2020. március 2., hétfő

A kamatkapitalizmus eszméi és téveszméi

























A kamatkapitalizmus eszméi és téveszméi






Carroll Quigley a Georgetown Egyetem tanára, a "Tragédia és remény" című művének 324. oldalán írja a pénzvagyon-tulajdonosok nemzetközi hálózatának céljáról:... "ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét, és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangbanazokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Quigley csak a bennfentes, szűk elitnek szánta ezeket a sorait. Nem mérte fel, hogy egyes újságok majd elkezdik idézni, ráérezve, hogy e sorok értékes információkat nyújtanak egy rejtett hatalmi struktúra belső működésébe. A sajtónyilvánosság nyomán igen sokan megvették a "Tragédia és remény" című könyvet. Ez végül arra késztette a kiadót, hogy beszüntesse a könyv árusítását, és megsemmisítse a nyomdai kliséit. A nemzetközi pénzügyi közösség sajátházi történészének tekintette Quigley-t, s ezért megengedte neki, hogy több éven át a nagy pénzdinasztiák magán-archívumaiban is kutathasson. Quigley könyvének a címe is e pénzoligarchia iránti lojalitását fejezi ki, mert amit ő az emberiség reményének nevez az az, hogy az emberiség önként, háború és pusztulás nélkül vállalja a nemzetközi pénzügyi közösség által kijelölt utatés megvalósítja a központilag irányított világot, amelyben pénzgazdaság működik. Tragédiának viszont azt tekintette Quigley, ha az emberiség nem lesz hajlandó egy ilyen központilag irányított világban élni, és fellázad a pénzgazdaság egyeduralma, az eladósítás és az örökös kamatfizetés ellen.
Pénzuralmi korunk elsőszámú téveszméje, hogy a pénzgazdaság azonos a közgazdasággalHa keressük a görög kultúra és a római birodalom hanyatlásának okait, akkor azt végső soron a kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben találjuk meg. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy a pénz teszi az embert.Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot a pénzből még több pénzt létrehozó pénzgazdaságtól, amelyben aforgalmon és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. A pénzgazdaságot krematisztikának nevezte, és csak a használati értéket előállító termelőgazdaságot tartotta ökonómiának. Marx, aki jól ismerte a görög filozófusok műveit, idézi is Arisztotelészt a Tőke I. kötetének 166. oldalán:
"Arisztotelész a krematisztikával (pénzszerzéssel) az ökonómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll. Mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal krematisztikának neveznek, s amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa." Arisztotelész abból indult ki, hogy az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek bővülésével szükségszerűen megszületett a közvetítőközeg, a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelem árukereskedelemmé fejlődött, s ez egy bizonyos szakasz után krematisztikává, a pénzcsinálás művészetévé alakult át. A krematisztika viszont minőségileg más, mint az ökonómia. Elsősorban abban különbözik a közgazdaságtól, hogy számára nem a termelés, hanem a forgalom a gazdagság forrásaA kiindulópont és a végcél a pénz. Funkciója az, hogy a pénzből még több pénz legyenMivel a pénzvagyon növekedésének nincs felső határa, ezért a növekedése is végtelen. A pénz növekedését tovább fokozza a pénzgazdaságban kifejlődő, majd annak motorjává váló kamatmechanizmus, a kamatos kamat megjelenésével pedig a kamatos kamat mechanizmusa.
"A pénz a gazdasági tevékenység a még több pénz" formula központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása. A pénz azonban lehet sok vagy kevés, de elég sohasem lehet. Nem lehet annyit birtokolni, hogy ne lehessen még többre vágyni. Ez szükségszerűen van így, mert ha a pénzvagyontulajdonos nem gyarapítja pénzét, azonnal szegényedni kezd. Mivel a pénznek nevezett közvetítőközeg tulajdonosa értéket nem állít elő, jólétének nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket - a fizikai termékeket és szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat - nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság állítja elő. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a rendszerváltoztatásnak elnevezett fordulat után Magyarországon is felváltotta a közgazdaságot a pénzgazdaság, rendkívül sok értékes munkaerő került át az improduktív tevékenységet végző egészségtelenül felfúvódott bankszektorba, amelynek ilyen túlméretezett jelenlétére semmilyen értéktermelő gazdaságnak nincs szüksége. Ezek a tehetséges és jól képzett fiatalemberek valójában elvesztegetik tudásukat és életenergiájukat, mert szinte teljesen értéktelen a munkájuk a társadalom számára.
Már utaltunk rá, hogy a pénz növekedését a pénzgazdaságba szervesen beépített kamat-mechanizmus biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket előállító fizikai gazdaság termékeinek a cseréjéhez szükséges jelet - a pénzt - nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, e jelek használatáért sarcot követelhetnek az értéket előállítóktól.
Az ókori Görögországban is ez volt a helyzet, mert a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk a vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat, munkaeszközeiket. Még családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaiért kezességet vállalni. Ennek az eladosítási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok rövid idő alatt adósrabszolgákká váltakEgy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgaság, amely fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit, tetemes kamatjáradékot biztosító, virágzó üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. A görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok tehát pénzért vásárolták, és nem a háborúkban szerezték, mint korábban. A rabszolgaság így a tőke szabad mozgását biztosító jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33%-tól 50%-ig hoztak hasznot. A bútorgyártást végző rabszolgák pedig 30% biztos járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, kamatjövedelmük növelésére. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek, amelyek a lakosság többségét belekényszerítik az adósrabszolgaságba.
A görög magas kultúra hanyatlásához vezető első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos elit volt a bajok oka, hanem a kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer.


A Római Birodalom hanyatlása

A Római Birodalom hanyatlásának oka is a kamatszedő pénzrendszer volt.
A Római Birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A szabadföldművelő parasztok helyét a rabszolgák foglalták el. Az önálló iparos réteg sem tudott azolcsó rabszolgamunkával versenyezni, s ezért elszegényedett, majd végleg tönkrement. A Római Birodalom jogrendszere lehetővé tette, hogy az adós - végső soron - a saját személyi szabadságát is zálogba adja. Ha egy kölcsönvevő nem tudta fizetni a kamatokat, a hitelezőegyszerűen elvette személyes szabadságát és adósrabszolgává tette. A kamat révén igen gyorsan gazdagodó pénzvagyonos réteg egyre szegényebbé tette a társadalom többi részét,amely gazdaságilag szinte elvérzett. szabad polgárok helyére rabszolga-munkaerőt kellett szerezni, ezért a gazdasági szükségesség kényszerítette ki az állandó hódító háborúkat. A Római Birodalom központja a meghódított provinciákat könyörtelenül kizsákmányolta. Abirodalom központi részei az alapvető élelmiszerek tekintetében egyre inkább a távoli területek terményeire voltak utalva. A nagy távolság viszont bizonytalanná tette az ellátást,amely komoly zavarokhoz vezetett. Az elszegényedett római polgárok olyan segélyezésre szoruló réteget alkottak, amely teljesen ki volt szolgáltatva a gazdagok megvesztegetésének és manipulálásának. E reménytelen tömeg féken tartása érdekében a legkülönbözőbb szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be, például a gladiátor küzdelmeket.Az érem másik oldala az volt, hogy a pénzvagyonos réteg mértéktelen gazdagodása következtében pazarló luxusban élt.
Ruhland freiburgi professzor, aki Bismarck kancellár megbízásából több éven át kutatta a magas kultúrák és birodalmak felbomlásához vezető okokat, megállapítottahogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi-gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés tükröződött a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és megjelent a kultúra mélyülő dekadenciájában is. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodott a kíméletlen haszonlesés, az örökségvadászat és a korábban megvesztegethetetlen bírák is lepénzelhetővé váltak. A protekciózás és a magánkapcsolatok érvényesítése egyre jobban akadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket és kerüljenek vezető pozíciókba. A kamatmechanizmus destruktív módon befolyásolta a magánszférát is. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult és iparrá fejlődött a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőeszközt megszerezetek maguknak, és azt az olcsóbb rabszolga-munkaerővel működtették.
A politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A társadalom hátrányos helyzetű részének a féken tartása - a társadalmi béke megőrzése - egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha egyre szigorúbb jogszabályokat hoztak a kézbentartására. Így például betiltották a szabad foglalkozásválasztást és helyébe a kényszerintézkedések léptek.
Mindez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy a végül néhány gyengén felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni. Így történt, hogy Odoaker germán vezér könnyűszerrel elmozdíthatta a trónjáról a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát, Romolus Agustulus-t Krisztus után 476-ban. A teljesen eladósodott és csődbejutott római államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből, és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak, azaz az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás a kamat-kapitalizmus rendszerének a következménye voltA kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát valósítatta meg, amely az egész rendszert aláásta, és végül felbomlasztotta.
Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamat-kapitalizmus mai világrendszere is a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. Különösen a parasztságra nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A felgyorsult monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok egyre nagyobb számban mennek csődbe és tűnnek el. A politikai élet irányítása a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
A kenyér és a cirkusz ismét szerephez jut. Ma a cirkusz szerepét a látványos sportok, a labdarúgás, az autóvezetés, a tenisz és a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. A kamatgazdaság eredményeként kialakul az egyes országokon belül, és világszinten is, a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből, és az általa felnevelt és pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő függő helyzetű százmilliókból, valamint a segélyezésre és szociális támogatásra szoruló tömegekből.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság - az ókorhoz hasonlóan - most is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik,akinek tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Ma is tanúi vagyunk, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is megjelentek a dekadens jelenségek: a házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azoké, akik sohasem élnek ilyen közösségben, mindez kiegészül az utódnevelés felelősségét mellőző szexuális kapcsolatok beteges kultuszával. Beindult az egyes kábítószerek fogyasztásának legalizálása. Elfogadottá vált a nagy vállalatok vonatkozásában is a korrupció, a csalás és a hazugság, ha pénzügyi sikerrel jár. Folyamatosan nő a munkanélküli segélyre és szociális támogatásra szorulók számra, s ezért egyfajta államszocializmus kialakulásának lehetünk a tanúi. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk, azaz önálló akaratérvényesítésük elvesztésével fizetnek.
A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a gazdasági élet egészéhez képest a pénzmennyiség háromszoros tempóban növekszik, mint az előállított termékek és szolgáltatások mennyisége. Egy ilyen belső feszültség elkerülhetetlenül felbomlasztja a rendszer egészét.A válság jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, akkor a mi civilizációnk is felbomlik.Mivel a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja globális így, először a világtörténelemben, napjainkban lehetünk tanúi globális méretű gazdasági összeomlásnak.
A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósításaamely végül is elvezetett összeomlásukig. Ezt bizonyítja a Francia Forradalom is. Az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, adósságszolgálatra és kamatfizetésre kényszerült fordítani az állami bevételek 70-át. Ezt az óriási pénzügyi terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval tudta előteremteni. Ezek vezettek végül éhséglázadásokhoz, majd pedig a már megszerveződött nemzetközi pénzügyi oligarchia által mozgatott forradalom kitöréséhez.
A történelemben ez a folyamat újból és újból ismétlődik. Az I. Világháború kitörését felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság-növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka alaptökével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ben kitört az I. Világháború.
A kamattal működtetett pénzrendszerben a társadalom vagyona - bizonyos idő elmúltával - szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a XX. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban csupán néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek tükörképe az állam és a lakosság súlyos eladósodása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe rendkívül nehéz bekerülni. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok - a részvényekkel való manipuláció révén - különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdéket irányító nagybefektetők rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is, mivel megfelelő pénzmennyiség és bennfentes tájékozódás hiányában egyedül a nagybefektetők képesek akkor kivonni vagyonukat a tőzsdéről, amikor a részvények ára a csúcson van. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait.Minden tőzsde-összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezi újjá a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Visszatérve a magas kultúrák és birodalmak hanyatlására, legyen szó a görögökről, a rómaiakról, az arabokról vagy az angolszászokról, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű elfajzását pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. A szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha a szovjet sajátosságoktól eltekintünk, a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettekEz létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális következményeivel együtt. A kamatfüggőség a társadalom hanyatlásához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek "a kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei. Az általános hanyatlás végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz, a birodalmak felbomlásához vezetett.


Befejezésül foglaljuk össze a kamatmechanizmus romboló hatásának a menetét az ókori Rómában:


- A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.
- A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.
- A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé.
- A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak.
- Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.
- Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.
- Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.
- A nemesség fokozatosan eltűnik, és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk.
- A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.
- Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.
Ha el akarjuk kerülni a kamatkapitalizmus romboló hatásának a modern formában és globális méretekben történő megismétlődését napjainkban, akkor fel kell adni azt a téveszmét, hogy csak kamatszedő magánpénzrendszerrel működtethető a modern gazdaság. Át kell térni
1. a pénzgazdaságról a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről az érték-előállítás elsőbbségére,
3. a kamatszedő magánpénzrendszerről a kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról az emberközpontú gazdaságra,
5. a spekuláció elsőbbségéről a teljesítmény elsőbbségére,
6. az ellenőrizetlen szervezett magánhatalom rendszeréről az ellenőrzött közhatalom rendszerére,
7. a formális demokráciáról a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára,
8. a fenntartható növekedésnek - "fejlődésnek" - nevezett fenntartható kamatszedésről a fenntartható erőforrások biztosítására,
9. az önrendelkezés felszámolásáról az önrendelkezés kiszélesítésére,
10. a beolvasztó integrációról az egyenjogú társulásra,
11. a nemzetállam felszámolásáról az egyént védelmező nemzeti és egyházi közösségek - a nagyobb család - védelmére,
12. az egyoldalú technikai modernizációról a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is megvalósító folyamatos társadalmi modernizációra.
Csak így érhető el, hogy az ember - minden egyes ember -, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa képességeit és teljes értékű életet élhessen.

Drábik János

A globális pénzimpérium és alternatívája

(Dr. Drábik János október-novemberben megjelenő új könyvéből.)

A XXI. században berendezkedett pénzvilágbirodalmat érzékelhető tulajdonságai alapján Orwelliának neveztük el George Orwell „Állatfarm” és „1984” című regényeire utalva. Egy korábbi írásunkban, amelynek a címe „Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom”, felvázoltuk ennek a birodalomnak a szervezeti felépítését és működését. Mivel a nemzetek feletti pénzhatalom privatizált birodalomként működik, ezért indokolt lehet más birodalmakkal összehasonlítani. Ha visszatekintünk az elmúlt kétezer év birodalmaira a nyugati féltekén – fejtegeti Rodrige Tremblaya Stanford Egyetem emeritusz professzora, „The Code for Global Ethics” (A globális etika kódexe, USA, 2007) c. könyvének a 16. fejezetében, - akkor azt láthatjuk, hogy a birodalmak létrejönnek és mintegy 622 éves ciklus után felbomlanak. Élettartamuk befutja a születés, a felnövekedés, a terjeszkedés és a teljes érettség csúcspontját, majd a konszolidációt követően gyorsan bekövetkezik a hanyatlás, és a bukás.Sem a civilizációk, sem a birodalmak nem örökéletűek. A jelenlegi – egyelőre rejtőzködő – pénzimpérium (a világtörténelem legnagyobb magánellenőrzés alatt álló birodalma) sem örökéletű. A birodalmakat a komplexitás jellemzi, ebben van erejük, de ez törékenységük egyik oka is. Minél összetettebb és kiterjedtebb egy birodalom, annál sebezhetőbb.
Tremblay megfigyelései szerint egyes birodalmak a történelemben hat évszázadot átívelő ciklust követtek. Ha közelebbről megnézzük a Római Birodalmat, akkor azt látjuk, hogy Róma hegemóniája a Földközi-tenger térségében akkor kezdett megszilárdulni, amikor legyőzte i. e. 146-ban legnagyobb riválisát, Karthágót. Terjeszkedési időszaka Augustus császár uralkodásától (i. e. 27-től) Diocletianus uralkodásáig (i. u. 284-ig) tartott. További két évszázadig Rómára a belső harc, és a barbárok támadásai elleni védekezés volt a jellemző. Végső bukását a barbárok felülkerekedése okozta, legalábbis a Nyugat-Római Birodalom esetében. A svájci Freiburg egyetemének professzora, Gustav Ruhland, még Bismarck kancellár kérdésére (aki tudni akarta, hogy a magas civilizációval rendelkező birodalmak bukását mi idézte elő), azt a választ adta, hogy a birodalmak bukásában döntő szerepe volt a pénzrendszer magánellenőrzés alá kerülésének, a kamatszedésnek és az eladósodásnak. A birodalmak hanyatlását Ruhland szerint mindig felgyorsította az államok eladósodása, amely végül is elvezetett az összeomlásukig. Róma esetében a teljesen eladósodott és csődbe jutott államnak már nem volt pénze közfeladatai ellátásához. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer eltűnt a gazdasági életből és átadta helyét a naturál-gazdálkodásnak, az autarchiának és a cserének. (Ennek a részleteit el lehet olvasni az Uzsoracivilizáció második kötetének 272-285 oldalain).
Tremblay szerint a másik birodalom, amelyik ezt a történelmi ritmust követte, az iszlám világbirodalom, amely Mohamed próféta halálától, 632-től folyamatosan terjeszkedett és 750-re már Indiától a mai Spanyolországig terjedt. 945 után az iszlám birodalom fokozatosan veszített kohéziójából és elkezdődött hosszantartó, lassú hanyatlása. Végül a mongolok támadásai következtében bomlott fel 1258-ban. Ez a birodalom 626 évig állt fenn, 4 évvel tovább, mint a Nyugat-Római Birodalom.
Egy harmadik birodalom, amit összehasonlításképpen szemügyre vehetünk, az Ottomán Birodalom, azaz a Török Császárság. Ezt 1290-ben I. Oszmán alapította. Az Ottomán Birodalom folyamatosan terjeszkedett és 1453-ban, az egykoriKelet-Római Birodalom, azaz Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt is elfoglalta és Isztambul néven a birodalom fővárosává tette. Az Ottomán terjeszkedés egészen II. Szulejmán idejéig folytatódott, aki Magyarország egy részét is meghódította. A Török Császárság csúcspontján Magyarországtól kezdődően Rodosz szigetén át Perzsiáig az egész Közel-Keletet és az arab-lakta országokat felölelte. A birodalom végül 1917-ben az első világháború során bomlott fel. Összesen 627 évig állt fenn. Nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy van-e valamilyen törvényszerűség a birodalmak fennállására vonatkozóan. Az tapasztalati tény, hogy létezik egy ilyen hat évszázadot felölelő ciklus, és ez talán érvényes lehet arra a globális világbirodalomra is,amely nemcsak abban különbözik az eddig említett birodalmaktól, hogy rejtőzködő és a formálisan létező államokban működik önálló és öntörvényű erőközpontként, hanem abban is, hogy ez a transznacionális pénzimpérium egy magánbirodalom. Tulajdonosai és működtetői azok a szupergazdag bankárdinasztiák, akik ezt a rejtőzködő birodalmat elsősorban vagyonuk gyarapítására használják, és a világ pénzügyi és termelő vagyonának a centralizálásával érik el a látható államok feletti politikai hegemónia megszerzését.
Paul Kennedy, amerikai egyetemi tanár „A nagyhatalmak felemelkedése és bukása” (The Rise and Fall of the Great Powers) című munkájában megállapítja, hogy a birodalmak belső fejlődésük eredményeként olyan szakaszhoz jutnak, amikor már túlterjeszkednek optimális méreteiken és kimerítik erőforrásaikat. Átlépve ezt a szakaszt már nem tudnak optimálisan működni, és folyamatosan gyöngülnek. A túlterjeszkedés költségei végül is azt eredményezik, hogy a birodalmak az idő múlásávalnem gazdagabbak, hanem egyre szegényebbek és gyöngébbek lesznek, s végül szétesnek. Kérdés az, hogy az a nyugati kultúrában fogant birodalom, a pénzimpérium, amely a nyugati civilizáció értékeit használta a növekedéséhez, vajon mennyire életképes? Meddig növekszik még, és meddig tudja fenntartani a nyugati civilizációnak azokat az alapvető értékeit, amelyekkel ez a civilizáció az elmúlt kétezer évben megszerezte magának a vezetőszerepet?
Akik ideológiai szempontok szerint közelítenek e nyugati-fogantatású világbirodalom, a magántulajdonban lévő pénzimpérium megismeréséhez, azok hangsúlyozzák, hogy ez a birodalom szellemi és etikai gyökereit a Bibliából meríti. A zsidó-keresztény értékrendszer, a mózesi tízparancsolat képezi e birodalom spirituális alapjait. Mindenegyes embernek a személyéhez kötődő belső értékei vannak, és ebből fakadóan erkölcsi felelősséget visel. Egy másik ilyen alapelv az, hogy az ésszerűség elsőbbséget élvez a babonával, a racionális az irracionálissal szemben. További ilyen meghatározó elv az, hogy a természeti erőforrásokat az emberi haladás szolgálatába kell állítani. Végül, és ez a pénzimpérium civilizációja szempontjából a legfontosabb, a magántulajdon – az arctalan és távollévő tulajdonosok egybetartott magántulajdona is -sérthetetlen és mindenek felett áll. Ezért a lehető leggazdaságosabban kell kihasználni az emberiség rendelkezésére álló erőforrásokat, és e cél érdekében minden ösztönzőt igénybe kell venni a fenntartható fejlődés érdekében a produktív tőke felhalmozódásához.
Az a civilizációs folyamat, amely a XXI. században a globális pénzimpérium kibontakozásával új világrend létrejöttéhez vezetett, a XV. és a XVI. században vette kezdetét. Olyan szellemi, gazdasági, történelmi, földrajzi és geopolitikai jellegű változások sorozata zajlott le, amelyek elvezettek a gazdasági és a politikai szabadság követelményéhez. A nyugati civilizációban korábban vallási tekintélyuralom és a királyi abszolutizmus volt a meghatározó. Ezt a történelmi, gazdasági és kulturális hagyományt változtatta meg fokozatosan a reneszánsz, a felvilágosodás, az angol és a francia forradalom, valamint az amerikai földrész bekapcsolódása a nyugati civilizációba. A felvilágosodás, valamint az angol és a francia forradalom következményeként uralkodóvá vált az az eszme, hogy az egyén szuverén érdekközpont. Önálló, szabadakarattal rendelkező lényként, ő a szuverenitás, valamint a politikai hatalom valódi hordozója, nem pedig valamilyen elvont, absztrakt istenség, ahogyan az a korábbi évszázadokban az uralkodó nézet volt. A köztársasági és a demokratikus eszmék fokozatosan – ha nem is teljesen - kiszorították a hagyományos vallási tanításokat.
Tremblay hivatkozott könyvében kifejti, hogy a nyugati civilizációban a liberális demokrácia nyert létjogosultságot, mint politikai rendszer.  Liberalizmus alatt az emberi jogok és a politikai szabadságjogok értendők, vagyis az, hogy az egyént azért illetik meg ilyen jogok, mert a természeti törvények jóvoltából (vagy Isten akaratából), embernek született, és e jogok emberi mivoltának elidegeníthetetlen részei. A nyugati civilizációban ma minden politikai mozgalom és irányzat elfogadja ezeket az elveket.
(A liberális pártokban a klasszikus liberalizmus elvei jelenleg eltorzulva vannak jelen, s a liberalizmus ultra-liberalizmussá alakult át. Akiket ma neveznek liberálisnak - neo-liberálisnak, ultra-liberálisnak, neo-konzervativnak -, azok valójában a minden embert megillető emberi jogok és politikai szabadságjogok tagadói. Liberalizmus alatt azt értik, hogy a pénz- és termelő vagyonnal rendelkező túlvagyonosodott és ezért túlhatalomhoz jutott érdekcsoportoknak akkora szabadság jár, amely lehetővé teszi számukra a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságát, a többség szegénységbe, függőhelyzetbe, szolgasorsba taszítását. A jelenlegi liberalizmussal tehát az a baj, hogy antiliberális, átcsapott az ellentétébe.)
A nyugati civilizáció felemelkedésének a korszakában lesz meghatározó az az eszmerendszer, amely már nem vallási indíttatású, de minden egyes ember alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit követelményként megfogalmazó normákra, erkölcsi elvekre támaszkodik. Legalábbis szavakban. Tremblay ezt követően részletesen elemzi, hogy melyek ennek a világi-etika alapján álló szekuláris társadalomnak és államnak, valamint politikai rendszerének, a demokráciának a főbb jellemzői.
Először is az, hogy minden egyes embernek a személyi és közösségi szabadsága olyan tulajdonsága, amivel azért rendelkezik, mert embernek született. Nem az államtól kapja, és az állam nem is veheti el. Az állam feladata gondoskodni arról, hogy mindenegyes ember élhessen egyéni és közösségi szabadságjogaival.
Ehhez szorosan kapcsolódik az az elv, hogy mindenegyes ember egyenlőnek születik, képes családi és elsődleges közösségeit önmaga irányítani, s hogy a nagyobb közösség, a társadalom és az állam szuverenitása, az emberek elsődleges közösségein nyugszik, s nem valami külső, absztrakt erőtől származik.
További alapelv, hogy a kormányzásnak szekulárisnak kell lennie, azaz az államhatalmat és a kormányzást el kell választani a vallástól és az egyházaktól.
(Jelenleg ez a szekularizmus is eltorzulva működik. A mai szélsőséges és agresszív szekularizmus a mindenegyes ember alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit tartalmazó – abszolút mércét jelentő – erkölcsi normákat gyakorlatilag kiiktatta az államból és a közéletből, és behelyettesítette azokat a tetszés szerint lecserélhető jogszabályokkal. Az állam tehát nemcsak az egyházaktól és a vallásoktól lett elválasztva, hanem az abszolút értékeket hordozó erkölcsi normarendszertől is. A globalizmus és ideológiája - az ateista-agnosztikus szekularizmus - a pénzközpontú és szélsőségesen relativista értékrendszert helyezte az emberközpontú, szilárd értékrend helyébe. Emberközpontú az az értékrend, amely mindenegyes ember számára biztosítja az optimális kibontakozásához szükséges életkörülményeket, amelyben pénz, piac és profit az emberért és az életért van, nem, pedig fordítva.)
negyedik elv szorosan kapcsolódik ehhez, mert a vallási fatalizmus helyébe a tudományos ismeretek lépnek, amelyek lehetségesnek tartják a haladást az emberi tudás fejlődésével.
(Itt is az a probléma jelenleg, hogy a világi-etika kikényszerítésére nem ad lehetőséget a szélsőséges vagyoni különbségek miatti társadalmi megosztottság és szembenállás. A tudományos ismeretek önmagukban, erkölcsi támogatás nélkül, nem tudnak racionális rendszert működtetni. A vagyontalan, függőhelyzetű számbeli többség érdekérvényesítés tekintetében kisebbség és nem tud ellenállni a túlvagyonosodott és túlerős érdekcsoportok önzésének. Az érvek ereje helyébe az erő érve, a pénzügyi, gazdasági és rendőri erőszak érve lép, azaz egyszerre szekuláris és szélsőségesen irracionális ez a rendszer.)
Az ötödik alapelv a tulajdonra vonatkozik. A tulajdont nem kell az állam keretében centralizálni, hanem azt az államalkotó egyének között célszerű szétosztani. Ezt az elvet kezdetben úgy értelmezték, hogy a tulajdon konkrét személyhez kötődjön, aki azt működteti, és ezért a teljesítményével arányos tulajdongyarapodás is őt illeti meg. Adó formájában csak annyit vonjanak el személyes tulajdonából, amelyre a közszükségletek fedezéséhez szükség van. Ma ez az alapelv úgy érvényesül, hogy az állami központosítás helyére a pénzvagyonos érdekcsoportok központosítása lépett, és a termelővagyont működtető természetes személyek többsége nem rendelkezik a teljesítményével, hanem azt át kell engednie a központosított vagyon magántulajdonosainak.
További alapelv volt, hogy szabaddá kell tenni a javak és a teljesítmények cseréjét, a kereskedelmet, pedig, jogszabályokkal és szerződésekkel kell szabályozni és bonyolítani.
Több okkal is magyarázható, hogy mi tette lehetővé a nyugati fogantatású pénzimpérium világszintű létrejöttét, és a jelenlegi új világrend megszületését. A pénzimpérium sem valami vákuumban jött létre, hanem a fokozatosan kifejlődött – kifejlesztett - politikai, gazdasági és katonai alapokra építették fel. A pénzimpérium működéséhez alapvető feltétel az, amit ma a pontosan nem meghatározott demokrácia szóval fejeznek ki. A demokrácia eszmerendszere születésétől kezdődően igen jelentős lényegi átalakuláson ment át. Megszületésekor, a XV. század közepén, központi szerepet játszott a szabadság eszméje. E szerint az egyes egyént és az emberi közösségeket megilleti a politikai és a vallási szabadság. Ehhez társult továbbá az a felismerés, hogy az abszolút uralkodó hatalmának a decentralizációja növeli a szabadságot. A magát demokratikusnak nevezett pénzimpérium természetesen a XV.-XVI. században még egyáltalán nem létezett, de azok az eszmék, amelyeket ma is használ, már ekkor születőben voltak.
Ezen eszmék megszületéséhez hozzájárult az amerikai földrész felfedezése, a gyarmati települések kialakítása, a tömeges kivándorlás Amerikába, amely csökkentette az európai országok belső társadalmi feszültségeit, a demográfiai nyomást. Ugyanakkor az európai anyaországok jelentős külső erőforrásokhoz jutottak az Újvilágból, ami felerősítette őket. A ma is demokráciát hirdető, nyugati-fogantatású világbirodalom sokat köszönhet a gyors fejlődésnek indult kommunikációs technológiáknak, a kibontakozó ipari forradalomnak és az ipari korszakban megnövekedett termelékenységnek. A XVIII. század végén a demokrácia politikai berendezkedésként is megjelenik, és megindul a nemzetállamok kialakulása. Ennek eredményeként az abszolút uralkodóknál koncentrálódó hatalom fokozatosan fellazul, és a tekintélyuralmi rendszerek átalakulása felgyorsul. A decentralizált kapitalista gazdasági rendszer kibontakozásával felgyorsul a vagyon gyarapodása. A gazdasági teljesítmény növekedése kiváltja a világ többi részének a lemaradását. Ennek az új gazdasági rendszernek az a korlátolt-felelősségű korporáció az egyik motorja, amely lehetővé tette a gazdasági tevékenység jelentős bővítését úgy, hogy az abban részt vevő befektető tőkések kockázatát korlátozta. Az abszolút uralkodó által megszemélyesített állami centralizáció helyére fokozatosan a magántulajdon alapján működő személytelen centralizáció lépett a korporációk kialakulásával, majd uralomra kerülésével.
A korlátolt-felelősségű korporáció a nyugati-fogantatású magánbirodalom pénzimpériummá szilárdult korszakában (vagyis napjainkban) már rendkívül kártékony intézménnyé vált, mert demokrácia- és közérdek-ellenes. A korporációban tekintélyuralmi, sőt diktatórikus hatalmi irányítás működik, és minden alárendelődik egyetlen dimenziónak: a maximális nyereség elérésének. Ezért a korporációs rendszer kiválóan alkalmas a pénzimpérium működtetésére, amely maga is egy globális méretű korporációnak tekinthető, és annak a szerkezeti és működési elvei szerint funkcionál. A jelenlegi globalista világrendben elsősorban hatalmi-gazdaság működik. A gazdasági esélyegyenlőségen és teljesítményen alapuló vállalkozói szabadságot és valódi piaci versenyt a globális pénzmonopólium által diktált hatalmi-irányítás váltotta fel.
A demokrácia eszmerendszere fejlődésének bizonyos szakaszában a közhatalmat gyakorló államot az emberiség közös munkája eredményeként előálló vagyon igazságos elosztójának tekintette. Ez az, amit úgy hívtak, hogy jóléti állam, amely gazdaságilag a szociális piacgazdaságra támaszkodott. Amíg tehát a magánérdeket korlátlanul érvényesítő pénzhatalom megegyezésre kényszerült a közérdeket érvényesítő demokratikus állammal, és a pénztőkének tudomásul kellett vennie a szociális piacgazdaság társadalmi igazságosságot is kifejező követelményeit, addig a nyugati civilizáció követésre méltó példát nyújtott.
Az eddig felsorolt okok tették lehetővé azt is, hogy ez a nyugati hatalmi képződmény a gazdasági mellett katonai erőfölényhez is jusson. A katonai erő megkönnyítette a számára, hogy elfojtson és leküzdjön minden olyan kívülről érkező hatást, amely belső szabadságát és fejlődését akadályozhatta volna.
A mára világbirodalommá átalakult nyugati-civilizáció belső mozgatóereje a pénzvagyonos és tekintélyuralmi kisebbség, valamint a többség szükségletei és érdekei közti feszültség volt. A reneszánsznak és a felvilágosodásnak meghatározó szerepe volt az egyéni és közösségi szabadság, a társadalmi önrendelkezést megvalósító demokrácia egyetemes értékeinek a kifejlesztésében és átmeneti jellegű győzelemre juttatásában a teokratikus, arisztokratikus, tekintélyuralmi értékekkel szemben. Ezeket az egyetemes értékeket a nyugati-civilizáció fokozatosan fejlesztette ki, mintegy 500 év alatt. Ide tartozik valamennyi ember egyenlősége, méltósága és szabadsága, amelyet a történelmileg kifejlődött közjogi szabályok (alkotmányok) és az írott alkotmányok alapjogként tartalmaznak. Ugyancsak ezekhez az egyetemes értékekhez tartozik az egyes embert és emberi közösségeket kötelezően korlátozó kölcsönös tolerancia.
További értékek a társadalmi szolidaritás világi-etikája, az egyháztól szétválasztott világi állam, az ugyancsak egyetemes és szekularizált nevelés- és iskolaügy, a nemek közti egyenjogúság, az egy ember egy szavazat alapján kialakuló többség, és az ennek megfelelő politikai demokrácia. Alapvető érték a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szabad-vállalkozás rendszere, a társadalmi haladásba, a tudomány fejlődésébe vetett bizalom, valamint annak az elismerése, hogy minden egyénnek joga van személyes boldogulásához. A nyugati-fogantatású civilizáció úgy gondolja, hogy ezek az eszmék és értékek elsősorban rá jellemzők, és a világ többi részén lévő más, kevésbé fejlett civilizációk és eszmerendszerek inkább a tekintélyuralom és a totalitarializmus értékeit képviselik, ezért nem egyenrangúak vele.
A nyugati félteke országai nem azért integrálódtak fokozatosan egységes civilizációvá, a jelenlegi globális világbirodalommá, mert már akkor is egyfajta abszolut tekintély uralkodott felettük, hanem pontosan azért, mert egy ilyen központosított, mindenek felett álló hatalom ekkor még nem létezett. Az európai földrész különböző népei és országai közös humanista értékeket vallottak, mert hasonló földrajzi, történelmi, technológiai és gazdasági fejlődésen mentek át. Később ebbe a körbe bekapcsolódott Amerika is. A különböző nemzetállamok erősen rivalizáltak egymással. A háttérből irányító érdekcsoportok ezt a versengést a hatalmi-egyensúly politikájával szították is. Ennek számos konfliktus lett a következménye. A versengésnek hosszútávon pozitív hatása volt. Észak-Amerika és Európa alapvetően közös civilizáció hordozói voltak, nemcsak versengtek, de szervesen össze is kapcsolódtak abban a világrendszerben, amit naiv optimizmussal demokratikus nyugati birodalomként képzeltek el a népek.  Ez azonban viszonylag rövid idő alatt demokratikus formákat használó pénzuralmi diktatúrává alakult át. Ennek a nyugati fogantatású civilizációnak 1815-től 1914-ig Nagy-Britannia volt a motorja. Anglia kapott először lökést az ipari forradalomtól, amely a XVIII. század közepén már éreztette hatását. Az ipari rendszer Nagy-Britannia után Franciaországban és Németországban is kiépült, s forradalmasította a hagyományos gazdaságot, amely főleg a mezőgazdaságra és a kereskedelemre támaszkodott.
Azt kívánjuk kiemelni, hogy az első világháború, miközben óriási csapást mért a nyugati civilizációra (amit tovább súlyosbított a második világháború), egyidejűleg elősegítette ebből a meggyengült civilizációból kinövő - és ma már globális méretekben létező – antidemokratikus pénzimpérium felemelkedését, és magánirányítás alatt álló világbirodalommá való átalakulását. Ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy míg a nyugati kultúra európai része roncsolódott az amerikai része tovább erősödött. Ezért járulhatott hozzá Amerika meghatározóan a jelenlegi magánirányítású világbirodalom létrejöttéhez. 1914 óta az Egyesült Államok számít a nyugati-civilizáció domináns részének. Ma ez a félvilágot felölelő térség lényegében egy egy-központból irányított új világrendet alkot. Ezt fogja össze az Észak-Atlanti Szerződés szervezete, a NATO, valamint a hozzá csatlakozó gazdasági és pénzügyi szervezetek, a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, továbbá az Európai Unió.
Ez a geopolitikai térség - a pénz magánkézben lévő euró-atlanti birodalmának hordozója - nagy sikert ért el 1989-től 1991-ig, amikor az ellensúlyt képező, de közvetve mindig is a pénzimpérium hegemóniája alatt álló, kommunista rendszer felbomlott, és az egykori szovjet birodalom államai önálló útra léptek, beleértve a történelem színpadáról távozó Szovjetunió utódállamait is. Az euró-atlanti birodalom a szovjet birodalom országait részben integrálta önmagával, a pénz magánkézben lévő világbirodalmával, a pénzimpériummal. Ennek a magánbirodalomnak ma a legfontosabb hordozóközege az Egyesült Államok, amely a pénzügyi és a katonai hatalom egyedülálló koncentrálódása révén - megfelelő ellensúly nélküli - uralkodó szerephez jutott. Egy ilyen kiegyensúlyozatlan helyzet már magában hordozza a hanyatlás és a dekadencia veszélyeit.
A jelenlegi nyugati-civilizáció a maga földrajzi kiterjedésével, euró-atlanti politikai és gazdasági rendszerével csupán a hordozó-közege a valódi birodalomnak, a tényleges szuperhatalomnak, a pénzimpériumnak. Ez a nemzetek feletti és magánkézben lévő birodalom az, amelyet úgy irányítanak, mint egy globális korporációt. Ezt a valódi szuperhatalmat (amely informálisan létezik a látható államok nemzetközi rendszerében) tekinthetjük az új világrend megteremtőjének.
Alárendelt kérdés, hogy adott esetben a pénzimpérium ernyője alatt politikai, gazdasági és katonai feszültségek is léteznek-e a szuperbirodalom amerikai és európai része között. Az Európai Unió nem lehet az Egyesült Államok igazi kihívója, mert egyazon államok feletti szuperbirodalomnak az egyik, bár földrésznyi nagyságú, régióját alkotja. Ezért nem az a fő kérdés, hogy például a pénzbirodalom európai régiójában forgalomban lévő valuta, az euró, vajon legyőzi-e e szuperbirodalom amerikai régiójában forgalomban lévő pénzt, a dollárt. Ezt a kérdést nem az észak-amerikai régióban és nem az Európai Unió régiójában döntik el. Ebben a kérdésben a pénz-világbirodalom felsőszintű vezetőié a végső szó.
Katonailag és külpolitikailag az Európai Unió tehetetlen a NATO nélkül, mivel nincs saját hadserege, vagyis nincs saját erővel alátámasztott érdekérvényesítő képessége. Emiatt nincs az EU-nak megfelelő súllyal bíró saját külpolitikája. A pénzimpérium izomzata - katonai és pénzügyi súlypontja - az Egyesült Államokban van. A pénz-szuperhatalom világstratégiáját elsősorban az Egyesült Államok lakossága finanszírozza és zsoldosként az amerikai hadsereg érvényesíti.
A közel-keleti térségben folyó háborúk elsősorban a pénzvilághatalom érdekeit szolgálják, minthogy neki elengedhetetlen az ottani kőolajmezők, energiahordozók ellenőrzése. Az Egyesült Államok azonban kevésbé van ráutalva ezekre az energiaforrásokra, mint a pénzimpérium európai térsége, s az impériumhoz sorolható Japán. Ezért amikor az a látszat alakul ki, hogy az Egyesült Államok, mint „a rivális nélkül maradt egyetlen szuperhatalom” folytat katonai terjeszkedést, valójában a pénzimpérium katonailag legerősebb tagállama védi a privatizált pénzimpérium, és az általa létrehozott új világrend pénzügyi, gazdasági, politikai és katonai érdekeit.
Ha tehát Paul Kennedy nézeteiből indulunk ki, hogy egy birodalom hanyatlása akkor kezdődik, amikor lehetőségein túllépve túlságosan sokat vállal magára, és ennek következtében pénzügyileg kimerül, majd megroppan az eladósodás súlya alatt, akkor nem egyedül Amerika katonai vállalásaira és eladósodására kell csupán gondolnunk. Azt kell közelebbről szemügyre vennünk, hogy a nyugati civilizációból kinőtt államok feletti pénzimpérium is vajon túllépte-e lehetősége határait, és ez a pénzimpérium is monetáris válságba került-e?
Úgy gondolom, hogy a pénzimpérium még nem érte el hatalmának zenitjét, és további növekedési időszak előtt áll. Az izomerejét képező Egyesült Államok a XXI. században olyan látható birodalom képét mutatja, amely immáron több mint 120 országban rendelkezik különböző szintű katonai támaszpontokkal. Ugyanakkor ez a látható szuperhatalom (szemben a nem látható, de még az Egyesült Államoknál is jóval hatalmasabb pénzimpériummal) példa nélkül álló módon el van adósodva. Egyedül az amerikai állam adóssága meghaladja a 8,5 trillió dollárt. Ha pedig a gazdasági szektor és az állampolgárok eladósodottságát is számoljuk, akkor ez az összeg a 40 trillió dollárhoz közelít. Itt válik döntő jelentőségűvé az a kérdés, hogy melyik birodalom túlterheléséről és túlzott eladósodásáról van szó? Ki felé van eladósodva az Egyesült Államok?
Elsősorban a pénzimpérium szupergazdag bankárdinasztiáinak a tulajdonában lévő bankoknak és pénzintézeteknek tartozik.  Amíg Amerika csak a pénzimpériumnak az adósa, a probléma kezelhető. A pénz szuperhatalom akkor rendülhet meg, ha az Egyesült Államok olyan országok felé is kezelhetetlenül eladósodik, amelyek nem állnak a nyugati-fogantatású pénz-magánbirodalom hegemóniája alatt. Ilyen eladósodás már létrejött, például, Kína irányában.
2001végén az Egyesült Államok nettó külföldi adóssága, vagyis annak az összegnek az egyenlege, amivel az Egyesült Államoknak tartoznak, és amivel az Egyesült Államok tartozik, elérte a 2,3 trillió dollárt. Ilyen körülmények között a kormányzatnak fokozott takarékoskodásra lett volna szüksége a költségvetési egyensúly érdekében. Ehelyett George W. Bush kormányzata nagyarányú adócsökkentést hajtott végre, amely egyoldalúan a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit szolgálta, és robbanásszerűen megnövelte a költségvetési hiányt.
2003-ban az iraki háború következtében égbe szöktek a katonai kiadások. Az Egyesült Államokban él a világ lakosságának az 5 %-a. Erre a lakosságra akkora katonai kiadás esik, amely egyenlő a világ összes többi országának az együttes katonai kiadásával. Az Egyesült Államok ezt az óriási költekezést csak úgy tudta és tudja fenntartani, hogy a neki exportáló államokat olyan dollárral fizeti ki, amelyért ők Amerikától csak állami adósleveleket, államkötvényeket és más értékpapírokat tudnak vásárolni. Ha ezek az országok ezeket az értékpapírokat piacra dobják, akkor annak áldozatul eshet a dollár.
A nyugati-fogantatású pénz-világbirodalom igazi kihívója - a világtörténelemben eddig ismeretlenül gyors tempóban növekvő - kínai gazdaság. Ha szem előtt tartjuk, hogy az elmúlt kétezer évben mintegy 625 évig maradt fenn egy birodalom, akkor ez a pénzimpérium számára azt jelenti, hogy megkezdődhet a hanyatlása és 2078-ra be is fejeződhet. Közhely, hogy a történelemben pontosan semmi nem ismétlődik, hiszen a szükségszerűnek tekinthető tényezők mellett mindig jelen vannak objektív tényezőként az esetlegességek, a véletlenek is.
A XXI. század elején a termelőgazdaság volumene tekintetében a pénzimpérium keretében működő nyugati civilizáció teljesítménye már hanyatlásnak indult, különösen a pénzimpérium amerikai régiójában. Az Európai Unióra ez egyelőre nem érvényes. A több mint 450 millió lakosú Európai Unió gazdasági összterméke (GDP-je) eléri vagy meghaladja a 15 trillió dollárt, az Egyesült Államoké pedig 18 trillió dollár körül mozog. A nyugati fogantatású pénzimpérium fennállását stabilizálhatja az Európai Unió gazdasági fejlődése, amit azonban hosszútávon veszélyeztet a kibontakozó demográfiai válság. Az Európai Unió jövője szempontjából pedig még nem dőlt el az a stratégiai kérdés, hogy Ukrajna - és még inkább Oroszország - csatlakozik-e hozzá valamilyen módon, vagy pedig megmaradnak különálló tényezőnek, és elsősorban mint nyersanyag-, kőolaj- és földgáz-szállítók működnek együtt az Európai Unióval.
Már említettük, hogy a pénz-magánbirodalom igazi riválisa az a Nagy-Kína lehet, amely Hongkong mellett Tajvant is egyesíti. Az 1 milliárd 300 millió lakosú óriás-állam lakóinak 2/3-a jelenleg még vidéki területeken él. Az a sajátos tulajdonsága, hogy tekintélyuralmi rendszer diktatórikus állama keretében működik az exportorientált kapitalista gazdaság, különleges dinamikát ad Kína fejlődésének. Peking ezt a fordulatot még 1979-ben és 1980-ban hajtotta végre az akkori legfőbb vezető, Teng Hsziao-ping irányításával. A fordulat nyomán lehetővé vált a külföldi beruházás és vegyes vállalatok létesítése. Nagy lökést adott Kína gazdaságának az is, hogy különleges gazdasági zónák jöttek létre, elsősorban a tengerparti tartományokban. Felgyorsította a gazdasági modernizációt, hogy 1997-ben a brit koronagyarmatnak számító Hongkong szerződéses megállapodás nyomán visszatért a szárazföldi Kínához.
A kínai fordulat jelképe azonban Sanghaj, amely világszintű pénzügyi-gazdasági központtá nőtte ki magát. 2001. december 11-e óta pedig Kína hivatalosan is tagja lett a globális pénzimpérium új világrendje legfontosabb intézményének, a Világkereskedelemi Szervezetnek, a WTO-nak (World Trade Organisation). Ahhoz, hogy a pekingi rendszer a WTO tagja lehessen több, mint 2 300 kínai jogszabályt kellett megváltoztatnia, illetve kiegészítenie, és 830-at pedig eltörölnie. Ez a nagyhorderejű döntés meggyorsította Kína integrálódását a világgazdaságba. 2008-ban Pekingben tartják az Olimpiai Játékokat. Kína ereje tudatában magabiztosan készül arra, hogy megmutassa a világnak, milyen hatalmas átalakuláson ment keresztül a sorozatos reformok révén.  
Jelenleg Kína gazdasága kétszer olyan gyors tempóban növekszik, mint az Egyesült Államoké, és háromszor olyan gyorsan, mint az Európai Unió gazdasága. 2007 az az esztendő, amikor a „Nagyobb Kína” gazdasági teljesítménye volumenben eléri az Európai Unió szintjét. Egy főre számítva - és főleg az életszínvonal tekintetében - természetesen sok még Kína behoznivalója, de ez az ország, amely Mao Ce-tung kulturális forradalma és a „nagy ugrás”-politikája időszakában még a használhatatlan nyersvast előállító népi kohók tízezreit építette, 2007-ben már több jó minőségű acélt állít elő, mint az Egyesült Államok és Japán együttvéve. A kínaiak sikeresen használják az elektronikus technológiát elszigeteltségük felszámolására. A kommunikációs forradalom elősegítette, hogy kitörjenek a kínai nyelv zártságából, ez pedig hozzájárult a gazdasági kapcsolataik gyors kibontakozásához. Kína felemelkedése jelentős részben a kommunikációs technológiában bekövetkezett ugrásszerű fejlődésnek, valamint a világgazdaság globális integrációjának köszönhető.
Kína az alacsony munkabéreknek és a túlzottan leértékelt kínai valutának köszönhetően óriási kereskedelmi többletet ér el évek óta az Egyesült Államokkal és a többi nyugati országgal szemben. A Renmimbi-jüan a dollárhoz van kapcsolva és 1994 óta egy dollár 8,28 jüant ér. Ennek eredményeként Kína hatalmas volumenű nemzetközi tartalékokat halmozott fel. Ha a kínai pénznem szabadon átváltható valuta lenne, akkor legalább 40 %-kal fel kellene értékelni. Ez azt jelentené, hogy a kínai munkabérek 60 centről 1 dollár 20 centre ugranának fel. Ennek következtében Kína külkereskedelme csökkenne és a világgazdaságra nehezedő deflációs hatások gyengülnének.
Kína azonban szinte kimeríthetetlen munkaerő-tartalékokkal rendelkezne abban az esetben is, ha felértékelnék a jüant. Ez lehetővé tenné mind a belföldi, mind a külföldi vállalatok számára, hogy még fejlettebb termékeket állítsanak elő a viszonylag olcsó munkaerővel. Jelenlegi számítások szerint még hosszabb időre (esetleg több évtizedre) van szükség ahhoz, hogy a kínai munkabérek elérjék a fejlett ipari országok munkabér-színvonalát. A szárazföldi Kína egyetemei egyre jobbak, és ma már számos tajvani diák inkább oda megy tanulni és nem az Egyesült Államokba.
Kína erőfeszítéseket tesz írásrendszerének megreformálására is. Ez azért rendkívül nehéz probléma, mert az egyes kínai nyelvjárások igen jelentősen eltérnek egymástól, mint például a pekingi vagy a kantoni, és a közös írásjelek használata teszi lehetővé a megértést. Az írásreform nagy feladat elé állította annak idején azokat a török vezetőket is, akik modernizálni kívánták hazájukat. Musztafa Kemal, vagyis Atatürk, a karizmatikus török vezető, végülis elérte, hogy 1928-ban Törökország áttért a latin betűk használatára. Ez felgyorsította Törökország modernizálódását. A kínai vezetők már 1956-ban felismerték, hogy az elektronikus eszközök megkönnyíthetik a kínai nyelv standardizálását.
A Tremblay által „Nagyobb Kínának” elnevezett gazdasági tömb összterméke 2012-ben már túlszárnyalhatja az Egyesült Államok bruttó hazai termékét, GDP-jét. Ez azt jelenti, hogy Kína gazdasági tekintetben négyszeresen is felülmúlhatja legfőbb ázsiai versenytársát, Japánt. A XXI. század első évtizedében tehát három fő gazdasági világrégió működik a pénzimpérium globális ernyője alatt: az Egyesült Államok, az Európai Unió és „Nagyobb Kína”. E világrégiók közül a nyugati fogantatású pénzimpérium leginkább az Egyesült Államokra és az Európai Unióra támaszkodhat, és Kínát csak közvetve tudja befolyásolni. Tanúi lehetünk, hogy a privatizált pénzimpérium ellenőrzése alatt a pénzrendszer és a termelőgazdaság példátlan világméretű centralizációja és koncentrációja ment végbe. A pénzimpérium ennek megfelelően politikai és katonai értelemben is szuperhatalomnak számít. A pénzimpérium hegemóniája tehát nem egyenlő mértékben érvényesül ebben a három regionális erőközpontban.
Ez a helyzet bizonyos fokig hasonlít ahhoz a hárompólusú világrendszerhez, amelyről George Orwell ír „1984” című regényében. Ezért is neveztük a magunk részéről globális pénzimpériumnak ezt a hárompólusú világát Orwelliának.

Mi jön Orwellia után?

A pénzimpérium a globális pénzuralmi rendszer - a krematisztika - világrendje. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot, az ökonómiát a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaságtól, amelyben a forgalmon és nem a termelésen van a hangsúly. A pénzgazdaságot, amely a jelenlegi privatizált világbirodalomnak az alapja, krematisztikának nevezte. Marx idézi Arisztotelészt a Tőke első kötetének a 166. oldalán. Megírja, hogy Arisztotelész a krematisztikával (pénzszerzéssel) szembeállítja az ökonómiát (gazdálkodást). Az ökonómia az élethez szükséges és az állam számára hasznos javak előállításával foglalkozik. Használati értékeket állít elő. A jövedelemszerzés másik fajtája az, amelyik a pénzből kíván még több pénzt előállítani. A termelőgazdaságban a fő szempont a szükségletek kielégítése. A „pénz → gazdasági tevékenység → még több pénz” formula célja azonban nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása, ugyanis a pénzvagyon növekedése elvileg nem ismer korlátokat.
A krematisztikában – a pénzuralmi rendszerben – a pénznek nevezett közvetítő közeg tulajdonosa nem állít elő értéket, hanem pénzvagyonát úgy szaporítja, hogy mások munkájának az eredményét kisajátítja. A pénz forgatásával ugyanis csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket nem a pénzgazdaság, hanem a reál-vagy termelőgazdaság állítja elő. Ennek a globális krematisztikának az egyik alternatívája a szociális piacgazdaság és a jóléti állam, a másik alternatívája pedig a lokális gazdasági érdekeket és autonómiát védelmező protekcionizmus, amely a gyengébb gazdasági szereplőket megvédelmezi a túlerővel rendelkező gazdasági ragadozóktól. Ezt a két alternatívát a pénzimpérium pénzuralmi rendszerében ötvözni is lehet. A szelektív protekcionizmus és a jóléti állam kombinációjára már gyakorlati példa is van. Japán, Tajvan, Dél-Korea, Hongkong és Szingapúr, valamint Malajzia alkalmazta figyelemre méltó sikerrel. Ázsiában és Dél-Kelet-Ázsiában a felsorolt országok példája nyomán más országok is próbálkoznak vele.
A pénzuralmi rendszer ugyan szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságról beszél, de ez a neoliberális szabadpiac lényegében monopolrendszer, s szemben áll a protekcionizmus, valamint a jóléti állam termékeny kombinációjával. Az ultraliberális pénzuralmi rendben a világgazdaságot uraló korporációk és pénzintézetek mindent megtesznek a protekcionizmus és a jóléti állam megsemmisítése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a pénzuralmi rendszerben a globális gazdaság olyan függőleges futószalaggá vagy gépsorrá alakul át, amelynek az a funkciója, hogy a pénztőkét alulról felfelé a pénzimpérium tulajdonos-irányító szupergazdag érdekcsoportjaihoz áramoltassa.
Ezt a műveletet a függőleges irányú jövedelemtovábbitó futószalag a globális monetizálással, a privatizációval és a globalizációval, vagyis a határokat átlépő transznacionális piac létrehozásával biztosítja. E tényezők közül a legfontosabb amonetizálás, ami egyszerűbben kifejezve azt jelenti, hogy minden létező dolognak és emberi tevékenységnek valamiféle pénzben kifejezett árat adunk. Ebben az a trükk, vagyis a lényeg, hogy akiknek nincs ilyen közvetítő közege, pénze, azoknak semmi esélye sincs a talponmaradásra a pénzuralmi rendszerben. Az egyetlen választási lehetőségük, hogy csatlakoznak azokhoz, akik felszámolásra, megszüntetésre, megsemmisítésre, vagyis halálra vannak ítélve. Ezeknek a létszáma már meghaladja az egy milliárd főt. Minden nap meghalnak közülük 125 000-en, akik közül 25 000 éhen hal, 100 000 pedig megelőzhető és gyógyítható betegségekben pusztul el. E tragédia megakadályozásához rendelkezésre állnak az eszközök, de ezekhez pénzben kifejezett ár van hozzárendelve. Ha pedig nincs pénz, akkor nincs mód a túlélésre, a meglévő eszközök igénybevételére.
A globális kapitalizmus szélsőséges pénzuralmi változatának a működésétől az emberiség nem várhat megoldást. Ettől a hatalomgazdaságot működtető rendszertől meg kell szabadulnia. Ezt a pénzuralmi monopolista gazdaságot úgyis leküzdhetné az emberiség, hogy egyidejűleg tíznél is több más típusú gazdasági rendszert működtethetne. Ez hasonló ahhoz, mint ahogy az energiahordozókhoz viszonyulunk. Nem kell elutasítanunk a ma egyeduralkodó szénhidrátokat, a kőolajat és a földgázt, de megkezdhetjük az alternatív energiaforrások létrehozását különböző más módszerekkel. Ily módon az energiatermelés és –fogyasztás komplex rendszerré alakulna át. Ahogyan az energia-beszerzését sokoldalúvá lehet tenni, ugyanúgy a pénzrendszer és a termelőgazdaság működését is pluralizálni lehet. Komplex rendszerré lehet átalakítani a jelenleg kizárólag a globális pénzuralmi elit gazdagodását szolgáló egydimenziós hatalomgazdasági rendszert.
A globális pénzimpérium, mint szuperhatalom, többek között pénzmonopóliumának fenntartása érdekében rákényszerül a világ elérhető energiahordozóinak a lehető legteljesebb ellenőrzésére. Terjeszkedési kényszerének ez az egyik gyökere. Expanziós kényszere szülte meg a terrorizmus elleni háborút. A terrorizmus azonban homályos fogalom és sokféle módon lehet értelmezni. Alapvető ellentét van, például, a terrorizmus és az állami terrorizmus között. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hegemóniája alá került Egyesült Államok a második világháború óta 73 katonai intervenciót hajtott végre. A 73. Libanonban zajlott le, ahol 470 000 palesztinai menekült él menekülttáborokban összezsúfolva. Izrael állam megalakulása óta 711 000 palesztinai kényszerült menekülésre. Ezeknek egy része Libanonban talált menedéket. 1945-től kezdődően a Pentagon által irányított fegyveres akciókban megölt személyek számát a szakértők 13 és 17 millió fő közé teszik. A különböző rejtett akciókban pedig legalább 6 millió ember vesztette életét.
A pénzügyi-gazdasági elnyomás következtében – mint már utaltunk rá - napi átlagban 125 000 ember pusztul el, de ezért nem lehet egyedül az Egyesült Államokat felelőssé tenni. Maga az Egyesült Államok is alá van rendelve a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia privát hatalmi struktúrájának, a pénzimpériumnak. A nem teljesen önálló Egyesült Államok tehát elsősorban azért felelős, hogy ennek az emberpusztító pénzuralmi világrendszernek hatalmas katonai támogatást nyújt. Ha áttekintjük az Egyesült Államok történetét, Thomas Jeffersontól, az Egyesült Államok harmadik elnökétől (1801-1809) kezdődően, akkor az Egyesült Államok 243 katonai beavatkozást hajtott végre. Szinte valamennyit valamilyen politikai akció váltotta ki, amely összefüggött a pénz- és a termelői vagyon újraelosztásával a világ valamelyik részén. Jelen pillanatban a beavatkozás Afganisztánban és Irakban zajlik. Komoly jelek utalnak arra, hogy hamarosan Iránra is kiterjed. Valószínűleg téves az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok beleragadt az iraki konfliktusba, ezért nem fogja megtámadni Iránt. Az iraki beavatkozás a pénzimpérium szempontjából sikeresnek tekinthető. Igaz, a parlamenti demokrácia nem működik ebben az országban, de nem ez volt a háború igazi célja. A valódi cél a régió egyik erős államának a felszámolása, kőolaj-kincsének kisajátítása és állandó katonai támaszpontok létrehozása volt.
Az Egyesült Államokkal kapcsolatban gyakran hangoztatják, hogy nem gyarmatosító hatalom. Tény, hogy bizonyos gyarmatokat megszerzett a XIX. század végén Spanyolországtól, de nem tekinthető hagyományos értelemben vett gyarmattartó országnak. Ezt azért nem lehet egyértelműen pozitívumként értékelni, mert a hagyományos gyarmatosító országok bizonyos fokig felelősséget éreztek az általuk meghódított népekkel szemben. A pénzimpérium szolgálatában álló Egyesült Államok viszont nem érez ilyen felelősséget. Ha Amerika önmaga ura lehetne, és nem a pénzimpérium engedelmes kiszolgálója, akkor megtehetné, hogy hadosztályok helyett a gazdaságot és a mezőgazdaságot helyreállító, és őszinte segítséget nyújtó amerikaiak ezreit küldené ebbe a megerőszakolt országba. Elsőként helyre kellene állítani a szétroncsolt infrastruktúrát. A pénzimpérium legfőbb döntéshozói azonban ezt nem engedhetik meg Amerikának, mert az iraki támaszpontok nagy valószinűséggel elsősorban az SCO-val (Shanghai Cooperation Organisation – Sangháji Együttműködési Szervezet) megvívandó jövőbeni háborúra való felkészülés miatt létesülnek.
Az SCO olyan államközi biztonsági tömörülés, amely tagjainak kölcsönös támogatást nyújt. 2001-ben Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgízia, Tadzsikisztán és Üzbegisztán hozta létre. A szervezet célját, alapelveit, szervezeti és működési rendjét a SCO-tagországok legfőbb vezetői 2002 júniusában fogadták el Szentpétervárott. A SCO-országok már több közös hadgyakorlatot hajtottak végre, a legutóbbira 2007-ben az oroszországi Cseljabinszkban került sor. Először Mongólia, később Pakisztán, India és Irán kapott megfigyelői státuszt a szervezetben. Moszkva álláspontja szerint Pakisztán csak akkor lehet tag, ha India is csatlakozik. Már Fehéroroszország is jelezte belépési szándékát. Mivel a SCO a NATO és az Egyesült Államok ellensúlya kíván lenni, ezért érthető, hogy elutasították az Egyesült Államok megfigyelői státusz iránt benyújtott kérelmét.
Az iraki háború terhét viselő amerikaiak szeretnék, ha kormányuk kivonná az amerikai hadsereget ebből az országból. Egy külföldi haderőnek azonban, amely immáron Irakban több mint egy millió ember halálát és több millió menekülését okozta, nem lehet csak úgy távozni. Valamilyen módon segítenie kell az iraki népet, az iraki államot, hogy talpra állhasson. A jövőt illető helyes döntések meghozatalánál tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Államok a pénzimpérium érdekében egy megnyerhetetlen háborút indított. Ez a háború azért megnyerhetetlen, mert aszimmetrikus. Mit jelent ez? Az iraki ellenállók rögtönzött robbanószereket és szerkezeteket használnak a haditechnika legfejlettebb eszközeit bevető reguláris haderővel szemben. De van két olyan további fegyverük is, amiben felülmúlják az amerikai hadsereget. Ez pedig a térség, a terep, a hadszíntér ismerete, hiszen Irak az ő országuk. Továbbá a javukra dolgozik az idő is. Nem lehet elvárni az iraki nép egészétől a kapitulációt. A fegyverek mennyisége és minősége szempontjából az irakiak a gyengébbek, de rengeteg idő áll a rendelkezésükre. Hosszútávon ők a győzelem esélyesei.

Civilizációk együttműködése szükséges

A világtörténelemben is voltak olyan birodalmi hódítások, amelyek többszáz évig tartottak és mégis úgy értek véget, hogy a hódítónak távoznia kellett, s végül a meghódítottak győzedelmeskedtek. Az Iszlám Konferencia Szervezetéhez, az OIC-hez (Organisation of the Islamic Conference) 56 tagállam tartozik és még 160 millió mohamedán él Indiában is, azaz számíthatnánk 57 országot. Az iszlám világon belül is vannak alcsoportok. Az egyik választóvonal az arab-iszlámon belül a síita és a szunnita közösségek között húzódik, a másik határvonal pedig az arab és a nem arab mohamedán világot választja szét. Az Indiával együtt 57 mohamedán ország közül csak 22 arab. Az 1 milliárd 350 millió mohamedán közül pedig csak 300 millió az arab. Az iszlám annyiban természetesen az arab világ szerves része, hogy ezt a vallást és életformát az arab nép és az arab kultúra szülte.
Bernard Lewis, a Princeton Egyetem tanára és Cheney alelnök tanácsadója, sokkal inkább hozzájárult az Irak elleni háború előkészítéséhez, mint Samuel Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című műve.  Az afganisztáni, az iraki és a feltételezhetően bekövetkező iráni háború nem tekinthető csupán világvallások és világcivilizációk közötti konfliktusnak. Ezek a fegyveres konfliktusok elsősorban gazdasági, pénzügyi és politikai okokból éleződtek ki. Propaganda okokból jobban hangzik civilizációk összecsapásáról beszélni, mint arról, hogy egy esetleg bekövetkező nagy ázsiai háborúhoz szükség van legalább 14 katonai támaszpontra Irakban, hogy a térségben lévő energiahordozók a Nyugatot uraló pénzimpérium szilárd ellenőrzése alatt legyenek. A civilizáció, az imperializmus, valamint a birodalmi terjeszkedés túl általános fogalmak, s ezért sem politikai, sem ideológiai szempontból nincs nagy mozgósító erejük.
A terrorizmus elleni háború az államilag megszervezett terrorizmus küzdelme a hadsereggel nem rendelkező, és így hagyományos hadviselésre nem képes népi ellenállás leküzdésére. Az a nemzetek feletti magánbirodalom, amit mi pénzimpériumnak nevezünk, szilárdan kézben tartja e birodalom legfőbb támaszát jelentő Egyesült Államokat. A legfelső irányító csoportoknak sikerült az Egyesült Államokban olyan kétpárti politikai rendszert kialakítani, amelynek meghatározó tulajdonsága az, hogy bármelyik párt is kormányoz, csak a pénzimpérium által meghúzott koordináták között mozoghat. A legfontosabb kérdések így a kétpárti konszenzus körébe tartoznak és egyszerre tekinthetők republikánus és demokrata program részeinek. Vannak olyan szerzők, mint például a norvég Johan Galtung, az Oslo-i Egyetem tanára, és azInternational Peace Research Institute megalapítója és vezetője, aki egyenesen kombinálja a republikánus és a demokrata elnevezést, és egyetlen párt két szárnyáról beszél. Az ő szóhasználata szerint ez az egyetlen párt a „repucrat”,amely minden lényeges kérdésben a pénzuralmi rend által kialakított struktúrákra és kultúrára támaszkodik Amerikában.
Iránnal szemben is az állami terrorizmus eszközeivel lépnek fel. Az eddig ismertté vált tervek arra utalnak, hogy mintegy 100 000 célpontot térképeztek fel Iránon belül. A célpontokról készült lista nem csak a nukleáris berendezéseket tartalmazza, hanem az ország teljes katonai infrastruktúráját, beleértve a parancsnoki központokat, a haditengerészeti és légi támaszpontokat és minden olyan helyet, amely kapcsolatban áll a rakétafegyverekkel. Mindez azonban a számításba vett 100 000 célpontnak csak a felét teszi ki. A másik 50 000 célpont vasútvonalakból, repülőterekből, utakból, vízművekből, hidakból, csatornákból, ivóvízrendszerből, elektromos áram termelő erőművekből, vagyis olyan létesítményekből áll, amelyek a polgári élet, a civil lakosság kiszolgálása szempontjából nélkülözhetetlenek. Katonai szakértők véleménye szerint  -- sikeres nyugati támadás esetén is - Irán képes lesz pusztító erejű ellencsapásra. Ennek pontos mibenlétét azonban nem tudják megmondani, inkább csak feltételezéseiket foglalják össze, amelyek a Hormuzi-szoros lezárásától kezdve az amerikai repülőgép anyahajók ellen robotrepülőgépekkel intézett támadásokon át az ún. „piszkos bombák” felrobbantásáig terjednek.
A nyugati-fogantatású pénzimpérium felfogadott ideológusai segítségével tudatosan kiélezte az iszlám és a kereszténység közti kulturális ellentéteket. A két kultúra és világvallás szembenállása a türelmetlenség fokozódásához vezetett. Ezt valójában a jó értelemben vett szekularizmussal lehet meghaladni. A szekularizmus, vagyis az egyház és az állam szétválasztása Európában az 1618-tól 1648-ig folyó harmincéves háborúra vezethető vissza. Ezek voltak az ún. vallásháborúk. A szekularizmus (világivá tétel, vagy elvilágiasodás, a vallástól és az egyháztól való elfordulás) saját nézeteit a tudománnyal kívánta alátámasztani. A felvilágosodásban a hittel és az irracionalizmussal szemben a racionalizmus került előtérbe, a tudomány szerepe megnövekedett és a különböző vitás kérdéseket tudományos adatok és viták alapján kísérelték meg eldönteni.

A pénzimpérium felszámolja az amerikai demokráciát

A tények figyelembevételével elsősorban a múltra vonatkozó kérdéseket lehet eldönteni. A megtapasztalt gyakorlatra, a valóságra vonatkozó ismereteink elkerülhetetlenül a múlt tényeire támaszkodnak. A jövőre vonatkozóan ezek a tények nem adnak biztonságos eligazítást, ezért ha keressük a jelenlegi helyzet meghaladásának a jövőbeni útjait, módjait, akkor a tudományos előrelátáshoz kell folyamodnunk. A tudományos előrelátás azt jelenti, hogy kísérletet teszünk a lehetőségek, aszükségszerűségek és a valószínűségek felmérésére, kidolgozására. Ezért, amikor a szekularizmus szövetségre lépett a tudománnyal, akkor valójában a múlt tényeivel alátámasztható ismeretekkel lépett szövetségre, nem a jövőre vonatkozó lehetséges tudással.
Ha viszont keressük a jelenlegi globális pénzuralmi rendszernek és a nyugati fogantatású magánbirodalomnak az alternatíváját, akkor a jövőre vonatkozó spekulációkra vagy tudományos módszerekkel kidolgozott hipotézisekre vagyunk utalva. Egy jövőbeni alternatíva tudományos szempontból nézve spekuláció vagy hipotézis. A világot irányító transznacionális pénzimpérium szempontjából kulcsfontosságú, hogy ennek a birodalomnak az izomzatát - fő erejét - képező Egyesült Államok hogyan változhat, milyen alternatívái vannak. Ezért fel kell mérni az Egyesült Államok alapvető társadalmi-gazdasági felépítéséből adódó lehetőségeket. A gazdaság, a társadalom felépülhet hierarchikusan, azaz szigorúan megszabott alá- és fölérendeltség szerint, de felépülhet poliarchikusan is. A poliarchia sokközpontú társadalmat, többközpontú hatalmat jelent. A poliarchiához társadalmi pluralizmusra van szükség, amely korlátozza a hatalom gyakorlóit helyzetük kizárólagossá tételében. További lehetőség, amikor nincs szilárd szervezeti rend, azaz anarchia érvényesül. A már említett Johan Galtung véleménye szerint Skandináviában és az Európai Unióban mély hagyománya van a társadalmi igazságosság alapján működő gazdaságnak és társadalomnak. Ezt a társadalmi berendezkedést az igazságosságot, méltányosságot és jogosságot kifejező „equity” angol szó nyomán „equiarchy”-nak, vagyis az igazságosság, a méltányosság uralmának nevezi.
Mivel a pénzimpérium, mint globálissá növekedett magánbirodalom az Egyesült Államokat használja birodalmi terjeszkedéséhez, ezért saját sorsára nézve is meghatározó, hogy miként alakulnak az Egyesült Államok vonatkozásában a gazdasági, a katonai, a politikai és a kulturális erőviszonyok. A jelen tényeiből a tekintélyuralmi hierarchikus rendre utaló tendenciák olvashatók ki. A pénzuralmi rendnek a tekintélyuralmi, sőt diktatórikus politikai rendszer a megfelelője. A pénzimpérium, birodalmi lényegének megfelelően, óriási erőket centralizál és koordinál nemzetek feletti szinten. A birodalmi függésbe került népek, országok, államok a birodalom terjeszkedésének az ellenhatásaképpen rendszerint összefognak e birodalom fékentartása érdekében. Ma már a globális magánbirodalom kulcsországában, az Egyesült Államokban is egyre többen érzik úgy, hogy a pénzimpérium nélkül az amerikai társadalom jobban boldogulna. Ha kellő számú amerikai ismeri ezt fel, és összefog a pénzimpérium ellenhatásaként világszerte létrejött globalizmus-ellenes mozgalmakkal, akkor ez a nemzetek feletti magánbirodalom megrendülhet.
Az emberek túlnyomó többsége számára az Egyesült Államok a jelenleg létező egyetlen szuperhatalom, amely terjeszkedő birodalomként viselkedik. Azok, akik felismerik, hogy az Egyesült Államok is csak része egy még hatalmasabb, nemzetek feletti birodalomnak, a pénzimpériumnak, azok - e birodalom alternatíváját keresve - nem gondolkodhatnak csak az Egyesült Államokban. Nem szorítkozhatnak egyedül az amerikai impérium, a látható egyetlen szuperhatalom elemzésére. A magunk részéről abból indulunk ki, hogy a nemzetek feletti pénzimpériumot nem valamilyen konkrét utódállam vagy ilyen államoknak az együttese fogja felváltani. A pénzimpérium alternatívája egy másfajta világrendszer lehet, amelyben nem érvényesül a globális magánpénz-monopólium és a termelő vagyon ebből fakadó centralizációja és koncentrációja. A pénzközpontú globalizmus alternativája az emberközpontú világrend.

A természetes gazdasági rend

Másképp kifejezve: a pénzuralmi globalizáció alternatívája a termelővagyon elsőbbségén nyugvó globális rendszer lehet, amelyben felszámolásra kerül a jogi személyiséggel rendelkező korporáció, mint a gazdasági-társadalmi felelőtlenség és önzés intézményesített formája. A természetes gazdasági rendben a tulajdon konkrét személyhez kötődik, és a tulajdon működtetője teljesítménye arányában részesül annak hasznából, s azzal szabadon rendelkezik. Ez nem a szélsőséges egyenlőség, a "káros egyenlőzsdi" szocializmusnak nevezett bukott rendszere. De nem azonos a pénzuralmi rend szélsőséges vagyoni megosztottságon alapuló rendszerével, a "káros egyenlőtlenezsdi" kapitalizmusnak és demokráciának nevezett - bukásra ítélt - rendszerével sem. A tulajdon a természetes személyhez kötődik és nagysága működtetőjének a teljesítményéhez igazodik. Tehát az igazságos egyenlőtlenség rendje lépne a mai szélsőségesen igazságtalan egyenlőtlenség rendje helyére. A szocializmusban a hatalmat gyakorló nomenklatúra az állami erőszak eszközeivel vette el az értéket előállítóktól tulajdonukat és munkájuk eredményét. A pártállam irányítói személyes teljesítmény nélkül rendelkeztek a szabadság anyagi feltételeivel. A pénzuralmi kapitalizmusban a monetáris felségjogokat kisajátító pénzvagyonos réteg a pénz magánmonopóliuma, a mesterséges eladósítás és kamatszedés segítségével jut teljesítmény nélkül a mások munkájával előállított értékekhez. Mindkét rendszerben – az állammonoplista és a pénzmonopolista rendben – az igazságtalan egyenlőtlenség érvényesül, mert természetellenesen nem az rendelkezik a munkája eredményével, aki azt a teljesítményével létrehozta. Ezt kell lecserélni az emberi természetnek megfelelő igazságos egyenlőtlenség rendszerére, atermészetes gazdasági rendre, amelyben ember és ember között a teljesítménye alapján van különbség.
 A termelés elsőbbségén nyugvó természetes gazdasági rendszerben csökken a pénzrendszer szerepe, és a pénz elsődleges funkciójává ismét a gazdasági folyamatok közvetítése válik. Ebben az új rendszerben intézményesen felszámolják azt a lehetőséget, hogy pénzből - a termelőgazdaság és személyes teljesítmény kihagyásával - lehessen még több pénzt előállítani. A magánpénzrendszer helyébe a közpénzrendszer lép, és a kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzt felváltja az összes nemzeti valuta felett álló semleges világpénz, amely elvezethetne a valóban szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez.
A természetes gazdasági rend Silvio Gesell német-argentin üzletember és gondolkodó elméletére utal. Amikor 1994-ben először találkoztam Silvio Gesell nevével Margrit Kennedy „Geld Ohne Zinsen und Inflation” (Kamat- és inflációmentes pénz) című munkájában, megpróbáltam könyvtárakban felkutatni Gesellnek az életművét. Egyévi erőfeszítésembe került, amíg végülis egy észak-német kis kiadótól meg tudtam szerezni legfontosabb munkáit. Gesell életműve elhallgatásra és elfelejtésre ítéltetett. Ugyanakkor az élet mégiscsak kikényszerítette műveinek újragondolását. Gesellt a ma világuralmat gyakorló pénz- és korporációs oligarchia nemcsak az ellenfelének, de egyik legfőbb ellenségének tekinti, akiről be kell bizonyítani, hogy csak belekontárkodott a gazdaság- és pénzelméletbe, és egyike a megvalósíthatatlan utópiákat hirdető amatőr különcöknek. Jobb, ha a feledés homálya borítja.
Silvio Gesellel szemben nem lehet a szokásos kliséket és címkézést alkalmazni, miszerint szélsőséges jobboldali, neonáci és ehhez hasonlók, mert Gesell közismerten baloldali beállítódású ember volt, és munkásságának elismeréseként 1919 márciusában meghívták a bajor tanácskormányba pénzügyminiszternek. Aki a pénz- és korporációs oligarchia uralmi rendszerét bírálja, azt rendszerint nácinak, neonácinak, fasisztának minősítik. Gesellel kapcsolatban ezt sem lehetett alkalmazni, mert hiszen 1930-ban már meghalt, és szemben állt a nemzetiszocialistákkal. Maradna még lehetőségként, hogy marxista és kommunista címkével ellátva szorítsák ki a főáramlatú tudományosságból, de ez is nehézségekbe ütközik, mert Silvio Gesell, aki nagyon jól ismerte a marxizmust, annak egyik legmélyrehatóbb bírálója volt. Így nem maradt más, mint hogy nem létező személlyé kellett átalakítani, és nevét az összes lexikonból kihagyták, nézeteit az egyetemeken nem tanítják. A müncheni Staatsbibliothek-ban mintegy 70 lexikon átnézése után csak egyben említették meg ennek a nagy és maradandó életművet hátrahagyó tudós üzletembernek a nevét.
Irving Fisher, közgazdász-matematikus, akit Alois Schumpeter, volt osztrák pénzügyminiszter és közgazdász, a Harvard Egyetem tanára, Amerika legnagyobb közgazdászának nevezett, ő viszont saját magát „Silvio Gesell, argentin üzletember szerény tanítványának” minősítette. Gerhard Senft, bécsi egyetemi tanár, ugyancsak azok közé tartozik, akik felismerték Gesell munkásságának a jelentőségét az emberiség jövője szempontjából. A „Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig” című könyvében így ír róla: „John M. Keynes meggyőződéssel vallotta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Karl Marxtól. Már életrajzából is kitűnik, hogy Silvio Gesell a német-argentin közgazdász és szociálreformátor rendkívüli ember és kísérletező volt”. Gesell 1891-ben Buenos Airesben adta ki „A pénzügy reformja, mint a szociális államhoz vezető út” című írását. Ez lett az alapja annak a művének, amely a szociális problémák okait és megoldási lehetőségeit tárgyalja. Gesellt Argentínában szerzett tapasztalatai a marxizmus kritikusává tették. Rámutatott, hogy az emberi munka kizsákmányolását nem a termelőeszközök magántulajdona okozza, hanem a pénzrendszer szerkezetében lévő hibák. A pénzt nemcsak csereeszköznek tekintette, amely a piacot szolgálja, hanem a hatalom eszközének is, amely uralkodik az egész gazdasági és politikai élet felett.
Gesell a természetes gazdasági rend fogalmát az ember természetes állapotából vezeti le. Ha a pénzt nem valami irracionális, ember feletti hatalomból származtatjuk, amely uralkodik az emberi társadalom felett, akkor az erők szabad játékából és az értelemből a gazdaság és a társadalom harmóniája jön létre. Gesell azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy egy gazdasági rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha nincsenek benne kiváltságok, monopóliumok, és nem uralkodik rajta a pénztőke. Ilyen természetes gazdasági rend nem jön létre magától, ezt létre kell hozni. El kell törölni minden előjogot, benne a magánpénz-monopóliumot is, és így kell biztosítani a minden gazdasági szereplőt egyformán megillető esélyegyenlőséget.
Gesellt, mint már utaltunk rá, nem kedveli a pénzimpérium vezető rétege, éppen ezért nem árt rámutatni, hogy Gesell már igen korán elhatárolódott a rasszista és antiszemita ideológiától. Darwinnak a létért folyó küzdelemre alapozott elmélete nagy hatással volt rá, de ennek automatikus átvitelét a társadalomra és a gazdaságra ellenezte, és ezért elhatárolódott a szociáldarwinizmustól. Egy nép közösségi összetartását természetesnek és egészségesnek tartotta, és ezért a mérsékelt nacionalizmust, mint egészséges tulajdonságot, elfogadta, de a túlzott nacionalizmust, a sovinizmust ellenezte. Nem értett egyet Európában a nemzetállamok terjeszkedési politikájával (Németországéval sem), és síkra szállt azért, hogy az európai nagyhatalmak békésen éljenek szomszédaikkal. Úgy gondolta, hogy a nemzetállamok terjeszkedése helyébe az európai államok hatalommentes összefogásának kellene lépnie. A béke feltétele ugyanis az igazságosság érvényesülése mind a pénzügyi-gazdasági, mind a társadalmi-politikai viszonyokban, beleértve a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. Tehát először az igazságosságot kell megvalósítani, aztán lehet szó tartós békéről.
Mivel a pénzimpérium jelenlegi világuralmára kísérlünk meg alternatívát felvázolni, ezért különösen fontos számunkra, hogy Gesell kifejlesztette a kapitalizmus utáni világszintű valutarendszer alapjait. Mielőtt tovább megyünk, megjegyezzük, hogy e sorok írója számára nincs jó kapitalizmus, van viszont monopólium-mentes jó piacgazdaság. A kapitalizmus ugyanis nem azonos a piacgazdasággal, még kevésbé a szociális piacgazdasággal. A valódi piacgazdaság természetes személyhez és annak teljesítményéhez kötődő rendszer, amely valamennyi gazdasági szereplő számára biztosítani tudja az egyenlő esélyek szabadságát. A pénzimpérium világuralmát az teszi lehetővé, hogy rendelkezik a legfontosabb univerzális monopóliummal, a magánpénzrendszer monopóliumával. Gesell ezt így nem fogalmazta meg, de síkra szállt egy nyílt, mindenféle kapitalista monopóliumtól mentes világpiacért. Szorgalmazta a vámhatárok, a nemzeti kereskedelmi-protekcionizmus és a gyarmati-terjeszkedés megszüntetését is. A második világháború után létrejövő pénzrendszerrel és univerzális hatáskörű szervezeteivel, a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, ellentétben, amelyek a transznacionalista pénzhatalom érdekeit képviselik, Gesell olyan nemzetközi valutaszövetséget akart létrehozni, amely valamennyi nemzeti valuta felett álló, semleges világpénzt hozna forgalomba, és úgy működtetné, hogy az a szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez vezessen.
A Svájcban élő Margrit Kennedy, aki Németországban született és ott végezte tanulmányait, fontos szerepet játszott abban, hogy sor kerülhetett Silvio Gesell reneszánszára. Ennek nyomán ismét a figyelem középpontjába került az, hogy az értéktöbblet ugyan a termelőszférában keletkezik, de nagyságát és eloszlását a csere körfolyamata határozza meg. Az államszocialista rendszer módszerével történő kisajátítás problémáját a magánpénzrendszerrel történő kisajátítás nem oldja meg. A kapitalizmussal nem azonos piacgazdaságnak a problémáit sem az államszocializmus, sem a pénzuralmi kapitalizmus nem tudta úgy megoldani, hogy azok a társadalmi igazságosságnak (minden egyes ember szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek) és az élet fenntartásához szükséges természeti környezet védelmének megfeleljenek. Az igazságtalan egyenlőtlenség rendszereként működő szocializmus és a kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem mindketten az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság, a személyes teljesítmény-függő igazságos egyenlőtlenség ellentétei.
A piacgazdaság mindkét ellentéte - az állammonopolista és a pénzmonopolista gazdasági rendszer - kudarcának számos oka van, de legmélyebb oka a pénzrendszer hibáiban keresendő. Az első ilyen hiba az, hogy a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus csak középtávon - hosszútávon pedig sohasem - képes biztosítani a pénzforgást. A tartós kamatszedés matematikai-logikai lehetetlenség, ezért csak viszonylag korlátozott ideig képes a pénz körforgását biztosítani.
A kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszerrel kapcsolatos alapvető félreértés következtében a lakosság többsége még mindig azt hiszi, hogy csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt veszünk fel. Ez tévedés, ugyanis minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy termelőeszközökhöz jusson. A kamatozó pénzrendszerrel kapcsolatos harmadik tévedésünk, hogy azt hisszük: ennek a kamatnak a megfizetése –  történjen az hitelfelvétel után, vagy a termékek és szolgáltatások áraiba elrejtve – jogos szolgáltatás. A kamatnak és a kamatos kamatnak a javak folyamatos és teljes újraelosztásában van szerepe. A pénzáramlás pedig a kispénzűektől a pénzvagyonnal rendelkezők felé tart, s ez a mozgás egyirányú. Ha a magyar társadalmat tíz egyenlő nagyságú csoportra osztanánk, akkor hozzávetőleges számítások szerint 80 %-uk kevesebb kamatot kap, mint amennyi kamatot fizet. 10 %-uknál ez egyensúlyban lenne, a további 10 % pedig igen nagy hasznot húz a rendszerből. Kamatnyeresége tehát csak a lakosság mintegy 10 %-ának van, és ez a nyereség abból származik, amit a nagy többség elveszít a kamatrendszeren. A kamatrendszer tehát újraosztja a megtermelt jövedelmet, és azt folyamatosan átszivattyúzza a munkából élőktől a pénzüket kölcsönadni képes egyénekhez.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerre vonatkozó negyedik tévedésünk az, hogy az infláció kiegészítése végett kell kamatot fizetnünk. Az infláció a hitelpénzrendszer velejárója és kamatra a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. A kamat teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, továbbá erőszakolt, természetellenes növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és tovább fokozza a jövedelmek közötti egyenlőtlenséget.
Szakértők kimutatták, hogy a világgazdaság jelenlegi helyzetében a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3 %-a elég lenne az áruforgalom és a gazdasági folyamatok lebonyolításához. A pénzforgalom 97 %-a spekulációs célú pénzmozgás, az emberiség rendelkezésére álló vagyont nem gyarapítja, egyetlen célja, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő.
Silvio Gesell mindezt már 80 évvel ezelőtt felismerte és elemezte műveiben. Az általa ajánlott természetes gazdasági rend, amely alapjaiban különbözik az eddig ismert állammonopolista és magánmonopolista rendszertől, a közpénzrendszer helyreállítását jelentené. Gesell azt javasolja, hogy kamatszedés helyett vonják társadalmi ellenőrzés alá – a demokratikus állam hatáskörébe - a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénzt. A pénzforgás biztosítása érdekében pedig ne a kamatmechanizmust használják, hanem szedjenek pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illetéket. Ez az illeték nem azoknak kedvezne, akik nagy mennyiségű fölös pénzzel rendelkeznek, hanem a társadalom egészének, az azt demokratikus képviselő államnak, illetve a régiónak, amely ezt a pénzt kibocsátja és használja. A pénz szerepe ezzel eredeti funkciójára, aközvetítő csereeszköz szerepére korlátozódna.
Ha több van valakinél, mint amennyire szüksége van, akkor beviszi a bankba, ahol kölcsönként újra forgalombahozzák. A természetes gazdasági rend is ösztönözne a takarékosságra. A látra szóló betéten lévő pénzt ugyanis a bankok ma is készpénzként kezelik, és kezelési díjat számítanak fel. A takarékszámlán lévő pénz után azonban ezt nem teszik. A pénz megtartja értékét, mert kiküszöbölődne az infláció. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzrendszerben az államadósság folyamatos csökkentése és a munkahelyek megtartása szempontjából nélkülözhetetlen a pénzrendszer által tudatosan előállított és menedzselt infláció. A bank természetesen munkájáért díjat számíthat fel, valamint csekély kockázati prémiumot, amit ma is felszámít minden banki ügylet lebonyolításakor.
A XX. század talán legnagyobb közgazdásza, John Maynard Keynes, tisztában volt a jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer fogyatékosságaival, és Silvio Gesell alternatív pénzrendszerre vonatkozó elképzeléseivel. 1936-ban mondta azt, hogy „a jövőben többet fogunk tanulni Gesell, mint Marx szellemétől”. Ez a jövő most már egészen közel van és ezt a pénzimpérium legfőbb vezetői is tudják. Tisztában vannak vele, hogy bolygónk ökológiai egyensúlya és vele együtt a világgazdasági rendszer egyensúlya is felborult az általuk bevezetett globális magánpénz-monopólium miatt. Ezért már megtették ők is az előkészületeket a jelenlegi uralkodó pénzrendszer lecserélésére, s jelenlegi privilegizált helyzetük átmentésére a globalizmus utáni időkre. A pénzimpérium privatizált magánbirodalom, és ezért nem az emberiség egészének az alapvető érdekeiből, hanem a privilegizált érdekcsoportok partikuláris érdekeiből indul ki.
A pénzimpérium a pénzügyi összeomlás elkerülése végett egyrészt a fegyveres konfliktusokba menekült, másrészt komoly előkészületeket tett egy nemesfémmel fedezett világpénz létrehozására, mely egyfajta "global single currency"-ként működne, és amely pénzrendszernek egyedül ő lehetne az irányítója.
A pénzimpérium globális elitje Silvio Gesell szabad gazdasági modelljét igyekszik őrültségnek feltüntetni. Gesell szabad pénzről szóló elképzelései azonban egyre inkább tért hódítanak, főleg az angolszász országokban. A már hivatkozott Irving Fisher, aki matematikusból lett közgazdász, többek között Franklin Delano Roosevelt elnök számára is készített ajánlásokat a gazdasági világválság nyomán előállott problémák megoldására. A Gesell által ajánlott szabad pénzről - a forgásbiztosított pénzről - azt mondta, hogy az a legjobb szabályozója lehetne a pénz forgási-sebességének, amely a jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben a legzavaróbb tényezője az árszínvonal stabilizálásának. A szabad pénz helyes alkalmazása esetén néhány hét alatt kisegítené Amerikát a válságból.
A még mindig dollár alapon működő világpénzrendszer egyre gyakrabban mutat szélsőséges kilengéseket. A világ első számú tartalékvalutája, a dollár azonban a 100 %-osan magántulajdonban lévő bank (a Federal Reserve System) magánbankjegye. Ez a FED-dollár valójában a pénzimpérium valutája, amit rákényszerített birodalma vezető tartományára, az Egyesült Államokra. A FED-dollár megingása következtében a pénz és a kamat problematikája ismét kiemelt témája lett a politikai és akadémiai vitáknak. Egyre több országban – köztük Magyarországon is – a kamatszolgálat, illetve az országra nehezedő tartozásállomány kiszolgálása profittal, tőkejáradékkal és kamattal, túlszárnyalja a szociális kiadásokat. Ma már nemcsak a harmadik világ országait, de a legfejlettebb ipari országokat is fojtogatják az adósságszolgálati terhek. A monetáris konfliktusok alapjaiban érintik a jelenlegi pénzuralmi világrendet és a pénzimpérium stabilitását. Erről a pénzimpériumról kiderült, hogy alapvetően természetellenes és ezért hosszú távon nincs létjogosultsága.
Természetesnek ugyanis csak azt lehet nevezni, ami alkalmazkodik az emberi természethez. Az emberi természetnek pedig az a rend felel meg, amelyben az ember leginkább gyarapodik és ahol minden egyes ember optimális kibontakozása biztosítva van. De mérni is lehet ezt. A mérésre leginkább az alkalmas, ha megnézzük, hogy egy négyzetméterre mennyi energia, humán erőforrás ráfordítására van szükség nagyobb mennyiségű és jobb minőségű termék előállításához. Az a gazdasági és társadalmi rend természetesebb, ahol az ember leginkább gyarapodik. Változatlanul érvényes a "homo mensura" elve, vagyis, hogy mindennek az ember a mértéke, így az emberközpontú gazdaságnak is ez a legfőbb ismérve. Ennek lényegét úgy is kifejezhetjük, hogy a gazdaság és a gazdasági teljesítmény hozama - a profit, a tőkejövedelem - az emberért van, és nem az ember van a profitért és a kamatért.
A természetes társadalom és gazdaság csak verseny keretében fejlődhet. Csak a verseny teszi lehetővé, hogy a legalkalmasabb, a legjobb teljesítményt nyújtó fejlődjön, és az alkalmatlanabb kiküszöbölődjön. A természeti törvényeknek megfelelő verseny azonban csak az előjogok teljeskörű mellőzésével lehetséges. Az esélyegyenlőséget csak az biztosíthatja, ha minden egyes ember személyi tulajdonságai és teljesítményei határozzák meg a verseny kimenetelét. Így választódhatnak ki a legjobb tulajdonságok és örökíthetők át a további nemzedékekre.
Ahhoz, hogy az esélyegyenlőség alapján zajlódjon a verseny, természetesen mind a tényeknek megfelelő igazság, mind a minden egyes ember méltóságát egyformán tiszteletben tartó igazságosság kimondására is szükség van, azaz az őszinteség is alapvető versenytényező. Ez tagadja a mai eltúlzott titkolódzási módszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy az őszintétlen csaló ember is sikeres legyen az őszinte, nagyobb teljesítményt nyújtó embertársa rovására. Az ember akkor felel meg saját természetének, ha követheti jogos önérdekét, természeti törvényként génjeiben lévő önfenntartási ösztönét. Bebizonyosodott, hogy a mindenkit egyformán megillető esélyegyenlőség körülményei között az ember egyénileg és közösen is optimális teljesítményt nyújt. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Más szóval olyan társadalmi szabadságra kell törekedni, amely felöleli a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot.
Gesell természetes gazdasági rendje tehát az ésszerű, és a másik ember önérdekével kiegyensúlyozott, igazságos önérdekre van felépítve. Az önérdek követése nem azonos az önzéssel. Az emberi szükségletek egyszerre testiek és szellemiek. A gazdasági tevékenység a testi szükségleteket elégíti ki. Az emberek is először testi szükségleteiket elégítik ki, és csak utána szellemi igényeiket. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működhessen és mindenki kellő arányban tudja önérdekét képviselni, biztosítani kell, hogy minden egyes ember rendelkezhessen munkája hozadékával. A munka teljesítménye tehát azt illesse, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel, ha nem rendelkezhet mindenki szabad döntése alapján a saját munkája eredményével, akkor a természetes gazdasági rend működésképtelen.
Abban a gazdasági rendszerben, amely felválthatná a jelenlegi pénzuralmi rendszert, a gazdasági szereplőknek személyi képességeikre támaszkodva, nyílt terepen kell megvívniuk a versenyt. Ha egyetlen versenyző sem rendelkezik előjogokkal és azonos terepen, azonos feltételekkel minden résztvevő egyenlő módon követheti saját érdekeit, akkor a természetes gazdasági rend sikeres alternatíva lehet. A globalizmus pénzuralmi rendszerét felváltó természetes gazdasági rendszer csak a természetes személyhez kötődő, a teljesítményét tükröző és a többi ember iránti felelősséggel megterhelt magántulajdonon alapulhat. A magántulajdon azonban szabad egyének társulásaként különböző fokozatú közösségi változatokban, szövetkezeti formákban is működhet. A lényeg az, hogy se az állammonopolista hatalom, se a magánmonopolista hatalom ne vehesse el az értékelőállító személytől egyéni szabadságát, függetlenségét, személyes felelősségét és azt, hogy ő rendelkezhessen munkája eredményével, hogy teljesítményének ő maradjon az ura. A teljesítményhez kötött magántulajdon az egyén önrendelkezésének, azaz az egyéni és társadalmi szabadságának az alapja.
Gesell tehát az emberi természettel ellentétesnek ítélte nemcsak a kapitalizmust a maga pénzuralmi és a földjáradékhoz kötődő hibáival, hanem a kommunizmust is természetellenes rendszernek tartotta. Ezt azzal bizonyította, hogy amikor a legfanatikusabb kommunistáknál is előkerült a bérközösségre való áttérés, akkor azt szinte azonnal és egyöntetűen elutasították. A bérközösségnek ez az egyértelmű elutasítása bizonyítja, hogy az emberben nincs benne az a komunisztikus szellem, amit feltételeztek. A bérközösségben mindenki egyenlő bérben részesültekintet nélkül a teljesítményére.A szélsőséges egyenlősdi tehát ellentétes az emberi természettel.
Itt találkozunk azzal a problémával, hogy az egyes emberben egyszerre van meg az igény arra, hogy erős legyen és szabad, és a többi ember fölé tudjon nőni a teljesítményével és ennek megfelelően több vagyoni, és társadalmi elismerésben részesüljön. A szabadságnak ez az érvényesülése az erőseknek előnyös. Ugyanígy megvan minden emberben az az igény, hogy ha a gyengékhez tartozik (és ilyenek a gyerekek, az öregek, a szegények, a kevésbé iskolázottak, a munkanélküliek, a menekültek), akkor is kielégíthesse a létfenntartásához nélkülözhetetlen alapvető szükségleteit. Ez viszont az egyenlőség iránti alapvető igényt jelenti, amely a szabadságnak az ellentéte. Az emberek tehát egyaránt szeretnének szabadok, és egyenlőek lenni. Ha csak a szabadság érvényesül, akkor a társadalom egy olyan autóhoz hasonlít, amelyben nincs fékberendezés. Az ilyen autóval nem lehet közlekedni, mert állandó veszélyforrás és így kaotikus viszonyokhoz vezet. Azaz ha nem érvényesül az erősek szabadságával szemben a gyengébbek védelmét jelentő egyenlőség, akkor nem érvényesül a társadalmi felelősség és egy működésképtelen, kaotikus gazdaság és társadalom jön létre.
Ha viszont túlfeszítjük az egyenlőség követelményét, és nem érvényesülhet a különböző teljesítményekhez igazodó többlet-vagyoni és nagyobb társadalmi megbecsülés járuléka, akkor egy stagnáló gazdasághoz és társadalomhoz jutunk. Ez ahhoz az autóhoz hasonlít, amelyben csak a fékek működnek és a motor ki van kapcsolva, vagy csak gyengén működik. Az ilyen káros egyenlősdi, amely nem ad teret az egyéni ösztönzésnek, kezdeményezésnek és teljesítménynek, igazságtalan és működésképtelen rendszerhez vezet. Ezt a reálszocializmus évtizedei kellően bizonyították.
Az egyes ember kettős igényéből adódik az, hogy a szabadság és az egyenlőség iránti követelményt egybe kell kapcsolni, amely így komplementer egészet alkot. A két ellentétes követelmény ahelyett, hogy kölcsönösen kizárná, harmonikusan kiegészíti egymást. E kettős követelménynek a gazdasági és társadalmi rendszerben történő összekapcsolására a szociális piacgazdaság az egyik gyakorlatban is bevált példa. Ezért lehet a szociális piacgazdaságot a keresztény gyökerű, de a reneszánsz, a felvilágosodás, a racionalizmus és individualizmus együttes hatására kialakult európai kultúra társadalmi-gazdasági csúcsteljesítményének tekinteni.
Az individualizmus, a szabadság tehát jó dolog, de az eltúlzott individualizmus, ahol az önérdek követése önzéssé torzulhat, már rossz dolog. Társadalmi méretekben a szabadság rendje szintén jó dolog, de a részérdekek korlátozásmentes érvényesülése, az eltúlzott szabadság már rossz dolog, mert káoszhoz vezet. Ugyanezt lehet elmondani az eltúlzott egyenlőség rendszerére, amely szükséges a társadalmi felelősség és szolidaritás érvényesítése érdekében, de káros egyenlősdivé torzulva stagnáláshoz vezet, leállítja a gazdaság és a társadalom természetes növekedését. A közérdek érvényesítése szempontjából nem vagyonközösségre, de meghatározott terjedelmű közvagyonra van szükség. Bérközösség helyett pedig teljesítményarányos bérezésre, amely azonban tudomásul veszi az alapvető emberi szükségletek feltétlenül, azaz teljesítményre való tekintet nélküli kielégítését. Ez az alsó szint az egészséges emberi létezéshez szükséges biológiai reprodukció és a versenyképes munkaerő előállításához szükséges társadalmi reprodukció.
Visszatérve Gesellhez, ő elhibázottnak tartotta a kommunizmust, és az ősközösségi társadalom közös gazdálkodására, valamint az őskereszténység korára való hivatkozást, mert egyikben sem árutermelésről és munkamegosztásról volt szó, ahol mérhető az egyes résztvevők teljesítménye közti különbség. Az árutermelésre és a munkamegosztásra való áttéréssel új korszak kezdődött az emberiség történetében. Mérhetővé vált mindenkinek az egyéni teljesítménye és ezért érthető, hogy mindenki maga akart és akar rendelkezni munkája termékével.
Gesell úgy véli, hogy ily módon az egyes emberi közösségeken belül az ügyesebbek, tehetségesebbek, akik a legmagasabb teljesítményt nyújtották, lettek a legtekintélyesebbek és váltak vezetőkké. A vezetők vonzották magukhoz azokat, akiknek a teljesítménye átlagon felüli volt. Így az árutermelés és a munkamegosztás létrehozta a magángazdaságot, amely a felváltotta a kommunisztikus közös gazdálkodást. Gesell szerint nem azért esett szét ez az ősközösségi kommunisztikus rendszer, mert kívülről megtámadták, hanem azért, mert benne kifejlődött a legügyesebbeknek, a legnagyobb teljesítményt nyújtóknak az az erős csoportja, akik számára ez a vagyonközösség már nem volt igazságos.
Gesellre erősen hatott a szociáldarwinizmus és ezért az ember önfenntartási ösztönét jelölte meg a magángazdasághoz vezető egyik tényezőként. A közösségi gazdaságban érvényesül a fajfenntartási ösztön, amelyet az önfenntartási ösztön felhígított változatának tekintett. Minél nagyobb a közösség, annál nagyobb a hígítás. Gesell "A természetes gazdasági rend" című munkájában (Kétezeregy Kiadó, 2004, Budapest, 24. old) idézi Ch. Secrétant: „Lényegében az önérdeknek kell munkára ösztönöznie. Ezért támogatni kell mindent, ami ennek az ösztönzésnek nagyobb erőt és mozgásszabadságot ad. Mindent, ami ezt az ösztönzést fékezi és gyengíti, káros ként kell elítélni. Ebből az alapelvből kell kiindulni, és megingathatatlan következetességgel kell alkalmazni, figyelmen kívül hagyva a rövidlátó emberbaráti felháborodást és az egyházi átkot.”
Gesell meg volt róla győződve, hogy minden ember csak jót várhat a természetes gazdasági rendtől. Ez ugyanis meghaladja az államosítással végzett hatósági-állami kizsákmányolás rendjét, de egyidejűleg felszámolja a hitelpénzzel, eladósítással, kamattal, vagyis a pénztőkével végzett kapitalista kizsákmányolást is. Gesell tehát eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a természetes gazdasági rendnek (amelynek egyik gyakorlatban életképesnek bizonyult változata a szociális piacgazdaság és a jóléti állam volt, amint már utaltunk rá) egyaránt ellentéte a kommunizmus és a kapitalizmus is. Az első világháború tapasztalatai Gesellt megerősítették ebben a meggyőződésében. Fő művének a negyedik kiadásához újabb előszót írt és ebben hangsúlyozza, hogy a kapitalizmusból is ki kell szállni az emberiségnek, s ezt már a kapitalisták maguk is felismerték. (Ismételten leszögezzük, hogy a kapitalizmus nem azonos a piacgazdasággal, hanem annak az ellentéte. Ezt azért ismételjük ennyit, mert a jelenlegi ultraliberális pénzuralmi rendszerben a pénz- és korporációs oligarchia fizetett ideológusai tudatosan összekeverik a piacgazdaságot egyik ellentétével, a kapitalizmussal.)
A csordaember átalakulása részemberből önálló és teljesértékű emberré, vagyis olyan individuummá, aki a mások által gyakorolt uralom minden formáját elutasítja, a munkamegosztással kezdődött. Ez a civilizációs folyamat már rég befejeződhetett volna, ha azt nem akadályozza meg a földhasználattal kapcsolatos problémák és a pénzrendszer, pontosabban a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer fogyatékosságai. Ezek a fogyatékosságok tették lehetővé a kapitalizmus létrejöttét, amely viszont a maga szolgálatába állította az államot. Gesell úgy látta, hogy az államnak az a formája, amely az első világháború után Európában kialakult, felemásságot jelentett az állammonopolista kommunizmus és a szabad gazdaság között. Gesell azt akarta, hogy az emberiség necsak a kommunizmus zsákutcájától szabaduljon meg, hanem kitörhessen – ahogy ő fogalmazta – a „kapitalizmus szurdokából” is.
A természetes gazdasági rendet Gesell nem tekinti gyökeresen újnak, amit mesterségesen hoznak létre. Mindössze arról van szó, hogy az organikusan kialakult munkamegosztással kezdetét vevő rendszer fejlődésének útjából, ha sikerül eltávolítani a pénzrendszer és az élet alapját képező földre vonatkozó szabályok hibáit és az ebből eredő akadályokat, akkor már lehetségessé válik a természetes gazdasági rendben való élet. Itt tehát nem utópiával, teljesíthetetlen elképzeléssel van dolgunk. Mivel a természetes gazdasági rend megáll a maga lábán, ezért azt a paternalista államot, amely úgy működteti a gazdaságot, hogy egyszerre futballbíró és játékos is, feleslegessé teszi. Nincs szükség hatósági gyámkodásra, hanem a természetes gazdasági rend működéséhez szükséges feltételek megteremtése a fontos. A természetes gazdasági rend tiszteletben tartja a fejlődést biztosító természetes kiválasztódás törvényeit, szabad utat enged a mindig előbbre törekvő ember optimális kibontakozásához, ahhoz, hogy az emberiség mindenki más uralmától megszabadított, csak önmagának felelős emberekből álljon.

A jelenlegi világrendszer megváltoztatása

Ahhoz, hogy a természetes gazdasági és társadalmi rend létrejöhessen, át kell alakítani azt a pénzügyi, gazdasági és nemzetközi politikai rendszert, amely jelenleg a transznacionális pénzimpérium hegemóniája alatt működik, és amelynek a központja ma az Egyesült Államok. Kína átvehetné az Egyesült Államoktól a központ szerepét, de csak akkor, ha ehhez a transznacionális pénzimpérium irányítói hozzájárulnak.
Egy további alternatíva lehet a jelenlegi világrendszer regionalizációja, de ugyancsak a globális pénzimpérium hegemóniája alatt. Jelenleg négy világrégió kialakulása figyelhető meg. Az első a latin-amerikai és karib-tengeri országoknak a csoportja. Itt akár pénzügyi unió is létrejöhet. Amit kilenc ország a 2006 decemberében La Paz-ban megtartott tanácskozásán elfogadott, az egy társadalmiasított szociális gazdaságra vonatozik. A felszabadítási teológia, valamint Kuba szociális igazságot hirdető társadalma párosulva Venezuela olajjövedelmével már olyan tényezőket ötvöz, amelyek minőségi változást eredményezhetnek e világrégió gazdasági és társadalmi életében. Venezuela nemrég kilépett a Világbankból és a Nemzetközi Valutaalapból, miután visszafizette tartozásait. Több más latin-amerikai ország is fontolgatja távozását, de ezt egyelőre addig nem teheti meg, amíg nem rendezi adósságszolgálati terheit. A régió mozgása, az ún. populista demokrácia irányába halad, amely szembenáll a szokásos latin-amerikai elitista demokráciával. Ez a populista demokrácia bizonyos rokonságot mutat a Kelet-Európában korábban létezett népi demokratikus rendszerekkel, amelyek ellenezték azt a demokráciát, amely lényegében a nemzetközi pénz- és korporációs demokrácia elitista uralmának a politikai kulisszája.
Egy további régió lehet az iszlám országok világközössége Marokkótól a Fülöp-szigetekig, Nepáltól Sri Lankáig. A harmadik világrégió a kelet-ázsiai térség Japán nélkül, de Indiával és esetleg a Shanghai Cooperation Organisation-nel, az SCO-val együttműködve. Egy negyedik világrégió az az Oroszország, amely még ma is a világ legnagyobb területű országa.
Ha ezek a világrégiók olyan mértékű önállóságra tennének szert, hogy a transznacionalista pénzimpérium már nem lenne képes hegemóniáját fenntartani és legalapvetőbb érdekeit érvényesíteni, akkor a konfliktusok kiéleződésére számíthatunk. Ha a pénzimpérium hatalma hanyatlik, az megnövelheti legfontosabb tagországának, az Egyesült Államoknak az önállósodását és Amerikán belül is a birodalmi struktúrák meggyöngülnének, miközben a lakosság érdekeit érvényesítő köztársasági tényezők újból átvehetnék a vezetést, mégpedig az amerikai alkotmány eredeti szerepének a visszaállításával.
Jelenleg ez az állampolgároknak elsőbbséget adó amerikai alkotmány csak korlátozottan érvényesül, mivel a főhatalmat kisajátító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia és birodalmi struktúrái két módon is korlátozzák az Egyesült Államok eredeti alkotmányát. Egyrészt rendelkezéseit átírták oly módon, hogy nemzetközi szerződéseket hoztak létre, amelyek rendelkezései elsőbbséget élveznek a nemzeti törvénynek számító amerikai alkotmánnyal szemben. Másrészt olyan gyakorlatot vezettek be, ahol a három egymást kiegyensúlyozó hatalmi ágból kiemelték az elnököt és a kormányt, és így a végrehajtó hatalmat fölényhez juttatták. Ma már az Egyesült Államok működésében döntő szerephez jutottak az elnöki kormányzást érvényesítő elnöki rendeletek. Ezeknek a túlnyomó többsége felülírja az amerikai alkotmány rendelkezéseit. A regionalizáció tehát lehetővé tenné az Egyesült Államok önmagára találását, és a transznacionális pénzimpérium szorítása alól való kiszabadítását.

Az ENSZ, mint univerzális parlament

A Silvio Gesell által ajánlott természetes gazdasági rend egyik megvalósítási lehetősége lenne az egész nemzetközi rendszer újragondolása és átalakítása. Ez például lehetséges lenne az Egyesült Nemzetek Szervezetének a demokrácia eredeti és etikus normái szerinti átalakításával. Ehhez szükséges lenne a jelenlegi nagyhatalmakat megillető privilégiumok megszüntetése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt tagjának – az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Angliának, Franciaországnak és Kínának – a vétójogát meg kellene szüntetni. A Biztonsági Tanács létszámát ki lehetne bővíteni 54 főre, ugyanúgy, ahogy a Gazdasági és Szociális Tanács is 54 tagú, és lehetővé kellene tenni, hogy többségi szavazással a nagyhatalmak döntései megváltoztathatóak legyenek.
Egy valóban demokratikus Egyesült Nemzetek Szervezete hatalmas erőket tudna mozgósítani az emberiség egészének a szükségleteit, érdekeit és értékeit szolgáló változtatások érdekében. Elképzelhető lenne egy olyan ENSZ, amelyben mintuniverzális parlamentben minden egy milliónyi embernek egy fő képviselete lenne. Ahhoz, hogy önálló világhatalmi tényezőként működhessen egy ilyen világparlament, célszerű lenne esetleg Svájcba áthelyezni a központját. A ma egyedüliként működő igazi szuperhatalom - a pénzimpérium - így kevésbé tudná a megerősített és demokratikussá tett világszervezetet a saját járszalagjára kényszeríteni.
A globalizmussal nem az a baj, hogy világszintű pénzügyi, gazdasági és politikai rendszert alkot, hanem az, hogyprivatizált transznacionalista birodalommá vált. A pénzimpérium új világrendje, nem az emberiség közös érdekei, hanem elsősorban egy szűk érdekcsoport partikuláris érdekei szerint működik. Mivel a rejtőzködő pénzimpérium valóságos birodalom, ezért nagy valószínűséggel osztozik a világtörténelemben eddig ismert birodalmak sorsában. Ebből a legfontosabb talán az, hogy birodalmak létrejönnek, elérik csúcspontjukat, majd lehanyatlanak és végül felbomlanak, vagyis nem tartanak örökké. A történelem empirikus tapasztalatai, valamint a jövőkutatás - a lehetőségek, szükségszerűségek és valószínűségek elemzése – azt támasztja alá, hogy a kártékony globalizmust felválthatja az egész emberiség érdekeit szolgáló hasznos globalizmus, az emberközpontú világrend, amely Silvio Gesell természetes gazdasági rendje szerint működne.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése