Fasiszta
hatalmak atom arzenáljai
A német atombomba titkai
Lehetséges határidők
|
|
A
világ tudományos közvéleményét 1938-ban lázba hozta az a hír,
hogy két német fizikus, Otto Hahn és Fritz Srassmann felfedezte:
az urán atommagja "instabilis" állapotban van és
bizonyos külső hatásokra két töredékre hasad, közben óriási
energia szabadul fel, amely egy vonatrakomány szén energiájának
felel meg...
Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski "Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor" című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.
1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német "Urán Társaság" ("Uranverein"), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini "Vilmos Császár Fizikai Intézet" (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik") lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.
A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán "megjött" a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.
Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski "Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor" című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.
1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német "Urán Társaság" ("Uranverein"), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini "Vilmos Császár Fizikai Intézet" (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik") lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.
A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán "megjött" a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.
A Gunnerside-akció
A
Hitler-ellenes koalíció gondosan tanulmányozta a fejleményeket,
beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához
vezető szálakat. A Norsk-Hydro főmérnöke ugyanakkor a német
elképzelésekre vonatkozó fontos információkat juttatott el a
norvég ellenállási mozgalom vezetőihez, akik ezeket továbbították
Angliába. Az angol titkosszolgálat viszont megosztotta értesüléseit
az amerikaiakkal. Leslie Groves tábornok, az amerikai Manhattan-terv
fő illetékese kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egy
bombázás vagy egy diverziós művelet révén hogyan lehetne
kiiktatni a norvégiai nehézvíz-`forrást`.
Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét - amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral -, az a terv készült el, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.
Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét - amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral -, az a terv készült el, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.
|
A
nehézvíz-üzem Norvégiában
|
A kudarc után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba. A "Gunnerside" akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 "légierőd" 1944. novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.
Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével, de kifutottak az időből: 1945 májusában a "Harmadik Birodalom" megszűnt létezni...
Hitler bombája
`A
második világháború már-már végéhez közeledett, amikor német
tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel
megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az
előrelátható vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista
vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették. Ennek
megfelelően 1944. októberében Rügenen és 1945 márciusában
Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek. Mindenesetre így
mondja el Rainer Karlsch a történetet. Ő és Heiko Petermann
hosszú kutatómunka után arra a következtetésre akart jutni, hogy
a német tudomány akkoriban sokkal előbbre járt, mint azt
általában feltételezik. Az áttörés mindenesetre nem sikerült,
mivel a tudás és a technika nem bizonyult elégségesnek.
|
Rainer Karlsch
|
Az,
hogy a Harmadik Birodalomban folyt német atomkutatásnak ez az új
értékelése az eredményeket illetően mennyiben állja meg a
helyét, mindenesetre nyitott kérdés marad, minthogy a források
állaga a szerző véleménye szerint sem minősíthető elégségesnek
a teljes megbizonyosodáshoz. ... Mindazonáltal marad egy könyv,
amely mindenekelőtt a tudományt intenzív kutatásra sarkallja
annak az időszaknak a fejleményeiről." Ez
a tömör és óvatos könyvismertetés a német hadsereg aktuell
című hetilapjábanjelent
meg Rainer Karlsch berlini történész "Hitlers Bombe"
című, több mint négyszáz oldalas munkájáról, amelyet ez év
tavaszán adott ki a müncheni Deutsche Verlags-Anstalt.
A szerző - Rainer Karlsch - emlékeztet arra, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a "Manhattan-terv" megvalósítási költsége mai áron elérte a 30 milliárd dollárt. "A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el" - állapítja meg Rainer Karlsch, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot követelt."Ha ez az állítás igaz, akkor újra kell írni a történelmet. Azóta ugyanis, hogy a szövetségesek elfoglalták a Harmadik Birodalom laboratóriumait és kihallgatták az évszázad lángelméjét, Werner Heisenberget, valamint munkatársát, Carl Friedrich von Weizsa:ckert és a köréjük tömörült vezető magfizikusokat, bizonyítottnak látszott, hogy Hitler kutatói igen messze voltak az atomrobbantástól" - írta a Der Spiegel könyvismertetésében.
A szerző - Rainer Karlsch - emlékeztet arra, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a "Manhattan-terv" megvalósítási költsége mai áron elérte a 30 milliárd dollárt. "A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el" - állapítja meg Rainer Karlsch, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot követelt."Ha ez az állítás igaz, akkor újra kell írni a történelmet. Azóta ugyanis, hogy a szövetségesek elfoglalták a Harmadik Birodalom laboratóriumait és kihallgatták az évszázad lángelméjét, Werner Heisenberget, valamint munkatársát, Carl Friedrich von Weizsa:ckert és a köréjük tömörült vezető magfizikusokat, bizonyítottnak látszott, hogy Hitler kutatói igen messze voltak az atomrobbantástól" - írta a Der Spiegel könyvismertetésében.
|
Az amerikaiak első tesztrobbantása |
Hihetetlen élménybeszámolók
A müncheni kiadó "a legújabbkori történelmi kutatások szenzációs eredményének" minősítette a kötetet, hozzátéve, hogy "a Harmadik Birodalom igen közel állt az első bevethető atomfegyverért folytatott verseny megnyeréséhez". Nyomban megjegyezte azonban: "Az egész feldobottságnak egyetlen problémája van, nevezetesen, hogy a történész nem tudja bizonyítani látványos tételeit." Ezt egyébként a közelmúltban megerősítette Gerald Kirchner, a német Szövetségi Sugárvédelmi Hivatal szakértője is. Karlsch hivatkozhatott Heisenberg egyik elveszettnek hitt kézírásos beszédszövegére, Erich Schumannak, a német hadsereg 1944-ig fegyverzettechnikai kutatóintézeti vezetőjére,aki megírta, hogy a magfúzió elindításához több millió Celsius-fokot hagyományos tüzelőanyaggal biztosító és igen magas nyomásokat teremtő eljárásokat talált. Ezeken az elveken "nyugszik" hidrogénbomba.A 87 éves Luigi Romersa-tól, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójától azt tudta meg a berlini történész, hogy az Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy keleti-tengeri szigetre repülhetett, ott szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik "hasadóbombáról" beszéltek.
"Élménybeszámolóval" szerepel a könyvben a nemrég elhunyt Clare Werner, aki 1945. március 4-én a türingiai Wachsenburg tüzérségi megfigyelőerődjéből látott egy különleges robbantást, és elmondta Karlschnak, hogy másnap a helyszínen elégették a súlyos égési sebektől eltorzult holttesteket. Egy magas rangú SS-tiszt azt mondta, hogy olyasmi történt, olyan újdonságot próbáltak ki, amelyről az egész világ beszélni fog.
Szovjet forrásból idéz a könyv egy hírszerzői jelentést, 1945 márciusából, "megbízható forrásra" hivatkozva, miszerint Türingiában két nagyerejű robbantást hajtottak végre, és "a magasba emelkedő bombák feltehetően 235-ös uránnal voltak töltve, erős radioaktív hatás volt. A robbanás központjában lévő hadifoglyok elpusztultak, nyom nem maradt". A Vörös Hadsereg informátorai a Der Spiegel szerint aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a Wehrmacht az új fegyverrel "lelassíthatja támadásunkat". "Az, hogy a Kreml milyen komolyan vette a hírt, kitűnik abból, hogy a négy példányban készült jelentésből egyet Sztálin kapott" - jegyezte meg a német folyóirat, amely beszámolt egy német atomfizikus, Uwe Keyser 2005-ös helyszíni talajminta-vizsgálatairól is. A braunschweigi Fizikai-Technikai Intézet szakértője olyan radioaktivitási szintet észlelt, amelynek alapján nem zárta ki valamilyen egyszerű nukleáris töltet egykori felrobbantásának lehetőségét. Mindazonáltal a végleges következtetések levonásához még egy évet kért.
Heisenberg lassította a kutatást
|
Walther Gerlach |
Rainer
Karlsch könyvével behatóan foglalkozott a svájci Neue Zürcher
Zeitung 2005. március 24-i számában, azzal, hogy a munka a
meglehetősen spekulatív elemek mellett is "átfestheti az
atomkutatásról kialakult képet". A tekintélyes zürichi lap
a kiadói előszóból azt a részletet idézte, miszerint a kötet "a
második világháború történetének egy teljesen ismeretlen
fejezetét idézi fel: egy német miniatombomba kifejlesztését,
elkészítését és kipróbálását". "Ha ezt a fegyvert
sorozatgyártásra alkalmas érettségűre fejlesztették volna, a
háború lefolyása merőben másképp alakult volna."
Az ismertetés utal arra is, hogy Moszkva a szerző rendelkezésére bocsátotta a berlini Kaiser-Wilhelm-Institutra vonatkozó levéltári anyagot, amelyből kitűnik, hogy Heisenberg és Weizsäcker lebecsülte és félretolta azt a Kurt Diebnert, aki aktív nemzetiszocialistaként 1939-ben átvette a katonai fegyverzetügyi hivatal atomfizikai főosztályának vezetését és fontos kutatási irányokat vezetett. Állítólag az ő csoportjának sikerült 1944 végén és 1945 elején eddig ismeretlen kísérletet végeznie láncreakció átmeneti fenntartásával egy gyengén dúsított uránnal működő "kétlépcsős" reaktorban, amely aztán "túlhevült".
Karlsch vizsgálódásai szerint Heisenberg nem nagyon akarta, hogy Hitler atombombához jusson, és ő maga nem is dolgozott a háború vége felé ebben a témakörben. Szerepét eltúlozták, miközben előtérbe került a német atomkutatás terén nemigen emlegetett Walther Gerlach. Őt korábban úgy mutatták be, mint aki a békének és a kutatási potenciál megőrzésének híve volt és nem túl nagy jelentőséget tulajdonított az atomfegyvernek a háború megnyerése vagy elvesztése szempontjából. Valójában - mint Karlsch vizsgálódásai kimutatták - Walther Gerlach sikeres uránkutató volt, elkötelezett híve a kísérleti robbantásoknak.
Az ismertetés utal arra is, hogy Moszkva a szerző rendelkezésére bocsátotta a berlini Kaiser-Wilhelm-Institutra vonatkozó levéltári anyagot, amelyből kitűnik, hogy Heisenberg és Weizsäcker lebecsülte és félretolta azt a Kurt Diebnert, aki aktív nemzetiszocialistaként 1939-ben átvette a katonai fegyverzetügyi hivatal atomfizikai főosztályának vezetését és fontos kutatási irányokat vezetett. Állítólag az ő csoportjának sikerült 1944 végén és 1945 elején eddig ismeretlen kísérletet végeznie láncreakció átmeneti fenntartásával egy gyengén dúsított uránnal működő "kétlépcsős" reaktorban, amely aztán "túlhevült".
Karlsch vizsgálódásai szerint Heisenberg nem nagyon akarta, hogy Hitler atombombához jusson, és ő maga nem is dolgozott a háború vége felé ebben a témakörben. Szerepét eltúlozták, miközben előtérbe került a német atomkutatás terén nemigen emlegetett Walther Gerlach. Őt korábban úgy mutatták be, mint aki a békének és a kutatási potenciál megőrzésének híve volt és nem túl nagy jelentőséget tulajdonított az atomfegyvernek a háború megnyerése vagy elvesztése szempontjából. Valójában - mint Karlsch vizsgálódásai kimutatták - Walther Gerlach sikeres uránkutató volt, elkötelezett híve a kísérleti robbantásoknak.
Előkerült a nácik nukleáris bombájának terve
Ellentmondásos
bizonyítékkal szolgál egy magángyűjteményből előkerült
tervrajz a második világháborús német atomprogramról.
Rainer
Karlsch, a Hitler bombája című könyv szerzője szerint
a nácik kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a háború
végén. A berlini történész úgy véli, a Német Birodalmat
a II. világháború végén nem sok választotta el attól, hogy
megnyerje az első, bevetésre alkalmas atomfegyverért folyó
versenyfutást.
A
kutató a Physics World című folyóirat 2005. júniusi számában
tette közzé a magángyűjteményből előkerült tervrajzot, amely
a nácik saját fejlesztésű atombombáját ábrázolhatja. A rajz
egy úgynevezett "piszkos bombát", vagyis nukleáris
robbanóanyaggal felszerelt hagyományos rakétát ábrázol.
|
A
terven nem szerepel a kiadás éve és a szerző neve sem. Egyelőre
nem igazolható, hogy a német fizikus Werner Heisenberg vezette
második világháborús német atomprogram résztvevőitől
származna a terv. Korábbi kutatások - az angol titkosszolgálat
feljegyzéseire támaszkodva - egyébként feltárták,
hogy Heisenbergék messze voltak egy saját atombomba
kifejlesztésétől.
Heisenbergék
riválisaként és Göring barátjaként azonban Kurt Diebner is
dolgozott a német atombomba kifejlesztésén a hadügyminisztérium
különmegbízására. Karlsch szerint a most megtalált iratok a
Diebner-féle kutatásból származhatnak.
Mussolini
fia szerint a náciknak készen volt az atombombájuk még
a háború vége előtt.
És Ön szerint? Írja meg véleményét itt!A Duce - fiának szemével
Az
utolsó felvonás. A rejtett igazság a Duce haláláról címmel
könyvet jelentetett meg Olaszországban Romano Mussolini, Benito
Mussolini néhai diktátor 78 éves fia.
Mussolini a Múlt-koron
|
|
Romano
Mussolini, aki a háború után jazz-zenész lett, bevezetőjében
így indokolja könyv megírását: "Ahogy apám elmesélte az
én születésemet, úgy most az én tisztem elmondani halálát.
Teszem ezt meghatottsággal és mély szeretettel." Mussolininak
volt egy álma: nyomot hagyni maga után. Fia szerint a legjobban az
E42 foglalkoztatta, a nagy világkiállítás, amelynek 1942-ben
kellett volna hívnia az egész világ figyelmét Olaszországra.
Érdekesek a könyvben, bár elfogultságtól nem mentesek azok a
részek, amelyek a "Salói Köztársaság" létrejöttével,
Schuster milánói érsek bíboros közvetítőszerepével
kapcsolatosak - írta a Corriere della Sera című olasz napilap.
A
szerző elemezni próbálja a Duce és Clara Petacci halálával
kapcsolatos számtalan variációt, amelyekről megállapítja:
akárcsak Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmjében, itt
is minden szereplőnek megvan a maga változata, ám ezek között
nagyon sok az ellentmondás. Hosszú rész foglalkozik Hitler titkos
fegyvereivel, amelyek nagy hatást gyakoroltak Benito Mussolinire.
"Abszolút" fegyvereknek nevezte ezeket, amelyek néhány
nap alatt megváltoztathatják a háború kimenetelét. Romano
szerint Hitler tévedett a prioritások kiválasztásában,
lebecsülte az atomfegyver jelentőségét. Hivatkozva Rainer Karlsch
német történész tanulmányára, arról ír, hogy a németeknek
készen volt az atombombájuk még a háború vége előtt. A
kísérletek Türingiában zajlottak, orosz hadifoglyok ezreinek
élete árán. A bombát aztán megszerezték az amerikaiak és
ledobták Japánra. "Testvérem, Vittorio meg volt győződve
arról, hogy Hirosimát Németországból származó atombombával
semmisítették meg. Hitler 1945. április 30-án halt meg, a
hirosimai bomba pedig 1945. augusztus 6-án robbant fel. Nem lehet
nem észrevenni, hogy milyen kevés idő választotta el a két
dátumot" - írja Romano Mussolini.
A náciknak majdnem sikerült atombombát építeni
Hitler
bombájáról` akar `szenzációs kutatási eredményeket` közreadni
március közepén az egyik német kiadó, a DVA.
"A
Német Birodalmat a II. világháború végén nem sok választotta
el attól, hogy megnyerje az első, bevetésre alkalmas
atomfegyverért folyó versenyfutást" - közölte a kiadó
prospektusában, amelyben egy berlini történész, Rainer Karlsch
munkáját, a Hitler bombáját reklámozza. A DVA szerint a könyv
eddig nem publikált dokumentumokra épül, s március 14-én akarják
bemutatni a nagyközönségnek.
Német
tudósok 1944-45-ben Rügen szigetén és Türingiában nukleáris
bombákat teszteltek, a kísérletek során több száz
kényszermunkás és fogoly lelte halálát - írja a kiadó
beharangozójában. A publikációval kapcsolatban megszólalt a
kéziratot ismerő amerikai történész, Mark Walker, aki szerint
Hitler atombombája megközelítőleg sem lett volna akkora erejű,
mint amekkora erővel a Hirosimára és Nagaszakira ledobott amerikai
atombombák rendelkeztek. Inkább "piszkos bombára"
hasonlított, azaz némi nukleáris anyagot nagy mennyiségű
robbanószerrel vettek körbe, s a fronton alkalmazták volna
ellenséges csapatok visszavetésére.
A
hitleri tervekről Walker is írt könyvet 1990-ben Az urángép - A
német atombomba mítosza és a valóság címmel. Az amerikai
történész úgy véli, hogy Karlsch "új fejezetet illesztett
a hitleri csodafegyver keresésének történetéhez". Karlsch a
kelet-berlini Humboldt Egyetemen doktorált, s kutatásai során
többek között oroszországi archívumokban bukkant rá állítólag
a náci Németország egyik legnagyobb titkát rejtő dokumentumokra.
Ezen kívül korabeli kutatási jelentéseket értékelt ki,
tervrajzokat, légi felvételeket, a munkában részt vevő tudósok
naplóit, orosz és amerikai kémjelentéseket, fizikai méréseket
és talajvizsgálatokat.
A
másik fasiszta hatalom atom arzenálja
Izrael atomarzenálja és egy hazaárulás anatómiája
A
zsidó állam soha nem ismerte el hivatalosan, hogy rendelkezik
atomfegyverrel, igaz, ezt nem is cáfolta. A kevés számú barát
és a számos ellenség azonban nincs bizonytalanságban, jobbára
mindenki meg van győződve arról, hogy Izrael akár több száz
atomrobbanófejjel rendelkezik. Amennyiben ez így van, az ország
egyike azon négy államnak (India, Pakisztán és Észak-Korea
mellett), akiknek atomfegyverük van, s amelyeket a Nuclear
Non-Proliferation Treaty, az atomfegyverek elterjedését gátló
szerződés nem minősít atomhatalomnak.
A
széles körben elterjedt vélekedés szerint Izrael 1967-ben, a
Hatnapos Háború évében tett szert nukleáris fegyverre, és az
atomrobbanófejek sorozatgyártása közvetlenül a háború után
indulhatott meg. Noha hivatalos adatok nem léteznek, a becslések
75 és 200 darab nukleáris fegyver között mozognak, és sokak
szerint ezek közt vannak a megatonnás tartományba tartozó
termonukleáris fegyverek, azaz hidrogénbombák is. A zsidó állam
ezen fekül állítólag felhalmozott egy sor más egyéb rendszert,
köztük neutronbombákat, taktikai nukleáris bombákat és
bőröndbombákat is. A gyártás központja a Negev-sivatagban lévő
Dimona városában található Negev Atomkutató Intézet.
1949-1956:
Dimona előtt
Izrael
1948-ban alakult, egynaposan már fél tucatnyi arab állammal
vívott függetlenségi háborút, melynek győzedelmes lezárása
után szinte azon nyomban keresni kezdte annak módját, miként
tudna elrettentő tömegpusztító fegyverre szert tenni.
Bizonyítottan 1949-ben tette meg az ország az első lépéseket az
atomhatalommá válás útján, amikor az izraeli hadsereg Hemed
Gimel nevű tudományos egysége kétévi geológiai kutatómunkába
fogott a Negev-sivatagban. Az előzetes hatástanulmány szerint
olajat kerestek, a valódi cél azonban az volt, hogy uránt
találjanak, és valóban találtak is némi kitermelhető
mennyiséget foszfát-lelőhelyeken. A Hemed Gimel még abban az
évben hat végzős fizikaszakos egyetemistát küldött külföldi
továbbképzésre, egyiküket egyenesen a chicagói egyetemre az
atombomba egyik atyja, Enrico Fermi keze alá, aki korábban a világ
első mesterséges és önfenntartó nukleáris láncreakcióját
hozta létre.
Dávid
ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke sokak szerint az
atomfegyver megszállottja volt, mert ebben látta annak
biztosítékát, hogy a Holokauszt ne ismétlődhessen meg.
Leszögezte: „Amit Einstein, Oppenheimer és Teller, mindhárman
zsidók, megcsináltak az Egyesült Államoknak, azt a tudósok
Izraelben is végre tudják hajtani a saját népük kedvéért.”
A Hemed Gimelt 1952-ben a védelmi minisztérium közvetlen
alárendeltségébe helyezték és újjászervezték, a neve
Kutatási és Infrastrukturális Osztály (EMET) lett. Azon év
júniusában Ben Gurion a védelmi minisztérium kutató egysége
vezetőjét és a miniszterelnöki tudományos tanácsadót, Ernst
David Bergmannt jelölte az Izraeli Atomenergia Bizottság első
elnökének. Bergmann szülőhazájában, Németországban már
ígéretes fiatal vegyész volt; Hitler hatalomra jutásakor,
harminc évesen emigrált Angliába, ahol Cháim Weizmann, Izrael
későbbi első elnöke – szintén kémikus – környezetébe
került. Noha Oxfordban fényes karrier várta, 1934. január 1-jén
alijázott.
Bergmann
(balra, áll) nélkül valószínűleg nem lett volna zsidó
atombomba. Ő találta meg a módját annak, miként lehet kivonni a
negevi foszfátból az uránt, s ő talált új módszert a nehézvíz
előállítására is. Ezek a munkák 1953-ig tartottak, és
külföldön is nagy érdeklődést váltottak ki: a francia
Commissariat à l'énergie atomique (CEA) hatvanmillió
frankért vette meg a két eljárás liszenszét. Ez az üzlet volt
a mintegy másfél évtizedig tartó izraeli-francia hadászati
együttműködés alapja. Franciaország volt a fiatal zsidó állam
legnagyobb fegyverszállítója, miközben Izrael az 1947 és 1949
között el nem űzött, maradék észak-afrikai szefárd zsidóság
felhasználásával értékes hírszerzési információkat
szolgáltatott Párizsnak forrongó gyarmatbirodalmáról. Nem egy
izraeli tudós dolgozott magán a francia atomprogramon is – ők
voltak az egyedüli külföldiek Franciaország Los Alamosában,
Marcoule-ban.
Miután
Dwight D. Eisenhower elnök bejelentette az Atomot a Békéért
kezdeményezést, Izrael volt Törökország után a második állam,
amely ehhez csatlakozott, amellett 1955. július 12-én egy békés
nukleáris együttműködésről szóló megállapodást is aláírtak
az akkor még korántsem annyira baráti Egyesült Államokkal. Az
igazi mérföldkő azonban 1957. március 20. volt. Ezen a napon
írták alá a szerződést a Náchál Sorek-i kutatóreaktor
létesítéséről. Ez lett aztán a francia segédlettel épült,
sokkal nagyobb létesítmény alapja, ami köré egész város
szerveződött. A város neve: Dimona.
1956-1965:
Dimona
A
fiatal Simon Peresz, Ben Gurion bizalmasa és Bergmann első ízben
1956. szeptember 15-én puhatolóztak Párizsban a CEA-nál, vajon
nem adnának-e el nekik egy kisebb kutatóreaktort; ezt a kérést
adta elő Peresz később, októberben hivatalos formában is
a sèvres-i
konferencián.
A
franciák azzal igazolták az atomprogramban való részvételt,
hogy az egyáltalán nem precedens nélküli: más fejlett országok
is hasonlóképp jártak el, Kanada például Indiának segített
nehézvizes reaktort építeni. A francia-izraeli kapcsolatokat még
szorosabbra fűzte az arab Hitler, Gamal Abdel Nasszer
rablótámadása, amellyel rátette a kezét az angol-francia
tulajdonban lévő nemzetközi víziútra, a Szuezi-csatornára. A
két ország Nagy-Britanniát is bevonva leckéztette meg Egyiptomot
1956 baljós őszén, napok alatt lehengerelve az egyiptomi
hadsereget, ám a három ország a közös amerikai-szovjet fellépés
miatt kénytelen volt visszavonulót fújni (a Gázai-övezet, akkor
első ízben, Izrael kezén maradt 1957 márciusáig, mígnem
Eisenhower kimondott parancsára ki nem ürítették).
Dávid
Ben Gurion, Mose Dáján és Simon Peresz
A
katonai sikernek véget vető politikai kudarc szorosabbra fűzte a
véd- és dacszövetséget Jeruzsálem és Párizs között, és a
franciák felajánlották, hogy létrehozzák az atomreaktort, ami
az izraeli atomprogram alapja lesz majd; Peresz természetesen igent
mondott az ajánlatra. A szuezi válságot követő napokban, amikor
a Magyarországon már bekövetkezett szovjet invázió réme a
közel-keleti térség felett is ott lebegett, Ben Gurion Peresz
mellett Golda Méir asszonyt is Franciaországba küldte, melynek
akkori miniszterelnökének, Guy Mollet-nek lelkiismeret-furdalása
volt, amiért kvázi magára hagyta az Izraelt kormányzó testvéri
szocialista pártot. Mollet állítólag azt mondta egy
munkatársának: „Tartozom nekik azzal a bombával.”
Két
megállapodás született, egy a külvilágnak, amely kimondta, hogy
a létesítmény békés célokat szolgál, s egy a valóságról,
aminek értelmében a franciák huszonnégy megawattos EL-102
reaktort építenek. A valóságban háromszor akkora reaktor épült,
olyan, ami alkalmas volt arra, hogy évente 22
kilogrammplutóniumot állítsanak vele elő.
Simon
Peresz Manes Pratt tábornokot, Izrael akkori burmai katonai
attaséját állította a munkálatok élére, amelyek 1957 és 1958
fordulóján meg is kezdődtek. Francia mérnökök és technikusok
százai dolgoztak a helyszínen; a kulimunkát új bevándorló
szefárdok ezreire bízták, az akkori munkásvédelmi szabályok
kijátszásával gondosan ügyelve arra, hogy mindig 59 napos
terminusokra szegődtessék őket, s amikor ez lejárt, egy napra
kirúgták valamennyit, aztán új szerződést kötöttek velük,
így akadályozva meg véglegesítésüket.
Szakítás
Franciaországgal
1958-ban
Charles de Gaulle tábornok lett a Francia Köztársaság elnöke.
Véget akart vetni az izraeli-francia együttműködésnek, és
közölte: a zsidó állam addig nem fog urániumot kapni, amíg a
nemzetközi megfigyelők meg nem állapítják, hogy a mű békés
célokat szolgál, és nem állítanak elő plutóniumot. Pereszre
kemény tárgyalások vártak; végül 1960-ban sikerült
kompromisszumra jutnia Maurice Couve de Murville külügyminiszterrel,
és a francia közreműködés még hat évig folytatódhatott.
Brit
segítség
A
BBC által 2005-ben közzétett titkos dokumentumok tanúsága
szerint Nagy-Britannia több száz alkalommal szállított Izraelnek
olyan anyagot az ötvenes és hatvanas években, amiket nem lett
volna szabad; ezek között voltak 1959-ben különféle
nélkülözhetetlen vegyi és hasadóanyagok, így uránium 235,
1966-ban pedig plutónium és erősen dúsított lítium-6, amit
hidrogénbombákhoz használnak. Kiderült az is, hogy a britek húsz
tonna nehézvizet is szállítottak 1959-ben és 1960-ban a dimonai
reaktor beindításához a norvég Noratom közbeiktatásával,
amely a strómankodásért két százalékos komissiót kapott.
Amerikai
kémműhold felvétele Dimonáról
Nagy-Britanniát
az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége hurcolta meg a fél
évszázaddal ezelőtti segítségért, amit a nemzetközi jogba
ütköző módon, ám a magasabb erkölcs követelményeinek
mindenképp eleget téve a fenyegetett zsidó államnak nyújtott.
Kim Howells brit külügyminiszter kötötte az ebet a karóhoz,
hogy ők Norvégiával boltoltak, az MI6 egy volt tisztje azonban
megmondta, hogy a norvégok bevonása csak elterelő hadművelet
volt. A londoni külügy végül 2006 márciusában ismerte el, hogy
Nagy-Britannia mindvégig tudta, mire megy ki a játék.
„Még
egyszer nem visznek vágóhídra, mint a birkákat”
Soha
nem közölték hivatalosan, mibe került, Peresz azonban egy
későbbi alkalommal 80 millió – 1960-as – dollárról beszélt,
aminek a felét külföldi zsidó adományozók, főként amerikai
zsidók dobták össze. Néhányukat szervezett túra keretében
körülvezették a dimonai létesítményben 1968-ban, hogy lássák,
mire ment el a pénzük.
A
zsidó atomfegyverről szóló pletykák ekkor már közszájon
forogtak. Elsőként a Time foglalkozott, igaz, mínuszos hírben, a
témával 1960. december 13-án, az ország megnevezése nélkül,
egy nem kommunista, de nem is NATO-tag ország „atomfejlesztését”
emlegetve. Három nappal később a Daily Express már megnevezte az
illető államot, december 18-án pedig John McCone, az Amerikai
Atomenergia Bizottság elnöke a Meet the Press tévéműsorban
hivatalosan megerősítette: Izrael atomreaktort épít, egyben a
saját lemondását is bejelentette. Másnap a New York Times a
McCone-tól származó értesülések alapján közölte, hogy az
izraeli atomprogram mögött a franciák állnak.
Mindez
arra késztette Dávid Ben Guriont, hogy – az izraeli
miniszterelnökök közül elsőként és ez idáig utolsóként –
megszólaljon Dimona-ügyben. 1960. december 21-én bejelentette a
Kneszetnek, hogy a kormány olyan, huszonnégy megawattos erőművet
épít, amely ipari, mezőgazdasági, egészségügyi és tudományos
célokat szolgál, és amit „kizárólag békés célokra”
szánnak. Bergmann azonban azt is hozzátette: „Nincs különbség
a békés és a hadi célokra szánt nukleáris energia között.
Még egyszer nem visznek minket a vágóhídra, mint a birkákat.”
„Soha
többé”
Elképzelhető,
hogy a nukleáris fegyver egyes részei már a hatvanas évek
közepén készen voltak, az általános vélekedés szerint azonban
Izrael 1967-ben, éspedig a Hatnapos Háború alatt-után tett szert
atomfegyverre. Nem kizárt, hogy ha az események másként
alakulnak, használták volna. Egyes szerzők szerint két bomba is
készen állt Kairó és Damaszkusz elpusztítására, de miután az
izraeli hadsereg tönkreverte az egyiptomi, szíriai és jordán
erőket, ezek kipróbálása végül elmaradt.
A
CIA egy, 1967 elejéről származó jelentése azt állítja, a
zsidó állam legfeljebb nyolc hétre van az atombombától. Mose
Dáján akkori védelmi miniszter hitet tett amellett, hogy a
nukleáris fegyverek olcsóbbak és praktikusabbak, mint a
konvencionális haderő parttalan növelése. Meggyőzte a Munkapárt
főközgazdászát, Pinkász Sápirt, akit 1968 elején vitt el
Dimonába látogatásra, és Dáján innentől kezdve fel volt
hatalmazva arra, hogy évi négy-öt nukleáris robbanófejet
gyárttasson le. A legenda szerint az elsőre ezt írták rá
angolul és héberül: „Soha többé.”
A
Jerikó III minden földrészre elér
A
Moszad a legkülönfélébb kalandos utakon szerezte be az
atomfegyverkezéshez szükséges urániumot, amit részben egy
milánói vegyi cég nevében vettek meg és hajóztak be
Antwerpenben, majd kinn, a nyílt tengeren izraeli teherszállítókra
rakták át. Ez volt a Plumbat Hadművelet, a szervezett
urániumseftelés művelete, amiről később számos könyv
szerzője megemlékezett.
Az
NBC News 1969 januárjában foglalkozott az izraeli
atomtörekvésekkel; jelentésüket a hivatalos Izrael és Amerika
is cáfolta, a New York Timesszal egyetemben, amely egy év múlva,
1970. július 18-án azonban már arról cikkezett: az Egyesült
Államok kormánya meg van győződve arról, hogy vagy már létezik
a zsidó atomfegyver, vagy megvan a kapacitás annak előállítására.
Melvin
Laird amerikai védelmi miniszter 1969-ben már biztosra vette, hogy
a zsidó atombomba valóság, s Nixon ezt még abban az évben szóvá
is tette Golda Méirnek. Nagy kérdés, hogy amennyiben csakugyan
megvolt a bomba, miért nem vetették azt be 1973-ban, amikor több
száz zsidó halálát akadályozhatták volna meg vele, nem
beszélve a részleges győzelemről, amit az egyiptomiak arattak a
Szuezi-csatornán történt átkeléssel. Bár ha ezt a kérdést
tesszük fel, akkor már azt is feltehetjük: a sok-sok
figyelmeztetés, baljós előjel dacára Izrael miért nem
tett semmit, hogy elejét vegye a szíriai-egyiptomi
közös orvtámadásnak, és miért hagyta, hogy az
meglepetésszerűen érje – Jom Kipur napján – a teljes
lakosságot. Sok-sok magyarázat született az akkori
tehetetlenkedésre – egy nap talán az igazságot is megtudjuk.
Egy hír szerint tizenhárom atombombát élesítettek be 1973
októberében, felhasználásukra azonban nem került sor.
A
CIA szerint 1974 és 1980 között legfeljebb tízről húszra
emelkedhetett az izraeli atomfegyverek száma. Vánunu 1986.
októberi információi alapját egy 150 megawatton működő,
évente 40 kilogrammnyi urániumot előállító reaktor képezte;
ebből kiindulva Izrael 100-200 nukleáris eszközt tudott
legyártani. Vánunu elmondása szerint hazája 1980 és 1986 között
képessé vált arra, hogy termonukleáris fegyvert is előállítson.
2000 után a zsidó atomfegyverek számát 75 és 400 közé tették
a különféle becslések.
Egyes
jelentések arról szóltak, hogy Izrael maga is rendelkezik
urániumdúsító kapacitással Dimonán. Vánunu azt állította, a
gázcentrifugák a Máchon-8, a lézerdúsító üzem pedig a
Máchon-9 elnevezésű létesítményben működik (Izrael
birtokában van egy 1973-as lézerizotóp-szeparációs licensznek).
A centrifugák meglehetősen helyigényesek, a
lézerizotóp-szeparáció lényegesen kompaktabb eljárásnak
számít, s ha ezzel sikerült megfelelő mennyiségű urániumot
dúsítani, akkor Izraelnek sokkal több atomfegyvere is lehet, mint
amennyire eddig bárki is gondolhatott.
A
Szovjetunió felbomlása és az azt kísérő sok százezres
alijahullám hatalmas lökést adott az izraeli technológiai
fejlődésnek. Ilyen arányban magasan képzett munkaerő utoljára
1933 táján vándorolt be az országba, akkor a hitleráj
vegzatúrája miatt. Az új olék közt volt húsz atomtudós is,
köztük olyanok, akik képességeiket addig a bolsevista állam
szolgálatában voltak kénytelenek kamatoztatni, most azonban
rátaláltak igazi helyükre. A német hírszerzés 1992-ben
egyenesen azt állította, negyven volt szovjet atomtudós vándorolt
be 1989 óta a zsidó államba. Dimonát ekkortól építették át
és bővítették ki.
A
dél-afrikai kapcsolat
Valószínű,
hogy Izrael 1963-ban, a Negevben hajtotta végre első föld alatti
robbantását. Erre nézve csak találgatások vannak. Konkrétumok
jelentek meg viszont az 1979. szeptember 22-i Vela-incidenssel
kapcsolatban. Az amerikai Vela műhold, amit 1960-ban kimondottan
atomkémkedésre építettek, nukleáris felvillanást észlelt az
Indiai-óceán déli részén. Ebben az időszakban még Jimmy
Carteradminisztrációja
volt hivatalban, amely nyomozást kezdeményezett, amely
kiderítette, hogy a villanás egy dél-afrikai fennhatóság alatt
lévő szigetről származott. Mivel ha ezt tudomásul veszik,
szankcionálni kellett volna az akkor még apartheid Dél-Afrikát,
ezt azonban nem akarták, addig keresgéltek, amíg nem találtak
olyan szaktekintélyt, aki kijelentette, hogy a villanás
valószínűleg mégsem atomvillanás volt.
Reaktor
Dimonán
Szerzők,
köztük Richard Rhodes és Seymour Hersch később arra a
következtetésre jutottak, hogy az atomrobbantást Dél-Afrika és
Izrael közösen hajtották végre – Hersch szerint ez nem is az
első, hanem a harmadik ilyen akció volt az Indiai-óceánon.
A
Guardian 2010-ben tett közzé olyan, 1975-ből származó
dél-afrikai dokumentumokat, amelyek szintén az izraeli nukleáris
arzenál létezését erősítik meg. Ezek szerint Izrael abban az
évben felajánlotta Dél-Afrikának, hogy elad neki atomfegyvert –
konkrétan nyolc darab, nukleáris robbanófejjel ellátott Jerikó
rakétát. Sokan abszurdumnak tartják ezt, mondván, nyolc
atomrakéta ellenértéke nem érte volna meg azt a
presztízsveszteséget, amit Izrael szenvedett volna el azzal, ha
felfegyverez egy, a faji elkülönítés politikáját követő
országot. Peresz, aki 1975-ben védelmi miniszter volt, hivatalosan
cádolta a Guardian értesüléseit, és hasonló következtetésre
jutott a téma egyik kutatója, Ávner Kohén, aki szerint „a
dokumentumokban semmi nem támasztja alá, hogy Izrael csakugyan
ajánlatot tett volna a pretoriai rezsimnek nukleáris fegyverek
eladására.”
Célba
juttatás rakétákkal
Az
atomfegyver csak abban az esetben jelent elrettentő erőt, ha azt
célba is tudják juttatni. Erre a célra Jerikó típusú
interkontinentális rakétákat rendszeresítettek. Ezek hatósugara
11 ezer 500 kilométer.
A
Jerikó
A
Jerikó az izraeli ballisztikus rakéták gyűjtőneve.
Kifejlesztése még azokra az időkre esett, amikor Franciaország –
a Negyedik Köztársaság – volt Izrael hű szövetségese; a
munkálatokban a Dassault működött közre, amely 1963-ban írt
alá szerződést. Kódnévként azt a bibliai várost választották,
amelyet hétszer jártak körül harsonaszó kíséretében Józsue
seregei, mire a falak leomlottak. Az okot a mai napig sem ismerik,
vannak, akik szerint földrengés sietett a honfoglalók
segítségére.
A
Jerikó I
1971-ben
mutatták be a műveleti rövid hatótűvolságú ballisztikus
rakétarendszert, amely 13,4 méter hosszú, 0,8
méter átmérőjű volt, kemény 6,5 tonnát nyomott, és ezt
a súlyt 500 kilométerre tudta eljuttatni 400 kilós teherrel.
Atomrobbanófej célba juttatására tervezték, miután azonban
ekkoriban még maga Izrael is ellentmondásosan viszonyult saját
programjához, a rakétát ballisztikus rakétának tekintették,
A
kezdeti fejlesztés francia volt, a Dassault 1963-tól különféle
rakétarendszerekkel állt elő 1963 óta, 1965-ben pedig tesztelték
az MD-260-ast. A francia-izraeli együttműködésnek 1968
januárjában, az akkor bevezetett fegyverembargóval lett vége,
noha tizenkét rakétát azért még leszállítottak a franciák. A
munka az Izraeli Légiipar (IAI) és a Bét Záchárjá
létesítményekben folytatódott, immár amerikai közreműködéssel,
és 1980-ig körülbelül egymilliárd dollárt emésztett fel.
Izrael nem közölte, pontosan hány ilyen rakéta készült. Noha
kezdetben gondok voltak a fegyver vezérlőrendszerével, később
ezt a problémát megoldották, és állítólag száz darabot
gyártottak a Jerikó I-ből. Az Egyesült Államok még 1969-ben
segítsége feltételül szabta, hogy a Jerikókat nem használják
„stratégiai rakétaként” – azaz nem látják el nukleáris
robbanófejjel – 1972-ig. A Jerikó I ma már múzeumi darab; az
izraeliek a kilencvenes években kivonták hadrendjükből.
A
Jerikó II
A
szilárd üzemanyaggal működő, kétlépcsős, közép-hatósugarú
ballisztikus rakéta tesztje 1987 és 1992 között folyt a
Földközi-tengeren; a leghosszabb megtett távolság 1300
kilométer volt, legtöbbször a Tel-Avivhoz közeli Pálmáchim
légibázisról lőtték ki. A Jane’s tudni vélte, hogy 1989
júniusában a dél-afrikai Denel Overberg tesztpályán 1400
kilométert is megtett a Jerikó kettes számú változata, ez a 14
méterhosszú, 156 centi széles darab, amelynek súlya egyesek
szerint 26, mások szerint közel 22 tonna. Egy tonnányi terhet tud
mozgatni, tehát hatalmas mennyiségű robbanóanyaggal, vagy akár
1MT nukleáris robbanófejjel is ellátható. Silóból, vonatról,
mozgó járműről egyaránt indítható, tehát jól elrejthető,
könnyen mozgatható fegyverről van szó.
Dolphin
tengeralattjáró
A Jerikó II az alapja a háromlépcsős, huszonhárom tonnás, mesterséges holdak pályára állításához használt Sávit NEXT hordozórakétának, amely első ízben 1988-ban indult útnak a Pálmáchimról. Becslések szerint fél tonnányi teherrel 7800 kilométer megtételére képes.
A Jerikó II az alapja a háromlépcsős, huszonhárom tonnás, mesterséges holdak pályára állításához használt Sávit NEXT hordozórakétának, amely első ízben 1988-ban indult útnak a Pálmáchimról. Becslések szerint fél tonnányi teherrel 7800 kilométer megtételére képes.
A
Jerikó III
A
zsidó állam interkontinentális ballisztikus rakétája 2008-ban
lépett hadrendbe. Hivatalos adatokat erről sem közöltek,
külföldi katonai szakértők úgy vélik, szilárd üzemanyagú,
háromlépcsős rakétáról van szó, amely 1000-1300 kilogrammos
rakományt vihet. Felszerelhető szóló háromnegyed tonnás
atomrobbanófejjel vagy két, esetleg három kisebb MIRV-vel. A 15
és fél méter hosszú, 156 centi átmérőjű darab súlyát
harminc tonnára saccolják. Úgy vélik, hasonló az IAI által
gyártott, továbbfejlesztett Sávithoz. Hatósugarát 4800 és 11500
kilométer közé teszik, de elképzelhetőnek tartják, hogy
kisebb terheléssel, például egy 350 kilogrammos izraeli
atomrobbanófejjel még nagyobb távolságot is képes megtenni.
Egy,
az amerikai Kongresszushoz még 2004-ben benyújtott jelentés azt
állította az akkor még kísérleti fázisban lévő Jerikó
III-ról, hogy annak segítségével a zsidó állam képes
atomcsapást mérni Ausztrália kivételével minden földrészre,
ideértve Észak-Amerika legnagyobb részét is. A MissileThreat.com
jelentése szerint a Jerikó III elképesztő sebessége miatt a
hagyományos ABM (ballisztikus rakéták elleni) légvédelemmel
lelőhetetlen. Izrael 2008. január 17-én tesztelt többlépcsős
ballisztikus rakétát, erről számosan jelentették, hogy ez volt
a konvencionális és nemkonvencionális robbanófejek célba
juttatására alkalmas Jerikó III.
Célba
juttatás tengeralattjáróról
Általános
a meggyőződés, hogy a zsidó állam nem csak a szárazföldről,
de a tengerről is képes atomcsapást mérni, mégpedig
tengeralattjárókról indítható cirkáló rakétákkal. Az
izraeli haditengerészetnél szolgáló Dolphin osztályú
tengeralattjárók alkalmasak erre a feladatra.
A
800-as Dolphin-osztályt, ezt a dízel-elektromos meghajtású
tengeralattjárót kimondottan az izraeli haditengerészet számára
gyártotta a ThyssenKrupp leányvállalata, a Howaldtswerke-Deutsche
Werft AG (HDW). Alapja a csak exportra gyártott 209-es osztály,
amit olyan sok tekintetben módosítottak és annyira modernizáltak,
hogy a Dolphinnal tulajdonképpen új osztály jött létre. A
Dolphinok az izraeli hadsereg legdrágább járművei, s katonai
szakértők szerint a világ legjobb konvencionális
tengeralattjárói is egyben. Az elöregedett Gál osztályt
váltották fel velük, amely a hetvenes évek vége óta szolgált.
A
németek ajándékba adták az első két Dolphint, a harmadikat
1999-ben már pénzért. Az első Öböl-háború alatt derült ki,
hogy német cégek segítségére voltak Iraknak
vegyifegyver-programjában, így Helmut Kohl kancellár egyfajta
kártérítésként újabb két Dolphint adományozott Izraelnek. A
zsidó állam 2006-ban újabb, immár továbbfejlesztett Dolphinokat
rendelt a ThyssenKrupp leányvállalatától 1,3 milliárd euró
értékben.
A
tengeralattjárók mindegyike négy darab 648 milliméteres hat
darab 533 milliméteres torpedóvetővel van felszerelve, amelyekből
Sub-Harpoon rakétát is ki lehet lőni. Aknát is tudnak
telepíteni. A Jane’s Defence Weekly jelentése szerint a
Dolphinokat nukleárisan is felfegyverezték. A Dolphinok rendesen a
Földközi-tengeren kóborolnak, egyet azonban láttak 2009-ben a
Vörös-tengeren – a jelentést az izraeli média Iránnak szóló
figyelmeztetésként értékelte.
Célba
juttatás a levegőből
Az
izraeli légierőnek nincsenek olyan stratégiai bombázói,
amelyekkel távoli célba juttathatna atombombát. Erre a célra az
F-15I és az F-16I Sufa harci gép alkalmas. Aki részletesen és
magyarul szeretne olvasni a Sufáról, illetve izraeli gépek
kecskeméti látogatásáról, megteheti ide kattintva.
A
hitehagyott renegát
Mordechái
Vánunu a marokkói Marrakesben született 1954. október 13-án egy
rabbi fiaként; a család 1963-ban alijázott. Vánunu ortodox
vallási tanulmányait nem fejezte be; 1971-ben a légierőhöz
hívták be, ahol az utászalakulatnál szolgált, törzsőrmesterként
szerelt le, majd technikusként a dimonai létesítményben talált
munkát 1976-ban, mialatt párhuzamosan a Beér Seva-i Ben Gurion
Egyetemen földrajzot és filozófiát hallgatott.
Egyetemistaként
vált lázadóvá, és négy zsidó, valamint öt arab
egyetemistával együtt szélsőbaloldali békeszervezetet hozott
létre. A nyolcvanas évek elején kikeresztelkedett – az
ausztráliai anglikán egyház híve lett –, 1985-re aztán az
egyetemen is sikerült B.A. diplomát szereznie. Jellemző, hogy
ilyen magánélet mellett majdnem tíz éven át megtűrték ezt az
embert egy stratégiai fontosságú atomlétesítményben.
A
bombát 1986. október 5-én robbantotta a Sunday Times
híresRevealed: The Secrets of Israel’s Nuclear Arsenal című
cikkével. Vánunu ausztráliai tartózkodása idején, Sydneyben
pakolt ki először a Sunday Times újságírójának, Peter
Hounamnak, majd Londonba repült, ahol „részletes beismerő”
vallomást tett, kiteregetve mindent, amit csak tudott, és a
Dimonán sutyiban készült képeket is mind átadta a lapnak.
Mindezzel lábbal tiporta a munkaszerződését, amiben
természetesen titoktartási záradék is szerepelt.
A
Sunday Times nem ugrott rá azonnal a témára; egy szélhámos nem
sokkal korábban etette meg Hitler naplójával, amiről később
kiderült, hogy hamisítvány, és nem kívántak még egyszer
beégni. Szakértőkkel, töviről-hegyire átvizsgáltatták az
áruló által szolgáltatott információkat – a felkért tudósok
között volt Theodore Taylor amerikai atomfegyver-tervező és
Frank Barnaby brit atommérnök –, és csak akkor álltak
kötélnek, amikor mindenki megerősítette az információk
valódiságát.
A
kárpátaljai zsidó leadja a drótot
Mindez
persze pénzért történt, sok pénzért. Vánunu persze később
azt állította, hogy ő az ausztrál anglikán egyháznak akart
pénzt, állítása hiteléből azonban meglehetősen sokat levon,
hogy Rómában kapták el egy bombázó társaságában, és
mondanunk sem kell, hogy a kiruccanást nem a bombázó fizette.
Vánunut
felingerelte, hogy a Sunday Times nem kap azonnal a lehetőségen,
és mérgében beállított a riválishoz, egy kárpátaljai zsidó,
bizonyos Robert Maxwell lapjához, a Sunday Mirrorhoz. Rosszul járt,
mert lehet, hogy Maxwell gátlástalan, skrupulusok nélküli
pénzember volt, de nem akkora szemét, hogy némi plusz
példányszámért elárulja a népét. Az Aklaszlatinán született
Maxwell azon nyomban leadta a drótot a londoni izraeli
nagykövetségnek, valószínűleg brit titkosügynökökön
keresztül.
Robert
Maxwell
Az
izraeli kormány lényegében azon nyomban eldöntötte, hogy
elkapja Vánunut, de elővigyázatosnak kellett lenniük. Vánunu
nem Eichmann volt, Anglia nem Argentína, Margaret Thatcher
miniszterelnök asszonnyal pedig illett jóban lenni, hiszen
mindenkor és mindenben kiállt Izrael mellett. Szó sem lehetett
arról, hogy a Moszad brit területen emberrablást hajtson végre.
Vánunut tehát rá kellett venni arra, hogy olyan országba
utazzék, ahonnét zavartalanul hazavihetik.
A
Sunday Times végül kifizette a hitehagyott renegátot, és mivel
futotta rá, Vánunu legott csajozni kezdett – nyilván úgy
gondolta, ennyivel kevesebb jut majd az ausztrál anglikán
egyháznak. Egy Cindy nevű amerikai turista bukkant fel a jó ember
életében, valódi nevén Cheryl Bentov Moszad-ügynök, aki jóban
lett a hazaárulóval, elannyira, hogy szeptember 30-án együtt
ruccantak ki az olasz fővárosba. Klasszikus csapda volt ez, Vánunu
azonban bevette, egy pillanatig sem gyanakodott.
Jobboldalt:
Cheryl Bentov, évekkel később
Rómában
aztán már nem voltak gondok. A Moszad-ügynökök elkábították
a technikust, aztán egyszerűen ládába csomagolták és teheráru
gyanánt feladták – haza. Ezzel már nem tudták megakadályozni,
hogy a Sunday Times lehozza, amiért nagy pénzeket fizetett, de
mindenképp példát kellett statuálni, mielőtt még másoknak is
eszükbe jut, hogy államtitkokat bocsássanak áruba.
Szitává
lőni mégsem akarták
A
volt technikust hazaárulás és kémkedés bűntettével állították
bíróság elé. Minden hadiállapotban lévő országban záros
határidőn belül kivégezték volna, Izraelben azonban csak a náci
háborús bűnösöket lehet kivégezni. Vánunut nem engedték a
nyilvánosság közelébe, de az áruló a tenyerére írta, hogy
elrabolták, és tenyerét az őt szállító autó ablakára
szorította, mialatt a fotósok az elhaladó járművet
fényképezték. Így tudta meg az egész világ, hogy őt
elrabolták.
1988.
február 27-én tizennyolc évre ítélték. Szerencséje volt, mert
1986-ban felmerült az is, hogy nem vacakolnak a hazavitelével,
hanem egyszerűen szitává lövik Rómában. Sábtáj Sávit, a
Moszad akkori főnöke 2004-ben azt nyilatkozta, végül azért nem
választották ezt a megoldást, mert „zsidó ilyet egy másik
zsidóval nem tesz”, és a júdaizmus zsidónak tekinti a
kikeresztelkedetteket is.
Vánunu
az askeloni Sikma börtönben kitöltött tizenhat évet, holott a
legkülönfélébb rendű és rangú „békeharcosok”, széplelkek
és egyéb pervertáltak nemzeti, sőt nemzetközi hőst faragtak
ebből az identitászavaros, nyomorék lelkű, hazáját pénzért
kiárusító senkiháziból, aki a börtönben is folyamatosan
csinálta a fesztivált, zendüléseket szervezett, nem volt
hajlandó magát a pszichiátriai kezelésnek alávetni, nem
válaszolt az őrök kérdéseire, és csak angol újságot volt
hajlandó olvasni, valamint csak a BBC-t nézni a tévében.
Megátalkodottságával még az ügyvédjét is megdöbbentette.
Vánunu 1998-ban kérvényezte a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy
vegyék el tőle az izraeli állampolgárságát. Ezt a kérését
nem teljesítették, mert akkor hontalan lett volna.
Egy
beteg világ hőse
Vánunu
egyik Dimonán készített felvétele, amit átadott a Sunday
Timesnak
2004.
április 21-én szabadult, és az azon nyomban megtartott
sajtókonferencián – amelyen nem volt hajlandó héberül
megszólalni, annyira megbántotta őt a hazája a tizenhat évi
börtönnel –, és azt állította, a Moszad és a Sin Bét
megpróbálta őt megfosztani ép elméjétől azzal, hogy
magánzárkában tartotta, de nem törték meg. Vánunu hazudott,
természetesen azért volt rendszeresen magánzárkában, mert a
legkezelhetetlenebb őrizetes volt, aki valaha is megfordult izraeli
börtönben. Kijelentette, hogy amint hagyják, külföldre
költözik.
Politikai
nézetei is radikálissá váltak, nem sokkal szabadlábra helyezése
előtt a Sin Bét kihallgatói előtt kijelentette: ő nem áruló,
nem is kém, csak azt akarta, hadd tudja meg a világ, mi történik.
„Nincs szükségünk zsidó államra”, hangoztatta. „Palesztin
állam kell legyen. Zsidók élhetnek, és éltek is mindenhol,
úgyhogy zsidó államra nincs szükség.”
Egy vérig sértett igazságkereső, aki többé nem hajlandó héberül beszélni
Később
mondott ennél nagyobb ostobaságokat is, így például a londoni
arab al-Hájátnak kijelentette, hogy Kennedyt is Izrael ölette
meg, mert az elnök rá akarta venni Ben Guriont, hogy hozza
nyilvánosságra, mi folyik Dimonán.
Vánunut
különböző feltételekkel helyezték szabadlábra, így nem volt
szabad külföldiekkel vagy idegen államok diplomáciai
missziójával kapcsolatot teremtenie, interneteznie, telefonálnia,
határállomást vagy határt 500 méternél jobban megközelítenie,
az ország területét pedig természetesen nem hagyhatta el, miután
tartani lehetett attól, hogy további államtitkokat tereget ki. Az
áruló szabadulása után is rendőri felügyelet alatt maradt,
amit ő mélységesen sérelmezett, és a feltételes szabadlábra
helyezés pontjait módszeresen megszegte, így például
telefoninterjút adott a BBC Radio Scotlandnek, egy nappal
szabadulása után pedig állampolgárságot kért Norvégiától és
több más országból „humanitárius okokból”. Azt állította,
veszélyben van az élete.
A
nyugati világ rothadásának szimptómájaként Kåre
Willoch konzervatív norvég miniszterelnök arra
kérte az ugyancsak konzervatív kormányát, hogy adjon Vánununak
menedéket, míg a Tromsø Egyetem állást ajánlott neki. Végül
is Erna Solberg önkormányzati miniszter vette elejét annak, hogy
a skandináv ország hülyét csináljon magából: elutasította a
menedékkérelmet, de ezt csak négy évvel később hozták
nyilvánosságra. Kiderült, hogy a norvég külügyminisztérium
kész volt arra, hogy befogadja ezt a csúszómászót, és a
kérelmet csak technikai okokból utasították el, ugyanis ilyesmit
kizárólag Norvégiában lehet benyújtani. 2008-ban még
Solbergnek kellett magyarázkodnia, hogy miért nem fogadta be
Vánunut.
A
norvéghoz hasonló okok miatt utasította el Svédország is a
menedékkérelmet (milyen érdekes, hogy Vánunu a gazdag skandináv
országokhoz vonzódott, és valami okból nem az általa
szükségesnek tartott palesztin-arab entitástól remélt
menedéket). Nem kívánkozott vissza oda sem, ahol született és
ahonnan kilenc évesen elszármazott: Marokkóba. Azok, akik
gyűlölik a Nyugatot, az euroatlanti civilizációt vagy Izraelt, a
nyugati világ áldásaiban, mint az izraeli Vánunu, az ugyancsak
izraeli Jiszráél Sámir vagy az ausztrál Julian Assange,
szociális hálóját, szabadságát, lehetőségeit azért igénybe
kívánják venni. Elmebeteg pedig, aki ehhez asszisztál, mindig
szép számmal akad. 2008. május 15-én huszonnégy norvég jogász
írt alá petíciót Vánunu befogadása érdekében.
Az
izraeli Legfelsőbb Bíróság legutóbb 2010. októberében
utasította el az árulónak az ország elhagyására irányuló
kérelmét. A szabadlábra helyezési feltételek megszegése miatt
egy sor alkalommal letartóztatták, házi őrizetbe helyezték,
kihallgatták, figyelmeztették, a börtönt is ismételten
megjárta. Idén júliusban ismét kérvényezte, fosszák meg
állampolgárságától, mert – minő csoda – az „izraeli
utca” és a média ellenséges vele szemben, „többé nem
találja a helyét az izraeli társadalomban”.
Nem
úgy a széplelkek társaságában. Az Amnesty International egyik
fő sztárja évek hosszú során át nem a kubai, észak-koreai,
burmai, venezuelai, rhodesiai, szíriai tömlöcökben raboskodó
ellenzékiek voltak, hanem egy közönséges hazaáruló, Mordechái
Vánunu, akivel a hatóságok nagyon is kesztyűs kézzel bántak. A
Tromsø Egyetemen in absentia díszdoktorrá avatott csúszómászót
Joseph Rotblat 1988 és 2004 között minden évben Nobel-békedíjra
jelölte. 2009-ben Vánunu maga is írt a Nobel-bizottságnak,
kérve, hogy távolítsák el a nevét mindenféle jelölteké
közül, mert nem szeretne együtt szerepelni Simon Peresszel, aki
egyébként a békéért folytatott erőfeszítéseiért vehette át
a kitüntetést Jichák Rabinnal és Jasszer Arafattal együtt. 2004
szeptemberében a boldogult John Lennon rossz szelleme, a Beatlest
sikeresen szétverő Yoko Ono Vánununak ítélte a férje által
alapított békedíjat. Ugyanazon év decemberében a glasgowi
egyetem hallgatói három évre rektorukká választották. Tavaly
októberben az Emberi Jogok Nemzetközi Ligája a Carl von
Ossietzkyről elnevezett emlékéremre találta érdemesnek a
renegátot.
A
Vánunu melletti nemzetközi kiállás arra figyelmeztet: vészesen
romlott korban élünk, amelyben a degeneráltság hovatovább
erény. Az izraeli hatóságok természetesen nem veszik tudomásul
a hangos kisebbség rikácsolását. Az árulónak továbbra is
nyögnie kell undorító tette következményeit.
Szovjet hidrogénbomba: kutatás halálfélelemben
Elképesztő
lelki és fizikai tortúrákon kellett átesniük Sztálin idején a
szovjet kvantumfizikusoknak. A halálos fenyegetettségben élő
tudósok életét nem egyszer az mentette meg, hogy minden addiginál
pusztítóbb fegyvereket fejlesztettek ki. Az atomkutatókban azonban
a rendszer sosem bízott meg: volt, akinek a dossziéját csak
1990-ben zárták le, évekkel a halála után. A szovjet
hidrogénbomba kifejlesztésének története amúgy is rendkívül
vitatott, sokan kételkednek például az első robbantás
hitelességében is.
Pár
hete hunyt
el a
szovjet hidrogénbomba fejlesztésének kulcsfigurája, Vitalij
Ginzburg. Élete végén megkapta ugyan a legnagyobb tudományos
elismerést, amit csak kapni lehet - a szupravezetés elméletének
egyik kidolgozójaként 2003-ban Nobel-díjban részesült. Ám
pályafutása első felében Ginzburg inkább az életéért
retteghetett, mintsem a stockholmi díjátadóra készüljön.
Az atomtudós fiatalon szinte éhezett, iskolába is alig járt (akárcsak Szaharov, a másik Nobel-díjas bombafejlesztő, aki szintén nem járta végig az általános iskolát), aztán egy esti iskola laboratóriumában mégiscsak megismerte a modern fizikát – és későbbi két legjobb barátját, munkatársát is. Ráadásul úgy vett részt a negyvenes-ötvenes évek bombatervezési programjában, hogy valójában be sem engedték a nukleáris fegyverekkel foglalkozó legtitkosabb szovjet kutatóközpontba, a Szarov városában létesített Arzamasz-16 telepre.
1951-ben pedig az egész programtól eltiltották, és csak évtizedek múlva mert rákérdezni arra, hogy mi lett azzal az ötlettel, amit ő adott. (Ginzburg javasolta a lítiumos megoldást a hidrogénbomba gyártásánál, ami az első szovjet termonukleáris bomba felrobbantását nagy valószínűséggel megalapozta.)
Az atomtudós fiatalon szinte éhezett, iskolába is alig járt (akárcsak Szaharov, a másik Nobel-díjas bombafejlesztő, aki szintén nem járta végig az általános iskolát), aztán egy esti iskola laboratóriumában mégiscsak megismerte a modern fizikát – és későbbi két legjobb barátját, munkatársát is. Ráadásul úgy vett részt a negyvenes-ötvenes évek bombatervezési programjában, hogy valójában be sem engedték a nukleáris fegyverekkel foglalkozó legtitkosabb szovjet kutatóközpontba, a Szarov városában létesített Arzamasz-16 telepre.
1951-ben pedig az egész programtól eltiltották, és csak évtizedek múlva mert rákérdezni arra, hogy mi lett azzal az ötlettel, amit ő adott. (Ginzburg javasolta a lítiumos megoldást a hidrogénbomba gyártásánál, ami az első szovjet termonukleáris bomba felrobbantását nagy valószínűséggel megalapozta.)
Éhezés
és áramszünet
|
Az
éhezés a mindennapokhoz hozzátartozott a Szovjetunióban a
harmincas években és a negyvenes évek elején. Különösen a
még csak tanuló fizikusok esetében. Ginzburgnak ünnepnapra
kutyahúst szereztek a szülei diákkorában, Venyamin Cukerman
pedig csak akkor kapott többet enni, amikor megszerezte a doktori
címét. Pjotr Kapica, a későbbi Nobel-díjas beesett hasára
mutogatott a kazanyi laboratóriumába látogató hivatalos
akadémiai delegációnak, panaszkodva, hogy nincs mit enniük.
Kapica laborjában, a kazanyi kutatóhelyiségekben nem volt ritka
az sem, hogy lekapcsolták az áramot. Télen akár hetekre is
elment a villany, és persze ilyenkor fizikai kísérleteket sem
lehetett folytatni.
|
Az
1947-ben politikailag megbízhatatlannak minősített Ginzburg csak
egyike azoknak a szovjet atomtudósoknak, akiknek az életét
tulajdonképpen a hidrogénbomba mentette meg. A Nobel-díj átvétele
előtt írt önéletrajzában említi
ezt az atomfizikus. A negyvenes évektől szintén katonai-belügyi
megrendelésekre dolgozó Lev Vlagyimirovics Altsuler életét
például – Amerikában fizikaprofesszorrá kinevezett fia,
Boris Altshuler beszámolójaszerint
– 1951-ben a hidrogénbomba-gyártás, 1942-ben pedig a hadiipari
kutatás mentette meg.Aki
kiállt az 56-os Magyarországért
Altsulert 1942-ben a frontról hívták vissza, ezer más tudóssal együtt, hogy hadiipari kutatásokat végezzen. 1951-ben pedig három fizikus is fellépett az érdekében, többek között Szaharov és barátja, Venyjamin Cukerman is. Altsuler ugyanis a kommunista párt politikáját bírálta egy tanácskozáson, a genetikusok üldözését elrendelő tudománypolitikust, Liszenkót kritizálva.
Ezután Cukerman egy miniszterhelyettes, Avraam Zavenyagin segítségét kérte, hogy Altsuler maradhasson a bombafejlesztés részese.
Altsulert 1942-ben a frontról hívták vissza, ezer más tudóssal együtt, hogy hadiipari kutatásokat végezzen. 1951-ben pedig három fizikus is fellépett az érdekében, többek között Szaharov és barátja, Venyjamin Cukerman is. Altsuler ugyanis a kommunista párt politikáját bírálta egy tanácskozáson, a genetikusok üldözését elrendelő tudománypolitikust, Liszenkót kritizálva.
Ezután Cukerman egy miniszterhelyettes, Avraam Zavenyagin segítségét kérte, hogy Altsuler maradhasson a bombafejlesztés részese.
Egy
különleges képességű miniszterhelyettes
Ez
azonban nem volt elég, később a szovjet hidrogénbomba-kutatás
irányítójának, Julij Haritonnak kellett személyesen Beriját, a
szovjet belügy teljhatalmú urát megkérnie, hogy ne távolítsa el
Altsulert a titkos kutatóintézetből, Szarovból.
A
miniszterhelyettes, Zavenyagin, akit Cukerman hívott, nem volt
átlagos politikus: egyik tudományos ötlete alapján utóbb
sikerült az első hidrogénbombák egyikét összerakniuk az orosz
atomtudósoknak.
Altsuler
egyébként fia visszaemlékezései szerint elítélte a szovjet
politikát később is: 1956-ban a
magyar forradalom leverésével nem értett egyet a tudós, aki sosem
lépett be a kommunista pártba. Sztálin halála, 1953 után azonban
már nem fenyegették Altsulert, ekkor, Hruscsov idején nem voltak
közvetlen életveszélyben az atomtudósok. Nem véletlen, hogy
Andrej Szaharov is csak jóval a Generalisszimusz halála után vált
az orosz belső ellenzék emblematikus figurájává.
Vitalij
Ginzburg
©
Wikipedia
|
Akiknek
nem volt szerencséjük
Persze
sokan voltak, akiknek nem volt olyan szerencséjük, mint Altsulernek
és Ginzburgnak. E két tudós ugyanis megúszta a sztálini
tisztogatásokat, és végül sosem tartóztatták le őket, életüket
megbecsült akadémikusokként fejezték be.
A
kevésbé szerencsések közé tartozott a Nobel-díjat Ginzburg
előtt 41 évvel megkapó, szintén a szupravezetéssel foglalkozó
Lev Landau. Ő például egy ideig börtönlakó volt a sztálini
Szovjetunióban. Landau a hidrogénbomba alapelvét már 1934-ben,
egy kaukázusi séta során felvetette Rudolf Peierls német
fizikusnak. (A bombát csak az ötvenes években készítették el az
USA-ban és a Szovjetunióban.) Talán az sem teljesen véletlen
egybeesés, hogy Landau korábban Németországban a magyar
emigránssal, az amerikai hidrogénbombát megalkotó Teller Edével
dolgozott együtt.
Landaut
a szovjet állambiztonsági szervek 1938-ban letartóztatták. Csak
Rutherford, az atommag felfedezőjének egykori cambridge-i
munkatársa, Pjotr Kapica közbenjárására engedték ki az
időközben megbetegedett tudóst a börtönből. Landaut egyébként
német kémnek minősítették. Az ő letartóztatása utózöngéje
volt a Harkovban működő Ukrán Fizikai-Műszaki Intézet (UFTI)
elleni 1937-38-as kampánynak. Itt eredetileg Landau vezette az
elméleti fizikai részleget, amikor letartóztatási hullám indult,
és ez elől Moszkvába távozott ugyan, de a hatóságok végül itt
is utolérték.
Landau
kiszabadítója, Kapica maga is csapdába esve maradt a
Szovjetunióban: Rutherfordék Angliában saját laboratóriumot
bocsátottak a rendelkezésére, de Kapicát egyik hazalátogatásakor
a szovjet biztonsági szervek nem engedték vissza
Nagy-Britanniába.
Kapica Berija leváltását kérte
Kapica egyébként nem csak Landau érdekében írt leveleket. Egy másik atomtudós, a Leningrádban dolgozó Vlagyimir Fock megmentéséért egyenesen Sztálintól kért segítséget. Ezt a tudóst is végül szabadon engedték.
Ugyanígy sikerült Ivan Obreimovot, a harkovi fizikai-műszaki intézet (a már említett UFTI) igazgatóját is kiszabadítania. Az itteni igazgatóhelyettest, Alekszandr Lejpunszkijt is letartóztatták, de ő pár hónap múlva kiszabadult, mert más, letartóztatott munkatársai nem vallottak rá a szovjet belügy börtöneiben – így érte nem kellett sem Kapicának, sem Szaharovnak közbelépnie.
Kapica Berija leváltását kérte
Kapica egyébként nem csak Landau érdekében írt leveleket. Egy másik atomtudós, a Leningrádban dolgozó Vlagyimir Fock megmentéséért egyenesen Sztálintól kért segítséget. Ezt a tudóst is végül szabadon engedték.
Ugyanígy sikerült Ivan Obreimovot, a harkovi fizikai-műszaki intézet (a már említett UFTI) igazgatóját is kiszabadítania. Az itteni igazgatóhelyettest, Alekszandr Lejpunszkijt is letartóztatták, de ő pár hónap múlva kiszabadult, mert más, letartóztatott munkatársai nem vallottak rá a szovjet belügy börtöneiben – így érte nem kellett sem Kapicának, sem Szaharovnak közbelépnie.
Komoly
titkok tudója?
Kapica
Sztálinnak állítólag olyan elképesztő levelet is írt, amit az
egész Szovjetunióban aligha mert volna bárki megtenni: arra kérte
a Generalisszimuszt, váltsa le Beriját, a belügyi vezetőt, a
rettegett hóhért. Furcsa, hogy a csapdába esett Kapica
ennyire merész leveleket írt, és ez különböző okokkal
magyarázható.
Kapicát
olyan titkok tudójának hiszik, amelyeket még Nyugaton látott, és
ezért lehetett fontos tanú Sztálin számára. Sosem engedték
ugyan vissza Angliába, Rutherford mellé, viszont a Szovjetunióban
nem bántották, és néha eleget tettek kéréseinek. De nem
mindegyiknek. Egy Nyikolaj Luzsin nevű matematikusért például
hiába állt ki.
VVV:
a három jóbarát
|
Pjotr
Kapica laborjában dolgozott három jóbarát: Vitalij Ginzburg,
Lev Vlagyimirovics Altsuler és Venyjamin Cukerman, akik kereszt-
és apai nevük kezdőbetűi alapján VVV-nek is hívták
magukat. Ez állítólag a „Vszegda Vperegyi Vszjeh”, vagyis
„Mindig mindenki előtt” jelszónak az orosz rövidítése is
egyben. Hárman először egy szakmunkásokat képző esti iskola
röntgenlaborjában találkoztak. Ide egy Sztálin által később
kivégeztetett fizikus, Jevgenyij Bahmetyev gyűjtötte
össze őket. Minthogy ekkoriban nem nagyon volt szervezett
oktatás a Szovjetunióban, a csak pár elemit végzett Ginzburg
itt ismerkedett meg a modern fizikával. A VVV tagjai a
második világháború idején hadiipari kutatásokkal
foglalkoztak Kapica laborjában. (Lev Altsuler időközben
disznóólakat épített a harmincas években.) Harmadszor a
hidrogénbomba fejlesztésén találkoztak, Igor Tamm mellett
dolgozva, a politikailag „megbízhatatlan” kutatók körében.
|
Egy
fizikus kivégzése és özvegyének példája
|
Matvej
Bronstejn egyike volt a legkitűnőbb szovjet fizikusoknak, olyan
területen ért el kiváló eredményeket, mint a
relativisztikus kvantumelmélet. A harmincas évek elején
Einstein relativitáselméletét és a frissen kidolgozott
Heisenberg-féle kvantumteóriát nem nagyon tudták még
összeegyeztetni. Bronstejn eredménye azonban nem hatotta meg
Sztálint, aki koholt vádakkal 1937-ben kivégeztette őt.
Bronstejn utólag közismertté vált özvegye, Ligyija
Csukovszkaja később emberjogi aktivista lett a Szovjetunióban.
Ő is szót emelt Szolzsenyicinért, az íróért, és
Andrej Szaharovért, a béke Nobel-díjas
hidrogénbomba-tervezőért, amikor azok az ellenzékiség
szimbólumaivá váltak a brezsnyevi időkben.
|
Kivégzések
és vallatások
Kapica akkor aktivizálta magát, amikor rájött, hogy a sztálini tisztogatások végzetesek lehetnek. Két fizikust a már említett harkovi intézetből kivégeztek ekkora: Lev Subnyikov és Rozenkevics a vallatások hatására beismerő vallomásokat tettek, kémeknek mondták magukat. Nem járt jobban az UFTI másik három munkatársa sem: V. Gorszkij, V. Fomin és K. Vajszelberg szintén Harkovban dolgoztak, és kivégezték őket is.
Nem
véletlenül szerette volna Kapica elérni Berija leváltását. A
belügy korlátlan ura kezdeményezte ezt a valóságos irtóháborút,
amellyel megbénították az UFTI-t. Berija 1937-ben került a
szovjet titkosszolgálat, az NKVD élére, a szintén véreskezű
Jezsovot váltva. (Jezsovot hamarosan, 1940 táján kivégezték,
jóllehet ő is az egyik legvéresebb kezű végrehajtó volt
Sztálin idején. Berija is kivégzőosztag elé került, de őt
már Hruscsov idején, az ötvenes évek közepén ítélték
halálra.)Speciális,
zárt városok
Berija
nemcsak hírhedt belügyér volt, de Sztálin megbízásából az
atom- és a hidrogénbomba kifejlesztését is felügyelte. Ő
javasolta speciális kutatóvárosok kiépítését is. Ezek zárt
települések voltak, ahol időnként majdhogynem börtönszerű
körülmények között dolgoztak a fizikusok. Ezek közé tartozott
a hidrogénbomba fejlesztésére létrehozott Szarov, az Arzamasz-16
kódnevű település.
Hargittai
István írja egy tanulmányában, amelyben Ginzburgra hivatkozik,
hogy Landaut és Kapicát életük végéig gyanúsnak tartották a
Szovjetunióban, haláluk után sem ejtették ellenük formálisan a
szovjetellenes vádakat. Csak 1990-ben zárták le dossziéikat,
ekkor már Landau sok éve, Kapica pedig néhány éve halott volt.
Pjotr
Kapica egy orosz bélyegen
(a frankfurti egyetem képtárából) |
Utóbb
ezzel is indokolta Teller Ede harcos antikommunizmusát: ha
Landauval, barátjával, a hithű kommunistával így bántak a
Szovjetunióban (letartóztatták, megfigyelték), akkor ez az egész
nem lehet annyira jó dolog. Nem véletlen talán az sem, hogy
Ginzburg önéletrajzában gúnyosan idézi Churchillt: Hitler és
Sztálin csak abban különböztek egymástól, hogy más formájúra
vágták a bajuszukat.
A
Vavilov-testvérek
A
sztálini terrorra szomorú példa a Vavilov-testvérek sorsa:
Szergej Vavilov fizikusként a Lebegyev Kutatóintézetet
irányította, így felelős volt a hidrogénbomba kifejlesztéséért
is. Sőt, később, haláláig a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke
volt. Szergej testvére, Nyikolaj viszont a szaratovi börtönben
halt éhen: az egyik leghíresebb szovjet-orosz biológus volt, a
világ legnagyobb növénygyűjteményét hozta létre Leningrádban.
|
Nyikolaj
Vavilov fia később éppen a Kaukázusban lett "véletlen"
baleset áldozata. Még az az abszurd feltételezés is elterjedt,
hogy Szergej Vavilov akadémiai elnökként, kutatóintézeti
vezetőként azért nem kezeltette szívbetegségét, mert maga sem
kívánt már tovább élni. Szergej már 1951-ben meghalt, így nem
érhette meg, hogy munkatársa, Cserenkov, akivel együtt dolgozták
ki a Vavilov-Cserenkov-formulát, 1958-ban Nobel-díjat kap.
(Valószínűleg ekkor Vavilovot is jutalmazták volna, bár ez sem
biztos, hiszen a Ginzburg-Landau páros is csak 41 év különbséggel
kapott Nobel-díjat a szupravezetés elméletének kidolgozásáért.)
A
sors furcsa fintora, hogy Nyikolaj Vavilov 1943-ban valószínűleg
ugyanabban a cellában töltötte utolsó napjait – pár nap
eltéréssel, mint Nyina Jermolovának az apja, aki régi
kommunistaként tűnt el a szaratovi börtönben. Hogy ki az a Nyina
Jermolova? Nem más, mint Ginzburg felesége, aki maga is börtönbe
került, megjárta a Gulágot is, egy állítólagos – és
nyilvánvalóan a szovjet belügy által kitalált – Sztálin
elleni merénylet tervezése miatt.Megbízhatók
és megbízhatatlanok
A
szovjet hidrogénbomba kidolgozásán két, egymástól függetlenül
felállított tudóscsoport dolgozott. A megbízhatókat, vagy
mondjuk úgy: a megbízhatóbbakat Jakov Zeldovics irányította, a
kevésbé „bennfenteseket” a német-orosz származású, korábban
Edinburgh-ban is tanult Igor Tamm vezette. Kettőjük munkáját a
Berija által kiszemelt Julij Hariton fogta össze, aki az atombombát
kifejlesztő Kurcsatov után vette át a termonukleáris fegyverek
fejlesztésének koordinátori tisztét.
Ginzburg,
a megbízhatatlan
|
Ami a politikát illeti,
Ginzburg több okból is megbízhatatlannak számított: főleg a
második felesége miatt, aki le is volt tartóztatva,
természetesen koholt vádakkal, miszerint Sztálin életére
akart törni. Ginzburgot magát kozmopolitizmussal vádolták egy
sajtókampányban, és a tudós önéletrajza szerint később
zsidó származása miatt volt veszélyben, amikor Sztálin halála
előtt újabb kirakatpereket tervezett 1953-ban. Ez az esztendő
azonban egyben Sztálin halálának éve is. Ezek után minden
március 5-ét megünnepelte a Ginzburg házaspár, hiszen a
diktátor halálának napja mindkettőjük számára az életben
maradást jelentette.
|
A
munkáról tudni érdemes, hogy Zeldovicsék megbízhatóságuk révén
folyamatosan értesülhettek a szovjet hírszerzés – nem
feltétlenül tudományos módszerekkel elért – eredményeiről.
Így Hariton és Zeldovics Beriján keresztül alighanem rendszeres
tájékoztatást kaptak az amerikai atom- és hidrogénbomba
fejlesztésének állásáról.Egy
Nobel-díjas mensevik
A „megbízhatatlanokat” vezető, később szintén Nobel-díjat kapó Tamm mensevik volt 1917-ben, így az orosz szocdemek mérsékeltebb irányzatához tartozott. Még képviselte is ezt a pártot, pártirányzatot a szovjetekben, vagyis az 1917-ben felállított tanácsokban. Ám ez politikailag rosszul jött a Lenin vezette bolsevikok hatalomra jutása után. Lenin és Sztálin idején Tamm egyszerűen visszavonult az aktív politikától. Ezt jól tette, mert fivérét mindeközben letartóztatták és kivégezték.
A „megbízhatatlanokat” vezető, később szintén Nobel-díjat kapó Tamm mensevik volt 1917-ben, így az orosz szocdemek mérsékeltebb irányzatához tartozott. Még képviselte is ezt a pártot, pártirányzatot a szovjetekben, vagyis az 1917-ben felállított tanácsokban. Ám ez politikailag rosszul jött a Lenin vezette bolsevikok hatalomra jutása után. Lenin és Sztálin idején Tamm egyszerűen visszavonult az aktív politikától. Ezt jól tette, mert fivérét mindeközben letartóztatták és kivégezték.
A
negyvenes évek vége felé Tamm csoportjába tartozott Ginzburg, aki
csak távolról segíthetett, hiszen be sem engedték az 1947-ben
létrehozott Arzamasz-16-ba, valamint Andrej Szaharov, aki Ginzburg
visszaemlékezése szerint csak azért került a bombafejlesztőkhöz,
mert nem volt kutatószobája. Hogy helyet csináljanak neki,
bevették hát a hidrogénbomba szakértői közé.
Szaharov
és Ginzburg
Később
kiderült, hogy a szovjet bombagyártás két legfontosabb gondolata
a „véletlenül odacsapódott” Szaharovtól és „a környékre
sem engedett” Ginzburgtól származott. A valaha ember által
készített legnagyobb bombát egyébként a szovjet
hidrogénbomba-kutatók fejlesztették ki, ezt nevezték Cár-bombának
nyugaton.
A szovjet bomba kifejlesztéséhez három úgynevezett „ötlet” kellett, ezek közül az első Szaharové, a második Ginzburgé volt, a harmadik pedig vagy Szaharové, vagy Jakov Zeldovicsé és Jurij Trutnyevé, de létezik egy olyan verzió is, miszerint a szovjet hírszerzésé.
Szovjet hidrogénbomba, II. rész: hazudott-e Szaharov?
A
szovjet hidrogénbomba kifejlesztéséről szóló sorozatunk második
részében a bombagyártás technikai problémáival foglalkozunk.
Bár az amerikaiak kezdetben előrébb jártak a hidrogénbomba
kifejlesztésében, a világ valaha volt legnagyobb bombáját végül
a szovjetek robbantották fel.
Cikksorozatunk első
részében foglalkoztunk
Vitalij Ginzburggal, a Nobel-díjas atomtudóssal. Ginzburg - a
fizikai Nobel-díj 2003-as átvétele előtt írt önéletrajza
szerint - csak a hetvenes-nyolcvanas években merte megkérdezni az
akkor már béke Nobel-díjas Szaharovot arról, hogy az ő (mármint
Ginzburg) lítiumos ötlete működött-e az ötvenes években. Az
ekkor már a szovjet rendszer ellenségeként számon tartott, belső
emigrációba kényszerült Szaharov erre azt felelte: "nem
működött".
Ez
meglepte Ginzburgot, aki úgy tudta, hogy az első két szovjet
hidrogénbomba Szaharov technikai elrendezése, tervezése (az
úgynevezett Szlojka-modell) és az ő lítiumfelhasználást javasló
gondolata alapján készült. Szaharov valószínűleg nem mondott
igazat, mert mai adatok szerint igenis lítiumos bombákat
robbantottak a szovjetek az ötvenes években, csak ekkor már
Ginzburgot kihagyták a kutatásokból.
Lehet az is, hogy Szaharov igazat mondott, és nem működött a lítiumos modell, akkor viszont az első szovjet hidrogénbombák nem is hidrogén-, hanem "csak" atombombák voltak. Hogy ez így van-e, egyelőre a túl sok titkosított anyag miatt nehezen dönthető el.
Lehet az is, hogy Szaharov igazat mondott, és nem működött a lítiumos modell, akkor viszont az első szovjet hidrogénbombák nem is hidrogén-, hanem "csak" atombombák voltak. Hogy ez így van-e, egyelőre a túl sok titkosított anyag miatt nehezen dönthető el.
Az
amerikaiak után egy évvel, 1953-ban a szovjetek mindenesetre
felrobbantottak egy bombát. Erről sokan úgy vélik, inkább csak
egy „felerősített atombomba” detonációja következett be,
minimális volt a felszabadult fúziós energia Szaharovék
szerkezetében.
Ezt
a nézetet erősíti az amerikai bombafejlesztések egyk
résztvevőjének, Hans Bethének a véleménye is, aki a
termonukleáris fúzió elméletének egyik kidolgozója. Világszerte
úgy ismerik őt, mint aki először írta le a Napban lejátszódó
hasonló folyamatokat, bár Teller
Ede szerint Bethe
csupán tökéletesítette Teller és George Gamow korábbi, akár
világelsőnek is tekinthető termonukleáris teóriáját. (A Nap
energiája voltaképpen ugyanabból a folyamatból származik, mint a
hidrogénbombáé – erről lásd keretes írásunkat.)
Ki
mit tud?
|
Először Hans Bethe, Teller
Ede és az orosz származású George Gamow beszélgetett Los
Alamosban, a 40-es években az amerikai hidrogénbomba
megvalósításáról. Ennek lényege az, hogy az atommagok
összeolvasztásakor - és így új elemek létrehozásából -
sokkal több energia nyerhető, mint a "hagyományos"
atombombákból, amelyek a maghasadáson alapulnak. A
hidrogénbomba elvét tehát a Szovjetunióban Landau - ő még a
harmincas években dolgozott együtt Tellerrel Németországban,
amiről sorozatunk első részében írtunk -, Amerikában pedig
Bethe, Gamow, Teller és Ulam ismerhette, de még Japánban is
volt egy tudós, Tokutaro Hiragawa, aki felvetette 1941-ben, hogy
egy atombomba felrobbanása, a maghasadás beindulása
összenyomhat más atommagokat, és fúziós reakciót hozhat
létre. Bethe egyébként a harmincas években együtt dolgozott
azzal a Peierlsszel, akinek Landau elmondta 1934-ben a saját
ötletét a termonukleáris bombáról.
|
Bethe nem hitte, hogy a szovjetek már 1953-ban igazi hidrogénbombát készítettek. Egyesek szerint 1955-ben, amerikai atomtitkok megszerzése után tudták a szovjetek elkészíteni a saját tökéletesített szerkezetüket, amely ekkor már tényleg termonukleáris fúzión alapult.
Ekkor már ismerhették az Amerikában dolgozó Stanislaw Ulam szerkezeti elrendezését, azt, hogy miként kell atombombával beindítani a hidrogénbombát. (Az oroszok egyik fő információs forrása a negyvenes években Klaus Fuchs volt. E Németországban született, majd Angliában és Amerikában is dolgozó, végül az életét az egykori NDK-ban befejező atomtudósról keretes írásunkban olvashatnak bővebben.)
A
források ellentmondóak és bizonytalanok, de nem kizárt, hogy az
oroszok maguk jöttek rá arra, hogy nem Szaharov eredeti
Szlojka-elrendezését, hanem az Ulam-féle szerkezetet kell
használni a hidrogénbombához. Ulaméhoz (és Telleréhez) hasonló
ötlettel egy szovjet atomtudós, Viktor Davigyenko is előállt.
Davigyenko olyan elrendezésű kétfázisú bombát javasolt, az
amerikaiak mintájára, amire akár önállóan is rájöhetett.Egy
vonalas tudós
A szovjet nukleáris kutatások vezéregyénisége, Julij Hariton viszont nemcsak hogy igazinak tartotta már az első, 1953-as szovjet hidrogénbombát, hanem azt állította, hogy a világon az első hidrogénbombát valójában ők csinálták meg. (Az amerikaiak által felrobbantott szerkezet ugyanis nem repülőgépről ledobható eszköz volt, bár az legalább biztosan robbant.) Andrej Szaharov is számos kitüntetést kapott az 1953-as „gyenge” bombáért, többek között akadémikus lett belőle, méghozzá az akkori időkben a legfiatalabb szovjet akadémikus.
A szovjet nukleáris kutatások vezéregyénisége, Julij Hariton viszont nemcsak hogy igazinak tartotta már az első, 1953-as szovjet hidrogénbombát, hanem azt állította, hogy a világon az első hidrogénbombát valójában ők csinálták meg. (Az amerikaiak által felrobbantott szerkezet ugyanis nem repülőgépről ledobható eszköz volt, bár az legalább biztosan robbant.) Andrej Szaharov is számos kitüntetést kapott az 1953-as „gyenge” bombáért, többek között akadémikus lett belőle, méghozzá az akkori időkben a legfiatalabb szovjet akadémikus.
Hariton
egyébként szintén Rutherford tanítványa volt - akárcsak a
megbízhatatlannak tartott, de Nobel-díjas Pjotr Kapica -, Angliában
tanult 1926-28 között. 1946-92 között Szarov, a titkos
bombafejlesztési központ, egy zárt város vezetője lett belőle,
talán a "legvonalasabb" atomtudósként.
Hariton
a negyvenes évek második felétől inkább szervező volt, de a
korábbi, az atombomba kifejlesztését célzó programban -
amelyet még Igor Kurcsatov irányított - Jakov Zeldoviccsal együtt
dolgozta ki a szovjeteknek a láncreakció elméletét. Hariton tehát
az atombomba fő tervezője volt, később viszont, a hidrogénbomba
gyártásakor részben Kurcsatov szerepét vette át.
Hariton
hozta létre, építette ki Szarovot, az Arzamasz-16 tudományos
bázist, méghozzá Berija - a véres kezű belügyér -
utasítására. Pályafutása során, főleg arzamaszi vezetőként,
Hariton közvetlenül Berijának jelentett. 1945 után pedig sosem
mehetett külföldre. Sztálin "javaslatára" állandóan
mellette volt egy testőr, aki egyben inasa is volt. Az
Arzamasz-16-ot a szovjet fogolytáborok, a Gulág rabszolgamunkásai
építették: állítólag nem sokan maradtak élve ezután.
Egy
börtönlakó atomtudós – a túloldalon
|
Máig
tisztázatlan a szerepe az atom- és a hidrogénbomba terveinek
kiszivárogtatásban Klaus Fuchsnak, aki a brit és az amerikai
atomprogramok résztvevője volt, de információit átadta a
szovjeteknek. Őt 14 évre ítélte egy brit bíróság 1950-ben
kémkedésért, amiből több mint kilencet le is ült. Fuchs az
atombomba terveinek szovjet kézbe adásában valószínűleg
tényleg fontos szerepet játszott, a hidrogénbomba ötletének
átadásában viszont sokkal vitatottabb a tevékenysége. Fuchs
munkatársa volt Teller Edének és Neumann Jánosnak is. Több
közös felfedezésük, találmányuk, ötletük is volt. Hans
Bethe szerint azonban 1946-ban, amikor Fuchs információkat
adott át, az amerikai hidrogénbomba még nem volt igazán
fejlett, így például a Teller-Ulam-féle bombaelrendezés csak
1951-ben valósult meg. Egy orosz tudós, Goncsarov viszont arra
mutat rá, hogy Fuchs közeli munkatársa volt Tellernek, és az
eredeti elgondolásuk is nagyon jó volt. Ha ezt korán iadta
is át az oroszoknak, azok akkor is nagyon nagyot léphettek
előre a saját fejlesztéseikben. Megint mások úgy gondolják,
hogy az ötvenes évek közepén a szovjetek „még egy lökést”
kaptak, valaki még átadhatott nekik valamilyen információt,
amely valóban sikerre vezette őket a hidrogénbomba
tervezésében. A német születésű, brit állampolgárságától
utóbb megfosztott Fuchs mindenesetre békésen élte később
napjait: miután idő előtt szabadult a brit börtönből, az
NDK-ba távozott, és ott folytatta tevékenységét
atomfizikusként. Bekerült az NDK kommunista állampártjának
vezető testületeibe is. Az NDK összeomlását már nem érte
meg: 1988-ban meghalt.
|
Maga
Szaharov, aki később ellenzéki tevékenysége miatt 1975-ben béke
Nobel-díjat kapott, homályban hagyta, hogy pontosan mi is robbant
az első szovjet hidrogénbomba működésbe lépésekor.
A
szovjetek mindenesetre az első bomba után tovább tökéletesítették
a technikájukat, és 1955-ben jött a harmadik ötlet - ez is talán
Szaharové volt, akárcsak az első, bár Szaharov is utal arra, hogy
Jakov Zeldovicsnak és Jurij Trutnyevnek is voltak hasonló
gondolatai -, és ekkor már sikerült teljes értékű
hidrogénbombát robbantaniuk.
Később,
1961-ben működésbe léptették a világ legnagyobb erejű
fegyverét, a nyugaton Cár-bombának nevezett szerkezetet. Ennek 50
megatonnás erejét hivatalosan azóta sem szárnyalta túl senki,
bár Indiából érkeztek megbízhatatlan hírek ennél nagyobb
detonációkról is. Az, hogy csak 50 megatonnát robbantottak a
szovjetek, Szaharov „érdeme”, képesek lettek volna 100
megatonnára is, de a későbbi emberjogi aktivista talán már
1961-ben érezte, hogy túlzásba vitték a kutatásokat, ezért
megfelezte a bomba hatóerejét.
Az
1955-ös szovjet áttörés, vagyis a harmadik ötlet eredetét
azonban szintén sokan vitatják. Egyesek szerint a hirtelen ugrás a
szovjet hírszerzésnek, és nem a szovjet fizikusoknak köszönhető.
E feltételezések szerint valaki az amerikai oldalról informálta
őket a hidrogénbomba-kutatás állásáról. (Az atombomba
kifejlesztéséről biztosan lehet tudni, hogy voltak szovjet
hírszerzési információk.)
Akármi
történt is az ötvenes évek Szovjetuniójában, a hidrogénbomba
végül olyan hatékony fegyvernek bizonyult, hogy a katonák sosem
merték bevetni. A Cár-bomba még 100 kilométerre a detonáció
helyétől is harmadfokú égési sebeket okozott volna, így
hadászati alkalmazása elképzelhetetlen károkat tett volna az
ellenségben.
Hirosima
- az atombomba mementója
©
AP
|
Minthogy
azonban a szovjetek és az amerikaiak is tudták, hogy a másiknak
van ilyen fegyvere, végül a matematikusok léptek közbe. Neumann
János, az Amerikában kutató, közgazdaságtannal,
számítástechnikával és fizikával, de persze főleg
matematikával foglalkozó zseniális képességű tudós kidolgozta
az úgynevezett játékelméletet a negyvenes években. Ezen alapult
egyrészt a nukleáris elrettentés elve - Marx GyörgyA
marslakók érkezése című
könyve szerint -, de ezzel az elmélettel bizonyították az
amerikai vezérkarnak azt is, hogy a szovjetek sosem merik ledobni az
atom- vagy a hidrogénbombát, mint ahogyan az USA-nak sem érdeke az
atomháború, amelyben mindkét ország nagy része elpusztulna.
Mindez
ugyanakkor a hidegháborúhoz vezetett, amit viszont egy másik
magyar atomtudós, a szintén az amerikaiaknak dolgozó Szilárd Leó
jósolt meg előre. Ekkor a két nagy katonai tömb, a NATO és a
szovjet vezényletű Varsói Szerződés csapatai évtizedekig
farkasszemet néztek egymással. (Szilárd Leó, aki Marx György
szerint két órát tanácskozott Hruscsovval 1960-ban, javasolta
először a forró drót létesítését a két világhatalom között.
A hatvanas években ennek nagy hasznát is vették a kubai
rakétaválság idején, amikor az egész világ az atomháború
kitörésétől rettegett.)
A
szovjet-amerikai fegyverzetfejlesztési versengés azonban tovább
folyatódott, hiába érvelt ez ellen Szilárd Leó és néhány más
tudós. Ezt a versenyt végül az amerikai hidrogénbomba
kifejlesztőjének, a szintén magyar származású Teller Edének a
támogatásával indított csillagháborús program döntötte el.
A
Ronald Reagan amerikai elnök által a nyolcvanas években
jóváhagyott rakétaelhárítási rendszert a szovjetek anyagi
erőforrások híján már nem tudták utánozni. Így végül inkább
a leszerelés mellett döntött Mihail Gorbacsov, és ekkor kezdődött
meg a glasznoszty és a peresztrojka folyamata, amely a kommunizmus
bukásához és a Szovjetunió felbomlásához vezetett.
A Nap
és a hidrogénbomba
|
A
Nap tulajdonképpen úgy működik, mint egy földi
hidrogénbomba, vagyis termonukleáris fúzió alapján: négy
hidrogénatom - vagyis 4 proton - héliummá egyesül
hatalmas hőmérsékleten és nyomáson. Az egyesült, 2 protont
és 2 neutront tartalmazó héliummag azonban könnyebb, mint
külön-külön a négy hidrogénatom. A tömegkülönbség
energiává alakul át Einstein híres, E=mc2 képlete alapján,
és az így felszabaduló energiát sugározza ki a Nap. A földi
hidrogénbombák ettől eltérhetnek annyiban, hogy nem négy
hidrogénatom, hanem a hidrogén izotópjai (deutérium és
trícium) vesz részt a reakcióban. Ha lítiumot használnak,
ahogy Vitalij Ginzburg javasolta, akkor nem egyszerűn egyesülnek
a hidrogénatomok, hanem előbb a lítiumot egy neutronnal
bombázva a lítium atommagjából trícium és hélium jöhet
létre. Akárhogy állítják is elő őket, a hidrogénbombák
működésbe lépéséhez, a termonukleáris reakció
beindulásához óriási hőmérsékletre és nyomásra van
szükség, amit egy atombomba felrobbantásával érnek el a
fegyverfejlesztők, ezért a hidrogénbombák legalább két
fázisból állnak, a Teller-Ulam és a Davigyenko által
javasolt elrendezések szerint.
|
Az emberiség után hogyan újítja meg magát a Föld?
Paul
Crutzen Nobel-díjas atmoszférakutató kábé tíz éve megalkotta
az „Antropocén” kifejezést, aminek lényege, hogy az emberi
tevékenység akkora mértékben hat a bolygónkra, ami már egy új
geológiai korszakot hozott létre. Ha a tudományos világ elfogadja
a meghatározást, akkor egy olyan korszakról beszélhetünk, amely
sokkal rövidebb lesz, mint bármely megelőző korszak volt, és
egyben könnyedén lehet a Föld utolsó előtti korszaka is. Nem a
történelemnek lesz vége, ahogy azt Francis
Fukuyama állította
1992-ben megjelent könyvében, hanem az egész földi életnek. Nem
esik nehézségbe megbecsülni, hogy az Antropocén korszak mindössze
néhányszáz éves lesz, ami alatt a túlfogyasztás, valamint a
globális felmelegedés véget fog vetni a további korszakoknak.
Fosszilis energiahordozók nélküli a mezőgazdaság lesz az
Emberiség temetője. A szélsőségesen megváltozó klíma miatt
számtalan élőlény fog kipusztulni, megszámlálhatatlan emberrel
együtt. A társadalmak totális összeomlása után mindössze
néhány százezer emberi lény fog nyomorúságos életet élni egy
új Kőkorszakban. Hogy fajtánk végül is túléli-e a maga okozta
apokalipszist, vagy sem, azt nem lehet megmondani. Kérdés viszont,
mi fog történni a Földdel? (Persze lehet azt mondani, hogy ki a
fenét érdekel, de amíg van gondolkodó ember, addig lesz akadémiai
kérdés is a világon.) Helyre tudja-e a Föld állítani önmagát,
vagy olyan mértékben el fog torzulni, hogy a Holdhoz hasonló
pusztasággá változik? A kérdés megválaszolásához át kell
tekinteni bolygónk múltját. Volt már hirtelen felmelegedés, és
volt már tömeges kipusztulás is. A Föld megmarad a pályáján,
mi várható tehát ez alkalommal?
A
„Jövőnk véget ért!” című könyvem 138. és 139. oldalán a
következőket írom. „A Föld egészen egyszerűen bizonyos
periódusokat követve, az egyik állapotból a másikba ugrik. A
jégrétegekbe zárt levegőbuborékok részletes analízise azt
mutatja, hogy ehhez a két stabil állapothoz két különböző CO2
szint kapcsolódik. A jégkorszak alatt 190 ppm, az interglaciális
időszakban pedig 280 ppm. E két értéktől eltérő, más CO2
koncentráció huzamosabb időn át nem tapasztalható.” Szúrjam
közbe, hogy a CO2 koncentráció tavaszra el fogja érni a 390
ppm-et. Korábban az volt tapasztalható, hogy „Az egyre emelkedő
CO2 szint a rendszerben minden figyelmeztetés nélkül hirtelen
beindít egy drámai pozitív visszacsatolást, és a Földön be fog
következni egy harmadik, eddig soha elő nem forduló, teljesen
ismeretlen és kiszámíthatatlan stabil állapot, valahol 390 + ?
ppm CO2 koncentrációnál.”
Ezeket
a sorokat 5 éve írtam, (amikor még nem ismertem egyetlen,
hamarosan ismertetett kivételt). Erről a jövőbéli stabil
állapotról mindez ideig nem tudtuk milyen koncentrációnál áll
be. Minél magasabb CO2-nél, annál szörnyűbb lesz a
következménye. Ma a klimatológusok attól tartanak, hogy a
folyamatos melegedés a Földet átlökheti két kritikus ponton. Az
első, amikor a szibériai és alaszkai permafroszt megolvad, a benne
lévő tőzeg lebomlik, és sok ezermilliárd tonna széndioxid jut
az atmoszférába. A becslések szerint a felszabaduló széndioxid
lehet akár 3.000 milliárd tonna is, ami körülbelül megfelel
annak a mennyiségnek, amit az emberiség eddig és még a jövőben
el tud égetni. A második a hideg tengerfenéken lerakódott
hidrátokban lévő metán felszabadulása a víz melegedésének
következményeként. A felszabaduló metán természetesen további
melegedést okoz, ami még több metán felszabadulásával jár. Ezt
a két kritikus pontot egészen biztos át fogjuk lépni, ha az
összes fellelhető fosszilis energiahordozót elégetjük. Hogy ez
milyen katasztrófát von maga után, azt senki se tudja megmondani.
Éppen
ezért kutatják az 55 millió évvel ezelőtti „paleocén-eocén
hő maximumot”, amikor a Föld hőmérséklete néhány ezer év
alatt 9 fokot emelkedett, ami nagyvonalakban megegyezik azzal a
melegedéssel, ami pillanatnyilag várható (hacsak a világ vezetői
Koppenhágában nem csinálnak csodát). Földtörténeti szempontból
55 millió év, olyan, mintha tegnap történt volna, éppen ezért
elég sok árulkodó sziklát ismerünk ebből a korból.
Kames
Zachos (University of California) óceán fenéki kutatásokból arra
a következtetésre jutott, hogy ez a szokatlan felmelegedés
egybeesett az atmoszférában található rendkívül magas CO2
szinttel. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor 55 millió évvel
ezelőtt a Föld pont olyan krízis állapotban volt, amilyen felé
éppen megint tart. Vagyis egy gyors széndioxid növekedés, ami egy
bizonyos színt felett egy feltartozhatatlan pozitív visszacsatolás
miatt megfutott. Ami ez után történt, az jó betekintést nyújt
az előttünk álló eseményekbe.
A
geológus-vegyészek már régen tisztában vannak azzal, hogy amikor
nagymennyiségű CO2 kerül a levegőben, az óceánok felveszik
annak körülbelül 85 százalékát és csak 15 százalék marad az
atmoszférában. A folyamat következménye, hogy az óceánok vize
savassá válik, ami az élőlények tömeges kipusztulását
eredményezi. A tengerfenék kutatások azt mutatják (Science,
vol 308, p 1611), hogy ez az állapot
55 millió évvel ezelőtt mindössze 10-20.000 évig tartott, majd
kb. 150.000 év alatt az eredeti pH állapot visszaállt. Becslések
szerint a metán hidrátok állapota is helyreáll kb. 2 millió év
alatt, ami azt jelenti, hogy az emberiség „áldásos”
tevékenységét a Föld 2 millió év alatt kiheverné.
Azonban
a mai CO2 túltengés eltér a paleocéni helyzettől. A Föld most
sokkal hűvösebb, mint akkor volt, ezért a felmelegedésnek most
nagyobb lehet a hatása. A Paleocén végén a Föld melegebb volt és
jégmentes. Most viszont hatalmas jégmezőink vannak, amelyek a
fényt visszaverik a világűrbe. Ez a jég el fog olvadni, ami alatt
fénynyelő talaj, szikla van. A permafroszt gyorsan felenged, és a
melegedést felgyorsítja. Ez pedig a Földet túllőheti a jelenlegi
jégkorszak – interglaciális cikluson és egy sokkal melegebb
állapot állhat elő, olyan, amilyen 55 millió évvel ezelőtt
volt. Nem fog tehát történni semmi új, csak az, ami egyszer már
volt. Állítja Pieter Tans az amerikai NOAA atmoszféra kutatója.
Ezzel azonban nem ért egyet James Hansen a NASA kutatója (akit maga
Bush elnök fegyelmezett meg, mert állami alkalmazott létére,
szembe mert szállni a kormány hivatalos álláspontjával, vagyis
azzal, hogy globális felmelegedés nem létezik). Szerinte a múltból
nem lehet kiindulni, már csak azért sem, mert ma a Nap több
energiát sugároz, mint akkor, és ha ehhez hozzátesszük a metán
hidrátok felszabadulását, az egy megállíthatatlan globális
felmelegedéshez vezethet, az úgynevezett Venus
syndrome –hoz,
ami az óceánok elpárolgását jelenti.
Ez
aztán vagy bekövetkezik, vagy nem. De mi lesz az élőlényekkel,
ha Hansennek igaza lesz? Nos, akkor a Föld sterillé válik. Ha
viszont Hansennek nem lesz igaza, akkor egy egészen más történet
adódik.
A
témával foglalkozó biológusok nagy része azt állítja, hogy az
élőlények kihalásának folyamata már beindult és könnyen
lehet, hogy ez alkalommal szélesebb körű lesz, mint bármelyik
megelőző kihalás volt, olyannyira, hogy új evolúciós pálya
alakulhat ki.
Érdekes
módon a Paleocén Eocén közötti termikus maximum miatt alig
csökkent a biodiverzitásra, a fosszilis maradványok szerint
fajkipusztulás helyett inkább a fajok vándorlása következett be,
követve a számukra legmegfelelőbb időjárást. Napjainkban erre
alig lenne esélyük, mert utak, városok és egyéb létesítmények
felszabdalják a vándorlás lehetséges útvonalát. Másfelől maga
az emberi tevékenység is aktívan hat a biodiverzitás ellen. Nem
csak túlvadásztunk és túlhalásztunk. Nem csak megváltoztatjuk
az atmoszféra és a tengerek kémhatását. Nem csak pusztítjuk a
nagytestű állatokat, de mindezeket együttesen, egy időben
követjük el. Ennek ellenére olyan fokú kihalást az Ember nem tud
elérni, mint amilyenre a perm korszakban sor került 251 millió
éve, amikor a tengeri lények 96 százaléka, a szárazföldi
állatok 70 százaléka eltűnt. Különben teljesen egyre megy, hogy
túlszárnyaljuk-e a permi kihalást vagy sem, mert a múlt
vizsgálata ad támpontot, mi várható. A fosszilis maradványok
szerint minden egyes tömeges kihalás más és más módon ment
végbe, mert mindegyiknek más volt az oka. Egy dolog azonban közös,
azok a fajok vannak a legnagyobb veszélyben, amelyek földrajzi
elterjedése a legszűkebb.
Mindezek
figyelembevételével világossá válik, hogy az Antropocén hatás
túlélői elsősorban a kistestű, gyorsan szaporodó és élőhelyét
könnyen változtató fajok lesznek. Magyarul, utánunk a patkányok,
svábbogarak és gyomnövények világa következik. Pontos jóslat
azonban lehetetlen. Elsőnek azok az állatok fognak eltűnni,
amelyeket mostanában veszélyeztetettnek ítélünk. Aztán azok az
állatok következnek, amelyeket ma nem tartunk veszélyeztetettnek,
például az afrikai növényevők. De egy adott állattal
kapcsolatban, semmiben se lehetünk biztosak, mert a szerencsének is
lesz szerepe. Az viszont megjósolható, hogy az élet helyreállása
viszonylag gyors lesz, persze geológiai értelemben, vagyis
mindössze néhány millió év. Végül is győz az
evolúció Ordovician
mass extinction 440 million years ago, az
„új világ” sok tekintetben hasonlítani fog a régihez, de nem
teljesen. „A sakktábla, és a bábúk ugyanazok lesznek, de a
játék állása különbözni fog.”
Mindent összevetve,
ha az Emberiség önmaga számára vissza is hozza a Kőkorszakot,
maga a Föld túl fog élni minket. Az élet megy majd tovább. Az
Antropocén korszak elhúzódása végén, ami még az emberiségből
megmarad, az valószínűleg el fog tűnni, és egy teljesen új
korszak fog következni. Kár, hogy nem lesz ott senki, aki ezt az új
korszakot el tudná nevezni. Hogy ez mikor lesz? Ne féltsétek az
unokáitokat, kell hozzá néhány ezer, nyomorúsággal teli év.
2 MEGJEGYZÉS:
Névtelen írta...
Névtelen írta...