek, mutasd be röviden a főművét és pályáját. Mivel tudom, hogy számos egyéb tanulmányod is elkészült már (pl. Adyról egy mélyreható elemzés, mely a költő árnyoldalait is megrajzolja, a vitathatatlan értékei mellett), érdekelne, hogy kikről szólnak ezek, s előreláthatólag mikor olvashatjuk őket kinyomtatva is? Ha visszanézel eddigi utadra, elégedett vagy-e az életeddel? Amennyiben nem, mit csinálnál másképp, ha újra kezdhetnéd?
– Dövényi Nagy Lajost (1906-1964), legelhallgatottabb két világháború közti elbeszélőink egyikét, „Tarnopolból indult el…” című, eredetileg Rajniss Ferenc „Magyar Futár”-ában folytatásokban közölt, könyv alakban azonban csak 2001-ben (a Gede Testvérek Bt-nél kísérő tanulmányommal) megjelent, befejezetlen regényéért 1945-ben kötél általi halálra ítélte a cionista hatalom, amit Veres Péter közbenjárására életfogytiglanra „mérsékeltek”, s ebből 18 évet ült a rács mögött. A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig, aki batyuval a hátán az Északi-Kárpátok felé tart. Magyarország határát észrevétlenül lépi át, majd Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér, és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be a hadseregbe, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszát, kikeresztelkedik („református”-nak mondja magát), felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”. Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítő-kereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: „Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb-hosszabb időre összefűzi a közös üzlet – s aztán vége.”
Ami további tanulmányaim kiadását illeti: egyelőre Ady Endre tévedéseit és igazságait feltáró, eredetileg a Hunhíren folytatásokban közölt tanulmánysorozatom megjelenése várható, továbbra is a békéscsabai Brusam Kiadó „Ébredés” c. sorozatában. Célom vele, hogy versei, írásai és az életművével foglalkozó óceánnyi irodalom figyelembe vételével iránytűt adjon költőnk olvasásához, segítve elhallgatott politikai-világnézeti tévedései és tagadhatatlan társadalmi igazságai, költői szépségei felismerésében; végső következtetésként levonva, hogy egyrészt egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség Ady, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan, ezért hatalmas, önfegyelemmel kevésbé párosult kifejező ereje a legellentétesebb értékeléseket szülte; másrészt igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéséből, mintsem megválaszolásából állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései; különös tekintettel a „seregesen senkik”, vagyis a Németh László szerinti „híg magyarok”-nak nevezettekre, a „mindenkire, csak a maguk magyarságára nem gyanakvók”, a kelet-európai élet iránt közömbös vagy érzéketlen „asszimiláltak” elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre.
Elégedett vagyok-e az életemmel? 38 évvel a hátam mögött nem lehetek sohasem eléggé hálás a Teremtőnek, hogy magyarnak és kereszténynek születtem, hogy mint megrögzött tabudöntögetőnek, erőt adott tucatnyi szemfelnyitó tanulmány megírásához és előadássorozat tartásához, és remélem, munkám még igen hosszú időre lesz.
– Noha közvetlenül nem foglalkozol a politikával (egyik pártnak sem vagy tagja), azért nyilván nem közömbös számodra, hogy mi történik az országban, milyen sors vár az egyetemes magyarságra, ill. megmarad-e az a hatalmas kulturális örökség, amit az évezredek során létrehoztunk. Többször is leszögezted már, hogy nem áll tőled távol a Hungarizmus, az egyik legmagyarabb, ugyanakkor legeltorzítottabb eszmei alapvetés. Több mint 60 év múltán vajon miért akarják még az emlékét is eltaposni? Itáliában és az USA-ban léteznek bejegyzett fasiszta, nemzetiszocialista pártok, s bár nem kedvelik őket „mérvadó” hatalmi berkekben, azért mégis megtűrik. Nálunk a tömeggyilkos liberálbolsevista bandák ma is virágoznak, ám a hungaristákat gyakorlatilag karanténba zárták. Mit gondolsz, miért forgácsolódtak szét ennyire (legalább 4-5 szervezetük van, s persze mind magát tartja az egyedüli „letéteményesnek”), s akad-e köztük olyan, aki (amelyik) Szálasiék méltó utódja lehetne; vagy az egész nem több felszínes, külsőségekkel megelégedő, zászlólengető, rock-koncerteken üvöltöző műmagyarkodásnál? Egyáltalán egy ilyen ellenséges, jobb esetben közömbös, elbirkásított közegben lehet-e még jövője egy letűnt mozgalomnak?
Végezetül még valami. Hogy mennyire nem volt valódi rendszerváltás, az különösen most látható világosan, a törvénytelen és embertelen Gyurcsány-Bajnai rezsim idején, amikor oly mértékű disznóságok történnek egész népünk rovására, melyekhez csak a Kun Bélával, Rákosival és Kádárral fémjelzett sátáni korszakok foghatók. Az ország többsége dühöng és lázad, mindeddig azonban sajnos eredménytelenül. Hogyan látod mai helyzetünket, lesz-e végre egy hatékony nemzeti összefogás, amivel fordíthatunk sanyarú sorsunkon, avagy fölösleges minden további küzdelem, mert olyan gólemekkel állunk szemben, melyek ellen semmit sem tehetünk? Hol van a magyarok legendás bátorsága, szolidaritása, hol van 1848 és 1956 szelleme?
– Bármennyi parazsat is gyűjtök most fejemre, hosszas történelmi tanulmányaim alapján nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy Szálasi Ferencre is érvényes, ami dr. Hász István (1884-1973) katolikus püspök szerint Hitlerre: „Eljön az idő, amikor Őt oltárainkon fogjuk tisztelni!” Nem látom értelmét azonban, hogy olyanokkal vitatkozzam a nemzetiszocializmusról és a hungarizmusról, akik néhai és mostani képviselőinek érveire nem kíváncsiak. Egy bizonyos: ahogyan egykor a nyomor szülte mindkét ideológiát és mozgalmat, a mai, akkorinál egyre erősebb nyomor nem csökkenti, hanem növeli az irántuk való, korántsem csak zászlólengetésben kimerülő szimpátiát, főleg a fiatalság körében. Ahogyan Szálasi Ferenc mondta, „az igazság győz, nem átmeneti indulatok”.
A további küzdelem megmaradásunkért pedig nemhogy fölösleges, hanem mindannyiunk szent kötelessége, csak persze nem mindegy, hogyan. Miután nemcsak kollektív, hanem egyéni felelősség is van, különösen akkor, ha nincs felelős ország-vezetés. 1848 és 1956 mai üzeneteként, lelki-szellemi épülésünk kiegészítéseként, leginkább a világhódító nagytőke elleni küzdelem részeként a zsidó élelmiszer- és gyógyszeripar biológiai népirtást előidéző termékeinek bojkottját és magyar őstermelőink termékeinek vásárlását javaslom.
Végül hadd mondjam el: van Kárpátalján, a Tisza partján egy maroknyi színmagyar falu, Szalóka, ahova – egyelőre – csak útlevéllel mehetünk, ahol tökéletesen megtapasztaltam, mit jelent az, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső). Nemzeti hagyományainkat kitűnően ismerve és ápolva, kéz a kézben vívják ottani testvéreink napi harcukat megmaradásukért, erőt és kitartást adva küzdelmeimhez, hiszen „teher alatt nő a pálma”. Elmondhatom: „Ki Szalókának vizét issza, annak szíve vágyik vissza.” Bárcsak velem együtt minél többen megéreznék, mit jelent ez!
Ifj. Tompó László mindkét kötete megrendelhető kiadójától, Ambrus Páltól:
brusam@freemail.hu , 0630/574-9106
(Magyar Jelen)


Siklósi András: Szellemi, lelki, erkölcsi és hitbéli adalékok a magyarság megmentéséhez


Egykor a magyari fajta is a krisztusi tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt.
(Elhangzott Bösztörpusztán, a Magyarok Országos Gyűlésén, 2011-08-13-án.)
Egykor a magyari fajta is a krisztusi tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt. Nem meglepő, hogy az alvilág romboló erői ellene támadtak, hogy maga a Sátán és démoni szövetségesei próbálják országát megkaparintani, őt pedig szétszórni, beolvasztani vagy megsemmisíteni. Ma már ez a küzdelem végkifejletéhez érkezett. A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, miközben rettenetes haláltusáját vívja. Csakhogy Jézus feltámadt, s ebben külön-külön mindnyájunknak része lehet, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja. Mert széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről többé nem beszélhetünk.
Nem kétséges, hogy ma is van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket. A mi dolgunk éppen az – mint a fény s a tudás legősibb népének –, hogy megőrizzük (s minden jó szándékú nációval ingyen megosszuk) a ránk bízott isteni talentumokat, továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építhessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól meg próbál fosztani, vagy bármi okból kardot ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel! Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok sem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsivány módra elbirtokolt területeink visszaszerzéséről.
Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önellátás, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk tömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi emelkedése felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember pályájának kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes térnyerését. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a csupasz porhüvely megmentése, ill. a tűrhetetlen megaláztatások lenyelése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bármi a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent; míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vigadásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, megértéssel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, majd mozduljunk el egy fundamentálisabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak, remek próféták vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket.
Úgy gondolom, az istenhit és a hazaszeretet minden magyarnak rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki összhangban, ha nem állítom szembe őket, hanem mindkettőhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben. Megtapasztaltam azt, hogy akik kizárólag a transzcendens dolgokba csimpaszkodnak, azok előbb-utóbb bigottá válnak, s szájtátva reménykednek az isteni beavatkozásban, miközben saját kötelességeiket elhanyagolják honfitársaikkal és hazájukkal szemben. Akik viszont kikapcsolják, megtagadják a rejtett misztériumokat, amolyan „sült-realistaként” az önzetlen, egészséges hazafiságra is képtelenek, mert beléjük fészkel a gyűlölködő sovinizmus, s a legkisebb kudarcok is porig sújtják őket. Mindkét oldal elrugaszkodik a valóságtól, s vallási fanatizmusában, ill. politikai elvakultságában hajlamos a rossz döntésekre, a küzdelem korai feladására, vagy éppenséggel önnön képességeinek, hatósugarának fölülbecslésével mások bajba sodrására. Aligha kell részleteznem, milyen szörnyű lehet mindkettő a nemzet szempontjából. Nem könnyű tehát megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy – a ránk törő külső és belső ellenségekkel szemben – önvédelmi élethalálharcunkat elődeinkhez méltóan megvívjuk. Mert bárki bármit állít, ezt a háborút nem kerülhetjük el, nem úszhatjuk meg, s a siker nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni.
Bár korunk sötétebb és rémisztőbb minden előzőnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak elődeinknél, ezért indokolatlan lenne fajtánk „temetése”, vagy bármiféle önmarcangolás. Persze a tárgyilagos erőfelmérést, leltározást a saját táborunkban is meg kell ejtenünk. Bíztató jövőképet csak akkor vázolhatunk fel, ha behatóan megismerjük történelmünket, páratlan kultúrkincseinket, sok évezredes hagyományainkat, s eltéphetetlen szálakkal kötődünk ősi gyökereinkhez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunk nem mögöttünk botorkál, valami távoli, ködös homályba veszve; hanem közvetlenül alattunk van, amelyen rajta állunk, s belőle merítünk példát, energiát és nyersanyagot az országépítéshez.
A ránk váró feladatokkal akkor is meg kell birkóznunk, ha pillanatnyilag nem hoznak eredményt, s látszólag céltalanul telik el az életünk. Lehet, hogy egész nemzedékünk elbukik, előfordulhat, hogy együttesen se bírjuk megfékezni mélyrepülésünket. Számunkra ez föltétlenül tragédiát jelent, azonban semmiképp sem menthet föl kötelességeink teljesítése alól. Felelősséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megőriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekből a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták drága hazánkat!
Lehet, hogy minden törekvésünk, lelkesedésünk, alázatos és áldozatos nemzetszolgálatunk csupán egy csepp a tengerben, viszont milliónyi ilyen csepp már szinte tenger. Ha mindenki megteszi a maga dolgát, elképesztő hajtóerőket sorakoztathatunk fel a magyarság mellett! Ne felejtsük: Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek előtt!
Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás” korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom előbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit eltiprásunk ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítéséért. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezőn egyelőre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentő harcokat legelőször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és nemességünket, sárba döngölt hitünket és életkedvünket. Vissza kell térnünk eurázsiai örökségünkhöz, lappangó hagyományainkhoz, feledésbe merült értékeinkhez. Csupán e szilárd, biztos alapokra támaszkodva lehet esélyünk, hogy más dimenziókban is legyőzzük esküdt ellenségeinket; s minden téren egy szerves, értelmes, örömteli életet, ill. egy fejlett, gondoskodó, vonzó országot teremtsünk magunknak.
Sokat töprengek azon, melyik utat válasszuk, miképpen cselekedjünk, hogy garantáltan előbbre jussunk. Szerintem kizárólagos, egyedül üdvözítő recept nincs, s még ha létezne is ilyen, ugyan ki lenne képes elfogadtatni az összes hazafias táborral vagy csoportocskával, ilyen széthúzás és megosztottság mellett. Nem vitás, hogy roppant kegyetlen, mohó háttérerők szorításában vergődünk, melyek a végső pusztulásunkra törnek; azonban általános romlásunkban igen jelentősek a saját vétkeink is. A gyávaság, a közöny, a becstelen önzés, az önfeladás, a szolidaritás hiánya, az elvtelen megalkuvás, a műveletlenség, az agymosás és kisemmizés eltűrése, a materiális fogyasztói szemlélet, a pénzközpontúság stb. sajnos egyre intenzívebben áthatja népünket. Tehát nem elég, ha hódítóink, lakájaink gaztetteit nyilvánosságra hozzuk és megtoroljuk, hanem tulajdon portánkon is szigorú, elfogulatlan önvizsgálatot kell végeznünk. Hibáinkat, mulasztásainkat számba kell vennünk, és sürgősen változtatnunk kell eddigi magatartásunkon, világnézetünkön. E nélkül zuhanásunk megállíthatatlan, fuldoklásunk kezelhetetlen.
Nem tagadom, olykor közel kerülök ahhoz a határhoz, melyen túl minden további küszködés és áldozat fölösleges, hiszen ha megfeszülök, akkor sem érhetek el semmit. (Bajtársaim közül is egyre többen visszavonulnak, s magukba fojtják meddő keserűségüket.) De hiszen megrontóink pont ezt akarják, hogy minden hazafi feladja őrhelyét, és minden hű szív megszűnjön dobogni! Pusztán ezért is folytatnunk kell a munkát, legalább dacból! S még inkább azért, mert ez egy életre szóló hivatás, egy Istentől kapott küldetés, melyről egyedül neki tartozunk számadással. Nem az a fontos tehát, hogy sikerrel járjunk (bár ez sem mellékes!), hanem hogy teljes energiánkkal, rendíthetetlenül mindent elkövessünk az ügy érdekében. A szüntelen küzdés és nemzetszolgálat sohasem értelmetlen! Az égi és földi teljesség – mint legfőbb iránytűnk – vezéreljen bennünket mindig, hogy legalább megközelíthessük az elérhetetlent.
Az utolsó 100 évben a magyarság hajdan dicsőséges, később kudarcokkal, vereségekkel is terhelt, de mindenkor viharok tépte, sok ezer éves történelmének olyan mélypontjára jutott, ahol már a puszta léte, fönnmaradása is veszélybe került, nemhogy megújulása és fölemelkedése. A hivatalos politika sajnos ritkán teljesítette alapvető kötelességeit népünkkel szemben, sőt nemegyszer önnön vezetőink váltak legádázabb sírásóinkká, kerékkötőinkké, a fejlődés és értékőrzés elmozdíthatatlan gátjaivá. Úgy vélem, bármilyen hatalom is regnáljon Magyarország élén, a jelenlegi avult, ördögi demokratúrában nem lehet képes feladatainak maradéktalan végrehajtására, ill. a nemzeti akarat érvényesítésére. Ezért totális fordulatra, radikális rendszer-, államforma- és paradigmaváltásra van szükség; amely azonban csak a civil lakosság összefogásával és szervezett, elszánt közreműködésével érhető el. A politikai elit sohasem működhet hatékony ellenőrzés nélkül, s nem engedhető meg, hogy az iránta támasztott széles körű elvárásokat figyelmen kívül hagyja, vagy éppen az össznemzeti érdekek, célok ellen cselekedjen, felelőtlenül és büntetlenül.
Mivel nem kevesebbet szeretnénk, mint az egyetemes magyarság mostoha helyzetén javítani, ezért tevékenységünket távlatos és magas rendű hivatástudatnak kell vezérelnie; mely nem kötődhet egyetlen párthoz, önjelölt klikkhez, ideológiai szekértáborhoz sem. Mindenkor azokat a fő stratégiai gondolatokat kell megfogalmaznunk, melyek nélkül lehetetlen bármiféle változás kiharcolása. Sürgősen vissza kell szereznünk elfeledett, eltékozolt történelmi örökségünket, sok évezredes jussunkat; mások által lezüllesztett vagy elrabolt nemzeti önbecsülésünket, öntudatunkat, erkölcsi tartásunkat, hitünket és becsületünket. Beteg társadalmunk gyógyításakor nem elégedhetünk meg felemás „reformokkal”, „megszorító csomagokkal”; vagyis nem a másodlagos okozatokat, hanem az elsődleges, kiváltó okokat kell kiküszöbölnünk; s az életünkbe haladéktalanul integrálnunk kell azokat a vezérlő eszméket, amik a magyarságot mindmáig megtartották ennyi vérzivatar dacára is.
A jövőben szükséges általános nemzetmentést csak olyképpen vázolhatjuk föl és valósíthatjuk meg, ha kizárólag önérdekünkre vagyunk tekintettel; az eddigi megalázó, önfeladó megfelelési kényszerek helyett. Nyilván nem rugaszkodhatunk el teljesen a nemzetközi erőviszonyoktól, a sokat emlegetett „politikai realitásoktól”; azonban világosan ki kell mondanunk, hogy csak azokkal működhetünk együtt bármiben, akik nem akarnak leigázni, kifosztani, gyarmati sorba zülleszteni, vagy éppenséggel likvidálni bennünket. Jobb, ha tudjuk, hogy mindazok, akik emberszámba se vesznek minket, akik csalárdsággal vagy erőszakkal közelednek hozzánk, akik csak mesés profitot remélnek tőlünk, bizony azok ellenségeink, éljenek bármelyik kontinensen! Magyarországon valódi áttörés a nemzet megkerülésével nem hajtható végre (senki sem váltható meg, ha nem kívánja!), beleértve az elcsatolt nemzetrészeket és az emigrációt is. Mindenre kiterjedő jobbító csatáinkat egyszerre kell megvívnunk materiális (anyagi) és szakrális (metafizikai) síkon is; mert egyik sem nélkülözheti a másikat, külön-külön egyik oldal sikere sem vezethet végleges győzelemre. Ezek után lássuk konkrétan azt a „tízparancsolatot” (nemzeti minimumot), amely szükséges ahhoz, hogy a Kárpát-medence magyarsága elmozdulhasson a mostani (v)álságos, csőd-közeli holtpontról egy biztatóbb irányba.


  1. GAZDASÁGI-ANYAGI FÖLEMELKEDÉSÜNK ESZKÖZEI

1.) A közrend, a közbiztonság s a törvény előtti egyenlőség mielőbbi megteremtése. A „megélhetési” és a „fehérgalléros”, valamint a monetáris bűnözés, ill. a korrupció fölszámolása. A visszaesők és közszolgálatot ellátók „félrelépéseinek” fokozott elmarasztalása. A belső rendvédelmi szervek (rendőrség, ügyészségek, bíróságok) megtisztítása és megerősítése, a kötelezően sorozott honvédő hadsereg ütőképességének biztosítása. Közhatalmi tisztséget csak átvilágított, becsületes, arra alkalmas s a nemzetnek elkötelezett személyek tölthetnek be.
2.) Virtuális külföldi hitel- és kamattartozásunk további törlesztésének megtagadása, vagy zömének eltöröltetése. Szabadulás az IMF és a Világbank, valamint a többi globalizáló, cionista mamutvállalat és pénzintézet karmaiból. Nemzetérdekű gazdaság és kereskedelem kiépítése; a hazai kis- és közepes vállalkozások, mezőgazdasági kistermelők támogatása, piacaink bővítése. Munkahelyek teremtése, progresszív és családközpontú adózás, a minimálbérek emelése, a nyugdíjak értékállóvá tétele, a segélyek szigorú feltételekhez kötése. A feketegazdaság s a „kiskapuk” megszüntetése, a lehető legoptimálisabb foglalkoztatottság, anyagi gyarapodás és létbiztonság elérése. A kilakoltatások s a teljes egzisztenciális ellehetetlenítés megakadályozása.
3.) A termőföldek, az ország természeti kincsei, műemlékei, stratégiai ágazatai, közművei nem idegeníthetők el, vagy ha ezek elkótyavetyélése („privatizációja”) már megtörtént, vissza kell őket államosítani. A magyarság végzetes fogyását, elszomorító demográfiai mutatóit abortusztilalommal és megfelelő intézkedésekkel sürgősen meg kell fordítani; az idegen etnikumok esztelen betelepítését azonnal meg kell állítani, a jogcím nélkül itt tartózkodókat ki kell toloncolni.
4.) Kórosan egyoldalú szövetségesi kapcsolataink felülbírálata. Az összeomlás szélére jutott, vérünket szívó NATO-ban és EU-ban elfoglalt hátrányos helyzetünk föltárása, elkapkodott csatlakoztatásunk nyomorító szabályainak újratárgyalása, ill. a kilépésünk megfontolása. Kölcsönös előnyökön nyugvó, egyenrangú nyitás turáni rokonnépeink s a Kelet felé.
  1. Igazságot Magyarországnak! Az aljas trianoni és párizsi békediktátumok revíziója; a szétdarabolt Kárpát-medence, a csonkaországi s az utódállamokhoz került őshonos magyarság összetartozásának kinyilvánítása; elrabolt szabadságunk, függetlenségünk és önrendelkezésünk visszaszerzése. Hivatásos csendőrség felállítása, valamint önkéntes (fegyverviselési joggal bíró) nemzetőrség, rendvédelmi gárdák és polgárőrségek szervezése.
  1. MORÁLIS ÉS SZELLEMI-LELKI MEGÚJULÁSUNK FELTÉTELE
6.) A Szent Korona értékrendjén alapuló ősi Alkotmányunk megszakított jogfolytonosságának helyreállítása, s a vele harmonizáló alaptörvény, ill. sarkalatos törvények hatályba léptetése; a valódi, népbarát jogállam megteremtése. A mostani torz választási törvény fölülírása (pl. a kopogtató cédulák eltörlése, a bejutási küszöb 2-3 %-ra mérséklése, a kampánypénzek maximálása, a médiában egyforma szereplési lehetőség biztosítása stb.); a kétkamarás parlamenti struktúra ismételt bevezetése, ill. az enyhén szólva is fölösleges Alkotmánybíróság föloszlatása.
7.) Az utóbbi 65 év bűnöseinek elszámoltatása és börtönbe zárása, sanda kapzsisággal összeharácsolt vagyonának elkobzása. Az ártatlanul szenvedők és kisemmizettek rehabilitálása, ill. méltányos kárpótlása. Az ország vezetői, a közélet résztvevői mindenkor teljes felelősséggel tartozzanak tevékenységükért; aki ettől megriad, ne vállaljon semmilyen fontosabb tisztséget. Tilos a mindnyájunkat érintő adatok és információk eltitkolása; ellenben biztosítani kell a közszereplők folyamatos átvilágítását és ellenőrzését, mert senkiben sem bízhatunk meg korlátlanul.
8.) Az önhibájukon kívül munkanélkülivé, szegénnyé és elesetté vált rétegeket föl kell emelni, a súlyos társadalmi különbségeket valamelyest ki kell egyenlíteni. Gondoskodni kell az anyák, a magzatok, a gyermekek s a családok védelméről; a kielégítő egészségügyi ellátásról, az alapvető élelmiszerek, vitaminok és ásványi sók s a tiszta ivóvíz biztosításáról; ugyanakkor törekedni kell a káros, deviáns szenvedélyek visszaszorítására is (pl. alkoholizmus, drogfüggőség, prostitúció, homoszexualitás stb.). Csak ép testben lakozhat ép lélek!
9.) A közoktatást valóban ingyenessé kell tenni az óvodáktól az egyetemekig, s az elemi iskola befejezéséig kötelezővé is. A kártékony „liberális” dogmákat ki kell takarítani, s vissza kell térni a jól bevált szellemiséghez és módszerekhez. Meg kell szüntetni a további hamisításokat, s tényfeltáró (ős)történelmet, értékhordozó irodalmat kell tanítani mindenütt. Az azonos fajsúlyú intézmények legyenek átjárhatóak, a tanterv s a számonkérés pedig egységes. Be kell vezetni a hit- és erkölcstani oktatást, valamint a hazafias nevelést; fel kell karolni a kiemelkedő tehetségeket. Minden diáknak el kell sajátítania ősi rovásírásunkat is. Az egyházi iskolákat a világiakkal azonos elbánás illesse meg.
10.) A közszolgálati sajtó valamennyi ágában uralkodóvá kell tenni a korrekt tájékoztatást s a jó értelemben vett nacionalizmust. A kereskedelmi médiumokban is tilos a hazudozás, a rágalmazás; valamint hőseink, értékeink, jelképeink gyalázása, ill. a tudat- és erkölcsromboló kultúrmoslék közvetítése. A könyvkiadásban hasonlóképpen tartózkodni kell a silány, zavaros, amorális eszmék terjesztésétől; viszont el kell érni, hogy a magyar és a világirodalom, a történelem, a filozófia, a képzőművészetek, a zene s a természettudományok összes maradandó eredménye olcsón és nagy példányszámban hozzáférhető legyen. Azon kell lennünk, hogy a magyarság öntudatára, méltóságára ébredjen, lelkileg és hitében megerősödjön; helyesen használja anyanyelvét, s mindenkor felismerje és betöltse helyét, szerepét a világban.
Jottányit sem szabad hátrálnunk, vagy elképzeléseinkből bármit is föladnunk. Mivel a hatalomból teljesen ki vagyunk szorítva, anyagi eszközeink és egyéb lehetőségeink minimálisak, pillanatnyilag a sokoldalú felvilágosítást ítéljük a legfontosabbnak. Az itthoni és határon túli magyarság széles tömegeivel kell kapcsolatot teremtenünk, s őket a népszolgálatra megnyernünk. A Kárpát-medence a mi eredendő őshazánk, sok évezredes életterünk, ezért nem kerülhet idegen kézre; az államalapító magyarság pedig soha nem válhat bennszülötté és idegen megszállók jobbágyává! Addig nem nyughatunk meg, amíg nemzetünket bárhonnan veszély fenyegeti, amíg megmaradásunk, fölemelkedésünk nincs visszavonhatatlanul biztosítva. E célért minden nélkülözést és nehézséget vállalnunk kell, beleértve életünk kockáztatását is. A gyávákat, haszonlesőket, kollaboránsokat elsöpri az idő. Csak a dicsőséges elődeink cselekedeteit követő, gránitkemény mai vitézek kitartó és vakmerő harca vezethet győzelemre. Aki magyar, velünk tart! Aki ellenünk van, az hazaáruló, s nem méltó a magyar névre!
A Kárpát-medence csak azon népek otthona, élettere lehet, melyek képesek az államalapító magyarsággal testvéri közösségben dolgozni, a Szent Korona és Boldogasszony Anyánk segítő oltalma alatt. Bárhogy alakuljon a sorsunk, megfellebbezhetetlenül kijelentem, hogy a magyarság vagy lesz, vagy a világ sem lesz! Bolygónk sorsa, jövője Magyarországon múlik! Isten nekünk szánta azt a feladatot, hogy aktívan részt vegyünk teremtő művében és a Sátán letaszításában. A Kárpát-medence egésze históriai jelentőségű korforduló előtt áll, melynek tétje nem csekélyebb, mint nemzetünk eltűnése, vagy újjászületése. Az egybehangzó jóslatok, égi üzenetek szerint az Európában s a világban hamarosan esedékes, kozmikus méretű változás kiindulópontja, spirituális centruma is édes hazánk lesz; melyre szorgalmasan és körültekintően föl kell készülnünk, hogy átvészelhessük a barbár apokalipszist.


Siklósi András: Az antiszemitizmus a mi fegyverünk is lehet!


Miben rejlik az antiszemitizmus, és miért kell felvállalni azt?

Mindenekelőtt kijelentem, hogy a fogalom nem pontos, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan a hétköznapokban megszoktuk. Ebbe a körbe ugyanis a zsidókon kívül beletartozik az összes szemita, sémi eredetű náció is (pl. akkádok, asszírok, etiópok, palesztinok, arabok), akikkel nekünk többnyire semmi bajunk, konfliktusunk nincs, amennyiben szülőföldjükön maradnak, s nem özönlenek közénk, a Kárpát-medencébe, mint zsidó fajtestvéreik. Ennek fényében tehát az antiszemita helyett inkább használjuk a zsidóellenes (ez tán a legjobb), az antijudaista, antijehovista, vagy az anticionista kifejezéseket (utóbbinál fixálva, hogy a cionizmus, mint a legszélsőségesebb, legsovinisztább, legrasszistább, legkirekesztőbb irányzat, nem jellemző a teljes zsidóságra), melyek mindegyike markánsabban tükrözi célunkat. A továbbiakban, amikor antiszemitizmust emlegetek, mindenki ezeket értse alatta.
A közhiedelem (s ezen túl a napi politikai, kulturális és egyházi gyakorlat) úgy tartja, hogy az antiszemitizmus valami rettenetes bűn, s aki bármilyen szinten beleesik ebbe a „túlélhetetlen” kaszásverembe, az örökre kizárja magát az „előkelő” társaságokból, ill. végleg elvágja maga előtt az érvényesülés útját. Bizonyos főkolomposok szerint minden vétek és eltévelyedés (beleértve az istentagadást, a hazaárulást és a gyilkosságot is, a legsúlyosabbak közül!) megbocsátható, kivéve ezt az egy főbenjáró szörnyűséget. De valóban így van ez, s tényleg ez lenne az igazság? – vagy csupán ezt akarják velünk elhitetni a gyülevész, kaftános-pajeszos hordák, hogy szüntelen agymosásunk és megfélemlítésünk árán könnyedén ránk kényszeríthessék akaratukat, ugyanakkor gátlástalanul leigázhassanak, kifoszthassanak és elpusztíthassanak bennünket. Pártállástól, nézetrendszertől függetlenül, de a nemzeti oldalon belül is föl-fölbukkan a figyelmeztetés: az antiszemitizmus gyanújának még az árnyéka se vetődjön rád, mert akkor neked befellegzett.
Hovatovább már ott tartunk, hogyha bármit szólunk vagy cselekszünk hazánk és népünk védelmében, s persze megszállóink, rabszolga-hajcsárjaink ellenében, valahonnan rögtön ránk sütik az antiszemita bélyeget, amivel azonnal hiteltelenné, szalonképtelenné válunk (nem kevésbé, mintha őrültek, cirkuszi bohócok lennénk); sőt azok a bajtársaink, barátaink, akik egyébként velünk tartanak (s akár tevőleges szolidaritásukra is számíthatunk), még ők is – halkan, vagy hangosan – sietnek elhatárolódni tőlünk, „leprásoktól”, legalább jól felfogott „önvédelmük” végett. Gyávaság ez, netán szimpla tudatlanság, avagy más okok rejtőznek mögötte? Lényegében mindegy, hiszen roppant károkat okoz sorainkban ez a meghunyászkodó magatartás; arról nem is beszélve, hogy nem ritkán a saját meggyőződésük dacára viselkednek így sokan, ami már súrolja a tudathasadást, meghasonlást és önfeladást, tehát a tiszta lelkiismerettel mindenképpen összeegyeztethetetlen. Nem látom be, hogy miért lenne kirívóbb és elmarasztalhatóbb annak leszögezése, hogy nem kedvelem (utálom, megvetem) a zsidókat, mint lajstromozni azokat a kézenfekvő tényeket, hogy nem szenvedhetem a salátalevest (nem a növényi alapanyaga, hanem az íze miatt), a túl cicomás öltözékeket (harsány színviláguk és kihívó szabásuk okán), a lélektelen, modern „művészeteket” (mert nincs bennük maradandó érték), a patkányokat (mocskos, járványokat terjesztő életmódjukból kifolyólag), vagy a hazugokat és a zsebtolvajokat (mert rendre megsértik az erkölcs, a becsület s a lovagiasság normáit) stb.
Számtalanszor kérdeztem már meg gyakran publikáló és előadásokat tartó, tévékben, rádiókban „igét hirdető”, köztiszteletnek örvendő, nemzeti érzelmű honfitársaimat (jobbára négyszemközt, nem óhajtván őket kínos zavarba hozni a nagy plénum előtt), hogy miért kerülgetik a forró kását, amennyiben láthatatlan erőkről, urbánus vigécekről, szabadkőműves és illuminátus összeesküvőkről, pénzügyi háttérhatalomról, „megnevezhetetlenekről”, bankárkasztról, globalista és liberális terroristákról stb. papolnak; nem lenne-e egyszerűbb és tisztességesebb egy huszárvágással lecsupaszítani ezt a fajilag is kitűnően azonosítható, 80-90 %-ban zsidó gyökerű réteget? Ilyenkor szemlesütve a következő típusválaszokat kaptam: 1. nem, mert nem mind zsidók (ez csak üres rizsa!); 2. nem, mert akkor többet nem közölnének, vagy letiltanának a képernyőről (na és, vagyunk még így néhányan, náluk különbek is!); 3. minek olyan tabutémákat feszegetni, amiket már mindenki tud (ez messze nem így van!); 4. igazad van, ám én nem merem ezt a nyilvánosság előtt megpendíteni (szomorú, de még ez a legbecsületesebb álláspont!). Hozzáteszem, korántsem azt várjuk e derék „apostoloktól”, hogy éjjel-nappal és ok nélkül „zsidózzanak”; ám az mégiscsak tűrhetetlen, hogy „ne szólj szám, s nem fáj fejem” alapon nyakig a homokba dugják kobakjukat, sőt még megalázó filoszemita tiszteletköröket is fussanak. (Tucatjával nevesíthetném e „bátor plakátembereket”, de tiltja a neveltetésem.) Nem hallgathatom el, hogy részint az ilyen köntörfalazó, féligazságokat szajkózó, pótcselekvésekbe menekülő, vagy a semmittevést megideologizáló „vitézek” miatt jutottunk el jelenlegi tragikus állapotunkba. Mert gyilkos lakájaink, szálláscsináló zsarnokaink éppen az ő farizeusi meghunyászkodásuk, folytonos hátrálásuk következtében váltak egyre szemtelenebbé, aljasabbá és kegyetlenebbé. Most, amikor a lét és nemlét mezsgyéjén tántorog az egész magyarság, s a hívó szót, az iránymutatást a (ködös távolban sem mutatkozó!) felelős, fölkészült, karakán értelmiségtől várja, nincs szükségünk azokra, akik egész tevékenységükkel csupán olcsó és simlis önigazolásokat keresnek. Az ilyenek, akik bárkinek meg akarnak felelni, s fél szemmel mindig a hatalom morzsáit, kegyeit lesik, véletlenül sem fogják egy táborba gyűjteni és hadrendbe tömöríteni kivéreztetett népünket.
Állítólag Mikszáth Kálmán fogalmazta meg egyszer, félig tréfásan, hogy „antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat”. Egy másik (a jelenkorhoz inkább közelítő) pamfletben pedig „az az antiszemita, akit gyűlölnek a zsidók”. Vagyis az összes goj e kategóriába sorolható (kiváltképp a magyarok!), hiszen a zsidók önmagukon kívül senkit sem szeretnek, legföljebb ügyesen fölhasználják a hasznos idiótákat s a szolgalelkű karrieristákat. Nem könnyű a helyes definíció, hiszen maga a zsidó faj(ta), etnikum, diaszpóra, államiság, vallás, szellemiség, létforma meghatározása is esetleges, a pillanatnyi zsidó szándékoknak alárendelt, nyúlós rétestészta. (Egyesek szerint a zsidók egy földönkívüli, alvilági faj, melyet muszáj elkülöníteni az emberiségtől, mivel nincsenek humán vonásai. Tekintsük ezt ostoba viccnek, amolyan morbid Auschwitz-nek.) Valójában aligha akad olyan álláspont, amit mindenki egyöntetűen képes elfogadni. Az antiszemitizmus kétségtelenül létező, egyelőre még szórványos, elszigetelt jelenség, vagyis mozgósító hatása minimális. Felfutása, megizmosodása azonban éveken, hónapokon belül várható, ami a világválság növekedésének szoros függvénye. (Mivel belátható idő alatt aligha történik értékelhető javulás gazdasági és szociális téren, sokkal inkább az ellenkezője várható, ezért nem kell nagy tehetség a tendenciák prognosztizálásához.)
Tapasztalataim szerint az antiszemitizmus leginkább egy alattomos harci fegyver, amit a zsidók Damoklész kardjaként lebegtetnek fölöttünk, hogy bármikor lesújthassanak vele az érdekeiket keresztező, számukra nem kívánatos személyekre, kisebb vagy nagyobb csoportokra, ill. egész népekre. Tehát főként a militáns körülmetélteknek van rá szüksége (azaz ha hiányzik, akkor kreálnak a maguk kedvére!), amit bármikor előrángathatnak a batyujukból; s ha bizonytalan igazukat, irreális fantáziálásukat, holo-legendáikat képtelenek hitelesen alátámasztani, akkor ez a végső érvük, mely előtt a többség nyomban hasra is vágódik, mint böllér előtt a megbökött disznó. A fonák oldal (vagyis nemzetünk) felől közelít Szabó Dezső tétele: „Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból, s a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.” Fontosnak tartom lejegyezni azt is, hogy büntetőjogilag (legalábbis hatályos törvényeinkből következően) csak azt tekinthetjük „megfogható” antiszemitizmusnak, ha félreérthetetlen uszítás, hátrányos megkülönböztetés, ill. tettlegesség, pogrom alakul ki; azonban mostanság ilyenekre hazánkban elvétve sem akad példa (míg pozitív diszkriminációkra, származásból fakadó büntethetetlenségre, jogtalan kiváltságok, „kárpótlások” kikövetelésére annál inkább!). Úgy vélem, hogy humanitárius szempontokból nem helyeselhető a pusztán származásból sarjadó előítélet (bár olykor nem árt az ösztönös óvatosság!), viszont az indokolhatatlan, alpári tettek és egyéb embertelen zsidó megnyilvánulások joggal provokálják ki mindnyájunk ellenszenvét, haragját és ellenállását.
Megemlítem még, hogy a hungaristák az antiszemitizmus helyett bevezették annak tovább gondolt, racionálisabb változatát, az aszemitizmust (szemita-mentesség, zsidótlanítás; a sémi fajták kitelepítése hazánkból, ill. a szemita mentalitás kigyomlálása tudatunkból), ami részünkről sem kifogásolható, noha e dolgozatnak nem képezi tárgyát. Egy hungarista testvér imígyen szemlélteti az antiszemitizmus és az aszemitizmus közötti különbséget: „Hiába állunk mi a dög mellé, s csapunk agyon akár minden második legyet, amely ráereszkedik, mindaddig, amíg annak a feloszló tetemnek a bűze valahogy meg nem szűnik, nem lesz vége a döglegyek odatódulásának."
A dolgok mélyére nézve, vizsgáljuk meg immár, hogy vannak-e alapos okai az antiszemitizmusnak, avagy az emberiség zöme, s benne a magyarság is csupán irigykedik a nála mindig kedvezőbb létfeltételeket „kicsikaró” zsidóságra. A világ túlnyomó részét, de főként Észak-Amerikát és Európát ma vitathatatlanul zsidók uralják, politikai, pénzügyi-gazdasági, katonai és kulturális-vallási téren egyaránt. Ez a mohó, velejéig romlott, mindent fölzabáló ragadozó, sőt kannibál falka nem ismer korlátokat és könyörületet. Nem nyugszik addig, míg minden stratégiai csúcspozíciót meg nem kaparint, amíg a népek-nemzetek a leghalványabb életjelet is föl tudják mutatni. Óriási hiba lenne ennek a rendkívüli képességekkel és erővel megáldott, 5 ezer éves barbár törzsszövetségbe szerveződő, önnön kiválasztottságában és felsőbbrendűségi mítoszában tobzódó vámpírfajnak a lebecsülése, vagy nyílt és álcázott törekvéseinek félvállról vevése. Az biztos, hogy ők semmilyen módon nem integrálhatók egyetlen társadalomba sem, s bármit híresztelnek magukról, bárminek vallják is magukat, sohasem hihetünk nekik. Ma már ott tartunk, hogy az ördögi ravaszsággal kieszelt és működtetett forgatókönyv beteljesülni látszik; mert a minimális emberi- és szabadságjogaitól megfosztott, diktatórikus birodalmakba terelt, zömmel páriává, agyatlan fogyasztóvá és proletárrá degradált amerikai és európai tömegek vakon-süketen sodródnak apokaliptikus végzetük felé, s hajdani büszkeségük, nemzeti tudatuk, hagyománykincsük, keresztény hitük nyomokban sem lelhető fel. Inkább valamiféle fordított asszimiláció valósul meg, vagyis a zsidó kisebbség önnön képére formálja a világot; ahol a holovallás keretében magát imádtatja istenként, miközben parazita harácsolásával tönkreteszi és elpusztítja a saját „híveit”. Ebből a kilátástalan, elsüllyesztett múltú és jövőtlen gyarmati sorsból csak egy átfogó paradigmaváltással s egy egyetemes, világméretű népfölkeléssel lehetne kitörni, persze gigászi áldozatok és vérveszteségek árán. Közel a totális összeomlás, mivel a helyzet már elviselhetetlen, s nemcsak egyes nemzetek, hanem bolygónk megsemmisülése (lakhatatlanná züllesztése), vagy megmaradása forog kockán. Nem kétséges, hogy az antiszemitizmus ebben a küszöbön álló, borzalmas élethalálharcban a lázadók igen hatékony fegyvere lesz; amit materiális rövidlátásukban most még a zsidók gerjesztenek, hogy ordas céljaikat (az Új Világrendet s az Egyesült Világkirályságot) simábban elérjék, azonban épp ez okozhatja csúfos bukásukat is.
A magyarság ügyeire térve nem feledkezhetünk meg arról, hogy nekünk ebben a szabadságért és fölemelkedésért vívandó küzdelemben különleges szerepet, küldetést szánt a teremtő Isten. Jelenleg az összes kontinens lakói közt mi vagyunk a legeltiportabbak és legszerencsétlenebbek; a Kárpát-medencében tombol a legvadabb zsarnokság, itt a legmélyebb a sötétség, de az általános ébredés, a mindent beragyogó fény is innen fog kiindulni, s a másoknak is példát mutató szerves megújulás, szakrális föltámadás is nálunk szökken szárba legelőször. Zsidó vérszopóink jól tudják (sajnos nem hülyék!), hogy a mi őshazánk páratlan hely a világon (ez a valódi Kánaán, a földi Paradicsom, nem a Közel-Kelet!), nem véletlenül próbálják annyi ármánnyal megszerezni maguknak. Ám azzal nem számolnak, hogy ez a szent föld csak verejtékes munka árán virágzik, viszont naplopóknak és jöttment élősködőknek nem terem semmit. Csalárd imperialista hódítóink nyilván azt is érzik, hogy kitartásban, szívósságban, valamint szellemi-lelki síkon mi vagyunk az egyetlen méltó ellenfelük, s bárhogy szeretnének bedarálni, majd eltüntetni bennünket, beletörik a bicskájuk a szittya életfába, mert az égiek támogatásával legyőzhetetlen hadsereggé válunk. Gusztustalan gőgjükben Mózes ivadékai nem törődnek ezzel, változatlanul hisznek a sikerben, ezért erősítgetik hadi bástyáikat (lakóparkjaikat) szép szülőföldünkön, s néhány hete ezért indítottak összehangolt, világméretű támadást ellenünk minden fronton. Bizony, veszélyes önvédelmi háborúba rángattak bennünket, egyelőre még fegyverek nélkül, s túlélésünk egyik záloga éppen az egészséges antiszemitizmus. Ne hagyjuk magunkat eltántorítani a zsidóknak köszönhető tengernyi sérelmünk tüzetes megismerésétől; ne engedjük, hogy valamiféle hamis, kiforgatott, antikrisztusi „keresztény szeretet és megbocsátás” cégére alatt megrontsák látásunkat, kioltsák dühünket és függetlenségi vágyainkat, vagy elbagatellizálják, kabarétréfák és kávéházi viccek tárgyává maszlagolják a rovásunkra elkövetett évezredes zsidó „tatárjárásokat”. Mert most minden korábbinál borzalmasabb katasztrófába keveredtünk, s ha tovább altatnak, szédítenek bennünket, hamarosan belehullunk a sírgödörbe, amit már előre megásattak velünk. Fogadjuk el, hogy hősies csatáinkban csak magunkra számíthatunk, és betegségeinket, szenvedéseinket kívülünk senki idegen nem orvosolja, tehát kizárólag rajtunk áll a „vásár”. Térjünk végre észhez, többé ne áldozzuk fel fajunkat és országunkat senkiért, s főleg ne asszisztáljunk a saját perverz lemészárlásunkhoz!
Írásomban igyekeztem érintőlegesen fölvázolni az antiszemitizmus lényegét, arculatát, s zászlóként meglobogtatni azt, hogy nem kell rettegnünk többé a fölvállalásától; hiszen talmudista ellenségeink előbb-utóbb úgyis megrágalmaznak, megvádolnak vele, s akkor nincs szánalmasabb, mint a szorongó mosakodás, mentegetődzés és elhatárolódás. Mondjuk ki nyíltan, egyenesen önkényes „bíráink” szemébe, pofájába köpve, hogy magyar hazafiak vagyunk, tehát nem lehetünk mások, mint antiszemiták (rasszisták, cigányellenesek stb.); hiszen ezzel is szeretett fehér fajtánkat, ősi nemzetünket (de a jobb sorsban bizakodó emberiséget is!) védjük, melyet a gyűlölködő zsidó világmaffia, a zsidó háttérhatalom, a sátáni zsidó globalizmus halálra ítélt, és az utolsó szálig ki akar irtani. Ennek tudatában, aki bármi okból még ezt az égbe kiáltó igazságot sem meri az Univerzum fülébe ordítani, az sehonnai bitang áruló, nem érdemli meg a szabadságot, nem méltó a magyar névre, sőt embernek is hitvány! Vérszívóink, hóhéraink egy-két „antiszemitát” még játszva legyűrhetnek vagy likvidálhatnak, de 16 millió elszánt, összetartó, vérbeli magyarral nem tudnak semmit sem kezdeni, mert egységbe forrva a pokol fenekére taszítjuk őket!
(Siklósi András)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése