2020. március 3., kedd

A LÉGI HARC




























A LÉGI HARC



A Közel-Kelet lehetőségei a légierők szemszögéből


A Csendes-óceán mellett érdemes szemügyre venni a közel-kelet térségét is, mivel ha ott háború törne ki és csökkenne az amerikai jelenlét, borítékolható a konfliktus. Ez a hely a háborúk melegágya évezredek óta, de mióta Izrael létezik, a helyzet amolyan tragikomikum az ott élők számára. Jelen esetben az itt a jövőben bekövetkező háborúkban alkalmazott légi doktrínák néhány lehetséges módozatával foglalkoznék, jelen esetben Izrael oldaláról a környező arab országokkal szemben.


A térség vezető ereje Izrael, amolyan modern Spárta, már ami a haderő profizmusát és fanatizmusát illeti (általában). Most csak a légierővel foglalkoznék, a helikoptereket, szállítókat és hasonlókat kihagynám, csak a légifölény közvetlen kivívásban résztvevőket veszem számításba. Légierejük magja amerikai eredetű típusok, F-15C/D/I és F-16C/D/I az alapvető harci gépek, sok százas mennyiségben, de az F-4E is szolgálatban áll még. Mivel hosszas könyörgés után sem kapnak F-22A Raptorokat (amivel az USA a Phalcon radar, a Python rakéták és más harceszközök Kínába történt eladását torolja meg), a jövő nekik is az F-35, de abból is csak vehetnek, a gyártásba nem szállhatnak be. AWACS típusaik az E-2C (jórészt tartalékban) és a saját Phalcon, amit telepítettek már B-707-esre és kisebb Gulfstream 500 Jet-re is, így ebből a szempontból alaposan el vannak látva. Emellett az UAV gyártásban is a világ élvonalában járnak, bár főleg a kisebb méretű, harcászati típusok tartoznak a profiljukba.
A környező országok főleg orosz gépekkel rendelkeznek, de több ország nyugati gépeket (például az UAE többek között F-16I, Kuvait F-18C, Szaud Arábia F-15S és Eurofighter gépeket is használ). Habár ezen országok nyugati szövetségesek és komoly ellentétek húzódnak köztük (a legtöbb a siita-szunnita szembenállásból és gazdasági érdekekből), a hosszú távú elemzések szerint az ellentéteiken hamar túllépnének adott esetben, csak alkalom és ok szükséges csupán (Pl. ha valaki lebombázná a Mekkai Fekete Követ, vagy éppen a Siratófalat, vagy ha egyszerűen Amerika valami oknál fogva kivonulna a közel-keletről – elvégre egyszer onnan is elfogy az olaj, vagy találnak jobb energiaforrást).
Egy összehangolt, meglepetésszerű támadás nagyon valószínűtlen, abból az egyszerű okból, hogy errefelé nagyon nehéz bármit is elrejteni és mindenki erre vár 67’ óta. Ha tehát egyik oldal csapatokat von össze, azt a másik látja és erősít, így a harckészültség mindkét oldalon azonos. A távolságok azonban egészen kicsik, így a reakcióidő is alacsony. A légierők szempontjából pedig éppen ez a két tényező a döntő.

Az alkalmazott taktika alapja, hogy a célok koncentráltsága miatt az IAF kénytelen a CAP területeket mélyen az ellenség területe fölé már a legelső perctől kiterjeszteni (emiatt már békeidőben sem engednek semmilyen légvédelmet a közelükbe, vagy sok helyen nincs is, pl. Libanon), illetve a tenger felett van a rendezőterület. Az AWACS madarak, az utántöltők, a tartalék vadászok és a várakozó csapásmérők a tenger felett várakoznának, amivel kettős célt érnek el. Egyrészt nem kell a saját földi légvédelmet korlátozni (gatling gépágyúk, lézerek, modernizált HAWK ütegek, az ARROW, stb…), így az szabadon tevékenykedhet, magasságtól függetlenül, csupán a repterek fel-és leszálló folyosóira kell ügyelni. Így az a fura helyzet állna elő, hogy Izrael felett a reptérre való ki-belépést leszámítva saját gépek csak minimális számban repülnének be, a nagy többség a tenger és az ellenség területe felett várakoznának.  Emiatt is rendszeresítették az összes, amúgy nagy hatótávolságú gépükre a legnagyobb póttartályokat és illeszkedő (CFT) tartályokat.
A vadászok a szokott taktikát alkalmaznák, de nagy különbség, hogy a csapásmérők azonos bázistávolságon dolgoznának a határtól, tehát azonos mélységben az ellenséges területen. Mivel a nyílt harc kitörése esetén azonnal ellenséges terület fölött kerül sor bevetésre (tehát a saját terület védelmére is), ezáltal a földi célok a légiekével azonos prioritást kapnak. Mivel a csapásmérő vadászbombázókat kell visszaverniük, hogy a légvédelem a ballisztikus rakétákkal foglalkozhasson, a gépek fegyverkeveréke teljesen vegyesnek indulna. A tisztán vadászok (csak az F-15C-k) persze légiharc rakétákkal (AIM-120, Derby, Python, Sidewinder, stb…), viszont a vadászbombázók is ezeket hordoznák, ami ugyan nem újdonság, hiszen pl. az USAF gépei is hurcolják ezeket állandóan, sokkal inkább a harceljárás különbözne. A cél felé indult gépet teljesen multi funkciósnak tekintenék, vagyis ha új cél adódik (egy ellenséges kötelék), azonnal arra küldenék, ha az magasabb veszélyességi osztályt képvisel, mint amire eddig ment. A lényeg, hogy a gépek mindegyikét úgy használnák, mint egy polip karjait, melyek azt pusztítják el, ami éppen a legveszélyesebb. Ez ugyan csökkenti a gépek harci potenciálját, hiszen nincsenek a célra specializálódva, de mivel a kis ország terület miatt a reakcióidő percekben sem mérhető, egyszerűen nincs másra lehetőség. A gépek tehát felszállnak egy reptér ellen, de szívbaj nélkül veszik, ha az AWACS egy vadászkötelék ellen küldi őket, majd vissza, majd újra más célra.

Habár titkos a dolog, annyi sejthető, hogy kiépítettek a végrehajtásra egy különleges szuperszámítógépek alkotta rendszert. Ez az integrált légvédelmi rendszer koncepció, mely az ország és a környező légtérben minden gépet és fenyegetést megjelenít és azok paramétereit minden ezredmásodpercen analizálja. Ezáltal emberi felügyelet mellett képes folyamatosan értékelni a fenyegetést nem adott egységekre, hanem az ország egészére analizálni, így döntve a reagálásról.
A vadászok ezáltal számítógép alapú statisztika alapján vannak utasítva, a döntést azonban az AWACS fedélzetén a vadászirányító hozza meg, aki a géptől az analízist megkapja. Mivel az F-15-ösök ellenfelei akár Eurofighterek is lehetnek, mindenképpen szükséges lehetőleg számbeli fölényben támadni egy-egy vadászköteléket. Az arab gépek nagyobb távolságot kell lerepülniük, vagyis kevesebb üzemanyaggal rendelkeznének, ami alapvetően befolyásolja a harcérintkezési módozatokat.
Nem tértem ki sem a hadihajók, sem a tengeralattjárók bevetésére, a szárazföldi erők tevékenysége azonban elsődleges fontosságú. Mivel Izrael kicsi, nagyon nincs hová visszavonulni, viszont a terep ideális a páncélosoknak. A frontvonalat igazából ők alakítják ki, hozzájuk kell igazodni a légierő CAS gépeinek és úgy az egész haderőnek. Mivel pedig áthaladásuk után légvédelemmel nem kell számolni, a biztos légtér felülete is nő, ami megengedi a támogató gépek jobb előretolását (AWACS, zavarók, stb).
A közel-kelet tehát egy kissé eltérő közeg, de az alapok ugyan azok. Legközelebb magát az általános profilt vizsgálnám, vagyis hogy a három haderőnem mindkét oldalról hogyan dolgozhatna együtt, az ellenség ellen.





A CNN effektus hatása a légierőre.

6 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Most nem konkrétan technikai és taktikai oldalról vizsgálnám a légierő jövőjére vonatkozó egyik nagyon érdekes aspektust, hanem inkább pszichológiai és kulturális oldalról. Ennek oka, hogy bár a technika fejlődött, az emberi viselkedés ezt bizonyos szemszögből rossz irányba használja ki.


A CNN effektus lényege a tömegtájékoztatás fegyverként való felhasználása. Vagyis az USAF, vagy bármelyik nyugati légierő hiába mondhatja el, hogy 100:1 arányú lelövést tudnak elérni, vagyis lényegében legyőznek egy országot és szétvernek egy hadsereget néhány veszteséggel, az az 1 veszteség mégis vereséggé teszi a helyzetet. Nevetségesen hangzik, de gondoljunk csak 1999-re, a Szerbek által lelőtt F-16-osra. A pilótáért a fél nyugati haderő megmozdult, miközben a szerbek ígérgették, hogy kapják majd el a pilótát. A TV ezzel volt tele. Egyetlen katonával. Miközben a másik oldal (a szerbek) ezerszámra haltak meg.
Vagy az F-117 esete, ugyanott. Az egész ellenséges haderőt (repülőgépek tucatjait, tankok, járművek százait) szétverték, mégis egyetlen(!) nyugati gépet bírt csak lelőnei az egész szerb hadsereg. Katonai oldalról nézve a történelemben nem volt még ilyen nagy különbséggel megnyert háború. A célt elérték, egyetlen repülőgép elvesztésével, de emberveszteség nélkül. Mégis, mivel voltak tele a hírek? Hogy leszedtek 1 darab repülőgépet. Lopakodó volt, tény, de ennyi. Ez lett a hír.
Ez a CNN effektus lényege, bár az ötlet nem teljesen új. Az arab terroristák rendszeresen telepítik bázisaikat Iskolákba, lakóépületekbe, hogy az izraeli vadászok azokat bombázzák le, így a médiának máris mutogathatják a szétbombázott gyerekeket. Ez ugyan az. Az a nevetséges helyzet állt elő, hogy mára egy nyugati légierő EGYETLEN embert sem veszíthet egy nagyobb konfliktusban anélkül, hogy abból a saját médiájuk ne csinálna a haderőre vonatkozóan negatív hírt. Fura módon ez csak a légierőre működik, tehát ha gyalogos katonák halnak meg (Irak, Afganisztán), az már nem ennyire sokkos. Ennek forrása ismét csak sokrétű.
Mára a nyugati átlagember számára a légiháború egyfajta videó játék. A technika győz, csak a rosszak halnak meg néhányan, mert a képernyőkön a lézerbombák mindent levisznek. Ebbe a képbe pedig nem fér be az ártatlanok halála, a saját pilóta hősöké pedig főleg nem. Ezt pedig ki lehet használni. 1991-ben a lelőtt pilótákat mutogatták a TV-ben összevert arccal, ami sokkolóan hatott a nyugati világra. Ez, és az említett 1999-es esetek sokban lendítettek az UAV-k (távirányítású robotrepülőgépek) kifejlesztésében. Nem azért, mert igazán kellenének és a technológia sem áll még készen rájuk, de egyszerűen minimalizálni kell az áldozatokat, főleg egy olyan konfliktusban, ami mögött nem áll teljes támogatás a nép részéről.

Katonailag az „áldozatok csökkentése mindkét oldalon” szlogen hibás, azt bármelyik katonai stratéga megmondaná, de ma ez kell, mivel a háborúnak morálisan elfogadhatónak (!) kell lennie. Vagyis lehet ölni ezerszámra, ha az „igazságos”, egyébként nem. Vagyis a közös néptudat, amit a média is vezet, teljesen állszent. A katonáknak azonban alkalmazkodni kell, ami nehéz. Pl. az Iraki háborút 6 év alatt fejezték úgy-ahogy be, de több, nevét nem felfedő tábornok elmondta, ha hagyták volna őket, fél év alatt megnyerik az egészet – csak éppen kissé csúnya lett volna a végrehajtás. Az újgenerációs, miniatűr fegyverek is ezt a célt szolgálják, nem a célok lettek kisebbek vagy puhábbak.
A CNN effektus azonban kétélű. Mert bár a terroristák és az elnyomóbb rendszerek ezt felhasználhatják a nyugati lakosság ellen („nézzétek, mit művel a gonosz USAF, kórházakat bombáz, ártatlanokat mészárol le”), a dolog egy szint után nem működik. Pl. a dolog sokkal veszélyesebb volt a Pentagon számára 2001-ig, azelőtt ez sokkal komolyabb probléma volt. a WTC tornyok lerombolása után az USA népe tett az ellenségre, és még a veszteségeket is elnézte (egy adott szintig, de ahogy csökkent a lelkesedés, úgy fogyott a türelem). Vagyis nem működik, ha az ellenség mondjuk megöl vegyi töltetű rakétákkal párezer amerikai katonák mondjuk Dél-Koreában.
Mindez vezetett a médiák uralásának igényéhez, ami már egy más téma. Észak-Koreában propagandaadás az egész, de még az USA-ban is pl. a Fox szinte Bush szócsöve volt, és Magyarországon is van példa erre (hadd nem mondjam melyik oldalnak melyik Tv.)


A légierő szerepe partraszállás esetén


5 hozzászólásÍrta Kurei több éve
A Pentagon közép és hosszú távú elemezései Ázsiával kapcsolatban több szinten épülnek fel, kezdve a valószínűtől a legjobb eseten át a legrosszabbig. Jelen esetben ez utóbbi egyikét vizsgálnám (nem a legrosszabb, mert az nukleáris csapásváltás), vagyis egy nagyméretű háborút, annak is egy érdekes formáját. E tanulmányok egyikében (már ami kiszivárog belőlük) két lehetséges, és egyre nagyobb esélyszázalékot kapó esemény szerepel – ez pedig két, Kína és India által végrehajtandó partraszálló hadműveletet vizionál. Előbbi Japán, utóbbi Ausztrália ellen. Mindkettőt a légierőre vonatkozó bevetési profilok aspektusából vizsgálnám.


E forgatókönyvek közös jellemzője, hogy a nyugat (NATO és a USARPAC) védekező félként lép fel, vagyis a kezdeményezés az ellenségé. Tajvan invázióját okkal nem sorolták ide, mert azt egyrészt borítékolni lehet (már ha nem lesz politikai változás valamelyik országban). Kína hamarosan megteheti és meg is fogja, elég csak abból kiindulni, az USA hogy rohanta le Irakot, holott azt a háborún nem is támogatták és Bush is csak század annyira volt vérszomjas, mint a Kínai Kommunista Párt. Tajvan inváziója annyira reális, hogy az arrafelé folyó hadgyakorlatok mindegyikében már most benne van az ellentevékenységek rendszere. Most főleg Japán inváziója szemszögéből vizsgálnám a kérdést, mivel az az ellenség közelsége miatt fenyegetettebb helyzetben van. Emellett érdemes tudni, hogy a kínaiak utálják a japánok (mivel a japánok a Második Világháborúban letaposták és részben kiirtották az országukat), emellett ha leigáznák Tajvan mellett, lényegében a világpiaci részesedésében megdupláznák a részesedésüket. Vagyis a dolog egyáltalán nem lehetetlen, még ha ma annak is tűnik, ám a katonák a fizetésükért paranoiásak. Tekintsük át a 2015+ környékére vizionált esemény elleni légierő taktikát nagy vonalakban.
A védelem a levegőben a JASDF, az USAF és az USNAVY egységei által történne. Természetesen partraszállás esetén mind a flotta, mind a szárazföldi erők hasonló jelentős szerepet kapnának, így a teljes koordináció esetén egy integrált védelmi háló várná az ellenséget. Figyelembe véve azonban a tényt, hogy Kína addigra hozzávetőlegesen 3000 korszerű harci géppel, köztük közepes bombázókkal, három anyahajóval, 50+ tengeralattjáróval és rengeteg partraszálló egységgel fog rendelkezni, nem is beszélve a sok ezer ballisztikus harcászati/hadászati ballisztikus rakétáról. Amennyiben ezeket egy összehangolt támadásban bevetik, a védők kénytelenek megosztani erőiket.


A vadászok esetében a radartámogatás (saját fedélzeti rádiólokátoraikon kívül) négy összetevőn alapul: Ezek a saját AWACS gépek (E-3, E-2, E-767), az Aegis hajók (Burke, Ticonderoga, Kongo, Zumwalt osztályok), radarműholdak és földi lokátor állomások. Ezeknek kell egyrészt az ország fölött, másrészt a harcérintkezési zónában, de még a Sárga-tenger fölött is teljes helyzetképet alkotniuk, megoldani a forgalomirányítást, a felderítést és célosztályozást. Mivel éppen ebben a térségben az országok elképesztő mennyiségű harci géppel rendelkeznek, egy amolyan Angliai csata 21. századi verziója bontakozna ki, csak éppen sokkal nagyobb méretekben. figyelembe véve, hogy Észak és Dél-Korea, valamint Oroszország is küldene egységeket, hozzávetőlegesen 10000+ repülőgép ugrana egymás torkának, amivel az emberi történelem legnagyobb légiháborúja bontakozna ki.
A vadászokat japán oldalról F-15J és F-2A képviselné, amihez Dél-Korea F-16K és F-15K gépei is csatlakozhatnának. Az USAF F-22A, F-15/16 jelentenék a vadászerőt, míg a NAVY F-18E/F gépekkel vehetne részt. Elvileg ekkor már az F-35 is rendszerbe áll, amúgy éppen ez a gép az egyik ok, amiért keleten erőltetik a háború első körének lezavarását szolgálatba állása előtt ( a következő kör 2040 körül várható, mikor Kína teljesen megelőzi az USA-t). Kína saját J-10, J-11, J-12, J-13 Szu-27, Jh-7 és más típusait vetné be, melyekhez addigra elegendő tankerral és AWACS támogatóval rendelkeznek. Európa jó esetben kimaradna, mivel ha az USA itt van lekötve, az ő feladatuk lenne a Közel-Kelet térségének felügyelete.
A harcteret a tengerpart és a partraszálló flottacsoportok helyzete szabályozná. A japán/amerikai vadászok a szárazföldről vagy anyahajókról alapvetően CAP és kísérőfeladattal repülnének. Mivel a B-1B és B-52 típusok is főleg a robotrepülők indításában vetnének részt, így a vadászbombázók végeznék a közvetlen csapásmérést. Mivel partra szálló hajók ellen a hajók és a bombázók együttesen képesek 1000+ robotrepülőgépet indítani egyszerre, mindenképpen ezekkel egy időben kellene a vadászbombázók támadását időzíteni, mivel a védő Szu-33-asok képesek ezek közül eleget leszedni, hogy a légvédelem eredményesen megbirkózhasson velük – vagyis meg kell osztani, lehetőleg túlterhelni őket. A kísérővadászok így a csapásmérő kötelékek előtt, a robotrepülők mögött haladnának, leszámítva az F-22A-kat, melyek a robotok előtt, a vadászokra várva. A SEAD (légvédelmet lefogó/pusztító) köteléket szintén a többi vadásszal érkeznének, de ők az aktivált radarokat vennék célba.


A kulcs az AWACS támogatás kiiktatása. Mivel saját területüktől távol vannak, nem számíthatnak a parti radarokra, csak a hajófedélzeti és a légi radarokra, de mivel előbbiek esetén ott a horizontkorlát, az AWACS gépek a legfontosabbak. Ezek védelme prioritást élvez (főleg az IL-76, a 737-esre és az An-12-esre alapozott AWACS-ek vannak szolgálatban), de mivel a hajók légvédelmi zónáján belül repülnének (fölöttük, mögöttük), így a vadászoknak ide is be kell törniük. Habár a lopakodók jó eséllyel közel kerülhetnek, ekkora teljesítményű radarok már jó eséllyel képesek Track üzemmódban követni őket, így a zavarógépek támogatása elkerülhetetlen (pl. EA-18G). Ebben az esetben a lényeg annak kiszámítása, hogy detektálásig az F-22-esek meddig törhetnek be. Amennyiben éppen csak megtörténik a követés, a SEAD gépeknek az aktivált radarokat azonnal támadni kell, de ezzel ők is elárulják magukat, így a vadászok egy másik csoportjának őket kell megvédeni, míg a betörő csoport teljes sebességgel az AWACS ellen veti magát. Mivel a Szu-33 veszedelmes vadászgép, mindenképpen a Raptorok dolga ezekkel foglalkozni.
Nagyobb probléma a többi védővadász. Mivel innentől nem lopakodók csapnak össze (az F-22A bevetési profilja inkább a csatatér és az ellenség AWACS gépei közötti terület, vagyis az ellenség felfejlődési területe környékén való vadászat), fontos, hogy melyik légvédelmi zóna meddig ér, figyelembe véve a rádióelektronikai zavarást. A vadászok lóversenypálya körökben várnák az vadászirányítás parancsait, általában 30 perces tankolási időközökkel, hogy tele tartályokkal szállhassanak harcba. Mivel az ellenség számára nagyobb a lerepülendő távolság, ez nagy taktikai előny, mivel ha képesek őket utánégető használatára kényszeríteni, előbb kénytelen kiválni a harcból.
A vadászok nagy magasságban, ékben kezdenék a takarítást, vagyis a légifölény kivívása nagy magasságban mélyebben benyúlna az ellenség fölé, köszönhetően a légiharcrakéták nagyobb indítási távolságának és a légvédelem kisebb hatótávolságának. Az F-15C/J/K gépek viselnék a csaták jó részét, főleg az AIM-120D és AIM-9X rakétákkal. Mivel ekkora célsűrűség esetén képtelenség üss és fuss taktikát alkalmazni, mindenképpen kénytelenek közelharcba bocsátkozni, ha a beérkezési rotációt fenn akarják tartani (a visszavonuló gépeket a frissen beérkezők fedezik, biztosítják visszavonulásukat a reptérre/anyahajóra).
A tenger fölött az összecsapás képét az dönti el, a vadászok hány védővadászt engednek átcsúszni. Mivel a csapásmérést Stand-off fegyverekkel (siklóbombák és szárnyas rakéták) végeznék, nem kell a hajók fölé repülni, de mivel a célok speciálisak (páncélozott hajók), a fegyverkeverék is összetett. A nagy gond a célmennyiség, mivel a partraszálló bárkákból több ezer is érkezhet, ezek kicsik, felépítményük alacsony, hatásos radarkeresztmetszetük ezáltal gyenge. Mivel a légvédelem erős, így a nagy távolságból indított fegyverek (együtt a hajókról indított robotrepülőgépekkel), jelentős része elveszhet, így habár az első hullám csak ezekből állna, veszteségokozás miatt, a következő már mindenképpen berepüléseket igényelne. Ebben már kisebb, de emiatt gyorsabb és nehezebben lelőhető fegyverek kerülnek bevetésre, mivel az első hullámban amúgy is nagyobb fregattokra/rombolókra koncentrálnának, és a partraszállókra nem is kell túlságosan nagyméretű fegyvereket pazarolni.
Habár ez az elmélet, nagy kérdés, a kínai flottavédelem és a légierő mennyire képes megvédeni a saját erőket. Habár a Szu-27 és variációi erős vadászok, a gond ismét csak az F-22A típusokkal van. Ha a kínaiak képesek széles területen szétszórni vadászaikat és megakadályozni a B-1B és B-52 berepüléseket, a flotta önvédelemre tudja késztetni az US NAVY anyahajóit (főleg tengeralattjárókkal és ballisztikus rakétákkal, akkor esély van már az első hullám partra juttatásának. A JASDF és az USAF számára a legnagyobb fenyegetést nem is a kínai vadászerők vagy a légvédelem jelenti, hanem a ballisztikus rakéták, mivel a kínaiak megtehetik, hogy szabályosan szétlövik Japán összes repterét közepes és nagy hatótávolságú rakétákkal, annyi van náluk készletben. Mivel pedig ezek ellen a légvédelem teljesen le lenne kötve (rakéták, gattling gépágyúk, lézerek), a vadászokra maradna a tiszta légvédelem, ami elveszi egyik nagy előnyét annak, hogy saját terület felett harcolnak (a másik az, hogy közel a saját reptér, de ha azt szétlövik, nem sokat segít).
A lényeg tehát, hogy a légvédelem képes megvédeni az anyahajókat és a reptereket, a légierő képes eléri azon célkitűzését, hogy elapassza annyira a partraszálló erőket, hogy azokat a szárazföldi hadseregek szétzúzhassák. A kérdés csak annyi, hogy egy ilyen partraszállás mennyire komoly előkészítés után történne (mivel a tervek csak magára a partraszállásra vonatkoznak), vagyis ha előtte szétlőtték az egész országot, nyilván gond adódik a gépek üzemeltetésével (ilyenkor maradnak a szükségrepterek és autóutak).  





Az F-35 totális légiháborúban II.


36 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Az előzőekben csak felületesen érintettem a konkrét bevetési lehetőségeit az F-35-ösnek, most azonban némi konkrétabb megközelítésből szeretném felvázolni a gép taktikai alkalmazhatóságát a különféle fegyverrendszerek ellen. Ez magában foglalja a légvédelmi gyorstüzelő gépágyúk, rakéták, lézerek és más védelmi fegyvereken való áttörést, illetve a mozgó/statikus célok elleni bevethetőséget.

Előtte még érdemes azonban tisztázni a gép platformelven történt kialakítását. Ez valami olyasmit jelent, hogy a gépet úgy tervezték meg, hogy a jövőben teljes körűen modernizálható és fejleszthető legyen, alkalmazkodva a következő évtizedekben felbukkanó fenyegetésekre. Ez több géptípusra is igaz, de itt alapvető tervezési szempont volt, így kezdve a lézerfegyverektől az őrvédelmi eszközökön át a pilóta nélküli bevethetőségig mindenre alkalmassá lehet tenni, hiszen minden gép lényegében két szárny, hajtómű és némi üzemanyag. A gépben pedig hagytak helyet az újdonságnak, kialakításánál minden lehetőséget nyitva hagytak olyan eszközöknek is, melyeket még fel sem találtak.
Nos, visszatérve a totális háborúban való bevethetőségre, tisztázni kell, miféle fenyegetésekkel is kerülhet szembe. Ezúttal az ellenséges vadásztevékenységet nem részleteznék, az inkább a vadászok tevékenysége lenne (mivel az F-22A által ismét van egy tiszta vadásza az USAF-nak), szóval inkább elsődleges profilját, a légicsapást és a Close Air Support feladatokat vizsgálnám. Ebben a szerepkörben pedig főleg a kézi és könnyű légvédelem a döntő, a telepített, nagyobb hatótávolságú rakéták már a SEAD kötelékek dolga (amit szintén ezek a gépek is alkothatnak).


Mivel a légvédelem terén újra terjednek a csöves légvédelmi fegyverek, így ezek jelentik ma a legnagyobb fenyegetést. Ugyan az SBD és hasonló Stand-off fegyverek alkalmazásával a gép elvileg nagy távolságból is felveheti ezek ellen a harcot, nagy összecsapások idején, ha az E-8 vagy más gépek nem jutnak elég közel vagy mélységi csapásmérésről van szó, ez nem kivitelezhető. Azonban ezen gépágyúk manapság elvileg ezeket a fegyvereket is képesek lelőni, valamint igen mozgékonyak és könnyen rejthetők, alapvetően kicsi az esély, hogy elkerülhető legyen a hatótávolságba kerülés (Főleg CAS szerepkörben). Ebben az esetben a gép egyrészt automatikus kitérőrendszerrel van felszerelve (egy robotpilótára rádolgozó rendszer, mely a gépre kilőtt lövedékek elől a pilóta beavatkozása nélkül kitér), másrészt a sérülésállósága is igen jónak mondható.
A legjobb megoldás mégis a megosztó taktika alkalmazása. Ebben az esetben, ilyen környezetben a gépek bevetése UAV-k alkalmazásával történne, ahogy azt Izrael is tette 82’-ben. Lényeg, hogy a csapásmérők előtt robotreüpülőgépek repülnek be, aktivizálják a légvédelmet és lelövetik magukat, ezzel felfedve az ellenség pozícióját. Ennek továbbfejlesztett változata a Link 16 adatátviteli rendszer, mellyel megoldható, hogy a robotok együtt repüljenek be, elkerülve az előbb említett módszer azon hátrányát, hogy az ellenség észleli, hogy támadás következik. Ekkor a robotok a csapásmérők előtt/alatt/között repülnek, azonos sebességgel, de nagyobb radarhullám reflexióval, kisebb zavartámogatással. Ezzel sokkal könnyebben követhető/befogható célt adnak, vagyis csábítóbbak lesznek az ellenség számára. Mivel pedig alapvetően lopakodókat kísérnek zavarókkal támogatva, esetleg grafitfelhővel vagy aktív vírusokkal bénított és támadás alatt álló légvédelem ellen, még összetett ernyő esetén is lehetséges egy területen a veszteségek minimalizálása betörés esetén.  Az ellenségnek pedig ennek tudatában is reagálnia kell, mivel a robotrepülőgépek sok típusa maga is hordozhat bombákat, így azok maguk is veszedelmesek, így reagálni kell. Mivel pedig egy ilyen robotrepülőgép alig kerül többe, mint egy AMRAAM rakéta, mindenképpen gazdaságos a bevetésük.


Persze manapság ilyen jellegű bevetéseket nem végeztek, hiszen a mostanában támadott ellenséges erők szinte sosem rendelkeztek összetett légvédelemmel. Ha azonban egy nagy és erős ellenség kerül előtérbe, ezek a módszerek alkalmazásra kerülnek. Egyébként az említett CAS feladatok esetén is hasonló lenne a bevetési profil, ám ekkor mindenképpen nagyobb baráti és ellenséges erőkkel kel számolni, vagyis sokkal nagyobb a célsűrűség. Itt inkább munkamegosztás történnek a harci robotok és az ember vezette gépek között, mivel előbbiek jobban a nagyon veszélyes célok ellen, míg utóbbiak gyorsabbak és több fegyvert visznek magukkal. A kombinálást egy irányító gép végezheti, így megoldható, hiszen a FEBA közelébe AWACS és J-STAR gépeket előre lehet tolni, ez már csak a vadászokon múlik.
Habár még sok hasonló feladat létezik szárazföldön, a módszer nagyrészt hasonló lehet, az eltérések főleg az ellenség és a saját erők helyzetétől függ. Ami alapvetően eltérő, az a tenger feletti hadviselés. Itt egyrészt nincsenek tereptárgyak, melyek mögé a lopakodás kiesésével el lehet bújni (ha az ellenség talál valami jó módszert a biztos észlelésükre), viszont a célok is tisztábbak, a hullámok fölött nem kell mindenhol légvédelmi gépágyúktól és kézi indítású rakétáktól tartani. Itt a harc sokkal inkább elektronikai, hiszen a távolságok döntenek, azok sokkal nagyobbak, mint szárazföld felett. Itt már a sebesség és a hatótávolság számít a támadó részéről, kevesebb az esély a taktikázásra, az inkább a felderítésen múlik. A tengeri hadviselésbe most annyira nem mennék bele, azt külön akarom egy kicsit tanulmányozni, de a lényeg ott más jellegű, főleg a célok jellege (hajók) miatt.
A gép tehát láthatóan arra szolgál, hogy egy köztes legyen a robotrepülőgépek alkotta legelső hullám és a nagyobb, bombázók alkotta harmadik között, így teljessé téve a többlépcsős csapásmérő erőt. Az egész elgondolás lényege a kockázatelemzés, mivel egy robot elvesztése csak némi pénzveszteség, viszont jelenlegi szinten nem valami túlélőképes nagy erejű ellenséggel szemben, ma még csak alacsony technológiai szintet képviselő ellenségek ellen tud uralkodni. Az F-35 éppen ezt az űrt tölti ki mindaddig, míg a gépek teljesen át nem tudják venni az összes feladatkört, akár totális háború esetén is. Ez pedig a Pentagon szerint 2050 környéke lesz. A JSF program pedig éppen ennyi időre lett megtervezve.




Az F-35 totális légiháborúban.


9 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Jelenleg a nyugati világ legfontosabb fejlesztése légierő tekintetében a JSF program, vagyis az F-35. Ez a mindent leváltó gép egy óriási előny lesz az alkalmazóknak, de erről rengeteget lehet olvasni, így most nem a szokásos technikai oldalról vizsgálódnék, sokkal inkább a gép alkalmazhatóságáról. Nem a nevetséges „terror elleni háború” szlogen mögött rejtőző szerencsétlenek bombázásáról, amit mostanában szokás mindenfelé csinálni. Hanem alkalmazhatóságát egy totális légi háborúban.

Maga a gép ugyanis az egyik első azok között, melyek már nem ezen elvek alapján készült. Az F-22A még hidegháborús gép, készülve a legrosszabbra, ezt azonban már 1990 után kezdték tervezni, az új világrendben. Ennek megfelelően nem volt elsődleges a MíG-ek falkái ellen a megfelelés, sokkal inkább az olcsó üzemben tartás és a többcélúság. Ennek megfelelően ha ebben jó, abban rosszabb lesz, így most arra koncentrálnék, mi lenne akkor, ha valami komoly, ex-Szovjet jellegű fenyegetéssel kerülne szembe. Kezdjük a légi célok esetével.
Természetesen nem egyedül kerülne szembe a MíG/Sukhoi/Shenjang hordákkal, mivel az F-22A, Eurofighter, Rafale típusok is rendelkezésre állnak addigra már igen nagy számban, így a vadászfeladatokat legrosszabb esetben is megosztva vívhatják. Habár a gép manőverező képessége (kis sebességeknél és leterhelve) nem a legkiemelkedőbb, ellenben hajtóművének tolóereje alaposan kompenzál. Másik fontos tény, hogy az AIM-9X és az új sisakcélzó segítségével a gép akár a hátulról közeledőre is rálőhet, így annyira nem is életbevágó a gyors fordulózás – de el sincs hanyagolva. Mivel pedig lopakodó társához hasonlóan külső függesztményeket vadászbevetésen nem hordoz, a tiszta felület miatt nincsenek előnytelenebb állásszögek és más, aerodinamikai megkötések. A gép maga kissé nehéz, de mivel vadászbombázó, ez nem is csoda. Habár légi célok ellen nem bír el belső térben kiemelkedően sok rakétát, nagyobb tömegben hasznos kiegészítő lehet és bevethető a CAP feladatoktól a szabad vadászatig bármire, hatótávolságának köszönhetően igen nagy variálhatósággal.


Persze a légi célok elleni bevethetőség még egy totális légiháborúban sem lenne elsődleges feladata, arra van egy rahedli más gép. Ebben az esetben is földi célok lennének az elsődleges feladatai (légi célok ellen inkább csak saját terület fölötti védelemre vetnék be, ellenség területe felett már inkább földi célok ellen). A gond az, hogy ekkor a megosztott figyelem és az összetett légvédelmi háló miatt huzamosabb ideig lopakodó konfigurációban, vagyis külső függesztmények nélkül kell bevetni, ami viszont alaposan visszaveti a hordozható fegyverzet mennyiségét. Még ha az SBD-t viszi is magával, akkor is alacsony az egy bevetésben elvihető fegyverek száma, nem beszélve, hogy egyes célok specializált eszközöket kívánnak (radarok, területcélok, mélyen fekvő célok). Habár elvileg megoldható ezek ellen más gépek küldése, de mivel 10 éven belül ez lesz a fő típus nyugaton, ez is tényezőnek számít. Mivel a miniatűr fegyverek fejlesztése éppen emiatt felgyorsult, várható ezen a téren is áttörés, de pl. egy HARM típusú rakétát nehéz sokkal kisebbre méretezni, mivel a rakétahajtómű méretét a mikroelektronika fejlődése nem oldja meg.


Márpedig rakétahajtómű kell, mivel az USAF erősen foglalkozik azzal az esettel, ha gépeinek nem nagy magasságból, hanem a földhöz tapadva kell közelíteniük, amikor a siklóbombák már nem használhatók. Egy lopakodónak ugyanis elvileg nem kell alacsonyra mennie, de egyre több tanulmányuk foglalkozik azzal, hogy mi lesz, ha az ellenség megtalálja a lopakodók ellenszerét (Amúgy a detektálási távolságok aktív változása miatt elképzelhető olyan eset, hogy egy F-35 alacsonyan támad). az F-22A részben emiatt lett drága és nyert az YF-23 ellen: mivel úgy tervezték, hogy akkor is uralja az eget, ha legfontosabb tulajdonságainak egyikét, a lopakodó tulajdonságát elveszíti. A JSF programban ez szintén kiemelt szempont volt, részben emiatt nem olyan törékeny a gép és a felületi terhelése sem olyan alacsony, mint az Eurofighteré (az alacsony felületi terhelés földközelben, a turbulens áramlási viszonyok között káros, viszont az ilyen kialakítás nagy magasságban előnytelenebb).


A gép tehát fura kettősség miatt lett ilyen. Mivel az USA nem számít arra, hogy a lopakodás még hosszú ideig előny marad, így erőteljesen dolgoznak ennek kiváltásán, vagyis ha ez kiesne. Mivel pedig ez a gép a jelek szerint ennek fényében készült, mindenképpen jónak tűnik első napos bevetésektől az aprózásig bármire. Habár összetett légvédelem esetén minden bevetési profilban jó lehet (pl. Hi-Lo-Hi), így elmondható, hogy vadásztársai mellett egy ilyen környezetben is igen jónak ígérkezik. Mivel pedig szolgálatba állítását felgyorsították, ennek kipróbálására (hadgyakorlatokon), előbb-utóbb lehetőség lesz.
Most a konkrét bevetési módozatokkal nem foglalkoztam, ahhoz még egyrészt kevés a géppel kapcsolatos konkrét anyag, másrészt mire bevethető, az ellenséges országok arzenálja is fejlődik annyit, hogy a jelenlegi összevetés túl nagy hibaszázalékkal történne.





Az újgenerációs NATO vadászgépek harcászati bevetési profiljai II.


7 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Miután a Csendes-óceáni helyzetet szoktam figyelni, jelen esetben az ott felbukkanó légierők ellen kívánom vizsgálni a 3 fő nyugati vadász-vadászbombázó típust. Ezek az országok főleg orosz típusokat alkalmaznak, de néhány (pl. India), nyugati gépekkel is rendelkezik. Habár főleg az utóbbi ország a harceljárásokat tekintve sokat átvett nyugatról, valamennyire még mindig a sok évtizedes orosz stratégia működik arrafelé. Ez pedig döntő a stratégia elemzésénél.

Az USAF és US NAVY, valamint szövetségeseik minden légi hadműveletének alapja természetesen az AWACS. Ezek a gépek főleg a légi forgalom szervezésével foglalkoznak, a földi veszélyforrásokkal inkább a J-8 JOINT STAR vezetési pont meg a GLOBAL HAWK és hasonló, pilóta nélküli felderítők foglalkoznak. A lényeg most szempontunkból az AWACS, annak vadászirányító képessége. A Térségben szinte minden AWACS típus megvan, az E-2(US-NAVY, Japán, Tajvan), az E-3 (USAF), AZ E-737 (Ausztrália, Dél-Korea), stb. Természetesen az ellenfél is rendelkezik ilyen gépekkel, főleg az IL-76 módozatai, de a kínaiak más típusokat is átalakítottak.
Nos, alapvetően, háború esetén az elsődleges feladat a légi fölény biztosítása. Ez egy időben a SEAD (Ellenséges Légvédelem Lefogása) bevetések is történnek, melyet a többi repülőgép (F-16, F/A-18E/F, F-15E, stb.., jövőben az F-35) végez, valamint az első stratégiai fontosságú célpontok lebombázása (vezetési pontok, parancsnoki állások, stb…), melyeket robotrepülőgépek, B-2A bombázók és hasonló, pilóta nélküli gépek végeznének. Nos, a légifölény mellett éppen ezeknek a gépeknek a védelme az elsődleges, egészen pontosan a támadókötelékek előtt söprögetés, valamint a légifolyosók nyitva tartása és biztosítása, valamint a saját bázisok/anyahajók védelme.

Jelen esetben egy összevont támadóerőt veszünk alapul (amennyiben az ellenség támad, az egy másik írás alapja), vagyis amolyan NATO alapú reagálást, akkor jó eséllyel mindhárom tárgyalt típus (F-22A, Eurofighter, Rafale) jelen van. Mivel pedig nagy légierőkkel kerülnek szembe, így jó eséllyel tisztán vadászfeladattal kezdenek. Jelen írásban az AIM-120D és a METEOR rakéták alkalmazását elvi lehetőségként kezelem, mivel még nem álltak szolgálatba, de egy nagy háború esetén néhány bevethető példányt biztos gyorsan készítenének (szokás szerint).
Nos, az alapstratégia természetesen az AWACS irányítás alatt az első kötelékek csak lopakodók lennének. Az első vonal az F-22A kötelékek berepülése lenne, melyek párokban dolgozva (mivel gépenként 8 rakéta és vagy 1000 gépágyúlőszer áll rendelkezésre), nagyobb vadászsűrűség esetén 4-es rajokban (ez valószínűbb). Ebben az estben a felszálló, pontvédő, csúcstechnológiájú vadászok lennének az elsődleges célpontok, melyek az első vonalak az ellenséges AWACS gépek felé. Ezeket az első vonal szedi le, melyek ezután az AWACS közvetlen védői és a felszálló további vadászok lefogását végezik. Ők törnek utat az ellenséges radargép támadóinak, melyek valószínűleg egyszerre az összes, hatótávolságban lévő ellen irányulna (ez lehet 4-8 darab). Az AWACS csaták a legkritikusabbak, főleg, ha az ellenség induló támadókötelékekkel is operál, vagyis nem csak védekezik. Ezeket szintén le kell fogni, megosztva a saját védővadászokkal a feladatot.


Miután az ellenség radargépeit lelőtték, vagy legalább visszaszorították őket a FEBA (a csatatér előretolt határa) hatásterén kívülről, az első F-22A hullámok (a betörő és az AWACS vadászok) fegyver és üzemanyag fogytán visszafordulnak. Őket védi a betörő harmadik csoport, mely már vegyesebb összetételű, részben a SEAD, részben az első földi támadógépekkel kiegészülve (a lopakodó bombázók és csapásmérők bevetése ettől függetlennek tekinthető). Ebben már a sokkal nagyobb számban rendelkezésre álló Eurofighter gépek kapnak főszerepet, de a többi, nem lopakodó típus is ekkor törhetne be, mint az F-15, F-16, F/A-18E, Rafale, stb…
Erre pedig szükság is lenne, mivel a riadóztatott ellenséges légierő teljes erővel támadhat, hiszen immáron ismert a helyzet, tudják, támadás alatt állnak és saját terület felett védekezhetnek. Az F-22A típusok innentől nagy magasságból várakoznak az AWACS riasztásaira, mivel nagy (1.6 Mach) utazósebességük miatt alkalmasabbak gyors reagálásra, mint a többi típus. Az Eurofighter leginkább vonalvédelemre a legideálisabb, vagyis a radargép irányítása alatt 4-8-as csapatokban radarrakétával az ellenséges kötelékek nagytávolságú szétverésére. Ezt a hátul várakozó tankerekről folyamatosan leváló csoportok felváltva végzik, a távolság függvényében kialakított hullámokban.


A Rafale és az F/A-18E/F bevetése az ellenség reagálásától függ. Ha azok csak védelemre rendezkednek be (mint Irak vagy a szerbek), akkor sima csapásméréssel kezdhetik, de egy nagyobb ellenfél, mint Kína, képes csapást mérni az anyahajók ellen is. Így ez a két gép nagyon kemény feladatot kapna, hiszen a légvédelmi cirkálókkal együtt az ellenséges cirkálórakétákat, bombázókat, vadászbombázókat kellene elhárítaniuk, közben védeni a saját AWACS gépet és a hajókat, a tengeralattjáró-elhárító helikoptereket, a saját vadászbombázókat és persze önmagukat. Ez a parttól való távolság és a flották elhelyezkedésétől függ, valamint az ellenség flottáinak helyzetétől. A Rafale a stratégiai számítások szerint remekül szerepelne egy ilyen helyzetben, akárcsak az F/A-18, köszönhetően fázisvezérelt radarjaiknak és a 10 fölötti fegyver felfüggesztési csomópontoknak, melyekre a taktikai helyzettől függően lehet felszerelni póttartályokat és rakétákat. Csupán rakétáik hatótávolsága jelent gondot, hiszen az F-14/AIM-54 párosítást csak az AIM-120D kategória fogja visszahozni hatékonyságban.


A flotta és a légierő együttes bevetésének módjait persze az ellenség reagálása határozza meg, pontosabban az ellencsapás mértéke. Mivel az erős vadásztevékenység miatt a légi csaták a földi támadásokkal szemben túlsúlyba kerülnének, a légvédelem elnémítását igyekezni kell optimalizálni. Emiatt az elektronikai ellentevékenység elsődleges, ami egyrészt blokkolja a radarokat, másrészt zavarja a kommunikációt. Az első betörés, így csupán a nyitány, az igazi nagy csaták csak az így kialakult helyzetből kezdhetnek kialakulni. A folytatás innentől lesz az, amire e vadászgépeket eredetileg tervezték.




Az újgenerációs NATO vadászgépek harcászati bevetési profiljai I.


20 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Habár mára csillapodott a vita, évekig nagyon kemény összecsapás folyt az új fejlesztésű nyugati vadászgépek „rajongói” között. Ez a három típus az Eurofighter, a Rafale és az F-22A volt. Ezt a három gépen nagyjából egy időben kezdték fejleszteni, egyformán göröngyös utat jártak be a hidegháború utáni csökkentett védelmi költségvetések között egyensúlyozva. A szakértők, rendszerint erős nacionalizmussal meg szakmai sovinizmussal imádták a három gépet összevetni, különösen az Eurofighternek voltak véresszájú védelmezői, különösen Angliában.  A tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva megjelentek olyan marhaságok, hogy pl. „Az Eurofighter tudja az F-22A képességeinek 90%-át 50%-os áron”. Hát ez a szipmla hazugság kategóriája, most nem is ezzel kívánok foglalkozni. Jelen cikk témája e három gép olyan kivételes egymással való kapcsolatos vizsgálata lesz, miszerint EGYÜTT miképp képesek harcolni. Sokan ugyanis elfelejtik, hogy ugyan marják egymást, de az USA, Európa (és benne Franciaország), alapvetően szövetségesek, és komoly bajban mindenképpen együtt maradnának, értékrendjük és világképük miatt.
E három gép alapvetően nagyon is jól kielégíti azokat az igényeket, melyeket a fejlesztők eredetileg kitűztek maguk elé. Az F-22A egy 5. generációsnak tervezett lopakodó, totális légifölény gép, és bár alkalmassá tették bombázásra, igazán nem az a célja, csak amolyan mellékszerep. Mivel az USAF rendelkezik sokezer földi célok elleni géppel (bombázók, csatagépek, vadászbombázók, stb.), csak ők engedhetik meg, hogy egy ilyen gépet tartsanak manapság. Ennek lett tervezve és a legjobb e téren, messze a legjobb paraméterekkel. Jelenleg kb. 130 áll szolgálatban és 199 a rendelésállomány, de a légierő küzd, hogy távábbiakat kapjanak.


Az Eurofighter esetén a cél az F-15 légiharc kapacitását ötvözni az F-16 manőverezőképességével és a Tornadó csapásmérő potenciáljával. Negyedik generációs gépnek tervezték Európa védelmére, és erre tökéletesen meg is felel. Alapvetően egy remek repülőgép, igazi öszvér, és habár ezt is utolérte a költségcsökkentés minden átka, végeredményben egy ritka jó madárrá lett. Mivel vagy 700 darabra van rendelés, elterjedt típus lesz, így a jövőben minden konfliktusban szerepelni fog.


A Rafale a francia igények szerinti Eurofighternek tekinthető, hiszen abból a programból éppen azért léptek ki, mivel az túl nagy lett volna nekik a hordozóikra. Egy nagyon fejlett kis gép, több szempontból felül is múlja európai tárást, de a pénzhiány őt is elérte, így sok képességét még csak most éri el. Elvileg 274 a rendelési állomány, de azt csak 2015-2020-ra érik el, a légierő és a flotta együtt.

Nos, e három gép egyetlen szövetségi rendszerbe (NATO) tartozik, és mivel mind a Csendes-óceáni, mint a Közel-Kelet térségében van érdekeltsége ezeknek az országoknak, törvényszerű, hogy bevetésük konfliktus esetén az első vonalban történne. Habár hadgyakorlatokon együtt még alig vettek részt (mivel az USA F-22A-t nem küld még nagyon tengerentúlra), nem igazán dolgoztak együtt, de mivel elit egységek, mindenképpen azonos palettán kerülnének bevetésre.
Ellenfelek pedig akadnak szép számmal, pontosan azok, melyek ellen annak idején kifejlesztették őket. A világon az ellenséges országok szinte teljes gépparkját orosz típusok uralják, leszámítva Iránt, ahol vannak még amerikai gépek, illetve India, ami sok európai géppel rendelkezik és az amerikaiak is felajánlottak több típust (a Pentagonnak ennek ellenére ellenség India, a korábban említett okok miatt, csupán a pénz és Kína ellensúlyozására támogatják őket).
Mára a legelterjedtebb és legnagyobb veszély a Ssu-27 és a míg-29 különféle verziói. A Szu-27Szmk és a Szu-30MK/MKK/MKI/MKM, stb… igen népszerűek és számuk lassan eléri az 1000 környékét (köszönhetően Kína licence nélküli gyártásának). Ez egyértelműen a legveszedelmesebb típus, a nyugati pilóták alapvetően ezek ellen készülnek legtöbbet. A míg-29 is reneszánszát éli, az indiaiak ezekkel töltik fel anyahajóiak és több arab ország is ezeket vásárolta, mivel olcsóbbak a Szukhoi madaránál. Ezek mellett olyan típusok is piacon vannak, mint a MíG-31, a régebbi míg-21/23/25/27 típusok modernizált verziói, valamint sok támogató madár (Il-76 AWACS és utántöltők, előbbiek izraeli radarokkal, stb…)
A lényeg a számokban van. Habár AWACS, tanker és más támogató gépek számában a NATO nincs gondban a közeljövőben, a vadászok/vadászbombázók frontján éppen hogy jön a változás. Itt főleg Kína és India a gond, meg az őket támogató Oroszország, de a kisebb, velük szövetséges országok is jelentősek (pl. Belorusszia vagy 300 géppel). Mivel pedig Japán, Ausztrália, Dél-korea vagy még inkább Tajvan ellen vagy 5000 gépet kiküldhet csak Kína, ezek a vadászok bizony alapos számbeli hátrányból kezdenek (még ha a flotta F/A-18E/F típusait is beleszámoljuk). Ameddig pedig az F-35 széleskörűen el nem terjed, ez a három típus (az F-15, F-16-osok mellett) lesznek azok, melyeknek ezeket a MíG/Szukhoi falkákat meg kell állítaniuk. Mint azt annak idején Európában tervezték a Szovjetek ellen, az egyre valószínűbb a Csendes_óceán térségében (és valószínűleg azzal egy időben a Közel-Keleten).


A következő részben a konkrét harceljárásokat és taktikákat venném sorra, melyeket erre a három gépre kidolgoztak nagy számbeli fölényben lévő ellenséggel való összecsapás esetén. Ennek alapja a legutóbbi Red Flag hadgyakorlat és a Pentagon hosszú távú elemzéseinek összessége.


F-22A - tények vs. Irigység


16 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Amerikában, sok országgal ellentétben valódi sajtószabadság van, így ott olyan dolgok is nyilvánosságra kerülnek, ami máshol nem. Ennek legutóbbi példája a GAO és az USAF együttesen nyilvánosságra hozott jelentése, mely az F-22A hiányosságait emeli ki. Persze az egész világ azonnal éhes farkas módjára kapott a hírre, hogy a hülye amerikaiak micsoda egy szart csináltak. Mivel amúgy is napi téma rendszeresen ezt a gépet lesajnálni, hogy milyen drága, mennyire nem jó, meg amúgy is tökfelesleges, gondoltam, kicsit más oldalról is megvizsgálom a hibákat.


Az első és legfontosabb a radarhullám-elnyelő burkolat kérdése. A lopakodó jellemzők egyik fontos sarokköve ez a burkolat, ami azonban annyit jelent, hogy erre van optimalizálva, nem pedig arra, hogy bírja az extrém időjárást. Habár összetétele titkos, mindenki tudni véli, hogy az eső azért mossa le, mert grafitot meg apró fémlemezkéket tartalmaz. Lehet. A kérdés csupán csak az, hogy az igaz, hogy ez a burkolat kevéssé időjárásálló, csakhogy mivel kevés van még belőlük (hiszen gyártás alatt áll) és baromira széttelepítették őket (Alaszkátől Hawaii-ig), a legszélsőségesebb körülmények között teljesítenek. További tény, hogy első gép, amely a csapatoknál is használható lopakodó, tehát nem igényel spec helyeket, mint pl. a B-2A.
A legérdekesebb azonban a gép ára. Erre aztán kijött már a világon minden érték, bár az érdekes, hogy ha pl. egy SZU-30-asról van szó, egyből a darabárat mondják szárazon, míg amerikai típusoknál a világon mindent rászámolnak a darabárra, a fejlesztéstől a gyártásig, az infláción át mindent, még a legutolsó takarító bónuszát is. A gép valódi darabára 120-140 millió körül mozog, de figyelembe véve, hogy a két hajtómű a sárkánnyal egy üzemidejű, valamint hogy nem kell hozzá egy konvojra való kiszolgálójármű, emellett alig igényel annyi műhelyt (a beépített diganosztika miatt), az ár nem is annyira vészes. Emellett ezek amerikai árak, az USA-n belül, és ha összeveted egy amerikai McDonalds és egy magyar árait, majd kezdhetsz is számolni.
Az üzemeltetési költségek szintén érdekesen alakulnak, az első száraz adat szerint 15000 dollárral több, mint pl. az F-15-ösé. Elsőre gáz, de nézzünk e mögé is. Először is ez egy vadiúj gép, tehát még nincs meg a rutin a szerelőkben, hogy mit merre keressenek, ami drasztikusan lerövidíti az egy repült órára jutó munkaórák számát és költségeit. Emellett megjegyezendő, hogy a gép sokkal szélsőségesebb viszonyok között repked (18 km csúcsmagasság, 1.6 Mach utazósebesség), ami alaposan igénybe veszi, ráadásul emiatt több a kötelező ellenőrzés.
A kifogásolt elektronika a kedvencem, amit legjobban azok szólnak le, akik nem is értenek hozzá. Mivel ez a gép messze legtitkosabb része, csak a belsősök tudják, mit tud, és mivel egy szuperszámítógép vezérli (10 milliárd művelet/sec – vagyis a Cray 10x-ese), kissé bonyolult. A légierő persze nem tökéletesen elégedett, de ez is gyermekbetegség, akárcsak a többi. Mivel pedig azt sem tudjuk, mire képes pontosan (pl. kiégetni az ellenség lokátorát), azt sem ismerhetjük, melyik résszel vannak gondok.
A legújabb kedvencem azonban az, hogy a gépet nincs hol bevetni. Irak meg Afganisztán fölé nem küldik. Ja, mi a fenének küldenék, mivel ez egy légifölény gép. Más kérdés, hogy eközben egy 100x fontosabb feladatot végez, csak azt a sok geostratégiában járatlan idióta nem látja. Éspedig sakkban tartják Oroszország/Kína/India NAGY légierőit. Nem mini csetepatékban kell repkedniük. Otthon vannak és mutatják, hogy itt vagyunk, ha balhét akartok, gyertek. EZ a munkájuk. Mint az atomfegyvereknek, harcászati szinten.


Igazából millió érv-ellenérv van, de a lényeg a géppel kapcsolatban az egyszerű irigység. A tény az, hogy ezt a gépet mindenki akarná, csak éppen senkinek sem adják oda, senki még csak hasonlót sem tud kifejleszteni. Az Eurofighter pl. majdnem ennyibe került (aki meg mást mond, hazudik, ha érdekel, keress rá a Brit Védelmi Minisztériumnál), meg is vannak hülyülve az angolok, ha a két gépet összeveti valaki. Az oroszok meg aztán végképp el vannak akadva, hogy pl. egy SZU-27 tizedannyiba kerül, mint ez (ha 335 millió egy környezetvédelmi adót beszámolt Raptor vs. egy mezei, kilőra mért, minden költség nélküli, lemezszáraz Szu.) A baj csak az, hogy az orosz árak töredéke annak, ami az USA-ban van (pl. egy munkaóra Oroszországban nyolcad annyi se, mint az USA-ban).
Egyszóval ha valaki erről olvas, először gondolja át, mennyire nagy ma az irigység, mennyire elvakultan írnak ma szinte az egész magyar katonai médiában. Hogy máshol ugyanennyi a probléma, arról szépen hallgatnak, pl. egy olyan programot, mint az A-400M, a tengerentúlon simán lekapcsoltak volna. A legfontosabb azonban egy: az USA egy szuperhatalom, és azt vesz, amit akar. Olyan ez, mint mikor a szomszédod vesz egy Ferrarit. Egyből arról beszél a többi szomszéd, hogy ez nem is olyan jó, hogy drága bele a benzin meg miegymás. Na, ez pont ugyanez a helyzet…




Lézerek a légierőben


11 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Az Amerikai Légierő igyekszik megőrizni a két lépés előnyt, amit a világ többi haderejével szemben élvez, aminek egy újabb lépése az, ami legalább akkora haditechnikai forradalom, mint amilyen a puskapor feltalálása volt. Ugyanis bevethetővé vált a levegőben használható lézerfegyver!
Ugyan a hivatalos szolgálatba állításig még várni kell, de a rendszer minden komponense működik, így ha ma háború törne ki, a gépet küldhetnék, mivel alkalmas erre. Vagyis különösebb hírverés nélkül a Sci-fi írók álma megvalósult, és működik is, méghozzá pompás hatékonysággal.


Az elv igen egyszerű, legalábbis a konkrét rendszeré. Egy 747 Jumbo Jet fedélzetére telepítik a kémiai lézert, az orrába szerelik az elforgatható fókusztükröt, a tetejére meg a célzó lézert. Most technikai paraméterekkel nem foglalkoznék, az egészben az elvet szeretném egy kicsit jobban kifejteni. Pontosabban az abban rejlő lehetőségeket.
Ez a gép jelen pillanatban az ellenség által indított ballisztikus rakéták lelövését szolgálja az indítási szakaszban. Mivel sem légierő, sem tengerészeti, sem szárazföldi téren nincs nagy fenyegetettsége az amerikai haderőnek, ellenségeik a kevés megmaradt hatékony fegyver felé fordultak – ezek egyike a harcászati/hadműveleti ballisztikus rakéták (SCUD-B, FROG-7, stb…). Na mármost vadászgépeket az USAF könnyedén lesöpör az égről, de ezek a fegyverek már keményebb diót jelentenek, és a Patriot PAC-3 és PAC-4, a THAAD, az SM3 és más, végfázis rendszerek pedig kevesek, kellett egy megoldás, ami az indítási/emelkedési szakaszban szedi le a rakétát (az első szakasz az indítás, a második az űrben végzett magas pálya, a harmadik az ereszkedés).
Az ABL rendszer bevetésének elve, hogy saját vadászok fedezete mellett az ellenség területének határán őrjáratozik, és ha rakétaindítást észlel, azokat még emelkedés közben elégeti. Amennyiben néhány átcsúszik, azokat a felső (NMD) és a már említett végsők fogadják, de mivel nukleáris és vegyi/biológiai tölteteket is hordozhatnak, a védelem sosem lehet elég hatékony.
A legérdekesebb azonban ennek a technológiának a jövője. Az egy dolog, hogy jelenleg kissé időjárásfüggő (a lézer felhőkön át kisebb hatótávolságot érhet el), illetve még nehézkes, mert kiforratlan, de mivel egy lövés vele egy kanna vegyszerbe kerül (ami járulékos költségekkel együtt kb. 1000 dollár –összehasonlításképpen, egy AMRAAM rakéta kb. 300 000 dollár). Későbbiekben ez a gép teljesen autonóm módon megvédheti magát, lelőhet ellenséges vadászgéptől a rá kilőtt rakétáig mindent, de azért vadászfedezetre mindig is lehet majd szükség. Amúgy már tesztelik a C-130-ra telepített, kimondottan földi célok elleni változatot, ami ezt az irányvonalat viszi tovább.

Ezek a fegyverek egyértelműen a jövőt jelentik, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az F-22 és az F-35 célirányosan úgy készültek, hogy ezeket a fegyvereket beépíthessék. A jelenlegi gépágyúk olyan teret kaptak, hogy azokat kiépítve beszerelhetik ezek jövőben kifejlesztett kisebb verzióit, így immáron a vadászok is rendelkeznek majd ezekkel a képességekkel. Amúgy az F-22A pl. már most van egy olyan érdekes elhárító rendszerrel felszerelve, mely kiégeti a közeledő rakéta fejrészében az elektronikát, így vakítva meg azt.
Sokan emellett felteszik a kérdést, hogy ha ez lehetséges akár néhány éven belül, akkor minek egy ekkora, nagy nehéz és lassú gépre telepíteni. A válasz egyszerű. Mivel egy ilyen gépen hatalmas tartály is elfér és sokáig fennmaradhat, egész nap „lőhet”, pl egy szárazföldi összecsapás esetén,. Vagyis a jövőben a méret a szállított lézerfegyver teljesítményét befolyásolja majd – minél nagyobb, annál erősebb. Mivel pedig hamarosan a vegyszeres lézereket az elektromos árammal termeltek váltják, így elvileg sosem „fogynak ki” – mivel a hajtómű termel áramot folyamatosan – így gyakorlatilag amíg a gép fenn van, lőhet, amennyit csak akar.
Egyszóval a forradalom elkezdődött. Csak kevesen tudják…



Future Weapons Airborne Laser






A Csendes-óceáni légi helyzetkép I. - Ausztrália


9 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Az ázsiai témát folytatva az USA térségbeli erői után három első vonalbeli fő ország (Dél-Korea, Japán, Ausztrália) közül az első Ausztrália lenne. Nem konkrét technikai felsorolást tartanék, inkább csak érzékeltetni, hol lehet a helyük egy konfliktusban.
Ausztrália katonailag ugyan nem túl erős és globális helyzetét tekintve fontossága mindeddig az Antarktiszét súrolta, ám ez lassan változik. E részben a Kína-India (és a mögöttük álló Oroszország) által a Csendes-óceán irányú terjeszkedésük elleni vonal legalsó szegmensét venném sorra – mely egyben célpont is lehet. Ugyan ez a terjeszkedés gazdasági és pénzügyi téren is erőteljesen folyik, a katonák a B verzióra is figyelnek, mivel az a munkájuk, hogy paranoiásak legyenek. És ezekben a forgatókönyvekben e két szupertúlnépesedett ország egy tök üres életteret lát bennük. (Mellesleg ez a blog is a paranoiás katonai gondolkozásmód köré épül – ellenben a paranoiásokat sosem döfik hátba. Öreg mondás: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Fura, de működik, a Hidegháborúban sem esett egymás torkának a két szuperhatalom, csak a kicsik nyúvasztották egymást, de ez így volt mióta van emberiség).


Ausztrália valóban, területéhez mérten iszonyú kis népességgel rendelkezik, ellenben kontinensük gazdag ásványi kincsekben és érintetlen vadvilágban, nincs összeszennyezve és kellemes az éghajlata – mindaz, amire egymilliárd nyomorgó indiainak szüksége lenne. A Pentagon becslései alapján a kontinens India lakosságának 60%-nak olyan életszínvonalat biztosíthatna, amiről ma csak álmodnak. A gond az, hogy erre ők is kezdenek felfigyelni, akárcsak Kína. Az egy dolog, ha van pénzed, de ha nincs hol élned, annyian vagytok, akkor gáz. Márpedig a bevándorlás egyre korlátozottabb az egész világon.
Az Ausztrál Hadsereg pedig tudja ezt nagyon is jól. Stratégiájukat alapvetően ez határozza meg, habár ők is a terrorizmus meg hasonló maszlag mögé rejtik stratégiai elgondolásaikat. Légierejük alaptípusa az öreg F-111, de ez a variaszárnyú, öreg csapásmérő lassan kivonásra kerül, pedig nagy hatótávolsága és óriási fegyverterhelése ideálissá tette egy invázió elhárítására. Fő erejük így az F-18 Hornet típus, illetve a pár éve megrendelt F-18E/F/G továbbfejlesztett verziók. Ezek a vadászbombázók mindkét feladatkörre alkalmasak, de mivel a SU-30MKI típusok ellen nem igazán biztosítanának fölényt, erősen lobbiznak az F-22A rendszeresítéséért. Az USA azonban csak az F-35 típust akarja átadni, ami bármennyire nem tetszik nekik teljesen logikus. Amennyiben védelemre szorulnának, vagy 50 darab nyomban áttelepülne. Ezek mellett a 737-esre alapozott AWACS gépet is rendeltek, valamint rengeteg tengerészeti járőrgéppel is rendelkeznek. E gépek karakterisztikáját megszemlélve látható stratégiájuk lényege, az ellenség tengeren és parton történő összetörése. Teherszállítóik (pl a C-17-esek), szintén nagy hatótávolságú áttelepülésre alkalmasak, és észrevehető, hogy nem hanyagolják el a kérdést. Ilyen úthálózat mellett a légi szállítás kulcskérdés, különösen nagy területeken végzet hadműveletek alatt.

Haditengerészetük ugyanezen elv szerint épült ki, ami főleg a diesel-elektromos tengeralattjárók és a fregattok nagy számában nyilvánul meg. Ezek a sekély vizekben, a saját légi fedezet alatt remekül működnének nagy ellenséges erők ellen is. Mivel a nyílt tengeren csak lemészárolná őket a sokkal erősebb Indiai/Kínai flotta, így nem akarnak messze menni partjaiktól nagyobb rombolókkal megy ilyesmikkel, inkább partjaikat védenék.
A szárazföldi haderő M-1Harckocsikat szerzett be, mivel azok az ellenség által használt tankok ellen kiválóan szerepeltek a Perzsa-öbölben, valamint európai harci helikoptereket is hasonló meggondolásból szereztek be – igaz, ezek amerikai Hellfire rakétákat kaptak. A szárazföldi erők egyébként inkább mélységi védelemre készülnek, legalábbis erre lehet következtetni a nagy számú, könnyű és mozgékony járműből következtetve. A hegyek nélküli, de nagy kontinens inkább a légierőnek kedvez, a nehéz páncélosoknak kevésbé. A könnyű egységek azonban jó légi fedezettel hatékonyak lehetnek, és éppen ezt gyakorolják hadgyakorlataikon.
Ausztrália igazi ereje azonban szövetségi rendszere. Az USA, Japánhoz és Dél-Koreához hasonlóan elvérezne Ausztráliáért, szinte bizonyos, az egész Csendes-óceáni flotta ide rohanna, a torkuknak ugrana valaki. Ugyan itt nincs helyszínen állomásozó anyahajó, mint Japánban, de Guam közel van és Hawaii is elérhető közelségnek számít. Mivel pedig több helyi parancsnoksággal rendelkeznek és az Űrparancsnokságnak is van Ausztráliában állomása (főleg az űrrepülések és műholdak miatt), gyakorlatilag a térségi hírszerzésük közösnek tekinthető. Az USAF és US NAVY is több bázissal rendelkezik az országban, de konkrét áttelepülést ritkán hajtanak végre, általában saját szigeteikről operálnak.


A fő baj az, hogy mindezek ellenére a térség aggódik. Mivel emberben hozzávetőlegesen 100:1-hez, tankokban 50:1-hez, repülőkben 20:1-hez a hátrány a szembenállók között, a frontországok okkal aggódnak. Ennek megfelelően Ausztrália egy újabb nagy fegyverbeszerzés előtt áll, jelenleg ennek tervei körvonalazódnak, immáron tisztán e védelmi stratégia jegyében.
A katonák sokszor külső szemlélő szemszögéből hülyeségre készülnek, látszatellenség ellen. Tény. De ők a legboldogabbak, ha ez látszatellenség is marad. Mert ha jönnek, nekik kell megállítani őket.





A BVR légiharc új igények szerinti eszközei


3 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Mióta csak az első fegyverek megszülettek, a hatótávolság növelése azonnal a figyelem középpontjába került. Habár évezredekig az íj csupán kiegészítő volt a kardok meg buzogányok mellett, a lőpor feltalálásával a harcérintkezések távolsága testközelből több tucat méter távolságra tevődött át. Ugyanez érvényes a légi harcászatra is. A kezdeti gépfegyverek, majd géppuskák hatótávolságát folyamatosan igyekeztek növelni, de az áttörést a rakétatechnika hozta el. Jelen esetben azonban éppen ennek a technológiának az újabb kitöréséről lenne szó.
Mert habár szerkezetileg ma is megoldható lenne több száz mérföld hatótávolságú rakéták gyártása, ma mégis a csúcsfegyverek is alig kb.50-80 Km hatótávolsággal rendelkeznek. Ennek oka, hogy habár megoldható lenne nagyobb hatótávolság, ennek nem a kis teljesítményű rakétamotorok, hanem az igény hiánya.
Az igazság ugyanis az volt mindezidáig, hogy a célazonosítás problémái miatt egyszerűen nem lehetett egy nagy hatótávolságú fegyvert kihasználni. Vietnamban pl. az F-4-esek AIM-7 Sparrow rakétával akár 100Km feletti távolságból felvehették elvben a harcérintkezést, csakhogy addig egyszerűen abban a környezetben el sem nagyon láttak a lokátorok, a kisméretű célok pedig könnyedén elbújhattak. A legnagyobb gond azonban a célazonosítás volt, ami mai napig fennáll. Manapság is előfordul a legmodernebb vadászgépekkel is AWACS támogatás mellett, hogy egy-egy gyakorlaton valamelyik szövetségesüket durrantják le.


A helyzet azonban lassan változik. Mivel a célazonosítás, az adatátviteli rendszerek fejlődése és az új fázisvezérelt radarok megjelenése képes áthidalni az eddigi hiányosságokat, ismét kezdenek megjelenni ezek a fegyverek. Igaz, évekig szolgálatban állt az F-14-es AIM-54-ese, melynek elvi indítási távolsága 200 Km is lehetett, de ez egy nagy és nehéz rakéta volt, mely igazán bombázók ellen volt hatékony, ráadásul drága és problémás volt, modern környezetbe kevéssé ideális.
Az új generációs BVR (látóhatáron túli) eszközök azonban az eddig jól bevált méret és tömeg mellett lehet nagy hatótávolságú, ráadásul úgy, hogy közép és kis távon is egyaránt eredményes lehet. Ezek az európai Meteor és az amerikai AIM-120D, de több más cég is fejleszt ebben a kategóriában. Kifejlesztésük pedig éppen esedékes volt. A DARPA szerint ugyanis ezek a légiharc fegyverek a Csendes-óceán térségébe ideálisak lesznek, kifejlesztésük igazi lökése az ide készített hosszútávú elemzésekben rejlik.
Ahogy az USAF légierő sokkal nagyobb kapacitású tankergépet akar (akár azon az áron is, hogy az nem amerikai gyártmány), úgy igaz ez a fegyverekre is. Mivel a következő 50 évben ott fog folyni a hatalmi harc, az előző 50 évet jelentő Európára méretezett kapacitások nem elegendőek. A távolságok olyannyira nagyok, hogy a hatótávolság elsődleges fontosságúvá lépett elő.


Az USA az AIM-120D-t nem véletlenül adja elsőképpen a NAVY számára (az AIM-54 helyett), mivel az anyahajók ezen térségre messze a legideálisabbak. Természetesen az F-22 és más gépek fegyverzetében is megjelenik majd, és már most biztos, hogy Japán és Ausztrália is kaphat. Ez utóbbi pedig jelzésértékű Kína számára, hiszen terjeszkedésük legnagyobb akadályozói éppen ezek az országok.  
Jelen pillanatban versenyfutás folyik az idővel. Mivel 2012-re Kína elvileg átbillenti az eddig fennálló elvi egyensúlyt a térségben, de még nem rendelkezik ilyen fegyverekkel, a nyugati szövetségesek gőzerővel dolgoznak  (többek között) ezen fegyverek szolgálatba állításával. Mivel pedig az újabb rendszerek képesek több ezer repülőgép és más cél nagy biztonságú követésére, bevetésük nagy eredményességet , amire a stratégák számítanak is. A hidegháború szerű szembenállás a föld másik felén egyre inkább formát ölt, ennek éppen ezek (a más fejlesztések kárára) felgyorsított fegyverek gyártása is biztos jele.





A légierők a jövő háborúiban I.


16 hozzászólásÍrta Kurei több éve
Az ázsiai térség helyzetének áttekintése kissé nagy falat, így csupán a technikai összehasonlítást első lépéseibe kezdenék bele. Mivel célom elsősorban a technikai alkalmazások ismertetése, a politikát kihagyom, habár éppen a politikusok azok, akik munkát biztosítanak a vadászpilótáknak. Mivel jelenleg légi frontok tekintetében a Pentagon három nagy térséget jelöl meg (Közel kelet, Európa, Ázsia), kezdjük a legnagyobbal, mely ugyan nem a legforróbb, de Kína miatt az lesz 10-15 éven belül. Mivel itt így is-úgy is gondok lesznek, ennek az összecsapásnak a légi aspektusokat érintő elemzésébe kezdenék. Mivel vagy 10000+ harci repülőgép csap össze majdan itt, a világ legnagyobb légicsatáit prognosztizálja a Pentagon 10 éves előrejelzése, legalábbis a kiszivárgott DARPA jelentésben ez áll. Mivel ez komoly téma, előbb a perifériákat járnám körbe.


Ez a térség alapvetően a Csendes-óceán peremét jelenti, mivel az egész felületét az USA uralja, elsősorban az Alaszka-Hawaii-Guam vonal miatt, melynek előretolt vonala a három nagy szövetséges: délen Ausztrália, északon Dél-Korea, míg középen, az ellenség orra előtt Japán. Ide számíthatjuk még Tajvant is, de ott nem állomásozik semmilyen erő, valamint lényegében Kína része. Az ellenfél itt egyértelműen Kína, de Oroszország is jelen van, valamint innen Délre India nyújtogatja lábai – Ausztrália nem kis rettegésére (elvégre India elképesztően túlnépesedett, Ausztrália meg tök üres kontinens…). Mivel e három nagy és atomhatalom együttesen a föld lakosságának 2/3-át tömöríti, így nem kis feladat az ellenük felállított erőket átvenni. Emellett jó tudni, hogy mint NATO tag, Magyarország az USA szövetségese, akárcsak Japáné és Ausztráliáé, így háború esetén velük vagyunk. kezdjük elsőnek az USA erőivel (azután a szövetségesek, végül az ellenfél).
Jelenleg az USAF (légierő) és US NAVY (flotta) hozzávetőlegesen 2000 gépe állomásozik itt. Ezek egy része az itt cirkáló anyahajókon (egy japánban állomásozik, a többi Pearl Harbor környékén), a többi Alaszkában, Hawaii és Guam szigetén, valamint néhány gép Okinaván és Ausztráliában. A flotta F-14-eit elveszítve már csak az F/A-18 E/F típusra számíthat, de mivel az AIM-120D vagy 2012-ig nem áll szolgálatba, nincs olyan elhárító képességük, mint az AIM-54 kiesését pótolhatná nagy hatótávolságú elfogás esetén. Az AEGIS hajók ugyan valamilyen szintű védelmet jelentenek, de kisebb távolságból, így nem érvényesül a Stand-Off fegyverek elleni külső buborékos védelem. Az F-35C még évekig nem lesz, így időlegesen ez marad. Elvileg úgy ütemezik, hogy egy nagy konfliktusig azok a gépek is üzembe álljanak (becslések szerint Kína 2014 körül esik neki Tajvannak).


Az USAF vegyes gépparkot tart itt, köztük nehézbombázókat. Legalább 2 B-2A mindig Guamon van, általában egy század B-52 és B-1B társaságában. Utóbbiak Guam és Diego Garcia között rendszeresen ingáznak, ahonnan elérhetik Irakot, ha ott akad munka (meg Iránt is, de az most más tészta). Vaádászbombázók tekintetében jobban el vannak eresztve, F-15E, F-16 (Block 50 felett és CCIP-n átesettek), és  A-10-esek állomásoznak szétszórva, valamint több előkészített fedezék áll rendelkezésre többszörös gépmennyiségnek, ha azoknak át kellene települni az államokból. Vadászerőket tekintve az F-15C-k áll
A leglényegesebb fejlesztés jelenleg az F-22A Raptorok ide telepítése. Ezek a szupergépek jelentős fölényt élveznek a világ összes típusával szemben, és mivel a kongresszus újabbak megvásárlását szavazta meg, ezek pedig éppen ide kerülnek majd, legalább 30 gép folyamatosan azonnal bevethető. Habár képességeik teljesek (pl. az APG-77-es radarok képesek üzemszerűen aktív zavarásra és irányított rombolásra), néhány fegyvert csak ezen a nyáron kapnak meg (ha nem csúszik a kivitelezés). Konkrétan az AIM-9X légiharcrakéta és a Sisakcélzók integrációja késik, de utóbbival lehet várnak, az F-35-ös hasonló berendezését szeretné inkább a légierő. Az AIM-120C-7-est már megkapták, és elsőként fog az AIM-120D is a fegyverzetükbe kerülni.


Támogató gépek tekintetében hasonlóan vegyes a kép, tankerek (a tender késése miatt) mindkét típusa itt van (KC-135 és KC10), szállítókból is az összes (C-5, C-17, C-130, stb…). AWACS és E-8 gépek szintén állomásoznak erre, P-3 és más, elektronikai felderítőkkel együtt (ezek főleg Észak-Korea nukleáris szemete után szaglásznak). Az űrparancsnokság néhány éven belül szeretné az űrbe lőni az első űrradarokat, de mivel ezek sem biztosan védettek a kínai műholdelhárító rendszerek ellen, a hagyományos radargépek is maradnak (pedig a különbség kezd csökkeni, Kína 4 féle AWACS szolgálatba állítását kezdte meg).
Kisebb számban egyéb típusok is jelen vannak, vagy áttelepülnek, vagy gyakorlatoznak. Mivel pedig a térség (szép csendben) kezd egyre inkább felértékelődni, az USA is kezd ide berendezkedni. Miután Irak átveszi lassan Irán sakkban tartását és Izrael is lefogja a többi arab államot, a Perzsa-Öbölben felszabaduló erőket is ide kívánják átcsoportosítani.


Hadat üzent Kína a jövő technológiáit kereső országoknak


Számítógépek, LCD-monitorok, szélerőművek, katonai felszerelések gyártásához használt fémek kereskedelmét szigorítja meg 2011-től Kína, amely az elmúlt húsz évben egyeduralkodó lett az értékes anyagok kitermelésében. Kína tagadja, hogy a szigorítással a fejlett iparral rendelkező országoknak akar keresztbe tenni, bár egy Japánnal kirobbant diplomácia vitában megmutatta a kínai vezetés, hogy ha kell, akkor diplomáciai célokra is felhasználja a ritka fémek termelésében szerzett egyeduralmát. A kínai lépés miatt aggódik az USA, Japán és Korea is, mert ha nem találnak alternatívát, akkor Kína nehezen behozható előnyre tesz szert néhány modern iparágban.
Forrás: AFP

Egy kínai ritkaföldfém-bánya


Nem csak világ elektronikai iparát, de a katonai erőviszonyokat is felforgathatja a következő másfél évtizedben az a néhány különleges nyersanyag, amelyek kereskedelmét Kína újabb és újabb intézkedésekkel igyekszik korlátozni évek óta. A Sony, a General Electric és a Hitachi elektronikai cégek vezetői mellett már az amerikai védelmi minisztérium tisztviselői is a fejüket fogják, amiért az elmúlt évtizedben hagyták, hogy Kína váljon az úgynevezett ritkaföldfémek egyedüli előállítójává. A speciális fémek nélkül ugyanis a modern technika vívmányai közül szinte semmi nem gyártható, Kína pedig nemrég úgy döntött, hogy jobb, ha maga használja fel őket, és külföldre csak az eddigieknél szigorúbb feltételekkel ad el. 
A ritkaföldfémekből előállított fémek és mágnesek szükségesek többek között a televíziók és LCD-monitorok gyártásához, a szélerőművek turbináihoz és a hibrid meghajtású autók motorjához, de nélkülük nem lehet energiatakarékos izzókat, sőt, számítógépes merevlemezeket sem gyártani. Az amerikai kormány munkáját ellenőrző hivatal (Government Accountability Office, GAO) 2010-es tanulmánya szerint ezek az alapanyagok nélkülözhetetlenek a legfontosabb katonai és védelmi rendszerekhez is: nélkülük nincsenek távvezérelt amerikai rakéták, vadászgépek, lézerek, kommunikációs és radarrendszerek, éjjellátó készülékek és műholdak sem, de még az amerikai Abrams tankok navigációs rendszere vagy az amerikai rakétaelhárító rendszerek sem működnek import kínai ritkaföldfémek nélkül.
Mik azok a ritkaföldfémek?
A ritkaföldfémek elnevezés 17, a természetben is előforduló fémre utal, amelyek közül néhány alig ritkább, mint a réz vagy a cink, mások viszont olyan ritkák, mint az arany vagy a platina. Ez a csoport a periódusos rendszerben egymás mellett (az 57-72. helyen) lévő lantanidákból áll, ezeken kívül a szkandium és az ittrium tartozik közéjük.


"A Közel-Keleten olaj, Kínában ritkaföldfém"
Ezeknek az anyagoknak a piacán jelenleg Kína egyeduralkodó: a világ ritkaföldfém-termelésének 97 százalékát Kína adja. Ezek a különleges fémek ugyan nem csak Kínában találhatók meg, de más országok alig foglalkoznak a kitermelésükkel és feldolgozásukkal, mivel Kína eddig olyan olcsón és nagy mennyiségben árulta őket, hogy nem volt érdemes máshol bányászni.
A ritkaföldfémek termelésének monopóliumát az USA fél évszázad alatt gyakorlatilag átengedte Kínának: 1965 és 1984 között Amerika volt a nyersanyagok legnagyobb termelője, a nyolcvanas évek közepétől azonban Kína elkezdte kiaknázni hatalmas készleteit, és 1991 után szinte teljes monopóliumot szerzett. Az amerikai termelés javát adó kaliforniai Mountain Pass bányát gazdasági és környezetvédelmi okokra hivatkozva 2002-ben zárták be, azóta az USA is kizárólag Kínából szerzi be a ritkaföldfémeket.

Forrás: Wikimedia Commons
Így vette át Kína a termelést az USA-tól

Az Amerikai Földtani Intézet (USGS) 2002-es tanulmánya szerint az USA annak ellenére vált önellátó országból teljesen Kínára utalt fogyasztóvá, hogy a relatíve ismeretlennek számító ritkaföldfémeknek "hatalmas technológiai, környezetvédelmi és gazdasági jelentősége van". A tanulmány már nyolc éve figyelmeztetett, hogy a kínai exportnak való kiszolgáltatottság bizonytalanná teheti az amerikai katonai rendszer utánpótlását.
Mark Smith, a kaliforniai bánya igazgatója a Guardiannek azt mondta, korábban hetente járt Washingtonba, hogy figyelmeztesse a döntéshozókat a ritkaföldfémveszélyre. "Most már figyelnek" - mondta, hozzátéve, hogy amikor 2010. december 15-én előadást tartott Washingtonban, kínos, ideges nevetés fogadta a termelés eloszlásáról szóló grafikont: a képen egyetlen hatalmas kínai zászló volt. 2010 eleje óta már az amerikai védelmi minisztérium is megfeszítve dolgozik azon, hogy elhárítsa a nyersanyagfüggőség miatti biztonsági kockázatot, és újra saját nyersanyagforráshoz jusson, de ez komoly akadályokba ütközik - derül ki GAO jelentéséből.
Az amerikai kormánnyal ellentétben Kína korábbi vezetője, Teng Hsziao-ping már 1992-ben felismerte a stratégiai nyersanyag jelentőségét, amikor arról beszélt, hogy "amíg a Közel-Keletnek olaja, addig Kínának ritkaföldfémjei vannak". Kínai szakértők azóta is az egyik legfontosabb stratégiai nyersanyaguknak tekintik a ritkaföldfémeket: egy a China Daily napilapnak nyilatkozó professzor például egyenesen a "ritkaföldfém atyjának" nevezte Kínát.
"Kínának joga van hozzá"
A GAO vizsgálata tavaly áprilisban figyelmeztette az amerikai szenátust a ritkaföldfém-függőség veszélyeire: a tanulmány szerint azonban az Amerikai Védelmi Minisztérium még ekkor sem volt tisztában a probléma részleteivel. A minisztérium egy 2010 szeptemberére várt jelentés alapján akarta felmérni a veszélyeket, noha Kína már 2009-ben radikálisan csökkentette a ritkaföldfémexportot: 2010-ben már csak a 2009-es export 60 százalékát engedte külföldre, tavaly ősszel pedig a kínai kormány bejelentette, hogy 2011-ben tovább csökkentik a kivitelt, az első félévre kiadott engedélyek a 2010-es mennyiséghez képest 35 százalékkal csökkentek.
A kínai kormány a csökkentett kvóták mellett 2011-ben a export adóját is megemeli, és számos más olyan intézkedést is hozott, amely a ritkaföldfém-termelés nagyobb állami ellenőrzéséhez vezet. A kormány szigorítja a bányák környezetvédelmi előírásait, bányákat zárnak be, cégeket vonnak össze, a kis termelőket nagyobbakba olvasztják, és az iparban jelenleg működő mintegy 90 céget 20 vállalatba vonják össze. A China Dailynek nyilatkozó vállalatok vezetői szerint ezek az intézkedések mind azt eredményezik majd, hogy kevesebb földfém jut külföldre drágábban, a kínai kormány erősebb felügyeletével.
Forrás: AFP
Ritkaföldfémek

A kereskedelmi korlátozás ellen hevesen tiltakoztak a külföldi nagyvállalatok, miközben az amerikai sajtó arról kezdett spekulálni, hogy Kína politikai okokból fogja vissza a nyersanyagellátást, és ezzel akarja letörni az USA és Japán technológiai befolyását. Erre utal, hogy Kína egy Japánnal kirobbant diplomáciai konfliktus során tavaly két hónapra leállította a Japánba irányuló ritkaföldfém-szállítást.
Kínai diplomaták ugyan rendre azt ismételgették, hogy a ritkaföldfém-kereskedelmet nem akarják politikai játszmák eszközévé tenni, és nem csökkentik a kivitelt drasztikus mértékben, mégis több forrásból elhangzott, hogy a korlátozásnak "biztonságpolitikai okai" vannak. "Kínának joga van korlátozni az olyan nyersanyagok kivitelét, amelyek katonai célokra is használhatóak" - írta november végén a China Daily egyik publicistája, aki szerint a többi nagyhatalom a saját nyersanyagaival és technológiáival ugyanígy tesz.
Környezetvédelem és stratégiai tartalékolás
A biztonságpolitika mellett problémát jelent az is, hogy a nyersanyagok kitermelése hatalmas környezeti károkat okoz Kínában. "Egyáltalán nem értek egyet a nyugati média állításaival, amelyek szerint ez csak hatalmi játszma lenne" - nyilatkozta a China Dailynek Xu Guangxian pekingi professzor, aki az 1970-es évek óta kutatta Kínában a ritkaföldfémek kitermelését. Szerinte a tömegesen kitermelt nyersanyag elkótyavetyélését azért kellett felfüggeszteni, mert Kína eddig a fenntarthatatlan tempóban, a környezeti károkkal és a készletek csökkenésével mit sem törődve árulta a nyersanyagot.
Kínának van oka az aggodalomra. 2008-ban a világ ritkaföldfém-készletének még 46 százaléka Kínában volt, de mivel más országok alig bányásznak ilyen anyagokat, mostanra ez 30 százalékra csökkent. Ha így folytatódna a termelés, 30 éven belül Kínának nem maradna nyersanyaga, és miután olcsón túladott rajta, kénytelen lenne drágán vásárolni a készletein ülő többi országtól. A kínai ásványkincsek kereskedelmi kamarája december végén arra szólította fel a többi országot, hogy felejtsék el az olcsó kínai nyersanyagot, és kezdjék el feltárni saját bányáikat - írta a China Securities Journal.
A Brit Földtani Intézet szerint az USA-ban 19 millió tonna, Oroszországban 13 millió tonna ritkaföldfémkészlet van, ami együtt majdnem annyi, mint a kínai készletek. Ezen kívül Ausztrália, India, Brazília és Malajzia is rendelkezik nagyobb lelőhelyekkel. A feltárás ugyanakkor nem túl csábító, a ritkaföldfémek hagyományos kitermelési eljárása során ugyanis egy tonna fém kibányászásához 200 négyzetméteres földterületet kell feltárni, ráadásul a felszíni fejtés során radioaktív hulladék is keletkezik - írja a China Business Times.
Tizenöt évbe kerülne az USA talpra állása
A kínai források apadása miatt a nagyobb importőrök már az ősszel kénytelenek voltak alternatív ritkaföldfém-lelőhelyek után kutatni. Japán, amelynek tartalékai akár már márciusban kifogyhatnak, Vietnammal kötött szerződést új lelőhelyek feltárására, Dél-Korea pedig a diktatórikusan vezetett, és így nemzetközileg elszigetelt Burmához fordult üzleti ajánlattal - írja a Telegraph. Ausztráliában megugrottak annak a két cégnek a részvényárai, amely két éven belül ritkaföldfémbánya nyitását tervezi, és az USA-ban is újranyitottak egy nyolc éve bezárt bányát Kaliforniában.
A tervezett bányák azonban még évekig nem fognak termelni, és a kaliforniai bánya is csak két éven belül működhet teljes kapacitással - írja a Telegraph. De még az a termelés is csak a jelenlegi kínai nyersanyag negyedét tenné ki: Jim Hedrick, az Amerikai Földtani intézet korábbi ritkaföldfém-szakértője szerint hét ilyen bánya kéne az USA-ba csak ahhoz, hogy a szélerőművek turbináihoz elegendő neodiumot bányászhassanak.
Az USA kongresszusa számára készített GAO-jelentés szerint ráadásul hiába indul újra a bányászat Amerikában, az USA-nak az érc feldolgozásához és finomításához sincsen már megfelelő infrastruktúrája. Ahhoz, hogy az egész előállítási folyamatot egyedül tudják elvégezni, és az elektronikai gyáraknak megfelelő alapanyagot tudjanak létrehozni, akár 15 évre is szükség lehet - olvasható az áprilisi jelentésben. Így a legtöbb katonai és védelmi rendszerük ellátásához és fejlesztéséhez a bányászat újraindítása ellenére is Kínára szorulnak a jövőben.
Kína a Guardian által idézett elemzők szerint a ritkaföldfém-korlátozással azt próbálhatja elérni, hogy a csúcstechnológiát előállító gyárak ne vigyék el a nyersanyagot, hanem abból Kínában, helyben állítsák elő a sokkal értékesebb késztermékeket. Ez a trend már eddig is működött, hiszen a kitermelt ritkaföldfémek háromnegyedét eddig is Kína használta föl: a többi ország ezért attól tarthat, hogy Kína teljesen meg akarja őket fosztani a korszerű technológiák gyártásától. A Guardian egyenesen arról ír, hogy a saját ritkaföldfém-termelés beindításán múlik, Amerika lépést tud-e tartani Kína technológiai egyeduralmával a 21. században.

Robotrepülőgépek légi utántöltés opcióval

Az Amerikai Haditengerészet 2018-ra rendszerbe állítaná a X-47 jelölésű drónt. Csak széljegyzetnek tűnik, hogy a légi utántöltés képességével, pedig ez drasztikus változásokat jelent.

Lassan már két évtizede hallani egyre hangosabban azt a vélekedést, hogy az ember vezette vadászgépek és harci repülőgépek kora hamarosan lejár. A jövő a pilóta nélküli repülőgépeké, amelyek számtalan előnnyel rendelkeznek. Először is, mivel nincs pilóta a fedélzeten, a számára szükséges eszközök (légkondicionáló rendszer, katapultülés, műszerfal, stb.) is megspórolhatóak, ezek helyett több üzemanyagot vihet.

A legutóbbi befutó: a Boeing elképzelése a 6. generációs vadászgépről, a vásárló igényei szerint pilóta vezette (felül) vagy pilóta nélküli (alul) változatban

Másodszor egy drón akár rendkívül hosszú ideig tartó repüléseket is végezhet, mivel a pilóta alapvető biológiai szükségleteket nem kell figyelembe venni. Egy hagyományos vadászgép esetén 4-6, de legfeljebb 10 óra körül lehet egy-egy bevetés hossza, míg már a jelenlegi robotrepülőgépeknél sem ritka, hogy akár 24 órát is képesek a levegőben tölteni. Harmadszor pedig a pilóta nélküli gép lelövése vagy kényszerleszállása esetén nem kell a pilóta miatt aggódni, illetve mentőküldetést szervezni.

A fantáziarajzokon jól néz egy lelőtt vadászgép pilótájának kimentése, de a valóságban a legstresszesebb katonai műveletek közé tartozik

A pilóta nélküli eszközök fejlődése öles lépésekkel halad. A korai, csak felderítésre képes típusok után már ott tartunk, hogy lézeres rávezetésű légibombával és / vagy rakétával felfegyverzett harci drónok is általánosan használtak a különböző konfliktusokban - legutóbb Líbiában hallhattunk róluk.

Klikk ide!
Egy Reaper drón bevetésre indul. Érdemes megfigyelni a gépet: nem csak a sikeres bevetéseket jelölik, hanem a gép pilótáját (felirat az orron), ahogy a hagyományos bombázógépeken szokás... - klikk a nagyobb képért

A következő lépés a teljes értékű harci drónok megjelenése, amelyek már nagy sebességet képesek elérni, és komolyabb fegyverterheléssel rendelkeznek. Eredetileg még a Northrop a saját szakállára kezdte el az X-47A Pegasus programot, amelynek feladata még csak az információgyűjtés lett volna, a kis méretű gép viszont végül a Boeing X-45-ösével küzdött meg a következő körben, ami után az Amerikai Haditengerészet a Pegasus nagyobb testvérére, az X-47B programra adott megrendelést. Az X-47B már több, mint 20 tonnás maximális felszállótömeggel rendelkezik, és több, mint 3200 kilométeres hatótávolsággal.

Klikk ide!
Az X-47B - klikk a nagyobb képért

A Haditengerészet az X-47B utódját 2018-ra már szeretné rendszerben látni repülőgép-hordozói fedélzetén. Feladatköre felderítés és csapásmérés, vagyis az ellenséges szárazföldi és tengeri célpontjainak elpusztítása. Gyakorlatilag egy könnyű bombázógépről beszélhetünk, amelynek nincs személyzete. A gép az F-35C Lightning II. lopakodó repülőgép-hordozó fedélzeti vadászgép mellett jelenne meg, az F-35C ugyanis várhatóan körülbelül szintén ekkora állna hadrendbe.
Klikk ide!
Ahogy sokan aposztrofálják az utolsó ember vezette vadászgép az F-35 Lightning II. hordozófedélzeti, 'C' variánsa- klikk a nagyobb képért

Az F-35C elsődleges dolga a légifölény kivívása és annak fenntartása lehet, tehát a légtér megtisztítása az ellenséges vadászrepülőgépektől. Noha többfeladatú gép, ha a Pegasus rendszerbe áll, akkor feltehetően az ő dolga lesz a csapásmérés, amíg a Lightning-ok biztosítják őket. Az még kicsit odébb van, hogy a légiharcot is drónok vívják meg, de nem vitás, hogy ez a korszak is el fog jönni.


Grafika arról, ahogy egy X-47-es éppen üzemanyagot vételezne a levegőben

mi miatt mégis előkerült ez a hír az az, hogy a Northrop arra is kapott 33 millió dollárt, hogy az X-47B a légi utántöltés terén is bizonyítson, vagyis képes legyen automatikusan a tankergépekből üzemanyagot vételezni. Ez pedig fö
ldrengésszerű változást hozhat az alkalmazás terén. A légi utántöltés már jó ideje a modern vadászgépektől elvárt alapvető képesség, hiszen nem csak a hatótávolságát növeli meg a gépnek, de egy terület feletti járőrözés időtartamát is drasztikusan kitolhatja.
Csak ugye a pilóták a fent említett módon legfeljebb mintegy 10 órát (de általában azért ennél kevesebb) időt tölthetnek a pilótafülkében, egy drónt viszont így már csak legfeljebb műszaki képességei korlátozzák, tehát semmi akadálya annak, hogy 50 - 100 órát is a levegőben töltsön, vagy több ezer kilométerre lévő célok ellen repüljön. Ez már nem csak a vadászgépek, de a bombázógépeket is lekörözi; a leghosszabb bombázó bevetést 1991-ben B-52H gépek hajtották végre, mikor az Egyesült Államokból indulva Bagdadot bombázták, majd onnan visszatértek. A monstre út 35 órán át tartott.

Itt viszont már ő tankol egy F/A-18E vadászgépet

Nem könnyű ennek az "apróságnak" a jelentőségét érzékeltetni. Jelenleg az Amerikai Haditengerészet standard vadászbombázója az F/A-18E/F. Ennek harci hatósugara a bevetés profiljától függően hozzávetőleg 720-850 km, amit légi utántöltéssel persze ki lehet tolni. Az X-47C - ahogy emlegetik általában a harcra tervezett Pegasus változatot - hatósugara mintegy 1200-1500 km lehet, de légi utántöltéssel ezt effektíve korlátlanul lehet tovább növelni. Vagyis elméletben a hordozó fedélzetéről akár már akkor indulhat a bevetésre, amikor a hordozó éppen hogy kifutott a kikötőből!

A hordozónak nem kell olyan közel mennie a partokhoz, ha mélyen a szárazföld belsejében található területet kell bombáziuk, vagyis biztonságos távolságra maradhat az ellenséges flottától és partvédelmi erőktől, továbbá a tengeralattjáróktól, és sokkal nagyobb területet tud lefedni, ahova úgymond elér a keze.
Klikk ide!
Fantáziarajz ahogy a két Global Hawk a légi utántöltést végrehajtja. A NASA logó nem tévedés, az ügynökség régóta foglalkozik a drónokkal - klikk a nagyobb képért

Ez a hír csak megfejeli azt a tavaly indult programot, amely a nagy hatótávolságú, szintén a Northrop által gyártott Global Hawk alapján egy robotizált légi utántöltés megoldását keresi. A Global Hawk amúgy 36 órát képes a levegőben tölteni, a hatótávolsága pedig meghaladja a 24 000 kilométert. 900 kilogrammnyi hasznos terhet, - ez esetben felderítő rendszereket, radart és elektrooptikai érzékelőket - tud magával cipelni. A KQ-4 (K a légi tankerek jelölése, a Q pilóta nélküli eszközöké) program azt vetíti előre, hogy a jövőbeni tankerek szintén személyzet nélkül fognak körözni a légtérben, ahol a csapásmérő és/vagy felderítő drónok feltankolhatnak, majd visszatérhetnek a feladatukhoz.

Az X-47B első felszállása februárban

Jelenleg azonban ott tartunk, hogy az X-47B idén februárban megtette a szűzfelszállását, és elkezdték a hordozó fedélzetéről, katapulttal való indításnak és a hordozófedélzetre való leszállás szárazföldi tesztjeit, hogy várhatóan 2013-ban az USS George Washington fedélzetén mindezt élesben is bizonyíthassa. A légi utántöltés tesztjei ez után következhetnek.


Háború a bolygó ellen

  2011.02.08. 02:04
Dr. Nicholas Begich – aki tevékenyen részt vesznek a HAARP ellen folytatott nyilvános kampányban – szerint: „Hihetetlenül nagy energiájú, rádióhullám-sugárzó technológia, képes megemelni az ionoszféra bizonyos részeit, az adott térségbe juttatott koncentrált sugárzás révén. Az elektromágneses hullámok ezután visszaverődnek a Földre és mindenbe belehatolnak – élő és élettelen dologba egyaránt. A HAARP lehetőségei egybekapcsolva egy űrállomással, hatalmas energiák felszabadítására képes, akár egy nukleáris robbanás erejével is, a Föld bármely pontján, lézer- és részecskesugarak bevetésével – mindez rendkívül rémisztő. Az időjárás befolyásolása mellett a HAARP sok egyéb célra is alkalmazható: „Klímaváltozást képez a légkör folyamatos, nagyfrekvenciás sugarak általi bombázása révén. A légkör felső részéről visszaverődő nagyenergiájú alacsony-frekvenciás hullámok hatást gyakorolnak az emberi agyműködésre és a tektonikus törésvonalak mozgására. Általánosabban fogalmazva, a HAARP képes megváltoztatni a Föld elektromágneses mezejét. Így része azoknak az „elektromagnetikus fegyvereknek”, melyeket az amerikai kutatók „gyengédnek és kedvesnek” neveznek…”



Készül a jövő hajtóműve


A jelenleg alkalmazott erőforrások már a fizika és a gyártástechnológia határait feszegetik, azonban mindig vannak új ötletek, felfedezések, melyek strapabíróbakká, erősebbekké, vagy (ami manapság még inkább fontos) gazdaságosabbá tehetik az újgenerációs sugárhajtóműveket.
Még 2007 októberében az USAF kísérleti technológiákkal foglalkozó intézete, az AFRL szerződést kötött két kiválasztott hajtómű-gyártóval, a GE Aviationnel és a Rolls-Royce-szal, az ADVENT (ADaptive Versatile ENgine Technology) és a HEETE (Highly Efficient Embedded Turbine Engine) programokban való részvételre, melyeknek célja a következő generációs gázturbinák követelményeinek megalkotása volt. Bár a P&W is jelentkezett, nem nyerte el a szerződést, mivel egyedüli szállítójává vált a Lockheed Martin F-35 Lightning II típusú, ötödik generációs vadászbombázónak, a versenyben alulmaradt alternatív erőforrást a GE és a R-R közösen készítették, ám az elvesztett megrendelés miatt gyakorlatilag kiestek a katonai erőforrások piacáról. Az USAF következő generációs hajtóművet vizionáló programja azonban lehetőséget biztosított a két vállalat számára, hogy az új típusok érkezésével újra visszatérhessenek, lehetőleg kiütve a Pratt&Whittney-t.























Az USAF olyan erőforrást kívánt, mely kisebb módosítással egyaránt alkalmazható lehetne a következő generációs bombázókbanvadászgépekben, illetve teherszállító vagy felderítő repülőgépeken. Egyszóval egy univerzális erőforrás a jövő számára, mely soha nem látott mértékű nyomásviszonnyal rendelkezett volna, üzemanyag-fogyasztás csökkentésének terén pedig újabb lépést eredményezne az alkalmazása.
Azonban történt némi változás 2007. óta, az USAF nem tud tovább várni az újgenerációs bombázóra. Mivel a gép tervezéséhez szükség van az erőforrás műszaki és teljesítményadataira, az hajtóművek elkészítésére 5 évet kaptak a gyártók, így gyors megoldást kellett találni, mely a legmodernebb, de már jelenleg is elérhető technológiák alkalmazását kívánta.




















Az F135 a világ egyik legerősebb utánégetős erőforrása
Ahogy arról a HTKA is írt, a GE/R-R páros az F-35-ösbe szánt F136 jelzésű erőforrás módosított változatával pályázik, addig a P&W háza táján komolyabb ‘legózás’ folyik. Az alapot itt is az F-35-ös erőforrása, a saját tervezésű F135-ös szolgálja, mely jelenleg (a Tu-160-asban üzemelő Kuznyetszov NK-32 után) a világ második legerősebb utánégetős sugárhajtóműve. Azonban ebből csak a kisnyomású szekciót alkalmazzák, a hajtómű mag része a civil piacra fejlesztett, csúcstechnikájú GTF (Geared TurboFan – reduktoros sugárhajtómű) koncepcióból érkezik, mely korszerűbb kialakítású, mint az ezredforduló környékén tervezett erőforrásé.
A PW9000 jelzéssel érkező “hibrid” erőforrást széles teljesítménytartományba pozicionálják, az utánégető nélküli, alap verzióktól 20-35000 fontnyi tolóerőt várnak, de lesz gyengébb, csupán 10000 fontos és erősebb, forszázzsal ellátott verzió is. A P&W elnöke szerint ez a sugárhajtómű láthatja el a jövő repülőgépeinek meghajtását, kezdve a 6. generációs vadászbombázótól az új bombázón át a pilóta nélküli gépekig.






















A GTF magja még rejt néhány titkot

De hogy mit is alkottak a GTF magjában, az egyelőre titok, a P&W illetékesei szemérmesen hallgatnak a dologról. Mivel a figyelem a forradalmi áttételházra irányul, sokakat nem is izgat az egyelőre titokzatos hajtóműmag, mellyel 45:1 sűrítési arányt értek el, de ezt tovább növelik, az Airbus A320neo gépcsalád számára készülő variáns már 50:1 arányt tud majd. Összehasonlításképp az F-35 Lightning II-ben üzemelő F135 erőforrásban 30:1 ez az érték, így érthető, hogy a két típus összeházasításával ugrásszerű fogyasztáscsökkenést lehet majd elérni ugyanakkora (vagy nagyobb) tolóerő mellett.
A magas sűrítési viszony miatt magasabb lesz az égéstér hőmérséklete, ám hiába a korszerű kohászati megoldások, a bődületes hőterhelés miatt ide még modernebb megoldás kell. A “mikrokörös hűtés” névvel illetett technológiát már az F135-ösökben is alkalmazzák, minden valószínűség szerint ennek a továbbcsiszolt változatát alkalmazzák majd az új erőforrásban.
Azonban itt nem áll meg a fejlődés, a General Electric illetékesei szerint az általuk a HEETE pályázatra tervezett demonstrátor már az egészen elképesztő 70:1 sűrítési arány létrehozására is képes, ám hogy milyen eszközökkel sikerült mindezt megvalósítani, egyelőre rejtély (és a projekt eredményeinek titkossága miatt valószínűleg még jóideig az is marad).
Ellenben az Advent projektről derültek ki információk, a manapság alkalmazott kétáramú sugárhajtóműk helyett háromáramú erőforrással kísérleteznek, ugyanis a mag részben létrehoztak még egy ágat, ahol a levegő áramolhat, ez nagy sebességű repülés során még gazdaságosabb repülést tesz majd lehetővé.



























A fejlesztést tovább folytatják, most a megvalósítás fázisa következik, az ADVENT és a HEETE során kidolgozott technológiákból kell egy működőképes demonstrátort építeni. A dolog érdekessége, hogy a gyártóknak meg kell osztaniuk egymással az eddigi fejlesztés során szerzett tapasztalatokat. Várhatóan hamarosan bekérik a pályázatokat és az elbírálás után eldöntik, hogy mely vállalatok kapják a megrendelést a működőképes demonstrátorok megépítésére.
Az biztos, hogy ha mindez megvalósul, drasztikusan csökkenhet a katonai repülőgépek fogyasztása, mely azon túl, hogy környezetbarátabbá teszi ezt a hadászati ágat, azonos feltöltéssel hosszabb őrjáratozási időt eredményez, vagy azonos hatótávhoz kisebb tartályméretet von maga után, mindkettő komolyan változtathat a jövő taktikáin, vagy a gépek méretén.
Emellett természetesen folynak a bioüzemanyagokkal végzett kísérletek, hogy függetlenítsék a katonai repülést a fosszilis energiahordozóktól. Ezek megvalósulása szabadabb kezet adhat a jövő stratégáinak, mi pedig kíváncsian várjuk, merre fejlődik tovább a technika, milyen műszaki újítások tűnnek fel, hogy még gazdaságosabbá, tartósabbá és erősebbé tegyék a jövő erőforrásait.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése