A legközelebbi hiba már világjárványt okozhat

Tátrai Péter2014. 07. 23. 21:56

Rövid idő alatt három, különösen veszélyes kórokozókat érintő kínos incidensre is fény derült az Egyesült Államok vezető laboratóriumaiban. Egyes tudósok az indokolatlanul kockázatos kutatások korlátozását szorgalmazzák.
Az USA Járványügyi és Betegségmegelőzési Intézete, a CDC (Centers for Disease Control and Prevention) néhány hete kiadott jelentését olvasva bizonyára összeszorult a mellkasa minden olyan kutatónak, aki kiemelten veszélyes laborban dolgozik. A hivatal három, a közelmúltban történt aggasztó balesetről tájékoztatta a közvéleményt.
A CDC igazgatója, Tom Frieden beismerte, hogy az intézmény influenzaosztályának egyik munkatársa egy viszonylag enyhe madárinfluenza-vírust tartalmazó mintacsőbe véletlenül belekevert egy kicsit a létező legveszedelmesebb törzsből, a H5N1-ből, mielőtt kiküldte volna a mintát egy másik kormányzati intézménybe, a Mezőgazdasági Minisztérium Délkeleti Baromfikutató Laboratóriumába (Southeast Poultry Research Laboratory). A fogadó intézmény mit sem sejtő kollégái a frissen kapott vírussal meg is fertőztek néhány pórul járt csirkét.

Mesterségesen felturbózott vírusok

Semmi jel nem utal arra, hogy egyszerű emberi tévedésen kívül bármi egyéb is szerepet játszott volna az incidensben, és a balszerencsés szárnyasokon kívül senkinek nem esett bántódása. Ám maga a tény, hogy ilyesmi megtörténhetett, hathatós muníciót szolgáltat azon tudósok számára, akik évek óta amellett érvelnek, hogy az úgynevezett funkciónyerő influenzavírusokkal folytatott kísérletek túlontúl kockázatosak, ezért le kellene őket állítani.
Ezeknek a kísérleteknek a lényegük, hogy vesznek egy természetben megtalálható vírust, és megpróbálják mesterségesen veszélyesebbé tenni. A cél annak kiderítése, hogy vajon milyen – elvben spontán is bekövetkező – változások vezetnének oda, hogy az embereket egyelőre csak ritkán megfertőző influenzatörzsek – mint például a H5N1 – átnyergeljenek az emberi populációra, és alkalmassá váljanak az emberek közötti terjedésre. Az emberek körében terjedő influenzavírusok köhögéssel, tüsszentéssel fertőznek, és a tudósok azt találták, hogy ha madárinfluenza-vírusokat elkezdenek mutálódni, és – az e kísérletekben az embereket helyettesítő – görények között elégszer átoltják őket, az eredetileg szárnyasokra specifikus kórokozók képesek átszokni az emlős gazdaszervezetre.

Katasztrófa lenne, ha kikerülnének a laborból

A funkciónyerő mutánsokkal végzett kísérletek tudományos indoka tehát elvben az, hogy ily módon, a természetes vírusevolúciót mesterségesen felgyorsítva, könnyebben kiszűrhetők az emberre potenciális veszélyt jelentő vírustörzsek. A munka végeredményeként viszont olyan szuperkórokozók állnak elő, amelyek katasztrofális világjárványt okozhatnának, ha valaha is bármily módon kikerülnének a laboratórium rejtekéből. Emlékeztetőül: a H5N1-nek már a természetes formája is az emberi áldozatok 60 százalékánál végzetes kimenetelű betegséget okoz.
Ron Fouchier, a funkciónyerő kutatás egyik nemzetközi szaktekintélye attól tart, hogy a CDC-ben bekövetkezett incidens nemcsak a funkciónyerő vírusokkal, de valamennyi veszélyes kórokozóval dolgozó labor életét meg fogja nehezíteni. Ezekben a laboratóriumokban a biológiai veszélyességi skála 3-as fokozatának megfelelő biztonsági intézkedések vannak érvényben, amelyek többszintű védelemmel akadályozzák meg az illetéktelenek be-, illetve a kórokozók kijutását, továbbá gondoskodnak arról, hogy az ott dolgozók se fertőződhessenek meg munkájuk során. A dolgozók védelme természetesen egyben a külvilág védelmét is szolgálja, hiszen elejét veszi annak, hogy a labor munkatársai tudtukon kívül hazahurcolják a veszedelmes bestiákat. A Fouchier-vel együtt a H5N1 funkciónyerő mutánsain dolgozó kutatók például – a világon egyedülálló módon – oltással lettek immunizálva a kutatásaik alanyául szolgáló madárinfluenza-törzzsel szemben.

Forrás: AFP/Vano Shlamov

Szökött már meg vírus laborból

A funkciónyerő kutatás ellenzői csakugyan nem hagyják elzúgni ezt a magas labdát. Egyik leghangosabb szószólójuk, Marc Lipsitch, a Harvard közegészségügyi karának (Harvard School of Public Health) professzora igazából már előre megjósolta a balesetet: a New York Times a közelmúltban hozott le tőle egy cikket, amelyben figyelmeztetett erre az eshetőségre. A glossza a múlt hónapban jelent meg, miután a CDC nyilvánosságra hozott egy korábbi balesetet, melyben több tucat alkalmazottja került érintkezésbe a halálos lépfene-baktériummal. „A lépfenével végzett kísérletek még csak hagyján, de az effajta szuperinfluenza-törzsek laboratóriumi kreálása olyan veszély, amely mindannyiunkat fenyeget. Ha ugyanis egy ilyen vírus valaha is kiszabadul, elképesztően nehéz lesz féken tartani. Igen, az érintett kutatók azt nyilatkozták, hogy a laborjaik nagyon biztonságosak, és ez bizonyára így is van. De még a 'nagyon biztonságos' sem jelenti azt, hogy a kockázat zérus” – írja Lipsitch.

Két biztonsági hiba hetente

És ez a kockázat nem csupán elméleti. 1977-ben végigsöpört a világon az „orosz influenza” néven elhíresült vírustörzs, amelyről a későbbi genetikai elemzések kiderítették, hogy kísértetiesen hasonlít az 1950-es évek járványainak kórokozóira. Megalapozott hát a gyanú, hogy a vírus vagy megszökött egy laborból, vagy egy félresiklott oltási programból szabadult el. Lipsitch egy a H5N1-incidens kapcsán készült interjúban megjegyezte: nem kellett különösebb váteszi képesség annak előrelátásához, hogy ilyesmi előbb-utóbb elő fog fordulni. Az USA laboratóriumainak biztonsága felett őrködő CDC 2011-es jelentése szerint a legveszélyesebb kórokozókkal dolgozó laborokban átlagban két biztonsági hiba történik hetente. „Ahogy nem nehéz esőt jósolni Angliában, úgy a veszélyes kórokozókat érintő hibákat is borítékolni lehet” – mondta Lipsitch. „Úgyhogy ez szimplán egy peches hét volt a kormányzati laborokban. Vagy inkább egy többhetes pechszéria.”

Egy hónapon belül három kínos baki

Utóbbi mondatával a professzor arra utalt, hogy az elmúlt egy hónapon belül három kínos bakira is fény derült az USA vezető egészségügyi intézményeiben. Az első volt a már említett lépfenemalőr. Aztán az USA gyógyszerhatóságánál, az FDA-nél rég elfeledett csövek kerültek elő egy fagyasztóból, amelyekről kiderült, hogy fertőzőképes himlővírust tartalmaznak. Elég zavarba ejtő az eset, ugyanis a világon összesen két laboratóriumnak – a CDC-nek, illetve Novoszibirszkben egy orosz labornak – van engedélye a masszívan ragályos, 1980 óta nem létezőnek deklarált vírus tárolására. Mindenki másnak évtizedekkel ezelőtt kötelező lett volna a saját himlőmintáit megsemmisíteni. Végül kiszivárgott a H5N1-incidens híre, amelyet valószínűleg hetekig eltitkoltak a CDC vezetősége és az illetékes Mezőgazdasági Minisztérium elől.
„Valamennyi esemény közös nevezője az emberi hiba” – mutatott rá Lipsitch. „És akárhány ujjlenyomat-leolvasót és szellőztetőt és többszörösen biztosított akármit építenek be a rendszerükbe, az emberi hibát nem tudják kiküszöbölni. A laborok, ahol funkciónyerő vírusokkal dolgoznak, mindig azt szajkózzák, hogy ők különösen biztonságosak. Nos, lehet, hogy tényleg különösen jól kiépített védelmük van, de amíg emberek dolgoznak bennük, addig nem lesznek különlegesen biztonságosak.”

Nem kellene kiadni a recepteket

Lipsitch és a hozzá hasonlóan gondolkodó kutatók számára kiemelten aggályos a funkciónyerő kutatással kapcsolatos eredmények publikálása. Michael Osterholm, a Minnesotai Egyetem fertőző betegségekkel foglalkozó központjának igazgatója egy tanácsadó testület tagjaként még két évvel ezelőtt úgy foglalt állást, hogy a tudósoknak nem volna szabad nyilvánosságra hozniuk a potenciálisan világjárványt kiváltható vírusok fabrikálásának receptjét. A szóban forgó, biológiai veszélyforrásokkal foglalkozó tanácsadó testület, a National Science Advisory Board for Biosecurity tagjai 2012 óta azért nem ültek össze, mert akkor külső nyomásra meg kellett hátrálniuk ebben a kulcsfontosságúnak érzett kérdésben. 
Ám még a kritikusok is egyetértenek abban, hogy legjobb lenne, ha a funkciónyerő kutatást korlátozó döntések nem a politika szintjén születnének meg, akkor ugyanis félő, hogy annak más, veszélyes patogénekkel folytatott munka is kárát látná. „Tiltás alá kerülhetne például a SARS-szal (a súlyos akut légzéselégtelenséget okozó vírussal) végzett kutatás, holott az – különösen, hogy nincs rá oltásunk – tudományosan sokkal inkább védhető, mint a kitalált influenzatörzsekkel való játszadozás” – vélekedett Lipsitch.

Ebolás lett a járvány elleni küzdelem vezére

ORIGOORIGO2014. 07. 23. 21:42

Maga is megfertőződött a kórokozóval a minden eddiginél súlyosabb Ebola-járvány elleni küzdelem egyik élharcosa Sierra Leonéban. A 39 éves Dr. Sheik Umar Khan az eddig 632 ember halálát okozó járvány elleni harc meghatározó alakja, maga is száz beteget kezelt – jelentette a Washington Post.

Khan már júniusban jelezte, tudatában van annak, hogy komoly kockázatot vállal. „Azt kell mondanom, aggódom az életemért, mert szeretem az életet. Az egészségügyi dolgozók maguk is könnyen megbetegednek, mert mi vagyunk az elsők, akihez fordulhat az, aki elkapja a kórt. Még teljes védőöltözetben is nagy kockázatot vállalsz” – mondta a Reutersnek.

Az orvost az Orvosok Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet egyik kezelőhelyén ápolják Kailahunban. Miatta Kargbo egészségügyi miniszter személyesen ígérte meg, hogy mindent megtesz a doktor életének megmentése érdekében.

Hétfőn a járvány által leginkább érintett Kenema kórházában sztrájkba léptek az ápolónők, miután hárman is megfertőződtek közülük. Az orvosok és a közegészségügyi illetékesek nagy erőkkel igyekeznek megfékezni a főleg az ország keletei felében tomboló járványt. A mostani járványról bővebben itt olvashat. 

Afrikai rítusok segítik a gyilkos kór terjedését

ORIGO2014. 07. 07. 07:03

Minden idők legsúlyosabb Ebola-járványává fajult a Nyugat-Afrikában tomboló vírusfertőzés. Az amúgy is könnyen fertőző Ebola-vírus terjedését képtelenek megállítani az orvosok, főleg azért, mert nem tudnak gátat szabni az olyan népi szokásoknak, mint a holtak puszta kézzel történő mosdatása. Az Ebola ellen nincs gyógyszer, és tízből kilenc emberrel végez. 

Fejfájással, hasmenéssel, hátfájással és hányással kezdődött. Az első doktor azt mondta, hogy ez malária, és csak később, egy speciális orvosi létesítményben mondták meg, hogy Ebola-vírussal fertőződtem meg. Ez teljesen levert, ugyanis hallottam már az Eboláról. Megpróbáltam pozitív maradni – gondolkodtam a halálról, de mélyen magamban úgy véltem, hogy az én időm még nem jött el, és túljutok rajta.

Amikor láttam a rokonaimat meghalni előttem, megrémültem. Volt egy pillanat, amikor magamról is azt gondoltam, hogy meghalhatok. Amikor két nagybátyámat is elveszítettem, a testüket pedig elvitték. Aznap este egyikünk sem tudott aludni – azt hittük, nem érjük meg a reggelt. Az orvosok előttünk takarták le és fertőtlenítették a holttesteket.

Végül röviddel a kórházi kezelésem megkezdése után elkezdtem jobban érezni magam, lépésről lépésre. Az orvosok folyamatosan kérdezgettek, és egy nap közel minden kérdésükre nem volt a válaszom. Ők elégedettek voltak, én pedig rájöttem, hogy túlélhetem. Remek érzés volt kisétálni a kórházból, az orvosok még egy kisebb ünnepséget is rendeztek.

***

Az Ebola-vírussal fertőzött nyugat-afrikai férfival a BBC készített interjút még áprilisban. Ő azon kevesek közé tartozik, aki túlélte a kórt. A családja nagy része nem volt ilyen szerencsés, nyolc megfertőződött rokona közül hatan meghaltak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfrissebb adatai szerint a februárban Nyugat-Afrikában kitört Ebola-járvány eddig 481 emberrel végzett, és 779 megbetegedést regisztráltak.

Forrás: AFP/Cellou Binani

Áprilisban a WHO illetékesei még azt nyilatkozták, hogy kettő-három hónapon belül úrrá tudnak lenni a járványon, az esetek száma pedig csökken. A helyzet azóta drasztikusan megváltozott, az áldozatok száma mindössze egy hét alatt 17 százalékkal emelkedett, és most már biztos, hogy ez minden idők legsúlyosabb Ebola-járványa.

Ez azért különösen nagy baj, mert a vérzéses láznak is nevezett Ebolát a világ egyik legveszélyesebb vírusának tartják. A halálozási rátája 90 százalékos is lehet, azaz tíz betegből kilenc belehal. Ráadásul nagyon fertőző, testnedveken keresztül terjed, emberről emberre és állatról emberre is.

Nincs ellene gyógyszer, bár folyamatosan kísérleteznek új vakcinákkal. Eddig az egyetlen gyógymód, ha megpróbálják pótolni azt a folyadékmennyiséget, amit a beteg a vírus miatt veszít. Az Ebola ugyanis heves vérzést okoz, a vér lényegében az összes testnyíláson keresztül távozik, majd egy idő után a belső szervek kezdik felmondani a szolgálatot. Vér- és folyadékadással ezen lehet segíteni, de így sem biztos a túlélés.

A népi szokások segítik a vírus terjedését

Az Ebola-vírus Guineában terjedt el először, később azonban átterjedt a szomszédos Libériára és Sierra Leonéra is. Júniusban Spanyolországban is felröppent a hír, hogy egy valenciai kórházban is felbukkant az Ebola, a később lefolytatott vizsgálatok szerint viszont tévesek voltak az információk, a vírus eddig még nem bukkant fel Európában. Nyugat-Afrikában viszont egyre nagyobb problémát okoz.

Az Ebola-vírus elterjedése Nyugat-Afrikában.

Forrás: WHO

A járvány rohamos terjedése miatt szerdára és csütörtökre találkozót hívott össze tizenegy nyugat-afrikai ország egészségügyi minisztere a ghánai Accrába, hogy összehangolják a térségbeli államok lépéseit. A WHO szerint drasztikus lépéseket kell tenni a vírus megállításának érdekében, és biztosítani kell, hogy ne terjedjen át más országokra. A miniszteri találkozótól azt várják, hogy az érintett államok hatásosabban működjenek együtt. A WHO szóvivője szerint főleg az országhatárokon kell közbeavatkozniuk, azokat ugyanis képtelenség lezárni – a világ legkevésbé őrzött határszakaszairól van szó, ahol az emberek teljesen szabadon közlekednek az országok közt.

A gyengén őrzött országhatárok azonban csak a jéghegy csúcsa, a vírus terjedésében sok más ok is közrejátszik. Ilyen például a nagy népsűrűség vagy a helyi törzsi, illetve temetési szokások. A Sierra Leonéban regisztrált első beteg például egy úgynevezett „sowei” volt, egy tradicionális női vezető és gyógyító. A helyi szokások szerint csak a nők érinthetik és tisztíthatják meg a holtak tetemeit, így nem meglepő, hogy az Ebola első áldozatainak többsége szintén nő volt. A Sierra Leone-i hatóságok azóta már betiltották a törzsi temetkezéseket, a holtakhoz már csak egészségügyi dolgozók nyúlhatnak zöld kesztyűben és arcvédő maszkban.

A betegek elszökdösnek

A helyiek maguk sem reagálnak jól a számukra ismeretlen betegségre (az Ebola eddig csak Afrika egy teljesen más részén mutatkozott), ez pedig tovább nehezíti az orvosok munkáját. A Reuters beszámolója szerint például, amikor Mohamed Swarray helyi lakos megfertőződött a vírussal, bekerült egy elkülönített sátortáborba Kenemában, Sierra Leone egyik városában. Nem maradt ott sokáig.

Gyanakvóan nézte a furcsa ruhákba öltözött orvosokat, végül pedig megszökött, és 300 kilométert utazott a fővárosig, Freetownig. Ott egy héten keresztül ápolták egy magánlakásban, míg a hatóságok megtalálták, és sietve visszavitték a karanténba. Az ápoló azt hitte, csupán tífuszos.

Forrás: AFP/Cellou Binani

Dr. Amara Jambai, az ország járványközpontjának vezetője azt mondta, hogy legalább 57 Ebola-gyanús beteget keresnek, akik elszöktek és bujkálnak valahol. „Ha így veszítjük el a betegeket, soha nem fogjuk tudni, hol bukkan fel újra a betegség” – mondta.

A libériai hatóságok múlt csütörtökön bejelentették, hogy vádat emelnek bárki ellen, aki Ebola-gyanús betegeket rejteget. Az országban ugyanis kuruzslók járják a kórházakat, hogy magukhoz csábítsák őket, és imákkal valamint tradicionális gyógyszerekkel kezelik őket. A három érintett országban a kórházi ellátás színvonala amúgy nagyon alacsony, Sierra Leonéban az anya- és a csecsemőhalandóság a legmagasabb a világon. A kenemai karantén például mindössze két sátorból áll, amelyet pár méterre húztak fel a kórháztól. A közelben élő 800 ezer embert magába foglaló kerület ellátásáért pedig két orvos és két nővér felel.

Az orvosokat elüldözik a helyiek

A WHO és más nemzetközi szervezetek a járvány feltűnése után megjelentek a helyszínen, de több problémával is szembe kellett nézniük. Elsősorban az olyan alapeszközök hiányával, mint az orvosi kesztyű, de főképp azzal, hogy sok helyen nem fogadták őket szívesen.

„Nagyfokú idegengyűlölettel találtuk szembe magunkat, amelyet a félelem szült” – mondta az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi szervezet aktivistája, dr. Bart Janssens a BBC-nek. Hozzátette, hogy több olyan falu is van, ahová egyszerűen nem mehetnek már a helyiek ellenkezése miatt. Egy másik orvos, dr. Edmund Newman azt mondta, rengeteg félreértés és bizalmatlanság van azokkal a külföldiekkel szemben, akik segíteni érkeznek.

A guineai fővárostól 425 kilométerre fekvő Macentában a helyiek még áprilisban rátámadtak az orvosokra, azzal vádolva őket, hogy ők a felelősek a kór megjelenéséért. Az érintett orvosi segélyszervezetnek evakuálnia kellett a személyzetet a városból, és be kellett zárnia az ott létrehozott központját. A minap a Vöröskeresztnek kellett bezárnia egy táborát, mert a helyiek késekkel felfegyverkezve körbevettek egy orvosi kocsit.

Az orvosi szervezetek szerint a helyi egészségügyi minisztérium feladata lenne, hogy megértesse a helyiekkel, mi is ez a járvány és mit kell tenniük a megfékezése érdekében. A szerdán összegyűlt afrikai miniszterek is erre a következtetésre jutottak, egyrészt pénzt kértek gyógyszerekre és orvosi személyzetre, másrészt pedig megígérték, hogy felszólalnak azok ellen a helyi gyakorlatok ellen, amelyek elősegítik a vírus terjedését

iPon Hírek

2016-ra készülhet el az első úszó atomerőmű

• Dátum | 2013.07.09 20:01
• Szerző | Jools
• Csoport | EGYÉB

Oroszország három éven belül üzemképes úszó atomerőművet kíván létrehozni. A különleges hajókat olyan területek energiaellátásának biztosítására vetnék be, ahol máshogy nem megoldható az áram-, a fűtés-, illetve az ivóvíz-szolgáltatás. Ahogy Alekszandr Voznyeszenszkij, a Balti Hajógyár igazgatója elmondta, az első úszó erőmű, a 18. századi vegyészprofesszorról elnevezett Akagyemik Lomonoszov(Lomonoszov akadémikus) már 2016-ra elkészülhet, ezt követően pedig további hasonló hajók sora kerülhet legyártásra.

Az atommeghajtású jégtörő hajók reaktorainak mintájára készülő erőművekkel a tervek szerint nagy ipartelepek, kikötővárosok, illetve (kisebb változatban) tengeri olajtornyok energiaellátását fogják biztosítani. Az Akagyemik Lomonoszovban használandó KLT−40 reaktor legkorábbi változatát 1988-ban kezdték alkalmazni a szovjet, majd orosz jégtörőkön, az első atomjégtörő pedig több mint fél évszázada, 1957-ben épült. A jeges vizeken is közlekedni tudó hajók megjelenése jelentős fellendülést hozott az északi országok kereskedelmébe, hiszen új útvonalak váltak járhatóvá, és jelentősen lerövidült a szállítási idő is.

A 2007 óta épülő Akagyemik Lomonoszov vízkiszorítása 21 500 tonna, és 69 fős legénység irányítja majd a hajón folyó munkálatokat. A „járműnek” saját meghajtása nincs, kifejezetten állóhajónak készül, amelyet így az erőmű által ellátandó terület szomszédságába kell vontatni. A hajóra telepített két módosított KLT−40 reaktor összesen maximum 70 MW elektromosságot és 300 MW hőt lesz képes szolgáltatni, ami egy 200 ezer fős város energiaigényeinek kielégítésére elegendő.

Az úszó erőművek egy részét Oroszország legészakibb településeinek árammal és fűtéssel való ellátására szánják a tervezők. A technológia iránt eddig összesen 15 ország fejezte ki érdeklődését, jellemzően olyan államok, ahol nagy területeken megoldatlan a rendszeres áramszolgáltatás. Az erőmű másik nagy előnye, hogy némi átalakítással sótalanító üzemként is képes működni, amely akár napi 240 ezer köbméter fogyasztásra alkalmas vizet is elő tud állítani.

A reaktorokat úgy építik, hogy azok bármiféle baleset vagy elemi csapás esetén a lehető legbiztonságosabbak maradjanak, és bár az atomenergia használata minden esetben jár némi kockázattal, a tervezők állítása szerint a reaktorok a legtöbb szökőárnak és ütközésnek ellen tudnak állni anélkül, hogy sugárzó anyagot engednének a környezetbe. Egy-egy reaktort a tervek szerint negyven évente kell majd lecserélni.

Atomenergia:

Neutron sugárzás Mivel a hidrogén kivételével minden atommag tartalmaz neutront, illetve neutronokat , elvben bármelyik atommag alkalmas neutronok elõoállítására. Ehhez akkora energiát kell közölni az atommaggal, mint amekkora a neutron kötési energiája. Az energiaközlés sokféleképpen történhet: a-részecskékkel, protonokkal, g-sugárzással való bombázással, vagy hasadási folyamat révén. Neutronforrásként olyan anyagot célszerûu választani, amelyben a neutronok kötési energiája alacsony. Ilyen lehet a deutérium (D) és a berillium. Három típusú neutronforrást különböztethetünk meg: Radioaktív neutronforrások: Ha Polónium forrás elé Berillium lemezt helyezünk, a Polónium alfa sugárzását el fogja nyelni a Berillium lemez és egy neutront fog kilőni az atommagjából. Létezik tiszta neutronforrás is, ilyen pl. a Cf-252 ami neutronsugárzással bomlik, de annyira veszélyes, és nehézkes a biztonságos szállítása, hogy nagyon kevés helyen alkalmazzák. Gyorsítós neutronforrás: Ha a nagyfeszültséggel felgyorsított deuteron deutériummal ütközik az ütközés során 3He és neutron , ha tríciummal ütközi, az ütközés során 3,6 MeV energiájú 4He és 14 MeV energiájú neutron keletkezik. Elõonye, hogy a deuteron-nyalábot csak annyira kell felgyorsítani, hogy a Coulomb-taszítást leküzdje. A gyorsításhoz szükséges feszültség mindössze 0,1MeV. Atomreaktorok: Az atomreaktorok, működésük során nagyon erős neutronfluxust adnak le. Az ilyen jellegű neutronforrásokat általában radioizotópok előállítására szokták használni. A neutronok kölcsönhatása anyaggal: Gyors neutronok kölcsönhatása anyaggal Gyors neutronokat a gyorstenyész reaktoroknál alkalmaznak, ahol Plutóniumot állítanak elő az Urán láncreakciója során. A gyors neutronok kisebb eséllyel hasítják szét az atommagokat mint a lassú neutronok. Lassú neutronok kölcsönhatása anyaggal Lassú neutronokat alkalmaznak az atomerőművekben az Urán fűtőanyag láncreakciójának működtetéséhez. A lassú neutronok nagyobb hatékonysággal találják el az atommagokat, mint a gyorsak, így sokkal nagyobb eséllyel okoznak magreakciót. A neutronok lassítását grafittal vagy vízzel lehet megoldani. Régen grafitot használtak, de ez veszélyesnek bizonyult Csernobil esetében, ezért ma már a legtöbb helyen vizet használnak, kivéve a legújabb generációs magas hőmérsékletű hidrogén fejlesztő reaktoroknál, ugyanis itt 1000C környékén van a reaktor hőmérséklete és így a grafit az egyetlen alkalmazható neutron moderátor. A neutronok detektálása Gyorsneutron-detektorok: a gyorsneutronok detektálására legalkalmasabb eszközök a szerves kristály-, plasztik-, folyadékszcintillátorok. Ezekben a szcintillátorokban sok hidrogén (proton) található. A gyorsneutronok a protonokkal való rugalmas ütközés során a protonoknak energiát adnak át. Ezek a meglökött protonok a szcintillátorban fényvillanásokat idéznek elõo. Lassú neutron-detektorok: A lassú neutronok detektálása magreakciók segítségével történik, melyek során nagy energiájú töltött részecske keletkezik. Detektorként bór-, lítium tartalmú szcintillátorokat, BF3 gáztöltésű számlálókat alkalmaznak. Alfa sugárzás Az alfa-sugárzás során az atommag egy úgynevezett alfa-részecskét bocsát ki. Az alfa-részecske tulajdonképpen azonos a hélium 4-es tömegszámú 42He izotópjával. Alfa-sugárzást csak nagyon nagy, 82-nél nagyobb rendszámú izotópok bocsátanak ki.Az alfa-sugárzás során a mag tömegszáma néggyel, és (a két kibocsátott protonnak megfelelően) rendszáma kettővel csökken. Erre példa a 22688Ra (rádium) alfa bomlása. A bomlás végterméke a 22286Rn (radon). Az alfa részecske töltése és tömege igen nagy, ezért erősen roncsolja a közeget, amibe belép, ugyanakkor hatótávolsága nagyon kicsi, akár egy vékony papírlap, vagy az emberi bőr is könnyen elnyeli. Levegőben a hatótávolsága néhány cm. Emiatt igazán csak akkor veszélyes, ha valamilyen módon alfa-sugárzó izotópokat tartalmazó anyag jut szervezetünkbe. Alfa sugárzó anyag például a Polónium 210 ami 6,5MeV-os alfa részecskéket bocsát ki. Ezek a részecskék annyira erősek, hogy a polónium darab körül kéken világít a levegő, és maga polónium darab is izzani kezd, majd megolvad.A nyers Urán is alfa bomlással alakul át Tóriummá Az alfa sugárzás jelenlétét sokfajta módon ki lehet mutatni: Ködkamrával, geiger számlálóval, szemrevétellel (nagyon erős alfa forrásoknál) Félvezetős számlálókkal, szcintillációs mérőkkel, Béta sugárzás A béta-sugárzás tipikusan a neutron felesleggel rendelkező atommagok bomlási módja. Ekkor ugyanis egy neutron átalakul protonná, miközben egy elektron keletkezik. Az így felszabaduló energia jelentős részét az elektron mozgási energiája viszi el. Az atomból nagy sebességgel kilépő elektron a béta-részecske. A béta-bomlás során tehát az atom rendszáma egyel nő, tömegszáma viszont változatlan marad, amit a 13755Cs (cézium) bomlásának példáján mutatunk be. A végtermék ekkor a 13756Ba (bárium). A béta-részecske szintén töltött, de tömege, illetve mozgási energiája jellemzően kisebb az alfa-részecskéénél, ezért az anyaggal gyengébben hat kölcsön. Így roncsoló hatása kisebb az alfa-sugárzásénál, áthatolóképessége viszont nagyobb. Egy vékony alumíniumlemezzel azonban már a béta-sugárzást is le lehet árnyékolni. Béta részecskéből két fajta létezik: az elektron sugárzást béta sugárzásnak szokás nevezni, a proton sugárzást pedig pozitron sugárzásnak. Negatív béta-bomlás: A folyamat során egy neutron protonná alakul elektron és antielektron-neutrínó kibocsátás mellett. A keletkező atom rendszáma emiatt eggyel növekszik, tömegszáma változatlan marad. Neutronfelesleggel rendelkező atomokra jellemző.Cézium-137, Bárium-137-é alakul béta sugárzás leadása közepette:. Pozitív béta-bomlás: A folyamat során egy proton neutronná alakul egyszeresen pozitív pozitron (antielektron) és elektron-neutrínó kibocsátása mellett. A keletkező atom rendszáma emiatt eggyel csökken, tömegszáma változatlan marad. Nátrium-22, Neon-22-vé alakul pozitron sugárzás leadása közben Béta sugárzás kimutatása: Geiger számlálóval, félvezetős számlálóval, szcintillációs számlálóval, Gamma sugárzás A gamma-sugárzás annyiban különleges az alfa- és béta-sugárzáshoz képest, hogy nem változtatja meg az atommag összetételét, csak annak állapotát. A radioaktív gamma-sugárzás mindig alfa- vagy béta-bomlás után, illetve azzal egyidőben következik be. Sok esetben ugyanis a bomlás után a keletkezett új mag gerjesztett állapotban marad. A gerjesztett állapot energiatöbbletét aztán azonnal, vagy hosszabb idő után elektromágneses sugárzás formájában adja le. Ez a sugárzás a gamma-sugárzás.Példánkban a 137m56Ba (bárium) gerjesztett állapotú izotóp (ezt jelöli az "m" index) felesleges energiát gamma-sugárzás formájában adja le.A gamma-sugárzás, mint elektromágneses sugárzás hasonló jelenség, mint a látható fény. A különbség csupán abban áll, hogy energiája akár milliószorosa is lehet a látható fényrészecskéének.A gamma-sugárzás töltéssel nem rendelkezik, ezért áthatolóképessége igen nagy, roncsoló képessége azonban kisebb a többi sugárzásénál. Külső sugárforrásként azonban mégis a gamma-források a legveszélyesebbek, mivel leárnyékolásukhoz vastag ólom vagy beton réteg szükséges. Az Urán, reaktorban való hasításakor gammasugárzás keletkezik. Iparban használatos gammaforrás a Kobalt-60, amit Kobalt-59-ből állítanak elő neutron besugárzással. Gamma sugárzás kimutatása: A legtöbb esetben geiger számlálót alkalmaznak, de lehet használni félvezetős műszereket is.

Atomfegyverek felosztása:

A nukleáris fegyvereket fel lehet osztani a magreakciók lefolyása, és az atombomba felépítése alapján. A magfúziós és fissziós felosztás kevésnek bizonyult. A fegyver típusok skálája ennél szélesebb, mint ahogy azt csak 2 csoportra osszuk fel. Minden nukeáris fegyvernek szüksége van valamilyen fisszionáló (hasadó) anyagra, hogy a kezdeti energiát biztosítsa. Az atombomba kifejezés olyan fegyverre utal, ahol az atomok nem maradnak épek a robbanás után (ellenétben a nem hasadó anyagokból készült robbanóanyagokkal). De atombombának csak a tisztán hasadó anyagot tartalmazó bombát nevezzük. Együttesen mindegyiket nukleáris fegyvernek nevezhetjük, mivel mindegyik azon az elven alapul, hogy az atommagok átalakításából nyerünk plusz energiát. A fúziós fegyvereket hidrogénbombáknak nevezzük, mivel az elsődleges reakciók a hidrogén valamely izotópjait használják ‘üzemaynagként’. Az első fúziós bomba terveknél még csak deutérium (nehézhidrogén) szerepelt fúzióra képes anyagként a bombában. A fúziós fegyvereket termonukleáris fegyvernek nevezik a nagy hőigénye miatt, ami a fúziós reakcióhoz kell. A mértékegységek problémája: A metrikus rendszer már 1875 óta létezett, az SI rendszert 1960-ban vezették be. De ezt sok helyen nem kezdték alkalmazni, Pl. amerika, Nagy-Britannia, mivel ott előzőleg már más egységeket használtak, így létrejött néhány nem SI rendszerbeli egység, ezek közt a ‘tonna’ kifejezés is, melyet a nukleáris fegyverek eneriájának nagyságához társítunk. Viszont az angol, amerikai, és SI rendszerbeli tonna más-más értéket jelöl. De a curie, röntgen, red, rad stb. is SI rendszeren kívüli egység, ma már nem használjuk őket. Az említett atomhatalmak nem törekedtek ezek egységesítésére, és így különböző értékeket jelöl az angol-amerikai- SI tonna. Viszont az energiát jelölő tonna kifejezés metrikus, így az MT, Mt, mt is ugyanúgy megatonnát jelöl. A nukleáris fegyvereknél energiát jelöl, ami megmutatja, hogy hány tonna normális robbanóanyagnak felel meg a kibocsájtott energia, ahol a robbanóanyag a TNT. Viszont melyik típusú tonnát határozták meg ehhez? Illetve a TNT robbanóereje sem tisztázott, mivel az nem egy állandó, függ a sűrűségétől, minőségétől. A riportok 980-1100 kalória/g -ról szólnak. Ezért a mértékegység tisztázására azt mondták, hogy 1 kt = 1012  kalória (4,183 x 1012 J) Azt figyelembe kell venni, hogy a nukleáris fegyverek a kinetikus energia melett komoly radioaktív sugárzást is produkálnak, ami szintén a kilotonnákban megdott energiába értendőek, így egy 1kt-ás atombomba, és 1kt-nyi robbanóanyag közül a robbanóanyag az, ami nagyobbat robban. A jelölésben sem tisztázott, hogy a kis, vagy nagybetűvel írt tonna közül melyik mit jelöl, az energiát, vagy a súlyt, miközben mindkét jelölés szerepel az irodalmakban. Ezért nem érdemes különbséget tenni. Tiszta hasadásfegyver: A fissziós bomba (atombomba) fő energia forrása a hasadóanyag energiája, mely plutónium, vagy urán, szuperkritikus súlyban, egymástól elválasztva. Az első atombombát trinity névre keresztelték (szentháromság), mely után sor került az első éles bevetésre is, a jól ismert két célponttal, Nagasakival, és Hiroshimával (Little Boy, Fat Man). Az előfeltételt ezzel megteremtették, hogy fejlesszék az atomfegyevereket. Manapság az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína rendelkeznek atomfegyverekkel. A legfrisebb atomhatalmak : India, Dél-Afrika, és Izrael. A hasadó bombáknak vannak korlátai:  1. Minél több a hasadó anyag, annál nehezebb azt tárolni a robbantásig.  2. A szuperkritikus tömeg összehozása is egyre nehezebbé válik, mivel ha nem egyszerre történik a hasadó anyag egyberobbantása, akkor nagyon sok szabad neutron veszik kárba, ezáltal nagyon romlik a hatásfok. Eddig talán a legjobb hatásfokú atombomba az Ivy King volt (500kt 1952 november 15), de pontos információk nincsenek a hatásfokáról. Egyesült hasadásos/fúziós fegyverek: Minden olyan atomfegyver, ami nem tisztán hasadással robban, az arra használja a fúziós energiát, hogy növelje a romboló hatását. Minden nukleáris fegyver, ami fúziót használ arra, hogy megnövelje az energiáját, arra használja a fissziós energiát, hogy ‘tüzelőként’ használja azt a fúzió beindításához. Fejlesztett hasadásbombák: Ezek a bombák is használnak fúziós, és fissziós energiát, de a fúziót arra használják, hogy neutronokat termeljenek (deutérium-trícium párossal). A nagy neutronfluxus megnöveli a hasadásarányt a magban, így több hasadó anyag képes részt venni a reakcióban. A csak tiszta fissziós bombák hasadóanyag-felhasználása (mondhatjuk hatásfoknak is) mindössze 20%. A Hiroshimára ledobott bomba hatásfoka 1,4% volt mégis hatalmas  pusztítást vitt véghez. A fejlesztett hasadásbombák ezzel ellentétben csaknem 100% hatásfokkal üzemelhetnek, azaz a teljes hasadó anyagot képesek a reakcióban felhasználni. Az első ilyen bomba a Greenhause Item volt (45,5kt 1951.május 24). A bombában folyékon nehézhidrogén-trícium gáz volt. Az új technológia megduplázta a bobma erejét. Lépcsőzetes fegyverek: Ezt a fegyvert gyakran nevezik Teller-Ulam-nak, vagy hasadás-fúzió, vagy hasadás-fúzió-hasadás fegyvernek. Ezek az eszközök könnyű elemek izotópjait (hidrogén, lítium) használják, hogy eltűntessék a töltetnagyság határait, és csökkentsék a költségeket, főleg a drága plutónium, és urán tekintetében, és nem utolsó sorban a bombák súlyát is. A fúziós reakció egy elszigetelt helyen történik, mely el van választva a fissziós anyagtól. A fissziós hasadó anyag röntgensugarait használják fel arra, hogy összenyomja a fúziós üzemanyagot. Az energia begyújtja a fúziót a könnyű elemekben középpontjában. Ezt a fúziós energiát egy újabb, nagyobb fúzióhoz használja fel, ami a 3. lépcső. Ez a kialakítás megengedi, hogy bármekkora legyen a bomba töltete. A fúziós energiát arra használják, hogy két úton növeljék a töltet energiáját: 1. közvetlenül a fúzió által kibocsájtott energiát növelik 2. a nagy energiájú, gyors neutronokat használják fel arra, hogy a fissziós stádiumban több energiát szabadítsanak velük fel. Az egyik legnagyobb valaha robbantott bomba (Tsar bobma 1961. október 30) is ebbe a kategóriába tartozott (hasadás-fúzió-hasadás). A Novaya Zemlya felett 4000 méterrel felrobbantott bomba 50Mt töltetű volt, melyet a Szovjetúnió készített. A bomba nagyon tiszta lefolyású volt, 97%-os fúzióval. Az ébresztőóra, Sloika teszt: A tervre először Teller Ede jött rá, de tőle függetlenül Andrei Sakharov és Vitalii Ginzburg is kifejlesztette. Míg Teller ezt ‘Alarm Clock’-nak azaz ébresztőórának nevezte, addig a szovjetek sloikának. A kialakítása gömbhéjas szerkezetű. A közepén van egy fisszionáló anyag, általában U235/Pu239, ezt körülveszi egy fissziós U238 réteg, majd Li6 deuterid, egy fúziós U238 kapszula, végül a nagy erejű robbanóanyag. A folyamat úgy kezdődik, mint egy normális atombombánál. A belső hasadó anyag berobban és összehúzódik, közben hatalmas hőmérsékletet termel, ami a fúziót beindítja a Li6-deuteridben. A reakció által termelt neutronok pedig létrehozzák a hasadás-fúzió-hasadás láncreakciót. A Lítium6 a lassú neutronok hatására tríciummá alakul, amely a deutériummal együtt fúzionál, és gyors neutronokat termel. Ezek a gyors neutronok segíteken a hasadásban, a folyamat így önfenntartóvá válik, amíg az összes anyagot fel nem emésztik a reakciók. A fúzió hatásfoka kb. 15-20%, melynél jobbat nem sikerült csinálni. Ez a kialakítás a csak tisztán fissziós bombákhoz hasonlóan rendelkezik töltethatárral, így a problémái is hasonlóak. Neutronbombák: A neutronbombák, azaz növelt sugárzású fegyverek (enhanced radiation ER warheads) kialakítása egy normál fúziós bombáéhoz hasonlít, de a neutronokat nem nyeletik el a bomba falában, hanem engedik megszökni. Az így létrejövő ionizáló neutronsugárzás nagyon pusztító hatású, és a legtöbb sugárzás elleni védőeszközzel, ami többek közt gamma sugárzás ellen is jó, az nem jó a neutronok ellen. A sugárzás csak a robbanás pillanatában következik be, és nem marad utána radioaktivitás. Az USA azért fejlesztete ki, hogy megóvja magát a Szovjetúnió rakétái ellen. A rakétákat ugyanis a neutronbomba sugárzása megrongálja, így azok ellen be lehet vetni. Taktikai neutronbombákat az emberek ellen vetettek volna be, ugyanis a személyes védőöltözékek nem védték volna meg őket a neutronokkal szemben. A gyors neutronok még a tankokba is behatolnak, és képesek a személyzetet megölni. A kisebb neutronbombák hatótávolsága kb 1 km, ott még az emberek megkapják a több, mint 600 rad-os dózist, mely azt jelenti, hogy az azt a dózist kapott emberek legalább fele meghal. A neutronok roncsoló hatása csak több óra után jelentkezik, így ezzel is számolni kell. A neutronbombák kialakításánál a fisszió csak egyfajta fúziós anyagot gyújt be, mégpedig D-T fúziót. A deutérium-trícium fúziónak az az előnye, hogy 80%-ban neutronok kinetikus energiájaként adja le az energiát, a fennmaradó 20% csupán lökéshullám és hőenergia. A 14,7MeV-os neutronok nagyon roncsoló hatásúak, és egy 0,5kt-s atombomba elég, hogy beindítsa a reakciót. Ezért elég csak kisebb neutronbombákat gyártani. A nagy neutronfluxusba fektetett energia miatt a bomba épen hagyja a házakat (csak kis lökéshullám van) de az élőlényeket megöli. Illetve aktívvá tehet néhány anyagot. A hátránya a neutronbombának, hogy a tríciumot drága előállítani, és tárolás közben gyorsan elfogy (tekintve, hogy 12 év a felezési ideje). Egy 1kt-s neutronbomba deutérium igénye 5g, tríciumból pedig 12grammnyi szükséges. A kobaltbomba: A kobalt bombák kialakítása a fisszió-fúzió-fissziós bombákéra emlékeztet, csak abban különbözik tőle, hogy a 2. lépcsőben a fúziós anyagok egy nem aktív anyaggal, Co-59-el veszik körbe. A fúzió beindulásakor a Co-59 köpeny felfogja a neutronokat, amely így egy nagyon radioakív anyaggá, Co-60-á alakul. Az így keletkezett izotóp besegít a 3. lépcső fissziójába, ezáltal gyorsabb lefolyású lehet a reakció. Tulajdonképpen a kobaltozást ‘besózásnak’ nevezik. A kobalt helyett használnak arany-197, tantál-181, cink-64-et még. Hogy használható legyen egy izotóp elsősorban könnyen előállíthatónak kell lennie, és a neutronsugárzás után erős gamma sugárzást kell, hogy produkáljon. A kobaltbomba ötlete Szilárd Leótól származik, aki 1950-ben publikálta ötletét. Eredetileg nem fegyvernek szánta, de szerinte képes lenne minden embert megölni a Földön. A kobalt-60 aktivitása sokkal veszélyesebb, mint az U-238-é. Az oka az, hogy a Co-60 nagyon erős sugárzást bocsájt ki, és a felezési ideje több év. Így képes messzire eljutni a levegőben, úgy, hogy nem veszít sokat radioaktivitásából. A kobalt-60 átal kibocsájtott gamma sugárzás pedig nagyon erős. Ez a két dolog teszi a kobalt bombát rendkívül veszélyessé. A kobalt bombát még nem építették meg, és valószínűleg nem is fogják veszélyességénél fogva.

Hasadóanyagok táblázata [szerkesztés]

Nuklid	kritikus tömeg, kg	átmérő, cm	Ref
urán-233	15	11	[21]
urán-235	52	17	[21]
neptúnium-236	7	8,7	[22]
neptúnium-237	60	18	[23][24]
plutónium-238	9,04–10,07	9,5-9,9	[25]
plutónium-239	10	9,9	[21][25]
plutónium-240	40	15	[21]
plutónium-241	12	10,5	[26]
plutónium-242	75–100	19-21	[26]
amerícium-241	55–77	20-23	[27]
amerícium-242	9–14	11-13	[27]
amerícium-243	180–280	30-35	[27]
kűrium-243	7.34–10	10-11	[28]
kűrium-244	(13,5)–30	(12,4)–16	[28]
kűrium-245	9,41–12,3	11-12	[28]
kűrium-246	39–70,1	18-21	[28]
kűrium-247	6,94–7,06	9,9	[28]
kalifornium-249	6	9	[22]
kalifornium-251	5	8,5	[22]
kalifornium-252	2,73	6,9	[29]

Zsidóbűnözés

 :: 2011-10-03. 18:05

A kettős mérce tipikus esete: Izraelnek szabad titokban atomfegyvert előállítania, Iránnak nem

Józan ésszel azt gondolná az ember, ha valaki utánozza az én tetteimet, akkor nincsen jogom ítéletet mondani fölötte. A cionista gondolatmenet azonban más: ha bárki is ugyanúgy cselekszik, mint ahogyan ők, akkor azt esetleg helytelennek tartják, sőt az egész emberiségre nézve veszedelmesnek nyilváníthatják.

A zsidók ugyanis most attól félnek, Irán ugyanolyan ellentmondásos, homályos politikát folytat nukleáris programjával kapcsolatban, ahogy azt Izrael teszi. A világon mindenki tudja, hogy Tel-Aviv atomfegyverek sokaságával rendelkezik, ezt a tényt azonban a zsidók nem hajlandók beismerni. „A lehetőség, hogy Irán leutánozza a zsidó állam nukleáris politikáját, egyre növekszik” – jelentette ki egy névtelenségbe burkolózó izraeli kormányzati illetékes a The Jerusalem Post című napilapnak. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az izraeliek immár teljesen nyilvánosan hirdetik felsőbbrendűségüket, hiszen ország-világ előtt kimondják: nekik joguk van olyan tetteket is végrehajtani, ami másoknak szigorúan tilos. 

A mai nap folyamán Leon Panetta, amerikai hadügyminiszter megbeszélést folytatott Ehud Barak izraeli védelmi miniszterrel. A tárgyalások középpontjában a perzsa állam atomfegyver kifejlesztésére irányuló állítólagos törekvései állnak, továbbá a felek megvitatták, miként lehet tovább növelni Izrael nyomasztó katonai erőfölényét a Közel-Keleten. Panetta az előzetes tervek szerint elzarándokol a Yad Vasem Holokauszt Múzeumba, ahol részt vesz a holokauszt vallási szertartásokon. Valamin nagyon törhetik a fejüket a fiúk, ugyanis az elmúlt héten James Stavridis, az USA európai haderőinek parancsnoka (aki egyúttal a NATO egyesített erőinek parancsnoka is) tette tiszteletét Jeruzsálemben. 

Az izraeliek most arról beszélnek, hogy az iráni reaktorokban jelenleg 20%-os szinten képesek uránt dúsítani, ami nem elég ugyan az atomfegyver előállításához, csakhogy néhány hónapon belül el lehet érni a 90%-os dúsítási szintet. Ami, ha sikerül, akkor már csak rövid idő kérdése az atomfegyver összeszerelése. Teherán abban a vonatkozásban is utánozza Izraelt, hogy igyekszik elrejteni a világ szeme elől nukleáris létesítményit. De ezek szerint amit „szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”: az izraeliek szerint ugyanis Iránnak nincsen joga a Qom melletti hegyekben, mélyen a felszín alatt urándúsítást folytatni. Ezzel szemben Izrael természetesen rejtegetheti reaktorait, atombombáit, és még a nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit is kitilthatja a zsidó állam területéről. Ehud Barak honvédelmi miniszter 2009-ben egy alkalommal arról beszélt, hogy a Qom városához közeli, föld alatti létesítményt nem is lenne lehetséges légicsapásokkal lerombolni.

A neve elhallgatását kérő izraeli tisztségviselő a The Jerusalem Postnak nyilatkozva kijelentette: “Irán egy jó ideig gond nélkül folytatni fogja jelenlegi nukleáris politikáját és az urándúsítást, anélkül, hogy egy határhoz elérkezne, és nyilvánosan bejelentené a nukleáris fegyver kifejlesztését”. 

A zsidók tehát attól tartanak, hogy Teherán – Észak-Koreával ellentétben, de Izraelhez hasonlóan – sohasem ismeri be ország-világ előtt, ha majd atombombákkal rendelkezik, ily módon igyekezvén elkerülni az ország ellen foganatosított szankciók szigorítását, illetve a perzsa állam elleni katonai csapást. Természetesen Izrael egyelőre fantomokkal viaskodik: a perzsa államnak jelenleg egészen biztosan nincs atomfegyvere, és az sem biztos, hogy Teherán a nukleáris bomba kifejlesztésén munkálkodik. De mindegy, elég a feltételezés, és a háború megindulhat. 

Egyébként egyáltalán nem lenne meglepő, ha Afganisztán, Irak és Líbia példáján okulva az irániak mégis csak szeretnének atomfegyverre szert tenni, mert ha kezükben lenne a bomba, aligha mernének ellenük csapást mérni a cionisták. 

Forrás: ITT.

Perge Ottó 

Az atombomba

Írta magász több éve

1939 augusztus 2-án, Albert Einstein levelet küldött Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek. A levélben arról tájékoztatták az Elnököt, hogy az uránium elem a közeljövőben új, fontos energiaforrássá válhat, mivel nagy tömeg urániumban lehetséges nukleáris láncreakciót megvalósítani.

A láncreakcióra 1934-ben Szilárd Leó jelentett be szabadalmat. Rájöttek arra, hogy ha az atommagokat neutronnal bombázzák, akkor azok befogják - főleg a lassú - neutronokat. Így az atom tömegszáma eggyel nő, a rendszáma marad, tehát ugyan annak az elemnek egy izotópja keletkezik, ami instabil: a neutron protonná és elektronná bomlik. Az elektron béta-részecske alakjában távozik. Ha az urán magját (92 proton, 146 neutron) bombázzák neutronnal, akkor egy új - instabil -elem a neptúnium (1939-ben mutatták ki a létezését) keletkezik, ami egy béta részecske leadásával nagyobb rendszámú, mesterséges elemmé, plutóniummá alakul. (94 proton 145 neutron.) A plutóniumot 1941-ben mutatták ki. Otto Hahn vette észre, hogy még bárium és kripton is keletkezik a folyamatban, és ezek rendszámának összege (56 36=92) pontosan megegyezik az uránéval. Tehát az uránmag kettéhasadt és két hasadványtermék keletkezett. Közben felszabadult 200 MeV energia és több neutron is keletkezett, azaz láncreakció jött létre. Hasításra azonban csak az urán 235-ös rendszámú izotópja volt hajlamos, amiből a természetes uránban csak 0,7% van, a többi 238-as izotóp, ami nem hasadt. Az új elem, a plutónium 239-es izotópja, szintén alkalmas volt a láncreakció létrehozására.

1942-ben Chicagóban Szilárd és Fermi vezetésével beindítják az első szabályozott láncreakciót - az atommáglyát. Ez grafittéglákból és kadmium rudakból állt. A grafit összetartotta és lelasította (moderálta) a neutronokat, a kadmium pedig elnyelte (szabályozta) őket. Ez volt az első atomreaktor, amire Enrico Fermi és Szilárd Leó kapott szabadalmat.

Mi történik akkor, ha nem szabályozzák, nem állítják meg a láncreakciót? - Óriási energia szabadulhat fel igen rövid időn belül, tehát a láncreakció alkalmas bomba készítésére.

Történelmi tény, hogy több magyar származású tudós működött közre abban, hogy elkezdődjön az atombomba gyártása. Ez Amerikában elnöki segítség nélkül elképzelhetetlen lett volna .

Teller Ede volt az, aki kitalálta, hogy ha el akarnak juttatni az amerikai elnökhöz egy levelet, akkor azt Einsteinnek kell megírnia, mert így biztosan vevő lesz rá az elnök. Végül a levél elkészült és Alexander Sachs bankár segítségével célhoz is ért. A tényleges levelet Einstein diktálta németül, Wigner fordította angolra, és az általa fordított változat maradt fönn. A levélben összefoglalta az atomkutatás eredményeit és lehetőségeit. Javasolta az atombomba gyártás megkezdését, a láncreakció elvének gyakorlati továbbfejlesztését. A bomba elkészítéséhez a tudósok és az ipar összefogására, továbbá pénzre, és uránra volt szükség. Abban az időben Csehszlovákiában és Belga Kongóban voltak jeleltős uránkészletek. A tudósok felhívták a figyelmet arra, hogy a belga kongói uránt a németek is megkaparinthatják. Wigner Jenő emlékeztette Einsteint, hogy ő egyszer már találkozott a belga királynővel. Erre Einstein Long Islandból írt a belga királynőnek is egy figyelmeztető levelet urán témában. Roosevelt elnök Einstein levelének hatására konferenciát hívott össze a Szabványügyi Hivatalban, ahol a maghasadás katonai felhasználhatóságáról tárgyaltak és megalakították az Uránium Bizottságot amely rögtön elő is irányzott 6000 dollárt az atomprogram elindítására. A bizottság az első időkben igyekezett a külföldi tagjait amerikai születésűekre cserélni, így lecserélték Wignert, Tellert, Szilárdot és Enrico Fermit is. 1940-ben azonban a kisérletek felelős vezetőjéül Fermit nevezték ki. 1941-ben már az atombomba elkészítéséről is döntöttek, de az igazi munka csak a Pearl Harbor-i japán támadás után indult be. Elkezdték az "atombomba előállítására irányuló maximális erőfeszítések" megtételét. A tudósok megkapták a beígért 6000 dollárt is, amiből megvásárolhatták a szükséges grafit mennyiséget. A kutatás központja a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriuma lett. A tudományos vezető Arthur H. Compton, a katonai vezető pedig Leslie R. Groves vezérőrnagy volt. Oak Ridgeben az urán 235-ös, Hanfordban pedig a plutónium 239-es izotópját állították elő.

                                                Hanfordi reaktor sémája

Az első atombombák (később a szovjet és az angoloké is) töltete plutónium volt. Ennek az a magyarázata, hogy a plutóniumot egyszerűbb és gyorsabb - negyven, negyvenöt nap besugárzás - volt előállítani a reaktorban, mint a 235-ös izotópban magasan dúsított uránt a bonyolúlt és időigényes gázdiffúziós, vagy centrifugás dúsítókban. A plutónium-239 izotóp legegyszerűbben úgy hozható létre, hogy az urán nehezebb izotópja, az urán-238 atommagja befog egy neutront, majd két lépésben plutónium-239 atommaggá alakul át. A mai energiatermelő vagy kísérleti atomreaktorok üzemanyagában túlnyomórészt urán-238 izotópok vannak. Az urán-235 hasadása során felszabaduló neutronok egy részét az urán-238 magok befogják, és plutóniummá alakulnak át. Az atomerőmű típusától függ, hogy ez az átalakulási folyamat milyen mértékben megy végbe. Egyes reaktortípusokat kifejezetten plutónium gyártására fejlesztettek ki. Ilyen például a természetes uránnal, grafit-szabályozókkal üzemelő reaktortípus. Ha a fűtőelemeket nem távolítják el elég korán, vagyis üzemszerűen, békés céllal használják a reaktort, akkor a keletkező Pu-239 folyamatosan Pu-240-né alakul, így a kiégett fűtőelemekben lévő Pu-239-tartalom túl szennyezett lesz. A katonai célú plutónium csak legfeljebb 7%-ban tartalmaz Pu-240-et, ideális esetben pedig csupán 2-3%-ot. A civil reaktorokból kikerülő plutónium azonban akár 20%-nál is több Pu-240-plutónium-izotópot tartalmazhat.

Hanford-i üzemanyag

Az amerikai fegyveriparnak három központja alakult ki: a Washington államban lévő Hanford, 60 ezres barakkvárossal, a Tennessee államban lévő Oak Ridge és az Új-Mexikó államban, Santa Fétől 50 kilóméterre lévő Los Alamos, amelyet 1943-ban - kizárólag az atombomba előállítására - hoztak létre. A nukleáris telephelyeket úgy választották ki, hogy azok jól elkülöníthetők és védhetők legyenek, ugyanakkor az energiaellátásuk is biztosítva legyen. Például a hanfordi telep egy sivatagi medencében, a Columbia folyó mentén lett felépítve. Hanfordban 1944. szeptember 26-án indult el az első - jelentős teljesítményű - plutónium termelésére alkalmas reaktor: a "B Pile". Ennek felépítése hasonló volt a chicagói atommáglyáéhoz, de itt már gondoskodni kellett a hűtésről is. Ezt a zónán keresztül másodpercenként 5 köbméter víz áramoltatásával oldották meg, Wigner Jenő javaslatára. A reaktort DuPont építette Wigner és csoportja tervei szerint. A neutronokat lassító moderátor szerepét 1200 tonna szupertisztaságú grafit töltötte be. A töltetet 200 tonna fémurán alkotta. A "B Pile" 250 MW teljesítménnyel üzemelt és egy hónap alatt kb. 6 kg plutóniumot termelt.

B Pile

"Hanford volt Wigner mérnöki tevékenységének koronája, és ez egymagában elegendő bizonyíték arra az állításomra, hogy ő volt az első nukleáris mérnök, vagy e szakma megalapítója." - mondta Wigner Jenőről Alvin Weinberger. (Alvin Weinberger, Wignerrel együtt - többek között - az Oak Ridgei Nemzeti Laboratórium igazgatói is voltak.) Wigner tervezett egy víz-hűtéses, víz-moderátoros átalakítót is, amely lehetővé tette, hogy a hasadó plutóniumból kiszabaduló neutronok a tóriumot urán-233-rá alakítsák át, ezzel ő lett a mai kutató-reaktorok, tengerészeti reaktorok és atomerőművek "nagyapja".

1945-ben három atombombát készítettek az USA-ban. Ebből kettő plutónium töltetű, egy pedig urán 235-ös volt. Az első atombomba, amit Alamogordoban robbantotak fel, plutónium bomba volt. Működésbe hozatala szerint a második bomba, a "Little Boy", urántöltetű volt és 1945. augusztus 6-án, helyi idő szerint 8 óra 15 perckor robbant Hirosima felett. A harmadik a "Fat Man" az első bombához hasonlóan plutónium bomba volt és bevetését már semmi sem indokolta. Mégis három nap múlva, augusztus 9-én, 11 óra 02 perckor Nagaszakit atomtámadás érte...A második atombomba bevetésének valójában már politikai okai voltak. Truman így akarta Sztálin tudtára adni Potsdamban, hogy az amerikaiaknak több bombájuk is van. A két támadásban közel 150 000 ember azonnal meghalt, több tízezer pedig a sugárzás következtében később halt meg, vagy szenvedett maradandó károsodást.)

Little Boy

Fat Man

Honnan volt az USA-nak annyi uránja, hogy bombát tudtak készíteni?
Jacques Vanderlinden professzor a Brüsszeli Szabadegyetem történelem szakos tanára 2004-ben közzétette, (The Mainichi Newspapers, 2004. augusztus 5.i szám.) hogy az általa megtalált iratok alapján bizonyítható, hogy a Japánra ledobott atombombákhoz szükséges uránium 75%-ban Belga-USA titkos szerződés alapján került Kongóból az USA-ba. A fuvarokmányokon az uránium oxid "Q-11" a rádium "K-65" néven szerepelt. A II. Világháború kezdetéig a Belga Kongóban 30 000 tonna körüli uránércet bányásztak ki, ennek az értéke 100 millió dollár volt.

Az USA egyik vezérkari főnöke, William D. Leahy légi admirális szerint "Ennek a barbárbár fegyvernek alkalmazása Hirosimában és Nagaszakiban nem volt lényeges segítség a Japán elleni háborúnkban. A japánok már majdnem vereséget szenvedtek és készek voltak a fegyverletételre." 1945. május 23-án és 25-én 500-nál több B-29-es nehézbombázó -  mindkét napon -  4500-4500 tonna gyújtó és rombolóbombát dobott le Tokióra, óriási pusztítást okozva. Ezt megelőzően 1945 áprilisában és májusában Japán a semleges Svédországon és Portugálián keresztül három kísérletet is tett a háború békés befejezésére.

Ma, szinte kivétel nélkül azt tanítják az iskolákban, azt láthatjuk a történelmi témájú filmekben, hogy az atombomba "milliók életét mentette meg", mert elősegítette a háború gyors befejezését. A csendes-óceáni térségben harcoló amerikai és szövetséges katonák bizonyára így is érezték, hálát adva Istennek, hogy nem kell tovább harcolniuk a fanatikus japcsikkal. Az igazságot - ötven év távlatából nézve - jobban megközelítik Edward Stettinius külügyminiszter szavai, amelyeket 1945 májusában mondott az ENSZ alapító okiratának aláírásakor, egy magánbeszélgetésen:

"Ha Japán kilép a háborúból, nem lesz olyan élő népesség, amelyen kipróbálhatjuk a bombát."

John Foster Dulles reagálása ez volt:

"Tartsuk Japánt háborúban három hónapig és bevetjük a bombát a városaikra. A háborút úgy fogjuk befejezni, hogy a világ összes népe rettegni fog tőlünk és engedelmeskedi fog az akaratunknak." ("Elhallgatott történelem -  Japán bombázása a második világháborúban." AustraliaFreePress.org)

Az atom pusztító ereje

írta Zoli

Az atomerőművek rendkívüli hatékonysággal termelik meg az emberiség mindennapi tevékenységeihez szükséges energia jelentős részét. A véletlenek összejátszása azonban – emberi figyelmetlenséggel vagy hanyagsággal megspékelve – soha nem látott katasztrófákhoz vezethet.

“Ami ifjúságom idején, a 20. század első három évtizedében a fizikában történt, olyan gyönyörű, mint a reneszánsz művészet vagy a barokk zene. A kvantummechanika sokkal szebb, mint az atomfegyverek fejlesztése. A szupravezetést megmagyarázni sokkal nehezebb, sokkal izgalmasabb és sokkal kihívóbb, mint a fizika katonai alkalmazásain gondolkodni. Az a kötelességünk, hogy a tudást gyarapítsuk. Bízom benne, hogy a társadalom, amelyben élek, értelmesen fogja használni a megszerzett tudást.” /Teller Ede/

“A nukleáris láncreakció felfedezése semmivel sem kell, hogy közelebb vigye az emberiséget a pusztuláshoz, mint a gyufa feltalálása.” /Albert Einstein/

A fenti idézetekben Teller és Einstein is hangsúlyozza, hogy az atomenergiával kapcsolatos fejlesztések felhasználása során az emberiségnek a megszerzett tudást nem a katonai alkalmazáson keresztül kell(ene) bemutatnia.

Az “atomkorszak” mérföldkövei

A követhetőség és tisztább kép érdekében haladjunk végig először a jelentősebb atomerőművi és reaktorokban történt baleseteken, majd az atomfegyverekhez köthető tragikus eseményeken. Bár ezek néha összefonódnak.

Mielőtt belemennénk az atomerőművi balesetek tárgyalásába, meg szeretnék osztani veletek egy gondolatot. Mégpedig azt, hogy a nukleáris technológia békés felhasználásához közvetlenül a lenti lista mindössze 3-4 eseménye köthető (jelentősebbek: Csernobil és Fukusima). Viszont úgy látom, hogy közvetve mindenképpen összefüggés van a nukleáris fegyverek alapanyagának (plutónium->) előállítása, és az atomerőművek technológiai fejlesztése között.Erre példa a nukleáris technológia hajnalán végbement fejlesztés, amelynek fő célja az atomfegyver-előállítás volt a világháború idején…az erőművi felhasználás csak ez után következett.

A technológia biztonságosságához az is hozzátartozik, hogy a balesetek és katasztrófák kivétel nélkül emberi mulasztás, a biztonsági követelmények hiányos vagy nem megfelelő mértékű betartása miatt következtek be.

Tehát a technológia önmagában biztonságos lenne, az egyetlen probléma az, hogy az emberek természetükből kifolyólag – hibáznak. A fellépő óriási energiák és erők miatt pedig egy “kis figyelmetlenség” vagy hanyagság (esetleg spórolás, “költségminimalizálás”) is óriási katasztrófát okozhat.

Atomerőművi balesetek

Igaz, hogy “csak” nagyon ritkán fordulnak elő olyan jelentős balesetek, amelyek az atomerőművekhez köthetők, viszont ha egyszer elszabadulnak a dolgok, akkor annak környezeti, társadalmi és gazdasági következményei is beláthatatlanok lehetnek.

1952 – Chalk River Laboratórium, NRX kísérleti nukleáris reaktor, Kanada

A reaktor célja a szabad neutronok termelése és gyógyászati tevékenység. A nukleáris leolvadás következtében jelentős sugárzó anyag került a környezetbe.

1957 – Windscale erőmű, Anglia

Az első ismert atomerőművi baleset. Konstrukciós és kezelési problémákra vezethető vissza.

1979 – Three Miles Island erőmű, Harrisburg, Pennsylvania, USA

Képzési, kezelési hibák, a reaktor meghibásodása. Csekély mértékű sugárzó anyag került a levegőbe, a történések viszont az egész világon nagy hangsúlyt helyeztek a szigorú biztonsági előírásokra és azok betart(at)ására.

1957, 1968 – Majak komplexum katasztrófasorozata, Ozjorszk, Oroszország (Szovjetunió)

A komplexum célja kezdetben urándúsítás, plutónium előállítás volt (1945-től egészen 1990-ig!), majd később ez kiegészült izotópok előállításával és radioaktív hulladékok feldolgozásával. (Az első szovjet urándúsító reaktornak 10 hónapba telt megtermelni annyi plutóniumot, hogy megépíthessék az első szovjet atombombát.)
Az üzem fennállása alatt több baleset is történt, amiknek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel:

1. Kristim-tragédia
A feldolgozási folyamat maradványaiként visszamaradott savak és egyéb vegyszerek radioaktív nuklidokat tartalmaznak, nagy mennyiségben. Ezeket egy nagy tartályban gyűjtötték össze. A radioaktív bomlás miatt a tartályt folyamatosan hűteni kellett, azonban a hűtővezeték meglazult és a hűtés leállt. Így az anyag kiszáradt és kikristályosodott, majd egy ellenőrző berendezés  szikrájától a 250 köbméteres tartály berobbant. Ennek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag, hosszú felezési idejű izotópok került a levegőbe, látványos robbanás kíséretében.
A szemtanúk vallomásai alapján a robbanás több száz kilométerről is látható volt, a korabeli szovjet sajtó pedig villámlásként, ill. északi fényként magyarázta.

A felszabadított radioaktív felhő 400 kilométerre szállította a szennyezést, északkeleti irányba és a radioaktív anyag kb. 20 000 négyzetkilométernyi területen szóródott szét. A radioaktív felhő duplaannyi sugárzó anyagot tartalmazott, mint Csernobilban. A szovjetek viszont állítólag évtizedeken keresztül titokban tartották a balesetet, mind a többi ország, mind a lakosság nagy részének irányába.

2. A Tecsa folyó és a Karacsáj-tó katasztrófájaAz akkori szovjet tervek a kezdetektől fogva mellőzték a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásokat és figyelmeztetéseket, ezzel emberek tízezreit tették ki a radioaktivitás veszélyeinek:

A Tecsa folyó vizét közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtése céljából, majd súlyosan szennyezett formában visszavezették a radioaktívvá vált hűtővizet a folyóba. Egyáltalán nem mellékes, hogy a folyó egy 120 000 fős régió ivóvízbázisa, és az Ob folyóba ömlik, így hosszan elnyúló szennyezést is okozva.

A későbbiekben a szomszédos Karacsáj-tóba vezették a hűtővizet. Ennek az 1968-as kiszáradásakor a tóban leülepedett és kiszáradt, súlyosan szennyezett iszapot felkapta a szél és kb. 25 000 négyzetkilométeres területen szórta szét, annak radioaktív szennyeződésével együtt.

1986 – Csernobili atomkatasztrófa, Csernobil-Pripjaty, Ukrajna (Szovjetunió)

Egymásnak ellentmondó vélemények vannak a katasztrófa kiváltó okát illetően: üzemeltetői vagy tervezői hiba, emellett bizonyos hibák, üzemelési kockázatok “eltitkolása”, továbbá a kezelőszemélyzet sem rendelkezett hiánytalan szakértelemmel az ottani reaktortípus működését illetően.

1986 április 26-án szombaton hajnalban az atomerőmű 4-es számú reaktora a katasztrófát előidéző – nem megfelelően előkészített – tesztelési tevékenység miatt gőzrobbanás következtében kigyulladt, és robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris olvadás. Ehhez hozzájárultak a nem megfelelő minőségű óvintézkedések, vagy inkább azok hiánya (szigetelés, burkolat, védőépületek hiánya).

Radioaktív hulladék hullott a Szovjetunió nyugati részére, Európa más részeire és az Egyesült Államok keleti részére. A legnagyobb területek Ukrajna, Fehéroroszország (itt hullott le a radioaktív anyag 60 %-a) és Oroszország területén szennyeződtek, kb. 200 000 embert kellett kitelepíteni. A sugárfelhő következtében sokezer közvetlen áldozaton kívül nem tisztázott, hogy hányan viselik még (akár) ma is a sugárzás következményeit.

A katasztrófa teljes és részletes leírását ITT olvashatjátok: pl.: Az egyik helyszínre érkező tűzoltó leírása alapján: “fémes ízt érzett a szájában, és úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák az arcát”, vagy Magyarország – a katasztrófa idején.

2006 – Fukusimai atomerőmű, Japán

Lezárták az erőmű 6-os reaktorát, mert radioaktív gőz szivárgott ki belőle.

2011 – Fukusimai atomerőmű, Japán

A tohókui földrengés és a szökőár romboló hatásai nukleáris üzemzavarok és balesetek sorát indították be. A reaktorokból nagy mennyiségű radioaktív anyag került ki a környezetbe, és az erőmű több tíz kilométeres környezetének szennyezését okozta. A katasztrófa előtt a vezetőség állítólag lebecsülte a kockázatokat és nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket.

A katasztrófa forgatókönyve lépésről lépésre ITT.

A fentieken kívül a világ számos atomerőművében fordultak elő kisebb tűzesetek, elektromos zárlatok, üzemzavarok, a környezet és a személyzet sérülése nélkül.

Majak, az „első Csernobil”

27 éve, 1986. április 26-án történt az ukrajnai (akkor Szovjetunió) Pripjaty és Csernobil városok melletti atomerőmű tragédiája, amely az atomenergia felhasználása történetének - a tévhittel ellentétben - „csupán” a második legsúlyosabb katasztrófája. Létezik ugyanis egy másik nukleáris tragédia is, amelyről – államtitokká minősítése okán közel 30 évig – jóval kevesebbet hallhattunk eddig.

Karacsáj-tó

Majak a térképen

Majak térkép

Radióaktív szennyezés

Nukleáris hulladék tárolók

Betekintés a majaki üzembe

Majak, a szovjet atomfegyverek bölcsője

Oroszország Cseljabinszki területén, az Urál keleti oldalán fekvő ozjorszki közigazgatási egységben álló Majak Vegyi Kombinát (oroszul: Маяк, jelentése magyarul „Világítótorony“), másik nevén Mengyelejev Állami Vegyiművek az 50-es évektől egészen napjainkig, elsődlegesen nukleáris fűtőanyag termelési és újrafeldolgozási feladatokat lát el.

A hadiipar egyik fellegvárának számító – akkoriban titkos – komplexum építését 1945 augusztusában kezdték meg, három évvel később már üzembe is helyezték az első urándúsító reaktorát, amelynek célja a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A program olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy 1952-ig további öt reaktor kezdte meg a működését a létesítmény területén.

A 70-es években a vegyi művek több mint 17 ezer embert foglalkoztatott, létesítményének összterülete pedig – a földalatti komplexumokkal együtt – a 90 km²-t is meghaladta. A 80-as években már nagyrészt az izotópok előállítása és az atomhulladékok feldolgozása - tárolása vált az üzem elsődleges feladataivá, így az interkontinentális ballisztikus rakéták robbanófejeihez felhasználandó plutónium termelését 1990-ben végleg leállították.

A részben ma is működő komplexum területén jelenleg atomhulladék-lerakó, két aktív (és több üzemen kívüli) atomreaktor, valamint egy nukleárishulladék-feldolgozó  található - utóbbinak magyar vonatkozása is van, ugyanis a 90-es évektől, közel 10 éven át, Paksról származó fűtőelemeket is újrafeldolgoztak ott.

A halált hozó folyó

Majak környéke bővelkedik a természetes vizekben, ilyen például az 50-es években még közel 120 ezer fő ivóvízbázisául szolgáló Tyecsa folyó, amelynek partján akkoriban összesen huszonnégy falu lakossága élt. A nukleáris létesítmények, akárcsak Majak reaktorai – elsősorban a sugárzó anyagok hűtése okán – hatalmas mennyiségű vizet igényelnek, így 1949-ben Majak vezetősége a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásoknak fittyet hányva, az akkori „szovjet nukleáris trendeknek” is megfelelően embertelen döntést hozott. Ennek értelmében a Tyecsa folyó vízét hűtés céljából közvetlenül bevezették a reaktormaghoz, majd az erősen radioaktív vizet egyszerűen visszaengedték a folyóba, halálos veszélybe sodorva így emberek tízezreit. Az üzem hét éven át engedte vissza a folyóba az erősen szennyezett vizet, miközben a helyi lakosok mindebből semmit sem sejtettek: továbbra is fürödtek a Tyecsában, halásztak, és használták a – részben a folyó által is táplált – környékbeli kutakat.

Nem kellet sok idő, és „megmagyarázhatatlan” betegségek ütötték fel fejüket, a tömeges méretű rosszulléteket rákos megbetegedések és genetikai rendellenességek követték. A „rejtélyes helyi betegségként” jellemzett esetek valódi okára évtizedekig nem derült fény, mivel az akkori szovjet vezetés – emberéleteket nem kímélve – mindent megtett azok eltusolásáért, a hiteles tömegtájékoztatás helyett pedig teljes hírzárlatot rendelt el. Évekkel később, 1953-ban döntöttek úgy, hogy megkezdik a kitelepítéseket, így a lakosság egy részét 1961-ig több hullámban költöztették át kevésbé szennyezett területekre. Mai számítások szerint a hét éven át tartó vízszennyezés eredményeként 1949 és 1956 között összesen 2,7 millió Curie radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa folyóba, melynek partján még napjainkban is a normál határérték százszorosát jelzi a sugárzásmérő.

Hatalmas robbanás

A Majak Vegyi Kombinát területén több nukleáris baleset is történt az elmúlt évtizedekben, amelyek közül az 1957-es katasztrófa a legkiemelkedőbb. Az okozott kárt tekintve még a későbbi csernobili tragédiát is messze túlszárnyalja, összesen 750 Gigabequerellel több sugárzás szabadult fel Majaknál - azaz az ott mért sugárszennyezés a csernobili közel kétszerese.

Az atomfegyvergyártás során radioaktív részecskéket nagy mennyiségben tartalmazó, felhasználásra alkalmatlan vegyületek jönnek létre, amelyeket - mint folyékony nukleáris hulladékot - tartályokban gyűjtenek össze és tárolnak. A hengeres vastag falú acéltartályokat folyamatosan hűteni kell, mivel a bennük lévő visszamaradt vegyszerek a radioaktív bomlásuk okán folyamatosan hőt termelnek.

1956-ban az egyik 250 köbméteres acéltartály hűtővezetéke tönkrement, a vízhűtése teljesen leállt. A sugárzó vegyszerben lezajlódó kémiai reakciók hatására képződő nitrátsók a hűtés hiányában elkezdtek beszáradni, majd kikristályosodni. 1957. szeptember 29-én, közép-európai idő szerint 12.20-kor a nitrátsók egy elektromos szikra hatására berobbantak.

A detonáció 80 tonna radioaktív hulladékot lőtt fel másfél kilométer magasra: plutóniumot, hosszú felezési idejű izotópokat, melyek Csernobil bizonyos részein is megtalálhatóak a mai napig, és még jó néhány száz évig fogják szennyezni a környezetet. A környékbeli lakosok elmondása alapján a robbanás több száz kilométerről is látható volt. A légkör molekuláit a sugárzó anyagok ionizálták, ezért az ég kékes színekben pompázott. A Tyecsa folyó esetét tekintve egyáltalán nem meglepő a szovjet médiumok dezinformáló magatartása: a robbanást viharként, az égi jelenséget pedig egyszerűen sarki fényként kommunikálták a lakosság irányába.

A robbanás által felszabadult energia 8000 méter széles radioaktív felhőt eredményezett, mely 400 kilométeres hosszúságban vonult el, összesen 20000 négyzetkilométeren szórva szét a radiokatív port. Mivel a szél stabilan észak-keleti irányban fújt, Majak területét viszonylag kisebb dózisban érte a sugárszennyezés, azonban a széljárta területek az elkövetkező évszázadokra radioaktívvá váltak.

A tragédia hatására végül több mint tízezer embert kellett kitelepíteni. A katasztrófát, annak valódi okait azonnali hatállyal titkosította az akkori szovjet vezetés, így az áldozatok számát csupán megbecsülni lehet - annyi bizonyos, hogy a majaki eset a csernobili tragédiához nagyban hasonló károkat okozott. A szovjet állami gépezet olyannyira olajozottan működött, hogy az igazság több mint 30 éven át rejtve maradt, egészen a 80-as évek végéig a környező országok még a katasztrófa megtörténtéről sem tudtak. Még a 90-es években is bizonyos információk tévesen láttak napvilágot, így például a baleset helyét rosszul azonosították be, ugyanis a közelben lévő Kizitim nevű falut nevezték meg a robbanás helyszínéül, ezért lett végül a majaki tragédia nemzetközileg ismert neve Kizitim-katasztrófa.

Fontos megjegyezni, hogy Majak esetében nem nukleáris, hanem kémiai robbanásról beszélünk, ám a súlyos radioaktív környezetszennyezésen felül még egy közös jellemzője van a két katasztrófának: Majak eleve hadi céllal jött létre, a grafit lassítású reaktorokpedig ugyancsak szolgáltak hadi célokat is, hiszen – bár a közvélemény erről semmi sem tudott – energiatermelésükkel párhuzamosan „harcászati” plutóniumot is előállítottak, akárcsak Csernobilban.

A világ leghalálosabb tava

Majak vezetősége minden bizonnyal tudatában volt a Tyecsa folyó sugárszennyezésének az emberi életre, és a környezetre - így a növény és állatvilágra - gyakorolt hatásával. Mivel 1955-ben már Majaktól 1500 kilométerre is sugárzást mértek a vizekben, (a Tyecsa az Ob folyóba torkollik), úgy döntöttek, hogy másik „tárolót” keresnek a radioaktív hűtővíz számára. 1956-ban használatba is vették az új „lerakóhelyet”, amely nem volt más, mint egy helyi tó.

A Karachay-tó (ejtsd: Karacsáj) vízszennyezésével a helyi élővilágot lényegében halálra ítélték, és mivel az ivóvízforrások is szennyezetté váltak a radioaktivitástól, néhány hónapon belül a környező falvakban is a Tyecsa folyónál tapasztalt „rejtélyes helyi betegségek” kezdtek megjelenni. Néhány éven belül az ott élők 65 százalékánál mutattak ki valamilyen sugárfertőzést. A leukémiás megbetegedések 41 százalékkal, a rákos megbetegedések pedig 21 százalékkal emelkedtek meg a környéken.

A Karachay-tóba – a Tyecsa folyó hét évig tartó szennyezését is felülmúlva – tíz éven át öntötték folyamatosan a radioaktív hűtővizet, egészen 1967 nyaráig, mikor újabb katasztrófa következett be: azon a nyáron olyan forró szárazság tarolt a térségben, hogy a tó szinte teljesen kiszáradt, a por állapotú radioaktív iszapot pedig a szél felemelte és közel 25 ezer km²-nyi területen szétterítette. A szél iránya teljesen megegyezett a majaki robbanáskor mért széljárással, ezért szerencsére szinte ugyanaz a terület szennyeződött be ismét, jóval kisebb romboló hatást fejtve így ki.

Napjainkra a Karachay-tó a világ egyik legszennyezettebb helye, és talán az egyetlen olyan állóvíz, amelynek egy része – a sugárzás okán – ólomlemezekkel van lefedve.

Ha esetleg mégis úgy döntenénk, hogy arrafelé kirándulunk, hosszabb távon még a védőruha sem segítene, ugyanis a tó olyannyira telített radioaktivitással, hogy már a partján állni is felér egy öngyilkossággal. Egy háromnegyed órán át tartó tóparti séta például bőven elegendő lenne ahhoz, hogy a radioaktív sugárzásból megkapjuk az 500 röntgennyi halálos dózist.

Karacsáj-tó látkép

Pedig az atomenergia biztonságos is lehet

A szén és egyéb fosszilis energiaforrásokkal szemben jóval környezetkímélőbb, különösen a légszennyezettség, az üvegházhatású gázok kibocsátása tekintetében. Az atomenergia békés alkalmazása tehát lehetőség, de egyúttal hatalmas felelősség is.  Óva int tehát Csernobil és Majak katasztrófája: a nukleáris energia felhasználására vonatkozó nemzetközi normáknak és biztonsági előírásoknak való nem megfelelés bármikor újabb tragédiát eredményezhet.

További képek az oroszországi Majak Vegyi Kombinátban történt atomkatasztrófáról.

 

Más szemlélet

Majak – Az “olcsó atomenergia” áldozatai

Majak (oroszul: Маяк; teljes mai nevén Majak Termelési Szövetkezet; korábbi nevein: Kombinát-817, Bázis-10, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem Oroszország Cseljabinszki területén, az ozjorszki lezárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk-40, illetve Cseljabinszk-65 néven illették. (energiacentrum.com)

Története

A Majak komplexum építésének munkálatai 1945 augusztusában kezdődtek. Az első, “A” jelű urándúsító reaktor teljes üzembe helyezésére 1948. június 19-én került sor. A cél a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A reaktorban kapott dúsított uránt a telep radiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt föloldották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben tisztították. 1949. április 29-ére gyűlt össze elegendő mennyiségű plutónium az első szovjet atombomba, az RDSZ-1 megépítéséhez. Az első után további öt reaktor épült 1950 és 1952 között.

Az 1960-as évek elején a vállalat radioaktív hulladékot feldolgozó és radioaktív izotópok előállítására alkalmas üzemek építésébe kezdett, s később a hulladékfeldolgozás és az izotópok előállítása váltak elsődleges feladataivá. A plutóniumtermelést a komplexum 1990-ben szüntette be.

Az üzem fénykorában 17 000 embert foglalkoztatott. A területen ma a többek között egy újrafeldolgozó-létesítmény és hét atomreaktor található, közülük kettő üzemképes állapotban van ma is. A létesítmény ezen kívül rendelkezik egy atomhulladék-lerakóval is.

2003. január 1-jén az létesítmény üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj-tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik.

Majak: kísérlet a lakosságon?

1991-ben a Cseljabinszkban tartott regionális népszavazáson a résztvevők nyolcvannégy százaléka szavazott nemmel a kiégett nukleáris fűtőelemek Oroszországba szállításáról. 2000-ben hatvanötezer cseljabinszki lakos írta alá a petíciót, melyben azt követelték, hogy országos népszavazást írjon ki a kiégett fűtőelemek importjáról. 2002-ben cseljabinszki környezetvédelmi szervezetek kezdeményezésére az Orosz Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy 1998-ban Magyarország törvénytelen módon szállított kiégett fűtőelemeket a régióba – emlékeztet az Ecodefense.

A Majak ötvenhat éves története során tömegeket használtak orvosi kísérletekhez. A nukleáris ipar orvos szakértői is elismerik, hogy a Majak és a közeli Tyecsa folyó közelében élők olyan vizsgálatokhoz kellenek, amelyekben a folyamatos radioaktív besugárzás kockázatait elemezhetik, mint a rák, leukémia és genetikus betegségek. Az orosz kormány sajnálatos módon folytatja a totalitárius szovjet tradíciót, mellyel emberi életek árán tesz szert politikai és gazdasági előnyökre – hívják fel a figyelmet az orosz és magyar zöldek.

Az orosz zöldek szerint hazájukban nem rendelkezik törvény a nukleáris kárfelelősségről, és az orvostudomány inkább az állam nukleáris politikáját szolgálja. Emiatt a Majak tevékenységének következményeit nem elemezték eddig behatóan. A cseljabinszki régió 3,2 millió lakosának fele ki volt téve a szennyezett ételből és a környezetből származó sugárzásnak. Az egymást követő kormányok politikája arra kényszerítette az embereket, hogy szennyezett területen éljenek. Tömegek váltak fiatalon munkaképtelenné, a halálozási ráta folyamatosan növekszik. A helyi orvosok tapasztalatai alapján tudunk a krónikus betegségek, rákos és leukémiás esetek, a meddőség és a születési rendellenességek magas számáról – állítja az Ecodefense.

“Az ember nem szívesen ül fényképezőgép elé két héttel a gyermeke halála után. Ha maga is súlyos beteg, és negyvenhat évesen hatvanhatnak néz ki, végképp szemérmessé válik. Így volt ezzel a néhai Filija Denmuhametova édesanyja is.

“Filija augusztusban lett volna huszonkét éves – mesélte. – A cseljabinszki egyetemen kémiát tanult, vizsgázott éppen. Június 15-én rosszul lett, és négy nap múlva meghalt. Azt mondták, trombózist kapott, majd tüdőembóliát.”

A kiváltó okok egyelőre ismeretlenek, közölte a lányt kivizsgáló orvos a kábult, sokkos állapotban lévő szülőkkel. Filija anyja és negyvenkilenc éves, cukorbetegség miatt leszázalékolt apja nemigen hisz az orvosoknak; azt gyanítják, gyermekük atomsugárzás áldozata lett.

A család ugyanis az Urál-hegység keleti lejtőin fekvő Cseljabinszktól száz kilométerre, Muszlimovo faluban él, a Tyecsa folyó partján. A környék is a világ egyik legszennyezettebb területe. A falutól alig harminc kilométerre található a Majak nukleárishulladék-feldolgozó kombinát, ahová mások mellett a paksi atomerőmű is tíz éven át szállított veszélyesen sugárzó kiégett fűtőelemeket.

A Majak atomkombinát az 1940-es években kezdte meg működését azzal a céllal, hogy fegyvergyártásra alkalmas plutóniumot állítson elő. Addigra az Urál közepén fekvő Cseljabinszk már a hadiipar egyik fellegvárává vált; a második világháborút a Szovjetunió nem utolsósorban az ottani traktorüzemben gyártott tankoknak köszönhetően nyerte meg.

A várostól százharminc kilométerre fekvő Majak atomkombinát lett a hab az uráli fegyvergyártás tortáján. Első tudományos vezetőjéül Vlagyimir Kurcsatovot, a szovjet atomprogram atyját nevezték ki. Az egyre-másra épülő plutóniumreaktorok egyikében hamar kikísérletezték az első szovjet atombombát, amelyet négy évvel a Hirosima elleni amerikai támadás után robbantottak fel a Szemipalatyinszk melletti kísérleti telepen.

A ma 1,3 millió lakosú Cseljabinszk 1992-ig zárt város volt; külföldiek nem utazhattak ide. A Majak mellett pedig épűlt egy hermetikusan elzárt város is, ahová szovjet állampolgárok sem tehették be a lábukat, és tulajdon lakói is csak külön engedéllyel hagyhatták el a szigorúan őrzött városhatárt. Az 1949-ben felépült település létezéséről a világ csak 1994-ben szerzett tudomást, amikor az orosz hatóságok Ozjorszk (“tóparti”) névre keresztelték a körülbelül 85 ezres, a mai napig katonák által őrzött várost, amely egyébként a civil térképeken ma sincs feltüntetve.

Ozjorszk mellett valóban rengeteg a tó. Ezért is tűnt ideálisnak az Urál a nukleáris ipar számára, amelynek rengeteg vízre van szüksége, elsősorban a sugárzó anyagok hűtéséhez. A Majak működésének első áldozatai is a víz mellett éltek.

Az orosz hatóságok adatai szerint is 1949 és 1956 között megfelelő tároló tartályok híján összesen 2,7 millió Curie radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa folyóba, amelynek partján akkor huszonnégy falu lakossága élt. (Összehasonlításképpen: az 1986-os csernobili balesetben mintegy 80 millió Curie-nyi radioaktív szennyező anyag került a környezetbe.)

A gondatlanság 1957-ben tragédiához vezetett: a nagy aktivitású hulladékokat tároló tartályokból elszivárgott a hűtővíz, a felmelegedett hulladék pedig felrobbant. A sugárzó szennyeződés akkora (ezer négyzetkilométernyi) területet borított be, mint a Mecsek hegység. Tíz évvel később a Tyecsa folyóhoz hasonlóan hulladéklerakónak használt közeli Kracsaj tó a száraz idő miatt tavasszal kiszáradt, és a radioaktív iszapot a szél széthordta a környéken.

Ezernyolcszáz négyzetkilométernyi terület szennyeződött akkor.

A balesetekben csaknem ötmillió Curie radioaktív anyag került a környezetbe – állapította meg 1994-ben publikált jelentésében egy, a Majak kombinát környezeti hatását vizsgáló orosz-norvég vegyes bizottság. A drámai tényeket tartalmazó dokumentum szerint mindez “súlyosan rongálta a környezetet és az érintett területeken élők egészségét”. A jelentés megállapítja, hogy a radioaktív szennyeződés megnövelte a genetikai elváltozások gyakoriságát az állatokban és a növényekben.

A Karacsaj tóba a katasztrófák ellenére a mai napig ürítenek atomhulladékot. Negyven év alatt összesen 350 millió Curie értékű sugárzó anyag került a vízbe, amelyet a helyiek már nem is tónak hívnak, hanem úgy emlegetik, hogy “a szeméttároló”.

A glasznoszty és a peresztrojka beköszöntéig, az 1980-as évek közepéig szinte semmi nem szivárgott ki arról, hogy mi történik azon a vidéken. A titoktartás szinte tökéletes volt. Filija Denmuhametova egyik nagybátyja például évtizedek óta a Majakban dolgozik, de sose beszélt arról, hogy mit csinál. Pedig a majaki sugárszennyezés katasztrofális hatással volt a helyi emberek életére.

Muszlimovo egyike annak a három falunak a Tyecsa folyó mentén, amelyet a szovjet hatóságok nem evakuáltak. A helyi környezetvédők egyöntetűen állítják: kísérleti alanyok lettek az ott élők. A hatóságok szögesdróttal elkerítették a partot, jelezve, hogy veszélyes a víz közelébe menni, de elköltözni nem engedték a helyieket. Meg akarták nézni, milyen hatással van az emberi szervezetre a hosszú távú, viszonylag alacsony szintű sugárzás.

Többségükben tatárok és baskírok lakják mindhárom falut, bár azt senki nem meri hangosan kimondani, hogy az 1950-es években szándékosan kisebbségi településeket jelöltek volna ki.

“1986-ban már lehetett itt-ott hallani a balesetekről, a hatóságok mégsem engedték, hogy máshol vegyünk házat” – mondja Rasud, Filija apja. Házuk, ahol ma is élnek két életben maradt leánygyermekükkel, alig száz méterre áll az erősen szennyezett Tyecsától. Ott jártunkkor Makszim Singarkin, a Greenpeace moszkvai irodájának antinukleáris aktivistája Geiger-Müller számlálóval ellenőrizte a sugárzási szintet. Denmuhametovék kertjében, ahol a krumplit termesztik, óránként ötven, a ház előtti krumpliföldön pedig százötven mikroröntgen volt a sugárzás. Az egészségügyi határérték húsz-harminc mikroröntgen.

A folyópartot védő rendőrök tudják, hogy a part és a víz egyaránt erősen szennyezett (a parton négyszáz mikroröntgent mértünk, a víz szennyezettsége ennek állítólag tízszerese), de csak a vállukat vonogatták, amikor néhány kamasz a tűző napsütés elől a vízbe menekült. “Azért élünk itt, hogy meghaljunk” – mondják. A szomszédos Basakulban legutóbb kétezer mikroröntgent mértek a parton.

“Olyanok vagyunk, mint a kísérleti patkányok, hiába jönnek az újságírók, semmi nem változik” – ez a falu lakosainak egybehangzó véleménye. “Itt volt Jelcin 1991-ben, mindent megígért, pénzt, új házakat a folyótól távol; aztán ma már azt a havi kétszáz rubeles sugárbetegségi segélyt se kapjuk, amit akkor.” Kétszáz rubel ma valamivel kevesebbet ér, mint kétezer forint.

“Muszlimovoban nincs olyan család, amelyben valaki ne volna súlyos beteg” – állítja Mira Kabirova, az Aigul (Holdvirág) nevű helyi civil szervezet vezetője. Kabirova maga is a faluban nőtt fel, már sugárbetegen született, öt évvel az 1957-es baleset után. Magzatkorában érte sugárzás, mégis a szerencsésebbek közé tartozik. Egyrészt életben van, míg négy idősebb testvére rákban meghalt, másrészt a sugárzási szempontból biztonságos Cseljabinszkban él egy kis lakótelepi lakásban.

Elköltözésről a többség még csak nem is álmodhat. Kabirováék a férj munkája révén jutottak lakáshoz; az átlagos várakozási idő huszonöt év.

“Ez jár az orosz bombaprogram áldozatainak” – mondja Kabirova, aki családjával együtt 1993-ban egészségügyi kártérítési pert indított a Majak kombinát ellen, ám a bíróság elutasította keresetüket. Muszlimovo négyezer lakosa közül mindössze százharminckét felnőttet és három gyereket tartanak nyilván sugárbetegként, a többi megbetegedést – még ha rákról vagy leukémiáról van is szó – sem a statisztikák, sem az orvosok többsége nem hozza összefüggésbe a sugárzással.

“Minden száz rákos halálesetből tízet a radioaktív sugárzás okoz a város környékén” – állítja Jelena Zsukovszkaja, a cseljabinszki kórház haematológusa. A sugárzás számlájára írja a halvaszületett csecsemők és a meddő nők kiugró előfordulási arányát is. “Pénz kellene, sok pénz, hogy kutathassunk, és felmérhessük a sugárzás kártevéseit” – mondja.

Kollégája, Vlagyimir Ivanov főorvos, a Biofiziológiai Intézet vezetője szerint az emberek ezen a környéken elsősorban azért hivatkoznak a sugárzásra, mert pénzt szeretnének az államtól: azt a bizonyos havi kétezer forintnak megfelelő összeget, amelyet a falubeliek hiába követelnek. Ivanov szerint a szennyezett területeken is ugyanolyan a különböző betegségek előfordulási aránya, mint máshol. Zsukovszkaja doktornő szerint viszont ez a statisztika hibája, nem a valóság.

Kiváló az egészségügyi ellátás színvonala és magasak a bérek a zárt városokban, így a Majak melletti Ozjorszkban is. Ez jár azért, hogy az emberek hajlandóak a veszélyes területen élni és dolgozni. Nagyezsda Kutyepova szociológus, a Föld Reménysége elnevezésű helyi civil szervezet vezetője szerint a világnak nyomást kellene gyakorolnia Oroszországra, hogy nyissák meg a zárt városok kapuit.

“Ez minden baj forrása, mert az emberek itt nemcsak sugárzásnak, hanem állandó agymosásnak is ki vannak téve” – magyarázza. “A média hatalomhű: állandóan azt hajtogatja, hogy a Majak nyereséges. Az emberek így elhiszik, hogy amit csinálnak, rendkívül fontos. Pedig egyébként sem akarnának elmenni innen, hiszen hol találnának máshol munkát, főleg ilyen jól fizetőt? Egy technikus itt több mint havi kétszáz dollárt keres, egy mérnök ennek legalább a kétszeresét.”

Kutyepova idézi Alekszandr Rumjancev atomügyi minisztert, aki a Majak kombinát lapjában így nyilatkozott ez év elején: “Mindig hittem abban, hogy zárt városokba kell telepíteni a nukleáris ipart kiszolgálókat, mert így lesznek emberek, akik meg vannak győződve az atomipar jelentőségéről és az általunk követett irány helyességéről.”

A rumjancevi embereszmény egyik kiváló példája Szergej Rizskov, a Majak sajtófőnöke. Szerinte az atomipar napjainkban reneszánszát éli, elsősorban Oroszországban, ahol 2010-ig hét újabb reaktort tervez üzembe helyezni a Minatom, a nukleáris iparhoz kötődő zárt városokban szinte teljhatalmú Atomügyi Minisztérium. Rizskov büszke erre, és nem aggasztja a keletkező radioaktív hulladék. A nukleáris melléktermékek elhelyezésének problémáját szerinte véglegesen és biztonságosan sikerült megoldani.

“A zöldek hazudnak, 1967-ben semmiféle baleset nem volt” – jelentette ki Rizskov, hozzátéve: ő ötvenhét éves, mindig itt élt és makkegészséges. “Ha választhatnék, akkor is az atomerőmű mellett élnék.” Állítása szerint a Majak ma már nem szennyezi a természetet, sőt az 1957-es robbanás óta nem is került ki sugárzó anyag a környezetbe.

A Greenpeace mérései ellentmondanak ennek. Makszim Singarkin Muszlimovóban így vázolta a helyzetet: “A Tyecsa folyó partján évek óta hullámzó sugárzási szinteket mérünk. Ez a folyó minden évben kiárad, ekkor az iszap elborítja a partot. Ha nem szennyeznék a vizet, a radioaktív anyagok lassanként kimosódnának a talajból és csökkenne a sugárzás. Miután azonban hol magasabb, hol alacsonyabb, de évtizedek óta mindig veszélyes szinten van a radioaktivitás, bizonyos vagyok benne, hogy folyamatosan eregetik a szennyező anyagokat a Tyecsába. És ha oda, akkor valószínűleg máshova is.”

A Majak kombinát fő feladata az atomhulladék újrafeldolgozása és hasznosítása. 1977 óta itt áll a világ egyik legnagyobb, sugárzó anyagokat előállító gyára, ahol részben még mindig katonai célú, részben pedig gyógyászati és egyéb békés műszaki jellegű termékeket állítanak elő. Ezeket az USA és számos nyugat-európai ország is vásárolja. A Majak több mint negyvenezer embert foglalkoztat.

Az alapanyag folyamatosan érkezik: az oroszországi atomerőművek kiégett fűtőelemei, az atommeghajtású járművek elhasznált üzemanyaga, a kutatóreaktorok salakanyaga nagyrészt itt köt ki. A negyvenes évek óta épített hét Majak-reaktorból szintén működik még kettő (ötöt 1987 és 1991 között bezártak).

Az atomipar képviselői, legalábbis Oroszországban, azt állítják, hogy a feldolgozás csökkenti a radioaktív szemét mennyiségét és a radioaktivitás szintjét, e nélkül a hulladékot tartósan tárolni nem biztonságos.

A környezetvédők szerint viszont az újrafeldolgozás hihetetlenül költséges, nem biztonságos, a hulladék mennyisége megsokszorozódik, és jobban sugároz a folyamat végén, mint a kezdetén. A zöldek meg vannak győződve róla, hogy elsősorban a fegyverekben felhasználható plutónium kinyerése a cél. “Az összes ilyen üzem itt és Nyugat-Európában is a fegyvergyárak mellé települt” – mondja Makszim Singarkin, aki a Greenpeace előtt az orosz védelmi minisztérium nukleáris ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott. “Ahol újrafeldolgozó üzem van, ott atomfegyver is van.”

Ozjorszkot és a Majakot a többi komplexumhoz hasonlóan szigorúan őrzik, és a szögesdróttal elkerített bejáratnál marcona katonák posztolnak – a biztonság sokak szerint mégsem kielégítő. “Néhány éve nagy port vert fel itt, hogy az egyik gyárigazgatót elkapták a moszkvai reptéren, mert állítólag sugárzó anyag volt a bőröndjében. Az illető még mindig a kombinátban dolgozik, magas beosztásban.” – hallottuk Kutyepovától.

Egy informátorunk ennél is tovább ment, amikor azt állította: a Majak üzemből nem kerülhetne ki semmi, ha az FSZB, a szövetségi titkosszolgálat (a KGB utódszervezete) ügynökei legalábbis nem hunynának szemet a csempészet fölött. De a sugárzó anyag kikerül, amiből akár arra is lehet következtetni, hogy az FSZB aktívan közreműködik az üzletben. “Három éve volt egy vizsgálat, amely megpróbálta kideríteni, menynyi sugárzó anyag tűnt el az évek során illegálisan a Majakból. Az eredményt soha nem hozták nyilvánosságra” – mondta az ügyeket belülről ismerő jogász.

Valószínű tehát, hogy a Majak alkalmazottainak, netán vezetőinek egy része saját zsebre is dolgozik. Legtöbb forrásunk egyetért abban, hogy mindez rendkívül veszélyes, mert így terroristák is hozzájuthatnak a fegyverek alapanyagaihoz. “Hiába van a legnagyobb FSZB-központ Cseljabinszkban, a legtöbben úgy fogják fel, hogy amit védenek, sok pénzt ér. Üzleti titokként kezelik az ügyeket, nem államtitokként. Kérdés, milyen titkos üzletről van szó, és kik az üzletfelek” – mondta Kutepova.

A csempészet ellen is küzd a Mozgalom a nukleáris biztonságért nevű cseljabinszki szervezet, Oroszország egyik legrégebben működő civil kezdeményezése. A mozgalom számos helyi akció, szeminárium és nemzetközi konferencia megrendezése után legutóbb éppen azzal hívta fel magára a nemzetközi sajtó figyelmét, hogy megakadályozta egy paksi atomhulladék-szállítmány Oroszországba érkezését.

A szintén cseljabinszki központú Jogi Lelkiismeret mozgalom és a Mozgalom a nukleáris biztonságért tavaly értesült arról, hogy a Magyarországról ide szállított és feldolgozott nukleáris hulladék évek óta a Majakban vesztegel, és a kombinát vezetői egyáltalán nem akarják azt visszaszállítani Paksra. Ez az 1995-ben életbe lépett orosz környezetvédelmi törvény szerint illegális: feldolgozás után minden keletkező anyagot vissza kell szállítani a keletkezési helyére.

Hogy mégis nyélbe lehetett ütni az ügyletet, azt egy, külön a magyar szállítmányokra szabott orosz kormányrendelet tette lehetővé 1998-ban. A dokumentum nem volt titkos, de “belső felhasználásra” készült, így az érdeklődő környezetvédőkhöz csak három évvel később, 2001-ben jutott el. Ekkor tudták meg azt is, hogy az orosz kormány már 1997-ben megállapodott a magyarokkal arról, hogy a Majak kombinát háromszáznyolcvan tonna kiégett fűtőelemet befogad és feldolgoz, a hulladékot pedig megtartja.

“Ez a megállapodás egyértelműen megszegte a törvényeinket, még ha csak harminc tonna érkezett is meg végül” – mondja a Jogi lelkiismeret huszonkilenc éves vezetője, Andrej Talevlin, aki úgy döntött, hogy az engedékeny kormányrendeletet bíróságon támadja meg.

Amint arról a Népszabadság is hírt adott, az oroszországi legfelsőbb bíróság május 21-én úgy döntött, Paks nem küldheti a Majakba a maradék háromszázötven tonnát. Ha pedig ismét Oroszországba akarná szállítani a nukleáris energia nem kívánt melléktermékeit, ahhoz a feleknek az eredeti, 1966-os magyar-szovjet megállapodást kellene újra elővenniük és aktualizálniuk. (Ezt a dokumentumot Andrej Talevlin bemutatta a bíróságon. Kiderült: annak idején a felek nem rendelkeztek a feldolgozás után keletkező hulladék sorsáról. A szerződés csak azt tartalmazta, hogy a magyarok fűtőelemeket kapnak a Szovjetuniótól, amit később újrafeldolgozásra visszaszállítanak.)

A Jogi lelkiismeret nagy győzelemnek könyvelte el, hogy rá tudta kényszeríteni akaratát a hatalmas Minatomra. Interjúnk idején azonban Talevlin még nem tudta: a Minatom májusban nem véletlenül hagyta ilyen könnyen, hogy legyőzzék.

A minisztérium ugyanis már újabb, puhatolódzó tárgyalásokba kezdett Pakssal arról, hogyan lehetne az erőmű teljes további élete során keletkező, több ezer tonnányi atomhulladékot Oroszországba szállítani. Teheti mindezt a Minatom azzal a törvényi háttérrel, amelyet nem sokkal a paksi ügy tavalyi kezdete után lobbizott ki magának. Az orosz képviselőház, a duma ugyanis 2001-ben megváltoztatta a környezetvédelmi törvényt, így a feldolgozás után keletkező hulladékot már nem kötelező visszaszállítani a származási országba.

Mindez egy nagyszabású Minatom-terv megvalósítását teszi lehetővé. Ha sikerrel járnak, Oroszország bizonyos területeit végérvényesen nukleáris temetővé változtathatják.

“Állam az államban” – jellemezte kérdésünkre az atomügyi minisztériumot a liberális Jabloko párt parlamenti képviselője, Nyikolaj Mitrohin. A nukleáris hulladék oroszországi importját ellenző politikus veszélyesnek nevezte, hogy a Minatom “a dumának nem tartozik beszámolási kötelezettséggel, kizárólag az elnöknek és a kormányfőnek. Saját, az állami költségvetéstől elkülönülő büdzséje van, és azt csinál, amit akar. Ezért aztán hiába is próbálnánk győzködni őket, hogy ne titkolózzanak tovább és például nyissák meg a zárt városok kapuit.”

Az elmúlt években a Minatom kétszázhetvenmillió dollárt költött a titkosításra – idézte Mitrohin az orosz állami számvevőszék januári jelentését. Hogy a ráfordítás megéri-e, arról nincsenek megbízható adatok, de annyi bizonyos, hogy a tét dollármilliárdokban mérhető. “A gond ezzel az, hogy a befolyó pénz útját szinte lehetetlen követni. Kérdéses ugyanis, hogy mennyi kerül a Minatom költségvetésébe és mennyi a zsebekbe” – fogalmazott a képviselő. Az általa feltételezett suskus ellenére a nukleáris hulladék importja tavaly legális profitot termelt, hiszen a nagy részben ebből élő Majak nyereségadót fizetett.

Az új környezetvédelmi törvény megengedi, hogy a Minatom megállapodást kössön akár külföldi kormányokkal is. A cél elvileg az, hogy Oroszország a nukleáris hulladékfeldolgozás és a végleges atomtemetők központja legyen, hatalmas haszonnal. Az újrafeldolgozás már működik, és a minisztérium tervei szerint a közép-szibériai Krasznojarszk térségében 2020-ra megépül egy monumentális tároló is, amelyben a világ bármely táján keletkezett, sok ezer tonnányi atomhulladékot biztonságosan el lehet helyezni – természetesen jó pénzért.

A kiégett fűtőelemek feldolgozásának nemzetközi piaca államilag szabályozott és kevés szereplős. Oroszországon kívül csak az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban végeznek ilyen tevékenységet. Az újrafeldolgozás után azonban sehol sem tárolják a megmaradt hulladékot, végleges tároló ugyanis egyelőre hivatalosan nem üzemel sehol. Az orosz ötlet lényege éppen ebben rejlik: nemcsak feldolgozzák a hulladékot, hanem az elhelyezését is megoldják. Nem mellékes: így hat-nyolcszáz helyett több mint ezer dollárt kapnak minden kilogramm átvett anyagért. Lobbiznak is a jövendő üzletekért – egyebek mellett Pakson.

Az orosz környezetvédők és a velük rokonszenvező politikai csoportok azonban hallani sem akarnak a kiégett fűtőelemek és egyéb nukleáris melléktermékek importjáról, netán végleges oroszországi tárolásáról. Szerintük először saját atomgondjaikat kellene megoldaniuk, és csak ezután lehet gondolni a külföldi atomszemét kínálta üzleti lehetőségekre. Legelső sorban pedig akár az áttelepítés árán is meg kell oldani azoknak az embereknek a gondjait, akik a szennyezett körzetekben élnek. Erre próbálta felhívni a figyelmet az Ecodefense! nevű zöldszervezet, amely július első hetében Krasznojarszk közelében szervezett tiltakozótábort. Vitákat rendeztek, és az egymilliós város főterén tiltakozó transzparensekkel borították be a harmincméteres Lenin-szobrot.

Bármennyire elszomorító is a helyzet Oroszország egyes vidékein, a belső atomhatalom nem tervezi, hogy betartsa a környezetvédők által szorgalmazott sorrendet, a lakosság áttelepítéséről pedig hallani sem akar. A terv szerint az atomüzletből befolyó pénzt használnák fel a környezet megtisztítására. Ebben a Minatom homályos pénzkezelési módszerei miatt a zöldek nem igen hisznek, Singarjov mégis ragaszkodott az elképzeléshez.

“A környezeti problémákat nem nehéz megoldani” – állítja. “Tudjuk, hogyan kell megtisztítani a szennyezett tájakat, és meg is fogjuk tenni a szükséges lépéseket. Muszlimovo és a többi környékbeli falu lakosságát azonban nem telepítjük ki, hiszen bizonyított tény, hogy a radioaktivitás nem károsítja az egészséget. Ha tehát ezeket az embereket elköltöztetjük lakóhelyükről, akkor csak felesleges szociális feszültséget keltünk. A hulladéktároló pedig megépül, amivel más országoknak is segíteni tudunk. Természetesen szigorúan üzleti alapon.”

Singarjov bizakodóan értékelte a paksi atomerőművel folytatott tárgyalásokat. “Bár döntés még nem született, semmi kétségem nincs afelől, hogy együtt fogunk működni, talán már a jövő évtől kezdve” – mondja. Akár az erőmű teljes élettartamára szóló keretszerződést is elképzelhetőnek tartok.”

Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az eredménynek örülnek majd a Minatom hivatalnokai. Pakson, úgy tűnik, az orosz vágyakkal ellentétes tendencia van kibontakozóban.

Szinte biztos, hogy többé nem szállítunk nukleáris hulladékot Oroszországba, ezért a hulladék az átmeneti tárolóban marad – mondta az RHK ügyvezető igazgatója, Maróti László. Elmondta: ma még a világon sehol nincs olyan tároló, ahol véglegesen el lehetne helyezni a nagy aktivitású sugárzó hulladékot. Szerinte azonban mindez egyáltalán nem probléma, mert a szükséges technológia készen áll, és Magyarországon elég lesz 2030 után felépíteni a tárolókat.

“Németországban, Morsleben mellett gyakorlatilag készen van a végleges tárolótelep, egy hegy gyomrában található hatalmas sórög belsejében” – említ egy példát Maróti. “Ők már csak a kedvező politikai széljárásra várnak, hogy engedélyt kérjenek a működésre. Hasonló a helyzet az USA-ban és Franciaországban is, de még a határozottan tiszta finnek és svédek is folyamatosan állnak elő az újabb és újabb végleges tárolási módszerekkel. Mire itthon szükség lesz a végleges elhelyezésre, a külföldi tapasztalatok rendelkezésre állnak majd.”

Miután pedig az átmeneti tárolás időszaka akár negyven évig is eltarthat, valószínűleg ki lehet várni a technológia megszületését. “Körülbelül 2046-ra kell véglegesen elhelyezni az első paksi hulladékadagot, úgyhogy ha húsz-huszonöt év múlva kezdünk építkezni, akkor sem csúszunk ki az időből” – mondta Maróti.

Mindennek nem volna jelentősége, ha Oroszországban biztonságosan és olcsón el lehetne helyezni a hulladékot. Maróti azonban egyik feltételt sem látja teljesülni. “Az oroszok ékesen bizonyították, hogy nem gondos gazdái a radioaktív szemétnek.

Ráadásul sok százmilliárd forintot kellene fizetnünk a lehetőségért, hogy megszabaduljunk attól, amit megtermeltünk. A saját lerakóhely is irdatlan pénzekbe kerül majd, de még mindig töredékébe az orosz exportajánlatnak.”

A magyarországi tárolót minden bizonnyal a Mecsekben, Boda és Kővágószőlős térségében hozzák majd létre. Mélyen a föld alatt ugyanis olyan kőzet – kétszázhetvenmillió éves megkövült agyag – található ott, amely ideális a sugárzó hulladék tárolására. Vízhatlan, nem reped és megköti az esetleg kiszabaduló radioaktív izotópokat.

Ha viszont Magyarországon bárhol végleges tároló épül, akkor számolni kell a zöld szervezetek kifogásaival és egy sereg biztonsági kérdéssel is. Nem utolsósorban pedig a helyi emberek ellenállásával, függetlenül a kijelölt helyszíntől. Senki nem szeretne nukleáris tárolót a lakóhelye közelében, miközben mindenkinek szüksége van arra az energiára, amelyet az atomerőmű termel: Magyarországon tíz konnektorból négyet paksi áram tart ébren. A döntés nem egyszerű, de – miután Paks majd húsz éve üzemel – előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz.

A cikk eredetiben itt olvasható: http://www.energiacentrum.com

Robbanás Port Chicagóban

Port Chicago neve nem túl ismerős erre mifelénk. Erről a hajdani, San Franciscótól alig 50 kilométerre északra elterülő kaliforniai kisvárosról elsősorban (esetleg) katonai büntetőjogászok hallhattak vagy olvashattak, tudniillik ehhez a településhez kötődik az amerikai hadtörténelem – zendülés miatt elrendelt – legnagyobb (mármint a legtöbb terheltet érintő) büntetőeljárása.

De nem ezért vettük fel a konteók listájára, hanem mert egyesek szerint nem Hirosimában robbant élesben a világtörténelem első atombombája, hanem Port Chicagóban.

Lássuk, hogyan.

Port Chicago (a továbbiakban: PC) hadikikötőjét 1941 késő nyarán kezdték el tervezni, abból a célból, hogy ha neadjisten az USA belekeveredne a világháborúba és – ugyancsak neadjisten! – a csendes-óceáni hadszíntéren lenne tennivalója a japánokkal szemben, akkor álljon rendelkezésre egy (kifejezetten lőszer- és haditechnika-átrakodásra szánt) olyan kikötő, ahol az amerikai szárazföld felől érkező vonatok rakományát zökkenőmentesen át lehet pakolni a nyugat felé induló hajókra. Elképesztő mennyiségű hadianyag fordult meg nap mint nap a kikötőben, s az átrakodási feladatokat a haditengerészethez besorozott katonák látták el.

Ne menjünk el szótlanul egy részlet mellett: a PC-i hadikikötőben dolgozó tengerész sorállomány 95 százaléka fekete volt. Afro-amerikai, néger, értitek. Nem tudom, hogy ezen megnevezések közül most éppen melyik és miért nem korrekt politikailag, de speciel nem is érdekel; egyik jelzőt sem használom bántó éllel és remélem, a nagyon hülyék sem fognak ebbe belekötni.

Szóval a sorállomány fekete volt, a tiszthelyettesek és a tisztek fehérek. A US Navy akkori – hogy úgy mondjam – humánpolitikai irányelvei szerint nem küldtek harcolni néger tengerészt. Kivételek persze voltak, de ez volt a szabály. Megkapták ugyan a kötelező alapokat (szigorúan szegregált kiképzőtáborokban), de aztán maradt nekik a hórukk-meló és az esti sör, ahelyett, hogy dicsőségesen megdöglöttek volna a népek szabadságáért, valahol a világháború egyik robbanós-élvemegégős-vízbefulladós helyszínén. Kérdés, kivel is volt itt kiszúrva…

No mindegy, haladjunk.

1944 nyarának közepét írjuk, egészen pontosan július 17-e van. PC-ben a business as usual: mindenki sürög-forog, három műszakban folyik a ki- és berakodás, vonatok és hajók jönnek, majd mennek; az Egyesült Államok a Fülöp-szigeteken és az indonéz szigetvilágban harcol a japán csapatokkal, és a lőszer fogy, mint a veszett fene.
Lassan a nap is lemegy, s a kikötőben már csak két (elvileg kereskedelmi) szállítóhajó tartózkodik: a Liberty-osztályú S.S. EA Bryan, illetve a Victory-osztályú S.S. Quinault. A két hajó ugyanazon rakodómóló két oldalára „parkol”.

A Bryan gyomrában már csendesen ott kotyog 5.300 hordó üzemanyag (ez 850 ezer liter naftát jelent), valamint 4 ezer tonna robbanóanyag. A berakodást végző mintegy száz főnyi éjszakás tengerész éppen az utolsó ládákat pakolja, amelyekben 450 kilós sima, továbbá 290 kilós gyújtóbombák vannak.

A Quinault nemrégiben érkezett; ennek a berakodását a tervek szerint 23:30-kor fogják megkezdeni; ide sem tulipánrózsákat vagy mackósajtot terveztek becuccolni, hanem lőszert, torpedókat és további üzemanyagot (amiből háborúban sosincs elég). Az ide beosztott katonák (szintén kábé egy századnyi) már ott álldogálnak a móló szélén, beszélgetnek, nevetgélnek. Közelükben még katonai rendészek, a révkapitányság emberei, valamint egy harminc fős lelépő őrszakasz, akiket éppen most váltottak le és igyekeznek a laktanya felé (22 óra 16 perc van).

Egy perccel később, vagyis 22:17-kor egy elképesztő, addig sosem látott és sosem hallott robbanás rázza meg az egész kikötőt; és amikor azt írom, hogy addig sosem látott és sosem hallott, akkor pontosan azt is akarom mondani, amit ezek a szavak jelentenek…

A 15 ezer tonna vízkiszorítású és kábé 9 ezer tonna saját tömegű Bryan (a már berakodott, mintegy 4500 tonna rakományával és 50 fős legénységével együtt), továbbá az a vonatszerelvény, amely a rakodómólón állt, nem beszélve a közvetlen környezetében tartózkodó mintegy 200 tengerészről és magáról a kőmólóról, nos, tehát mindezek a szó szoros értelmében elpárologtak, illetve icipici darabokra hullottak

– még ha ezt az igét elég nehéz is az imént felsorolt emberekhez és

tárgyakhoz csatolni. Az emberek gyakorlatilag tényleg elpárologtak (a maradványok a későbbi temetésnél összesen nem tettek ki egy kisebb ládányit), a hajóból később összesen mintegy 1.200 kilónyi acél szedtek össze, egyes darabkákat öt kilométer távolságban.

A Bryan-nel nagyjából egyforma paraméterekkel rendelkező Quinault „csak” darabjaira robbant: felemelkedett a levegőbe, majd egy második robbanás (amely az elsőt úgy 10 másodperces eltolódással követte) ezt is darabjaira szaggatta. Később megállapították, hogy folyékony (!) fémcseppek egészen 4 ezer méter magasságig felrepültek. 12 millió (akkori) dollárra becsülték fel az anyagi károkat. Ezt úgy 2200-zal szorozd meg és megkapod mai forintban.

Érdekes módon olyan lokalizáltnak tűnt a robbanás, hogy – noha elképesztő intenzitású volt – csak a mólón, illetve annak közvetlen szomszédságában tartózkodók haltak meg: szám szerint 324 ember(közülük 206-an feketék). További 388-an sebesültek meg (231 néger).

A nagy durrt távoli szeizmológiai állomások is észlelték, amelyek szerint a PC-nél történt valami egy –a Richter skálán – 3,5-ös vagy 3,6-os földrengésnek felelt meg.

Elég sok szemtanú tudott utólag megszólalni, hiszen (ahogy mondtam) a robbanás epicentrumától 500 méterre már gyakorlatilag csak sérültek voltak, akiket a szanaszét repkedő, majd a magasból aláhulló fém- és egyéb tárgyak sebesítettek meg.

Részletek a szemtanúk beszámolóiból

Sokan egy „Nap erősségű tűzgolyóról” beszéltek, amely egy „gomba alakú felhőből tört elő” a Bryan fölött. Pár nappal később – az eset kivizsgálására alakult rendkívüli bizottság előtti vallomásában – egy pilóta (aki utólag megmagyarázhatatlan harci feladatként PC körül kellett repkedjen aznap este és a biztonságos, 2 ezer méteres magasságból élőben nézte végig a történteket) elmondta, hogy egy fehér villanást látott, majd egy tűzgömböt, amely becslése szerint 4 ezer méteres magasságig emelkedett a móló fölé.

Egy másik szemtanú a robbanást követően egy nagyon töménynek látszó párafüggönyről számolt be, amely belepte az egész kikötőt. Ismét egy tanú vallomása szerint a móló maradékain világosan látszottak az ott tartózkodó emberek testének lenyomatai – mint egy rosszul sikerült festmény vagy árnyjáték.

Érdekes módon pár héttel később előkerült egy filmrészlet is, amelyet a US Navy kelletlenül a vizsgálatot végzők rendelkezésére bocsájtott; a pár perces felvétel a robbanást ábrázolta. Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy miért tartotta fontosnak a haditengerészet egy kamera felszerelését, egy olyan kameráét, amely egy teljesen hétköznapi, esti rakodást filmezett tisztes távolból, egy olyat, amilyenhez hasonló három éven keresztül, nap mint nap megtörtént PC-ben…

A vizsgálóbizottság megállapítása

A Különleges Haditengerészeti Vizsgálóbizottság (Naval Court of Inquiry) 40 napig szaglászott a történtek körül, mindenkit ki-, illetve meghallgattak, akinek tudomása lehetett az eseményekről, szakértőket vetettek be, egyszóval – látszólag legalábbis – a fejükön átbucskázva megkíséreltek tiszta vizet önteni a pohárba.

Az egyik első következtetésük az volt, hogy – legalábbis az életben maradt tisztek közül – senkit nem terhel semmiféle felelősség. A szabotázs lehetőségét is kizárták, amjd megállapodtak abban, hogy „nagy valószínűséggel a robbanóanyagok berakodása során valamelyik sorállományú tengerész követhetett el olyan hibát, amely az egyik ’túlérzékeny’ (supersensitive) robbanóanyagot vagy robbanóeszközt működésbe hozta”.  Nem zárták ki gyári hibás lőszer és/vagy robbanóanyag meglétét sem, azt mindenesetre egyöntetűen kijelentették, hogy a feketebőrű rakodószemélyzet „gyenge minőségű emberanyagot” jelentett (poor human quality, poor material).

Kérdések

Vajon milyen hadianyag tudta a mindaddig példa nélküli robbanást előidézni? Elképzelhető-e, hogy a tesztelési fázisban levő amerikai nukleáris bomba legelső fellépését láthatták a környékbeliek? Vagy egy véletlenül felrobbant nukleáris töltet lett volna, amelyet éppen ki-, vagy be akartak hajózni?

Képesnek tartjuk-e az USA akkori kormányát, hogy élesben, saját területén, saját polgárain és katonáin próbálja ki a születőfélben lévő atombombát? Vagy egy másfajta kísérlet alanyai voltak a PC-beliek, ami „kissé” rosszul sült el? Mi a szerepe mindebben Nikola Teslának (akiről hamarosan olvashattok itt, a Konteón), illetve találmányainak?
Volt-e faji mozgatórugója a történteknek?

Atombomba volt

Ez az elmélet egy Peter Vogel nevű egykori katonai hírszerző, későbbi újságíró nevéhez fűződik (persze később mások is elkezdtek kutatni a témában), aki 1980-ban Új-Mexikóban gyűjtött anyagot valami botránykönyvhöz. Azt állítja, hogy egy (Los Alamosból származó) dokumentum-köteg birtokába került, amely bizonyíthatóan 1944 szeptemberéből származik. A dokumentum-csomagrészei fotók, illetve rajzok és feljegyzések voltak. Az egyik ilyenen egy stilizált bomba rajza látható, rajta egy A betű, mellette az írás: „…és egy olyan, 18 ezer lábnyi magasságba feltörő tűzgömb és gomba alakú felhő, mint Port Chicagóban volt látható…”

Vogel (még mielőtt a zsurnalizmusnak szentelte volna életét) műszaki területre szakosodott hírszerző volt, és annó magánálTeller Edénél (itt balra) tanulta az idevágó fizikai alapokat. Erre hivatkozva valamikor a nyolcvanas évek végén magát Tellert is meginterjúvolta (volna) a dokumentumokkal (és PC-vel) kapcsolatban, de az öreg fizikus nagyon ridegen-hidegen elzárkózott mindenféle kommentártól és elhajtotta Vogelt a francba.

Amikor 1988-ban (az információszabadságról szóló törvényekre hivatkozva) ki akarta kérni az általunk is említett tengerészeti filmfelvételt a US Navytől, a hivatal sajnálattal közölte, hogy a nitrát alapú film sajnos olyan károsodásokat szenvedett az elmúlt 44 évben, hogy gyakorlatilag megsemmisült. Vogel nem volt rest és utánanézett: nitrát alapú nyersanyagokat csak 1949-től kezdve használtak filmek elkészítésénél – a Navy azonban hajthatatlan maradt: a film megsemmisült.

Az atom-teóriát – közvetetten bár, de – alátámasztja pár apróság.

1.) Ott van például William Sterling Parsons százados (aki később az Enola Gay nevű B-29-es fegyverzeti tisztje volt, majd ellentengernagyságig vitte és a Bikini szigetek melletti kísérleti atomrobbantások egyik felelőse volt, na meg az USA Atomenergiaügyi Bizottságának állandó tagja), szóval Parsons százados bizonyos forrrások szerint négyszer is járt PC-ben 1944-ben: háromszor a robbanás előtt, majd egyszer a robbanás után. Az egyik (1944 szeptemberi) jelentéséből kiolvasható az igazi hazafiúi aggodalma, mely szerint „félő, hogy a háborúnak még azelőtt vége lesz, mielőtt kipróbálhatnánk a bombát, ezúttal igazi ellenséggel szemben”.

2.) Egy másik érdekesség: a Nemzetvédelmi Kutatási Bizottság elnöke, a Manhattan Projekt egyik irányítója, James Bryant Conant (itt balra) 1944 augusztusában arra kéri munkatársait, hogy egy általa megadott forgatókönyv és műszaki paraméterek szerinti, egy hónappal korábban végrehajtott kísérleti atomrobbanás következményeit elemezzék. A szcenárió és az összes többi kísértetiesen megegyezik a PC-ben tapasztalt körülményekkel – de 1944 júliusából egyetlen feljegyzés sem maradt, amely kísérleti robbantásról szólna.

3.) Az USA kormányának illetékesei többek között azzal szokták cáfolni ezt a konteót, hogy 1944 nyarán nem is állt rendelkezésre annyi urán, amennyi egy bombához kellett volna. Fizikusok és újságírók utánanéztek és megállapították, hogy egyfelől 1944 júliusában Los Alamosban már 93 kiló hasadóanyag állt készenlétben, másfelől pedig egy kisméretű atombombához 16 kiló urán elegendő.

4.) Vogel utánanézett és azt állítja: a teljesenmegsemmisült Bryan fedélzetén volt két kisméretű láda, amely Tinianból (Mariana-szigetek, ahonnan mellesleg az Enola Gay is felszáll majd egy évvel később…) érkezett és aLos Alamos Laboratories volt a címzett. Ennek az összes dokumentációja megsemmisül egy banális irodai tűzben Los Alamosban…

5.) Az egész PC-t (a városkát is, nemcsak a kikötőt!) 1968-ban tokkal-vonóval megvásárolja az amerikai kormány, majd mindent lebont és egy katonaibázist épít a helyére. Ez a Seal Beach-hez tartozó Concord Naval Weapons Station. A támaszpont a kaliforniai Contra Costa megyében van – nos, az Egyesült Államokban ebben a megyében (a mintegy ezer-ezerkétszázból) a legmagasabb a százezer lakosra eső rákbetegek száma. A Geiger-Müller számlálók a bázis környékén egy kicsit szaporábban kattognak, amit az illetékesek azzal magyaráznak, hogy rengeteg olyan hajó van, amelyik a Csendes-óceán azon vidékein is járt, ahol annó kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre. És ide hozták a megfigyelőhajókat sugármentesítésre is…

A zendülés

Csak érintőlegesen említem meg, mert nem konteó, de ha már a bevezetőben szó volt róla… Szóval a PC-beli robbanás után 250 fekete tengerész megtagadta a rakodási munkákat. Őrizetbe vették őket, majd a gyengébb idegzetűek közül 200 beadja a derekát és egy-egy fegyelmivel a dicsfeny-lapjukon ismét elkezdenek melózni, de 50 tökös néger srác továbbra sem alkuszik: ők nem dolgoznak tovább ilyen körülmények között, meg ez az egész amúgy is az ő fekete bőrükre megy ki – mondják, amivel elég komoly pofonosládákat feszegetnek…

Az ügyész zendüléssel megküldi őket, majd gyorsított eljárást követően egy haditörvényszék október 24-én el is ítélte őket: 8 és 15 év közötti katonai fegyházat kaptak, egyénre szabottan. 1946-ban végül mindegyiküket kiengedik – de ez egy másik történet.

Azt tudjuk, hogy a jenkik eddig 15 atombombát vesztettek el szanaszét a nagyvilágban, de úgy tűnik, nemcsak olyan van, amelyik hiányzik, hanem olyan is, amelyik megvolt ugyan, de utólag senki sem keresi, mert hiányzik a fenének…

Nos, ennyi. Hagyok nektek is megtárgyalnivalót: szándékosan nem térek ki ismét Teslára és az ő érdekes játékszereire (róla egy kétrészes poszt is született itt, a Konteóblogon), nem említek földönkívülieket, most nem keverem bele sem a szovjeteket, sem a zsidókat, sem az időutazást… Ez egy egyforgatókönyves elmélet, s mint ilyen, kicsit rendhagyó. Ettől függetlenül kommentelj – hátha nálad a megfejtés…

A nukleáris energia és egyéb energiaforrások jövője

Fukusima és más folyamatok tükrében

Egy technológia alkalmazását sok szempontból meg kell vizsgálni ahhoz, hogy eldöntsük, szükséges-e, alkalmas-e a feladatára, vagy már forrásokkal érdemes kiváltani.

A nukleáris energiánál (és általában az energetikánál) az egyik fő szempont, hogy a lakosság illetve az állam mennyire tűri a veszélyvállalást, illetve a veszély hogyan áll arányban a gazdaságossággal.

A nukleáris energia veszélyeinek megértése annál is inkább nehéz, mivel láthatatlan és az embereknek nehéz képet alkotnia egy ilyen veszélyforrásról, nehezen tudják a veszély nagyságrendjét elképzelni. Először mivel a baleset felnagyította a veszélyeket, azt szükséges megvizsgálni, hogy milyen mértékű veszélyeztetettséget kaphattak a baleset következtében és az egyéb balesetek tükrében hogyan érdemes vizsgálni a problémát.

Ehhez talán az egyik legjobb támpont a balesetet elhárító személyzet megemelt dózisadagja, amire azt mondják, hogy halálba küldik az embereket. Ezt egy kicsit moderálni kell. A személyzet éves dóziskorlátját valóban a korábbi ötszörösére növelték, de azok a munkások életük folyamán annak az éves dóziskorlátnak a 20-25szörösét kapták meg és mégsem voltak tömegesek a korai elhalálozások köztük. Összehasonlításul az az éves dóziskorlát amire megnövelték a dóziskorlátukat (250 milisievert) nagyjából az egyszeri sugárdózisból halálos dózisküszöb negyede. Nekik viszont az éves sugárdózisuk lett megemelve erre a szintre.

Ez nem azt jelenti, hogy egészséges, de mivel a természetes halállal elhunytaknak is egy részét teszik ki a rákban elhunytak, és a ráknak ezernyi oka van, ez nagyjából a statisztikai kimutathatóság határán van. Állatorvosok szerint például a háziállatok között a rákban szenvedőknek aránya azóta nőtt a többszörösére, mióta gyárakban készült tápot adnak nekik. Így hogyan tudom megmondani, hogy a Csernobili baleset miatt hány kutya (vagy ember) lett rákos?

Márpedig ha a kárelhárításban résztvevő munkások kisebb dózist kapnak egy év alatt, mint ami az egyszeri halálos küszöbdózis (aminél még nem hal meg az ember, csak százaléknyi esélye lesz rá), akkor a külvilág által kapott dózis még ennél is nagyságrendekkel kisebb. Ugyanis az anyag túlnyomó többsége benne maradt az erőművekben a következő okok miatt:

Fukusimánál reaktorok nem robbantak fel: a reaktorokkal a probléma a hűtés megszűnése, ami miatt leolvadt a fűtőelem, az olvadt anyag pedig összegyűlt az erőmű alján.
A robbanások oka nem nukleáris robbanás volt, hanem a fűtővízből hő miatt keletkezett durranógáz robbant fel, ami a pihentető medencékben tárolt kiégett fűtőelemek maradék hője miatt szabadult fel a vízből. Viszont a medencék felett felrobbant durranógáz értelemszerűen nem alulról hat a kiégett fűtőelemekre és így nem veti ki őket a szabadba.

Mivel így értelemszerűen a sugárzó anyag több mint 98%-a bent maradt az épületekben, ezért joggal feltételezhető, hogy ha nem halnak még meg tömegesen a munkások (Csernobilnál már hetek múltán tömeges elhalálozások voltak) akkor valószínűleg a sok nagyságrenddel nagyobb külső térben szétoszlott sugárzó anyag nem fog jelentős számú emberrel végezni. Ettől függetlenül a környék értelemszerűen problémás marad, de ezt majd más dologgal hasonlítjuk össze.

Fukusimát még úgy is érdemes vizsgálni, hogy a reaktorok legelső generációihoz tartoztak a katasztrófát szenvedett reaktorok, amik még a 60-as évek végén készültek, aminek következtében a legtöbb mostanában épített reaktordizájnt egyáltalán nem érinti a katasztrófa, mivel azóta annyit fejlődött a reaktorok biztonságossága. A nukleáris ipar pechjére a reaktorokat néhány hónappal a leállításuk előtt érte a katasztrófa, ami jelzi, hogy ezek már kifutó reaktordizájnt jelentettek és az ugyanazon öböl túloldalán található Dainii nukleáris erőmű 4 blokkjában nem okozott zónaolvadást a földrengés, pedig csak 10 évvel voltak korszerűbbek, és ugyanazok a hatások érték őket, mint a Daiichi blokkjait

Fukusimáról már elég szó volt(szerintem a médiában is már nagyon kitárgyalták), inkább arra kellene koncentrálni, hogy miért más Fukusima és egyéb nukleáris balesetek a valóban sok emberéletet követelő csernobili balesettől. Sokan a csernobili baleset súlyosságát hozzák fel arra, hogy óriási mennyiségű anyag kikerülhet és rengetegen megbetegedhetnek, és Fukusimától is rengetegen meg fognak halni.

Viszont Csernobil és Fukusima között óriási különbségek vannak. Az egyik legfőbb különbség, hogy Csernobil egy vegyesen polgári és katonai hasznosítási, energetikai és plutónium tenyésztő reaktor volt. Ez azért lényeges, mert plutónium tenyésztő reaktoroknál ahhoz, hogy nukleáris fegyverekhez használható plutóniumot lehessen kinyerni, a fűtőanyagot az energetikai reaktoroknál szokásos többéves kiégési idő helyett 2-3 hónap után ki kell venni. Ami ezért szükséges, mert különben a fegyvercélokra megfelelő 239-es izotóp helyett felhalmozódnak a plutónium 240-es, 41-es, 42-es izotópok, amiket kémiailag nem lehet szeparálni a 39-estő l(ugyanaz az elektronfelhőjük, ugyanaz a kémiai hatás) és dúsítócentrifugával sem lehet őket szeparálni. Ezért könnyű hozzáférést kellett biztosítani a reaktorokhoz, mivel gyakorlatilag folyamatosan kell átrakodni a pálcákat. Emiatt ezt a reaktortípust nem látták el védő acélköpennyel, így egy robbanás vagy leolvadás során az épület falán ívül nem sok védelem volt. Az alábbi képen látható, hogy az üzemanyag használati idejének növekedésével a plutóniumon belül csökken a 239-es aránya, ami kedvezőtlen az atomfegyvergyártáshoz. Ezért tenyésztőreaktoroknál a fűtőelemet 2-3 hónap után kiveszik.

A következő képen pedig az RBMK reaktor felépítése látható: folyamatos átrakodásra optimalizálva, acél védőköpeny nélkül, könnyűszerkezetes épület.

Itt amúgy tetten érhető, hogy amit a Busheri reaktorról osztott a nyugati média az kőkemény hazugság volt. Ugyanis a Busheri reaktor nyomottvizes, amiben a reaktortartály egy reaktorkampány alatt el van zárva a környezetétől és nem lehet csakúgy észrevétlenül a fűtőanyagpálcákat a fegyvergyártáshoz ideális mértékben ki be rakosgatni, hanem a teljes létesítménynek le kell állni és onnantól kezdve hetekig tart a kirakodás, a plutóniumkinyerés pedig akár még egy évig. Márpedig ha leállnak, akkor az simán érzékelhető, és meg lehet tenni a szükséges intézkedéseket. Azért látszik, hogy a nyugati média csak alapvetően egy démon felépítésére használta Bushert és ennek fényében nem csoda, hogy Izraelben nemrég azt mondták, hogy Irán még nagyon messze van az atombombától.

Csernobilra visszatérve, ott a probléma azzal kezdődött, hogy kísérletképpen kikapcsolták a védelmi rendszert (idióták), ráadásul a lakosságot kommunista szokásokhoz híven félretájékoztatták és kitelepítést csak hetek után kezdték meg, a robbanás következtében pedig Fukusimával ellentétben a radioaktív anyag nagyságrenddel nagyobb hányada került ki. A katonai reaktor státuszát is tekintve a nagyon súlyos Csernobili szennyezés nem szolgálhat támpontul a jövőbeni baleseteknek.

Attól még gondolhatunk arra, hogy lehetnek sokkal súlyosabb balesetek is (például Csernobil) és, hogy a nukleáris technológiát nem lehet biztonságossá tenni, mivel mindenképpen előfordulhatnak olyan esetek, amikor mindenképpen kiszabadul a sugárzás.

Ebben az esetben azért abba bele kell gondolni, hogy ez kb. oda vezet, hogy azért nem szabad atomerőművet építeni, mert ráesik egy egy kilometeres aszteroida, holott akkor már 200 kilométeres körzetben úgyis minden elpusztulna és az extra radioaktivitás lenne a legkisebb probléma. Fukusima is egy hasonló eset, az emberek 99%-a nem a radioaktivitástól, hanem a szökőártól fog meghalni összességében.

Sokan emellett azt is kétségbe vonják, hogy lehet biztonságos nukleáris létesítményt építeni. Nem azt mondom, hogy bármire fel lehet készíteni egy reaktort (atombombára elég nehéz felkészíteni), de történtek máskor is súlyos nukleáris események, ahol az eltérő technológia miatt nem került ki a létesítmények kívül sugárzó anyag. A legnagyobb nukleáris baleset Fukusimán és Csernobilon kívül a Three Mile Island-i volt, ahol a Fukusimai esethez hasonlóan teljes zónaolvadás történt, a leolvadt fűtőanyag viszont teljes egészében az acél védőburkolaton belül maradt. A létesítmény úgy volt megtervezve, hogy kibírjon egy ilyen katasztrófát. Lent egy nyomottvizes reaktor látható. Acél védőboruk és betonépület jellemzi ezeket a létesítményeket.

Nem azt mondom, hogy a nukleáris energiát mindenféle kontroll nélkül kell használni, nem is azt, hogy még szinte jót is tesz, de az eddigi balesetek által okozott károkat, ha összevetjük az egyéb tevékenységek károkozásával, akkor azért megállapítható, hogy az energiaforráskénti jelentőségéhez képest a veszély felnagyításában nagyon nagy szerepe van a szenzációhajhászásnak és az emberek félelmének az általuk nehezen megérhető problémák iránt. Tovább fokozza az ellenszenvet, hogy az egészet egy szűk kör érdekeként be lehet állítani, akik érdekében tipikus összeesküvés elméletek szerint az állam össze vissza hazudozhat.

A balesetet már eléggé túltárgyaltuk, viszont más téveszmék is léteznek a nukleáris energiáról, amik bele vannak ivódva az emberekbe (egyébként jogos paranoiaként).

Az egyik fő téveszme az, hogy a nukleáris hulladékot nem lehet biztonságosan és gazdaságosan elhelyezni. Ennek ellenkezőjének bebizonyításához kezdjük ott, hogy egy kilogramm uránból egy tipikus erőműben 10MWh/kg energiamennyiséget lehet hasznosítani,

ha az átalakítási hatásfokot is számítjuk, akkor kb. 4-et, ugyanis a nukleáris energiából felszabadítható energiamennyiség a kémia energiafelszabadításnál 4 nagyságrenddel nagyobb: míg a szénből kinyerhető energia a 30MJ/Kg nagyságrendben van, addig a nukleáris fűtőelem több száz GJ nagyságrendű energiaforrás, ami így a több tucat megawattóra nagyságrendben található.

Így a paksi atomerőműben óránként 450 kilogramm, élettartama folyamán 19,7 millió kilogramm kiégett fűtőelem keletkezne. Ez összesen 19700 tonnát jelent, ami az urán sűrűsége alapján kicsivel több, mint ezer köbméter. Ha jobban belegondolunk ez egy 10 méteres élhosszú kocka. Nos aki szerint a Paksi atomerőmű nagyjából 6000 milliárdos élettartam alatt befolyt bevételért nem lehet elhelyezni ennyi hulladékot egy földalatti betontárolóban, az vagy nem tud gondolkodni, vagy pedig hazudik.

Az urán kimerülése is egy súlyos rögeszme sok esetben, erre legjobb válasz talán, hogy a tengervíz uránkitermelése már csak 2-3 szorosa jelenlegi uránáraknak, ami gyakorlatilag gazdaságosnak tekinthető. Ugyanis a jelenlegi reaktortechnológiánál az urán ára 2%-a a teljes költségeknek, így alapvetően nem veszélyeztetné az atomenergia versenyképességét és az emberiség energiaigényeinek a tízszeresét el lehetne látni vele 500 évig a jelenlegi technológiával, ami az urán energiatartalmának csak 2%-át használja ki( a fenti ábrán is látszik).

A másik fő téveszme az, hogy az atomerőmű építkezések mindig brutális költségtúllépésekkel végződnek, már nem gazdaságosak a sok védelmi rendszer miatt, illetve már olcsóbbak a megújulók. Most akkor belekezdünk a gazdasági oldalba.

Az elszálló költségekre több közelmúltbeli atomerőmű építést is fel szoktak hozni, mint a Finnországi Olkihutót, és a Franciaországi Flammanville-t. Ezt szintén egy kicsit moderálni kell, ugyanis a világban nem 2 reaktor épül, hanem kb. 50! Ha a tipikus megaprojektek (gátak,vízierőművek, hidak, vagy akár az óriási katonai projektek ) között a súlyos költségtúllépéssel rendelkezők aránya 10% körül lenne, az építtetők sírnának az örömükben.

Ettől függetlenül az nem lenne rossz, ha az Areva állta volna a költségtúllépést és finnek jogosan perlik a céget. A második elfeledett tényező, hogy ezek egy teljesen új atomreaktor típusnak, az EPR-nek az első példányai, aminek építésében még nem volt tapasztalata az építtetőnek. Így az első két példánynál súlyos költségtúllépés keletkezett (bár szerintem lehet, hogy így tömték ki a cég zsebét a fejlesztési költségekkel, így külföldön olcsóbban tud terjeszkedni). A harmadik és negyedik példány viszony költség és időkereten belül készül, és sok továbbira is van már megrendelés, ami Paks bővítése esetén nekünk azért lesz jó, mert az atomerőmű építő cégek már lendületben lesznek, mire mi kérünk új atomreaktorokat és így csökkenhet az ár is.

Az alábbi képen az elkészült és az építés (rózsaszín) alatt álló nukleáris reaktorokat ábrázolják.

A gazdaságosság terén vannak további elfeledett tényezők. Az egyik, hogy egy új atomerőmű költségében a tőke törlesztésének költsége 70% körül van, amit az erőmű finanszírozási konstrukciótól függően 20-25 évig fizet. Viszont egy új atomerőmű típus tipikus élettartama 60 év, ami révén a kezdeti versenyképes 16-18 Ft/KWh a teljes élettartamra 8-9Ft/Kwh körül van, ami extrém gazdaságos. Itt van beépítve egy másik trükk amivel drágának mutatják ki az atomenergiát: nevezetesen, hogy milyen magasnak választom meg a kamatlábat. Viszont azzal én más beruházásokat is ugyanúgy gazdaságtalanná tehetnék.

Ezzel szemben egy napelem az árának visszafizetése után nem sokkal felmondja a szolgálatot, ahogy egy gázturbina se bírja sokáig. A másik tényező ami javítja a gazdaságosságot, hogy ha egy telephelyre egy új blokkot veszek, akkor az építési költségek akár 30%-át azok a létesítmények teszik ki, amiket további blokkok is közösen használnának és így osztódnának a költségek. Ezért gondolják azt, hogy ha veszünk egy új erőművet, akkor legalább 2 blokk kellene.

Emellett van egy olyan véleményem, hogy nem a nyugati nukleáris reaktorok feltétlenül a legideálisabbak. Sokan ódzkodnának az orosz reaktoroktól, de ők jelentősen alacsonyabb tőkéből tudnak reaktort építeni és nem kevésbé biztonságosak, mint a legjobbnak tartott amerikaiak, habár az üzemeltetési költségeik magasabbak.

A legjobb kombinációt az ár, teljesítmény és megbízhatóság követelményeit tekintve amúgy a dél-koreaiak nyújtják, akik időben és megbízhatóan építenek, versenyképes áron nagyon megbízható reaktorokat előállítva, ami miatt az utóbbi években sorra nyerték a tendereket, talán azért, mert nem kérnek utólag extra összegeket. A leghíresebb estek a török és az Egyesült Arab Emirátusok rendeléseinek elhalászása a konkurencia elöl, ami ezen országok erős nyugati kapcsolatai miatt lepte meg a szakértőket. Nem csoda, hogy az utóbbi években a legtöbb átadott reaktor Kínán kívül Dél-Koreában volt. Nagyon valószínű, hogy mint ahogyan az autóik esetében is, ugyanazt alacsonyabb áron és megbízhatóbban adják.

Lent az Emirátusok jövőbeni reaktorai:

Vannak más reaktorépítők is, mint Kanada, Kína és a jövőben India is, de a kanadaiak (amúgy nagyon biztonságos és alacsony fűtőanyagköltségű) technológiája idegen tőlünk és leköti őket hazai megrendelés állomány, a kínaiakkal pedig még sokáig nem fognak Kínán kívül fejlett országban építtetni (a bóvlitól való félelem itt azért eléggé visszatartó, még ha ők a legolcsóbbak is), ahogy az indiaiakkal se.

Viszont ha ennyire gazdaságos atomerőműveket építeni, akkor felmerülhet a kérdés, hogy miért nem terjedtek el jobban? Ennek alapvetően 3 oka van:

A politika félelmei Csernobil után a további balesetektől. Ez leginkább az elmúlt 20 év alacsony építési számát magyarázza.

Az olcsó szénerőművek: a földgáz és az atomenergia gyors terjeszkedése a 70-es évektől a szénárakat a mélybe lökte, így az ismét versenyképessé vált a 80-as évek folyamán. Ez azért kínos az atomerőművek szempontjából, mert a szénerőművek költségszerkezete fordított az atomerőművekéhez képest, a szén költsége a legmeghatározóbb tényező. Így egy atomerőmű teljes élettartamra hiába olcsóbb, ha kezdetben nem tud a már piacon lévő erőművekkel versenyezni. Ez különösen ott probléma, ahol ráadásul nem kell messzire szállítani a szenet (USA keleti part, Német-, Lengyel-, Csehország, Ausztrália). Ez egybeesett a Csernobil miatti félelmekkel.

A legutóbbi időben az újbóli terjedés legnagyobb gátja, hogy az új atomerőművek építésére képes cégek építési kapacitásai korlátozottak, és időbe telik új embereket kiképezni erőműépítésre, így egy bizonyos mértékűnél nagyobb nukleáris kapacitást akkor se tudnának átadni, hogyha akarnának. Hosszú távon ez nyilván változik, egyrészt a régi cégek is megtöbbszörözhetik a kapacitásaikat, másrészt új piaci szereplők is belépnek, így tartósan magas atomerőmű igény esetén kb. 10 év múlva már nagyságrenddel több erőművet is képesek lesznek átadni. Ennek fényében érthető meg Kína azon lépése, hogy tavaly év végén rengeteg reaktort előre lekötött: a Fukusimai helyzetet kihasználva így olcsóbban kapják meg azokat, mivel sok helyen visszamondták a beruházásokat.

A nukleáris energia jövőjét a mostanában használatos hatalmas reaktordizájnok miniatürizálása jelentheti, aminek több komoly előnye is lenne.

Az egyik fő előny, hogy a jelenlegi reaktorépítéseknél minden egyes esetben a helyszínen szerelik össze a főbb berendezéseket, amihez minden helyszínre külön ki kell küldeni megfelelő képzettségű embereket és eszközöket, drágítva az építkezést és korlátozva az építhető mennyiséget. A kis reaktorokat ezzel szemben központi gyárakban szerelhetnék össze, majd hajón és vonattal a helyszínre lehetne szállítani, ahol a helyi cégek által is kivitelezhető épületbe szinte csak be kell emelni, majd egyszerűen össze lehetne kötni az egyéb részegységekkel, radikálisan csökkentve a helyszíni építkezés idejét.

További előnyök lennének, hogy a nagyobb gyártási szám miatt gazdaságosabban lehetne az alkatrészeket legyártani és ami talán még fontosabb, hogy a kisebb építkezési kockázat miatt jelentősen alacsonyabb kamatra lehetne beruházási hitelt kapni, ami meghatározó egy erőmű építése folyamán. Így sok iparági analízis szerint a kis reaktorok révén a nukleáris energia sokkal jobban terjedhetne, és akár gazdaságosabb is lehetne. A kisebb reaktoroknak szintén előnyére válhat, hogy az informatikai fejlődése minimalizálhatja a személyzet létszámát, ami régebben a terjedésük egyik fő akadálya volt. További előny a kis méret miatti föld alá süllyeszthetőség, ami a biztonságot fokozza.

A terület nem volt felkapott egészen addig, amíg a világ egyik fő gyártója, az amerikai Westinghouse egy ilyen reaktor ki nem fejlesztett, ami jelzi a koncepció életképességét. A kis reaktorok előreláthatóan az évtized végén jelenhetnek meg a piacon és több amerikai cég mellett az oroszok és a kínaiak is aktívak a területen.

Lent a Westinghouse Small Modular Reaktora, aminél integrálták a reaktort, a szabályozóeszközöket, és a gőzfejlesztőt egyetlen vasúton szállítható acélkonténerbe

Kevert oxid (MOX) üzemanyag

(Frissítve 2013)

• Vegyes oxid (MOX) üzemanyag nyújt mintegy 2%-a az új nukleáris tüzelőanyag ma is használatos.
• MOX üzemanyagot előállított plutónium felépült használt reaktor üzemanyag.
• MOX üzemanyagot is biztosít egy olyan égő fegyverkezési célú plutónium (a katonai forrás) a villamos energia előállítására.

Minden atomreaktor van két hasadás az izotópok mint például az urán-235, és az újabb, nehezebb izotópok miatt neutronbefogás, elsősorban az U-238. A legtöbb üzemanyag tömegének egy reaktorban U-238. Ez válhat plutónium-239, és az egymást követő neutronbefogás Pu-240, Pu-241 és Pu-242, valamint más transzurán izotópok (lásd a Plutonium ). Pu-239 és Pu-241 a hasadó, mint az U-235. (Nagyon kis mennyiségű Pu-236 és Pu-238 keletkezik hasonlóan az U-235.)

Normális esetben az üzemanyag, hogy megváltozott minden három évben, vagy úgy, mintegy fele a Pu-239 is "égett" a reaktorban, amely körülbelül egyharmada a teljes energia. Úgy viselkedik, mint az U-235 és a hasadási szabadul hasonló mennyiségű energiát. Minél magasabb az égési-up, a kevésbé hasadó plutónium marad a használt üzemanyag. Általában körülbelül egy százaléka a használt üzemanyag mentesül a reaktor plutónium, és mintegy kétharmadát ez a hasadó (kb. 50%-os Pu-239, 15%-os Pu-241). Világszerte mintegy 70 tonna plutónium található használt üzemanyag eltávolítása, ha a tankolás reaktor minden évben.

A plutónium (és urán) felhasznált üzemanyag lehet hasznosítani a újrafeldolgozás. A plutónium lehetne gyártásához használt kevert oxid (MOX) nukleáris üzemanyag, hogy az energia a villamosenergia-termelés. Egyetlen hasznosítsuk plutónium formájában növeli az üzemanyag-MOX származó energia az eredeti urán mintegy 12%, és ha az urán újrahasznosítható is ez lesz körülbelül 22% (alapuló könnyűvizes reaktor üzemanyagot éget-up 45 GWD / TU-nak).

Ma van egy jelentős mennyiségű elkülönített urán és plutónium, amely újrahasznosítható, beleértve az ex-katonai forrásokból. Ez felel meg körülbelül három év kínálat a természetes urán világ bányákban.

Leltár elválasztott újrahasznosítható anyagok  1  

	Mennyiség (tonna)	Természetes U (tonna)
Plutóniumot újrafeldolgozott üzemanyag	320	60000
Urán újrafeldolgozott üzemanyag	45000	50000
Ex-katonai plutónium	70	15000
Ex-katonai magas dúsítású urán	230	70000

Ezen kívül van mintegy 1,6 millió tonna gazdagodás farok, a hasznosítható hasadó urán.

MOX használata

MOX üzemanyagot használta először a termikus reaktor 1963-ban, de nem jött be kereskedelmi használatra, amíg az 1980-as években. Eddig mintegy 2000 tonna MOX üzemanyag már gyártott és betölteni reaktorok. 2006-ban mintegy 180 tonna MOX üzemanyagot betöltött 30 reaktorok (főleg PWR) Európában.

Napjainkban MOX széles körben használják Európában és Japánban. Jelenleg mintegy 40 reaktor Európában (Belgium, Svájc, Németország és Franciaország) licenceli a MOX, és több mint 30 is teszik. Japánban a tíz reaktorok engedéllyel kell használni, és több erre. Ezek a reaktorok általában használja MOX üzemanyagot, mint egyharmada a mag, de néhány elfogadja akár 50% MOX szerelvények. Franciaország célja, hogy minden 900 MWe reaktorok sorozatát fut legalább egyharmada MOX.Japánban is tervezi, hogy MOX egyharmadában a reaktorok a közeli jövőben, és arra számít, hogy indul a 1383 MWe (bruttó) reaktor teljes üzemanyag betöltése MOX a Ohma üzem végén 2014. 2. Egyéb speciális fény reaktorok, mint az EPR és AP1000 képes elfogadni a teljes üzemanyag-terhelések MOX, ha szükséges.

Az USA-ban nem volt jelentős fejlesztési munka a 1960-as és 19790s és MOX üzemanyagot használtak több demonstrációs projektekre (San Onofre, Ginna nyomottvizes, Drezda, Quad Cities és a Big Rock Point). Teljesített elfogadhatóan, és hasonló urán-oxid üzemanyag. 2005-ben négy MOX teszt szerelvények által Melox Franciaországban is sikeresen tesztelték a Catawba erőmű.

A használata akár 50%-a MOX nem változtatja meg a működési jellemzőket egy reaktorban, bár a növény úgy kell megtervezni vagy kissé igazítani, hogy vegye. Több szabályozó rudak szükséges. Több mint 50%-át MOX terhelés, jelentős változtatásokra van szükség, és a reaktort úgy kell megtervezni megfelelően, hiszen számos új formatervezési minták. Burn-up MOX üzemanyag körülbelül megegyezik a UOX üzemanyag.

Előnye MOX, hogy a hasadóanyag koncentrációja az üzemanyag növelhető könnyen hozzáadásával egy kicsit plutónium, míg gazdagítva uránt magasabb szintű U-235 viszonylag drága. A reaktor üzemeltetők célja, hogy éget üzemanyag nehezebb és hosszabb, a növekvő kiégés a mintegy 30.000 MW napra tonnánként néhány évvel ezelőtt, hogy több mint 50.000 MWD / t most, MOX használata egyre vonzóbb.

Újrafeldolgozásra külön plutónium újrahasznosítás mint MOX válik gazdaságossá urán árának emelkedése. MOX használatát is vonzóbbá válik, mint az, hogy csökkenteni kell a mennyiségét a kiégett fűtőelemek növelése. Hét UO 2 fűtőelemeket ad okot, hogy egy MOX összeszerelés, valamint néhány megüvegesedett nagy aktivitású hulladékok, így csak mintegy 35%-a térfogat, tömeg és költsége rendelkezésére.

Újrahasznosítás normális használt üzemanyag

Ha a felhasznált üzemanyag, hogy újrahasznosítható, az első lépés választja el a plutónium urán és a maradék (mintegy 96%-a kiégett fűtőelemek) ebből a hasadási termékek más hulladékok (együttesen mintegy 3%). A plutónium ezután kell különíteni a legtöbb vagy az összes urán. Mindez vállalt újrafeldolgozó üzem (lásd az információs oldal feldolgozása során használt nukleáris fűtőanyag ).

A plutónium, oxidként, ezután összekeverjük a szegényített urán maradt egy dúsító üzem alkotnak friss vegyes oxid fűtőanyag (MOX, ami UO 2 PUO + 2 ). MOX-üzemanyag, amely körülbelül 7-10%-a plutónium keverve szegényített urán, egyenértékű üzemanyag dúsított urán-oxid és körülbelül 4,5% U-235, feltételezve, hogy a plutónium mintegy kétharmada hasadó izotópokat. Ha használunk fegyverek plutónium (> 90%-a Pu-239), csak mintegy 5%-a plutónium van szükség a keverék. A plutóniumtartalmú kereskedelmi MOX üzemanyagot változik akár 10,8% kialakításától függően az üzemanyag, és átlagosan mintegy 9,5%. Az üzemanyag egy EPR 30% MOX kevesebb, mint 10,8%-Pu felel meg 4,2% dúsított urán üzemanyag. Az EPR 100%-os MOX üzemanyagot használhat többféle használt Üzemanyag (kiégés, a kezdeti dúsítás, Pu minőség), mint a csak 30% MOX.

Plutóniumot újrafeldolgozott üzemanyag általában koholt a MOX lehető legrövidebb időn belül, hogy elkerülhető legyen a bomlási rövid életű plutónium izotópok.Különösen a Pu-241 (felezési ideje 14 év) bomlik AM-241, amely erős gamma sugárzó, aminek a lehetséges foglalkozás-egészségügyi kockázatot, ha külön plutónium több mint öt éven keresztül használták a normál MOX üzem. Az Am-241 szint tárolt plutónium növeli mintegy 0,5%-kal, a megfelelő csökkenése hasadó értékének plutónium. Pu-238 (felezési ideje 88 év), egy erős és egy alfa-sugárzó forrás neutronok spontán, megnövekszik a magas kiégési üzemanyag. Pu-239, Pu-240 és Pu-242 hosszú életű, és így alig változott a hosszabb tárolás. (Lásd még a tájékoztató oldal Plutonium ).

Gyors neutron reaktorok, hogy több újrahasznosítása plutónium, mivel minden transzurán izotópok vannak hasadó, hanem a termikus reaktorokban izotóp bomlás korlátozza a plutónium recycle lehetséges, és a legtöbb a kiégett MOX üzemanyagot tárolnak, amíg a nagyobb telepítési gyors reaktorok. (A plutónium izotóp-összetételét használt MOX üzemanyag 45 GWD / tU kiégés körülbelül 37%-a Pu-239, 32% Pu-240, 16% Pu-241, 12%-os Pu-242 és a 4%-os Pu-238.)

Visszanyert urán újrafeldolgozó üzemben lehet újra dúsított saját használatra friss üzemanyagot. Mert tartalmaz néhány neutronelnyelő U-234 és U-236, újrafeldolgozott urán kell dúsított szignifikánsan ( pl. egy-tizede) tovább, mint amennyi szükséges a természetes urán. Így újrafeldolgozott urán az alacsony kiégés üzemanyag sokkal valószínűbb, hogy alkalmas legyen újra gazdagodás, míg a magas kiégetési üzemanyag legjobb a keverésre vagy MOX gyártás.

Újrafeldolgozása 850 tonna francia használt üzemanyag évente (kb. 15 évvel azután, mentesítés) gyárt 8,5 tonna plutónium (azonnal újrahasznosított 100 tonna MOX) és 810 tonna újrafeldolgozott urán (repu). Ebből a mintegy kétharmada alakítjuk stabil oxid formában tárolásra. Egyharmada a hírnévvel újra gazdag és EdF bebizonyította, hogy használata 900 MWe reaktorok.

MOX termelés

Két növények jelenleg elő kereskedelmi mennyiségű MOX üzemanyag - Franciaországban és az Egyesült Királyságban. 2006-ban a 40 t / év belga üzem zárt 3és 2007 áprilisában a francia Melox üzem engedélyezett a termelés növekedését, 145-195 t / év. Szintén a sellafieldi MOX üzem az Egyesült Királyságban volt downrated 128-40 t / év, és 2011 augusztusában a Nukleáris Leszerelési Hatóság bejelentette, hogy újra az üzem kilátásait, és zárja be.

Japán azt tervezi, hogy indul egy 130 t / év J-MOX üzem Rokkasho 2015-ben. Eközben, az építőipar a MOX gyártási létesítmény, a Savannah folyó honlap az USA-ban folyik a 2016 induló - lásd alább a MOX és hajlam fegyverek plutónium .

A világ kevert oxid fűtőanyag gyártása kapacitás (t / év)

	2009	2015
Franciaország, Melox	195	195
Japán, Tokai	10.	10.
Japán, Rokkasho	0	130.
Oroszország, Mayak, Ozersk	5	5
Oroszország, Zheleznogorsk	0	60?
UK, Sellafield	40.	0
Összesen LWR	250	40 0

MOX is használják a gyors neutron reaktor számos országban, különösen Franciaország és Oroszország. Ez volt az első erre a célra kifejlesztett, a kísérleti munkát végeznek az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Belgium és Japán. Ma Oroszország vezető szerepet tölt be a gyors reaktor fejlesztési és hosszú távú terveket, hogy egy új generációs gyors reaktorok táplálta MOX. A világ legnagyobb gyors reaktor - a 800 MWe BN-800 - jelenleg fejlesztés alatt áll Beloyarsk az Urál és mivel indul 2014-ben.

Jelenleg a termelés újrafeldolgozó üzemek meghaladja a ráta plutónium használat MOX, ami a készletek a (polgári) plutónium több országban. Ezek a készletek várhatóan meghaladja a 250 tonnát, mielőtt csökkenni kezd, miután 2010-MOX használat mértéke nő, a MOX majd várhatóan a kínálat mintegy 5%-a világ reaktor üzemanyag követelményeknek.

Az Egyesült Királyság vizsgálja a beépítése a 120 tonna reaktor plutónium a CANMOX az üzemanyag, ami használható négy Merész EC6 reaktor. Az üzemanyag lenne 2% plutónium és négy brit egységek (2800 MWe) lenne szükség a 400 t / év is. A használt üzemanyagot kellene tárolni egy száz éve, és majd elküldi a tárolóból.

MOX és elhelyezése fegyverek plutónium

Az plutónium Management and Disposition megállapodás Oroszország és az Egyesült Államok 2000-ben elfogadott, hogy minden egyes dobja ki (vagy mozgásképtelenné) 34 tonna fegyver minőségű plutónium tekinteni többlet követelmények (lásd a Katonai robbanófejek forrásként Nuclear Fuel ). 

A Mixed Oxide Fuel üzemet (MFFF) a Savannah folyó honlap South Carolina kezdődött építkezés 2007 augusztusában, és átalakítja az Egyesült Államok plutóniumot MOX üzemanyagot. Várható, hogy megkezdje működését 2016-ban, a MFFF úgy tervezték, hogy be 3.5 t / év fegyverkezési célú plutónium a mintegy 150 MOX üzemanyag-kazetták, mind a PWR és BWR. A szerződés tervezésére, kiépítésére és üzemeltetésére a MFFF elnyerte a Shaw AREVA MOX Services konzorcium 1999-ben, a $ 2700000000 építőipari lehetőség, hogy gyakorolni, 2008 májusában. 4. Four MOX üzemanyag ólom teszt szerelvényeket gyártott amerikai fegyverek plutónium és gyártott, a Melox gyár Franciaországban sikeresen égett kísérleti jelleggel a Catawba növény.

Közben több éves vita, 2007 novemberében az Egyesült Államok és Oroszország megállapodott, hogy Oroszország rendelkezik a 34 tonna fegyver-minőségű plutóniumot átalakítás MOX üzemanyag, ami égett a BN-600 reaktor Beloyarsk atomerőmű , és a BN-800 alatt ugyanazon a helyszínen. 5E terv Oroszország kezdődik hajlam a BN-600 reaktor a 2012 időkereten belül. Hajlam a BN-800 követné sokkal később. Egyszer hajlam kezdődik, a két reaktor is rendelkezik mintegy 1.5 t az orosz fegyverek plutónium évente. Az Egyesült Államok beleegyezett abba, hogy hozzájáruljon 400.000.000 $ a projekthez. A 60 t / év kereskedelmi MOX üzemet (MFFF) a tervek szerint indul a Zheleznogorsk 2014 által működtetett Mining & Chemical össze (MCC). Ez teszi MOX granulátum és pelletizált MOX 400 fűtőelemek évente a BN-800 és a jövő gyors reaktorok. A kapacitást úgy tervezték, hogy a kínálat öt-BN 800 egység. Ez valószínűleg használni ex-fegyverek plutónium. Egy másik MOX üzem katonai plutónium tervezték Seversk, Szibériában, de ez úgy tűnik, hogy már kényszerült az MCC egy.

MOX újrafeldolgozása és a további felhasználás

Használt MOX üzemanyag újrafeldolgozása igazolták, mivel 1992-ben Franciaországban, a La Hague növény. 2004-ben az első újrafeldolgozása használt MOX üzemanyag került sor nagyobb léptékben és folyamatos. Tíz tonna MOX besugárzott mintegy 35.000 MWD / t és Pu tartalma körülbelül 4%-os volt szó. A fő probléma teljesen feloldja PUO 2 -t legyőzni. 2004 óta egyre nagyobb mennyiségű MOX német és svájci reaktorok már újra fel, összesen mintegy 70 tonna, széles körű összetételét. Mivel a MOX ismételten újrahasznosított ez jelentős arányban keverve (70-80%) a plutónium származó UOX üzemanyag.

Jelenleg a francia politika nem, hogy újrahasznosítják a használt MOX üzemanyagot, de tárolni, és várják az Advent a üzemanyagciklus kapcsolódó fejlesztések Generációs gyors neutron reaktort tervez.

Plutónium, tórium üzemanyag

Mivel az 1990-es évek orosz volt a program, hogy dolgozzon ki egy tórium-uránium üzemanyagot, ami az utóbbi időben költözött, hogy különös hangsúlyt fektet a hasznosítására fegyverkezési célú plutónium a tórium-plutónium üzemanyagot. A program van leírva az információs oldal tórium . A becslések szerint 150 tonna felesleges fegyverek plutónium Oroszországban, a tórium-plutónium projekt nem feltétlenül átfogják a meglévő terveket, hogy a MOX üzemanyagot.

---

További információ

Referenciák

1.. OECD / NEA 2007, kezelése újrahasznosítható Fissile és szaporító anyagok , NEA # 6107 (ISBN: 9789264032552). [ Vissza ]
2.  J-Power ütemezi át Ohma start-up , World Nuclear News november 11., 2008-ban. [ Back ]
3. Belgonucléaire azon döntését, hogy lezárja a MOX üzem kifejtette, 2005-ös éves jelentés - lásd http://www.belgonucleaire.be/files/JAARVERSLAG2005EN.pdf [ Vissza ]
4. végleges szerződést az amerikai MOX , World Nuclear News, május 27, 2008. [ Vissza ]
5.. Oroszország és USA erősítse plutónium terv , World Nuclear News, november 20, 2007. [ Back ]

Általános forrásai

Ausztrál Biztosítékok és Non-proliferációs Hivatal  Éves Jelentés 1.999
NATO 1994, kezelése a plutónium-többlet: Alkalmazások és technikai lehetőségek (ISBN 9780792331247)
OECD NEA 1997, kezelése leválasztott plutónium, a műszaki lehetőségek (ISBN 9264154108)
Nukleáris Europe WORLDSCAN, az Európai Nukleáris Társaság március / április 1997 (több cikk) Nuclear Engineering International , az európaiak és MOX, július 1997D Albright és K Kramer, követés plutónium készletek , plutónium Watch, július (átdolgozott augusztus) 2005 - lásd  http://www.isis-online. org/global_stocks/end2003/plutonium_watch2005.pdf Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, állapot-és előleget a MOX üzemanyag Technology , Műszaki Szemle Series # 415 (2003) www.moxproject.com , a honlapon a Mixed Oxide Fuel üzemet (MFFF) a Savannah folyó Honlap

Marc Arslan, 2012, Fuel Cycle stratégiák optimalizálása használata MOX üzemanyagok, WNFC Helsinki.

Kapcsolódó információk oldalak

A Nuclear Fuel Cycle 
plutónium 
feldolgozása használt nukleáris fűtőanyag 
katonai robbanófejek, mint a forrás a nukleáris üzemanyag 
japán hulladék, és MOX szállítmányok Európa

 Folytatjuk.

További részletek: http://kuruc.info/r/9/91106/#ixzz38aZ2jV8m