Repül
a nehéz kő .
Világrekordok, és ami mögöttük van
A
rekordok háttere sokáig titokban maradt
A
Nemzetközi Repülő Szövetség (FAI) hivatalos rekordlistáját
böngészve számos érdekes tényre bukkanhatunk. A repülés iránt
érdeklődők előtt jól ismert, hogy az egykori Szovjetunió szinte
minden repülési teljesítmény terén sorra döntötte a
rekordokat, aminek aztán a hetvenes években (néhány részterület
kivételével) vége szakadt.
A
repülési csúcsteljesítmények akkoriban érték el a racionálisan
még teljesíthető mértéket, érdekes módon az azóta
megszületett újabb típusok maximális sebessége, repülési
magassága már alacsonyabb, mivel igazodtak a reális igényekhez.
Éppen
ezért lehetséges, hogy számon tartanak olyan rekordot, amelyet még
a hatvanas években állítottak fel, és azóta sem döntöttek meg.
A FAI a világrekordok hitelesítését nagyon komolyan veszi. A
rekord kísérleteknél elvileg jelen kell lenni a képviselőiknek,
a repülőgépek fedélzetén és a földi forduló pontokon az
általuk hitelesített műszereknek kell mérniük az adott
paramétereket, stb.
Voltak
azonban kivételek. Történelmi hagyományai voltak a Szovjetunió
és Franciaország kivételesen jó kapcsolatainak, amit még
Napóleon emléke és a Concorde kapcsán lefolytatott kémkedés sem
tudott feledtetni. A második világháborúban emigráns francia
pilóták sokasága harcolt a szovjet légierőben a közös ellenség
ellen, a kultúra területén pedig még sokkal régebbiek voltak a
kapcsolatok.
A
lényeg az, hogy a szupertitkos kísérleti létesítményekhez és a
kifejlesztett új katonai repülőgép típusokhoz nemhogy
külföldiek, de még a szovjet állampolgárok közül is csak
válogatott kevesek juthattak közel. Ennek ellenére a FAI a
szovjetek által benyújtott hivatalos, de ellenőrizhetetlen
dokumentumokat elfogadta, amit például az USA vagy más ország
esetében nem tettek volna meg, sőt az is előfordult, hogy a
jelenlétükben elért rekord hitelesítését jelentéktelen formai
kifogások miatt megtagadták.
Ezzel
természetesen nem azt állítjuk, hogy a szovjet rekordokat
manipulálták, éppen ellenkezőleg, minden további nélkül
hitelesnek kell tekinteni azokat. Az viszont tény, hogy a
repülőgépek tényleges teljesítményén és eredményein felül
fals adatokat közöltek hosszú időn át, fiktív típus
megjelölésekkel, és helyszínekkel.
A
katonai típusokkal felállított rekordok közül kiemelkednek azok,
amelyeket a MiG-25-ös speciálisan átalakított változataival
állítottak fel. A Je-266-os jelzésű gépekkel tizenöt, a
Je-266M-el pedig hét rekordot döntöttek meg, ezekről a
repülőgépekről évtizedekig semmit sem lehetett tudni. Az utóbbi
időben kezdett tisztulni a kép, a Szovjetunió megszűnését
követően számos információ titkosítását oldották fel. A
„puzzle” így kezd összeállni, bár még számos részlet nem
világos.
Egy
biztos, a már javarészt kivont MiG-25-ös és annak rekordjai mai
szemmel is rendkívüliek, ezért most összegezzük az ezekkel
kapcsolatos adatokat.
A
Szovjetunió minisztertanácsa 1962. február 5-én határozott
arról, hogy ki kell fejleszteni egy új nagy sebességű felderítő
és elfogó vadászgépet, amely megfelelő válasz lehet az
amerikaiak B-70-esére, és az SR-71-esre, amelyek akkor a
megvalósulás küszöbén álltak. A MiG tervezőiroda kapta a
feladatot, ahol Je-155 név alatt gyorsan haladt a munka. Akkoriban
nem voltak anyagi korlátai a katonai fejlesztéseknek, így az iroda
minden támogatást megkapott, és ugyanez vonatkozott a többi
beszállítóra, ipari üzemre. Egy sor új technológiát kellett
kidolgozni, mivel a 3000 km-es sebesség mellett tapasztalható
aerodinamikai felmelegedést a hagyományos könnyűfém szerkezet
nem viselte volna el. A nehézségek ellenére a Je-155R1 jelzésű
felderítő prototípus már 1963 decemberére elkészült a „Zenit”
állami repülőgépgyárban, azaz a MiG moszkvai kísérleti
üzemében, ahonnan átszállították Zsukovszkíjba a berepüléshez.
A gépbe még nem építették be a felderítő berendezéseket,
hiszen az alapvető rendszerek működésének ellenőrzésére
szánták. Az első példány még lényegesen különbözött a
későbbi széria MiG-25-ösöktől, szárnyvégein fix póttartályok,
stabilitás fokozó felületek voltak és teljesen eltérő
kialakítású volt a függőleges vezérsíkja is. Az ék alakú
szívócsatorna felső részénél csomópontot alakítottak ki
„kacsa” vezérsík számra, mert a szélcsatorna makett
kísérletek szerint nagy sebességnél ezek alkalmazása
biztosíthatta a megfelelő kereszttengely körüli
kormányozhatóságot. A „kacsa” kormányokat végül nem
szerelték fel, de a helyük még több prototípuson is látható
volt.
Az
első repülésre a MiG berepülő pilótáinak főnökét Alexander
Fedotovot jelölték ki, aki nemrég vette át Georgíj Mosszolov
helyét.
Elődje
súlyosan megsérült egy katapultálás során, ami miatt nem
repülhetett. Fedotov kinevezése a lehető legjobb lépés volt,
személyében nem csak egy kiváló pilóta került a csoport élére,
hanem egy olyan ember, aki képes volt lefektetni az elméleti
alapjait egy új típus teljes berepülési programjának, és meg
tudta tervezni az egymást követő és egymásra épülő
feladatokat. Mindezeken túl jó pedagógiai érzéke is volt, így
számos később világhírűvé vált orosz pilóta, például
Anatolíj Kvocsur is a tanítványa volt.
A
teszt berendezések beépítése, kalibrálása és a gép
rendszereinek földi próbái 1964 tavaszára fejeződtek be, így
március 6-án Fedotov felszállhatott a hatalmas kéthajtóműves
géppel. Noha alapvető működési problémák nem voltak, a
program lassan haladt. Hangsebesség közelében a gép orsóba
kezdett, amelyet nem lehetett megállítani, ezért a pilóták
szándékosan az ellenkező irányba orsózva törték át a
hangfalat. Gondot jelentett a sárkányszerkezet és a hajtómű még
orosz szemmel nézve is elképesztően alacsony élettartama, ami az
R-15B-300 esetében nem is volt csoda, hiszen azt egy szárnyas
rakéta számára tervezték, amely „egyszer használatos”
fegyver volt.
A
Je-155R-1 a legtöbb elvárást teljesítette, de üzemanyag
fogyasztása magasabb volt a vártnál bizonyos repülési
fázisokban. Annyi világosan látszott, hogy sebessége és
csúcsmagassága messze felülmúlja az akkori típusok hasonló
paramétereit, így minden esély megvan új világrekordok
felállítására, ami mint tudjuk, a szovjetek számára nagyon
fontos volt, hiszen ez is demonstrálhatta a „szovjet ipar,
tudomány és haditechnika fölényét”. Még abban az évben
szeptember 9-én a levegőbe emelkedett a Je-155P1, vagyis az elfogó
vadász változat prototípusa, amelybe a Tu-128-as nehézvadász
„Szmercs” radarjának továbbfejlesztett változatát tervezték,
de ez az első gépbe még nem volt beépítve. Erről már
hiányoztak a szárnyvég tartályok, és módosult a függőleges
vezérsík formája is.
1965-ben
adták át a Je-155R2-est, az R3-ast azonban már nem tudták
befejezni, mert a kísérleti üzem minden erejét a változtatható
szárnyállású MiG-23-as kifejlesztésére és megépítésére
fordította. A félig kész R3-ast hajón szállították Gorkíjba
(Nyizsníj Novgorod) ahol folytatták a végszerelését.
Akkoriban
ritkaság volt egy új típus esetében, ha nem történt súlyos
baleset vagy katasztrófa. A két Je-155-ös a berepülés első
évében komolyabb veszélyhelyzet nélkül repült.
A
világrekordok megdöntésére nem feltétlenül akkor került sor,
amikor képessé váltak rá. Mivel csak abban az esetben van
értelme, ha az adatokat világgá kürtölik, ezért egyeztetni
kellett a titokvédelem illetékeseivel is, mi a fontosabb, a
dicsőség, vagy a gép létezésének elleplezése. Az előbbi igény
győzött, így a típuson legtöbb gyakorlatot szerzett pilóta
Alexander Fedotov kapta a feladatot. A rekordkísérletet alapos
munka előzte meg, a Je-155R1-esről leszerelték a nélkülözhető
berendezéseket és rendszereket, hogy tömegét a lehetséges
minimális szintre csökkentsék. A műszakiakon és pilótán kívül
döntő fontosságú munkát végzett Juríj Vigodszkíj mérnök is,
aki kiszámította a rekord repülések optimális profilját, ennek
alapján meg lehetett határozni a minimálisan szükséges üzemanyag
mennyiséget.
1965.
március 16-án a Moszkva közelében lévő Zsukovszkíj bázison
került sor a rekordkísérletre, amely teljes sikerrel zárult.
Fedotov az ezer kilométeres zárt körön 2309,12 km/h
átlagsebességet ért el, mégpedig két tonna hasznos terheléssel.
Ez mindjárt két rekord megdöntését jelentette, mert az egy
tonnás terhelésű FAI kategóriát is magában foglalta.
Mivel
a titkosság látszatát változatlanul fenn akarták tartani, ezért
a FAI-nak fals adatokat szolgáltattak a gépről, amelyet az erre
kreált típusjelzéssel Je-266-osnak neveztek, a hajtóművek
típusát tíz tonnás tolóerejű R-266-osként adták meg, a
helyszín megnevezése pedig „Podmoszkovnoje” volt. A rekordok
egyértelművé tették, hogy egy jelentős új típusról van szó.
Az a tény, hogy egy együléses gép képes huzamos ideig kétszeres
hangsebességgel repülni, mindenképpen arra utalt, hogy az akkor
már készen lévő SR-71-eséhez hasonló képességű repülőgép
megjelenésére kell hamarosan számítani.
Az
első két rekord azonban még csak ízelítő volt a típus
tényleges képességeiből. Az újabb eredményekre azonban még
várni kellett, hiszen a fejlesztés vége még messze volt, és a
Je-155-ös számos módosításra várt. A szerencse is elpártolt a
berepülési csoporttól, amikor 1965. augusztus 30-án L. Minenko a
Je-155R5-ös nullszéria gépből katapultálni kényszerült. Ez
alaposan visszavetette a programot, ugyanis a baleset már a típus
állami átvétele közben történt, ami a jóváhagyás bizonytalan
időre történő halasztását eredményezte.
A már
említett Je-155R3-as nullszéria gép csak 1966. május 6-án
készült el Gorkíjban, berepülése két hónappal később
kezdődött Fedotov vezetésével. A 3155-ös oldalszámú (a
Je-155-ös harmadik példánya) volt leginkább különleges sorsú
gép, mivel később ezzel állították fel a legtöbb rekordot, ez
esett át a legtöbb berepülésen és átalakításon, végül
„túlélte” az összes tesztet és az egyedüli megmaradt
Je-266-osként manapság is látható Monyinóban 25-ös
oldalszámmal, MiG-25RB típusjelzéssel.
Az
R3-as fedélzetén tesztelték az új fejlesztésű felderítő
kamerákat, azok kondícionáló rendszerét, a radarfelderítő
berendezést, a Peleng és Poljot navigációs rendszert, a Prizma
rádiókat, stb.
1967
fontos év volt a típus történetében. A Szovjetunióban akkor
ünnepelték a Nagy Októberi Szocialista forradalom 50.
évfordulóját, szinte minden e körül forgott. Az ötvenes években
sűrűn tartottak nagyszabású repülőnapokat, 1967. július 9-ére
egy újabbat terveztek, ezúttal a domogyedovói repülőtérre. Ez
jó alkalmat adott arra, hogy „fellebbentsék a fátylat” az új
fejlesztésű típusokról, kivívandó a világ elismerését és a
Nyugat aggodalmát. Ekkor mutatkozott be a Szu-17/22 „ősének”
tekinthető varia szárnyú Szu-7IG, a MiG-23-as prototípusa, a
Szu-15-ös, a helyből felszáll Jak-36-os, és természetesen a
Je-155-ös, amelynek akkor még nem volt meg a „légierős”
típusjelzése, hiszen még nem lehetett tudni, mikor áll
szolgálatba.
Utóbbi
típusból négy gép vett részt a programban, ami nagy sebességű
áthúzásokból állt, így a nyugati katonai attasék csak rossz
minőségű fotókat tudtak készíteni. A három vadász prototípus
és nullszéria gép mellett láthatták a Je-155R3-ast is, amelyet
Vagyim Petrov vezetett.
Októberre
egy sor új világrekordot időzítettek, amelyek többségét az
R3-as géppel repülték. 5-én Mihail Komarov 500 km-es zárt körön
2981,5 km/h átlagot ért el, ugyanazon a napon Fedotov két tonnás
teherrel 29977 méteres magasságba emelkedett. 27-én Pjotr
Osztyapenko megdöntötte Fedotov két évvel azelőtti rekordját
1000 km-es körön két tonna teherrel, ugyanez a gép 2921 km/h
sebességgel repült. A valós eredmények ennél jobbak voltak,
mivel a háromszögletű útvonal forduló pontjai nem lehettek
szögletesek, és ekkora sebességnél más sok-sok kilométer a
forduló sugara.
Október
30-ára tervezték az emelkedési sebességi rekordok megdöntését.
A Je-155P1-es gépben ülve Igor Lesznyikov próbálkozott a
feladattal, ami azonban katasztrófával végződött, de
természetesen akkor nem kerülhetett nyilvánosságra, hiszen egy
kudarc az évfordulós ünnepségeket beárnyékolta volna.
A
pilóta és a gép elveszítése megint csak csúszást okozott, és
további módosításokat igényelt. A függőleges vezérsíkokat
harmadszor is meg kellett növelni az iránystabilitás javítása
érdekében, ezek mérete már akkora lett hogy érdemes volt
kihasználni a belső terüket, integrál üzemanyag tartályként. A
kormányozhatósági problémák miatt újabb katasztrófák
történtek, de tovább már nem akarták halasztani a szolgálatba
állítást, így a megkezdett gyártás után 1969 júniusától az
első alakulat használatba vehette a felderítő változatot. A
MiG-25R hamar népszerűvé vált, nem csak a képességei, hanem egy
sajátos tulajdonsága miatt. Több száz liter alkohol szolgált
a fedélzeti rendszerek repülés közbeni hűtésére, így a gép
beceneve ezzel kapcsolatosan „Gasztronom” vagyis
élelmiszerbolt lett. A Szovjetunióban ugyanis az ilyesfajta üzletek
kínálatában igazodva a kereslethez a legnagyobb választék az
alkohol tartalmú italokból volt.
A
Je-155R3-as tesztelése időközben tovább folyt, a gép
meghosszabbított orr részt kapott, a szárnyakon bombazárakat
helyeztek el az éjszakai bevetésekhez, világító bombák számára.
Ebből egyenesen jött az ötlet, hogy tényleges romboló bombákat
is hordozhatna a gép, amelyeket nagy magasságból és nagy
sebességnél vethetne be. A Peleng navigációs rendszer azonban
ehhez már nem volt kellő pontosságú, 2 Mach és 20 km-es magasság
felett kioldva a bombák kb. két kilométeres átmérőjű körben
csapódtak be, ami hagyományos fegyverek esetén elégtelen,
nukleáris töltetű bombákkal viszont megfelelő lett volna. Az
első tesztre 1970 márciusában került sor, amikor Aviard Fasztovec
2500 km/h sebességnél oldotta ki a bombákat. Noha ezt nem jegyzik
sehol, ez is világrekordnak számított. Ehhez speciális bombákat
kellett alkalmazni, amelyek biztonságosan elviselik a több száz
fokos aerodinamikai felmelegedést. A fegyverek légellenállása
természetesen negatívan befolyásolta az üzemanyag fogyasztást és
a hatósugarat, de végül a széria MiG-25RB gépek ezzel a
tényleges képességgel álltak szolgálatba, az addig gyártott
„sima” R változatokat is átalakították. A módosított
FAB-500M-62T típusú 500 kg-os bombák ugyan kiállták a magas
hőmérsékletet, a leoldó szerkezetben lévő piropatronok azonban
nem, így az egyik kísérleti repülés során felrobbantak, és
akaratlanul is bomba oldáshoz vezettek. Szerencsére a fegyverek
lakatlan területen csapódtak be. Átmeneti megoldásként a törzs
alá helyezték át a négyzáras bombatartót, ahol kisebb mértékű
volt a felmelegedés, mint a szárnyak alatt.
A
típusban továbbra is meglévő potenciált csak 1973-ban használták
ki újabb rekord kísérleteknél. Az R3-as géppel április 8-án
ismét Fedotové volt az első dicsőség, száz kilométeres zárt
körön 2605,1 km/h átlagsebességet ért el. Ennek számszerű
értéke kisebb, mint az ezer kilométeresé, aminek nagyon egyszerű
az oka. A viszonylag rövid háromszögletű útvonalat nagyobb
sebességgel nem lehetett volna teljesíteni, a gép így is 75
fokos bedöntésű, 4 g-s túlterhelésű fordulóban volt perceken
keresztül.
A FAI
által nyilvántartott más kategóriákban is célul tűzték ki új
rekordok felállítását. Az emelkedési sebességet földön álló
helyzetből indulva mérik 3, 6, 9, 12, 15, 20, 25, és 30
kilométeres magasságig, akkoriban az amerikai F-4 Phantom tartotta
mindegyik emelkedési rekordot.
A
szovjeteknek 20 kilométer alatt nem sikerült új eredményeket
elérni, ez főként annak tudható be, hogy a gép elsősorban a
nagyobb Mach számokra lett tervezve, ennek megfelelően csak
hangsebesség fölé gyorsulást követően „bontakozhattak ki” a
képességei.
1973.
június 4-én Borisz Orlov a 20 kilométeres magasságot 2 perc 49,8
másodperc alatt érte el, még aznap Pjotr Osztyapenko ugyanezzel a
géppel 25 és 30 kilométeres magasságba emelkedett 3 perc 12,6
másodperc és 4 perc 3,86 másodperc alatt.
Július
25-én Fedotov két felszállásból három újabb világrekordot
döntött meg, egyes források szerint a Je-155R1-es géppel. Két
tonna teherrel 35230 méteres dinamikus magasságot ért el (ez
automatikusan jelentette egy tonnával is az új rekordot) , a
következő repülésnél pedig teher nélkül 36240 méter volt a
ballisztikus emelkedés csúcspontja. Közben a gép már
kormányozhatatlan volt, hajtóművei az oxigén hiány miatt
leálltak, és csak a sűrűbb légkörbe érve lehetett azokat újra
indítani. Mindezek miatt nagyon kockázatosak voltak ezek a
kísérletek, de baleset nélkül sikerült kivitelezni.
A
Je-266-osnak nevezett repülőgépek siker sorozata ezzel lezárult,
a 15 különféle kategóriájú világrekord méltán keltett
elismerést külföldön is.
A
MiG-25-ös továbbfejlesztése folytatódott. A gép sebesség
korlátja a pilóták számára 2,83 Mach volt, amit szükség esetén
túl lehetett lépni, de ez a sárkányszerkezet szilárdságát
veszélyeztette és a hajtómű cseréjét vonta maga után. A cél a
sebesség további növelése volt, ami miatt a MiG tervezőiroda
újra bevonta az ipari partnereit a munkába. Az új változat tervei
1972-re elkészültek, a gép még nagyobb mértékben tartalmazott
rozsdamentes acél elemeket, ezen felül a drágább és nehezen
megmunkálható titán elemek is megjelentek rajta, és egy új,
nagyobb teljesítményű hajtóműre is szükség volt. Utóbbi
tervein már a hatvanas években is dolgoztak.
Az
eredeti R-15B-300 maximális tolóereje fékpadon mérve 11,2 tonna
volt, ezt a számítások szerint 25-30%-al kellett meghaladni. A
módosított R-15BF2-300 egy további kompresszor fokozatot kapott,
megnövelték az égőtér és a turbina előtti hőmérsékletet, az
eredeti 4,75-ös nyomásviszonyt 4,95-re sikerült emelni. Az
eredmény minden igényt kielégített, a hajtómű fajlagos
fogyasztása csökkent, tolóereje pedig 13,2-14,5 tonnára
emelkedett. A hajtómű külső mérete és csatlakozási pontjai
azonosak maradtak, így átalakítás nélkül beépíthették a
meglévő gépekbe. A szívócsatorna levegő áteresztő képessége
még megfelelt a nagyobb igénynek, így viszonylag gyorsan
haladhatott a program.
A cél
az SR-71-es sebességének elérése volt, mint ismeretes, az
amerikai felderítő akár 3,5 Mach-t is képes volt tartani. A
számítások szerint az új hajtóművekkel felszerelt MiG-25-ösök
elérhettek volna hasonló sebességet.
A
kísérletekhez egy 1973-ban gyártott vadász változatot
alakítottak át először. Az N84019175 gyári számú, kék 710-es
oldalszámú géppel augusztus 30-án meg is kezdték a teszteket,
ami újabb világrekordok megdöntésének lehetőségét vetítette
előre.
Mivel
egyetlen gép nem volt elegendő a berepüléshez, néhány felderítő
változat is megkapta az R-15BF2-300-as hajtóműveket. Köztük volt
az a gép is, amelyet még 1971-ben An-22-es fedélzetén Egyiptomba
szállítottak, hogy a Sínai-félsziget felett és az izraeli légtér
közvetlen közelében végezzen felderítő repüléseket. Ez a gép
601-es oldalszámmal vett részt az új hajtómű kipróbálásában,
később ez lett az újabb rekorder Je-266M típusjelzéssel. A FAI
megint fals adatokat kapott a hajtóműről, amelyet RD-F néven
neveztek az oroszok.
Mivel
az amerikai F-15 Streak Eagle a 30 km-es és az összes ez alatti
(3-tól 25 km) emelkedési rekordot megszerezte, természetesen célul
tűzték ki a dicsőség visszahódítását. Az előkészületek
során a gép törzse alatt egy kioldható csomópontot alakítottak
ki, amelyhez vastag drótkötelet rögzítettek. Ennek másik végét
egy lánctalpas, tolólapos járműhöz kötötték, így a pilóta a
kerekek megcsúszásának veszélye nélkül maximális forszázs
üzemmódon várhatta meg az üzemanyag szint a rekordhoz szükséges
minimális szintre csökkenését. A Je-266M volt az első szovjet
típus, amelynél a tolóerő/tömeg aránya meghaladta az egyet.
1975.
május 17-én Fedotov megdöntötte az alig néhány hónapos
amerikai rekordot, amikor a 25 km-es magasságot mindössze 2 perc
34,2 másodperc alatt érte el. Ugyanazon a napon a FAI új
kategóriát volt kénytelen bevezetni a nyilvántartásában,
ugyanis az új változatú gép elérte a 35 km-es magasságot is,
mégpedig 4 perc 11,7 másodperc alatt. (az abszolút magassági
rekordhoz, ami ugyancsak 35 km feletti, sokkal hosszabb idő kellett)
Az aznapi harmadik repülésen Pjotr Osztyapenko a 30 km-es rekordot
javította meg 3 perc 9,85 másodpercre.
Két
évvel később a Je-266M gépet újra felkészítették, de „csak”
a saját korábbi rekordok javítása volt a cél. Július 22-én
Fedotov két tonna teherrel 37080 méteres magasságot ért el, teher
nélkül pedig augusztus 31-én az ugyancsak máig fennálló 37650
méteres abszolút magassági rekordot állította fel.
Elvileg
minden feltétele megvolt, hogy a Je-266M (Je-155M) képességei
széria gépekben is megjelenjenek. A 710-es oldalszámú, egyetlen
példányban létező MiG-25M számára kidolgozták a Szmercs A-4
típusú továbbfejlesztett lokátort, amely már képes volt a
földháttérben lévő légi célok felderítésére is, ráadásul
nagyobb távolságból, mint a régi típus.
Ugyancsak
elkészültek a megnövelt hatótávolságú R-40M rakéták is a
látóhatáron túl lévő célok ellen. Mivel akkoriban már folyt
az amerikai légi indítású manőverező szárnyas rakéták
fejlesztése, ezek megsemmisítésére is alkalmasnak kellett lennie
az új változatnak. Ennek megfelelően a fegyverzetének bővítése
is napirenden volt, a törzs alá tervezték beépíteni a GS-23-as
gépágyút, a szárnyakon lévő külső felfüggesztőkre pedig a
kishatótávú R-60-as rakétákat integrálták. A MiG-25M
sorozatgyártásának feltételei megvoltak, de erre mégsem
kerülhetett sor, két okból. Az egyik, hogy 1976 szeptemberében
Viktor Beljenko dezertált egy MiG-25-össel, így a típus legfőbb
titkai váltak ismertté az amerikai szakértők előtt. A másik,
hogy a MiG tervezői párhuzamosan már dolgoztak a Je-155MP tervein,
amely a sebességet kivéve minden szempontból jobbnak ígérkezett.
A később MiG-31-esként ismertté vált gépbe sokkal gazdaságosabb
kétáramú hajtóműveket terveztek, így hatósugara messze
felülmúlta a MiG-25M tervezett paraméterét.
A
Je-266M és vadász változatú párja így csak egy érdekes
próbálkozás maradt, a rekordjai viszont még hosszú életűek
lesznek, hiszen az ember vezette hiperszonikus repülőgépek
egyelőre a fantázia világába tartoznak. Alexander Fedotov neve
még mindig olvasható a FAI máig megdöntetlen rekordjai mellett,
de a pilóta sajnos már nem él, 1984-ben a MiG-31-es berepülése
közben katasztrófát szenvedett.
Mítoszromboló
Már
tizenöt éve, hogy a szerb légvédelem lelőtte az USAF egyik
"lopakodó" gépét.
Idén
volt tizenöt éve, hogy a NATO megtámadta Kis-Jugoszláviát a
koszovói fegyveres konfliktus miatt. A szövetség túlereje ellen
természetesen nem sokat tehetett a szerb hadsereg, de ennek ellenére
a légvédelemnek sikerült elérnie egy túlzás nélkül
hadtörténelmi jelentőségű eredményt, az egyik
„láthatatlan” F-117-es bombázó lelövését.
Az
ezzel kapcsolatos esemény részleteiről már sok helyen sok minden
megjelent, de az adatok, információk között csak igazság morzsák
voltak, a teljes valós történet eddig még nem volt olvasható.
A
szóban forgó esemény különösen érdekes a számunkra, mivel
annak főszereplője magyar, pontosabban székely származású. Dani
Zoltán a szerb légvédelem ezredese mondhatja magáénak a háború
két legnagyobb „trófeáját”, ugyanis mindkét ember vezette
amerikai repülőgépet az általa irányított alakulat lőtte le.
A
leginkább pontos forrás maga Dani Zoltán, akivel először
Zsámbékon a légvédelmi múzeum megnyitásán sikerült
találkozni, majd lakhelyén a szerbiai Székelykevén számolt be a
nem mindennapi esemény részleteiről.
A
történet jóval az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet
előtt kezdődik. A délszláv válság már a kilencvenes évek
elején polgárháborús viszonyokat hozott, a szlovének és a
horvátok után a bosnyákok is függetlenséget akartak. Dani Zoltán
egy Sz-75M Volhov légvédelmi rakéta osztály parancsnokaként
ekkor éppen még a Jugoszlávia maradékához tartozó Boszniában
szolgált. A NATO harci gépei már akkor számos alkalommal
beavatkoztak, így a légvédelem jelenlétére szükség volt. Nem
közismert, hogy a Volhov komplexum rakétái földi célok ellen is
bevethetők, amire számos alkalommal sor is került. Ugyanezt akarta
elérni egy szerb „szabadcsapat” is, amelynek magát Rambónak
képzelő parancsnoka rá akarta venni Dani Zoltánt a közeli
bosnyák falvak lövésére. Erre azonban nem volt hivatalos
utasítás, ezért nem mutatkozott együttműködőnek. A félkatonai
csoport egyik részeg tagja emiatt közelről pisztollyal rálőtt,
de Dani alezredes szerencséjére a lövedéket felfogta a zubbonya
zsebében lévő vastag tárcája.. Az életveszélyes kalandot
követően Bosznia függetlenné vált, a megmaradt szerb területre
összevont hadsereget pedig átszervezték. A Volhov komplexumokat
kivonták, Dani Zoltán így egy Sz-125M Nyeva osztály élére
került.
A
szóban forgó rakéta rendszer kisebb hatótávolságú, de
hatékonyabb, mint a Volhov volt, viszont hasonló korú, vagyis ez
is a hatvanas-hetvenes évek technikájának számított. A szerb
honi légvédelem erre alapozott, mégpedig hosszú távon, hiszen a
megmaradt komplexumok még napjainkban is szolgálatban állnak.
Mint
vérbeli katonát és szakembert, Dani Zoltánt is érdekelték a
legújabb technikai eredmények, így természetesen a
szakirodalomból tudomást szerzett a „lopakodó” repülőgépekről.
A bulvársajtó ezeket tévesen a radarok számára „láthatatlannak”
nevezte, ami nem volt igaz. A hivatalos meghatározása ezeknek a
repülő eszközöknek „alacsony észlelhetőségű”, vagyis ez
azt jelenti, hogy felderíthetők, de csak jóval kisebb távolságból,
mint a hagyományos repülőgépek. Az alezredes sokat gondolkodott a
lehetőségeken, hogyan lehetne könnyebben „láthatóvá” tenni
a lopakodókat. A radarhullámok visszaverődési jellemzőit sok
minden befolyásolja. Összefüggés van az alkalmazott hullámhossz
és a repülőgépek vagy azok jellegzetes részegységeinek mérete
között.
A
technika fejlődése során számos ok miatt a hullámhossz
tartományok egyre rövidültek a tűzvezető radarok többsége már
a centiméteres tartományban dolgozik, ott a leginkább megfelelő.
A repülőgépeken számtalan ebbe a méret kategóriába tartozó
visszaverő felület található, antennák, Pitot-csövek, állásszög
adók, fegyverzet felfüggesztők, és maguk a fegyverek is. Az
F-117-es képeit tanulmányozva azonban feltűnő, hogy mindezek
hiányoznak róla, és a fegyvereit is rejtve, a belső tereiben
hordozza.
A
mikrohullámú sugárzás tehát nehezebben „talál” olyan
dolgokat a gép külső felületén, amelyről visszaverődhet, és
ha mégis, a gép kialakítása miatt nem radar irányába történik
a reflexió.
Dani
Zoltán arra gondolt, hogy a régi, méteres hullámhossz
tartományban működő radarokkal talán lehetne valamilyen
eredményt elérni. Ezek elvileg elavultnak számítottak, de még
több típusuk is üzemben állt. A Nyeva rakéta osztályok
felderítő radarja például ilyen kategóriájú volt, a P-18-as
nem is hagyományos értelemben vett radarra, hanem egy rakás egymás
mellé állított régi Yagi rendszerű televíziós antennára
hasonlított, amelyekkel egykoron tele voltak a háztetők. Ha ennek
hullámhossza még nagyobb, azaz frekvenciája alacsonyabb lenne,
akkor nagyobb eséllyel verődhetne vissza a „lopakodó”
gépekről. Ennek gyakorlati megvalósításához kisebb átalakításra
volt szükség. A frekvencia bizonyos határok között
szabályozható, ezen túl még néhány kondenzátort is kellett
cserélni a radar berendezéseiben.
Dani
Zoltán az újítását beterjesztette vezetői elé, akik azonban
nem engedélyezték annak végrehajtását. Ez később komoly
hibának bizonyult, de akkor még ezt nem lehetett előre tudni.
A
koszovói helyzet elmérgesedése nyomán a Nyugat beavatkozása volt
várható, amire a szerb hadsereg és ezen belül a légvédelem a
lehetőségek keretein belül igyekezett felkészülni. Dani Zoltán
alakulata átmeneti időre megkapta az „Akkord” szimulátor
berendezést, amely lehetővé tette a célfelderítés és a rakéta
rávezetés élethű körülmények közötti gyakorlását. Ezt nem
úgy kell elképzelni, mint a megszokott szimulátorokat. Mindenki a
saját megszokott munkahelyén tudott gyakorolni, annyi volt a
különbség, hogy a célok adatai nem a radaroktól, hanem az
„Akkord” berendezéstől érkeztek. Számtalan imitált
rávezetést végeztek, Dani Zoltán igyekezett az embereivel a
lehető legkisebb időn belül végrehajtani a cél befogását és a
rakéták rávezetését. Ennek idejét maximum húsz másodpercben
határozta meg, ha ennél tovább tartott a tűzvezető rendszer
kisugárzása, nagyon megnőtt a veszélye az ellencsapásnak, ami
főként az AGM-88-as HARM „radargyilkos” rakéta érkezését
jelentette. Erre is igyekeztek felkészülni, a rakéta bázisok
közelében több „csali” sugárforrást helyeztek el. Ezekről
konkrét információ nincs, de a szakirodalmi adatok között
olvasható az , hogy például az Irakból származó régi
MiG-21-esek kiszerelt radarjait is alkalmazták ilyen feladatra. Mint
ismeretes, az arab ország számos harci repülőgép ipari szintű
nagyjavítását rendelte meg Jugoszláviától, és 1991-ben az ENSZ
embargó miatt ezeket már nem kaphatták vissza.
A
250. légvédelmi dandár 3. rakéta osztálya így alaposan fel
tudott készülni a közelgő háborúra, amelynek bekövetkezését
egyre biztosabbra lehetett venni. A felkészülés azonban nem csak a
rakéta rávezetés gyakorlására vonatkozott. Dani Zoltán
ismeretei alapján tudatában volt annak, hogy nem maradhatnak sokáig
egy helyen, mivel felderíthetik őket, ami komoly veszély a
számukra. Az Sz-125M Nyeva komplexum azonban telepített kivitelű,
nem mobil rendszer. A számos összetevőt, a radarokat, kezelő
kabinokat, rakéta indító berendezéseket, aggregátorokat
menetkész állapotba hozni, illetve abból újra telepíteni több
órás munka. Ennek normaidejét az eredeti orosz előírásokhoz
képest Dani csapatának sikerült egy órával lerövidítenie, az
egész komplexum másfél óra alatt útra készen állt, és erre
éjszaka, világítás nélkül is képesek voltak.
A
250. dandár nyolc Nyeva osztályát Belgrád körül telepítették,
és mindegyiknek volt több tartalék helye is. Ezek főként a
már használaton kívüli régi Dvina osztályok tüzelőállásai
voltak, amelyeknél meg lehetett oldani a megfelelő fedezékekben
történő elhelyezést.
Dani
alezredes rakéta osztályának állandó települési helye
Jakovóban volt, ahol két föld alatti betonozott raktárban száz
V-601P típusú rakéta állt készen a felhasználásra. Ez volt az
egyik nagy előnye a Nyeva rendszernek a Volhovval szemben, amelynek
rakétái folyékony üzemanyagot igényeltek, ennek komponenseit az
indítóállványra helyezés előtt kellett feltöltetni különleges
biztonsági eljárások mellett azok súlyosan mérgező volta miatt.
Dani
Zoltán a tartalék telepítési helyek közelében több raktár
helyiséget is felkeresett és kiüríttetett, mivel ide akarta vinni
a tartalék rakétákat. Erre azonban a parancsnokságtól nem kapott
engedélyt, mivel úgy gondolták, hogy a föld alatti beton
bunkerekben jó helyen vannak a fegyverek.
A
szerb légvédelem többi egységénél is folyt a felkészülés, a
már említett 250. dandár nyolc osztályán kívül a 450. ezred is
rendelkezett négy Nyeva üteggel, a csapatlégvédelem pedig ezen
felül öt ezrednyi Kub-al (20 rakéta osztály 80 mobil indító
jármű). Elméletileg így egyidejűleg 432 parancsközlő illetve
félaktív radarirányítású rakéta várhatta tüzelésre készen
a légi támadókat, több száz egyéb kisebb hatótávú
rendszerrel (Sztrela 1, Sztrela 2, Igla, és a csöves tüzérségi
fegyverek) együtt.
Természetesen
mindezek együtt sohasem voltak harcra készek, mert a folyamatos
áttelepülések közben egy részük mindig úton volt.
A
küszöbön álló háború miatt összehívták a légvédelmi
rendszerek parancsnokait, és utasításba adták, hogy minden
eszközzel, bármi áron akadályozzák az ellenséges gépeket
feladatuk végrehajtásában. Dani Zoltán alezredes ekkor sokadik
„rossz pontját” gyűjtötte be, mivel szót kért és azt
indítványozta, hogy az állomány és a technika megóvása mellett
igyekezzenek eredményeket elérni, egyébként nagyon gyorsan
felmorzsolódnának az erőik. Ezzel természetesen a többi
osztályparancsnok is egyetértett, mégha nem is merték nyíltan
felvállalni. A túlerő ellen csak a partizán taktikával lehet
harcolni, aminek nagyon komoly hagyományai voltak náluk.
A
hírszerzési jelentések és a politikai ultimátum alapján
komolyan kellett venni az 1999. március 24-i dátumot, amikor a
várakozásoknak megfelelően megindult a NATO légi csapása. Néhány
órával előtte Dani Zoltán rakéta osztálya elhagyta a jakovói
tüzelőállást, amely este 20 óra 20 perckor öt bombát kapott.
Ezek közül kettő pontosan a két föld alatti rakéta tároló
bunkert találta el, ahol a tartalék rakéták megsemmisültek. A
többi nem okozott komoly kárt, a tűzvezető radar helyére vitt
néhány kivont eszközt semmisítették meg.
A
háború első néhány napjában a parancsnokság a légierő
bevetését preferálta, más konfliktusok tapasztalata ugyanis azt
mutatta, hogy a túlerőben lévő ellenféllel szemben is lehet
eredményt elérni a saját vadász erőknek, megfelelő taktika
alkalmazásával. A NATO csapásmérő kötelékeit kísérő
vadászok azonban kihasználták a BVR (látóhatáron túli)
előnyüket, amelyet az AIM-120 AMRAAM rakéták jelentettek, így a
felszálló szerb MiG-29-esek közül hármat lelőttek. Március
26-án két további hasonló gépet veszítettek, így
bebizonyosodott, hogy nem szabad tovább várni a rakétások
bevetésével. A légvédelem eszközeit általában elkülönítve
kell alkalmazni, ellenkező esetben nagy a veszélye annak, hogy
véletlenül saját gépet is megsemmisítenek.
Március
27-én este a Belgrádtól nyugatra lévő Simanovci közelében egy
régi Dvina tüzelőállásban várakozott Dani Zoltán rakéta
osztálya. Mivel a tűzmegnyitásra csak egy alkalom adódott
ezért az eredeti négy helyett többnyire csak két 5P73-as indító
berendezés volt aktiválva, és azokon sem négy, hanem csak kettő
rakéta volt készenlétben.
A
Nyeva komplexum alkalmazása során egy célra általában két
rakétát indítanak, és ha erre sor került akkor azonnal bontani
kell a rendszert az áttelepítéshez.
Mivel
a nyílt rádiózást és a mobiltelefon hálózatot le lehetett
hallgatni, ezért a rakéta osztályok vezetékes hálózaton
keresztül tartották a kapcsolatot a légvédelmi központtal, amely
egyébként Belgrád egyik kerületében mélyen a föld alatt
működött. A 3. osztály P-18-as radarját 18 órakor kapcsolták
kisugárzásra, ami érdekes módon nem volt olyan veszélyes dolog.
A NATO egyik komoly hiányossága volt, hogy ezekkel az „elavult”
rendszerekkel nem számoltak, a bemérő és zavaró eszközök sem
működtek az alacsony VHF tartományban. Ennek nagyrészt technikai
okai vannak, nem lehet olyan eszközöket készíteni, amely képes
működni több féle egymástól lényegesen eltérő hullámsávban.
A híres HARM rakéták sem veszélyesek a „méteres” radarokra,
ezért aztán ezeket kevesebb korlátozással lehetett alkalmazni.
A
szerb légvédelem több forrásból is kaphatott adatokat a közeledő
támadókról. Fontos szerepet kaptak az ország rádió amatőrei,
akik a harci gépek frekvenciájára hangolták vevőiket. Akkor még
csak elvétve voltak beszédtitkosítóval ellátott rádiók, nyílt
forgalmazással történt a pilóták kapcsolattartása. Egy másik
lehetőség is volt. Olaszországban, ahonnan a legtöbb gép indult
bevetésre, a légi bázisok környékén szabadon lehetett mozogni.
Ezért aztán aki csak kicsit is hozzáértő, telefonon be tudott
számolni arról, hogy hány, milyen típusú gép indult bevetésre
sőt, még arról is hogy milyen fegyvereket visznek magukkal. Ebből
jó közelítéssel meg lehetett állapítani, hogy mikor érnek a
célok körzetébe.
Azt
nem tudjuk, hogy Dani Zoltán és csapata kapott-e híreket a
közeledő gépekről, annyi azonban bizonyos, hogy aznap este egy
sor bevetést töröltek időjárási okok miatt, és főként az
alacsony észlelhetőségű gépek indultak csak a Belgrád környéki
célpontok ellen.
Az
Olaszország északi részén lévő Avianóban települt 12 F-117-es
közül négy a felszálláshoz készülődött közel egyidőben
azzal, amikor a 3. rakéta osztály P-18-as radarja meghibásodott. A
hibát háromnegyed óra alatt kijavították, és 19 óra 50 perckor
a Dani Zoltán által kidolgozott újítást a felsőbb utasítás
ellenére ugyancsak bekapcsolták. A feladatuk befejezése után
északi irányban repülő négy „lopakodó” 20 óra 40 perckor
megjelent a P-18-as indikátorán. Ezt azonnal jelentették a
parancsnokságnak, ahol fogalmuk sem volt a dologról, a többi
rakétaosztály radarjai ugyanis semmit sem láttak. A
tűzparancsot azonnal megkapták, a Nyeva saját tűzvezető radarját
pillanatokkal később nagyfelszültségre kapcsolták. Teltek a
másodpercek, de az UNV radar nem látta a célt. A második
bekapcsolást követően ugyanígy jártak. Már csaknem hozzáláttak
a komplexum áttelepüléshez történő bontásához, amikor Dani
Zoltán egy harmadik próbálkozást rendelt el. Ezzel ellentmondott
saját magának és annak az alapelvnek, amelyet annyit gyakoroltak,
hogy ha húsz másodpercig nincs eredmény, akkor „pucolni” kell
a helyről. Most azonban más volt a helyzet. A P-18-as
indikátorán ugyanis világosan látszott, hogy nincsenek a közelben
olyan gépek, amelyek veszélyt jelentenek. A törölt bevetések
miatt sem HARM-hordozók, sem más bombázók nem voltak láthatóak.
További lényeges tényező, hogy ezúttal az EA.6B Prowler
elektronikai zavaró gépek sem voltak a környéken, így a Nyeva
komplexumnak harmadszorra sikerült befognia a célt, amely az
új-mexikói Holloman légi bázisról Európába áttelepült
82-0806-os oldalszámú F-117A Nighthawk volt. Néhány másodperc
különbséggel két rakétát indítottak az ekkor 13 km távolságban
és 8 km magasságban lévő gépre, amelyet a második eltalált. Az
amerikai gép pilótája a szlovén származású Dale Zelko
alezredes látta a gyorsan felé közeledő tűzcsóvákat, és a
találat előtt néhány pillanattal már tisztában volt vele,
hogy nagy a baj. A gépet a robbanás lökéshulláma negatív
állásszögre döntötte, így a mínusz hat „g” miatt
átmenetileg nem is tudta megfogni a lába között lévő katapult
fogantyút. Végül sikeresen elhagyta a gépet, amely a Budjanovci
falu szélső házaitól pár száz méterre lezuhant.
A
szenzációs eseményt másnap az egész világ tudta, a
„láthatatlan” gép elvesztése sokkhatásként érte a NATO
bevetés tervezőit és a pilótákat is. Ha az előbbiek nem is, de
az amerikai harci kutató-mentő szolgálat jelesre vizsgázott.
Mélyen ellenséges területen, a fővárostól pár tucat
kilométerre a reggeli szürkületben kimentették a pilótát, aki
sértetlenül vészelte át az eseményt.
A
háborúnak azonban még nem volt vége. Dani Zoltán rakéta
osztálya folyamatosan ingázott a tartalék tüzelőállások
között. A június végéig tartó 78 nap
elteltével az alakulat járműveinek kilométer órája
összesítve százezer kilométerrel mutatott többet, mint amennyi a
háború előtti érték volt. Sokszor volt sikertelen próbálkozásuk
is, amit meg kellett szakítani a közvetlen támadás miatt. A 3.
rakéta osztály ellen a háború alatt 23 HARM rakétát indítottak,
azok azonban az időben kikapcsolt radarok miatt célt tévesztettek.
Az alakulat egyetlen embert sem veszített és a technikája is végig
üzemképes maradt, amit sok más hasonló rakéta osztály nem
mondhatott el. Több is megsemmisült, de volt olyan is amelynek csak
a radarjait kellett pótolni a HARM találatok után.
A
légvédelmi alakulatok az elsődleges célpontok közé tartoztak, a
NATO gépek közül több komplett repülő század működött SEAD
feladatkörben, vagyis nekik kifejezetten a szerb légvédelem
zavarása, bénítása, pusztítása volt a feladatuk. Ez nagyon
komoly pszichikai nyomást jelentett, így voltak olyanok is, akik a
radar indikátora előtt ülve látván a közeledő támadókat a
félelemtől leblokkoltak. Ez természetes emberi tulajdonság, nem
kell szégyellni, de őket le kellett váltani, és más beosztásba
helyezni.
A
Dani Zoltán vezetése alatt álló alakulat sajátos taktikát
alkalmazott. Az aktív elektronikai zavarás nagyon megnehezíthette,
vagy éppen lehetetlenné tette a rakéták alkalmazását, ezért
igyekeztek a zavarforráshoz képest ellentétes irányban lévő
célokat támadni. Ezek többnyire a feladatuk végrehajtását
követően nyugat vagy észak felé távozó gépek voltak. Távozóban
volt az az F-16-os is május 1-én, amely a Nyeva rendszer
kisugárzását észlelve meg akarta támadni azt. A David Goldfein
alezredes által vezetett Falcon az avianói ezred 555. Triple Nickel
századának parancsnoki gépe volt, a roncsai ott vannak a belgrádi
repülő múzeumban az F-117-es maradványai mellett. Erre is két
rakétát indítottak, és az egyik talált.
A
háború ideje alatt a NATO összesen kettő ember vezette gépet
veszített, mindkettőt a Dani Zoltán által irányított rakéta
osztály semmisítette meg, ami nem lehetett véletlen. A felkészülés
során végzett hatalmas munka, amiért akkor nyilván nem volt
népszerű a beosztottai körében, meghozta a gyümölcsét. Mindezt
párosították a sajátos taktikával, az átalakított P-18-as
radarral, de a lelövések mellett nagyon nagy eredmény az is, hogy
a háborút az alakulat összes katonája sértetlenül átvészelte.
A 3.
rakéta osztály hétszer nyitott tüzet az ellenséges gépekre,
összesen 13 rakétával. Mindig kettőt indítottak, de egy
alkalommal műszaki ok miatt csak az egyik indult el. Az igazolt két
lelövésen kívül volt két további találat is, legalábbis a
megsemmisülő rakéták visszaküldték a közelségi gyújtó
működésbe lépésének rádió jelét. A célba vett repülőgépek
azonban nem zuhantak le, legalábbis Szerbiában, ami számos
találgatásra ad okot még a jövőben is. Egy biztos, Dani Zoltán
alakulata kiemelkedő módon állt helyt, amiben a legfontosabb
szerepe a parancsnoknak volt, noha igazi csapatmunkáról volt szó.
A
háborút követő elismerés azonban elmaradt. Mivel engedély
nélkül átalakította a P-18-ast, büntetés járt volna. Az
eredmények miatt azonban ettől eltekintettek, később egy
csillagot mégis kapott a nyugdíjazása előtt.
A
lopakodó lelövése természetesen hatalmas propaganda értékkel
bírt, amit ki is használtak. A szerb médiában Gvozgyen Gyukics
néven emlegették az F-117-es megsemmisítéséért felelős
tisztet, hogy ki volt valójában, az csak néhány éve kerülhetett
nyilvánosságra. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy a szerb
nemzeti büszkeséget nem táplálta eléggé a tény, miszerint a
hadtörténelmi jelentőségű esemény mögött egy magyar állt.
A
háború alatt a szerb légvédelem többi egysége a „papírformának”
megfelelően működött. Egy volt parancsnok által a közelmúltban
írt könyv összesíti az eredményeket, amelyek szöges ellentétben
állnak az annak idején nyugaton megjelent adatokkal. Eszerint a
250. dandár nyolc Nyeva osztálya 31 alkalommal nyitott tüzet 54
rakéta indítással. Igazoltan megsemmisítettek két repülőgépet,
tíz rakéta közelségi gyújtója működött, de hogy milyen
eredménnyel, az nem bizonyított. Minden bizonnyal volt néhány gép
sérülés, de az ALE-50-es huzalon vontatott „rakéta csalik” is
felrobbantottak egy pár rakétát.
A
450. ezred négy Nyeva osztálya 19 tűzmegnyitás során 39 rakétát
indított, hét valószínű találattal, lelövés nélkül. A Kub
ezredek komoly saját veszteségek mellett nagyon rosszul
szerepeltek, 46-szor indítottak összesen 70 rakétát, amelyek
kettő pilóta nélküli gépet lőttek le igazoltan, és volt 15 nem
bizonyított találat is.
Ez
összesen 163 radar vezérlésű rakéta felhasználását jelenti,
ami sokkal kevesebb annál, mint amiről annak idején olvashattunk.
A
többi csapatlégvédelmi eszköz közül a legtöbbet a Sztrela 2M
hordozható rakétát alkalmazták. A hazai gyártású és
továbbfejlesztésű fegyverből 172 darabot indítottak, amelyek
igazoltan megsemmisítettek három pilóta nélküli felderítő
gépet, 14 szárnyas rakétát (talán Tomahawk) két másik rakétát,
és volt egy nem igazolt találatuk is.
A
korszerűbb Igla a szerbeknél Silo néven szerepelt, ezekből 11-et
lőttek ki, amelyek négy szárnyas rakétát semmisítettek meg. A
Sztrela 1-es teljesen eredménytelen volt, a 12 elindított rakéta
nem ért el találatot. A leginkább különleges eszköz az RL-4M
volt. Ez a MiG-29-esek R-73-as típusú rakétája, amelyet földi
állványról indítottak. Az öt felhasznált rakéta két nem
igazolt találatot ért el. A csöves légvédelmi tüzérség
természetesen az előbbiekhez hasonlóan főként a kis
magasságban repülő célok ellen volt alkalmazható. Összesen
86745 darab 20 mm-es, 6203 darab 30 mm-es és 7164 darab 40 mm-es
lőszert használtak fel, amelyekkel igazoltan lelőttek 9 pilóta
nélküli felderítő gépet, 45 szárnyas rakétát, és hat egyéb
rakétát.
A
háború tanulságait a NATO illetve az USAF is levonta. Újra
bebizonyosodott, hogy az információ az elsődleges fontosságú.
Túl hosszú volt az az idő, amelynek során egy felderítési
adatból cél koordináta lett egy bevetésen lévő harci gép
pilótafülkéjében. Már régen áttelepítették azt a légvédelmi
bázist, amelyet órákkal előbb derítettek fel, így annak szó
szerint csak a hűlt helyét találhatták.
Ez
volt az egyik oka a lopakodó elveszítésének is. Már 1989-ben
kereskedelmi forgalomban volt egy szakkönyv az alacsony
észlelhetőségű repülőgépekről, amelyben szemléletes grafikák
mutatták be a bevetési módokat. Egy fontos objektum körül
telepített légvédelmi rakéta rendszerek radarjainak körökkel
jelölt hatótávolsága átfedte egymást, ezen keresztül egy
hagyományos technológiájú repülőgépnek a szokásos repülési
magasságban lehetetlen volt észrevétlenül átjutnia. Egy alacsony
észlelhetőségű gép esetén viszont a légvédelmi radarok
töredéknyi távolságból derítik csak fel a célt, vagyis a
körökkel jelölt hatótávolságuk ebben az esetben már messze nem
fedi át egymást. A Dani Zoltán által módosított P-18-as
esetében 25 km volt az a távolság, amelyen belül stabilan „látta”
az F-117-est, pedig egy hagyományos gépet akár 5-8-szoros
távolságból is felderít. A szomszédos radarok közötti réseken
a lopakodók észrevétlenül hatolnak át, ennek feltétele az, hogy
pontosan ismerjék a radarok helyét. Na ezzel volt a legnagyobb
probléma az Allied Force során, a számtalan helyváltoztatást nem
tudták követni. A haditechnikai fejlesztésekben azóta tetten
érhető az a törekvés, hogy minél több hosszú őrjáratozási
idejű repülő eszköz „real time” adatátviteli
rendszerrel figyelje a fontos objektumokat.
További
fontos tanulság volt, hogy az alacsony észlelhetőségű gépeket
sem szabad magukra hagyva bevetésre küldeni, változatlanul
szükséges a párhuzamos aktív zavarás és egyéb támogatás.
A
média által sejtelmes ködbe burkolt „láthatatlan” repülőgépek
mítosza (ez szakmai körökben sohasem létezett) 1999. március
27-én szertefoszlott, ami legnagyobb részt a nyugalmazott
ezredesnek tudható be. A történet azonban akkor lett teljes,
amikor létrejött az eset két főszereplője, a Dani
Zoltán és Dale Zelko közötti találkozó.
Leszerelését
követően az ezredes a civil életben is megállta a helyét, ma már
sikeres vállalkozása mellett néha a kikapcsolódásra is jut
ideje. Egyszer vadász társaságba hívták, ahol nem mindenki
ismerte. A beszélgetés közben szóba került, hogy kinek mekkora
volt a legnagyobb zsákmánya. Amikor Dani Zoltánnak szegezték a
kérdést, ő elővette a mobil telefonját, és megmutatta az eddigi
legnagyobb trófeáját, a háttérképen ugyanis egy F-117-es
látható.
A
legújabb Flanker
A
legújabb Flanker változat
Az
orosz légierő állományába tartozó sorozatgyártású Szu-35Sz
első nemzetközi bemutatkozására 2013 júniusában került sor a
párizsi Le Bourget-ban. A hatalmas sötétszürke vadászbombázó
azonban nem az üzletkötések, export megrendelések szempontjából,
hanem a rendkívüli látványosság miatt aratott sikert. Pilótája
Szergej Bogdan a többnyire rossz időjárás, alacsony felhőalap
ellenére is bemutatta a tolóerővektoros kormányzás rendkívüli
lehetőségeit.
A
Szuhoj tervezőiroda típusai a rendszerváltást követő időkben
rendszeres vendégnek számítottak a kiállításokon, így a
Szu-35-öst már 1995-ben is megcsodálhattuk ugyanitt. Az akkori gép
azonban lényegesen különbözött a mostanitól, amely új
fejlesztés.
A
régi Szu-35-ös megmaradt prototípus stádiumban, míg az új Sz
változat sorozatgyártásban van, 2015-re 48 darabot adnak át az
orosz légierő számára, 2020-ra pedig további hasonló mennyiség
gyártása várható. Mindezeken túl jók a típus export esélyei
is, főként Ázsiában.
Felmerülhet
a kérdés, hogy az ötödik generációs alacsony észlelhetőségű
gépek korában mi az értelme hagyományos, 4+ generációs típusok
fejlesztésének. A válasz egyszerű, az oroszoknál is meredeken
emelkednek a költségek, a PAK-FA ára dollárban százmilliós
tétel lesz, emiatt olyan mennyiségben nem lehet majd gyártani,
mint a régebbi technológiával készült típusokat.
Nyugaton
is hasonló a tendencia, talán csak az USAF tér majd át nagyon
hosszú, több évtizedes átmeneti időszakot követően teljesen
harci gépeinél a „lopakodó” technológiára. A Rafale, Typhoon
és Gripen NG példája is bizonyítja, hogy hosszú távon van
létjogosultsága a 4+ generációs típusoknak.
Az
orosz Szuhoj tervezőirodában megrendelés nélkül, saját
kockázatra kezdtek hozzá 2003-ban az új Szu-35-ös fejlesztésének.
Feltűnő, hogy a létrejött gép leginkább az első szériás
„sima” Szu-27-esekre hasonlít, mégpedig nagyon. Az
aerodinamikai kialakítás terén ez igaz is. Az ok nagyon egyszerű.
A hetvenes-nyolcvanas évekre az akkor új fejlesztésűnek
számító harci gépek manőverező képessége elért
egy ésszerű határt, amelyet már nem, vagy csak nagy áldozatok
árán csekély mértékben lehetett volna fokozni. A gépeket a
szubszonikus sebesség tartományban történő manőverezésre
optimalizálták, a maximális túlterhelés értékét az emberi
tűrőképesség határán 9 g-ben határozták meg, ami a jövőben
inkább csökkenni fog.
Az
aerodinamikai követelmények alapján szinte tökéletes kialakítású
típusok továbbfejlesztésével érdemes foglalkozni, amennyiben nem
elsődleges az alacsony észlelhetőség.
A
hosszú távú konfliktuselemzések alapján a jövőben sem lesz
mindig szükség a méregdrága alacsony észlelhetőségű
technológiára. A világ számos válsággócában előző
generációs harci gépek szembekerülésre lehet számítani, ezen
felül a költségek miatt nem várható a lopakodó típusok
széleskörű elterjedése.
Az
F-35-ösök exportja korlátozott lesz, és a jövő orosz vagy kínai
alacsony észlelhetőségű típusainak exportja ugyancsak.
Tehát
mint fegyverhordozó platform, az elmúlt évtizedek csúcstípusai
még hosszú időn keresztül megállhatják a helyüket,
természetesen korszerűsített fedélzeti elektronikával és
fegyverzettel.
A
Szu-27-es is egy jó alap volt ehhez, ezt látták meg helyesen a
Szuhoj vezetői. A tervezést 2003-ban kezdték meg, erről már
abban az évben beszámoltak a Dubaiban megrendezett repülési
szakkiállításon.
A
továbbfejlesztés azonban nem ment egyszerűen, így csak 2007-re
készülhetett el az első 901-es oldalszámú prototípus. Ezt
kiállították a MAKS-on, és küszöbön lévőnek tűnt a
berepülés megkezdése. Erre azonban a következő év februárjáig
kellett várni, amikor Szergej Bogdan vezetésével sor kerülhetett
az első felszállásra Komszomolszkban. Érdekes, hogy a MAKS
kedvéért szállították szétszerelve Moszkvába, majd vissza a
gépet, ebben nyilván a marketing szempontok döntöttek.
A
902-es számú második gép 2008 októberétől repült, a 903-as
földi terhelési tesztekre készült, és a 904-es volt az első,
amely már csaknem az összes tervezett fedélzeti rendszert és
berendezést megkapta. 2009. április 26-án viszont az első
felszállásakor balesetet szenvedett, és megsemmisült. Szerencsére
pilótája sikeresen katapultált és sérülés nélkül megúszta
az eseményt. A gép elvesztése jelentős késedelmet okozott, az
addig Szu-35BM típusjelzéssel emlegetett vadászbombázó
sorozatgyártására 2011-től lehetett felkészülni, ekkor azonban
már Szu-35Sz jelzéssel említették. Az első 01-es oldalszámú
gép 2011 nyarától Aktyubinszkban repült az orosz légierő
tesztelő alakulatánál, ahová még három hasonló példány is
került. Még a hagyományos világos álcázó festést
kapták, ezekről számos fotót készítettek orosz
szpotterek Zsukovszkíjban, ahol a tesztelés egy része zajlott, pl.
itt végezték a különböző tömegű függesztmények
hatásának vizsgálatát a hatósugárra, leszálló jellemzőkre.
Ez már az oroszoknál is fontos tényező, ugyanis költséges
irányított csapásmérő fegyvereket nem mindig használják fel a
bevetésen, ezért azokat vissza kell hozni. Négy tonna gyakorló
fegyverrel (három másfél tonnás KAB-1500-assal és
rakétákkal) is végeztek leszállásokat, ami erősen
igénybe veszi a sárkányszerkezetet.
A
tapasztalatokra nagy szükség van, ugyanis a kitűzött célok
között van, hogy több mint duplájára, 6000 órára és 30 évre
növeljék az eredeti Szu-27-esk élettartamát. Az élettartam
növelése talán még fontosabb a hajtóművek esetében. A
nyolcvanas években az első szériájú AL31-esek még az 500 órás
javításközi üzemidőt sem érték el, alig voltak jobbak ezek a
paraméterei, mint a MiG-29-esek közismerten rövid életű
RD33-aséi. A cél akkor az ezer órás javításközi és kétezer
órás teljes élettartam volt, amit csak lassan, fokozatosan és
komoly erőfeszítések árán sikerült elérni.
A
Szu-35Sz gépekbe beépített Szaturn AL41F1Sz 16%-al nagyobb
tolóerőt biztosít a régi verziókhoz képest, tolóereje forszázs
nélkül 8,8 tonnára emelkedett, maximális utánégetővel
megközelíti a 14 tonnát, „rendkívüli” üzemmódon rövid
ideig pedig 14,5 tonnát biztosít. Nyilván a békeidős kiképzési
repüléseknél nincs szükség a maximális teljesítményre, a
vissza szabályozással jelentősen nőhet az erőforrás
élettartama, ami a tervek szerint összesen 4000 óra lesz több
ipari szintű javítás közbeiktatásával.
A
117Sz gyártmányként is említett hajtómű egy módosított
verziója üzemel a PAK-FA prototípusokban, és fejlesztés alatt
áll egy még erősebb típus is a sorozatgyártott ötödik
generációs gépek számára. Noha a hajtómű nagyon korszerűnek
számít, pl. teljeskörű digitális vezérlő rendszert (FADEC)
kapott és a kompresszor kisnyomású szekcióiban „blisk”
fokozatokat alkalmaznak (egy darabból álló homogén tárcsa és
lapátozás), megmaradt az előző hajtómű generációra jellemző
sok fokozat. A magasabb teljesítmény magasabb fogyasztással
párosult, ezen a téren nem sikerült előre lépni, ugyanis a
Szu-35Sz belső üzemanyag készletét 20%-al növelték 11500 kg-ra
(ami kb. 14300 liter) de ennek ellenére a gép maximális
hatótávolsága 3600 km-re csökkent, ami természetesen még mindig
kiváló érték. Talán ez volt az oka, hogy a vadászbombázó
Flanker verziók közül ez az első, amelyhez rendszeresítik a 2000
literes ledobható póttartályokat. Ennek lehetőségét már
régebben is reklámozták pl. a Szu-27SzK esetében, de a
gyakorlatban nem alkalmazták. A gép földi eszközigényét
csökkenti, hogy az eddig használt hajtóművenként egy starter
gázturbinát a TA14-130-35 típusú segéd gázturbina (APU)
váltotta fel, amelyet a törzs gerincrészében a két
hajtómű között építettek be. Ez nem csak az indításra
szolgál, az ettől elvezetett forró levegőt a
kondícionáló rendszer is használhatja.
A
nagyobb belső tartályterek jelentős átalakulást igényeltek,
főként a kisebb helyigényű korszerű elektronikus berendezések
alkalmazásával lehetett helyet nyerni, de pár száz litert az is
jelentett, hogy a gép a korszerű elveknek megfelelően már nem
rendelkezik törzsféklappal. Az aerodinamikai fékezést az
oldalkormányok ellentétes irányú kitérítésével oldják meg,
az ezek által létrehozott nem kívánt irányú légerőket pedig
az elektronikus kormányvezérlő rendszer számítógépei
kompenzálják.
Amíg
a sárkányszerkezet és a hajtómű továbbfejlesztésnek számít,
addig a Szu-35Sz fedélzeti elektronikája új. Mégpedig olyannyira,
hogy részben azonos a PAK-FA rendszereivel. A pilótafülke
műszerfalán két 380X290 mm-es MFI-35-ös színes kijelző
található, a felül lévő tartalék műhorizont is elektronikus, a
bal kezelőpad előtt pedig egy további kisebb képernyőt helyeztek
el, ezen főleg a gép rendszereivel kapcsolatos információk
jelennek meg. A HUD viszont még régebbi típus, érdekes módon ezt
nem vették át az ötödik generációs típusról, noha néhány új
építésű Szu-30SzM gépben ezeket alkalmazzák.
A
nagyméretű képernyőket lehet megosztott módon használni,
például egyidejűleg kijelezhető több különböző szenzor
adata/képe. Utóbbiba bele értendő a kabin előtt lévő OLS-35
is, amely már képalkotó infravörös technológiát (is) alkalmaz,
mellette televíziós és lézer távmérő/célmegjelölő üzemmódja
is rendelkezésre áll.
A
legfőbb információ forrás természetesen a gép orrába épített
Tyihomirov N135 Irbis (hópárduc) radar. Ez még nem a
terjedőben lévő AESA rendszerű, bár elektronikus
sugáreltérítéssel üzemel, de ez még passzív, kevésbé
sokoldalú. A teljesítményén azonban ez nem létszik, a promóciós
adatok szerint a radar földháttéren kívül egy szemben közeledő
nagy magasságú célt 400 km-ről képes felderíteni, azonos
repülési irány esetén ez kevesebb, mint a fele.
Az
orosz fejlesztők a bonyolultabb, de sokkal nagyobb látószöget
biztosító mozgatható antenna mellett döntöttek. Hidraulikus
munkahengerekkel fordítható el a hossztengelyhez képest +/-125
fokra, de ez nem azt jelenti, hogy a radar folyamatosan 250 fokos
térrészt pásztáz. A max hatótávolság például úgy érhető
el, ha csak 100X100 fokos területet figyel. A mozgatható
antenna előnye inkább abban rejlik, hogy például egy határvidéken
repülve oldalra mélyen „belát” és felderítheti az
ellenséges gépeket. Az amerikai filozófia megmarad a maximális
120 fokos látószög mellett, és elmarad az antenna mozgató
rendszer, amely miatt akár évekig nem kell leszerelni az orrkúpot.
Az elektronikus sugáreltérítésű radarok antennái jelentős
tömegűek, ezek hajszálpontos mozgatásához már az ugyancsak
nehezebb hidraulika szükséges.
A
radart kiegészítheti az L-sávú berendezés, amelyet a szárnyak
belépő éleiben lehet elhelyezni. Ezek konkrét alkalmazását
egyelőre csak a PAK-FA esetében említették, de a Szu-35Sz
szárnyain hasonló rádióhullámokat áteresztő panelek
találhatók. A farokkúpban viszont bizonyosan nincs hátrafelé
beépített radar. Ennek lehetőségét régebben sűrűn emlegették,
de értelme nincs, ide inkább a fékernyő konténerét építik be.
Minden
eddiginél összetettebb elektronikai hadviselési rendszert
alkalmaznak az új Szuhojnál. A szárnyvégeken lévő rakéta
indítósinek helyére felszerelhető a Hibníj aktív zavaró
konténer, a passzív védelmet a törzsvégen lévő felfelé
irányuló hat infracsapda szóró kazetta egészíti ki.
A
közeledő rakétákra figyelmeztető rendszert is beépítettek,
ennek szenzorai az orr részen találhatók. Felül kettő a
kabintető előtt és mögött, a törzs alján ugyancsak kettő, míg
két oldalra egy-egy. Ezek körkörös lefedettséget biztosítanak,
az infravörös érzékelők figyelmeztetik a pilótát a közeledő
rakétára, és annak irányára. A MiG-35-ös prototípuson volt
először látható a lézeres besugárzásjelző, ugyanezeket a
szenzorokat kapta meg a Szu-35Sz. Ezekből kettőt építettek be az
orr részen, oldalra irányulva.
A
hagyományos radar besugárzásjelző is alapfelszerelés, ennek
nincs külön kijelzője, a sugárforrások típusát és megközelítő
távolságát a jobb oldali nagy képernyőn lehet kijelezni.
Mivel
az OLS-35 nem igazán alkalmas a lézervezérlésű csapásmérő
eszközök célpontjainak megjelölésére, fejlesztés alatt áll a
Szu-35Sz számára egy új konténer, amely a bombák és rakéták
rávezetésére alkalmas. Ennek helye minden bizonnyal a törzs
alatti mellső felfüggesztő lesz, mert onnan még megfelelő a
látószög, kisebb a holttér. A látható fény, lézer és infra
frekvencia tartományban egyaránt működik majd az új berendezés,
amelynek állítólag semmi köze az évtizedes hiábavaló
próbálkozásnak bizonyult Sapsan konténerhez.
A
fegyverzet a jelenleg alkalmazott illetve továbbfejlesztés alatt
álló típusokon alapul. Légi célok ellen a régi R-27, R-73,
valamint az aktív lokátoros R-77 szolgál, utóbbi kettőnek
hamarosan elkészül a korszerűsített R-74M és R-77-1 jelzésű
változata. 2007-ben még tervezték az ultra nagy hatótávolságú
Novator K-100-as rakéta jövőbeni alkalmazását, de ennek
fejlesztése leállt, még a próba lövészetig sem jutott el a
fegyver. Tesztelik viszont az R-37M típust, amelyet eredetileg a
MiG-31-esek számára fejlesztettek ki, ezt állítólag hordozhatja
majd a Szu-35S z is. A csapásmérő eszközök felsorolásától
eltekintünk, ezek között csak a H-38-as típuscsalád számít
újnak, a többi már régebben rendelkezésre áll.
A
repülőgép egyik jellegzetessége a „szuper manőverező
képesség”, ami a kiváló aerodinamikai kialakításnak, a
négycsatornás elektronikus kormányvezérlő rendszernek és a
hajtóművek elfordítható fúvócsövének köszönhető. Utóbbi
kialakítása nagyon hasonló a különböző Szu-30MK változatoknál
alkalmazotthoz, a fúvócső a szabályozható keresztmetszetű
gáz-sebesség fokozóval együtt egy síkban fel és le 15 fokra
kitéríthető. Az oldalirányú erőket úgy generálják, hogy a
forgássík nem esik egybe a gép kereszttengelyével, hanem azzal 32
fokos szöget zár be. A hajtóművek fúvócsöve tehát
felfelé kifelé, vagy lefelé befelé tér ki.
A
rendszer tesztelésre szolgáló prototípusokon még komoly külső
megerősítéseket kellett végezni, hogy a sárkányszerkezetre
történő erőátadást megosszák, de a széria gépeken
külső nyom már nem létszik.
A
vektorálás előnyei kétségtelenek. Ha a gép elveszítette a
sebességét, ez nem jelenti azt, hogy kormányozhatatlanná vált.
Repülésbiztonsági szempontból felbecsülhetetlen jelentősége
van a dolognak, gyakorlatilag földközelben is teljesen biztonságos
az extrém manőverezés. Azonban ennek vannak korlátai, mégpedig
komolyak. A gyors állásszög változás velejárója a nagy
túlterhelés, ami limitált, éppen ezért földközelben kizárólag
0,45 Mach sebesség alatt alkalmazható a vektorálás, ötezer
méteren 0,55 Mach a felső határ, hétezer méteren pedig 0,65
Mach. Vagyis a leggyakrabban alkalmazott légiharc sebesség
tartományban nem használható.
Hasonló
limitek egyébként más típusokra, pl. a Raptorra is vonatkoznak,
vagyis ezek a gépek pl. 0,8 Mach-nál ugyanúgy csak aerodinamikai
módon kormányozhatók, mint a vektorálásra nem képes típusok.
Emiatt volt lehetséges, hogy gyakorlatokon a Typhoon „lelőhette”
a Raptort, vagy a Red Flag-en az F-15-ös az indiai Szu-30MKI-t.
A
fizika kemény korlátot jelent, amit nem lehet áthágni.
Egyes
vélemények szerint a vektorálás légiharcban is kihasználható
előny, pl. a lelassult gép könnyedén fordítja orrát bármely
irányba, így a fedélzetén lévő rakéták indítási zónájába
kerül a cél.
Ez
azonban csak elméletben működik. A szívócsatornákba ilyenkor
nem szokványos megfúvási szögekből érkezik az örvénylő
levegő, és ha ezt még a rakéták beszívott égésgázaival
tetézik, könnyen lehet belőle hajtómű pompázs vagy leállás.
Ugyancsak
téves vélekedés, hogy a vektorálással könnyebb kitérni a
közeledő rakéták elől. Ekkor azonban csak a gép térbeli
helyzete, és nem a helye változik meg gyorsan, vagyis a
rakétának csak pár fokos helyesbítés kell a találathoz. Ha a
cél a szokásos légiharc sebességgel repül, egy 9 g-s manőverrel
fél másodperc alatt oldalirányban akár száz méterrel is arrébb
kerül, amit már nehéz lekövetni a rakétának.
A
Szu-35Sz szinte bizonyosan exportra is kerül. Ennek esélyeit
növeli, hogy az orosz légierőben is üzemel, azaz a gyártó
bizonyosan megfelelő (?) módon biztosítja a „termékkövetést”
és az alkatrész ellátást, valamint elvégzi a tapasztalatok
alapján szükségessé váló módosításokat.
Az
elsők között érdeklődött Kína, de az oroszok óvatossága
indokolt, mert ha pár darab átvételét követően felfüggesztik a
beszerzést, akkor csak a másolás esélyeit növelik. Erre már
volt példa régebben, és nem akarják, hogy megismétlődjön. Ha
az ázsiai ország szerződést köt nagyobb mennyiségre, és előre
fizet jelentős összeget, nem csak a szokásos kis részleteket,
akkor bizonyos, hogy érdemes foglalkozni vele. Kisebb arányban
esélyes a típus Dél-Amerika és Afrika néhány országában is,
nem utolsó sorban azért, mert versenyképes az ára. A orosz
légierő pl. darabonként és járulékos költségek nélkül 45
millió dollárnak megfelelő rubelt fizetett.
A
Szu-35-össel 2008 februárjában már részletesebben foglalkoztunk,
ezért csak az azóta eltelt időszak típussal kapcsolatos
újdonságait , az azóta nyilvánosságra került információkat
vettük sorra.
Hosszú
Íj és a Pokoltűz, avagy a „digitális indián”
A
digitális indián
Az
amerikai Boeing arizonai Mesában lévő üzeme 2011 végén adta át
az első AH-64D Longbow Apache Block III-as harci helikoptert. A
forgószárnyas „indián” gyártása már évtizedek óta folyik,
eddig kb. 1200 példánya készült el, amelyek zöme az amerikai
hadsereg állományába került, a többi gép egy tucat ország
fegyveres erői között oszlik meg. A jelenlegi legújabb
változatból 12,5 milliárd dolláros tervezett költséggel 690
példány kerül az US ARMY állományába, ezek közül azonban csak
51 lesz új gyártású, a több a már meglévő gépek
korszerűsítésével, átalakításával születik meg. Ez különösen
hosszú program, mivel a mesai üzem havonta 7-8 példány
átalakítására képes, és emellett még teljesíteni kell az
export megrendeléseket is.
A
Hughes, majd a McDonnell égisze alatt a hetvenes években
fejlesztett harci helikopter iskolát teremtett, a jól bevált
sárkányszerkezeten így alig kellett az idők során változtatni.
A fedélzeti elektronika és a hajtómű azonban több
lépcsős korszerűsítésen illetve teljesítmény növelésen esett
át.
Az
Apache számára az első komoly elismerést az 1991 elején
lezajlott Irak elleni háború hozta, ahol bőven volt alkalma a
képességei bizonyítására. Amíg az addig készült hasonló
kategóriájú harci helikopterek még szinte kizárólag nappali
bevetésre voltak képesek, addig az Apache már az első időszaktól
fogva alkalmas volt az éjszakai harcra, mégpedig addig
elképzelhetetlen hatékonysággal. Az iraki páncélosokkal
folyatott macska-egér harc nélkülözhetetlen eszköze volt az
AGM-114 Hellfire rakéta is, amelynek története összeforrt a
Apache helikopterekkel.
1991-ben
sok ezer bevetés közben alig fél tucat AH-64-est lőttek le az
irakiak, a helikopterek pilótája és operátora azonban az esetek
többségében megúszta a becsapódást. Ez volt az a terület,
amelynél az új helikopter ugyancsak nagyságrendi javulást hozott,
mivel tervezés fő szempontjait komplexen szemlélték a tervezők.
Az
US ARMY követelmény rendszerében kiemelt helyet kapott a harci
túlélő képesség, ami számos összetevőből adódik össze. A
legjobb, ha a helikopter vizuális és akusztikus észlelhetőségét
csökkentik. Ennek hatékony módja az éjszakai alacsony
repülés, amely közben kihasználják a terep álcázási
lehetőségeit. Az egyik legnagyobb zajforrásnak a rotorlapátok
számítanak, a négyágú főrotor lapátvégeit ezért kiterjedt
szélcsatorna kísérletek eredményeinek felhasználásával
alakították ki. A faroktoror is különleges, a négy
lapát a szokásos 90 fok helyett 55 és 125 fokos szöget zár be
egymással, így az egyik által keltett legjellemzőbb hanghullámot
a másik lapát ellentétes fázisban létrehozott hulláma
részben kioltja. A „lopakodó” kialakításról egy
harci helikopter esetében nehéz beszélni, az egyetlen ilyen
jellegű komoly próbálkozás a RAH-66 Comanche kudarcot vallott. Az
Apache tehát radarral abban az esetben jól észlelhető, ha
magasabban repül. Infravörös tartományban azonban már kisebb
hőképet mutat, elsősorban a hajtóművek fúvócsövére szerelt
keverőtér miatt, amelynek hatékonyságát mutatja, hogy működés
közben közvetlenül mögé lehet állni égési sérülés veszélye
nélkül.
A
túlélő képesség része a találatok elkerülésének lehetősége.
A legfontosabb ehhez a kiváló manőverező képesség,
az Apache esetében ez megvan. Noha az átlagos pilóták számára
nem engedélyezett, de a gép műrepülhető +3,5 g-s túlterhelés
maximumon belül. A találat elkerülését segítik a kiterjedt
önvédelmi rendszerek, amelyekről a későbbiekben még lesz szó.
Természetesen
olyan repülő eszközt még nem készített senki, amelyet nem lehet
eltalálni, vagy lelőni. A tervezésénél ezért kiemelt
fontossággal kezelték azt, hogy sérülés esetén is részben vagy
egészben üzemképes maradjon a helikopter. Hogy ez sikerült, azt
számos harci sérülést túlélt gép bizonyítja. A transzmissziós
rendszer zsír kenésű, azaz olaj nem folyhat ki belőle, a
főreduktornál ez a megoldás nem lehetséges, mindenképpen
olajhűtést kellett alkalmazni, de ha megszűnik a kenés,
akkor a berendezés még 30 percig üzemképes marad. Ez elegendő a
harci zóna elhagyására és kényszerleszállásra alkalmas hely
keresésére. A hajtóművek esetében természetesen
nincsenek ilyen lehetőségek, azok mindössze 30 másodpercen
keresztül működhetnek kenés nélkül, ez idő alatt le kell
állítani, és a működőképes hajtóművel vissza lehet térni a
bázisra. Egy hajtóművel természetesen biztosított az emelkedés
képessége, bár a manőverezés intenzitása ilyenkor erősen
behatárolt.
Az
Apache a hiedelemmel ellentétben alig rendelkezik páncélozással.
A létfontosságú rendszerek duplikációja, elkülönített
elhelyezése biztosítja az üzemképesség megtartását, a
pilótafülke védelme azonban részlegesen megoldott, kevlár
páncélozással. Az oldalablakok, azonban hagyományos vékony, nem
golyóálló plexiből készültek.
A
harci tapasztalatok hosszadalmas elemzése alapján jutottak arra az
elhatározásra, hogy jobb ez a megoldás. A modul rendszerű
felépítés, a berendezések könnyű hozzáférhetősége és
cseréje, a sárkány szerkezeti elemeinek egyszerű javítása
kifizetődőbb, mint sok száz kiló páncél folyamatos cipelése,
ami miatt erősebb sárkányszerkezet, nagyobb hajtómű
teljesítmény, és nagyobb üzemanyag mennyiség kell,
végeredményben tonnákkal nehezebb helikopter a végeredmény.
Ha
a sérülések mértéke miatt mégsem sikerül a helikopternek
folytatni a repülést és lezuhan, akkor a védelem passzív része
kap szerepet. A több mint 10 m/sec függőleges sebességű
becsapódást követően a pilóta és az operátor a saját lábán
hagyhatja el a gépet. Szándékosan nem roncsot említettünk,
ugyanis az ilyen jellegű események után a helikopterek többsége
ipari szintű javítást követően újra szolgálatba állt. A
sárkányba beépített kényszertörési csomópontok felemésztik a
becsapódás energiáját, ebben főszerepet játszik a futómű, és
a közöttük a törzs alján elhelyezett 30 mm-es gépágyú
tartókerete. Ezek az operátor és a pilóta között nyomódnak be,
a személyzet védelmét még az amortizátorokkal ellátott ülés
felfüggesztés is biztosítja, amely pl. egy 37 g-s erősségű
becsapódást 13-g-re csökkent, vagyis ez harmadával kisebb
igénybevételt jelent a személyzet számára, mint egy vadászgépből
történő katapultálás.
Az
AH-64A Apache hiába volt kategóriája csúcsa, a korlátai hamar
megmutatkoztak. Az infravörös és lézeres optikai rendszerek
működését nagyban befolyásolja az időjárás, valamint a
harctéri füst, vagyis korlátozott látási viszonyok között
romlik a hatékonyság.
Ennek
kiküszöbölésére kezdték meg az első nagyobb továbbfejlesztési
programot. A Longbow Apache ködben, esőben, füstben is „lát”,
a rotoragy tetejére szerelhető Northrop Grumman AN/APG-78-as
milliméteres hullámsávú radar segítségével.. A radar egy
pásztázással 50 négyzetkilométeres területet „néz át”,
amit követően pillanatok alatt elemzi a visszavert jeleket és akár
ezer célt is képes detektálni. Ilyen sok adat természetesen
kezelhetetlen a személyzet számára, ezért különböző szűrő
programok és algoritmusok segítségével szelektál, és a száz
legfontosabb célt jelzi csak ki. Ezeket osztályozza, hogy földi
vagy légi, álló, vagy mozgó, kerekes vagy lánctalpas, és a 16
leginkább veszélyes, vagy közel lévő megsemmisítését
javasolja. Azért „csak” ennyit, mivel egyidejűleg max. 16
Hellfire rakétát hordozhat a gép. Az adatátviteli rendszerek
segítségével megoldották azt is, hogy több helikopter
együttműködjön, vagyis ugyanazt a célt ne támadják többen,
ugyanakkor ne legyen olyan veszélyforrás, amelyre egyik helikopter
személyzete sem figyel. Mivel a radarrendszer költséges, ezért
nem az összes helikopter kapta később meg, bár mindegyikre fel
lehet szerelni négy óra alatt.
A
McDonnell már a nyolcvanas évek második felében dolgozott az új
változat tervein, amelyek nem csak a harcászati
kapacitás javítására koncentráltak. Egyszerűsíteni kellett a
helikopter kezelését is, ennek összetettségére csak egyetlen
szám: a két kabinban, és az elektronikus rekeszekben összesen
1200 műszer, kapcsoló, nyomógomb és hálózati megszakító volt.
Ezeknek
természetesen csak egy töredékére volt szükség repülés
közben, zöműk a műszaki, karbantartási munkák idején volt
fontos. Az új változat két kabinjában már „mindössze” 200
kezelőszerv maradt, ebben fontos része volt a 15X15 cm-es színes
képernyőknek és az áttervezett HOCAS rendszernek. Ez utóbbi
(Hands on Cyclic and Stick) hasonló a harci gépek HOTAS
rendszeréhez, a célja is ugyanaz, vagyis a gép vezetéséhez
szükséges kezelőszervek markolata tartalmazza a legfontosabb
rendszerek, fegyverek kiválasztó és működtető kapcsolóit.
A
régi General Electric T700-GE-701-es hajtóművek helyére
a 701C változat került, amelynek legfontosabb jellemzője
a megnövelt, 1720 LE-s teljesítmény.
Kibővítették
az önvédelmi elektronikát és a kommunikációs rendszereket, de
hogy az új változat ténylegesen mennyire hatékony, az csak a
gyakorlatban derülhetett ki.
A
89-0192-es számú első AH-64D Longbow Apache prototípus 1992.
április 15-én emelkedett a levegőbe, ezt további öt hasonló
helikopter követte, amelyekkel az új rendszereket és képességeket
tesztelték. 1995-ben írták alá a szerződést a meglévő AH-64A
gépek átalakításáról, új példányok gyártásról és több
mint 13 ezer darab aktív radaros önirányítású AGM-114L Hellfire
II rakéta megrendeléséről.
A
puding próbája az evés, így az új képességgel felruházott
helikopterek tényleges harcászati kapacitásának ellenőrzésére
egy komplex gyakorlatot szerveztek. 1995. január 30. és február 9.
között a China Lake lőtéren két csapat mérte össze tudását.
Az egyikben szolgálatban álló AH-64A gépek, a másikban a Longbow
prototípusok voltak. Az „ellenfél” erőiben eredeti T-72-esek,
ZSzU-23-4 Silka légvédelmi páncélosok, hat imitált 2Sz6
Tunguzka, két 9K33 Osza, egy 9M38 Buk, három 9M37 Sztrela-10, egy
9M330 Tor, tíz 9K38 Igla osztag, vagyis rendkívül erős
csapatlégvédelem vett részt. A felsorolt erőkön felül aktív
zavarók, szögvisszaverők, infra és radar felderítést gátló
álcahálók, ködfejlesztők is az „ellenfél”
rendelékezésére álltak.
A
bevetések felét nappal, felét éjszaka végezték, a másfél
hetes időszak „harcaiban” az új Longbow rendszerrel felszerelt
gépek hat veszteség mellett 300 célt semmisítettek meg, míg a
régi AH-64A gépek többszörösen is „elfogytak”, 28 veszteség
mellett 75 célt találtak el. Ugyanilyen fontos, hogy a közvetlen
légi támogatás közben a Longbow gépek egyetlen alkalommal sem
támadták tévedésből a saját csapatokat, míg a másik csapatnál
számos „baráti tűzre” került sor. Az új nagyméretű
kijelzőkön megjelenített adatok alapján a helikopterek
személyzete képes volt nagy biztonsággal megállapítani a
felderített célpont hovatartozását.
Természetesen
mindez csak virtuális harc volt, de a felsorolt légvédelmi
eszközök paramétereit a lehetőségekhez képest maximális
élethűséggel imitálták.
Noha
a Longbow rendszer és annak radarja kiválóan szerepelt, az
amerikai Számvevőszék (GAO) számos hiányosságot tett szóvá.
Komplex
zavarási tényezők esetén a radar nem volt képes száz százalékos
eredményességgel a célok azonosítására, a változatlanul
hagyott TADS/PNVS (a helikopter orrában lévő optikai célfelderítő
és megjelölő rendszer) megbízhatósága és képessége nem volt
tökéletes, a továbbfejlesztett, de még hagyományos AGM-114K
félaktív lézeres önirányítású rakéták több esetben is célt
tévesztettek, stb. Mindezek ellenére bebizonyosodott, hogy a
Longbow Apache harcászati hatékonysága, és túlélő képessége
több száz százalékkal javult.
Az
új fedélzeti elektronika megbízhatóságán is sikerült sokat
javítani, amíg a régebbi változatoknál számos esetben kellett
bevetést halasztani műszaki hibák miatt, addig az új helikopterek
az ötezer órás teszt időszak alatt a tervezett repülések 96%-át
teljesítették.
A
sorozatgyártás és széria átalakítás megkezdését követően a
Boeing 13.3 milliárd dollárért megvásárolta a McDonnell céget,
de a folyó programokat ez nem érintette hátrányosan. A
Globemaster teherszállító, az F-15 Eagle, az F/A-18 Hornet és az
AH-64 Apache, stb, továbbra is gyártásban maradt, csak a
típusjelzésüknél a gyártó ettől kezdve már Boeing volt.
A
folyamatos továbbfejlesztés részeként az ezredfordulón már
folyt az Apache helikopterek új, nagyobb kapacitású célfelderítő
és tűzvezető rendszerének fejlesztése. A régi TADS/PNVS (Target
Acquisition and Designation System/Pilot Night Vision Sensor) új
változatát is a Lockheed Martin fejlesztette, Arrowhead vagyis
Nyílhegy néven.
A
berendezés helye és alapvető elrendezése nem változott, de az
infravörös kamerák felbontása, és a lézeres berendezés
teljesen új tervezésű. A Nyílhegy rendszer egy blokkban
szerelhető fel a helikopter orrára, mégpedig csereszabatos módon
a régivel, így az üzemetetőknél elvégezhették a
korszerűsítést, nem kellett a gépeket javító bázisra küldeni.
Felül található a pilóta infravörös berendezése, ez a
sisakdisplay-re közvetíti éjjel-nappal a gép előtti terület
képét, pontosabban a látószöge 52 fokos, és ez a tartomány a
sisak mozgását követve oldalra is eltéríthető.
Az
első ülésben helyet foglaló operátor dolgát is
nagymértékben könnyíti az új rendszer. Az AH-64A esetében még
monokuláris nézőkét használt, amihez előre kellett hajolnia, a
Nyílhegy azonban már egy többcélú folyadékkristályos képernyőn
jelzi ki az adatokat, amelyek alapján a fegyvereket vezérelhetik a
két markolattal, amelyeken tucatnyinál több kapcsoló és gomb
található.
Az
Arrowhead rendszert 2005-től vették alkalmazásba, és ezeket
megkapták az exportra gyártott gépek is, a gyártási mennyiség
2011 végén már elérte az ezer darabot.
Módosult
az elektronikus önvédelem rendszere is. Az AH-64D alap
felszereléséhez tartoznak a közeledő rakétákat érzékelő
optikai rendszer, a rádiófrekvenciás és lézer tartományban
működő besugárzásjelző, az ALQ-136(V) aktív elektronikus radar
zavaró berendezés, infracsapda és dipólszóró kazetták, stb.
Régebben még alkalmazták az ALQ-144-es „diszkólámpát”,
amely modulált infra sugárzással a régi típusú hordozható
légvédelmi rakéták irányító rendszerében generált kitérési
kormányparancsot. Ez manapság már csak a régi Sztrela-2-esek
ellen hatékony, ezek azonban már lassan kiszorulnak a
hadviselésből, a modernebb rakéták ellen más módszerek
kellenek.
A
tömeges infracsapda szórás még mindig hatékony, ezek mellett
terjed a DIRCM, vagyis az irányított karakterisztikájú lézeres
zavarás, amely ugyan költséges, de jóval hatékonyabb, egyszerűbb
kezelésű, és biztonságosabb, mint a pirotechnikai elven működő
infracsapdák. Érdekes módon a DIRCM fejlesztésében és
helikopteres integrációjában élen járnak a hollandok, de
egyelőre még náluk sincs rendszerben a dolog. Kisebb-nagyobb
különbségek az önvédelmi rendszerek terén is tapasztalhatók a
különböző országok AH-64D gépei között, pl. az angol
WAH-64-eseket felszerelték a BAe Systems által fejlesztett
figyelmezető rendszerrel, amely nem csak optikai, hanem miniatűr
radarokkal is működik, ezek nem csak a közeledő rakétákat
érzékelik, hanem akár a gép felé tartó kisméretű lövedékeket
is.
A
helikopterek fegyverzete látszólag nem változott. A törzs alatt
forgatható keretre szerelték a 30 mm-es M230 Chain Gun gépágyút,
amelynek 1200 darabos lőszertartálya a főreduktor alatt, vagyis a
gép súlypontjában található. A személyzet mindkét tagja
használhatja a sisakba szerelt célzó berendezés segítségével,
a teljes szögtartományon belül.
A
hossztengelyhez képest mindkét oldalra 110 fokig téríthető ki a
fegyver csöve, helyszögben felfelé 15 fok lefelé 60 fok az
elmozdulás, ehhez természetesen meg kellett oldani, hogy vízszintes
repülés közben a tűzvezető rendszer kiszámítsa a szükséges
„hátratartást”. Hogy ez megfelelően működik arról
számos iraki és afganisztáni video felvétel tanúskodik. Az
oldalt több kilométerre lévő célokat is a szórásképen belül
lehet tartani. A gyakorlatban ritkán van szükség a
teljes lőszer készletre, többnyire csak kb. 300 darabot táraznak
be, ami jelentős tömeg megtakarítást eredményez.
A
szárnycsonkok alatt lévő négy felfüggesztési ponton nem
irányított rakéták blokkjait hordozhatja a gép. A 70 mm-es Hydra
rakéták terület célok ellen vethetők be, de jellegükből
adódóan nagy szórással. A közeljövőben változik a
helyzet, mivel megkezdődött a Hydra félaktív lézeres
önirányítású változatának gyártása, ezek a nem páncélozott
„puha” célpontok ellen vethetők majd be.
Az
ellenség helikoptereivel vagy vadászgépeivel szemben sem védtelen
az AH-64D, ugyanis integrálták a fegyverzetbe a szárnyvégekre
szerelhető AIM-9M Sidewinder légiharc rakétákat. Ezeket azonban
szinte sohasem hordozzák, ha mégis szükség van ilyen jellegű
önvédelemre, akkor inkább a Stinger dupla indítóit szerelik fel.
Mind
a négy szárny alatti felfüggesztő „nedves”, vagyis alkalmas
póttartályok hordozására. Ekkor a hatótávolság oly mértékben
nő meg, hogy a helikopterek képesek Grönlandon és Izlandon
végzett közbenső leszállásokkal áttelepülni az USA-ból
Európába. Ez nem elméleti lehetőség, a gyakorlatban már
megtörtént.
Az
AH-64D legfontosabb fegyvere a Lockheed Martin által fejlesztett
AGM-114 Hellfire (pokoltűz) rakéta. A legtöbb változata félaktív
lézeres önirányítású, vagyis a célt a becsapódásig
folyamatosan be kell sugározni. A Hellfire különlegessége, hogy a
hatótávolsága csaknem duplája a legtöbb hasonló kategóriájú
rakétáénak, amelyek csak 3-5 km-en belül vethetők be. Pontosan
ebben a távolság tartományban működnek a hordozható légvédelmi
rakéták, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik a helikopterekre.
A Hellfire ezzel szemben 8 km-ről indítható, de ez nem elméleti,
kinematikai hatótáv, hanem a tényleges gyakorlati. Noha a szilárd
tüzelőanyagú hajtóműve csak 2-3 másodperces égésidejű, ez
elég az 1,4 Mach eléréséhez. A távolság növelésében fontos
szerepe van a repülés profilnak, a rakéta akár 500 méteres
magasságba is emelkedhet, így a leszálló ágban zuhanva kevésbé
veszít a mozgási energiájából.
Ez
a profil előnyös akkor is, amikor LOAL (Lock On After Launch)
üzemmódban indítják, ekkor a helikopter tereptárgy takarásában
maradhat, a cél megjelölését és besugárzását ebben az esetben
földi egység, vagy egy másik helikopter végzi.
Ha
a felhőalap alacsony, akkor a rakéta belerepül és elveszíti a
célt. A továbbfejlesztett változatnál ezért megoldották, hogy a
félaktív lézer folyamatosan az utoljára észlelt lézeres
visszaverődés irányába nézzen, így felhőből kibukkanva
azonnal folytathatja az önrávezetést. Ugyancsak továbbfejlesztés
eredménye, hogy a Hellfire a nagy távolságban lévő cél
megközelítése közben az első pályaszakaszt a saját inerciális
rendszerével navigálva teszi meg, és a félaktív lézeres
önrávezetés csak az utolsó másodpercekben lép működésbe.
Ezzel megoldhatóvá vált, hogy egyszerre akár két rakéta is úton
legyen, az első becsapódását követően azonnal váltott
frekvencián történhet a másik cél besugárzása. A félaktív
rendszereknél szükséges megoldani, hogy minden rakéta csak a
saját számára beállított frekvenciára reagáljon. Ezzel
kiküszöbölhető, hogy több helikopter zavarja egymást, de ez
gondos előkészítést igényel a bevetésre történő felkészülés
során. Pontosan kell tudni, hogy melyik rakétának milyen a
beállított frekvenciája, és a tűzvezető rendszer ugyanezt
alkalmazza az indítása során.
A
Hellfire sikere nagyrészt az egyszerűségében rejlik. Öt modulból
áll, kormányzása a törzsvégen lévő kis felületek sűrített
levegős mozgatásával történik, a rávezető rendszer és a
robotpilóta számára hosszú tárolási idejű termo akkumulátor
szolgáltatja 46+/-2 másodpercig az egyenáramot. Kifejlesztették a
tandem töltetű változatot a korszerű, reaktív előtét
páncélzattal rendelkező harckocsik ellen, és a gyakorlati háborús
igényekhez igazodva létezik termobárikus, vagy egyszerű
repesz-romboló harci résszel szerelt rakéta is. Ez a fegyver
szolgált az ugyancsak sikeres angol Brimstone alapjául, szinte
változatlan külső kialakítás és kormányrendszer mellett, és
ugyancsak a Hellfire továbbfejlesztésének számít majd a JCM
(Joint Common Missile) is, amely megduplázott 16 km-es
hatótávolságával tűnik ki. Ez a fegyver megjelenik majd a
merevszárnyú harci gépeken is, ezek fedélzetéről indítva a
hatótávolsága elérheti a 28 km-t is.
A
jelen csúcsa azonban még az AGM-114L változat, vagyis az amelyet a
Longbow Apache számára fejlesztettek ki. Ez a látási viszonyoktól
függetlenül vethető be, mivel együtt működik a rotoragy
tetejére szerelt radarral, és az önrávezetése nem félaktív
lézeres, hanem aktív radaros. A rakéta orrában lévő miniatűr
radar természetesen alaposan megnövelte a költségeket, de cserébe
felbecsülhetetlen jelentőségű az a lehetőség, hogy egyidejűleg,
pontosabban pár másodperc alatt akár fél tucat célt semmisíthet
meg. Ehhez komoly számítástechnikai háttér szükséges, hiszen a
radar adatai alapján a tűzvezető rendszernek pontosan ki kell
osztania a rakéták számára a nekik szánt célpont pozíció
adatait.
A
fentiekben felsorolt tulajdonságokkal rendelkeztek az AH-64D Longbow
Apache Block I és II szériái. Mindezekre tett rá egy jó nagy
szívlapáttal a Block III, amely 26 új technológiát vezetett be a
típuson. A régi acél főtartós rotorlapátokat kompozitból
készültre cserélték, a transzmissziós rendszer teljesítmény
átvivő képességét megnövelték, a régi hajtóművek helyére a
digitalizált vezérlésű T700-GE-701D típus került, amelynek
tengely teljesítménye 2000 LE-re nőtt. Ezzel bőségesen
kompenzálták a Longbow radar okozta tömeg növekedést, a
manőverező képesség nem szinten maradt, hanem javult. Emellett az
is lényeges, hogy nagy tengerszint feletti magasságban és magas
környezeti hőmérsékleten is megmaradt a kellő teljesítmény
tartalék, ami például Afganisztánban nagyon fontos szempont. Az
AN/APG-78-as radar képességeit kibővítették, hogy képes legyen
kihasználni a közeljövőben rendszeresítésre kerülő JCM rakéta
hatótávolságát.
A
Block III korszerűsítés nem csak az elektronika átalakítását
jelenti, hanem a sárkányszerkezetét is. Elvégzik a szükséges
megerősítéseket, korrózió védelmet, ezzel elérik, hogy az
üzemidő nulláról indul naptári korlát nélkül, 10 ezer órás
repülési lehetőséggel.
A
legtöbbet említett új képesség nagymértékben megváltoztatja a
jövőben a helikopteres hadviselést. Hiába a kiváló túlélő
képesség, a modern elektronika, a földközelben tevékenykedő
harci helikopterekre változatlanul veszélyt jelentenek az ellenfél
hordozható könnyű fegyverei is. A találat elkerülésének
legjobb módja, ha tisztes távolban maradnak. Az információra,
felderítési adatokra azonban ekkor is szükség van, ezt külső
forrásokból oldják meg. Ehhez egy új, komplex kommunikációs és
adatátviteli rendszer kifejlesztésére volt szükség. Az
AN/ARC-231 Skyfire megoldja nem csak a hagyományos rádiózás
feladatát hanem a hatalmas adattartalmú video felvételek, vagy
egyéb információk továbbítását. Kézenfekvő lehetőség volt,
hogy megteremtsék az együttműködés lehetőségét a pilóta
nélküli felderítő repülőgépekkel.
Az
US ARMY több száz példányt rendszeresít a General Atomics
Predator számukra fejlesztett Grey Eagle változatából, amelyeket
a Block III-as gépek fedélzetéről lehet irányítani. Ezt nem úgy
kell elképzelni, hogy az operátor egy joystick segítségével
vezeti a pilóta nélküli gépet. Az automatikus üzemmódban
robotpilótával repül, a helikopterről „csak” az útvonalát
határozzák meg, a felderítő szenzorait vezérelhetik, és ami a
fő, a fegyvereit is alkalmazhatják. A Grey Eagle ugyanazokkal a
Hellfire rakétákkal szerelhető fel, mint az Apache, hatalmas
jelentősége van annak, hogy ezeket biztonságos távolságból
vethetik be, miközben a helikopter több tíz kilométerre
van. Több idő van a felderítésre, a célpontok követésére és
megbízható azonosítására, amivel csökkenthető a téves
fegyverhasználat esélye.
Ezek
az újdonságok azonban éles harci körülmények között még nem
szerepeltek. Az aszimmetrikus hadviselés során minden bizonnyal
megoldott lehet a dolog, de egy nagyobb szabású háborúban, ahol
az ellenfél képzett az elektronikai harc terén, már bonyolultabb
lehet a helyzet, bár erre minden bizonnyal gondoltak a
Block III tervezői is.
A
hadviselés egyre „sportszerűtlenebb”, el kell kerülni a saját
emberi és anyagi veszteségeket, a Genfi Egyezmények
pedig nem tiltják a technológiai fölény alkalmazását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése