A lator államok felzárkóznak
a
terrorista hatalmakhoz
Az
észak Koreai atomrobbantás
2012. február 12-én Észak-Koreában nukleáris robbantást hajtottak végre a föld felszíne alatt. Ezzel az eseménnyel tovább növekedett a feszültség abban a drámában, amely évekkel ezelőtt vette a kezdetét a Koreai-félszigeten. Az egész talán 2010 tavaszán kezdődött, amikor az észak-koreai torpedó elsüllyesztette a Cshonan nevű dél-koreai hajót. Majd jött a 2010-es őszi tüzérségi támadás, 2012-ben pedig Észak-Korea kétszer próbált meg műholdat fellőni az űrbe. Az utóbbi próbálkozás sikerrel járt, s néhány óráig egy észak-koreai műhold keringett a bolygónk körül. Most pedig Phenjan emelte a tétet, atomrobbantást hajtott végre, válaszul az ENSZ szankcióira, melyet a múlt év decemberében szabtak ki az országra .
Kim
Dzsong Un atomot villantott
Az
elmúlt hetekben az észak-koreai vezetés többször is
megfenyegette a világot, hogy újabb (harmadik) kísérleti
atomrobbantást hajt végre az ország területén. Bár rendkívül
erős nyomás nehezedett Phenjanra – főleg az egyetlen jelentősebb
szövetségese Kína felől – Kim Dzsong Ung már januárban
bejelentette, hogy készen állnak egy újabb nukleáris
fegyvertesztre. Hivatalosan a kísérleti atomrobbantás a decemberi
rakétakísérlet és műholdfellövés miatt kiszabott kemény
ENSZ-szankcióra adott válasz volt. Azonban miden jel arra mutatott,
hogy az észak-koreai vezetés már hónapokkal ezelőtt megtervezte
ezt a lépést.
2013.
február 13-án délben a megszokottól eltérő földlökést mértek
a Koreai-félsziget északi felén, a Punggye-ri kísérleti telephez
közel. A földrengés nagysága 4.7 és 5.2 közötti magnitúdójú
volt, ami majdnem duplája a 2009-ben végrehajtott kísérletnek. Ez
azt jelenti, hogy Észak-Korea legalább kétszer akkora pusztító
erejű – becslések szerint 6-7 kilótonnányi TNT erejével
egyenértékű – atomtöltettel rendelkezik, amely az
interkontinentális ballisztikus rakéta (IBM), a decemberben
sikeresen letesztelt Unha-3 hordozórakéta tükrében komoly
fenyegetést és ütőerőt jelent.
Észak-Korea
azonnal elismerte a robbantás tényét. A KCNA (észak-koreai
hírügynökség) a „felháborító amerikai ellenséges
hozzáállásra” adott önvédelmi válaszlépésnek
nevezte, mely „durván aláaknázta” a rezsim jogát,
hogy nagy hatótávolságú rakéták segítségével műholdakat
indíthasson útra. A földalatti robbantás után
örömünnepet tartottak Phenjanban, bár itt kérdéses, hogy ezt
mennyire önszántukból tették ezt a lakosok. A KCNA-k nyilatkozó
„átlagemberek” a hivatalos propagandát harsogták: ujjongtak és
tapsoltak, „nevetséges bohózatnak” titulálva a külföldiek
reakciót és „irgalmatlan megtorlást” követelve az USA és
Dél-Korea ellen. Nem sokkal később az állami televízió egy
újabb hírrel sokkolta a nemzetközi közvéleményt: “A
legutóbbi kísérlet csak az első lépés volt, amelyet a lehető
levisszafogottsággal hajtottunk végre. Ha az Egyesült Államok a
folyamatos ellenséges magatartásával bonyolítja a helyzetet, nem
lesz más választásunk, mint hogy egy második, sőt, egy harmadik
akcióba kezdjünk.”
Felbolydult
közösség
Mint
azt, ahogy várni lehetett, a nemzetközi közösség nem maradt
szótlan, a szomszédos országok pedig azonnal reagáltak az
észak-koreai nukleáris robbantásra. Dél-Korea riadókészültségbe
helyezte a hadseregét. Szöulban Pak Gun Hje elnök asszony
válságstábot hívott össze. A dél-koreai hadsereg, több hónapos
tervezés után, hadrendbe állította az első, saját fejlesztésű
drónját (robotrepülőgépét), amelyet nemcsak felderítésre
alkalmazna, hanem egy esetleges, megelőző csapásmérésre is.
Japánban
szintén hasonló események zajlottak. Készültségbe helyezték a
japán légvédelmet és a flottát. Abe Sindzó japán
miniszterelnök komoly fenyegetésnek és elfogadhatatlannak
minősítette az esetet. Közben állandóan mérik a sugárzás
szintjét, s Tokió bejelentette, hogy saját szankciókat vezet be
Phenjan ellen.
Ban
Ki Mun ENSZ-főtitkár is – aki mellesleg dél-koreai – elítélte
a robbantást. Február 12-én összehívták a Biztonsági Tanács
(BT) rendkívüli ülését. A tagok egyhangúlag megszavazták –
amelyet Kim Szung Hvan, Dél-Korea külügyminisztere és az ENSZ
Biztonsági Tanácsának soros elnöke olvasott fel – hogy „a
testület élesen elítéli az újabb kísérleti atomrobbantást,
amelyet a nemzetközi béke és biztonság elleni egyértelmű
fenyegetésnek tekint.”
Susan
Rice, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete a zárt ülés után
újságírók előtt “rendkívül
provokatívnak” minősítette az újabb robbantást.
Figyelmeztette Észak-Koreát, hogy a nemzetközi közösség nem
fogja eltűrni a vele szembeni további kihívásokat, amelyekkel
Phenjan csak erősíteni fogja nemzetközi elszigeteltségét.
Moszkva
ugyanígy reagált. Az orosz külügyminisztérium közleményben
bírálta a februári 12-ei eseményeket. Szergej Lavrov, az orosz
külügyminiszter, felszólította Észak-Koreát, hogy mondjon le
rakétafejlesztési és nukleáris programjáról, fogadja el az ENSZ
BT követeléseit, térjen vissza a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökséggel (NAÜ) korábban kötött ellenőrzési
megállapodáshoz és a hatoldalú tárgyalásokhoz.
Irányíthatatlan
utód
Kína
szintén ellenezte egy újabb atomtöltet felrobbantását. Próbált
erős nyomást gyakorolni Kim Dzsong Un-ra, de kudarcot vallott. Már
az édesapja, Kim Dzsong Il, életének utolsó szakaszában voltak
nagyobb összezördülések Peking és Phenjan között. Azonban az
idősebb Kim még mindig irányíthatóbb volt, mint a most
hatalom lévő utód. 2012 tavaszán az első műholdkísérletet is
hiába próbálta a kínai diplomácia megakadályozni, elég durva
beszólásokra került sor, amelyek még nagyobb repedéseket okoztak
az észak-koreai- kínai kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a
Kedves Vezető Fia annyira sem veszi figyelembe Peking tanácsait,
mint az apja.
Pedig
Kínát figyelmen kívül hagyni, különösen Észak-Korea számára,
rendkívül veszélyes. Phenjant az egyetlen jelentősebb
szövetségese nemcsak az ENSZ-ben támogatja, hanem különböző
segélyeket küld neki, hogy ne haljon éhen az ország lakossága.
Kína leginkább energiát, élelmiszereket és gyógyszereket ad el
Észak-Koreának. 2003 óta a kínai vezetés keményen dolgozott
azon, hogy tárgyalóasztal mögé ültesse az észak-koreai
vezetést. A hatoldalú tárgyalásokon rendszerint az észak-koreai
nukleáris programot tárgyalták meg.
Ennek
ellenére, miért támogatja még mindig a pekingi vezetés az
észak-koreai rezsimet? Elsősorban a nagyhatalmi politika miatt.
Dél-Korea és Japán stabil USA szövetséges, ahol amerikai katonák
állomásoznak. Észak-Korea jelentősen lefoglalja, ezen erők
figyelmét ahelyett, hogy Kínára vagy Tajvanra összpontosítanának.
Kína azért sem engedheti meg magának Észak-Korea összeomlását,
mert valószínűleg egy demokratikusabb, egységes Korea jönne
létre, Washington védőszárnyai alatt. Ezzel együtt Kína határa
mentén hirtelen megjelennének az amerikai és a dél-koreai
csapatok.
Másodsorban
pedig rengeteg észak-koreai menekül át Kínába. Az észak-koreai
rezsim összeomlása egy hatalmas menekülthullámot indítana meg
Kína irányába, amit szinte lehetetlen lenne feltartóztatni. Ez
azzal járna együtt, hogy destabilizálódna Kína északi része,
ahol már így milliós nagyságrendbe tehető az észak-koreai
menekültek száma.
Kim
Dzsong Un újra bebizonyította, hogy nem hajlandó változtatni
édesapja örökségén. Sőt inkább arra készül, hogy még
elszigeteltebbé, de egyben erősebbé és kiszámíthatatlanabbá
tegye Észak-Koreát. Kim Dzsong Un nagyhatalmi tervei, technikai
törekvései és külpolitikai elképzelései csak felgyorsítják a
távol-keleti lőporos hordó kanócának égését.
Krajčír Lukács
Háborús
forgatókönyv
Teherán
a múlt héten bejelentette, hogy az iráni Natazban található
urándúsító erőműben egy új gázcentrifuga kezdte meg a
működését. Ezek az új centrifugák 3-5-ször gyorsabban
dolgoznak,mint a régi típusúak. Ezzel ismét fellángolt a vita az
iráni atomprogramról, valamint arról, hogy Irán valójában
nukleáris fegyvert akar-e előállítani vagy csak békés célokra
akarja-e használni az atomenergiát.
Ha
atomfegyvert akar előállítani, akkor Izrael képes lenne megelőző
csapással megakadályozni? Egy lehetséges izraeli
légicsapásról szakemberek és politikusok vitatkoznak világszerte.
Izrael eddigi preventív katonapolitikája ugyanis elvileg nem zárja
ki egy lehetséges légitámadás megvalósítását, mint
ahogy azt a 2013-as
januári szíriai kutatóközpont és konvoj, vagy
az 1981-es iraki osiraki erőmű lebombázása is bizonyítja.
Ugyanakkor
túl sok technológiai kérdést vett fel egy ilyen akció, nem is
beszélve arról, hogy milyen beláthatatlan következményei
lennének a Közel-Keleten.
A
Körkép külpolitikai cikke ezúttal eltérő lesz az eddig
megszokottaktól. Egy lehetséges forgatókönyvet mutatunk be: egy
esetleges Irán elleni izraeli légitámadás végrehajtását. A
cikk írója még az elején leszögezi: valójában kevés esélye
van az ilyen légicsapásnak, mivel sok a technológiai és a
földrajzi buktató. Ugyanakkor nem egyszer töprengett el azon,
hogyan valósulna meg egy ilyen támadás. Most egy lehetséges
szcenáriót vázolunk fel, amelynek nem célja a pontos előrejelzés.
Inkább az olvasókat szeretnénk kicsit gondolkodásra bírni és
bemutatni, milyen kockázatokkal járna egy ilyen akció a
Közel-Keleten.
Illés
tűzszekere
Ben
Ibrahim Tal százados, a módosított izraeli F-15I vadászbombázók
parancsnoka utoljára még ellenőrizte az adatokat. A kötelék
kétezer méterre ereszkedett alá. Izgalomtól remegő kézzel
kapcsolta be a fegyverek élesítését. Nyugtalan volt annak
ellenére, hogy tudta: az iráni légvédelem ideiglenesen megbénult
és az ellenség MiG 29-i tanácstalanul köröznek a levegőben. Már
szabad szemmel is látta a Natanzban található urándúsító üzem
felszíni építményeit. Magában imádkozni kezdett, pedig nem
tartozott a vallásos zsidók közé.
Idáig
szerencsére minden rendben zajlott, a saját köteléke épségben
elérte a célpontot. A többi támadó csoportról nem tudott
semmit, mivel teljes volt a rádiócsend, azt is csupán egyszer
kellett megszegni. Tudta a feladatát, s már csak percek voltak
hátra a támadás kezdetéig.
Az
„Illés tűzszekere” fedőnevű akció már több mint három
órával ezelőtt elkezdődött. A támadást igazából évek
óta tervezték, de időpontját csak az elmúlt napokban döntötték
el. Hogy mi vezetett idáig? Miért döntött végül is úgy az
izraeli kormány, hogy teljesen önállóan, függetlenül a
következményektől, elindítja nagyszabású akcióját?
Ben
Ibrahim Tal százados nem tudta ezeket az okokat, hisz ő csak az
akció részleteiről kapott alapos felvilágosítást. A hadművelet
mögött húzódó politikai-gazdasági-geopolitikai érdekeket már
nem közölték vele, csupán sejtései voltak. A technikai
részletekről és az útvonalról viszont annál alaposabban
felkészítették őt.
A
hadmérnökök módosították az izraeli F-15I-t és F-16-kat, több
üzemanyag tartályt helyeztek el a szárnyuk alatt. Két csoportra
osztották támadókötelékeiket: egyik fele csak levegő-levegő
rakétákat kapott, hogy megvédjék a bombázókat az iráni
vadászgépektől. A bombázókat pedig a legújabb bunker buster
(magyarul talán bunkerrobbantónak lehetne lefordítani) szerelték
fel. Ezek a nehéz, titánium fejjel ellátott töltetek célja, hogy
befúrják magukat a föld alá, s az alatt fejtsék ki hatásukat.
Hátránya, hogy általában egy bomba nem elég, a bombázóknak
egymás után kellene nagyjából ugyanoda dobniuk terhüket.
A
földalatti robbanás során a hirtelen megnövekedő légnyomás
megöli a létesítményben élőket és lehetetlenné teszi az
evakuálást. Remélhetőleg a szellőző berendezés is bedugul a rá
zuhanó több tonnányi földtől. A kibertámadás lebénítja a
központokat és az üzemeket, az ajtók beragadnak és az áramot is
kikapcsolják. A személyzetnek esélye se lenne a túlélésre.
Az
izraeli hadvezetés ugyanis rájött, hogy felesleges megsemmisítenie
a teljes iráni nukleáris technológiai eszközöket, mert gyorsan
pótolhatóak (Irán Oroszországtól, Kínától, Pakisztántól és
Észak-Koreától vásárolja a nukleáris technológiát). Helyette
az ott élő személyzetet kell megölniük, pontosabban az
atomtudósokat. Új iráni atomtudósok megjelenése már sokkal
tovább tartana, jelentősen elodázva az iráni atomprogramot. Nagy
volt azonban a kudarc kockázata, s mindenki tudta, hogy nincs
második lehetőség. Ennek ellenére Ben Ibrahim Tal vállalta a
feladatot. Neki már volt ilyen tapasztalata, hisz ő volt az egyik
pilóta, aki 2013 januárjában az egyik szíriai kutatóközpontot
bombázta.
A
másik fontos kérdés az útvonal. Három lehetséges irányt
terveztek meg: az északi Törökországon keresztül, a középső
Szírián és Irakon át, a déli útvonal pedig Jemenen és
Szaúd-Arábia felett vezetett. Régebben létezett egy negyedik
útiterv is, megkerülve az egész Arab-félszigetet, de mivel az
amerikaiak (még) nem támogatták ezt az izraeli akciót, ezért nem
kaptak tőlük üzemanyag utántöltő gépeket. Az újra
megválasztott Obama továbbra is a tárgyalások és a szankciók
híve volt, azonban az új izraeli kormánynak már elfogyott a
türelme.
Pészah
szombatján három F-15I és F-16-ból álló kötelék szállt fel
Izrael különböző katonai reptereiről. Végül a „déli
útvonal” mellett döntöttek, amelynek kulcsa a szaúdiakkal való
kiegyezés volt. A feszültség már az izraeli légtér elhagyása
során érezhető volt. Jordániát nem figyelmezették, de bíztak
abban, hogy mire Amman reagál, addigra az izraeli repülőgépeknek
hűlt helyét találja. A számítás bejött, a jemeni riadó túl
későn érkezett, Ben Ibrahim Tal csapata szerencsésen átjutott
Szaúd-Arábiába. A terület felett Tal minden pilótája mereven
figyelte a radarját, hogy vajon nem fordulnak-e a szaúdiak ellenük,
dacára a hosszas tárgyalásoknak és alkudozásoknak.
A
titkos konferenciák során – melyet még az USA előtt is
igyekeztek gazdasági jellegű tárgyalásoknak beállítani – az
izraeli delegáció felelevenítette azokat a régi kéréseket,
amelyeket még az Öböl-menti országok intéztek Izraelhez Irán
bombázása kapcsán. A WikiLeaks-bortány miatt azonban kiderült a
kérés, s most Szaúd-Arábiának is óvatosabbnak kellett lennie,
különösen a szaúdi lakosság reakciója miatt. A monarchia
uralkodócsaládja is épp hogy csak megúszta a 2011-es arab
tavaszt, köszönhetően az olajexportálásból származó
bevételeknek és CIA-nak. Az izraeli vezetés az asszisztálásért
cserébe fegyvereket ígért, valamint kedvezményes üzleti
szerződéséket, mivel Szaúd-Arábia a legtöbb üzleti
tranzakcióját Izraelen keresztül bonyolítja le.
Folytatva
a forgatókönyvet Irán a bombázás után ideiglenesen leállítaná
a Keletre irányuló olajszállítmányait. Helyette Szaúd-Arábia
exportálná saját olaját Indiába, Kínába és Japánba. Ez pedig
jó sok bevételt jelentene. Nem utolsó sorban egy ilyen támadással
Irán is meggyengülne, kevésbé támogatva a síita mozgalmakat a
Perzsa-öbölben (különösen Bahreinben). Ezzel együtt Szíriában
a Katar és Szaúd-Arábia által pénzelt FSA (Szabad Szír
Hadsereg) fölénybe kerülne az Aszad vezette alavita haderővel
szemben.
Szaúd-Arábia
ölébe most egy rendkívüli lehetőség hullott, hogy végleg
kiüsse a nyeregből legfőbb riválisát. A bombázás után de
facto Szaúd-Arábia válna a Perzsa-öböl katonai-gazdasági
nagyhatalmává.
Elterelő
hadműveletek
Ben
Ibrahim Tal és köteléke már húsz kilométerre megközelítette
Natanzot. A szaúdiak megtartották ígéretüket és az amerikaiak
sem próbálták meg megakadályozni őket. Természetesen az izraeli
vezetés igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy támadás
készülne Irán ellen, megpróbálta még a szövetségesei
hírszerzését is félrevezetni.
Egyrészt
szombatra tették a támadás időpontját, sőt Pészah szombatjára.
A sajtóban, televízióban és az interneten (különösen a
facebookon) olyan képek és videók jelentek meg, amelyeken izraeli
katonák a Pészah nevű zsidó ünnepen zsinagógákba mennek,
vagy a szabadságukat töltik családjuk körében. Ezzel
párhuzamosan a támadás előtt két nappal kitört az izraeli
légierő eddigi legnagyobb botránya. A légierő főparancsnokát
és több felső tisztet is letartóztattak korrupciós vádakkal.
Bejelentették, hogy a Kneszet (izraeli parlament) egy független
vizsgálóbizottságot állít fel, mivel nincs minden rendben az
amerikaiaktól megvásárolt F-15 és F-16 körül.
Ezek
a hírek azonban nem voltak valódiak. A dezinformációs cselt a
történelem folyamán Izrael már bevetette egyszer. Tal
édesapja – aki szintén pilóta volt – mesélte: 1967-ben az
izraeli sajtóban nyaraló és tengerparton sütkérező tisztekről
szóló cikkeket és képeket tettek közzé, elhitetve, hogy az
izraeli vezetés nem készül háborúra és teljesen hidegen hagyja
Nasszer mozgósítása. Másnap kitört a hatnapos háború, az
izraeli légierő bombázni kezdte Egyiptomot, Jordániát és
Szíriát.
Kuvait
felett a kötelékparancsnokok, köztük Tal is, megszegve a
rádiócsendet egy rövid üzenetet küldött az izraeli
parancsnokságnak: „Illés
tűzszekere leereszkedett az égből.”
Válasz csupán egy rövid csipogás volt a rádióban, hogy
folytatódhat az akció. Az izraeli vezetés most már tudta,
hogy sem az amerikaiak, sem a szaúdiak nem akadályozták meg a
támadást. Elindíthatták a hadművelet második fázisát. A
százados tudta, hogy ebben a pillanatban léptek át a képzeletbeli
Rubiconon. Már nem volt visszaút, a visszatérési pontot rég
elhagyták.
A
Moszad aktivizálta iráni ügynökeit. Az izraeli hírszerzésnek
nagyon jó kém és szabotázs hálózata működött az ország
területén. Az évek során számos hivatalnok és iráni tudós
életét oltották ki különböző merényletekben. Pokolgépek
robbantak fel az iráni katonai támaszpontokon és állami
intézmények mellett.
Ezzel
párhuzamosan az izraeli hadvezetés kiberhadosztálya is támadásba
lendült. A „Kék Kaszás” nevű akció keretében a módosított
Stuxnet 2.0 vírust szabadították rá Irán információs
hálózatára. Ideiglenesen megbénítva az ország számítógépeit,
internetét és adatforgalmát. A kommunikáció nemcsak a civil
szektorban, hanem a katonaság körében is lehetetlenné vált. Az
iráni pilótáknak megszakadt a kapcsolatuk a légiirányítókkal.
Később Tal megtudta, hogy a nagy káoszban, az iráni pilóták
egymást lőtték le, vagy a saját a légvédelmük nyitott rájuk
tüzet (többnyire a hagyományos, légvédelmi ágyúkból).
Az
oroszoktól vásárolt Sz-300 légvédelmi rakéták pedig
lebénultak, a radar és célpontkereső műszereik hamis adatokat
mutattak. A légi figyelők képernyőit teljesen elborították az
ellenséges repülőgépek, amelyek közül a legtöbb csupán
fantomgép volt. Az atomprogrammal foglalkozó kutatólétesítményekkel
is megszakadt mindenféle összeköttetés. Az ajtók bezáródtak,
az áramszolgáltatás – még a sok pótgenerátorok ellenére is –
megszűnt, s lassan leállt a szellőztetés is. A Stuxnet teljes
hatékonysággal dolgozott. Első változata már bizonyított
2010-ben. Akkor 100 000 iráni számítógépet fertőzött meg,
s egy új korszak kezdetét jelentette az informatikai hadviselésben:
külső károkat okozott, túlpörgetve a centrifugákat, elégetve
azok 20%-át.
Az
izraeli hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Irán bénultsága
nem tart sokáig. Teherán a XXI. század elején nem sajnált
pénzt ölni a saját informatikai hadosztályába, rengeteg magas
színvonalú iráni informatikust képezve ki. 2012-ben ennek meg is
lett az eredménye: az Iráni Forradalmi Gárda feltörte egy
amerikai robotrepülőgép védelmét és leszállásra
kényszerítette. Előbb-utóbb hatástalanítják hát a vírust,
csupán addig kell kibírni, amíg az izraeli vadászgépek
végrehajtják a támadást és biztonságosan elhagyják Irán
légterét.
Hit
and run
Úgy
tűnt, sikerrel járt a „Kék Kaszás” hadművelet. Tal kötelékét
egyetlen légvédelmi rakéta sem mérte be. A levegőben lévő
iráni gépek pilótái pedig megzavarodtak. Nem volt kommunikáció
sem a bázissal, sem a többi repülőgéppel, képtelenek voltak
összehangolni bármilyen ellentámadást. Ha valamelyik vadászgép
gyanút fogott és az izraeli kötelék felé repült, akkor a
bombázókat kísérő vadászgépek leszedték őket.
Tal
számítógépe jelzett. Megközelítették a célpontot. A kötelék
fejjel lefelé fordulva 15 fokos zuhanásba befogta Natanz
objektumait. A bombákat 1100 méteren, párosával, öt
másodpercenként oldották ki. Hallották a becsapódást. A
számítógép szerint 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár
kettő nem robbant fel. Tal maga is visszanézett, amikor fölfele
rántotta a vadászgépet. Semmilyen látványos tűzgömb nem volt,
csak rengeteg füst. Amikor elérték a 12 ezer méter magasságot,
üzenetet küldött Jeruzsálembe: „Illés a mennybe szállt.” Az
akciót végrehajtották és észak felé vették az irányt.
2013
Pészah szombatján az „Illés tűzszekere” hadművelet során
három iráni célpontot ért támadás: Natanzot, ahol az urándúsító
üzem működött, Avrakot, ahol nehézvizet állítottak elő és az
isfahan-i nukleáris kutatóközpontot.
Az
iráni légvédelem csak nehezen tudott úrrá lenni a káoszon. Az
Isfahant bombázó alakulatból egy F-15-t még a levegőben
szétlőttek. Két repülőgép pedig megsérült, a pilóták
kényszerleszállást hajtottak végre Azerbajdzsánban, komoly
fejfájást okozva az izraeli diplomáciának. Tal alakulatának is
csak annyi üzemanyagja maradt, hogy biztonságba eljussanak
Grúziáig. Izraelnek évekkel ezelőtt rendkívül szoros
kapcsolatot sikerült kialakítania az országgal, rengeteg fegyver
adva el Tbiliszinek. Cserébe, akárcsak Szaúd-Arábia esetében,
nem merül fel majd Grúzia neve a hivatalos jelentésékben.
Ben
Ibrahim Talt és a kötelék tagjait kitörő örömmel fogadták a
reptéren és hivatalosan előléptették. Az este rendezett
ünnepségen azonban nem volt teljesen boldog, mivel tudta jól, hogy
Irán nem hagyja válasz nélkül a támadást. S Tal hamarosan
tanúja lehet annak, hogy mit is indított el valójában, amikor
megnyomta a bombakioldó gombot.
Krajčír Lukács
A
fenti írás az 1981-es osiraki atomerőmű elleni izraeli
légicsapást vette alapul, amelyről egy rövid összefoglaló
megtalálható itt.
Egy
atomerőmű lebombázásának
története
1981.
június 7-én az izraeli légierő meglepetésszerű és súlyos
csapást mért az Irakban található osiraki atomreaktorra, melyről
a hírszerzés azt feltételezte, hogy atomfegyverbe való
plutóniumot állítanak elő. A csapásban az 1976 óta fejlesztett
F-16-os vadászrepülőgépek vettek részt, melyeknek a Beeka-völgyi
bombázás mellett ez volt az első harci bevetésük.
Az
osiraki atomerőművet, mely egy 40 megawattos, könnyűvizes
reaktorból állt, még 1977-ben kezdte el fejleszteni az iraki
kormány. A munkálatokban Franciaország nyújtott segítséget,
hiszen maga a létesítmény a francia Osiris típusú atomerőműre
alapult. A neve is innen származott: azt a halottak egyiptomi istene
és az Irak szavak után kapta. A Tuwaitha Nukleáris
Kutatóközpontban kialakított létesítmény Bagdadtól 18
kilométerre terült el, dél-keletre. Az osiraki atomerőmű az első
csapást az 1980-ban szenvedte el. Szeptember 30-án két, F-4
Phantom típusú iráni vadászgép támadást intézett a
kutatóközpont ellen.
Ez
alig nyolc nappal azután következett be, hogy az iraki légierő
csapást mért belső-iráni repülőterekre. A támadásokat
követően kiszélesedett konfliktus 1988. augusztus 20-ig tartott. A
harcok iráni részről 190 ezer, míg iraki részről – becslések
szerint 250-500 ezer áldozatot követeltek. A két ország gazdasági
vesztesége pedig meghaladta az 500-500 milliárd dollárt. Az
osiraki atomerőműre az 1980-as támadás után egy évvel újabb
fenyegetés várt: az izraeli vezetés ugyanis megkezdte az Opera
hadművelet kidolgozását és végrehajtását.
Francia
segítség
Irak
már Osirak előtt, az 1960-1970-es években megkezdte nukleáris
programját. A hetvenes évek közepére elérték azt a
fejlettséget, hogy egy nukleáris reaktor beszerzésén kezdett el a
Szaddam Husszein vezette rezsim gondolkodni. A tárgyalások eleinte
nem alakult túl jól: Olaszország visszautasította, hogy eladja az
országnak a Cirene típusú reaktorukat. Sőt, eleinte
Franciaországgal sem alakultak túl jól a megbeszélések, hiszen a
franciák visszautasították, hogy eladják Iraknak a grafitrudas
reaktoruk szabadalmát. Később azonban az iraki vezetés meggyőzte
Franciaországot, s így hozzájutott az Osiris osztály
kutatóreaktorhoz. A könnyűvizes reaktor építése 1979-ben
kezdődött meg, a már említett Al Tuwaithi Kutatóközpont
közelében.
Az
iraki vezetés váltig állította, hogy a munkálatok pusztán
tudományos kutatásokra irányulnak, a reaktort nukleáris fegyverek
előállítása nem akarják felhasználni. Sőt. a Szaddam-féle
rezsim azt állította, hogy ezt teljesen kizárja a Franciaország
és az Irak között kötött megállapodás. Ezeket a híreket a
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is megerősítette: vizsgálataik
során arra jutottak, hogy az iraki vezetés betartja a
megállapodásokat. Azonban voltak más értesülések is. A CIA
árnyékszolgálataként (is) emlegetett Stratégiai Előrejelző
(Strategic Forecasting) nevű magáncég később úgy vélekedett,
hogy a kutatóközpont a „küszöbén állt” annak, hogy
plutónium-alapú atomfegyvert tudjon előállítani.
Izraeli-iráni
együttműködés
Az
iráni és az izraeli titkosszolgálat azonban mély aggodalommal
figyelte az iraki atomprogramot, azok ellenére, hogy a két
szolgálat egyetértett abban, hogy Irak évekre áll egy atomfegyver
előállításától. Menachem Begin, Izrael miniszterelnöke viszont
attól tartott, hogy a következő kormány nem cselekszik majd
egészen addig, míg Irak nem állítja elő saját atomfegyverét.
Az idő is sürgette a két országot, hiszen az iráni és izraeli
kormány is arról volt meggyőződve, hogy a létesítmény elleni
támadást mihamarabb meg kell indítani, hogy elkerülhető legyen a
nukleáris szennyeződés. Az izraeli titkosszolgálatok végül is
engedélyezték a támadást, mely 1981. június 7-én következett
be, de már a tervezés során nehézségekkel nézett szembe az
izraeli katonai vezetés; például a zsidó állam és az iraki
reaktor között jelentős, 1600 km távolság volt.
Ezért
azzal kellett szembesülni a stratégáknak, hogy a bevetendő
katonai erők utánpótlása szinte leküzdhetetlen akadályokba
ütközik majd, ráadásul jordániai és szaúd-arábiai területeken
keresztül kellett volna megoldaniuk. További problémát jelentett,
hogy az izraeli hírszerzés nem tudta garantálni az iraki védelmi
rendszerről szóló értesüléseik megbízhatóságát. Ugyanakkor
később Ari Ben-Menashe – aki az izraeli titkosszolgálat egyik
alkalmazottja volt – később elismerte, hogy titokban találkozott
az izraeli hírszerzés képviselőivel Párizsban, s megállapodtak
abban, hogy Irán segítséget nyújt az akcióban, egyebek mellett
engedélyezi a tabrizi légitámaszpont használatát a bajba jutott
pilóták számára. Az osiraki támadást végül is az után
engedélyezte Menachem Begin, hogy a hírszerzés arról adott hírt:
Franciaország megkezdte az üzemanyagrudak Irakba való szállítását.
Husszein
király megpróbálta
A
támadást vasárnap délutánra időzítették. Ezzel az volt a
célja az izraeli vezetésnek, hogy minimálisra csökkentse a
projekten dolgozó tudósok, iraki és külföldi munkások körében
a veszteségeket. A késő délutáni támadást az is indokolta,
hogy a későbbiekben az Izraeli Harci Felderítő és Kutató Osztag
(CSAR) akár egész éjjel kereshesse az akcióban esetleg lelőtt
izraeli pilótákat. Az akcióban nyolc F-16-os vadászgép vett
részt, melyeket – a nagy távolság miatt – külső
üzemanyagtartályokkal és egyenként két, kétezer font súlyú,
késleltetett gyújtású Mark-84-es típusú bombával szereltek
fel. Az akció támogatására hat darab F-15-ös vadászgépet
vezényeltek a térségbe. Június 7-én helyi idő szerint 15 óra
55 perckor szálltak fel a gépek az Etzion légibázisról.
A
gépek mintegy 800 lábnyi magasságban repültek át a szaúdi és a
jordániai légtéren, mely államok légvédelme mindezt szó nélkül
tűrte. Az izraeliek akció során meglehetősen szerencsések
voltak. A gépek ugyanis mintegy százlábnyi magasságban átrepültek
Husszein király magánjachtja felett. Husszein felismerte a gépek
felségjelzését, ám nem sikerült értesítenie az iraki politikai
vezetést. A gépek pilótái viszont egészen más kihívásokkal
néztek szembe. Mivel a gépek erősen túlterheltek volta, a külső
üzemanyagtartályok már az első ezer kilométeren kiürültek. A
leoldott tartályokat később a szaúdi sivatagban találták meg.
Az iraki légtér elérése után a különítmény két részre
vált.
Tizenhatból
tizennégy találat
Két
F-15-ös az F-16-os gépekből álló támadó alakulatot kísérte,
míg a megmaradt négy támogató repülők kettős feladatot láttak
el. Egyrészt az volt a feladatuk, hogy eltereljék az iraki
légvédelem figyelmét a valódi akcióról, másrészt a hátvéd
szerepét osztották rájuk. A támadást megelőző percekben a
különítmény egészen harminc méterre ereszkedett az iraki
sivatagban, hogy elkerülje a légvédelmi radarokat. Helyi idő
szerint este fél hétkor, és húsz kilométernyire az osiraki
komplexumtól a gépek 2100 méternyi magasságba emelkedtek. Ezt
követően nem túl meredeken, 35 fokban mintegy 1100 kilométeres
sebességgel vették célba a komplexumot. A bombákat 1100 méteren,
párosával, öt másodpercenként oldották ki.
A
parancsnok szerint mind a 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár
kettő nem robbant fel. Miután az iraki légvédelem tüzet nyitott
az alakulatra, a parancsnok úgy döntött, hogy biztonságos, 12
ezer métert meghaladó magasságba emeli a gépeket, s azok
visszatérnek Izraelbe. Későbbi izraeli jelentések szerint az
iraki légvédelem nagyon lassan reagált, s bár megpróbált
támadást indítani a különítmény ellen, egyetlen gépben sem
tudtak kárt tenni. S annak ellenére, hogy az izraeli légierő
tartott attól, hogy a visszaúton az iraki vadászgépek támadást
indítanak a repülőik ellen, a berepülési útvonalon biztonságban
vissza tudtak térni a támaszpontra. Az – egyébként sikeres –
akciónak számos külpolitikai következménye lett.
Kétségbe
vont önvédelmi jog
A
támadásban tizenegy ember halt meg: a tíz iraki katona mellett egy
francia kutató. Damien Chaussepied-ről az terjedt el, hogy
valójában a Moszad ügynöke volt, s ő volt az, aki helyszíni
jelzéseivel vezette célra az izraeli gépeket. Ugyanakkor erre az
adatra azóta sincs semmiféle bizonyíték. Az azonban biztos, hogy
az osiraki létesítményben súlyos károk keletkeztek. Miközben az
iraki hivatalos kommunikáció arról szólt, hogy az állam
megállapodott Franciaországgal az atomreaktor újjáépítéséről,
az európai nagyhatalom 1984-ben kivonult a projektből. Louis Rene
Béres, az atomterrorizmus lehetőségével foglalkozó francia
professzor szerint Izrael a légitámadással megakadályozta, hogy
Irak az első Öböl-háborúban nukleáris fegyvereket vessen be.
Az
ENSZ ugyanakkor elítélte az izraeli akciót. A nemzetközi
szervezet határozatot fogadott el arról, hogy a bombázás
szándékos és soha nem látott agresszió volt, s arra kötelezték
Izraelt, hogy fizessen kártérítést Iraknak az okozott károk és
az áldozatok miatt. Az ENSZ arra is figyelmeztette a zsidó államot,
hogy a jövőben tartózkodjon az ilyen és ehhez hasonló katonai
cselekményektől. A nemzetközi szervezetben azonban a határozatok
kapcsán eltérő álláspontok fogalmazódtak meg. Szíria például
nem csupán Izraelt ítélte el az arab népek elleni terrorakciói
miatt, de az USA-t is, amiért jó kapcsolatokat ápolt a zsidó
állammal. Más államok elismerték az országok jogát az
atomenergia békés felhasználására, de ellenezték Izrael titkos
atomfegyver-kísérleteit.
A
legtöbb tagállam visszautasította Izrael azon magyarázatát, hogy
önvédelemből támadták meg az osiraki atomreaktort. Ezt azzal
magyarázták, hogy az ENSZ alapokmánya nem teszi lehetővé a
megelőző csapást. Mások úgy vélték, hogy az izraeli csapás
egyenesen a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) elleni
támadás volt. Az ügynökség főigazgatója a vitában egyébként
megerősítette, hogy a komplexum alkalmazottjai együttműködtek a
NAÜ-vel a helyszíni szemlék során. Irak és Nagy-Britannia váltig
állította, hogy Szaddam Husszein rezsimje nem volt képes
atomfegyvert előállítani. Franciaország képviselője is
hasonlóképpen vélekedett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elítélte
a támadást, hozzátéve, hogy Iraknak joga van kártérítést
követelni. A BT arról is határozott, hogy Izrael jövőben köteles
biztosítani, hogy a NAÜ ellenőrei izraeli atomlétesítményeket a
helyszínen ellenőrizzenek.
Irán
malmozik miközben Izrael a földbe akarja döngölni, na ne
csiklandozd a hasamat mert körbe röhögöm a fejedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése