A LÉGI HARC
A Közel-Kelet lehetőségei a légierők szemszögéből
A
Csendes-óceán mellett érdemes szemügyre venni a közel-kelet
térségét is, mivel ha ott háború törne ki és csökkenne az
amerikai jelenlét, borítékolható a konfliktus. Ez a hely a
háborúk melegágya évezredek óta, de mióta Izrael létezik, a
helyzet amolyan tragikomikum az ott élők számára. Jelen esetben
az itt a jövőben bekövetkező háborúkban alkalmazott légi
doktrínák néhány lehetséges módozatával foglalkoznék, jelen
esetben Izrael oldaláról a környező arab országokkal szemben.
A
térség vezető ereje Izrael, amolyan modern Spárta, már ami a
haderő profizmusát és fanatizmusát illeti (általában). Most
csak a légierővel foglalkoznék, a helikoptereket, szállítókat
és hasonlókat kihagynám, csak a légifölény közvetlen
kivívásban résztvevőket veszem számításba. Légierejük magja
amerikai eredetű típusok, F-15C/D/I és F-16C/D/I az alapvető
harci gépek, sok százas mennyiségben, de az F-4E is szolgálatban
áll még. Mivel hosszas könyörgés után sem kapnak F-22A
Raptorokat (amivel az USA a Phalcon radar, a Python rakéták és más
harceszközök Kínába történt eladását torolja meg), a jövő
nekik is az F-35, de abból is csak vehetnek, a gyártásba nem
szállhatnak be. AWACS típusaik az E-2C (jórészt tartalékban) és
a saját Phalcon, amit telepítettek már B-707-esre és kisebb
Gulfstream 500 Jet-re is, így ebből a szempontból alaposan el
vannak látva. Emellett az UAV gyártásban is a világ élvonalában
járnak, bár főleg a kisebb méretű, harcászati típusok
tartoznak a profiljukba.
A
környező országok főleg orosz gépekkel rendelkeznek, de több
ország nyugati gépeket (például az UAE többek között F-16I,
Kuvait F-18C, Szaud Arábia F-15S és Eurofighter gépeket is
használ). Habár ezen országok nyugati szövetségesek és komoly
ellentétek húzódnak köztük (a legtöbb a siita-szunnita
szembenállásból és gazdasági érdekekből), a hosszú távú
elemzések szerint az ellentéteiken hamar túllépnének adott
esetben, csak alkalom és ok szükséges csupán (Pl. ha valaki
lebombázná a Mekkai Fekete Követ, vagy éppen a Siratófalat, vagy
ha egyszerűen Amerika valami oknál fogva kivonulna a közel-keletről
– elvégre egyszer onnan is elfogy az olaj, vagy találnak jobb
energiaforrást).
Egy
összehangolt, meglepetésszerű támadás nagyon valószínűtlen,
abból az egyszerű okból, hogy errefelé nagyon nehéz bármit is
elrejteni és mindenki erre vár 67’ óta. Ha tehát egyik oldal
csapatokat von össze, azt a másik látja és erősít, így a
harckészültség mindkét oldalon azonos. A távolságok azonban
egészen kicsik, így a reakcióidő is alacsony. A légierők
szempontjából pedig éppen ez a két tényező a döntő.
Az
alkalmazott taktika alapja, hogy a célok koncentráltsága miatt az
IAF kénytelen a CAP területeket mélyen az ellenség területe fölé
már a legelső perctől kiterjeszteni (emiatt már békeidőben sem
engednek semmilyen légvédelmet a közelükbe, vagy sok helyen nincs
is, pl. Libanon), illetve a tenger felett van a rendezőterület. Az
AWACS madarak, az utántöltők, a tartalék vadászok és a várakozó
csapásmérők a tenger felett várakoznának, amivel kettős célt
érnek el. Egyrészt nem kell a saját földi légvédelmet
korlátozni (gatling gépágyúk, lézerek, modernizált HAWK ütegek,
az ARROW, stb…), így az szabadon tevékenykedhet, magasságtól
függetlenül, csupán a repterek fel-és leszálló folyosóira kell
ügyelni. Így az a fura helyzet állna elő, hogy Izrael felett a
reptérre való ki-belépést leszámítva saját gépek csak
minimális számban repülnének be, a nagy többség a tenger és az
ellenség területe felett várakoznának. Emiatt is
rendszeresítették az összes, amúgy nagy hatótávolságú gépükre
a legnagyobb póttartályokat és illeszkedő (CFT) tartályokat.
A
vadászok a szokott taktikát alkalmaznák, de nagy különbség,
hogy a csapásmérők azonos bázistávolságon dolgoznának a
határtól, tehát azonos mélységben az ellenséges területen.
Mivel a nyílt harc kitörése esetén azonnal ellenséges terület
fölött kerül sor bevetésre (tehát a saját terület védelmére
is), ezáltal a földi célok a légiekével azonos prioritást
kapnak. Mivel a csapásmérő vadászbombázókat kell visszaverniük,
hogy a légvédelem a ballisztikus rakétákkal foglalkozhasson, a
gépek fegyverkeveréke teljesen vegyesnek indulna. A tisztán
vadászok (csak az F-15C-k) persze légiharc rakétákkal (AIM-120,
Derby, Python, Sidewinder, stb…), viszont a vadászbombázók is
ezeket hordoznák, ami ugyan nem újdonság, hiszen pl. az USAF gépei
is hurcolják ezeket állandóan, sokkal inkább a harceljárás
különbözne. A cél felé indult gépet teljesen multi funkciósnak
tekintenék, vagyis ha új cél adódik (egy ellenséges kötelék),
azonnal arra küldenék, ha az magasabb veszélyességi osztályt
képvisel, mint amire eddig ment. A lényeg, hogy a gépek
mindegyikét úgy használnák, mint egy polip karjait, melyek azt
pusztítják el, ami éppen a legveszélyesebb. Ez ugyan csökkenti a
gépek harci potenciálját, hiszen nincsenek a célra
specializálódva, de mivel a kis ország terület miatt a reakcióidő
percekben sem mérhető, egyszerűen nincs másra lehetőség. A
gépek tehát felszállnak egy reptér ellen, de szívbaj nélkül
veszik, ha az AWACS egy vadászkötelék ellen küldi őket, majd
vissza, majd újra más célra.
Habár
titkos a dolog, annyi sejthető, hogy kiépítettek a végrehajtásra
egy különleges szuperszámítógépek alkotta rendszert. Ez az
integrált légvédelmi rendszer koncepció, mely az ország és a
környező légtérben minden gépet és fenyegetést megjelenít és
azok paramétereit minden ezredmásodpercen analizálja. Ezáltal
emberi felügyelet mellett képes folyamatosan értékelni a
fenyegetést nem adott egységekre, hanem az ország egészére
analizálni, így döntve a reagálásról.
A
vadászok ezáltal számítógép alapú statisztika alapján vannak
utasítva, a döntést azonban az AWACS fedélzetén a vadászirányító
hozza meg, aki a géptől az analízist megkapja. Mivel az F-15-ösök
ellenfelei akár Eurofighterek is lehetnek, mindenképpen szükséges
lehetőleg számbeli fölényben támadni egy-egy vadászköteléket.
Az arab gépek nagyobb távolságot kell lerepülniük, vagyis
kevesebb üzemanyaggal rendelkeznének, ami alapvetően befolyásolja
a harcérintkezési módozatokat.
Nem
tértem ki sem a hadihajók, sem a tengeralattjárók bevetésére, a
szárazföldi erők tevékenysége azonban elsődleges fontosságú.
Mivel Izrael kicsi, nagyon nincs hová visszavonulni, viszont a terep
ideális a páncélosoknak. A frontvonalat igazából ők alakítják
ki, hozzájuk kell igazodni a légierő CAS gépeinek és úgy az
egész haderőnek. Mivel pedig áthaladásuk után légvédelemmel
nem kell számolni, a biztos légtér felülete is nő, ami megengedi
a támogató gépek jobb előretolását (AWACS, zavarók, stb).
A
közel-kelet tehát egy kissé eltérő közeg, de az alapok ugyan
azok. Legközelebb magát az általános profilt vizsgálnám, vagyis
hogy a három haderőnem mindkét oldalról hogyan dolgozhatna
együtt, az ellenség ellen.
A CNN effektus hatása a légierőre.
Most
nem konkrétan technikai és taktikai oldalról vizsgálnám a
légierő jövőjére vonatkozó egyik nagyon érdekes aspektust,
hanem inkább pszichológiai és kulturális oldalról. Ennek oka,
hogy bár a technika fejlődött, az emberi viselkedés ezt bizonyos
szemszögből rossz irányba használja ki.
A
CNN effektus lényege a tömegtájékoztatás fegyverként való
felhasználása. Vagyis az USAF, vagy bármelyik nyugati légierő
hiába mondhatja el, hogy 100:1 arányú lelövést tudnak elérni,
vagyis lényegében legyőznek egy országot és szétvernek egy
hadsereget néhány veszteséggel, az az 1 veszteség mégis
vereséggé teszi a helyzetet. Nevetségesen hangzik, de gondoljunk
csak 1999-re, a Szerbek által lelőtt F-16-osra. A pilótáért a
fél nyugati haderő megmozdult, miközben a szerbek ígérgették,
hogy kapják majd el a pilótát. A TV ezzel volt tele. Egyetlen
katonával. Miközben a másik oldal (a szerbek) ezerszámra haltak
meg.
Vagy
az F-117 esete, ugyanott. Az egész ellenséges haderőt (repülőgépek
tucatjait, tankok, járművek százait) szétverték, mégis
egyetlen(!) nyugati gépet bírt csak lelőnei az egész szerb
hadsereg. Katonai oldalról nézve a történelemben nem volt még
ilyen nagy különbséggel megnyert háború. A célt elérték,
egyetlen repülőgép elvesztésével, de emberveszteség nélkül.
Mégis, mivel voltak tele a hírek? Hogy leszedtek 1 darab
repülőgépet. Lopakodó volt, tény, de ennyi. Ez lett a hír.
Ez
a CNN effektus lényege, bár az ötlet nem teljesen új. Az arab
terroristák rendszeresen telepítik bázisaikat Iskolákba,
lakóépületekbe, hogy az izraeli vadászok azokat bombázzák le,
így a médiának máris mutogathatják a szétbombázott gyerekeket.
Ez ugyan az. Az a nevetséges helyzet állt elő, hogy mára egy
nyugati légierő EGYETLEN embert sem veszíthet egy nagyobb
konfliktusban anélkül, hogy abból a saját médiájuk ne csinálna
a haderőre vonatkozóan negatív hírt. Fura módon ez csak a
légierőre működik, tehát ha gyalogos katonák halnak meg (Irak,
Afganisztán), az már nem ennyire sokkos. Ennek forrása ismét csak
sokrétű.
Mára
a nyugati átlagember számára a légiháború egyfajta videó
játék. A technika győz, csak a rosszak halnak meg néhányan, mert
a képernyőkön a lézerbombák mindent levisznek. Ebbe a képbe
pedig nem fér be az ártatlanok halála, a saját pilóta hősöké
pedig főleg nem. Ezt pedig ki lehet használni. 1991-ben a lelőtt
pilótákat mutogatták a TV-ben összevert arccal, ami sokkolóan
hatott a nyugati világra. Ez, és az említett 1999-es esetek sokban
lendítettek az UAV-k (távirányítású robotrepülőgépek)
kifejlesztésében. Nem azért, mert igazán kellenének és a
technológia sem áll még készen rájuk, de egyszerűen
minimalizálni kell az áldozatokat, főleg egy olyan konfliktusban,
ami mögött nem áll teljes támogatás a nép részéről.
Katonailag
az „áldozatok csökkentése mindkét oldalon” szlogen hibás,
azt bármelyik katonai stratéga megmondaná, de ma ez kell, mivel a
háborúnak morálisan elfogadhatónak (!) kell lennie. Vagyis lehet
ölni ezerszámra, ha az „igazságos”, egyébként nem. Vagyis a
közös néptudat, amit a média is vezet, teljesen állszent. A
katonáknak azonban alkalmazkodni kell, ami nehéz. Pl. az Iraki
háborút 6 év alatt fejezték úgy-ahogy be, de több, nevét nem
felfedő tábornok elmondta, ha hagyták volna őket, fél év alatt
megnyerik az egészet – csak éppen kissé csúnya lett volna a
végrehajtás. Az újgenerációs, miniatűr fegyverek is ezt a célt
szolgálják, nem a célok lettek kisebbek vagy puhábbak.
A
CNN effektus azonban kétélű. Mert bár a terroristák és az
elnyomóbb rendszerek ezt felhasználhatják a nyugati lakosság
ellen („nézzétek, mit művel a gonosz USAF, kórházakat bombáz,
ártatlanokat mészárol le”), a dolog egy szint után nem működik.
Pl. a dolog sokkal veszélyesebb volt a Pentagon számára 2001-ig,
azelőtt ez sokkal komolyabb probléma volt. a WTC tornyok
lerombolása után az USA népe tett az ellenségre, és még a
veszteségeket is elnézte (egy adott szintig, de ahogy csökkent a
lelkesedés, úgy fogyott a türelem). Vagyis nem működik, ha az
ellenség mondjuk megöl vegyi töltetű rakétákkal párezer
amerikai katonák mondjuk Dél-Koreában.
Mindez
vezetett a médiák uralásának igényéhez, ami már egy más téma.
Észak-Koreában propagandaadás az egész, de még az USA-ban is pl.
a Fox szinte Bush szócsöve volt, és Magyarországon is van példa
erre (hadd nem mondjam melyik oldalnak melyik Tv.)
A légierő szerepe partraszállás esetén
A
Pentagon közép és hosszú távú elemezései Ázsiával
kapcsolatban több szinten épülnek fel, kezdve a valószínűtől a
legjobb eseten át a legrosszabbig. Jelen esetben ez utóbbi egyikét
vizsgálnám (nem a legrosszabb, mert az nukleáris csapásváltás),
vagyis egy nagyméretű háborút, annak is egy érdekes formáját.
E tanulmányok egyikében (már ami kiszivárog belőlük) két
lehetséges, és egyre nagyobb esélyszázalékot kapó esemény
szerepel – ez pedig két, Kína és India által végrehajtandó
partraszálló hadműveletet vizionál. Előbbi Japán, utóbbi
Ausztrália ellen. Mindkettőt a légierőre vonatkozó bevetési
profilok aspektusából vizsgálnám.
E
forgatókönyvek közös jellemzője, hogy a nyugat (NATO és a
USARPAC) védekező félként lép fel, vagyis a kezdeményezés az
ellenségé. Tajvan invázióját okkal nem sorolták ide, mert azt
egyrészt borítékolni lehet (már ha nem lesz politikai változás
valamelyik országban). Kína hamarosan megteheti és meg is fogja,
elég csak abból kiindulni, az USA hogy rohanta le Irakot, holott
azt a háborún nem is támogatták és Bush is csak század annyira
volt vérszomjas, mint a Kínai Kommunista Párt. Tajvan inváziója
annyira reális, hogy az arrafelé folyó hadgyakorlatok
mindegyikében már most benne van az ellentevékenységek rendszere.
Most főleg Japán inváziója szemszögéből vizsgálnám a
kérdést, mivel az az ellenség közelsége miatt fenyegetettebb
helyzetben van. Emellett érdemes tudni, hogy a kínaiak utálják a
japánok (mivel a japánok a Második Világháborúban letaposták
és részben kiirtották az országukat), emellett ha leigáznák
Tajvan mellett, lényegében a világpiaci részesedésében
megdupláznák a részesedésüket. Vagyis a dolog egyáltalán nem
lehetetlen, még ha ma annak is tűnik, ám a katonák a fizetésükért
paranoiásak. Tekintsük át a 2015+ környékére vizionált esemény
elleni légierő taktikát nagy vonalakban.
A
védelem a levegőben a JASDF, az USAF és az USNAVY egységei által
történne. Természetesen partraszállás esetén mind a flotta,
mind a szárazföldi erők hasonló jelentős szerepet kapnának, így
a teljes koordináció esetén egy integrált védelmi háló várná
az ellenséget. Figyelembe véve azonban a tényt, hogy Kína addigra
hozzávetőlegesen 3000 korszerű harci géppel, köztük közepes
bombázókkal, három anyahajóval, 50+ tengeralattjáróval és
rengeteg partraszálló egységgel fog rendelkezni, nem is beszélve
a sok ezer ballisztikus harcászati/hadászati ballisztikus
rakétáról. Amennyiben ezeket egy összehangolt támadásban
bevetik, a védők kénytelenek megosztani erőiket.
A
vadászok esetében a radartámogatás (saját fedélzeti
rádiólokátoraikon kívül) négy összetevőn alapul: Ezek a saját
AWACS gépek (E-3, E-2, E-767), az Aegis hajók (Burke, Ticonderoga,
Kongo, Zumwalt osztályok), radarműholdak és földi lokátor
állomások. Ezeknek kell egyrészt az ország fölött, másrészt a
harcérintkezési zónában, de még a Sárga-tenger fölött is
teljes helyzetképet alkotniuk, megoldani a forgalomirányítást, a
felderítést és célosztályozást. Mivel éppen ebben a térségben
az országok elképesztő mennyiségű harci géppel rendelkeznek,
egy amolyan Angliai csata 21. századi verziója bontakozna ki, csak
éppen sokkal nagyobb méretekben. figyelembe véve, hogy Észak és
Dél-Korea, valamint Oroszország is küldene egységeket,
hozzávetőlegesen 10000+ repülőgép ugrana egymás torkának,
amivel az emberi történelem legnagyobb légiháborúja bontakozna
ki.
A
vadászokat japán oldalról F-15J és F-2A képviselné, amihez
Dél-Korea F-16K és F-15K gépei is csatlakozhatnának. Az USAF
F-22A, F-15/16 jelentenék a vadászerőt, míg a NAVY F-18E/F
gépekkel vehetne részt. Elvileg ekkor már az F-35 is rendszerbe
áll, amúgy éppen ez a gép az egyik ok, amiért keleten erőltetik
a háború első körének lezavarását szolgálatba állása előtt
( a következő kör 2040 körül várható, mikor Kína teljesen
megelőzi az USA-t). Kína saját J-10, J-11, J-12, J-13 Szu-27, Jh-7
és más típusait vetné be, melyekhez addigra elegendő tankerral
és AWACS támogatóval rendelkeznek. Európa jó esetben kimaradna,
mivel ha az USA itt van lekötve, az ő feladatuk lenne a Közel-Kelet
térségének felügyelete.
A
harcteret a tengerpart és a partraszálló flottacsoportok helyzete
szabályozná. A japán/amerikai vadászok a szárazföldről vagy
anyahajókról alapvetően CAP és kísérőfeladattal repülnének.
Mivel a B-1B és B-52 típusok is főleg a robotrepülők indításában
vetnének részt, így a vadászbombázók végeznék a közvetlen
csapásmérést. Mivel partra szálló hajók ellen a hajók és a
bombázók együttesen képesek 1000+ robotrepülőgépet indítani
egyszerre, mindenképpen ezekkel egy időben kellene a vadászbombázók
támadását időzíteni, mivel a védő Szu-33-asok képesek ezek
közül eleget leszedni, hogy a légvédelem eredményesen
megbirkózhasson velük – vagyis meg kell osztani, lehetőleg
túlterhelni őket. A kísérővadászok így a csapásmérő
kötelékek előtt, a robotrepülők mögött haladnának, leszámítva
az F-22A-kat, melyek a robotok előtt, a vadászokra várva. A SEAD
(légvédelmet lefogó/pusztító) köteléket szintén a többi
vadásszal érkeznének, de ők az aktivált radarokat vennék célba.
A
kulcs az AWACS támogatás kiiktatása. Mivel saját területüktől
távol vannak, nem számíthatnak a parti radarokra, csak a
hajófedélzeti és a légi radarokra, de mivel előbbiek esetén ott
a horizontkorlát, az AWACS gépek a legfontosabbak. Ezek védelme
prioritást élvez (főleg az IL-76, a 737-esre és az An-12-esre
alapozott AWACS-ek vannak szolgálatban), de mivel a hajók
légvédelmi zónáján belül repülnének (fölöttük, mögöttük),
így a vadászoknak ide is be kell törniük. Habár a lopakodók jó
eséllyel közel kerülhetnek, ekkora teljesítményű radarok már
jó eséllyel képesek Track üzemmódban követni őket, így a
zavarógépek támogatása elkerülhetetlen (pl. EA-18G). Ebben az
esetben a lényeg annak kiszámítása, hogy detektálásig az
F-22-esek meddig törhetnek be. Amennyiben éppen csak megtörténik
a követés, a SEAD gépeknek az aktivált radarokat azonnal támadni
kell, de ezzel ők is elárulják magukat, így a vadászok egy másik
csoportjának őket kell megvédeni, míg a betörő csoport teljes
sebességgel az AWACS ellen veti magát. Mivel a Szu-33 veszedelmes
vadászgép, mindenképpen a Raptorok dolga ezekkel foglalkozni.
Nagyobb
probléma a többi védővadász. Mivel innentől nem lopakodók
csapnak össze (az F-22A bevetési profilja inkább a csatatér és
az ellenség AWACS gépei közötti terület, vagyis az ellenség
felfejlődési területe környékén való vadászat), fontos, hogy
melyik légvédelmi zóna meddig ér, figyelembe véve a
rádióelektronikai zavarást. A vadászok lóversenypálya körökben
várnák az vadászirányítás parancsait, általában 30 perces
tankolási időközökkel, hogy tele tartályokkal szállhassanak
harcba. Mivel az ellenség számára nagyobb a lerepülendő
távolság, ez nagy taktikai előny, mivel ha képesek őket
utánégető használatára kényszeríteni, előbb kénytelen
kiválni a harcból.
A
vadászok nagy magasságban, ékben kezdenék a takarítást, vagyis
a légifölény kivívása nagy magasságban mélyebben benyúlna az
ellenség fölé, köszönhetően a légiharcrakéták nagyobb
indítási távolságának és a légvédelem kisebb
hatótávolságának. Az F-15C/J/K gépek viselnék a csaták jó
részét, főleg az AIM-120D és AIM-9X rakétákkal. Mivel ekkora
célsűrűség esetén képtelenség üss és fuss taktikát
alkalmazni, mindenképpen kénytelenek közelharcba bocsátkozni, ha
a beérkezési rotációt fenn akarják tartani (a visszavonuló
gépeket a frissen beérkezők fedezik, biztosítják
visszavonulásukat a reptérre/anyahajóra).
A
tenger fölött az összecsapás képét az dönti el, a vadászok
hány védővadászt engednek átcsúszni. Mivel a csapásmérést
Stand-off fegyverekkel (siklóbombák és szárnyas rakéták)
végeznék, nem kell a hajók fölé repülni, de mivel a célok
speciálisak (páncélozott hajók), a fegyverkeverék is összetett.
A nagy gond a célmennyiség, mivel a partraszálló bárkákból
több ezer is érkezhet, ezek kicsik, felépítményük alacsony,
hatásos radarkeresztmetszetük ezáltal gyenge. Mivel a légvédelem
erős, így a nagy távolságból indított fegyverek (együtt a
hajókról indított robotrepülőgépekkel), jelentős része
elveszhet, így habár az első hullám csak ezekből állna,
veszteségokozás miatt, a következő már mindenképpen
berepüléseket igényelne. Ebben már kisebb, de emiatt gyorsabb és
nehezebben lelőhető fegyverek kerülnek bevetésre, mivel az első
hullámban amúgy is nagyobb fregattokra/rombolókra koncentrálnának,
és a partraszállókra nem is kell túlságosan nagyméretű
fegyvereket pazarolni.
Habár
ez az elmélet, nagy kérdés, a kínai flottavédelem és a légierő
mennyire képes megvédeni a saját erőket. Habár a Szu-27 és
variációi erős vadászok, a gond ismét csak az F-22A típusokkal
van. Ha a kínaiak képesek széles területen szétszórni
vadászaikat és megakadályozni a B-1B és B-52 berepüléseket, a
flotta önvédelemre tudja késztetni az US NAVY anyahajóit (főleg
tengeralattjárókkal és ballisztikus rakétákkal, akkor esély van
már az első hullám partra juttatásának. A JASDF és az USAF
számára a legnagyobb fenyegetést nem is a kínai vadászerők vagy
a légvédelem jelenti, hanem a ballisztikus rakéták, mivel a
kínaiak megtehetik, hogy szabályosan szétlövik Japán összes
repterét közepes és nagy hatótávolságú rakétákkal, annyi van
náluk készletben. Mivel pedig ezek ellen a légvédelem teljesen le
lenne kötve (rakéták, gattling gépágyúk, lézerek), a
vadászokra maradna a tiszta légvédelem, ami elveszi egyik nagy
előnyét annak, hogy saját terület felett harcolnak (a másik az,
hogy közel a saját reptér, de ha azt szétlövik, nem sokat
segít).
A
lényeg tehát, hogy a légvédelem képes megvédeni az anyahajókat
és a reptereket, a légierő képes eléri azon célkitűzését,
hogy elapassza annyira a partraszálló erőket, hogy azokat a
szárazföldi hadseregek szétzúzhassák. A kérdés csak annyi,
hogy egy ilyen partraszállás mennyire komoly előkészítés után
történne (mivel a tervek csak magára a partraszállásra
vonatkoznak), vagyis ha előtte szétlőtték az egész országot,
nyilván gond adódik a gépek üzemeltetésével (ilyenkor maradnak
a szükségrepterek és autóutak).
Az F-35 totális légiháborúban II.
Az
előzőekben csak felületesen érintettem a konkrét bevetési
lehetőségeit az F-35-ösnek, most azonban némi konkrétabb
megközelítésből szeretném felvázolni a gép taktikai
alkalmazhatóságát a különféle fegyverrendszerek ellen. Ez
magában foglalja a légvédelmi gyorstüzelő gépágyúk, rakéták,
lézerek és más védelmi fegyvereken való áttörést, illetve a
mozgó/statikus célok elleni bevethetőséget.
Előtte
még érdemes azonban tisztázni a gép platformelven történt
kialakítását. Ez valami olyasmit jelent, hogy a gépet úgy
tervezték meg, hogy a jövőben teljes körűen modernizálható és
fejleszthető legyen, alkalmazkodva a következő évtizedekben
felbukkanó fenyegetésekre. Ez több géptípusra is igaz, de itt
alapvető tervezési szempont volt, így kezdve a lézerfegyverektől
az őrvédelmi eszközökön át a pilóta nélküli bevethetőségig
mindenre alkalmassá lehet tenni, hiszen minden gép lényegében két
szárny, hajtómű és némi üzemanyag. A gépben pedig hagytak
helyet az újdonságnak, kialakításánál minden lehetőséget
nyitva hagytak olyan eszközöknek is, melyeket még fel sem
találtak.
Nos,
visszatérve a totális háborúban való bevethetőségre, tisztázni
kell, miféle fenyegetésekkel is kerülhet szembe. Ezúttal az
ellenséges vadásztevékenységet nem részleteznék, az inkább a
vadászok tevékenysége lenne (mivel az F-22A által ismét van egy
tiszta vadásza az USAF-nak), szóval inkább elsődleges profilját,
a légicsapást és a Close Air Support feladatokat vizsgálnám.
Ebben a szerepkörben pedig főleg a kézi és könnyű légvédelem
a döntő, a telepített, nagyobb hatótávolságú rakéták már a
SEAD kötelékek dolga (amit szintén ezek a gépek is alkothatnak).
Mivel
a légvédelem terén újra terjednek a csöves légvédelmi
fegyverek, így ezek jelentik ma a legnagyobb fenyegetést. Ugyan az
SBD és hasonló Stand-off fegyverek alkalmazásával a gép elvileg
nagy távolságból is felveheti ezek ellen a harcot, nagy
összecsapások idején, ha az E-8 vagy más gépek nem jutnak elég
közel vagy mélységi csapásmérésről van szó, ez nem
kivitelezhető. Azonban ezen gépágyúk manapság elvileg ezeket a
fegyvereket is képesek lelőni, valamint igen mozgékonyak és
könnyen rejthetők, alapvetően kicsi az esély, hogy elkerülhető
legyen a hatótávolságba kerülés (Főleg CAS szerepkörben).
Ebben az esetben a gép egyrészt automatikus kitérőrendszerrel van
felszerelve (egy robotpilótára rádolgozó rendszer, mely a gépre
kilőtt lövedékek elől a pilóta beavatkozása nélkül kitér),
másrészt a sérülésállósága is igen jónak mondható.
A
legjobb megoldás mégis a megosztó taktika alkalmazása. Ebben az
esetben, ilyen környezetben a gépek bevetése UAV-k alkalmazásával
történne, ahogy azt Izrael is tette 82’-ben. Lényeg, hogy a
csapásmérők előtt robotreüpülőgépek repülnek be,
aktivizálják a légvédelmet és lelövetik magukat, ezzel felfedve
az ellenség pozícióját. Ennek továbbfejlesztett változata a
Link 16 adatátviteli rendszer, mellyel megoldható, hogy a robotok
együtt repüljenek be, elkerülve az előbb említett módszer azon
hátrányát, hogy az ellenség észleli, hogy támadás következik.
Ekkor a robotok a csapásmérők előtt/alatt/között repülnek,
azonos sebességgel, de nagyobb radarhullám reflexióval, kisebb
zavartámogatással. Ezzel sokkal könnyebben követhető/befogható
célt adnak, vagyis csábítóbbak lesznek az ellenség számára.
Mivel pedig alapvetően lopakodókat kísérnek zavarókkal
támogatva, esetleg grafitfelhővel vagy aktív vírusokkal bénított
és támadás alatt álló légvédelem ellen, még összetett ernyő
esetén is lehetséges egy területen a veszteségek minimalizálása
betörés esetén. Az ellenségnek pedig ennek tudatában
is reagálnia kell, mivel a robotrepülőgépek sok típusa maga is
hordozhat bombákat, így azok maguk is veszedelmesek, így reagálni
kell. Mivel pedig egy ilyen robotrepülőgép alig kerül többe,
mint egy AMRAAM rakéta, mindenképpen gazdaságos a bevetésük.
Persze
manapság ilyen jellegű bevetéseket nem végeztek, hiszen a
mostanában támadott ellenséges erők szinte sosem rendelkeztek
összetett légvédelemmel. Ha azonban egy nagy és erős ellenség
kerül előtérbe, ezek a módszerek alkalmazásra kerülnek.
Egyébként az említett CAS feladatok esetén is hasonló lenne a
bevetési profil, ám ekkor mindenképpen nagyobb baráti és
ellenséges erőkkel kel számolni, vagyis sokkal nagyobb a
célsűrűség. Itt inkább munkamegosztás történnek a harci
robotok és az ember vezette gépek között, mivel előbbiek jobban
a nagyon veszélyes célok ellen, míg utóbbiak gyorsabbak és több
fegyvert visznek magukkal. A kombinálást egy irányító gép
végezheti, így megoldható, hiszen a FEBA közelébe AWACS és
J-STAR gépeket előre lehet tolni, ez már csak a vadászokon múlik.
Habár
még sok hasonló feladat létezik szárazföldön, a módszer
nagyrészt hasonló lehet, az eltérések főleg az ellenség és a
saját erők helyzetétől függ. Ami alapvetően eltérő, az a
tenger feletti hadviselés. Itt egyrészt nincsenek tereptárgyak,
melyek mögé a lopakodás kiesésével el lehet bújni (ha az
ellenség talál valami jó módszert a biztos észlelésükre),
viszont a célok is tisztábbak, a hullámok fölött nem kell
mindenhol légvédelmi gépágyúktól és kézi indítású
rakétáktól tartani. Itt a harc sokkal inkább elektronikai, hiszen
a távolságok döntenek, azok sokkal nagyobbak, mint szárazföld
felett. Itt már a sebesség és a hatótávolság számít a támadó
részéről, kevesebb az esély a taktikázásra, az inkább a
felderítésen múlik. A tengeri hadviselésbe most annyira nem
mennék bele, azt külön akarom egy kicsit tanulmányozni, de a
lényeg ott más jellegű, főleg a célok jellege (hajók) miatt.
A
gép tehát láthatóan arra szolgál, hogy egy köztes legyen a
robotrepülőgépek alkotta legelső hullám és a nagyobb, bombázók
alkotta harmadik között, így teljessé téve a többlépcsős
csapásmérő erőt. Az egész elgondolás lényege a
kockázatelemzés, mivel egy robot elvesztése csak némi
pénzveszteség, viszont jelenlegi szinten nem valami túlélőképes
nagy erejű ellenséggel szemben, ma még csak alacsony technológiai
szintet képviselő ellenségek ellen tud uralkodni. Az F-35 éppen
ezt az űrt tölti ki mindaddig, míg a gépek teljesen át nem
tudják venni az összes feladatkört, akár totális háború esetén
is. Ez pedig a Pentagon szerint 2050 környéke lesz. A JSF program
pedig éppen ennyi időre lett megtervezve.
Az F-35 totális légiháborúban.
Jelenleg
a nyugati világ legfontosabb fejlesztése légierő tekintetében a
JSF program, vagyis az F-35. Ez a mindent leváltó gép egy óriási
előny lesz az alkalmazóknak, de erről rengeteget lehet olvasni,
így most nem a szokásos technikai oldalról vizsgálódnék, sokkal
inkább a gép alkalmazhatóságáról. Nem a nevetséges „terror
elleni háború” szlogen mögött rejtőző szerencsétlenek
bombázásáról, amit mostanában szokás mindenfelé csinálni.
Hanem alkalmazhatóságát egy totális légi háborúban.
Maga
a gép ugyanis az egyik első azok között, melyek már nem ezen
elvek alapján készült. Az F-22A még hidegháborús gép, készülve
a legrosszabbra, ezt azonban már 1990 után kezdték tervezni, az új
világrendben. Ennek megfelelően nem volt elsődleges a MíG-ek
falkái ellen a megfelelés, sokkal inkább az olcsó üzemben tartás
és a többcélúság. Ennek megfelelően ha ebben jó, abban
rosszabb lesz, így most arra koncentrálnék, mi lenne akkor, ha
valami komoly, ex-Szovjet jellegű fenyegetéssel kerülne szembe.
Kezdjük a légi célok esetével.
Természetesen
nem egyedül kerülne szembe a MíG/Sukhoi/Shenjang hordákkal, mivel
az F-22A, Eurofighter, Rafale típusok is rendelkezésre állnak
addigra már igen nagy számban, így a vadászfeladatokat
legrosszabb esetben is megosztva vívhatják. Habár a gép
manőverező képessége (kis sebességeknél és leterhelve) nem a
legkiemelkedőbb, ellenben hajtóművének tolóereje alaposan
kompenzál. Másik fontos tény, hogy az AIM-9X és az új sisakcélzó
segítségével a gép akár a hátulról közeledőre is rálőhet,
így annyira nem is életbevágó a gyors fordulózás – de el
sincs hanyagolva. Mivel pedig lopakodó társához hasonlóan külső
függesztményeket vadászbevetésen nem hordoz, a tiszta felület
miatt nincsenek előnytelenebb állásszögek és más, aerodinamikai
megkötések. A gép maga kissé nehéz, de mivel vadászbombázó,
ez nem is csoda. Habár légi célok ellen nem bír el belső térben
kiemelkedően sok rakétát, nagyobb tömegben hasznos kiegészítő
lehet és bevethető a CAP feladatoktól a szabad vadászatig
bármire, hatótávolságának köszönhetően igen nagy
variálhatósággal.
Persze
a légi célok elleni bevethetőség még egy totális légiháborúban
sem lenne elsődleges feladata, arra van egy rahedli más gép. Ebben
az esetben is földi célok lennének az elsődleges feladatai (légi
célok ellen inkább csak saját terület fölötti védelemre vetnék
be, ellenség területe felett már inkább földi célok ellen). A
gond az, hogy ekkor a megosztott figyelem és az összetett
légvédelmi háló miatt huzamosabb ideig lopakodó konfigurációban,
vagyis külső függesztmények nélkül kell bevetni, ami viszont
alaposan visszaveti a hordozható fegyverzet mennyiségét. Még ha
az SBD-t viszi is magával, akkor is alacsony az egy bevetésben
elvihető fegyverek száma, nem beszélve, hogy egyes célok
specializált eszközöket kívánnak (radarok, területcélok,
mélyen fekvő célok). Habár elvileg megoldható ezek ellen más
gépek küldése, de mivel 10 éven belül ez lesz a fő típus
nyugaton, ez is tényezőnek számít. Mivel a miniatűr fegyverek
fejlesztése éppen emiatt felgyorsult, várható ezen a téren is
áttörés, de pl. egy HARM típusú rakétát nehéz sokkal kisebbre
méretezni, mivel a rakétahajtómű méretét a mikroelektronika
fejlődése nem oldja meg.
Márpedig
rakétahajtómű kell, mivel az USAF erősen foglalkozik azzal az
esettel, ha gépeinek nem nagy magasságból, hanem a földhöz
tapadva kell közelíteniük, amikor a siklóbombák már nem
használhatók. Egy lopakodónak ugyanis elvileg nem kell alacsonyra
mennie, de egyre több tanulmányuk foglalkozik azzal, hogy mi lesz,
ha az ellenség megtalálja a lopakodók ellenszerét (Amúgy a
detektálási távolságok aktív változása miatt elképzelhető
olyan eset, hogy egy F-35 alacsonyan támad). az F-22A részben
emiatt lett drága és nyert az YF-23 ellen: mivel úgy tervezték,
hogy akkor is uralja az eget, ha legfontosabb tulajdonságainak
egyikét, a lopakodó tulajdonságát elveszíti. A JSF programban ez
szintén kiemelt szempont volt, részben emiatt nem olyan törékeny
a gép és a felületi terhelése sem olyan alacsony, mint az
Eurofighteré (az alacsony felületi terhelés földközelben, a
turbulens áramlási viszonyok között káros, viszont az ilyen
kialakítás nagy magasságban előnytelenebb).
A
gép tehát fura kettősség miatt lett ilyen. Mivel az USA nem
számít arra, hogy a lopakodás még hosszú ideig előny marad, így
erőteljesen dolgoznak ennek kiváltásán, vagyis ha ez kiesne.
Mivel pedig ez a gép a jelek szerint ennek fényében készült,
mindenképpen jónak tűnik első napos bevetésektől az aprózásig
bármire. Habár összetett légvédelem esetén minden bevetési
profilban jó lehet (pl. Hi-Lo-Hi), így elmondható, hogy
vadásztársai mellett egy ilyen környezetben is igen jónak
ígérkezik. Mivel pedig szolgálatba állítását felgyorsították,
ennek kipróbálására (hadgyakorlatokon), előbb-utóbb lehetőség
lesz.
Most
a konkrét bevetési módozatokkal nem foglalkoztam, ahhoz még
egyrészt kevés a géppel kapcsolatos konkrét anyag, másrészt
mire bevethető, az ellenséges országok arzenálja is fejlődik
annyit, hogy a jelenlegi összevetés túl nagy hibaszázalékkal
történne.
Az újgenerációs NATO vadászgépek harcászati bevetési profiljai II.
Miután
a Csendes-óceáni helyzetet szoktam figyelni, jelen esetben az ott
felbukkanó légierők ellen kívánom vizsgálni a 3 fő nyugati
vadász-vadászbombázó típust. Ezek az országok főleg orosz
típusokat alkalmaznak, de néhány (pl. India), nyugati gépekkel is
rendelkezik. Habár főleg az utóbbi ország a harceljárásokat
tekintve sokat átvett nyugatról, valamennyire még mindig a sok
évtizedes orosz stratégia működik arrafelé. Ez pedig döntő a
stratégia elemzésénél.
Az
USAF és US NAVY, valamint szövetségeseik minden légi
hadműveletének alapja természetesen az AWACS. Ezek a gépek főleg
a légi forgalom szervezésével foglalkoznak, a földi
veszélyforrásokkal inkább a J-8 JOINT STAR vezetési pont meg a
GLOBAL HAWK és hasonló, pilóta nélküli felderítők
foglalkoznak. A lényeg most szempontunkból az AWACS, annak
vadászirányító képessége. A Térségben szinte minden AWACS
típus megvan, az E-2(US-NAVY, Japán, Tajvan), az E-3 (USAF), AZ
E-737 (Ausztrália, Dél-Korea), stb. Természetesen az ellenfél is
rendelkezik ilyen gépekkel, főleg az IL-76 módozatai, de a kínaiak
más típusokat is átalakítottak.
Nos,
alapvetően, háború esetén az elsődleges feladat a légi fölény
biztosítása. Ez egy időben a SEAD (Ellenséges Légvédelem
Lefogása) bevetések is történnek, melyet a többi repülőgép
(F-16, F/A-18E/F, F-15E, stb.., jövőben az F-35) végez, valamint
az első stratégiai fontosságú célpontok lebombázása (vezetési
pontok, parancsnoki állások, stb…), melyeket robotrepülőgépek,
B-2A bombázók és hasonló, pilóta nélküli gépek végeznének.
Nos, a légifölény mellett éppen ezeknek a gépeknek a védelme az
elsődleges, egészen pontosan a támadókötelékek előtt
söprögetés, valamint a légifolyosók nyitva tartása és
biztosítása, valamint a saját bázisok/anyahajók védelme.
Jelen
esetben egy összevont támadóerőt veszünk alapul (amennyiben az
ellenség támad, az egy másik írás alapja), vagyis amolyan NATO
alapú reagálást, akkor jó eséllyel mindhárom tárgyalt típus
(F-22A, Eurofighter, Rafale) jelen van. Mivel pedig nagy légierőkkel
kerülnek szembe, így jó eséllyel tisztán vadászfeladattal
kezdenek. Jelen írásban az AIM-120D és a METEOR rakéták
alkalmazását elvi lehetőségként kezelem, mivel még nem álltak
szolgálatba, de egy nagy háború esetén néhány bevethető
példányt biztos gyorsan készítenének (szokás szerint).
Nos,
az alapstratégia természetesen az AWACS irányítás alatt az első
kötelékek csak lopakodók lennének. Az első vonal az F-22A
kötelékek berepülése lenne, melyek párokban dolgozva (mivel
gépenként 8 rakéta és vagy 1000 gépágyúlőszer áll
rendelkezésre), nagyobb vadászsűrűség esetén 4-es rajokban (ez
valószínűbb). Ebben az estben a felszálló, pontvédő,
csúcstechnológiájú vadászok lennének az elsődleges célpontok,
melyek az első vonalak az ellenséges AWACS gépek felé. Ezeket az
első vonal szedi le, melyek ezután az AWACS közvetlen védői és
a felszálló további vadászok lefogását végezik. Ők törnek
utat az ellenséges radargép támadóinak, melyek valószínűleg
egyszerre az összes, hatótávolságban lévő ellen irányulna (ez
lehet 4-8 darab). Az AWACS csaták a legkritikusabbak, főleg, ha az
ellenség induló támadókötelékekkel is operál, vagyis nem csak
védekezik. Ezeket szintén le kell fogni, megosztva a saját
védővadászokkal a feladatot.
Miután
az ellenség radargépeit lelőtték, vagy legalább
visszaszorították őket a FEBA (a csatatér előretolt határa)
hatásterén kívülről, az első F-22A hullámok (a betörő és az
AWACS vadászok) fegyver és üzemanyag fogytán visszafordulnak.
Őket védi a betörő harmadik csoport, mely már vegyesebb
összetételű, részben a SEAD, részben az első földi
támadógépekkel kiegészülve (a lopakodó bombázók és
csapásmérők bevetése ettől függetlennek tekinthető). Ebben már
a sokkal nagyobb számban rendelkezésre álló Eurofighter gépek
kapnak főszerepet, de a többi, nem lopakodó típus is ekkor
törhetne be, mint az F-15, F-16, F/A-18E, Rafale, stb…
Erre
pedig szükság is lenne, mivel a riadóztatott ellenséges légierő
teljes erővel támadhat, hiszen immáron ismert a helyzet, tudják,
támadás alatt állnak és saját terület felett védekezhetnek. Az
F-22A típusok innentől nagy magasságból várakoznak az AWACS
riasztásaira, mivel nagy (1.6 Mach) utazósebességük miatt
alkalmasabbak gyors reagálásra, mint a többi típus. Az
Eurofighter leginkább vonalvédelemre a legideálisabb, vagyis a
radargép irányítása alatt 4-8-as csapatokban radarrakétával az
ellenséges kötelékek nagytávolságú szétverésére. Ezt a hátul
várakozó tankerekről folyamatosan leváló csoportok felváltva
végzik, a távolság függvényében kialakított hullámokban.
A
Rafale és az F/A-18E/F bevetése az ellenség reagálásától függ.
Ha azok csak védelemre rendezkednek be (mint Irak vagy a szerbek),
akkor sima csapásméréssel kezdhetik, de egy nagyobb ellenfél,
mint Kína, képes csapást mérni az anyahajók ellen is. Így ez a
két gép nagyon kemény feladatot kapna, hiszen a légvédelmi
cirkálókkal együtt az ellenséges cirkálórakétákat,
bombázókat, vadászbombázókat kellene elhárítaniuk, közben
védeni a saját AWACS gépet és a hajókat, a
tengeralattjáró-elhárító helikoptereket, a saját
vadászbombázókat és persze önmagukat. Ez a parttól való
távolság és a flották elhelyezkedésétől függ, valamint az
ellenség flottáinak helyzetétől. A Rafale a stratégiai
számítások szerint remekül szerepelne egy ilyen helyzetben,
akárcsak az F/A-18, köszönhetően fázisvezérelt radarjaiknak és
a 10 fölötti fegyver felfüggesztési csomópontoknak, melyekre a
taktikai helyzettől függően lehet felszerelni póttartályokat és
rakétákat. Csupán rakétáik hatótávolsága jelent gondot,
hiszen az F-14/AIM-54 párosítást csak az AIM-120D kategória fogja
visszahozni hatékonyságban.
A
flotta és a légierő együttes bevetésének módjait persze az
ellenség reagálása határozza meg, pontosabban az ellencsapás
mértéke. Mivel az erős vadásztevékenység miatt a légi csaták
a földi támadásokkal szemben túlsúlyba kerülnének, a
légvédelem elnémítását igyekezni kell optimalizálni. Emiatt az
elektronikai ellentevékenység elsődleges, ami egyrészt blokkolja
a radarokat, másrészt zavarja a kommunikációt. Az első betörés,
így csupán a nyitány, az igazi nagy csaták csak az így kialakult
helyzetből kezdhetnek kialakulni. A folytatás innentől lesz az,
amire e vadászgépeket eredetileg tervezték.
Az újgenerációs NATO vadászgépek harcászati bevetési profiljai I.
Habár
mára csillapodott a vita, évekig nagyon kemény összecsapás folyt
az új fejlesztésű nyugati vadászgépek „rajongói” között.
Ez a három típus az Eurofighter, a Rafale és az F-22A volt. Ezt a
három gépen nagyjából egy időben kezdték fejleszteni, egyformán
göröngyös utat jártak be a hidegháború utáni csökkentett
védelmi költségvetések között egyensúlyozva. A szakértők,
rendszerint erős nacionalizmussal meg szakmai sovinizmussal imádták
a három gépet összevetni, különösen az Eurofighternek voltak
véresszájú védelmezői, különösen Angliában. A
tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva megjelentek olyan
marhaságok, hogy pl. „Az Eurofighter tudja az F-22A képességeinek
90%-át 50%-os áron”. Hát ez a szipmla hazugság kategóriája,
most nem is ezzel kívánok foglalkozni. Jelen cikk témája e három
gép olyan kivételes egymással való kapcsolatos vizsgálata lesz,
miszerint EGYÜTT miképp képesek harcolni. Sokan ugyanis
elfelejtik, hogy ugyan marják egymást, de az USA, Európa (és
benne Franciaország), alapvetően szövetségesek, és komoly bajban
mindenképpen együtt maradnának, értékrendjük és világképük
miatt.
E
három gép alapvetően nagyon is jól kielégíti azokat az
igényeket, melyeket a fejlesztők eredetileg kitűztek maguk elé.
Az F-22A egy 5. generációsnak tervezett lopakodó, totális
légifölény gép, és bár alkalmassá tették bombázásra, igazán
nem az a célja, csak amolyan mellékszerep. Mivel az USAF
rendelkezik sokezer földi célok elleni géppel (bombázók,
csatagépek, vadászbombázók, stb.), csak ők engedhetik meg, hogy
egy ilyen gépet tartsanak manapság. Ennek lett tervezve és a
legjobb e téren, messze a legjobb paraméterekkel. Jelenleg kb. 130
áll szolgálatban és 199 a rendelésállomány, de a légierő
küzd, hogy távábbiakat kapjanak.
Az
Eurofighter esetén a cél az F-15 légiharc kapacitását ötvözni
az F-16 manőverezőképességével és a Tornadó csapásmérő
potenciáljával. Negyedik generációs gépnek tervezték Európa
védelmére, és erre tökéletesen meg is felel. Alapvetően egy
remek repülőgép, igazi öszvér, és habár ezt is utolérte a
költségcsökkentés minden átka, végeredményben egy ritka jó
madárrá lett. Mivel vagy 700 darabra van rendelés, elterjedt típus
lesz, így a jövőben minden konfliktusban szerepelni fog.
A
Rafale a francia igények szerinti Eurofighternek tekinthető, hiszen
abból a programból éppen azért léptek ki, mivel az túl nagy
lett volna nekik a hordozóikra. Egy nagyon fejlett kis gép, több
szempontból felül is múlja európai tárást, de a pénzhiány őt
is elérte, így sok képességét még csak most éri el. Elvileg
274 a rendelési állomány, de azt csak 2015-2020-ra érik el, a
légierő és a flotta együtt.
Nos,
e három gép egyetlen szövetségi rendszerbe (NATO) tartozik, és
mivel mind a Csendes-óceáni, mint a Közel-Kelet térségében van
érdekeltsége ezeknek az országoknak, törvényszerű, hogy
bevetésük konfliktus esetén az első vonalban történne. Habár
hadgyakorlatokon együtt még alig vettek részt (mivel az USA
F-22A-t nem küld még nagyon tengerentúlra), nem igazán dolgoztak
együtt, de mivel elit egységek, mindenképpen azonos palettán
kerülnének bevetésre.
Ellenfelek
pedig akadnak szép számmal, pontosan azok, melyek ellen annak
idején kifejlesztették őket. A világon az ellenséges országok
szinte teljes gépparkját orosz típusok uralják, leszámítva
Iránt, ahol vannak még amerikai gépek, illetve India, ami sok
európai géppel rendelkezik és az amerikaiak is felajánlottak több
típust (a Pentagonnak ennek ellenére ellenség India, a korábban
említett okok miatt, csupán a pénz és Kína ellensúlyozására
támogatják őket).
Mára
a legelterjedtebb és legnagyobb veszély a Ssu-27 és a míg-29
különféle verziói. A Szu-27Szmk és a Szu-30MK/MKK/MKI/MKM, stb…
igen népszerűek és számuk lassan eléri az 1000 környékét
(köszönhetően Kína licence nélküli gyártásának). Ez
egyértelműen a legveszedelmesebb típus, a nyugati pilóták
alapvetően ezek ellen készülnek legtöbbet. A míg-29 is
reneszánszát éli, az indiaiak ezekkel töltik fel anyahajóiak és
több arab ország is ezeket vásárolta, mivel olcsóbbak a Szukhoi
madaránál. Ezek mellett olyan típusok is piacon vannak, mint a
MíG-31, a régebbi míg-21/23/25/27 típusok modernizált verziói,
valamint sok támogató madár (Il-76 AWACS és utántöltők,
előbbiek izraeli radarokkal, stb…)
A
lényeg a számokban van. Habár AWACS, tanker és más támogató
gépek számában a NATO nincs gondban a közeljövőben, a
vadászok/vadászbombázók frontján éppen hogy jön a változás.
Itt főleg Kína és India a gond, meg az őket támogató
Oroszország, de a kisebb, velük szövetséges országok is
jelentősek (pl. Belorusszia vagy 300 géppel). Mivel pedig Japán,
Ausztrália, Dél-korea vagy még inkább Tajvan ellen vagy 5000
gépet kiküldhet csak Kína, ezek a vadászok bizony alapos számbeli
hátrányból kezdenek (még ha a flotta F/A-18E/F típusait is
beleszámoljuk). Ameddig pedig az F-35 széleskörűen el nem terjed,
ez a három típus (az F-15, F-16-osok mellett) lesznek azok,
melyeknek ezeket a MíG/Szukhoi falkákat meg kell állítaniuk. Mint
azt annak idején Európában tervezték a Szovjetek ellen, az egyre
valószínűbb a Csendes_óceán térségében (és valószínűleg
azzal egy időben a Közel-Keleten).
A
következő részben a konkrét harceljárásokat és taktikákat
venném sorra, melyeket erre a három gépre kidolgoztak nagy
számbeli fölényben lévő ellenséggel való összecsapás esetén.
Ennek alapja a legutóbbi Red Flag hadgyakorlat és a Pentagon hosszú
távú elemzéseinek összessége.
F-22A - tények vs. Irigység
Amerikában,
sok országgal ellentétben valódi sajtószabadság van, így ott
olyan dolgok is nyilvánosságra kerülnek, ami máshol nem. Ennek
legutóbbi példája a GAO és az USAF együttesen nyilvánosságra
hozott jelentése, mely az F-22A hiányosságait emeli ki. Persze az
egész világ azonnal éhes farkas módjára kapott a hírre, hogy a
hülye amerikaiak micsoda egy szart csináltak. Mivel amúgy is napi
téma rendszeresen ezt a gépet lesajnálni, hogy milyen drága,
mennyire nem jó, meg amúgy is tökfelesleges, gondoltam, kicsit más
oldalról is megvizsgálom a hibákat.
Az
első és legfontosabb a radarhullám-elnyelő burkolat kérdése. A
lopakodó jellemzők egyik fontos sarokköve ez a burkolat, ami
azonban annyit jelent, hogy erre van optimalizálva, nem pedig arra,
hogy bírja az extrém időjárást. Habár összetétele titkos,
mindenki tudni véli, hogy az eső azért mossa le, mert grafitot meg
apró fémlemezkéket tartalmaz. Lehet. A kérdés csupán csak az,
hogy az igaz, hogy ez a burkolat kevéssé időjárásálló,
csakhogy mivel kevés van még belőlük (hiszen gyártás alatt áll)
és baromira széttelepítették őket (Alaszkátől Hawaii-ig), a
legszélsőségesebb körülmények között teljesítenek. További
tény, hogy első gép, amely a csapatoknál is használható
lopakodó, tehát nem igényel spec helyeket, mint pl. a B-2A.
A
legérdekesebb azonban a gép ára. Erre aztán kijött már a
világon minden érték, bár az érdekes, hogy ha pl. egy
SZU-30-asról van szó, egyből a darabárat mondják szárazon, míg
amerikai típusoknál a világon mindent rászámolnak a darabárra,
a fejlesztéstől a gyártásig, az infláción át mindent, még a
legutolsó takarító bónuszát is. A gép valódi darabára 120-140
millió körül mozog, de figyelembe véve, hogy a két hajtómű a
sárkánnyal egy üzemidejű, valamint hogy nem kell hozzá egy
konvojra való kiszolgálójármű, emellett alig igényel annyi
műhelyt (a beépített diganosztika miatt), az ár nem is annyira
vészes. Emellett ezek amerikai árak, az USA-n belül, és ha
összeveted egy amerikai McDonalds és egy magyar árait, majd
kezdhetsz is számolni.
Az
üzemeltetési költségek szintén érdekesen alakulnak, az első
száraz adat szerint 15000 dollárral több, mint pl. az F-15-ösé.
Elsőre gáz, de nézzünk e mögé is. Először is ez egy vadiúj
gép, tehát még nincs meg a rutin a szerelőkben, hogy mit merre
keressenek, ami drasztikusan lerövidíti az egy repült órára jutó
munkaórák számát és költségeit. Emellett megjegyezendő, hogy
a gép sokkal szélsőségesebb viszonyok között repked (18 km
csúcsmagasság, 1.6 Mach utazósebesség), ami alaposan igénybe
veszi, ráadásul emiatt több a kötelező ellenőrzés.
A
kifogásolt elektronika a kedvencem, amit legjobban azok szólnak le,
akik nem is értenek hozzá. Mivel ez a gép messze legtitkosabb
része, csak a belsősök tudják, mit tud, és mivel egy
szuperszámítógép vezérli (10 milliárd művelet/sec – vagyis a
Cray 10x-ese), kissé bonyolult. A légierő persze nem tökéletesen
elégedett, de ez is gyermekbetegség, akárcsak a többi. Mivel
pedig azt sem tudjuk, mire képes pontosan (pl. kiégetni az ellenség
lokátorát), azt sem ismerhetjük, melyik résszel vannak gondok.
A
legújabb kedvencem azonban az, hogy a gépet nincs hol bevetni. Irak
meg Afganisztán fölé nem küldik. Ja, mi a fenének küldenék,
mivel ez egy légifölény gép. Más kérdés, hogy eközben egy
100x fontosabb feladatot végez, csak azt a sok geostratégiában
járatlan idióta nem látja. Éspedig sakkban tartják
Oroszország/Kína/India NAGY légierőit. Nem mini csetepatékban
kell repkedniük. Otthon vannak és mutatják, hogy itt vagyunk, ha
balhét akartok, gyertek. EZ a munkájuk. Mint az atomfegyvereknek,
harcászati szinten.
Igazából
millió érv-ellenérv van, de a lényeg a géppel kapcsolatban az
egyszerű irigység. A tény az, hogy ezt a gépet mindenki akarná,
csak éppen senkinek sem adják oda, senki még csak hasonlót sem
tud kifejleszteni. Az Eurofighter pl. majdnem ennyibe került (aki
meg mást mond, hazudik, ha érdekel, keress rá a Brit Védelmi
Minisztériumnál), meg is vannak hülyülve az angolok, ha a két
gépet összeveti valaki. Az oroszok meg aztán végképp el vannak
akadva, hogy pl. egy SZU-27 tizedannyiba kerül, mint ez (ha 335
millió egy környezetvédelmi adót beszámolt Raptor vs. egy mezei,
kilőra mért, minden költség nélküli, lemezszáraz Szu.) A baj
csak az, hogy az orosz árak töredéke annak, ami az USA-ban van
(pl. egy munkaóra Oroszországban nyolcad annyi se, mint az
USA-ban).
Egyszóval
ha valaki erről olvas, először gondolja át, mennyire nagy ma az
irigység, mennyire elvakultan írnak ma szinte az egész magyar
katonai médiában. Hogy máshol ugyanennyi a probléma, arról
szépen hallgatnak, pl. egy olyan programot, mint az A-400M, a
tengerentúlon simán lekapcsoltak volna. A legfontosabb azonban egy:
az USA egy szuperhatalom, és azt vesz, amit akar. Olyan ez, mint
mikor a szomszédod vesz egy Ferrarit. Egyből arról beszél a többi
szomszéd, hogy ez nem is olyan jó, hogy drága bele a benzin meg
miegymás. Na, ez pont ugyanez a helyzet…
Lézerek a légierőben
Az
Amerikai Légierő igyekszik megőrizni a két lépés előnyt, amit
a világ többi haderejével szemben élvez, aminek egy újabb lépése
az, ami legalább akkora haditechnikai forradalom, mint amilyen a
puskapor feltalálása volt. Ugyanis bevethetővé vált a levegőben
használható lézerfegyver!
Ugyan
a hivatalos szolgálatba állításig még várni kell, de a rendszer
minden komponense működik, így ha ma háború törne ki, a gépet
küldhetnék, mivel alkalmas erre. Vagyis különösebb hírverés
nélkül a Sci-fi írók álma megvalósult, és működik is,
méghozzá pompás hatékonysággal.
Az
elv igen egyszerű, legalábbis a konkrét rendszeré. Egy 747 Jumbo
Jet fedélzetére telepítik a kémiai lézert, az orrába szerelik
az elforgatható fókusztükröt, a tetejére meg a célzó lézert.
Most technikai paraméterekkel nem foglalkoznék, az egészben az
elvet szeretném egy kicsit jobban kifejteni. Pontosabban az abban
rejlő lehetőségeket.
Ez
a gép jelen pillanatban az ellenség által indított ballisztikus
rakéták lelövését szolgálja az indítási szakaszban. Mivel sem
légierő, sem tengerészeti, sem szárazföldi téren nincs nagy
fenyegetettsége az amerikai haderőnek, ellenségeik a kevés
megmaradt hatékony fegyver felé fordultak – ezek egyike a
harcászati/hadműveleti ballisztikus rakéták (SCUD-B, FROG-7,
stb…). Na mármost vadászgépeket az USAF könnyedén lesöpör az
égről, de ezek a fegyverek már keményebb diót jelentenek, és a
Patriot PAC-3 és PAC-4, a THAAD, az SM3 és más, végfázis
rendszerek pedig kevesek, kellett egy megoldás, ami az
indítási/emelkedési szakaszban szedi le a rakétát (az első
szakasz az indítás, a második az űrben végzett magas pálya, a
harmadik az ereszkedés).
Az
ABL rendszer bevetésének elve, hogy saját vadászok fedezete
mellett az ellenség területének határán őrjáratozik, és ha
rakétaindítást észlel, azokat még emelkedés közben elégeti.
Amennyiben néhány átcsúszik, azokat a felső (NMD) és a már
említett végsők fogadják, de mivel nukleáris és vegyi/biológiai
tölteteket is hordozhatnak, a védelem sosem lehet elég hatékony.
A
legérdekesebb azonban ennek a technológiának a jövője. Az egy
dolog, hogy jelenleg kissé időjárásfüggő (a lézer felhőkön
át kisebb hatótávolságot érhet el), illetve még nehézkes, mert
kiforratlan, de mivel egy lövés vele egy kanna vegyszerbe kerül
(ami járulékos költségekkel együtt kb. 1000 dollár
–összehasonlításképpen, egy AMRAAM rakéta kb. 300 000
dollár). Későbbiekben ez a gép teljesen autonóm módon
megvédheti magát, lelőhet ellenséges vadászgéptől a rá kilőtt
rakétáig mindent, de azért vadászfedezetre mindig is lehet majd
szükség. Amúgy már tesztelik a C-130-ra telepített, kimondottan
földi célok elleni változatot, ami ezt az irányvonalat viszi
tovább.
Ezek
a fegyverek egyértelműen a jövőt jelentik, amit mi sem bizonyít
jobban, hogy az F-22 és az F-35 célirányosan úgy készültek,
hogy ezeket a fegyvereket beépíthessék. A jelenlegi gépágyúk
olyan teret kaptak, hogy azokat kiépítve beszerelhetik ezek jövőben
kifejlesztett kisebb verzióit, így immáron a vadászok is
rendelkeznek majd ezekkel a képességekkel. Amúgy az F-22A pl. már
most van egy olyan érdekes elhárító rendszerrel felszerelve, mely
kiégeti a közeledő rakéta fejrészében az elektronikát, így
vakítva meg azt.
Sokan
emellett felteszik a kérdést, hogy ha ez lehetséges akár néhány
éven belül, akkor minek egy ekkora, nagy nehéz és lassú gépre
telepíteni. A válasz egyszerű. Mivel egy ilyen gépen hatalmas
tartály is elfér és sokáig fennmaradhat, egész nap „lőhet”,
pl egy szárazföldi összecsapás esetén,. Vagyis a jövőben a
méret a szállított lézerfegyver teljesítményét befolyásolja
majd – minél nagyobb, annál erősebb. Mivel pedig hamarosan a
vegyszeres lézereket az elektromos árammal termeltek váltják, így
elvileg sosem „fogynak ki” – mivel a hajtómű termel áramot
folyamatosan – így gyakorlatilag amíg a gép fenn van, lőhet,
amennyit csak akar.
Egyszóval
a forradalom elkezdődött. Csak kevesen tudják…
Future Weapons Airborne Laser
A Csendes-óceáni légi helyzetkép I. - Ausztrália
Az
ázsiai témát folytatva az USA térségbeli erői után három első
vonalbeli fő ország (Dél-Korea, Japán, Ausztrália) közül az
első Ausztrália lenne. Nem konkrét technikai felsorolást
tartanék, inkább csak érzékeltetni, hol lehet a helyük egy
konfliktusban.
Ausztrália
katonailag ugyan nem túl erős és globális helyzetét tekintve
fontossága mindeddig az Antarktiszét súrolta, ám ez lassan
változik. E részben a Kína-India (és a mögöttük álló
Oroszország) által a Csendes-óceán irányú terjeszkedésük
elleni vonal legalsó szegmensét venném sorra – mely egyben
célpont is lehet. Ugyan ez a terjeszkedés gazdasági és pénzügyi
téren is erőteljesen folyik, a katonák a B verzióra is figyelnek,
mivel az a munkájuk, hogy paranoiásak legyenek. És ezekben a
forgatókönyvekben e két szupertúlnépesedett ország egy tök
üres életteret lát bennük. (Mellesleg ez a blog is a paranoiás
katonai gondolkozásmód köré épül – ellenben a paranoiásokat
sosem döfik hátba. Öreg mondás: „Ha békét akarsz, készülj a
háborúra”. Fura, de működik, a Hidegháborúban sem esett
egymás torkának a két szuperhatalom, csak a kicsik nyúvasztották
egymást, de ez így volt mióta van emberiség).
Ausztrália
valóban, területéhez mérten iszonyú kis népességgel
rendelkezik, ellenben kontinensük gazdag ásványi kincsekben és
érintetlen vadvilágban, nincs összeszennyezve és kellemes az
éghajlata – mindaz, amire egymilliárd nyomorgó indiainak
szüksége lenne. A Pentagon becslései alapján a kontinens India
lakosságának 60%-nak olyan életszínvonalat biztosíthatna, amiről
ma csak álmodnak. A gond az, hogy erre ők is kezdenek felfigyelni,
akárcsak Kína. Az egy dolog, ha van pénzed, de ha nincs hol élned,
annyian vagytok, akkor gáz. Márpedig a bevándorlás egyre
korlátozottabb az egész világon.
Az
Ausztrál Hadsereg pedig tudja ezt nagyon is jól. Stratégiájukat
alapvetően ez határozza meg, habár ők is a terrorizmus meg
hasonló maszlag mögé rejtik stratégiai elgondolásaikat.
Légierejük alaptípusa az öreg F-111, de ez a variaszárnyú, öreg
csapásmérő lassan kivonásra kerül, pedig nagy hatótávolsága
és óriási fegyverterhelése ideálissá tette egy invázió
elhárítására. Fő erejük így az F-18 Hornet típus, illetve a
pár éve megrendelt F-18E/F/G továbbfejlesztett verziók. Ezek a
vadászbombázók mindkét feladatkörre alkalmasak, de mivel a
SU-30MKI típusok ellen nem igazán biztosítanának fölényt,
erősen lobbiznak az F-22A rendszeresítéséért. Az USA azonban
csak az F-35 típust akarja átadni, ami bármennyire nem tetszik
nekik teljesen logikus. Amennyiben védelemre szorulnának, vagy 50
darab nyomban áttelepülne. Ezek mellett a 737-esre alapozott AWACS
gépet is rendeltek, valamint rengeteg tengerészeti járőrgéppel
is rendelkeznek. E gépek karakterisztikáját megszemlélve látható
stratégiájuk lényege, az ellenség tengeren és parton történő
összetörése. Teherszállítóik (pl a C-17-esek), szintén nagy
hatótávolságú áttelepülésre alkalmasak, és észrevehető,
hogy nem hanyagolják el a kérdést. Ilyen úthálózat mellett a
légi szállítás kulcskérdés, különösen nagy területeken
végzet hadműveletek alatt.
Haditengerészetük
ugyanezen elv szerint épült ki, ami főleg a diesel-elektromos
tengeralattjárók és a fregattok nagy számában nyilvánul meg.
Ezek a sekély vizekben, a saját légi fedezet alatt remekül
működnének nagy ellenséges erők ellen is. Mivel a nyílt
tengeren csak lemészárolná őket a sokkal erősebb Indiai/Kínai
flotta, így nem akarnak messze menni partjaiktól nagyobb
rombolókkal megy ilyesmikkel, inkább partjaikat védenék.
A
szárazföldi haderő M-1Harckocsikat szerzett be, mivel azok az
ellenség által használt tankok ellen kiválóan szerepeltek a
Perzsa-öbölben, valamint európai harci helikoptereket is hasonló
meggondolásból szereztek be – igaz, ezek amerikai Hellfire
rakétákat kaptak. A szárazföldi erők egyébként inkább
mélységi védelemre készülnek, legalábbis erre lehet
következtetni a nagy számú, könnyű és mozgékony járműből
következtetve. A hegyek nélküli, de nagy kontinens inkább a
légierőnek kedvez, a nehéz páncélosoknak kevésbé. A könnyű
egységek azonban jó légi fedezettel hatékonyak lehetnek, és
éppen ezt gyakorolják hadgyakorlataikon.
Ausztrália
igazi ereje azonban szövetségi rendszere. Az USA, Japánhoz és
Dél-Koreához hasonlóan elvérezne Ausztráliáért, szinte
bizonyos, az egész Csendes-óceáni flotta ide rohanna, a torkuknak
ugrana valaki. Ugyan itt nincs helyszínen állomásozó anyahajó,
mint Japánban, de Guam közel van és Hawaii is elérhető
közelségnek számít. Mivel pedig több helyi parancsnoksággal
rendelkeznek és az Űrparancsnokságnak is van Ausztráliában
állomása (főleg az űrrepülések és műholdak miatt),
gyakorlatilag a térségi hírszerzésük közösnek tekinthető. Az
USAF és US NAVY is több bázissal rendelkezik az országban, de
konkrét áttelepülést ritkán hajtanak végre, általában saját
szigeteikről operálnak.
A
fő baj az, hogy mindezek ellenére a térség aggódik. Mivel
emberben hozzávetőlegesen 100:1-hez, tankokban 50:1-hez, repülőkben
20:1-hez a hátrány a szembenállók között, a frontországok
okkal aggódnak. Ennek megfelelően Ausztrália egy újabb nagy
fegyverbeszerzés előtt áll, jelenleg ennek tervei körvonalazódnak,
immáron tisztán e védelmi stratégia jegyében.
A
katonák sokszor külső szemlélő szemszögéből hülyeségre
készülnek, látszatellenség ellen. Tény. De ők a legboldogabbak,
ha ez látszatellenség is marad. Mert ha jönnek, nekik kell
megállítani őket.
A BVR légiharc új igények szerinti eszközei
Mióta
csak az első fegyverek megszülettek, a hatótávolság növelése
azonnal a figyelem középpontjába került. Habár évezredekig az
íj csupán kiegészítő volt a kardok meg buzogányok mellett, a
lőpor feltalálásával a harcérintkezések távolsága
testközelből több tucat méter távolságra tevődött át.
Ugyanez érvényes a légi harcászatra is. A kezdeti gépfegyverek,
majd géppuskák hatótávolságát folyamatosan igyekeztek növelni,
de az áttörést a rakétatechnika hozta el. Jelen esetben azonban
éppen ennek a technológiának az újabb kitöréséről lenne szó.
Mert
habár szerkezetileg ma is megoldható lenne több száz mérföld
hatótávolságú rakéták gyártása, ma mégis a csúcsfegyverek
is alig kb.50-80 Km hatótávolsággal rendelkeznek. Ennek oka, hogy
habár megoldható lenne nagyobb hatótávolság, ennek nem a kis
teljesítményű rakétamotorok, hanem az igény hiánya.
Az
igazság ugyanis az volt mindezidáig, hogy a célazonosítás
problémái miatt egyszerűen nem lehetett egy nagy hatótávolságú
fegyvert kihasználni. Vietnamban pl. az F-4-esek AIM-7 Sparrow
rakétával akár 100Km feletti távolságból felvehették elvben a
harcérintkezést, csakhogy addig egyszerűen abban a környezetben
el sem nagyon láttak a lokátorok, a kisméretű célok pedig
könnyedén elbújhattak. A legnagyobb gond azonban a célazonosítás
volt, ami mai napig fennáll. Manapság is előfordul a legmodernebb
vadászgépekkel is AWACS támogatás mellett, hogy egy-egy
gyakorlaton valamelyik szövetségesüket durrantják le.
A
helyzet azonban lassan változik. Mivel a célazonosítás, az
adatátviteli rendszerek fejlődése és az új fázisvezérelt
radarok megjelenése képes áthidalni az eddigi hiányosságokat,
ismét kezdenek megjelenni ezek a fegyverek. Igaz, évekig
szolgálatban állt az F-14-es AIM-54-ese, melynek elvi indítási
távolsága 200 Km is lehetett, de ez egy nagy és nehéz rakéta
volt, mely igazán bombázók ellen volt hatékony, ráadásul drága
és problémás volt, modern környezetbe kevéssé ideális.
Az
új generációs BVR (látóhatáron túli) eszközök azonban az
eddig jól bevált méret és tömeg mellett lehet nagy
hatótávolságú, ráadásul úgy, hogy közép és kis távon is
egyaránt eredményes lehet. Ezek az európai Meteor és az amerikai
AIM-120D, de több más cég is fejleszt ebben a kategóriában.
Kifejlesztésük pedig éppen esedékes volt. A DARPA szerint ugyanis
ezek a légiharc fegyverek a Csendes-óceán térségébe ideálisak
lesznek, kifejlesztésük igazi lökése az ide készített
hosszútávú elemzésekben rejlik.
Ahogy
az USAF légierő sokkal nagyobb kapacitású tankergépet akar (akár
azon az áron is, hogy az nem amerikai gyártmány), úgy igaz ez a
fegyverekre is. Mivel a következő 50 évben ott fog folyni a
hatalmi harc, az előző 50 évet jelentő Európára méretezett
kapacitások nem elegendőek. A távolságok olyannyira nagyok, hogy
a hatótávolság elsődleges fontosságúvá lépett elő.
Az
USA az AIM-120D-t nem véletlenül adja elsőképpen a NAVY számára
(az AIM-54 helyett), mivel az anyahajók ezen térségre messze a
legideálisabbak. Természetesen az F-22 és más gépek
fegyverzetében is megjelenik majd, és már most biztos, hogy Japán
és Ausztrália is kaphat. Ez utóbbi pedig jelzésértékű Kína
számára, hiszen terjeszkedésük legnagyobb akadályozói éppen
ezek az országok.
Jelen
pillanatban versenyfutás folyik az idővel. Mivel 2012-re Kína
elvileg átbillenti az eddig fennálló elvi egyensúlyt a térségben,
de még nem rendelkezik ilyen fegyverekkel, a nyugati szövetségesek
gőzerővel dolgoznak (többek között) ezen fegyverek
szolgálatba állításával. Mivel pedig az újabb rendszerek
képesek több ezer repülőgép és más cél nagy biztonságú
követésére, bevetésük nagy eredményességet , amire a stratégák
számítanak is. A hidegháború szerű szembenállás a föld másik
felén egyre inkább formát ölt, ennek éppen ezek (a más
fejlesztések kárára) felgyorsított fegyverek gyártása is biztos
jele.
A légierők a jövő háborúiban I.
Az
ázsiai térség helyzetének áttekintése kissé nagy falat, így
csupán a technikai összehasonlítást első lépéseibe kezdenék
bele. Mivel célom elsősorban a technikai alkalmazások ismertetése,
a politikát kihagyom, habár éppen a politikusok azok, akik munkát
biztosítanak a vadászpilótáknak. Mivel jelenleg légi frontok
tekintetében a Pentagon három nagy térséget jelöl meg (Közel
kelet, Európa, Ázsia), kezdjük a legnagyobbal, mely ugyan nem a
legforróbb, de Kína miatt az lesz 10-15 éven belül. Mivel itt így
is-úgy is gondok lesznek, ennek az összecsapásnak a légi
aspektusokat érintő elemzésébe kezdenék. Mivel vagy 10000+ harci
repülőgép csap össze majdan itt, a világ legnagyobb légicsatáit
prognosztizálja a Pentagon 10 éves előrejelzése, legalábbis a
kiszivárgott DARPA jelentésben ez áll. Mivel ez komoly téma,
előbb a perifériákat járnám körbe.
Ez
a térség alapvetően a Csendes-óceán peremét jelenti, mivel az
egész felületét az USA uralja, elsősorban az Alaszka-Hawaii-Guam
vonal miatt, melynek előretolt vonala a három nagy szövetséges:
délen Ausztrália, északon Dél-Korea, míg középen, az ellenség
orra előtt Japán. Ide számíthatjuk még Tajvant is, de ott nem
állomásozik semmilyen erő, valamint lényegében Kína része. Az
ellenfél itt egyértelműen Kína, de Oroszország is jelen van,
valamint innen Délre India nyújtogatja lábai – Ausztrália nem
kis rettegésére (elvégre India elképesztően túlnépesedett,
Ausztrália meg tök üres kontinens…). Mivel e három nagy és
atomhatalom együttesen a föld lakosságának 2/3-át tömöríti,
így nem kis feladat az ellenük felállított erőket átvenni.
Emellett jó tudni, hogy mint NATO tag, Magyarország az USA
szövetségese, akárcsak Japáné és Ausztráliáé, így háború
esetén velük vagyunk. kezdjük elsőnek az USA erőivel (azután a
szövetségesek, végül az ellenfél).
Jelenleg
az USAF (légierő) és US NAVY (flotta) hozzávetőlegesen 2000 gépe
állomásozik itt. Ezek egy része az itt cirkáló anyahajókon (egy
japánban állomásozik, a többi Pearl Harbor környékén), a többi
Alaszkában, Hawaii és Guam szigetén, valamint néhány gép
Okinaván és Ausztráliában. A flotta F-14-eit elveszítve már
csak az F/A-18 E/F típusra számíthat, de mivel az AIM-120D vagy
2012-ig nem áll szolgálatba, nincs olyan elhárító képességük,
mint az AIM-54 kiesését pótolhatná nagy hatótávolságú elfogás
esetén. Az AEGIS hajók ugyan valamilyen szintű védelmet
jelentenek, de kisebb távolságból, így nem érvényesül a
Stand-Off fegyverek elleni külső buborékos védelem. Az F-35C még
évekig nem lesz, így időlegesen ez marad. Elvileg úgy ütemezik,
hogy egy nagy konfliktusig azok a gépek is üzembe álljanak
(becslések szerint Kína 2014 körül esik neki Tajvannak).
Az
USAF vegyes gépparkot tart itt, köztük nehézbombázókat.
Legalább 2 B-2A mindig Guamon van, általában egy század B-52 és
B-1B társaságában. Utóbbiak Guam és Diego Garcia között
rendszeresen ingáznak, ahonnan elérhetik Irakot, ha ott akad munka
(meg Iránt is, de az most más tészta). Vaádászbombázók
tekintetében jobban el vannak eresztve, F-15E, F-16 (Block 50 felett
és CCIP-n átesettek), és A-10-esek állomásoznak
szétszórva, valamint több előkészített fedezék áll
rendelkezésre többszörös gépmennyiségnek, ha azoknak át
kellene települni az államokból. Vadászerőket tekintve az
F-15C-k áll
A
leglényegesebb fejlesztés jelenleg az F-22A Raptorok ide
telepítése. Ezek a szupergépek jelentős fölényt élveznek a
világ összes típusával szemben, és mivel a kongresszus újabbak
megvásárlását szavazta meg, ezek pedig éppen ide kerülnek majd,
legalább 30 gép folyamatosan azonnal bevethető. Habár képességeik
teljesek (pl. az APG-77-es radarok képesek üzemszerűen aktív
zavarásra és irányított rombolásra), néhány fegyvert csak ezen
a nyáron kapnak meg (ha nem csúszik a kivitelezés). Konkrétan az
AIM-9X légiharcrakéta és a Sisakcélzók integrációja késik, de
utóbbival lehet várnak, az F-35-ös hasonló berendezését
szeretné inkább a légierő. Az AIM-120C-7-est már megkapták, és
elsőként fog az AIM-120D is a fegyverzetükbe kerülni.
Támogató
gépek tekintetében hasonlóan vegyes a kép, tankerek (a tender
késése miatt) mindkét típusa itt van (KC-135 és KC10),
szállítókból is az összes (C-5, C-17, C-130, stb…). AWACS és
E-8 gépek szintén állomásoznak erre, P-3 és más, elektronikai
felderítőkkel együtt (ezek főleg Észak-Korea nukleáris szemete
után szaglásznak). Az űrparancsnokság néhány éven belül
szeretné az űrbe lőni az első űrradarokat, de mivel ezek sem
biztosan védettek a kínai műholdelhárító rendszerek ellen, a
hagyományos radargépek is maradnak (pedig a különbség kezd
csökkeni, Kína 4 féle AWACS szolgálatba állítását kezdte
meg).
Kisebb
számban egyéb típusok is jelen vannak, vagy áttelepülnek, vagy
gyakorlatoznak. Mivel pedig a térség (szép csendben) kezd egyre
inkább felértékelődni, az USA is kezd ide berendezkedni. Miután
Irak átveszi lassan Irán sakkban tartását és Izrael is lefogja a
többi arab államot, a Perzsa-Öbölben felszabaduló erőket is ide
kívánják átcsoportosítani.
Hadat üzent Kína a jövő technológiáit kereső országoknak
Számítógépek,
LCD-monitorok, szélerőművek, katonai felszerelések gyártásához
használt fémek kereskedelmét szigorítja meg 2011-től Kína,
amely az elmúlt húsz évben egyeduralkodó lett az értékes
anyagok kitermelésében. Kína tagadja, hogy a szigorítással a
fejlett iparral rendelkező országoknak akar keresztbe tenni, bár
egy Japánnal kirobbant diplomácia vitában megmutatta a kínai
vezetés, hogy ha kell, akkor diplomáciai célokra is felhasználja
a ritka fémek termelésében szerzett egyeduralmát. A kínai lépés
miatt aggódik az USA, Japán és Korea is, mert ha nem találnak
alternatívát, akkor Kína nehezen behozható előnyre tesz szert
néhány modern iparágban.
Egy
kínai ritkaföldfém-bánya
Nem
csak világ elektronikai iparát, de a katonai erőviszonyokat is
felforgathatja a következő másfél évtizedben az a néhány
különleges nyersanyag, amelyek kereskedelmét Kína újabb és
újabb intézkedésekkel igyekszik korlátozni évek óta. A Sony, a
General Electric és a Hitachi elektronikai cégek vezetői mellett
már az amerikai védelmi minisztérium tisztviselői is a fejüket
fogják, amiért az elmúlt évtizedben hagyták, hogy Kína váljon
az úgynevezett ritkaföldfémek egyedüli előállítójává. A
speciális fémek nélkül ugyanis a modern technika vívmányai
közül szinte semmi nem gyártható, Kína pedig nemrég úgy
döntött, hogy jobb, ha maga használja fel őket, és külföldre
csak az eddigieknél szigorúbb feltételekkel ad el.
A
ritkaföldfémekből előállított fémek és mágnesek szükségesek
többek között a televíziók és LCD-monitorok gyártásához, a
szélerőművek turbináihoz és a hibrid meghajtású autók
motorjához, de nélkülük nem lehet energiatakarékos
izzókat, sőt, számítógépes merevlemezeket sem gyártani. Az
amerikai kormány munkáját ellenőrző hivatal (Government
Accountability Office, GAO) 2010-es tanulmánya szerint
ezek az alapanyagok nélkülözhetetlenek a legfontosabb
katonai és védelmi rendszerekhez is: nélkülük nincsenek
távvezérelt amerikai rakéták, vadászgépek, lézerek,
kommunikációs és radarrendszerek, éjjellátó készülékek és
műholdak sem, de még az amerikai Abrams tankok navigációs
rendszere vagy az amerikai rakétaelhárító rendszerek sem
működnek import kínai ritkaföldfémek nélkül.
Mik
azok a ritkaföldfémek?
A
ritkaföldfémek elnevezés 17, a természetben is előforduló
fémre utal, amelyek közül néhány alig ritkább, mint a réz
vagy a cink, mások viszont olyan ritkák, mint az arany vagy a
platina. Ez a csoport a periódusos rendszerben egymás mellett
(az 57-72. helyen) lévő lantanidákból áll, ezeken kívül a
szkandium és az ittrium tartozik közéjük.
|
"A
Közel-Keleten olaj, Kínában ritkaföldfém"
Ezeknek
az anyagoknak a piacán jelenleg Kína egyeduralkodó: a világ
ritkaföldfém-termelésének 97 százalékát Kína adja. Ezek
a különleges fémek ugyan nem csak Kínában találhatók meg,
de más országok alig foglalkoznak a kitermelésükkel és
feldolgozásukkal, mivel Kína eddig olyan olcsón és nagy
mennyiségben árulta őket, hogy nem volt érdemes máshol
bányászni.
A
ritkaföldfémek termelésének monopóliumát az USA fél évszázad
alatt gyakorlatilag átengedte Kínának: 1965 és 1984 között
Amerika volt a nyersanyagok legnagyobb termelője, a nyolcvanas évek
közepétől azonban Kína elkezdte kiaknázni hatalmas készleteit,
és 1991 után szinte teljes monopóliumot szerzett. Az amerikai
termelés javát adó kaliforniai Mountain Pass bányát gazdasági
és környezetvédelmi okokra hivatkozva 2002-ben zárták be, azóta
az USA is kizárólag Kínából szerzi be a ritkaföldfémeket.
Így vette át Kína a termelést az USA-tól
Az
Amerikai Földtani Intézet (USGS) 2002-es tanulmánya szerint az USA
annak ellenére vált önellátó országból teljesen Kínára utalt
fogyasztóvá, hogy a relatíve ismeretlennek számító
ritkaföldfémeknek "hatalmas technológiai, környezetvédelmi
és gazdasági jelentősége van". A tanulmány már nyolc éve
figyelmeztetett, hogy a kínai exportnak való kiszolgáltatottság
bizonytalanná teheti az amerikai katonai rendszer utánpótlását.
Mark
Smith, a kaliforniai bánya igazgatója a Guardiannek azt mondta,
korábban hetente járt Washingtonba, hogy figyelmeztesse a
döntéshozókat a ritkaföldfémveszélyre. "Most már
figyelnek" - mondta, hozzátéve, hogy amikor 2010. december
15-én előadást tartott Washingtonban, kínos, ideges nevetés
fogadta a termelés eloszlásáról szóló grafikont: a képen
egyetlen hatalmas kínai zászló volt. 2010 eleje óta már az
amerikai védelmi minisztérium is megfeszítve dolgozik azon, hogy
elhárítsa a nyersanyagfüggőség miatti biztonsági kockázatot,
és újra saját nyersanyagforráshoz jusson, de ez komoly
akadályokba ütközik - derül ki GAO jelentéséből.
Az
amerikai kormánnyal ellentétben Kína korábbi vezetője, Teng
Hsziao-ping már 1992-ben felismerte a stratégiai nyersanyag
jelentőségét, amikor arról beszélt, hogy "amíg a
Közel-Keletnek olaja, addig Kínának ritkaföldfémjei vannak".
Kínai szakértők azóta is az egyik legfontosabb stratégiai
nyersanyaguknak tekintik a ritkaföldfémeket: egy a China Daily
napilapnak nyilatkozó professzor például egyenesen a "ritkaföldfém
atyjának" nevezte Kínát.
"Kínának
joga van hozzá"
A
GAO vizsgálata tavaly áprilisban figyelmeztette az amerikai
szenátust a ritkaföldfém-függőség veszélyeire: a tanulmány
szerint azonban az Amerikai Védelmi Minisztérium még ekkor sem
volt tisztában a probléma részleteivel. A minisztérium egy 2010
szeptemberére várt jelentés alapján akarta felmérni a
veszélyeket, noha Kína már 2009-ben radikálisan csökkentette a
ritkaföldfémexportot: 2010-ben már csak a 2009-es export 60
százalékát engedte külföldre, tavaly ősszel pedig a kínai
kormány bejelentette, hogy 2011-ben tovább csökkentik a kivitelt,
az első félévre kiadott engedélyek a 2010-es mennyiséghez képest
35 százalékkal csökkentek.
A
kínai kormány a csökkentett kvóták mellett 2011-ben a export
adóját is megemeli, és számos más olyan intézkedést is hozott,
amely a ritkaföldfém-termelés nagyobb állami ellenőrzéséhez
vezet. A kormány szigorítja a bányák környezetvédelmi
előírásait, bányákat zárnak be, cégeket vonnak össze, a kis
termelőket nagyobbakba olvasztják, és az iparban jelenleg működő
mintegy 90 céget 20 vállalatba vonják össze. A China Dailynek
nyilatkozó vállalatok vezetői szerint ezek az intézkedések mind
azt eredményezik majd, hogy kevesebb földfém jut külföldre
drágábban, a kínai kormány erősebb felügyeletével.
Ritkaföldfémek
A
kereskedelmi korlátozás ellen hevesen tiltakoztak a külföldi
nagyvállalatok, miközben az amerikai sajtó arról kezdett
spekulálni, hogy Kína politikai okokból fogja vissza a
nyersanyagellátást, és ezzel akarja letörni az USA és Japán
technológiai befolyását. Erre utal, hogy Kína egy Japánnal
kirobbant diplomáciai konfliktus során tavaly két hónapra
leállította a Japánba irányuló ritkaföldfém-szállítást.
Kínai
diplomaták ugyan rendre azt ismételgették, hogy a
ritkaföldfém-kereskedelmet nem akarják politikai játszmák
eszközévé tenni, és nem csökkentik a kivitelt drasztikus
mértékben, mégis több forrásból elhangzott, hogy a
korlátozásnak "biztonságpolitikai okai" vannak. "Kínának
joga van korlátozni az olyan nyersanyagok kivitelét, amelyek
katonai célokra is használhatóak" - írta november végén a
China Daily egyik publicistája, aki szerint a többi nagyhatalom a
saját nyersanyagaival és technológiáival ugyanígy tesz.
Környezetvédelem
és stratégiai tartalékolás
A
biztonságpolitika mellett problémát jelent az is, hogy a
nyersanyagok kitermelése hatalmas környezeti károkat okoz Kínában.
"Egyáltalán nem értek egyet a nyugati média állításaival,
amelyek szerint ez csak hatalmi játszma lenne" - nyilatkozta a
China Dailynek Xu Guangxian pekingi professzor, aki az 1970-es évek
óta kutatta Kínában a ritkaföldfémek kitermelését. Szerinte a
tömegesen kitermelt nyersanyag elkótyavetyélését azért kellett
felfüggeszteni, mert Kína eddig a fenntarthatatlan tempóban, a
környezeti károkkal és a készletek csökkenésével mit sem
törődve árulta a nyersanyagot.
Kínának
van oka az aggodalomra. 2008-ban a világ ritkaföldfém-készletének
még 46 százaléka Kínában volt, de mivel más országok alig
bányásznak ilyen anyagokat, mostanra ez 30 százalékra csökkent.
Ha így folytatódna a termelés, 30 éven belül Kínának nem
maradna nyersanyaga, és miután olcsón túladott rajta, kénytelen
lenne drágán vásárolni a készletein ülő többi országtól. A
kínai ásványkincsek kereskedelmi kamarája december végén arra
szólította fel a többi országot, hogy felejtsék el az olcsó
kínai nyersanyagot, és kezdjék el feltárni saját bányáikat -
írta a China Securities Journal.
A
Brit Földtani Intézet szerint az USA-ban 19 millió tonna,
Oroszországban 13 millió tonna ritkaföldfémkészlet van, ami
együtt majdnem annyi, mint a kínai készletek. Ezen kívül
Ausztrália, India, Brazília és Malajzia is rendelkezik nagyobb
lelőhelyekkel. A feltárás ugyanakkor nem túl csábító, a
ritkaföldfémek hagyományos kitermelési eljárása során ugyanis
egy tonna fém kibányászásához 200 négyzetméteres földterületet
kell feltárni, ráadásul a felszíni fejtés során radioaktív
hulladék is keletkezik - írja a China Business Times.
Tizenöt
évbe kerülne az USA talpra állása
A
kínai források apadása miatt a nagyobb importőrök már az ősszel
kénytelenek voltak alternatív ritkaföldfém-lelőhelyek után
kutatni. Japán, amelynek tartalékai akár már márciusban
kifogyhatnak, Vietnammal kötött szerződést új lelőhelyek
feltárására, Dél-Korea pedig a diktatórikusan vezetett, és így
nemzetközileg elszigetelt Burmához fordult üzleti ajánlattal -
írja a Telegraph. Ausztráliában megugrottak annak a két cégnek a
részvényárai, amely két éven belül ritkaföldfémbánya
nyitását tervezi, és az USA-ban is újranyitottak egy nyolc
éve bezárt bányát Kaliforniában.
A
tervezett bányák azonban még évekig nem fognak termelni, és a
kaliforniai bánya is csak két éven belül működhet teljes
kapacitással - írja a Telegraph. De még az a termelés is csak a
jelenlegi kínai nyersanyag negyedét tenné ki: Jim Hedrick, az
Amerikai Földtani intézet korábbi ritkaföldfém-szakértője
szerint hét ilyen bánya kéne az USA-ba csak ahhoz, hogy a
szélerőművek turbináihoz elegendő neodiumot bányászhassanak.
Az
USA kongresszusa számára készített GAO-jelentés szerint ráadásul
hiába indul újra a bányászat Amerikában, az USA-nak az érc
feldolgozásához és finomításához sincsen már megfelelő
infrastruktúrája. Ahhoz, hogy az egész előállítási folyamatot
egyedül tudják elvégezni, és az elektronikai gyáraknak megfelelő
alapanyagot tudjanak létrehozni, akár 15 évre is szükség lehet -
olvasható az áprilisi jelentésben. Így a legtöbb katonai és
védelmi rendszerük ellátásához és fejlesztéséhez a bányászat
újraindítása ellenére is Kínára szorulnak a jövőben.
Kína
a Guardian által idézett elemzők szerint a
ritkaföldfém-korlátozással azt próbálhatja elérni, hogy a
csúcstechnológiát előállító gyárak ne vigyék el a
nyersanyagot, hanem abból Kínában, helyben állítsák elő a
sokkal értékesebb késztermékeket. Ez a trend már eddig is
működött, hiszen a kitermelt ritkaföldfémek háromnegyedét
eddig is Kína használta föl: a többi ország ezért attól
tarthat, hogy Kína teljesen meg akarja őket fosztani a korszerű
technológiák gyártásától. A Guardian egyenesen arról ír, hogy
a saját ritkaföldfém-termelés beindításán múlik, Amerika
lépést tud-e tartani Kína technológiai egyeduralmával a 21.
században.
Robotrepülőgépek
légi utántöltés opcióval
Az
Amerikai Haditengerészet 2018-ra rendszerbe állítaná a X-47
jelölésű drónt. Csak széljegyzetnek tűnik, hogy a légi
utántöltés képességével, pedig ez drasztikus változásokat
jelent.
Lassan már két évtizede hallani egyre hangosabban azt a vélekedést, hogy az ember vezette vadászgépek és harci repülőgépek kora hamarosan lejár. A jövő a pilóta nélküli repülőgépeké, amelyek számtalan előnnyel rendelkeznek. Először is, mivel nincs pilóta a fedélzeten, a számára szükséges eszközök (légkondicionáló rendszer, katapultülés, műszerfal, stb.) is megspórolhatóak, ezek helyett több üzemanyagot vihet.
Lassan már két évtizede hallani egyre hangosabban azt a vélekedést, hogy az ember vezette vadászgépek és harci repülőgépek kora hamarosan lejár. A jövő a pilóta nélküli repülőgépeké, amelyek számtalan előnnyel rendelkeznek. Először is, mivel nincs pilóta a fedélzeten, a számára szükséges eszközök (légkondicionáló rendszer, katapultülés, műszerfal, stb.) is megspórolhatóak, ezek helyett több üzemanyagot vihet.
A legutóbbi befutó: a Boeing elképzelése a 6. generációs vadászgépről, a vásárló igényei szerint pilóta vezette (felül) vagy pilóta nélküli (alul) változatban
Másodszor egy drón akár rendkívül hosszú ideig tartó repüléseket is végezhet, mivel a pilóta alapvető biológiai szükségleteket nem kell figyelembe venni. Egy hagyományos vadászgép esetén 4-6, de legfeljebb 10 óra körül lehet egy-egy bevetés hossza, míg már a jelenlegi robotrepülőgépeknél sem ritka, hogy akár 24 órát is képesek a levegőben tölteni. Harmadszor pedig a pilóta nélküli gép lelövése vagy kényszerleszállása esetén nem kell a pilóta miatt aggódni, illetve mentőküldetést szervezni.
A fantáziarajzokon jól néz egy lelőtt vadászgép pilótájának kimentése, de a valóságban a legstresszesebb katonai műveletek közé tartozik
A pilóta nélküli eszközök fejlődése öles lépésekkel halad. A korai, csak felderítésre képes típusok után már ott tartunk, hogy lézeres rávezetésű légibombával és / vagy rakétával felfegyverzett harci drónok is általánosan használtak a különböző konfliktusokban - legutóbb Líbiában hallhattunk róluk.
Egy Reaper drón bevetésre indul. Érdemes megfigyelni a gépet: nem csak a sikeres bevetéseket jelölik, hanem a gép pilótáját (felirat az orron), ahogy a hagyományos bombázógépeken szokás... - klikk a nagyobb képért
A következő lépés a teljes értékű harci drónok megjelenése, amelyek már nagy sebességet képesek elérni, és komolyabb fegyverterheléssel rendelkeznek. Eredetileg még a Northrop a saját szakállára kezdte el az X-47A Pegasus programot, amelynek feladata még csak az információgyűjtés lett volna, a kis méretű gép viszont végül a Boeing X-45-ösével küzdött meg a következő körben, ami után az Amerikai Haditengerészet a Pegasus nagyobb testvérére, az X-47B programra adott megrendelést. Az X-47B már több, mint 20 tonnás maximális felszállótömeggel rendelkezik, és több, mint 3200 kilométeres hatótávolsággal.
A Haditengerészet az X-47B utódját 2018-ra már szeretné rendszerben látni repülőgép-hordozói fedélzetén. Feladatköre felderítés és csapásmérés, vagyis az ellenséges szárazföldi és tengeri célpontjainak elpusztítása. Gyakorlatilag egy könnyű bombázógépről beszélhetünk, amelynek nincs személyzete. A gép az F-35C Lightning II. lopakodó repülőgép-hordozó fedélzeti vadászgép mellett jelenne meg, az F-35C ugyanis várhatóan körülbelül szintén ekkora állna hadrendbe.
Ahogy sokan aposztrofálják az utolsó ember vezette vadászgép az F-35 Lightning II. hordozófedélzeti, 'C' variánsa- klikk a nagyobb képért
Az F-35C elsődleges dolga a légifölény kivívása és annak fenntartása lehet, tehát a légtér megtisztítása az ellenséges vadászrepülőgépektől. Noha többfeladatú gép, ha a Pegasus rendszerbe áll, akkor feltehetően az ő dolga lesz a csapásmérés, amíg a Lightning-ok biztosítják őket. Az még kicsit odébb van, hogy a légiharcot is drónok vívják meg, de nem vitás, hogy ez a korszak is el fog jönni.
Grafika arról, ahogy egy X-47-es éppen üzemanyagot vételezne a levegőben
mi miatt mégis előkerült ez a hír az az, hogy a Northrop arra is kapott 33 millió dollárt, hogy az X-47B a légi utántöltés terén is bizonyítson, vagyis képes legyen automatikusan a tankergépekből üzemanyagot vételezni. Ez pedig fö
ldrengésszerű változást hozhat az alkalmazás terén. A légi utántöltés már jó ideje a modern vadászgépektől elvárt alapvető képesség, hiszen nem csak a hatótávolságát növeli meg a gépnek, de egy terület feletti járőrözés időtartamát is drasztikusan kitolhatja.
Csak ugye a pilóták a fent említett módon legfeljebb mintegy 10 órát (de általában azért ennél kevesebb) időt tölthetnek a pilótafülkében, egy drónt viszont így már csak legfeljebb műszaki képességei korlátozzák, tehát semmi akadálya annak, hogy 50 - 100 órát is a levegőben töltsön, vagy több ezer kilométerre lévő célok ellen repüljön. Ez már nem csak a vadászgépek, de a bombázógépeket is lekörözi; a leghosszabb bombázó bevetést 1991-ben B-52H gépek hajtották végre, mikor az Egyesült Államokból indulva Bagdadot bombázták, majd onnan visszatértek. A monstre út 35 órán át tartott.
Itt viszont már ő tankol egy F/A-18E vadászgépet
Nem könnyű ennek az "apróságnak" a jelentőségét érzékeltetni. Jelenleg az Amerikai Haditengerészet standard vadászbombázója az F/A-18E/F. Ennek harci hatósugara a bevetés profiljától függően hozzávetőleg 720-850 km, amit légi utántöltéssel persze ki lehet tolni. Az X-47C - ahogy emlegetik általában a harcra tervezett Pegasus változatot - hatósugara mintegy 1200-1500 km lehet, de légi utántöltéssel ezt effektíve korlátlanul lehet tovább növelni. Vagyis elméletben a hordozó fedélzetéről akár már akkor indulhat a bevetésre, amikor a hordozó éppen hogy kifutott a kikötőből!
A hordozónak nem kell olyan közel mennie a partokhoz, ha mélyen a szárazföld belsejében található területet kell bombáziuk, vagyis biztonságos távolságra maradhat az ellenséges flottától és partvédelmi erőktől, továbbá a tengeralattjáróktól, és sokkal nagyobb területet tud lefedni, ahova úgymond elér a keze.
Fantáziarajz ahogy a két Global Hawk a légi utántöltést végrehajtja. A NASA logó nem tévedés, az ügynökség régóta foglalkozik a drónokkal - klikk a nagyobb képért
Ez a hír csak megfejeli azt a tavaly indult programot, amely a nagy hatótávolságú, szintén a Northrop által gyártott Global Hawk alapján egy robotizált légi utántöltés megoldását keresi. A Global Hawk amúgy 36 órát képes a levegőben tölteni, a hatótávolsága pedig meghaladja a 24 000 kilométert. 900 kilogrammnyi hasznos terhet, - ez esetben felderítő rendszereket, radart és elektrooptikai érzékelőket - tud magával cipelni. A KQ-4 (K a légi tankerek jelölése, a Q pilóta nélküli eszközöké) program azt vetíti előre, hogy a jövőbeni tankerek szintén személyzet nélkül fognak körözni a légtérben, ahol a csapásmérő és/vagy felderítő drónok feltankolhatnak, majd visszatérhetnek a feladatukhoz.
Az X-47B első felszállása februárban
Jelenleg azonban ott tartunk, hogy az X-47B idén februárban megtette a szűzfelszállását, és elkezdték a hordozó fedélzetéről, katapulttal való indításnak és a hordozófedélzetre való leszállás szárazföldi tesztjeit, hogy várhatóan 2013-ban az USS George Washington fedélzetén mindezt élesben is bizonyíthassa. A légi utántöltés tesztjei ez után következhetnek.
Háború a bolygó ellen
2011.02.08. 02:04
Dr.
Nicholas Begich – aki tevékenyen részt vesznek a HAARP ellen
folytatott nyilvános kampányban – szerint: „Hihetetlenül nagy
energiájú, rádióhullám-sugárzó technológia, képes megemelni
az ionoszféra bizonyos részeit, az adott térségbe juttatott
koncentrált sugárzás révén. Az elektromágneses hullámok ezután
visszaverődnek a Földre és mindenbe belehatolnak – élő és
élettelen dologba egyaránt. A HAARP lehetőségei egybekapcsolva
egy űrállomással, hatalmas energiák felszabadítására képes,
akár egy nukleáris robbanás erejével is, a Föld bármely
pontján, lézer- és részecskesugarak bevetésével – mindez
rendkívül rémisztő. Az időjárás befolyásolása mellett a
HAARP sok egyéb célra is alkalmazható: „Klímaváltozást képez
a légkör folyamatos, nagyfrekvenciás sugarak általi bombázása
révén. A légkör felső részéről visszaverődő nagyenergiájú
alacsony-frekvenciás hullámok hatást gyakorolnak az emberi
agyműködésre és a tektonikus törésvonalak mozgására.
Általánosabban fogalmazva, a HAARP képes megváltoztatni a Föld
elektromágneses mezejét. Így része azoknak az „elektromagnetikus
fegyvereknek”, melyeket az amerikai kutatók „gyengédnek és
kedvesnek” neveznek…”
Készül a jövő hajtóműve
A
jelenleg alkalmazott erőforrások már a fizika és a
gyártástechnológia határait feszegetik, azonban mindig vannak új
ötletek, felfedezések, melyek strapabíróbakká, erősebbekké,
vagy (ami manapság még inkább fontos) gazdaságosabbá tehetik az
újgenerációs sugárhajtóműveket.
Még
2007 októberében az USAF kísérleti technológiákkal foglalkozó
intézete, az AFRL szerződést kötött két kiválasztott
hajtómű-gyártóval, a GE Aviationnel és a Rolls-Royce-szal,
az ADVENT (ADaptive
Versatile ENgine Technology) és a HEETE (Highly
Efficient Embedded Turbine Engine) programokban való részvételre,
melyeknek célja a következő generációs gázturbinák
követelményeinek megalkotása volt. Bár a P&W is jelentkezett,
nem nyerte el a szerződést, mivel egyedüli szállítójává vált
a Lockheed Martin F-35 Lightning II típusú, ötödik generációs
vadászbombázónak, a versenyben alulmaradt alternatív erőforrást
a GE és a R-R közösen készítették, ám az elvesztett
megrendelés miatt gyakorlatilag kiestek a katonai erőforrások
piacáról. Az USAF következő generációs hajtóművet vizionáló
programja azonban lehetőséget biztosított a két vállalat
számára, hogy az új típusok érkezésével újra
visszatérhessenek, lehetőleg kiütve a Pratt&Whittney-t.
Az
USAF olyan erőforrást kívánt, mely kisebb módosítással
egyaránt alkalmazható lehetne a következő
generációs bombázókban, vadászgépekben,
illetve teherszállító vagy felderítő repülőgépeken. Egyszóval
egy univerzális erőforrás a jövő számára, mely soha nem látott
mértékű nyomásviszonnyal rendelkezett volna, üzemanyag-fogyasztás
csökkentésének terén pedig újabb lépést eredményezne az
alkalmazása.
Azonban
történt némi változás 2007. óta, az
USAF nem tud tovább várni az újgenerációs bombázóra.
Mivel a gép tervezéséhez szükség van az erőforrás műszaki és
teljesítményadataira, az hajtóművek elkészítésére 5 évet
kaptak a gyártók, így gyors megoldást kellett találni, mely a
legmodernebb, de már jelenleg is elérhető technológiák
alkalmazását kívánta.
Ahogy
arról a HTKA is
írt, a GE/R-R páros az F-35-ösbe szánt F136 jelzésű
erőforrás módosított
változatával pályázik,
addig a P&W háza táján komolyabb ‘legózás’ folyik. Az
alapot itt is az F-35-ös erőforrása, a saját tervezésű F135-ös
szolgálja, mely jelenleg (a Tu-160-asban üzemelő Kuznyetszov NK-32
után) a világ második legerősebb utánégetős sugárhajtóműve.
Azonban ebből csak a kisnyomású szekciót alkalmazzák, a hajtómű
mag része a civil piacra fejlesztett, csúcstechnikájú GTF
(Geared TurboFan – reduktoros sugárhajtómű)
koncepcióból érkezik,
mely korszerűbb kialakítású, mint az ezredforduló környékén
tervezett erőforrásé.
A
PW9000 jelzéssel érkező “hibrid” erőforrást széles
teljesítménytartományba pozicionálják, az utánégető nélküli,
alap verzióktól 20-35000 fontnyi tolóerőt várnak, de lesz
gyengébb, csupán 10000 fontos és erősebb, forszázzsal ellátott
verzió is. A P&W elnöke szerint ez a sugárhajtómű láthatja
el a jövő repülőgépeinek meghajtását, kezdve a 6. generációs
vadászbombázótól az új bombázón át a pilóta nélküli
gépekig.
A
GTF magja még rejt néhány titkot
De
hogy mit is alkottak a GTF magjában, az egyelőre titok, a P&W
illetékesei szemérmesen hallgatnak a dologról. Mivel a figyelem a
forradalmi áttételházra irányul, sokakat nem is izgat az egyelőre
titokzatos hajtóműmag, mellyel 45:1 sűrítési arányt értek el,
de ezt tovább növelik, az
Airbus A320neo gépcsalád számára készülő variáns már
50:1 arányt tud majd. Összehasonlításképp az F-35 Lightning
II-ben üzemelő F135 erőforrásban 30:1 ez az érték, így
érthető, hogy a két típus összeházasításával ugrásszerű
fogyasztáscsökkenést lehet majd elérni ugyanakkora (vagy nagyobb)
tolóerő mellett.
A
magas sűrítési viszony miatt magasabb lesz az égéstér
hőmérséklete, ám hiába a korszerű kohászati megoldások, a
bődületes hőterhelés miatt ide még modernebb megoldás kell. A
“mikrokörös hűtés” névvel illetett technológiát már az
F135-ösökben is alkalmazzák, minden valószínűség szerint ennek
a továbbcsiszolt változatát alkalmazzák majd az új erőforrásban.
Azonban
itt nem áll meg a fejlődés, a General Electric illetékesei
szerint az általuk a HEETE pályázatra tervezett demonstrátor már
az egészen elképesztő 70:1 sűrítési arány létrehozására is
képes, ám hogy milyen eszközökkel sikerült mindezt
megvalósítani, egyelőre rejtély (és a projekt eredményeinek
titkossága miatt valószínűleg még jóideig az is marad).
Ellenben
az Advent projektről derültek ki információk, a manapság
alkalmazott kétáramú sugárhajtóműk helyett háromáramú
erőforrással kísérleteznek,
ugyanis a mag részben létrehoztak még egy ágat, ahol a levegő
áramolhat, ez nagy sebességű repülés során még gazdaságosabb
repülést tesz majd lehetővé.
A
fejlesztést tovább folytatják, most a megvalósítás fázisa
következik, az ADVENT és a HEETE során kidolgozott technológiákból
kell egy működőképes demonstrátort építeni. A dolog
érdekessége, hogy a gyártóknak meg kell osztaniuk egymással az
eddigi fejlesztés során szerzett tapasztalatokat. Várhatóan
hamarosan bekérik a pályázatokat és az elbírálás után
eldöntik, hogy mely vállalatok kapják a megrendelést a
működőképes demonstrátorok megépítésére.
Az
biztos, hogy ha mindez megvalósul, drasztikusan csökkenhet a
katonai repülőgépek fogyasztása, mely azon túl, hogy
környezetbarátabbá teszi ezt a hadászati ágat, azonos
feltöltéssel hosszabb őrjáratozási időt eredményez, vagy
azonos hatótávhoz kisebb tartályméretet von maga után, mindkettő
komolyan változtathat a jövő taktikáin, vagy a gépek méretén.
Emellett
természetesen folynak a bioüzemanyagokkal végzett
kísérletek, hogy függetlenítsék a katonai repülést a fosszilis
energiahordozóktól. Ezek megvalósulása szabadabb kezet adhat a
jövő stratégáinak, mi pedig kíváncsian várjuk, merre fejlődik
tovább a technika, milyen műszaki újítások tűnnek fel, hogy még
gazdaságosabbá, tartósabbá és erősebbé tegyék a jövő
erőforrásait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése