A
pénzoligarchia és a központi bankok
Dr
Drábik János írásai
"...a
pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a
pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének
a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai
rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ
központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban
azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen
tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Carrol
Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem
professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és
remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/
Orbán
Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai
Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki
tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának
lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris
politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több
feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB
törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a
központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető
függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése
ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a
további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a
koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik
paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank
szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek.
Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már
nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt
álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az
államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán
gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette,
hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a
központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az
Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék
hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá
a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.
Ez
a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és
magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb
gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal
felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom,
ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott
monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év
alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi
tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8
milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar
társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a
Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan
választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket
nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá
válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam
szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi
2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem
kellene átengedni a külföldi és belföldi
pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen
elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének
az alapvető oka.
Ez
a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá
visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis
semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom
állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus
kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti
önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal
egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának,
aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, -
azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az
országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos,
mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és
teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a
monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott
maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát
jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a
miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen
leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi
első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott
ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom,
amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris
monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van,
akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a
demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése
csak tevékenységének formális részére terjed ki. A
miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy
millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami
alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint
- havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli
különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul
kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló
pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi
embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan
választott miniszterelnök.
Csak
az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel
a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a
választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB
függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy
függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a
parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb
közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank
abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől
azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció
leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése.
Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott
tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy
egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a
központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a
monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására
van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen
kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a
magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag
egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika
ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző
állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná
csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus
közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ
a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől,
amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását
tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének
lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek.
Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már
amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására,
hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak
erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük
szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint
amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.
A
nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi
monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar
vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon
egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és
kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott
egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a
nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük
töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet
vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a
nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára
megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de
egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként
előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos
átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon
tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a
társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A
magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre
zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték
jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló
privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége -
elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és
manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított
monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a
folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az
alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel
sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás
szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának
megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a
politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit
függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától,
és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni,
az a politikai karrierjét kockáztatja.
A
monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban
A
19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és
soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép
kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak
olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az
ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések
sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a
választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok
tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz
szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam
felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról
1863-ban:
"A
pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben
pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia,
arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia.
Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít,
és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A
korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt
ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát,
kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a
gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság
elpusztul./2/
A
rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben
elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi,
politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a
gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd
dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi
Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az
úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország
gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989.
évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak
sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a
szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20
milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a
négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az
összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51
milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani
azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány
"Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint
meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget
összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20.
század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80
milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie.
Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az
adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra
(2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak
elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként
Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi
változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi
nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az
1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a
négyszeresére növekedett.
Felmerül
a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak
nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az
adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére
fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének
és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd
dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az
oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az
adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak
nevezett változtatások következményeként, az 1982-től
fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett
magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében.
Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a
rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget
volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző
tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony
és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség
vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az
ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban
megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges
szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes
átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt
növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni,
amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a
pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan
versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális
cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország
teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar
társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése
lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia
és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a
főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre
és gazdagokra a magyar társadalmat.
Mindezt
a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása
tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által
ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes
államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a
szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell
említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült
Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a
világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális
központi banknak is tekinthető.
A
washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a
végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a
Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez
azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz.
Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító
fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a
pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a
legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a
jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában
értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg,
ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi
bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a
segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe
vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal
az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját
privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan
magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat
pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába
állíthassa.
Mi
tehát a pénz?
Bármi
szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára,
mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő
közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt,
az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a
bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és
Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra.
De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg
Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta
és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz
szerepét.
A
legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek,
elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként
való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és
folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában
az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb
közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és
nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták,
hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és
átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt,
amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer
megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke
ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes
mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz
mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború
idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a
hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek,
hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz
mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét.
Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt
nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a
bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet
nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek
finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis
olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a
papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz
a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette
elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy
ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború
idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően
elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.
Ez
a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint
amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a
papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt
rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a
szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött,
a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy
ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen
visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát,
azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet
rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a
háborút, mint például Németország az első és a második
világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az
egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az
első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú
valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre
való átválthatóságát. Az első világháborút követően az
európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az
időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság
megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött
létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében
1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a
dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is
fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette,
hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System,
korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne
csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága
számára.
A
Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer
Az
állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom
után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei
és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen
1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették
az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság
veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat.
Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy
felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild
család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel
Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre
szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket.
Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis
hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói
eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy
szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének
az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a
Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának
is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett
ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan
vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián
császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a
Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben
öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos
pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő
szakított a Thurn und Taxis család három évszázados
hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és
megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették
azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas
információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és
egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel
Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy
milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha
idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a
legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl
Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta
el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette
be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a
bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is
etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy
Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni
tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család
vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római
birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer
Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett,
vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy
birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a
típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a
világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok
létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző
intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki,
bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó
központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi
bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza.
Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat
rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek
rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább
közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán
államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést
kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi
jegybankokkal szemben.
A
legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges
Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek
szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben -
bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é
volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a
legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán
Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti
bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának
szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System,
amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött
létre.
A
magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét
felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy
ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza
törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi
megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az
öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába
irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon
a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a
nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi
Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta
a központi banki rendszert abban az államban, amelyben
tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt
kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok
számára.
A
szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata
Noha
Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi
birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző
páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító
Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles
körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről
így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate"
(Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent
tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük
Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig
támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi
Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves
illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó
páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban
csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy
rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/
Mayer
Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi
bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia
együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig
tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és
ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a
központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek
a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon
magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit
ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi
a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak,
de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem
szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika
irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen
magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank,
amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga
intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen
függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe
egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az
országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az
Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már
utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.
A
pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a
kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi
szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás
hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott
törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott
állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében
működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy
az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el
lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő
uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető
bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá
lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam
leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport
magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem
lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért
a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő
fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló
rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia
érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok
révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne
bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete
számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank
tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a
finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel
(hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó
magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott
elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású
pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot
fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A
pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra
kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket
bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek
feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket
vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott
ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az
állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem
kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének
azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha
véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A
központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre
az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely
szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz
használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot
is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási
magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a
központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő
hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki
a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi
bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll,
annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a
társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.
Visszatérve
a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában
már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves
irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket
kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság
már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát
Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a
kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez
tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol
lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a
Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A
napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa
uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A
csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves
hálózat tette lehetővé.
A
londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb
Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is
tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak.
Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a
francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és
elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később
még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény,
hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves
fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú,
Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak
megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott
számára elérhető bennfentes információ alapján való
kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a
londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy
hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek
óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol
haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális
blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is,
hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England
fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a
londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon
győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul
részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón
felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és
kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai
a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási
profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról
a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan
Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a
Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának
azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol
szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M.
Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg
nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már
csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik
páholyához. Martin Short"Inside The Brotherhood"
(A testvériségen belül) című, 1989-ben megjelent könyvében
megállapítja, hogy amíg valaki nem csatlakozik a
szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni bankban. A
Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves Michael
Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves kórház
igazgató testületének az elnöke volt./7/
Ki
a világ leggazdagabb embere?
Különböző
amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ
leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki
a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat
magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia
vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által
alapított "Family Trust" (családi alapítvány)
birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte
bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében
biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és
gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni
háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el
fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az
elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte
a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon
hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint
maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a
koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett
kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák
küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták
Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely
pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a
pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben
eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus
révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp
már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző
Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild
fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből.
Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni
bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon
számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra
rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas
növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet
Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók
nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála
idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a
Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült
hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont,
és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek,
ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni.
Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a
következő két évtized során vagyonának olyan ütemű
növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt
feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez
azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni
családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A
vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)
A
párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek
bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió
arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank
együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor
James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200
millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és
nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a
rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy
hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az
1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild
ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a
Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az
akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első
világháború folyamán a brit Rothschild család további
százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy
kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak.
1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re
ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk
ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az
Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést
veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000
milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az
adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves
történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi
5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család
együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az
Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb
országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd
dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült
Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is
erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege
további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami
adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg
2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült
Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi
pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe
van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa
ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ
globális eladósodását a második világháborút követően. A
válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ
leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon
tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.
A
szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban
Napóleon
első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek,
hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja
az európai államok köztársaságokká való átalakulását.
Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét,
Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még
Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes
vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia
szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges
kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított.
Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött
létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől
kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig
tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai
alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak
fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és
a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült
Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül
bankrendszerét.
Ennek
az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a
bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki
célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére
alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg
is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a
csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy
megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön,
kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november
20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia,
Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta
ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta
változatlanok maradtak.
A
londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon
fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia
a francia központtól, és el kell fogadnia az angol
szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a
francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand
Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát
követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves
pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind
az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése
alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési
célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg,
hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London
megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos
átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe.
Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi
Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos
nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844
július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a
tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy
létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci
városban, amely az európai és a brit szabadkőműves
pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi
központja.
A
szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba
helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította
szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő
központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy
"engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az
már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris
politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai
politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször
is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán
központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a
próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt.
Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild
dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár
családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok
közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük
alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban,
amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás
alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német
versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta
az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek
egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név
mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy
ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A
Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a
Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A
Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient
szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik
vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki
maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború
után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki
ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért
költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye
az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co
nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg
pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a
Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix
Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg,
aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank
létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár.
A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében
hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta
a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal
ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy
magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam
szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt
alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az
alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány
szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem
folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött
többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan
eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek
találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a
törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a
Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia
végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült
Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb
pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a
százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc
magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a
Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján
az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az
amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik
fokozott érvényesítésére.
A
központi bankok világrendszerének kiépülése
Egy
központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy
stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított
hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi
mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi
bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is
szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy
reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen
központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami
tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a
pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi
bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit
magánérdekeinek megfelelően működteti.
Már
1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait,
a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár
szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő
központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai
kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi
bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az
abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni
háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy
felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze
biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt
Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek
fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé
és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A
transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház
szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy
tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a
pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild
javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet
bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő
központi bank engedélyezéséről.
Az
Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan
átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak
a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem
tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre,
továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros
együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház
megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és
pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös
waterlooi veresége biztosította London számára Párizs
együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó
elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata
részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében,
amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az
így létrejött utódállamok már könnyebben lennének
ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak
valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során
három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez
számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és
egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is
szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer
privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal
Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a
pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére
az amerikai nemzet rovására.
A
már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown,
a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope"
(Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a
központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei
szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok
profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62.
oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy
a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a
bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a
kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára.
Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az
árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a
gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/
A
központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé
teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó
vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank
részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz
hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya.
Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában
tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőművesReginald
McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt,
aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri
tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett
kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi
hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok
felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól
tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük
vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a
lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a
hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és
tartják kézben népének sorsát."/9/
Az
európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a
20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a
pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az
Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja
az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves
pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank
létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az
amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of
the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi
bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai
kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát,
míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék
túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési
engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi
Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the
United States beszüntette működését. Charles Eliott
Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta,
hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol
szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült
Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott
bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget,
amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát,
hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert
irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild
állott./10/
1816-ban
az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt
bocsátott ki egy második Bank of the United States számára.
1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az
Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig
támadta egy londoni típusú központi bank felállítását
Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen
nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön.
Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és
bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz.
1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a
kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el
a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen
figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az
amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét
is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki
képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól.
Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott
voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei,
ismételten megújította a központi bank működési engedélyét,
Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta
a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy,
hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt
a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja
döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére
tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a
népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát.
A következő amerikai elnök William Henry
Harrisonszabadkőműves-ellenes programmal került
megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy
hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána
alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves
fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült
Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök
ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny
bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva
tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak"
("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak
azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard
Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki
maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik
elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható
vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű
hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás,
pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte,
hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket
a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három
olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet
a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének
Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által
hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus
minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen
dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút
Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első
ópium háború Kínával.
Terv
Amerika kettéosztására
Nathan
Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában
váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem
Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan
franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett
az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler
elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit
külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a
kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves
kábítószer lobby érdekében, és James
Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a
francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer
feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild
haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia
szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak
pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni
vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és
Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek
számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841
és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat
Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták
Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először
formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború
kirobbantásával.
Az
angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai
szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani
tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a
megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak
segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom
megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek
az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb
Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos
más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az
olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe
Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand
Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a
színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult
módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi
célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan
alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak
számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is
létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán
képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési
elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a
pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható
titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával,
beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal
való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19.
század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai
pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok
felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom
beindításával kellett álcázni. A színlelő program
előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén
nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű
szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli
lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az
Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves
bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik
élén a párizsi Rothschildok álltak.
Giuseppe
Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte
meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült
Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi
csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság
felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a
középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit
(élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy
magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg
azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young
America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A
pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő
eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge
(páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba,
miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt.
Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású
körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott
és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának
ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat
a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves
dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az
indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást
tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand
Lodge of Massachusetts-ben.
1852
választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti
jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre
pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében.
Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos
jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó
erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként
tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot
Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America"
(Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt
Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és
az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt.
Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység
melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként
helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt
személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt
szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young
America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll,
és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást
követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló
vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt
tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők
egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves
operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél
közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül
polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot
hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce
kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni,
hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is
megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth
segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek
hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában:
"Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású
személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő
(Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek
között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már
annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is
teljesítse."/11/
Pierce
megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy
új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában.
Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind
északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini
megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan,
amilyenre vágytunk."
Kossuth
csak eszköz volt
Kossuth
Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc
vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának
a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák
Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a
magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési
monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét
Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor
adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére
kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen
ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz
kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek
bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.
Kossuth
a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt
szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű
szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával,
mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító
Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el
Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb
kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus
egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos
Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is.
A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása,
amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési
arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves
pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai
vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan
kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a
szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A
katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett
tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves
pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.
Miután
csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth
tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a
nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867.
márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír
erről a problémáról:
"...az
osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert
belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt
polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál
(elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől,
kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem
hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a
máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."
"...Mi
nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek
fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó,
hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."
"Ha
pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat
szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya
Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint
önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem
mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."
"A
világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar
nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert
ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a
legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba
belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia
számára ásott."/12/
Kossuth
1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben
igazságügyi miniszter volt:
"Az
idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép
érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész,
a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet
teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország
önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával,
egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává
szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó
elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett
Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja
rántani, ha a véletlen nem menti."/13/
A
véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő
Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c.
munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi
szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború
ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint
nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni
diktátumok kikényszerítésében./14/
Kossuth
csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas
fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú
szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az
Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán
színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt
szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar
politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a
nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és
számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy
megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes
emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és
tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak
időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.
Az
amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei
Pierce elnök
elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig)
nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé.
Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű
hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel,
hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag
hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig
résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium
kereskedelemben.
Caleb
Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt,
számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok
igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb
előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt,
hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól
(aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt
juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az
elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az
Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási
bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta
szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től
1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat.
Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás
irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült
Államokba. Itt Northern Securities néven működött
tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan
is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni
fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan
1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan
pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait
Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George
Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a
tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a
szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai
szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.
Így
pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű
szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe
Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató
állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az
Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között
volt Giuseppe Garibaldiolasz tábornok, valamint a levert
magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos,
továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a
szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak.
Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista
ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az
anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét
szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába.
Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori
londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan,
akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok
következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták
bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak
az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt
megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb
bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára
visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy
valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború
lehetett.
Ezt
az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy
közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az
előkészítésében. Sanders maga hírszerző
hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború
ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba
keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln
elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat
elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra
vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény
viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság
ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb
Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a
polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody
pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak.
Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit
ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a
szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia
szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak
irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert
Pike-ot választották ki.
Pike
az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja,
amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts
állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá,
hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését,
üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little
Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina
államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a
4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert
Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik
legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően
Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New
Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a
skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli
Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere.
Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség
fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta
riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát
a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt
1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította.
Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a
brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas
szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai,
akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak
az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és
óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén
ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli
illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi
brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra,
hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is
tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás
"Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak"
nevezni.
1854-ben
Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t
Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle"
(az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves
frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle"
megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young
America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli
konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle
lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül
haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a
Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és
Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak"
nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták
az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John
Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett
kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New
Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe
Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a
polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a
következő olasz kifejezésből
származik: Mazzini autorizza furti, incendi
e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a
rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)
Az
egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights
of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T.
Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai
akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a
szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A
történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják
a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd
ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még
jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb
Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan
messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti
Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében
fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani
egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt
kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges
szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult
a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény,
amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás,
előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási
egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i
területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon
megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény
elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és
elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok
által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a
rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér
abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot,
hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James
Brown, irányításával.
Mivel
James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a
pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy
felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok
soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of
Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben
az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol
később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor
szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült
Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek
ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy
a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem
fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke.
James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott
Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején.
Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob
Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután
megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a
polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.
1857
januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották
Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A.
Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a
déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai
képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú
szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére.
Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt,
közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette
át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került
a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.
A
déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia
Miután Buchanan lett
az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati
kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél
lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a
szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki
később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe.
Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli
szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860
márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól,
aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt
azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely
megszervezte a konföderációt.
Buchanan
elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John
B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a
tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd
aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam
kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki
tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861
januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington
D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a
szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt,
mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely
szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt.
Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg
dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli
szabadkőműves John C. Breckingridge lett.
Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott
elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában.
Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség
képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a
mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a
konvencióról és megalakították a saját külön
jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották
meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották
elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során
1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves
rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló
elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t
választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves,
megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam
szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge
erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban.
Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért
a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs
államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson
Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki
kormányában.
Ebből
a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik,
hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását
követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat
beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a
déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam,
amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon
Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John
A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre,
követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a
szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök
hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113
nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a
Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a
texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy
ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista
lázadók.
1860.
december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó
államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor
irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama
következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam
elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök
pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította.
Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz.
Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően
mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861.
január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két
szabadkőműves: John Slidellés Pierre
Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború
után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves
kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által
támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az
Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard
tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy
támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt.
Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton
Chaitkin "Treason in America" ("Árulás
Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében
megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos
mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle
lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és
hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló
csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek.
Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú
szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/
Összesen
tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a
konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a
tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának
a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám
jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból
a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó
templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt
1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai
közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének,
Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton
hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult.
Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget,
Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves
Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete
ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök
életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a
merényletet követő bűnügyi nyomozás során
A
szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai
Miután
a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek,
amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását,
felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi
számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki
ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot
visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az
Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású
fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó
magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az
Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga
papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek
megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a
Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.
Anglia
és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy
magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel
haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy
olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az
európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése
alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi
csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig
francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós
csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá
válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű
testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián
egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a
szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint
katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden
rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák
Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült
Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal,
hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az
európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk
rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt
álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök
ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult
segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy
haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a
szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén
-, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott
az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti
parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az
orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy
amerikai kikötőbe.
A
cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A
polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról
szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban
nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az
Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta
jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere,
William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes
politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori
tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban
az időben teljesen értéktelennek számított földterület -
Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az
orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a
"Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A
természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka
így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.
Lincoln,
aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával,
és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz
csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből.
Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor
Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében.
London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból.
A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet
és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a
pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok
levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és
bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott
pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves
bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan
és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of
London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy
kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely
az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a
pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz
kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú
bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A
londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez
olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja
akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt
hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani,
hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az
államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok
hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező
instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai
vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P.
Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó
ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni
szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel
és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni
ezt a rendkívül fontos kérdést.
Még
Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott
Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi
összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai
szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó
akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National
Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az
Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti
bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz
olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok
által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok
kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek
nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan
államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által
beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta
keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit
szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy
róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase
Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté,
és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David
Rockefeller volt.
Az
említett törvény elfogadását követően Lincoln újból
figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom
és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal
később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt
New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik,
hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az
emberek érdekeiről:
"Azok
a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó
magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy
annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a
kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a
lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a
pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből,
panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is
sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire."
/18/
Lincoln
tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves
bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett
minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől
az élősködő rétegtől és magánkézben lévő
pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai
személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy
szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő
eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló
közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas
Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford
és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien
tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy
nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány
és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban
Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is
igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy
pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő
közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a
kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam
eladósodását.
A
76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak
Lincolnak a következő megállapításai:
"Az
államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a
kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló
erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és
hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a
kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb
alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti
igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni.
Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők
számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a
közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények
finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség
szolgájává válik."/19/
Thomas
Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke,
így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel
szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a
magánpénzkibocsátásról:
"Polgáraink
szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát.
Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a
bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is
lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel
összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével.
A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint
a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás
címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell
megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a
jövőnkkel."/20/
A
polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült
Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere
kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy
finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús
erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői
közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére
felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni.
Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül
csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik
barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt
tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény
elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes
fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami
pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket
a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák
forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai
nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól
és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az
amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt
követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a
köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást,
amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket,
amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/
1862.
elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és
kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes
fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a
magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy
zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan
azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks"
(zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra
nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett
a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges
eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék,
amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450
millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az
aprópénznek használt "shin plaster".
A
greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki
bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az
igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A
greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után
napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek
Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő
lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük
egy "Exception Clause" (Kivételezési Záradék)
csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a
célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként
való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az
állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság
törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és
illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére.
Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az
államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett
megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket,
hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják
azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez
szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal
felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai
polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük
minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia
bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította
az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot
is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a
forgalomból való kivonása volt.
A
greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte,
amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback
kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank
törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak
államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et,
mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni
aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a
pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt
hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank
által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább
kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék
és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et,
amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által
1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a
pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek
bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt,
köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet
vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra
használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés
kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő
közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági
élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz
és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a
gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln
elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes
fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által
tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit
manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont
nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket
fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány
magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a
centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve
Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.
Guernsey
adósságmentes közpénzrendszere
Guernsey
az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel
Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja
el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek
államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok
óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően.
Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga
bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története
bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz
elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet
viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a
napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban
volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy
látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A
szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben
voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett
adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A
szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket
vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők
úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját
adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb
közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt
viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók
az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen
sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak
megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további
kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.
Hiányzott
Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna
a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy
döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk
kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan
nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett,
ma is megtalálható emléktábláról:
"1820-ban
a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről
5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben
állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a
kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki.
A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt.
A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot
az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet
elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban
túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci
alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor
adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé
vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír
pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével
egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az
épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen
kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az
évi 180 font jövedelem."/22/
A
gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos
lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes
közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy
munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül
- kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt
kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel,
használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a
jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében
önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig
saját kibocsátású pénzjegyeit használja.
Ami
Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer
történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az
1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes
"tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot
használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt
jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek.
Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező
tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18.
század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma.
Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős
részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta.
Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori
pénzügyminiszter neve nyomán.
Visszatérve
az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet
vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer
irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő
ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki
kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az
egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő
központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő
ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves
pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult
államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a
hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva,
ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta
meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A
British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai
Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés")
című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai
feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem
Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves
oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor
Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit
szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása
érdekében."/23/
A
"Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör
Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez
tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes
Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America"
("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú
szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet
végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt
olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el
tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln
elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy
egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását
szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a
valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős
cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás
és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség,
elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.
Lincoln
meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból
kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet
kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton
ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki
testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló
Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették
egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt
található. Egész "véletlenül" maga Stanton is
megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a
meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A
valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket
követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság
figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva
a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt
szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború,
mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln
elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig
a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még
mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére
fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai"
tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre
1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni
összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül
érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök
Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes
Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit
szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a
parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a
Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of
Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet.
Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék
a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az,
aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében
végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy
gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.
Az
"Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az
1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra
kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi
Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az
ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták
el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést
megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan"
elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is
dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux
Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its
Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete,
növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester
és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A
másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét
1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan
1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től
1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a
Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették,
amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án
vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben
sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér
szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig
álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új
keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására,
és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban.
A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását
követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele,
hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása.
Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt
beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb
Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a
szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem
tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú
szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a
tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki
minél több északi bankot az újabb polgárháború
finanszírozására.
Mint
tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem
jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által
rabolt pénzzel és arannyal?Ralph Epperson "A
láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a
Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt
arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét
az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették
el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt
ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/
A
brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája
Ez
az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus
által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat
juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok
pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól
a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült
Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő
kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás,
valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első
kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját
aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz
ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt,
hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem
ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve,
hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik
londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai
nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei
minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült
Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a
washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az
ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi
bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása.
Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi
bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész
aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet
nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli
papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a
gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a
polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem
sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani.
A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az
amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek
védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás
eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket,
hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok
pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban
nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.
A
polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú
növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés
olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a
vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött
létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai
szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született
meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a
gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.
A
City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták
ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött
céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a
magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is
kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a
Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi
vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek
állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel
rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott
ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt,
mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az
ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig
szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új
nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred
Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt
személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát
annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem
sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit.
Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi
módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell
építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az
Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely
szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a
tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A
Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó
think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött.
Az angol szabadkőműves pénzoligarchia kezdte gondosan kiválogatni,
támogatni, és politikai pozícióba helyezni azokat a személyeket,
akikre tervei végrehajtásához szüksége volt. A brit
szabadkőművesek sikeresen elvégezték a megalapozó munkát olyan
frontszervezetek létrehozásával, amelyek valóban eredményesen
tudták befolyásolni az amerikai politikusokat és az Egyesült
Államok egész politikai életét. Az amerikai közéleti
személyiségeknek így kiválasztott és felnevelt új nemzedéke
aztán engedelmesen megszavazta a washingtoni Törvényhozás mindkét
házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is, a
magántulajdonban álló központi bank felállítását az Egyesült
Államokban, amely aztán az elkövetkező időszakban mindazt
biztosítja a City of London pénzemberei számára, ami szükséges
a magán pénzmonopólium rendszerének a bevezetéséhez Amerikában.
Federal
Reserve Bank
Az
új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút
követően hamarosan megkezdődött. 1869-ben, - amikor Cecil Rhodes
16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy
bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba, - a City of
London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt
1808-tól 1879-ig) megállapodott J.P. Morgan-nal, hogy az Egyesült
Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a
cél, hogy ez a cég képviselje a londoni "N. M. Rothschild and
Sons" nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A
Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és
hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi
birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg
állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand
Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a
Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen.
Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a
század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i
bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P.
Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház
amerikai bázisát, Max Warburg - ugyancsak a Rothschild-házzal
történt megegyezés alapján - támogatta Jacob Schiff-et, hogy
társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn,
Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház,
valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller
dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a
gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre
a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a
szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és
Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését.
Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült
Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank
partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a
csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió
dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg
tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében,
ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a
FED, a magántulajdonú amerikai központi bank "apjának"
tekinteni.
A
londoni szabadkőműves pénzoligarchia new yorki képviselete a
"Wall Street" kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan
győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról,
hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre.
E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal
igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen
"pénzügyi válság"-ra is sor került. A pánikot kiváltó
pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki
megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez
vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a
híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és
betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett
pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel
próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és
elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi
banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank
ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját.
A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a
Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény
társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett
tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő
Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár
Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen
előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza
kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek
megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a
segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint
tudtak bankválságot előidézni.
A
Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl.
ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű
Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot
1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a
Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven
keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi
Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni
Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által
mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak
köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az
volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van
egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok
előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat,
Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat
tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a "bankreform".
Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok
megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg
javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták,
amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást
és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a
Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak
fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David
Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia
globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének
tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich
szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot
követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a
Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta,
hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról,
miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a
bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága
vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a
Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan
érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First
National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan
Banker's Trust elnöke.
Két
évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért
az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos
találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú
képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol
eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona
volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A.
Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító
bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul
Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National
City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt
klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének
végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan
szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a
pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között
szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése
és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére
készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a
"központi bank" (central bank) meghatározást. Thomas
Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit
követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és
gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár
számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a "szövetségi
bank" (federal bank) kifejezést használják a jelentésben.
Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot
regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült
Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek.
Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg
Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye -
tévesen - hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú
központi pénzügyi intézményéről van szó.
Ebben
az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a
Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt
az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb
kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért
lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság
érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői
attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében,
ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a
törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a
Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi
elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a
keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme
megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi
hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még
két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás
során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves
pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy
döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság
jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.
1909-ben
figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller
tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan
nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú
összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban
megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát.
A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért,
hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést:
elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company
azonnali felosztását. "A köztársaság biztonsága érdekében
elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést
be kell fejezni."/26/ Noha Rockefeller rákényszerült, hogy
hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az
amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta
le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű
utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták,
és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a
pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek
is lehet nevezni.
Sokkal
veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i
pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő
összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok
hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői
visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak
egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és
engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a
Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe
segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a
legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei
számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal
viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban
már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben
Morgan futószalagon "gyártotta" célzatos
híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes
hangerővel dicsőítette Morgan "áldásos szerepét" az
amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő
szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a
legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg
ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata
színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte
vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes
egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta
Wilson-nak Edward Mandell House "ezredest", közölve vele,
hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.
Wilson
1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette
volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot
ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank
koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes
mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók
hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel
a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította
hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. "A Wall
Street farkasai elleni küzdelem élére állok" hangoztatta a
választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt
tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D.
Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben,
jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow
Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március
4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi
banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási
ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az
időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a
központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a
Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már
be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely
hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai
Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába
belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb
hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi
bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A
Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a
Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú
szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában:
a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később
pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass
szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának
az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett.
A
teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros
kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész
House ezredest - Wilson elnök szabadkőműves mentorát és
szóvivőjét - tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a
teljes Wilson korszak ideje alatt. House "ezredes" nem
szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a
rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége
előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel
rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség
szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és
Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan
szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott.
House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az
alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai
alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú
szocialista rendszerre. House "ezredes" volt az a személy,
aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi
hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a
Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik
csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: "House
és az én gondolataim egy és ugyanazok"./27/
Ki
a Federal Reserve System tulajdonosa?
A
Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból
áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a
létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően.
Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja
van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó
bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó
testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az
Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A
FED "kegyesen" megengedi az Egyesült Államok elnökének,
hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak
akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak
olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő
felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már
megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt,
és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület
érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan
állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket
szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED
története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind
az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg
maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.
A
központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak
hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások
összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások
finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz
előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő
pénzkreálással, továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az
állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait.
Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját
követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést
vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint
manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany
áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő
gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor
arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt
mennyiségben vegyen fel kölcsönt.
Amikor
egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország
pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi
bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank
elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges
kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz
vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank
hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az
elsődleges kamatlábat is. A tagbankok - a kereskedelmi bankok -
viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet
szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál
nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott
ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása.
Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más
nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven
aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára,
ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az
őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő
pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy
aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő
pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni.
Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet,
és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az
aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a
nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi
bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz - szemben az
aranyra bármikor becserélhető valutával - stabilizálja a pénz
értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba
bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres
nagyságrendben.
Noha
Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának
tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos
hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a
rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street
uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az
aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos
valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a
pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is
érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez
lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve
System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű
fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a
Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul
Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: "Nos
nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd
később adminisztratív úton pótolni lehet."/28/
Miért
omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?
Ma
már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez,
hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy
világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett
intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai
már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi
folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs
időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló
pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére
megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott
tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik
az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz
forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve
System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az
amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő
közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok
beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású
hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más
értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a
részvényárak szédítő magasságba emelkedtek.
A
washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a
folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról,
hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi
meghallgatásokon derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az
európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön
kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek
egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. Mivel az amerikai
törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők
69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik
irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került
tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült
Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt
szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának
valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük
volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of
Pittsburgh elnöke, aki a "Royal Arch" elnevezésű
fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az
ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of
England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew
Mellon-nal. Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta
hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével
megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből
kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk
azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen
vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló
gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének
és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük
az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható
pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket
előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a
pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London
urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák
szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az
amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát
mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai
pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen
csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez
folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a
spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.
1929.
március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott
a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még
magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat
a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek,
hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe
zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg
tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED
által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék
kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak,
Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő
pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai
politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde
tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról. Az említett
tőzsdei összeomlás menete a következő volt: A Wall Street
szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei
brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket. A tőzsdei
brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra
dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és
így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni. A
FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel
és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú
hiteleket. Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és
a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek
voltak bezárni. A Federal Reserve System, amely többek között
azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a "Lender of
last resort" ("Utolsó menedék bankja") feladatát,
visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a
segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket.
A
FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak -
legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben
létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára
végső hitelforrást jelentenek, azaz a "hitelezők végső
mentsvárai". A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi
válságok idején merült fel - és ma is ilyen esetekben
jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe
vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd
eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel
nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan
likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az
összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank,
avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De
mint már utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által
előírt kötelezettségét. Ezért az 1929-et követő négy és fél
évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom
egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai
felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától
kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről,
még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás
következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére
zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai
polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról
a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként
néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy
döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését
követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére
is.
A
politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően
várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az
éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t,
fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban
ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai
elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési
technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai
választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi
katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta,
amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a
demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik,
majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos
bajokat. A politika látható világában lezajló ilyen színjáték
lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító
pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé
rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási
rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a
társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata
érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja
ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit
kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak
marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát
igényel a politikai PR-manager-ektől.
A
pénzügyi oligarchia elveszi az amerikaiak aranyát
Az
1929-ben kirobbant világgazdasági válság nagy nehézségeket
okozott az Egyesült Államoknak, de az aranyérmék és az aranyra
beváltható pénz még mindig biztosított bizonyos fokú pénzügyi
és gazdasági függetlenséget az amerikai polgárok számára.
Ezért a brit szabadkőműves pénzoligarchia pénzügyi uralma még
nem volt tökéletes Amerika felett. Az Egyesült Államok következő,
demokrata elnökére várt az a feladat, hogy a FED stratégiájának
engedelmes végrehajtójaként változtasson ezen a helyzeten.
Franklin Delano Roosevelt, aki demokrata színekben lett az Egyesült
Államok 32. elnöke 1933. március 1-jén, maga is 32-es fokozatú
szabadkőműves volt. Pénzügyminisztere Henry Morgenthau pedig
33-as fokozatú szabadkőműves rangot viselt. A pénzoligarchia
színlelő programjának megfelelően Roosevelt azt ígérte az
amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat
által hátrahagyott problémákat. A pénzoligarchia nem színlelő,
hanem tényleges programjának megfelelően Franklin Roosevelt két
banktörvényt is elfogadtatott a Kongresszussal azért, hogy a brit
szabadkőműves bankárok az ellenőrzésük alá vonják az Egyesült
Államok aranykészletét. Az első Banking Act 1933-ban lehetővé
tette a dollár aranyfedezetének a megszüntetését, a második
1935-ös Banking Act pedig lehetővé tette, hogy a Federal Reserve
tulajdonába menjen át az amerikai állampolgároktól elkobzott
arany. A két banki törvény eredményeként a FED több mint 100
millió dollár tiszta haszonra tett szert. 1933. április 5-én egy
hónappal Roosevelt hivatalba lépését követően, elnöki
rendeletet bocsátott ki, amely arra kötelezte az amerikai
polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyérméiket, aranyrudaikat
és aranyra szóló értékpapírjaikat, méghozzá nem a kormány
valamelyik intézményének, hanem a legközelebb eső, kizárólag
magántulajdonban lévő Federal Reserve Banknak. A FED unciánként
20 dollár 67 centet fizetett az elkobzott aranyért. Amikor az arany
begyűjtése befejeződött, Roosevelt kormánya azonnal felemelte az
arany unciánkénti árát 35 dollárra.
Természetesen
nem az amerikai lakosságot és az őt képviselő kormányt
gazdagította az unciánként így előállott 14 dollár 33 cent,
hanem azt a pénzoligarchiát, amely 100%-osan a tulajdonosa volt és
a tulajdonosa a mai napig a Federal Reserve System bankjainak. 1933.
végén a FED átadta a polgároktól begyűjtött aranyat, amelyért
mint már említettük unciánként 20 dollár 67 centet fizetett, az
Egyesült Államok pénzverdéjének. Cserébe a FED egy sorozat
aranyban fizetendő kötvényt kapott, amelynek a névszerinti értéke
kötvényenként 100 ezer dollár volt, és amelyet az Egyesült
Államok államkincstára már az arany unciánkénti 35 dolláros
értékének a figyelembe vételével bocsátott ki. Az aranykötvény
hátoldalán a következő szöveg volt olvasható: "Ezennel
tanúsítjuk, hogy az Egyesült Államok államkincstára letétre
átvett 100 000 dollárt aranyban, amely a jogszabályok értelmében
kívánságra megfizetendő az aranykötvény tulajdonosának."
A FED kb. 200 millió dollárt fizetett az amerikaiak aranyáért, de
1934. végén már több mint 300 millió dollárt kapott érte
aranyban fizetendő államkötvények formájában. A brit
szabadkőműves bankár testvériség több mint 100 millió dollár
csinos haszonra tett szert hat hónap alatt mindössze azzal, hogy
összegyűjtötte és átadta az államkincstárnak megőrzésre azt
az aranyat, ami nem volt az övé.
Roosevelt
természetesen a színlelő programnak megfelelően azt állította,
hogy az arany elkobzását és a pénz aranyra való
beválthatóságának a megszüntetését a gazdasági válságból
való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Az aranyalapú
dollárral nem lehet könnyedén inflációs folyamatokat beindítani,
mivel az arany nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre és
értéke rögzíthető, továbbá a társadalom megkövetelheti, hogy
megfelelő mennyiség legyen belőle tartalékolva. A kormány
nagyarányú költekezése, amelyre Roosevelt szerint a depresszió
megszüntetése végett volt szükség, olyan pénzt igényelt, amely
nincs az aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben
állítható elő a bankóprés útján. A fedezetnélküli papírpénz
korlátlan forgalomba hozatala természetesen az Egyesült Államokban
is inflációhoz vezetett, másrészt beindította és felgyorsította
az állam és a nem állami szektor nagyarányú eladósodását.
Rövidtávon azonban kétségtelenül meg volt az a kedvező hatása,
hogy az Egyesült Államok kikerült abból a gazdasági válságból,
amelybe a pénzügyi oligarchia önös érdekei miatt tudatosan
taszította.
A
nagy gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés
természetesen népszerűsíthető jelszó volt. Ez nem változtat
azon a tényen, hogy az aranyra átválthatóság kötelezettségének
a megszüntetése a FED és tulajdonosai érdekeit szolgálta, mivel
1913 óta már csak a FED-nek volt joga a bankóprést működtetni,
és fedezetlen papírpénzt kibocsátani. Egyedül a FED-nek állt
módjába, hogy az így, mondhatni levegőből előállított
milliárdokat a kereskedelmi bankoknak és a kormánynak kamatjáradék
ellenében kikölcsönözze. Vagyis mindkét Roosevelt által
elfogadott banki törvény azt az alapvető célt szolgálta, hogy a
londoni és Wall Street-i bankártestvériséget még gazdagabbá
tegye. A két törvény eredményeként a FED tovább centralizálta
ellenőrzését az Egyesült Államok bankjai és egész
pénzrendszere felett. Ettől kezdve az amerikai kormányok
költségvetési és adóztatási politikája is megváltozott, mivel
a kormányok szinte korlátlan mennyiségben és könnyedén tudtak
hatalmas hitelekhez jutni a FED részéről. Szokássá vált a
jövőbeni adóbevételek terhére való deficites költségvetés,
amelynek eredményeként az amerikai kormány már több mint 1
milliárd dollár államadósságot halmozott fel a 2. világháború
végéig. Ez az eladósodás 1969. végéig 100 milliárd dollárra
növekedett. A Carter kormány alatt az eladósodás 500 milliárd
dollárra növekedett és a Reagan-Bush időszakban pedig már
meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ennek a hatalmas összegnek a
túlnyomó részét a katonai technológia fejlesztésére költötték,
részben azzal a céllal, hogy a Szovjetunió-t olyan fegyverkezési
versenyre kényszerítsék, amelyre gazdaságilag és pénzügyileg
nem képes. A szovjet birodalom pénzügyi eszközökkel történő
lebontása lehetővé tette a szabadkőműves bankár oligarchia
számára, hogy magánpénzrendszerét globális méretekben
kiterjessze és az egyes hagyományos nemzetállamok, valamint a
reálgazdaság további eladósításával a saját ellenőrzése alá
vonja nemcsak az egyes államok pénzügyeit, hanem a tradicionális
államok helyébe lépő korporációs vállalatbirodalmakat is. Az
amerikai államadósság ma 7000 milliárd dollár felett van. A nem
állami szektor és az állampolgárok adóssága pedig meghaladja a
14 ezer milliárd dollárt. E csillagászati adósság kamatjáradékát
évről-évre a szabadkőműves pénzoligarchia zsebeli be.
A
központi bankok érdeke, hogy mindenki hitelből éljen. Ha az
államok és a reálgazdasági szereplők, valamint az állampolgárok
megfizetnék adósságukat, akkor a központi bankok tönkremennének.
A központi bankok létfeltétele, hogy mindenki a lehető legjobban
eladósodjék, mert ők akkor tudják a levegőből a pénzt
előállítani a bankóprés használatával, amikor az állam vagy
gazdasági élet szereplője tőlük hitelt vesz fel. Ezért a
központi bankok minden rendelkezésükre álló eszközzel
bátorítják az eladósodást, és megtiltják az egyes államoknak
a saját pénz kibocsátását, csupán azt engedik meg nekik, hogy
államkötvények formájában hitelleveleket bocsássanak ki,
amelyekért cserébe viszont ők készek működtetni a bankóprést,
és megfelelő kamat ellenében kikölcsönözni azt a pénzt, amit
az államok maguk is előállíthatnának ingyen a saját céljaikra.
1935-től
kezdve a dollárnak elvileg meg volt az aranyalapja, de többé nem
lehetett aranyra beváltani. Ennek ellenére az amerikai pénz volt a
világ egyik legszilárdabb valutája. A szabadkőműves
pénzoligarchia világosan látta, hogy az általa létrehozott
versaillesi rendszer szükségszerűen újabb nagy háborúhoz vezet,
ezért felkészültek a 2. világháború által okozott pénzügyi
hatások megfelelő kezelésére. A pénzoligarchia stratégái
tudták, hogy a 2. világháborúra való felkészülés, és maga a
háború, további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert
háborús időkben az egyes államok a rúdaranyat használják
fizetési eszközként. Minthogy valóban Amerika lett a legnagyobb
hadianyag-szállító, ennek eredményeként már 1941-ben az
Egyesült Államokban volt a világ aranykészletének csaknem a
2/3-a, amelynek az értéke 24 milliárd dollárra rúgott. Ebben az
időben a forgalomban lévő papírpénz mennyisége csak 42 milliárd
dollár volt, vagyis az arany és a dollár közötti arány 1:2
volt. Ma, mint már említettük, az Egyesült Államok kormányának
az eladósodása eléri a 7000 milliárd dollárt. A FED és az őt
tulajdonosként irányító brit szabadkőműves bankárok már
kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de még várniuk
kellett egy bizonyos ideig, amíg azt teljesen kikapcsolhatták a
pénzrendszerből. A baseli "Bank for International
Settlements"-et, a BIS-t, (Nemzetközi Fizetések Bankját) a
nemzetközi pénzoligarchia 1930-ban állítólag azért hozta létre,
hogy az első világháború utáni jóvátételi fizetések
lebonyolítását az egyes központi bankok között elősegítse.
Noha felállítását követően hamarosan moratóriumot rendeltek el
a jóvátételi fizetésekre (elsősorban a Németországot sújtó
versaillesi békediktátum által előírt hatalmas összegek
behajtásáról volt szó), a BIS tovább folytatta nemzetközi
pénzügyi tevékenységét és fokozatosan az egyes állami központi
bankok globális központi bankjává vált. Az 1944-es Bretton
Woods-i konferenciát követően a Nemzetközi Valutaalap, az IMF
létrehozása korlátokat szabott a BIS monetáris tevékenysége
bővülésének, mégis a BIS változatlanul megőrizte fontosságát
a nemzetközi pénzügyek intézésében, mivel ez a bank tekintendő
a nemzetközi pénzoligarchia első számú pénzügyi intézményének.
A BIS menedzseli ma a központi bankok monetáris tartalékait és
irányítja a nemzetközi monetáris folyamatokat. Ez a bank
makroökonómiai és nemzetközi monetáris témákban bennfentes
információk gyűjtésével és terjesztésével is foglalkozik.
Ugyancsak a BIS volt az, amelyen keresztül a nemzetközi
pénzoligarchia együttműködött a nemzetiszocialista
Németországgal. Hitler azt a megbízatást kapta a BIS-től, hogy
az általa megszállt európai országok aranytartalékait kobozza
el, és szállítsa át a BIS baseli trezorjaiba. Hitler a nemzetközi
pénzoligarchiának ezt a megbízását pontosan végrehajtotta.
A
hivatalos történetírás és a BIS
A
hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia
önálló stratégiájának és történelmi szerepének a kutatását,
és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia
együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények
azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás
nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt,
hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges
összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként
emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a
nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt
az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők
számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság
működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a
kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű
rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos
iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A
bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan
együttműködik, és egymásra van utalva.
Miközben
a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta
az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS
is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint
már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2.
világháború alatt nála legyenek Európa országainak az
aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök
mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ
leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok
privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét,
a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című
terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS "a
központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg
a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk". Noha
hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy
összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket,
valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a
létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte
között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év
elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó
ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország
pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes.
Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után
valamennyi európai hatalom - Franciaország kivételével -
lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről.
Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.
Már
utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok
aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban
publikált "Trading with the Enemy" ("Kereskedés az
ellenséggel") című munkájában megállapítja, hogy a
BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és
brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot
Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében./29/ Ez
olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos
történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb
részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi
intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England
főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a
brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte
és ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak
még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New
York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és
más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS
tevékenységét irányították, és amelyek közül többet
felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy
pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar
Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank
elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá
azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy
szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit
szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy
megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi
finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az
alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS
alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden
lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül
attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a
háborúban vagy sem.
Messzemenő
jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja
Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a
Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni.
Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler
finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor
gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia
hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri
szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a
szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a
történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi
szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik
fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt
államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba
szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború
kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak
Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német
hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék
záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása
Bécsből Svájcba.
1939.
március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal
letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték
tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A
fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy
néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS
azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh
aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a
Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb
támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány
vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az
átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai
nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.
Amikor
a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga
aranytartalékot először a francia központi bankba szállították,
majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany
Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által
megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével,
mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták
Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank
aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik
tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az
aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem
voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és
ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany
cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket,
fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket
beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük,
amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler
már felismerte, hogy Németország katonai veresége
elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS
baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai
Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a new yorki Council on
Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok
Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló
szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági
tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen
a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű
aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya
azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a
háború után is felhasználhassák.
A
náci "internacionálé"
Henry
Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, aki maga is magasrangú
szabadkőműves volt, bizalmatlanul tekintett a brit szabadkőműves
bankárok túl nagyra növekedett pénzügyi hatalmára. Morgenthau
tisztában volt azzal, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
ellenőrzi a baseli Nemzetközi Fizetések Bankját. Azt is tudta,
hogy a náci Németország vezetői raktározási célra használják
a BIS trezorjait az általuk elkobzott, - ellopott - arany számára.
Morgenthau nyíltan nem beszélt erről. 1943. március 26-án
azonban egy kaliforniai képviselő, Jerry Voorhis, kongresszusi
vizsgálatot kezdeményezett a BIS tevékenységéről. Morgenthau
érdekelt volt ebben az ügyben, de szabadkőművesként nem kívánt
részt venni brit szabadkőműves testvéreinek az érdekeit sértő
kongresszusi vizsgálatban. Az amerikai törvényhozás tagjainak a
többsége ugyanezt érezte, mivel a Képviselőház 54%-a és a
Szenátus 53%-a szabadkőművesekből állt. Ezért Voorhis
kezdeményezése nem ment át a washingtoni törvényhozáson.
1944-ben egy másik képviselő is tett hasonló kezdeményezést, de
az sem járt sikerrel. 1945-ben a BIS a szorongatott náci vezetők
érdekében elkezdte az összegyűjtött vagyon kihelyezését. Az
említett hatalmas mennyiségű arany túlnyomó részét Argentínába
szállították. Itt arra használták, hogy kiépítsék vele a brit
szabadkőműves oligarchia dél-amerikai hálózatát, amely
hamarosan a dél-amerikai kábítószer termelést és elosztást is
az ellenőrzése alá vonta. Így elmondható, hogy az a háttérben
tevékenykedő pénzügyi hálózat, amely Náci Internacionáléként
vált ismertté, lényegében a brit szabadkőműves pénzoligarchia
segítségével jött létre.
A
Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése
A
brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópium
kereskedelemmel. Ugyancsak a brit szabadkőművesek kobozták el a
tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok
aranyát a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik
összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború
során az európai országok aranytartalékait. Az egyetlen állam,
amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves
pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok
volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knox-ban lévő amerikai
aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két
nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után.
A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal
indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus
pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni.
Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a
helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a
Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank
létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris
és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire
tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a
konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves
pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John
Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai
szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry
Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki koordinációs
központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A
baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott
pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett
megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta,
hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean
Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al,
valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés
alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a
holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A new yorki
First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City
of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta,
hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön
egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett
átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete,
vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS
feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború
során a nácik által elkobzott, - ellopott - arany a BIS
közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző
pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit
szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.
A
Nemzetközi Valutaalap
Azok
az angolszász pénzvagyontulajdonosok, akik ellenőrizték a BIS és
a FED részvényeinek a többségét, az 1945-ben létrejött
Nemzetközi Valutaalapnak is a főrészvényeseivé váltak. Az
álcázó program szerint a Nemzetközi Valutaalap célja az, hogy
pénzügyi segítséget nyújtson a 3. világ fejletlen országainak
iparosítási programjaik finanszírozásához. Ezen a háború alatt
lerombolt Európa és Japán újjáépítéséhez szükséges olcsó
nyersanyagok termelését értették. Hamarosan nyilvánvalóvá
vált, hogy ezek az szépítgető módon "fejlődőnek"
nevezett fejletlen országok nem képesek viselni a felvett kölcsönök
adósságszolgálati terheit, hacsak nem kezdik el az illegális
kábítószerek termelését. Dr. John Coleman, a brit hírszerzés
egykori magasrangú tisztje szerint Londonnak még a két háború
közötti időszakban is nagy szüksége volt a Dél-Amerikából
származó és kábítószerrel kapcsolatos jövedelemre. Coleman
szerint a brit kormány 1933-ban 7 milliárd dollárt invesztált
olyan dél-amerikai földekbe, amelyeken mást, mint kábítószert,
nem lehet termelni.
A
Bretton Woods-i megállapodás eredményeként nemcsak a Nemzetközi
Valutaalap jött létre, hanem a Világbank néven emlegetett
Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is. Mindkettő
központja az Egyesült Államok fővárosában, Washington-ban van.
A nemzetközi oligarchia felismerte, hogy Európa gyorsütemű
újjáépítése nem lehetséges olyan nemzetközi valuta nélkül,
amelyet - mivel nincs aranyalaphoz kötve - korlátlan mennyiségben
lehetne kibocsátani. Ha a világvaluta funkcióját betöltő pénz
nem váltható át aranyra, akkor alkalmas arra a szerepre, amit a
dollár játszott az Egyesült Államokban az 1929-es gazdasági
válságot követően. Egy ilyen valutának a globális
elterjesztéséhez össze kell gyűjteni a világ aranykészletét,
ahogyan azt 1933 és 1935 között az amerikai polgároktól is
összegyűjtötték "önkéntesen és törvényesen".
Keynes olyan nemzetközi aranytartalékot kívánt létrehozni,
amelynek a fedezetével egy semleges országban működő nemzetközi
bank világvalutaként használható nemzetközi pénzt bocsáthatna
ki. Az elfogadott terv végül is a tagállamok valutáiból hozott
létre egy kevert - hibrid - fizetési eszközt. Ezt a pénzt nem
lehetett aranyra átváltani, ugyanakkor fenntartotta az aranyhoz
kapcsolt értékét és lehetővé tette, hogy a Nemzetközi
Valutaalap aranytartalékot képezzen. Ezt az aranytartalékot
valamennyi tagállam önkéntesen bocsátja a Nemzetközi Valutaalap
rendelkezésére. Ezen túlmenően - ugyancsak önkéntesen -
meghatározott mennyiségű hazai valutát is a Nemzetközi
Valutaalap rendelkezésére kell bocsátani. Nagyon fontos látni,
hogy itt nem a tagállamok által nyújtott kölcsönről volt szó,
hanem ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül átadott
hozzájárulásról. Egy ilyen nemzetközi pénzügyi rendszer
létesítéséhez azonban korlátozni kell az egyes nemzetállamok
pénzügyi szuverenitását. Éppen ezért a Konferencia résztvevői
titokban akarták tartani az aranyalapra vonatkozó megállapodást.
Úgy vélték, hogy ha a szuverén államok közvéleménye erről
tudomást szerez, akkor az egyes államok nem lesznek hajlandóak
aranytartalékaik egy részét átadni ennek a nemzetközi pénzügyi
intézménynek. Arra is gondoltak, hogy a terv - titokban - simán
átmenne egyes államok törvényhozásain, mivel ezen testületek
tagjainak a többsége vagy szabadkőműves, vagy a nemzetközi
pénzoligarchia által működtetett valamilyen struktúrához
tartozik, vagy a CFR-hez vagy londoni megfelelőjéhez, a Royal
Institute of International Affairs-hez, RIIA-hez, (a Királyi Külügyi
Intézethez) vagy ehhez hasonló más szervezethez. Keynes ellenezte,
hogy titokban létesüljön ez a két fontos nemzetközi
pénzintézmény, de érveit nem vették figyelembe. Az európai
nemzetek nem jelentettek problémát a nemzetközi pénzoligarchia
számára, mert az európai arany a náci elkobzások következtében
már a birtokukban volt. A problémát az amerikai aranytartalék
jelentette, valamint a Szovjetunió és az érdekkörébe került
országok aranytartaléka. Az ún. el nem kötelezett harmadik világ
országai is gondot okoztak.
Ezért
a Bretton Woods-i tervezők olyan álcázott módszert dolgoztak ki a
tagországok vagyonának a "legális" elvételére,
amelyről feltételezték, hogy mind a kommunista országok, mind a
harmadik világ országai számára elfogadhatóak. Az ENSZ
tagállamok központi bankjai fel lettek szólítva, hogy a
rendelkezésükre álló vagyon 1%-át adják oda ellenszolgáltatás
nélkül a Nemzetközi Valutaalapnak. Az így kötelezően
odaajándékozandó banki vagyon 25%-át a legfinomabb aranyból álló
készletekből kell nyújtani. Az átengedett pénzvagyon 75%-a az
adott ország nemzeti valutájából is teljesíthető. Ezt az
adományozási mintát követve a tagállamoknak évente azonos
arányban kell hozzájárulást teljesíteniük. Természetesen az
Egyesült Államokat terhelte a legnagyobb arányú hozzájárulás.
Az
Egyesült Államok hozzájárulásának a mértékét felmérhetjük
abból, hogy mennyit kellett átutalnia a Nemzetközi Valutaalapnak
1983-ban. Ebben az évben a Nemzetközi Valutaalap 8,6 milliárd
dollárt követelt az amerikai Kongresszustól, lényegesen többet,
mint bármely tagállam hozzájárulása. Megint érdemes rámutatni,
hogy ez a pénz nem kölcsön, ami visszajár, nem beruházás,
aminek a profitjára számítani lehet, hanem ellenszolgáltatás
nélküli hozzájárulás, azaz ajándék a nemzetközi
pénzoligarchia számára. Figyelemmel erre a számokra, ki lehet
számítani, hogy hány évre van szükség ahhoz, hogy a Fort
Knox-ban őrzött 24 milliárd dollár aranytartalék ki legyen
merítve. Ez mindössze 14 évet igényelt. Ezzel a módszerrel
1959-re az amerikai aranytartalék a nemzetközi pénzoligarchia
ellenőrzése alá került. Ma már .995 finomságú arany nincs a
Fort Knox-i trezorokban. Hogyan történt az amerikai aranytartalék
kivitele az Egyesült Államokból? Az amerikai hadsereg egyik
műszaki alakulata az 1950-es években tejszállító kocsikkal vitte
át az aranyat a Világbank washingtoni székházába. Innen viszont
Európába és Japánba továbbították a háború utáni újjáépítés
finanszírozására. 1941-ben még az Egyesült Államoké volt a
világ aranykészletének csaknem 2/3-a, de 1959-re már az
amerikainak a kétszeresére növekedett az európai aranytartalék.
A ma is még Fort Knox-ban található arany minősége sokkal
gyengébb, mint az elszállított arany minősége volt. Nagyrészt a
Roosevelt elnök által az amerikaiaktól összeszedett aranyérmékből
áll. Értéke kb. 2 milliárd dollár, de nem használható arany
fizetési eszközként. Noha Amerikát a fejlett demokráciák
példaképének tartják, az Egyesült Államok kormánya 1933 óta
nem mérte fel hivatalosan mekkora a köztulajdont képező állami
aranytartalék. Ezt a közvagyont az amerikai közintézményeknek
kellene ellenőrizni, de az amerikai aranytartaléknak ez az
ellenőrzés alatt történő felmérése vagy nem történt meg,
vagy annak eredményét eltitkolták az amerikai nép elől.
Az
amerikai demokrácia degenerálódása
A
pénzoligarchia hatalmának az intézményesülése 1913-ban a
Federal Reserve System létrehozásával fokozatosan az amerikai
demokrácia kiüresedéséhez vezetett. Ebben az alibi demokráciában
már nem a "nép kormányoz, a nép által, a népért"
(Lincoln), hanem a pénzoligarchia szolgálatában álló - általa
kiválasztott, kiképzett és fizetett - politikai elit kormányoz, a
pénzhatalom érdekében a demokratikus formák és látszatok
betartásával. Ez a kormányzási technika lehetővé teszi, hogy a
hatalom tényleges birtokosa, - a pénzoligarchia, - a fiktív
demokrácia kulisszái mögé rejtőzködve, titkos módszerekkel a
nyilvánosság háta mögött gyakorolja autokratikus uralmát. A
politikai elit legtöbb tagjának a "meggyőződése" ma
már nem egyéb, mint a pénzoligarchia igényei szerint cserélhető
- és cserélendő - álarc. A pénzügyi, a politikai és a
tájékoztatási elit tagjai, akik ellenőrzik a pénzvagyon és az
információ nemzetközi áramlását, akik elnökként, igazgatóként
a jótékonysági egyesületek és gondolati műhelyek irányítói,
akik a legjobb egyetemek és kulturális intézmények élén állnak,
akik meghatározzák a közéleti vitatémákat, mind-mind
elvesztették hitüket azokban az alapvető értékekben, - vagy ami
még belőlük megmaradt -, amelyekben az Egyesült Államok alapító
atyái még őszintén hittek, és amely értékek az alkotmányba
bekerülve naggyá és sikeressé tették az amerikai társadalmat.
Amióta a pénzoligarchia vette át az uralmat az Egyesült
Államokban, az ő úgynevezett "euro-atlanti értékei"
érvényesülnek. Így jött létre a szervezett elituralom modern
formája, amely az embereket piackonform kényszerpályára terelve
könnyen gyúrható masszává alakítja át. A pénzoligarchia
minden értéket pénzre becserélhető árucikké kíván
átalakítani. A szabad polgárokat ugyanis így lehet a
pénzhatalomnak mindenben engedelmeskedő alattvalókká formálni.
A
pénzoligarchia adósságfüggésen és kamatfizetésen nyugvó
uralmi rendszerét sikeresen kiterjesztette Közép- és
Kelet-Európára, valamint a szovjet utódállamokra is az 1990-es
években. E cél érdekében kidolgozta a "washingtoni
konszenzus" néven ismertté vált transzformációs programot.
A magánpénzrendszernek ezt a nagyszabású exportálását - a
színlelő programok szokásos technikájával - piaci reformoknak és
demokratikus átalakulásnak állították be. A Nemzetközi
Valutaalap által levezényelt "washingtoni konszenzus"
végrehajtása a felbomlott szovjet birodalom országaiban nem
vezetett sem piacgazdasághoz, sem érdemi demokráciához. A
centralizált pártállam gazdasági és politikai túlsúlya eltűnt,
de helyébe lépett a független központi bankok által
szélsőségesen centralizált szervezett magánhatalom, a
pénzoligarchia demokratikus formákba csomagolt és pénzügyi
eszközökkel gyakorolt uralma. A mindent maga alá rendelő
magánpénzmonopólium nem teszi lehetővé a piaci versenyt ezekben
az országokban, és akadályozza a gazdasági demokrácia
érvényesülését. A gazdasági demokrácia legalább bizonyosfokú
érvényesülése nélkül pedig az érdemi politikai-demokrácia sem
lehetséges. Ezért volt igaza a nemzetközi pénzoligarchia globális
birodalmának a kvázi kormányát képviselő Bzigniew
Brzezinskinek, amikor 2000. októberében, Budapesten tett
látogatásakor kijelentette: Közép- és Kelet Európa országaiban
nem demokrácia, hanem csupán "fiktív demokrácia" jött
létre.
Ma
Magyarországon is kettőshatalom van. Az egyik hatalom az egyre
gyengülő, formálissá váló szervezett közhatalom, az állam, és
a másik hatalom a pénzoligarchia egyre erősödő szervezett
magánhatalma. Ennek a magánhatalomnak a központi intézménye az
abszolút függetlenséget élvező központi bank, a jogilag még
állami, de ténylegesen magánellenőrzés alá került Magyar
Nemzeti Bank. A magyar társadalom sorsát meghatározó monetáris
hatalmat vissza kell szerezni a lakosságot képviselő államnak.
Ezért úgy kell módosítani az MNB törvényt, hogy az országgyűlés
és a kormány érdemben vehessen részt a monetáris döntések
meghozatalában, vagyis dönthessen a pénzkibocsátásról, a
közhitelezésről, a kamat- és árfolyamszabályozásról. Az MNB
abszolút függetlensége, mint már láttuk, nem csökkenti az
inflációt.
További
fontos követelmény a nyilvánosság kizárásának a megszüntetése
a monetáris döntésekre vonatkozó információkból. A
parlamentnek, a kormánynak és a társadalomnak joga van ahhoz, hogy
láthassa, mikor, hogyan, miért hozott monetáris döntéseket az
MNB. A közpénzekre vonatkozó átláthatóság alkotmányos
követelmény. Egyetlen közintézmény tevékenysége sem lehet egy
jogállamban annyira titkosítva, mint ahogyan az ma a gyakorlat
Magyarországon. Csökkenteni kell az MNB vonatkozásában a
banktitok körét, mivel itt közpénzekről van szó.
Tervet
kell kidolgozni arra, hogy az állam ne kizárólag kamatozó
adóslevelek - államkötvények - kibocsátásával finanszírozza
kiadásait, hanem jegybanki, saját kibocsátású közpénzzel is,
amely után nem kellene kamatot fizetnie. Ennek a közpénznek
ugyanúgy az állam adóbevétele lenne a fedezete, mint ahogyan most
az adóslevelek fedezetét is a jövőbeni adóbevételek
biztosítják. Ez a pénzkibocsátás ugyanúgy nem okozna inflációt,
ahogyan az adóslevelek kibocsátása sem jár ezzel az eredménnyel.
Ki
kell dolgozni a nem konvencionális, kamatmentes, vagy csak
önköltségi szintű csekély kamatozású állami közpénzzel való
hitelezés programját és módszereit. A produktív célhoz kötött
állami közhitel nem okoz inflációt, amint ezt Dr. Wilhelm
Lautenbach, a weimari Németország kiváló pénzügyi szakértője
memorandumában bebizonyította.
Fel
kell hagyni az MNB évek óta folytatott denominációs
gyakorlatával. Ennek keretében történik a Magyarországra
kizárólag spekulációs célból érkező pénz forintra
konvertálása. Ugyancsak fel kell hagyni a sterilizáció jelenlegi
gyakorlatával, vagyis a konvertálással felduzzasztott
pénzmennyiség forgalomból történő kivonásával magas
kamatozású állami és jegybanki kötvényekkel. Egyedül a
denomináció és a sterilizáció költségei több száz milliárd
forintos veszteséget okoznak a magyar társadalomnak minden évben.
Ezt a monetáris politika közirányításával el lehetne kerülni.
Miért ragaszkodunk a legfontosabb hatalom, a monetáris politika
magánirányításához?
Be
kell szüntetni az Európai Unió normáitól eltérő, azokkal
ellentétes adózási kedvezményeket. Ebben is legyen harmonizáció.
Piaci árak érvényesüljenek a munkaerőpiacon is. Ebben is legyen
felzárkózás Európához.
A
választási ígéretek és pártprogramok betartása legyen kötelező
a kormányra került pártok számára. A választási győzelmet
eredményező ígéretek legyenek jogi eszközökkel is
kikényszeríthetők, pl. az ígéreteiket megszegő képviselők
visszahívhatóságával. Csak így lehet a magyarországi fiktív
demokráciát a polgárok számára érdemi beleszólást biztosító
közvetlen demokráciává átalakítani.
Idézetek
jegyzéke:
- Carroll
Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The
Macmillan Company, New York, 1965, p. 324
- William
T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies (
Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 148
- Magyar
Nemzeti Bank, J/2766. sz. Melléklet, A Magyar nemzeti Bank 1999.
évi tevékenységéről az Országgyűlés részére készített
beszámolóhoz, 54. és 81. old.
- Befektetés
az új évezredbe, a 2000. év költségvetése, 16. és 17. old.
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.140
- Marvin
S. Antelman, To Eliminate the Opiate, New York: Zahavia, 1974, p.
140
- Martin
Short, Inside the Brotherhood: Further Secrets of the Freemasons,
New York: Dorset Press, 1989, p. 365
- Carroll
Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The
Macmillan Company, New York, 1965, p. 62
- William
T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies (
Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 147
- Church,
Guardians of the Grail, Oklahoma City: Prophecy Publications, 1989,
p. 178
- Anton
Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New
Benjamin Franklin House, 1984, p. 217
- Kossuth
Lajos üzenetei, Szabad György összeállítása, IKVA Könyvkiadó
Kft., Budapest, 1994, 252-253 old.
- 271
old
- Fejtő
Ferenc, Rekviem egy hajdanvolt birodalomért, Budapest, XXIX. és
XXX. fejezet
- Anton
Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New
Benjamin Franklin House, 1984, p. 234
- ib.
p. 225
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.156
- ib.
p.157
- Congress,
Senate, Banking and Currency Committee, National Economy and Banking
System of the United States, Senate Document 23, 76thCongress,
1sr Session, reprint edition Wickliffe, Ohio: Monetary Science
Publishing, 1976, p. 91
- Appleton
Cyclopedia, 1861, p. 296, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 44
- Abraham
Lincoln's letter to Col. Taylor, from the New York Tribune, December
6, 1861, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 46
- Edward
Holloway, How Guernsey Beat the Bankers Economic Reform Club
Publishing, 1958, London
- Samuel
Morse, The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British
Aristocratic Plot, New York: John F Trow, 1862, entire
- "Ku
Klux Klan Project", The New Federalist, April 1993, p.13
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.
162-163
- Texe
Marrs, Dark Majesty: The Secret Brotherhood and the Magic of A
Thousand Points of Light, Austin, TX: Living Truth Publishers, p. 66
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.
168
- Gary
Allen and Larry Abraham, None Dare Call It Conspiracy, Rossmoor, CA:
Concord Press, 1971, p. 78
- Charles
Higham, Trading with the Enemy, London. 1983, p. 24
Felhasznált
irodalom:
Arter,
Matthyas: Gedanken zum Doppelwesen des Geldes, Meilen, Schweiz, 1996
Brüll
Mária, Nemzetközi Pénzügyi Intézmények és Magyarországi
Kapcsolatok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993
Chernow,
Ron, The Warburgs, Vintage Books, New York, 1994
Daniel,
John, Scarlet and the Beast, Vol. III. English Freemasonry, Banks,
and the
Illegal
Drug Trade, JKI Publishing, Tyler, TX 75713, 1995
Deane,
Marjorie and Pringle, Robert, The Central Banks, Viking, New York,
1994
Endrédy
Szabó Lajos, Új honfoglalás vagy bérrabszolgaság?, Bécs, 1997
Elon,
Amos, Founder, A Portrait of the First Rothschild and His Time,
Viking, New York 1996
Greider,
William, Secrets of the Temple, How the Federal Reserve runs the
country, A Touchstone Book, New York, 1987
Griffin,
G. Edward, The Creature from Jekyll Island, A second Look at the
Federal Reserve, American Media, Westlake Village, 1995
Hahner
Péter, Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas, Budapest, 1998
Lindbergh,
Charles A., Lindbergh on the Federal Reserve, The Noontide Press,
Costa Mesa, CA, 1989
Lasch,
Christopher, The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy,
New York, 1996
Lőrincné
Istvánffy Hajna, Nemzetközi Pénzügyek, Aula, 1999
Mullins,
Eustace, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
North,
Michael, Pénztörténeti Lexikon, Az aranytól a záloglevélig,
Perfekt Kiadó, Budapest, 1998
Patman,
Wright, A Primer on Money and Money Facts, Populist Action
Committtee, Washington, 1993
Risi,
Armin, Machtwechsel auf der Erde, Die Pläne der Mächtigen, globale
Entscheidungen und die Wendezeit, Govinda-Verlag, Neuhausen, 1999
Senf,
Bernd, Der Nebel um das Geld, Gauke, Lütjenburg, 1996
Síklaky
István, A fennmaradás társadalmi programja, a pénzuralmi rendszer
alternatívája, Éliás Kiadó, 2000, Budapest
Thoren,
Theodore and Warner, Richard, The Truth in Money Book, A Truth in
Money Publication, Chagrin Falls, Ohio, 1994
Dr
Drábik János írásai
"...a
pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a
pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének
a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai
rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ
központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban
azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen
tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Carrol
Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem
professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és
remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/
Orbán
Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai
Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki
tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának
lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris
politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több
feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB
törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a
központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető
függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése
ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a
további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a
koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik
paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank
szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek.
Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már
nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt
álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az
államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán
gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette,
hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a
központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az
Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék
hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá
a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.
Ez
a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és
magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb
gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal
felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom,
ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott
monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év
alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi
tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8
milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar
társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a
Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan
választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket
nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá
válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam
szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi
2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem
kellene átengedni a külföldi és belföldi
pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen
elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének
az alapvető oka.
Ez
a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá
visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis
semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom
állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus
kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti
önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal
egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának,
aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, -
azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az
országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos,
mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és
teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a
monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott
maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát
jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a
miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen
leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi
első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott
ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom,
amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris
monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van,
akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a
demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése
csak tevékenységének formális részére terjed ki. A
miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy
millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami
alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint
- havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli
különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul
kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló
pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi
embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan
választott miniszterelnök.
Csak
az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel
a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a
választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB
függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy
függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a
parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb
közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank
abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől
azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció
leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése.
Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott
tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy
egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a
központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a
monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására
van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen
kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a
magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag
egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika
ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző
állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná
csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus
közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ
a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől,
amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását
tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének
lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek.
Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már
amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására,
hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak
erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük
szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint
amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.
A
nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi
monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar
vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon
egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és
kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott
egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a
nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük
töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet
vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a
nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára
megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de
egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként
előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos
átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon
tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a
társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A
magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre
zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték
jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló
privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége -
elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és
manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított
monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a
folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az
alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel
sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás
szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának
megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a
politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit
függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától,
és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni,
az a politikai karrierjét kockáztatja.
A
monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban
A
19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és
soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép
kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak
olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az
ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések
sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a
választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok
tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz
szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam
felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról
1863-ban:
"A
pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben
pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia,
arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia.
Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít,
és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A
korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt
ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát,
kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a
gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság
elpusztul./2/
A
rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben
elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi,
politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a
gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd
dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi
Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az
úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország
gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989.
évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak
sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a
szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20
milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a
négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az
összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51
milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani
azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány
"Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint
meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget
összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20.
század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80
milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie.
Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az
adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra
(2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak
elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként
Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi
változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi
nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az
1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a
négyszeresére növekedett.
Felmerül
a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak
nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az
adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére
fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének
és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd
dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az
oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az
adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak
nevezett változtatások következményeként, az 1982-től
fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett
magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében.
Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a
rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget
volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző
tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony
és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség
vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az
ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban
megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges
szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes
átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt
növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni,
amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a
pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan
versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális
cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország
teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar
társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése
lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia
és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a
főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre
és gazdagokra a magyar társadalmat.
Mindezt
a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása
tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által
ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes
államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a
szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell
említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült
Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a
világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális
központi banknak is tekinthető.
A
washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a
végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a
Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez
azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz.
Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító
fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a
pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a
legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a
jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában
értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg,
ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi
bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a
segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe
vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal
az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját
privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan
magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat
pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába
állíthassa.
Mi
tehát a pénz?
Bármi
szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára,
mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő
közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt,
az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a
bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és
Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra.
De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg
Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta
és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz
szerepét.
A
legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek,
elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként
való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és
folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában
az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb
közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és
nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták,
hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és
átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt,
amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer
megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke
ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes
mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz
mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború
idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a
hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek,
hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz
mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét.
Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt
nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a
bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet
nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek
finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis
olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a
papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz
a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette
elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy
ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború
idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően
elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.
Ez
a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint
amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a
papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt
rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a
szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött,
a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy
ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen
visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát,
azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet
rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a
háborút, mint például Németország az első és a második
világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az
egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az
első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú
valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre
való átválthatóságát. Az első világháborút követően az
európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az
időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság
megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött
létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében
1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a
dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is
fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette,
hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System,
korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne
csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága
számára.
A
Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer
Az
állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom
után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei
és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen
1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették
az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság
veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat.
Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy
felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild
család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel
Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre
szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket.
Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis
hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói
eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy
szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének
az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a
Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának
is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett
ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan
vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián
császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a
Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben
öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos
pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő
szakított a Thurn und Taxis család három évszázados
hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és
megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették
azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas
információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és
egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel
Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy
milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha
idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a
legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl
Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta
el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette
be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a
bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is
etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy
Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni
tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család
vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római
birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer
Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett,
vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy
birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a
típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a
világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok
létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző
intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki,
bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó
központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi
bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza.
Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat
rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek
rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább
közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán
államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést
kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi
jegybankokkal szemben.
A
legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges
Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek
szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben -
bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é
volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a
legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán
Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti
bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának
szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System,
amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött
létre.
A
magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét
felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy
ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza
törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi
megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az
öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába
irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon
a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a
nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi
Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta
a központi banki rendszert abban az államban, amelyben
tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt
kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok
számára.
A
szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata
Noha
Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi
birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző
páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító
Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles
körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről
így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate"
(Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent
tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük
Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig
támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi
Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves
illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó
páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban
csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy
rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/
Mayer
Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi
bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia
együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig
tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és
ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a
központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek
a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon
magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit
ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi
a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak,
de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem
szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika
irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen
magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank,
amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga
intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen
függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe
egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az
országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az
Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már
utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.
A
pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a
kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi
szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás
hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott
törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott
állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében
működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy
az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el
lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő
uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető
bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá
lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam
leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport
magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem
lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért
a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő
fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló
rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia
érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok
révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne
bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete
számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank
tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a
finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel
(hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó
magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott
elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású
pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot
fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A
pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra
kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket
bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek
feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket
vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott
ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az
állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem
kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének
azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha
véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A
központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre
az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely
szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz
használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot
is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási
magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a
központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő
hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki
a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi
bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll,
annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a
társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.
Visszatérve
a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában
már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves
irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket
kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság
már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát
Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a
kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez
tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol
lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a
Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A
napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa
uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A
csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves
hálózat tette lehetővé.
A
londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb
Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is
tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak.
Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a
francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és
elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később
még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény,
hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves
fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú,
Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak
megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott
számára elérhető bennfentes információ alapján való
kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a
londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy
hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek
óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol
haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális
blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is,
hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England
fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a
londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon
győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul
részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón
felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és
kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai
a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási
profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról
a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan
Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a
Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának
azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol
szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M.
Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg
nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már
csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik
páholyához. Martin Short"Inside The Brotherhood"
(A testvériségen belül) című, 1989-ben megjelent könyvében
megállapítja, hogy amíg valaki nem csatlakozik a
szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni bankban. A
Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves Michael
Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves kórház
igazgató testületének az elnöke volt./7/
Ki
a világ leggazdagabb embere?
Különböző
amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ
leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki
a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat
magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia
vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által
alapított "Family Trust" (családi alapítvány)
birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte
bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében
biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és
gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni
háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el
fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az
elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte
a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon
hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint
maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a
koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett
kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák
küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták
Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely
pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a
pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben
eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus
révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp
már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző
Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild
fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből.
Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni
bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon
számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra
rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas
növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet
Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók
nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála
idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a
Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült
hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont,
és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek,
ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni.
Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a
következő két évtized során vagyonának olyan ütemű
növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt
feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez
azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni
családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A
vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)
A
párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek
bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió
arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank
együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor
James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200
millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és
nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a
rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy
hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az
1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild
ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a
Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az
akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első
világháború folyamán a brit Rothschild család további
százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy
kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak.
1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re
ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk
ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az
Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést
veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000
milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az
adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves
történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi
5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család
együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az
Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb
országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd
dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült
Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is
erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege
további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami
adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg
2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült
Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi
pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe
van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa
ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ
globális eladósodását a második világháborút követően. A
válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ
leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon
tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.
A
szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban
Napóleon
első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek,
hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja
az európai államok köztársaságokká való átalakulását.
Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét,
Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még
Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes
vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia
szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges
kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított.
Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött
létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől
kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig
tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai
alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak
fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és
a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült
Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül
bankrendszerét.
Ennek
az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a
bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki
célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére
alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg
is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a
csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy
megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön,
kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november
20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia,
Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta
ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta
változatlanok maradtak.
A
londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon
fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia
a francia központtól, és el kell fogadnia az angol
szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a
francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand
Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát
követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves
pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind
az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése
alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési
célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg,
hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London
megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos
átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe.
Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi
Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos
nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844
július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a
tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy
létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci
városban, amely az európai és a brit szabadkőműves
pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi
központja.
A
szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba
helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította
szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő
központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy
"engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az
már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris
politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai
politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször
is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán
központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a
próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt.
Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild
dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár
családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok
közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük
alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban,
amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás
alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német
versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta
az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek
egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név
mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy
ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A
Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a
Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A
Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient
szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik
vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki
maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború
után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki
ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért
költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye
az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co
nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg
pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a
Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix
Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg,
aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank
létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár.
A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében
hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta
a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal
ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy
magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam
szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt
alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az
alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány
szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem
folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött
többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan
eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek
találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a
törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a
Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia
végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült
Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb
pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a
százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc
magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a
Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján
az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az
amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik
fokozott érvényesítésére.
A
központi bankok világrendszerének kiépülése
Egy
központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy
stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított
hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi
mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi
bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is
szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy
reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen
központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami
tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a
pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi
bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit
magánérdekeinek megfelelően működteti.
Már
1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait,
a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár
szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő
központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai
kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi
bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az
abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni
háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy
felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze
biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt
Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek
fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé
és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A
transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház
szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy
tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a
pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild
javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet
bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő
központi bank engedélyezéséről.
Az
Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan
átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak
a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem
tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre,
továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros
együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház
megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és
pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös
waterlooi veresége biztosította London számára Párizs
együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó
elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata
részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében,
amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az
így létrejött utódállamok már könnyebben lennének
ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak
valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során
három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez
számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és
egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is
szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer
privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal
Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a
pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére
az amerikai nemzet rovására.
A
már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown,
a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope"
(Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a
központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei
szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok
profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62.
oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy
a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a
bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a
kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára.
Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az
árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a
gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/
A
központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé
teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó
vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank
részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz
hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya.
Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában
tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőművesReginald
McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt,
aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri
tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett
kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi
hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok
felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól
tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük
vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a
lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a
hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és
tartják kézben népének sorsát."/9/
Az
európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a
20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a
pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az
Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja
az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves
pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank
létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az
amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of
the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi
bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai
kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát,
míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék
túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési
engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi
Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the
United States beszüntette működését. Charles Eliott
Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta,
hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol
szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült
Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott
bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget,
amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát,
hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert
irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild
állott./10/
1816-ban
az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt
bocsátott ki egy második Bank of the United States számára.
1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az
Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig
támadta egy londoni típusú központi bank felállítását
Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen
nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön.
Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és
bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz.
1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a
kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el
a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen
figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az
amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét
is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki
képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól.
Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott
voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei,
ismételten megújította a központi bank működési engedélyét,
Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta
a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy,
hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt
a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja
döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére
tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a
népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát.
A következő amerikai elnök William Henry
Harrisonszabadkőműves-ellenes programmal került
megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy
hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána
alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves
fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült
Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök
ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny
bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva
tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak"
("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak
azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard
Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki
maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik
elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható
vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű
hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás,
pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte,
hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket
a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három
olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet
a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének
Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által
hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus
minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen
dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút
Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első
ópium háború Kínával.
Terv
Amerika kettéosztására
Nathan
Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában
váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem
Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan
franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett
az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler
elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit
külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a
kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves
kábítószer lobby érdekében, és James
Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a
francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer
feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild
haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia
szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak
pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni
vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és
Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek
számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841
és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat
Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták
Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először
formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború
kirobbantásával.
Az
angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai
szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani
tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a
megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak
segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom
megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek
az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb
Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos
más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az
olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe
Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand
Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a
színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult
módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi
célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan
alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak
számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is
létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán
képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési
elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a
pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható
titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával,
beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal
való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19.
század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai
pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok
felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom
beindításával kellett álcázni. A színlelő program
előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén
nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű
szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli
lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az
Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves
bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik
élén a párizsi Rothschildok álltak.
Giuseppe
Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte
meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült
Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi
csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság
felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a
középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit
(élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy
magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg
azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young
America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A
pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő
eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge
(páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba,
miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt.
Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású
körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott
és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának
ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat
a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves
dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az
indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást
tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand
Lodge of Massachusetts-ben.
1852
választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti
jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre
pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében.
Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos
jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó
erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként
tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot
Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America"
(Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt
Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és
az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt.
Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység
melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként
helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt
személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt
szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young
America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll,
és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást
követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló
vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt
tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők
egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves
operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél
közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül
polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot
hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce
kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni,
hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is
megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth
segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek
hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában:
"Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású
személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő
(Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek
között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már
annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is
teljesítse."/11/
Pierce
megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy
új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában.
Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind
északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini
megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan,
amilyenre vágytunk."
Kossuth
csak eszköz volt
Kossuth
Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc
vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának
a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák
Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a
magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési
monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét
Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor
adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére
kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen
ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz
kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek
bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.
Kossuth
a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt
szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű
szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával,
mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító
Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el
Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb
kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus
egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos
Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is.
A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása,
amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési
arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves
pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai
vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan
kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a
szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A
katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett
tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves
pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.
Miután
csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth
tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a
nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867.
márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír
erről a problémáról:
"...az
osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert
belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt
polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál
(elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől,
kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem
hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a
máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."
"...Mi
nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek
fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó,
hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."
"Ha
pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat
szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya
Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint
önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem
mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."
"A
világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar
nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert
ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a
legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba
belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia
számára ásott."/12/
Kossuth
1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben
igazságügyi miniszter volt:
"Az
idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép
érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész,
a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet
teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország
önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával,
egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává
szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó
elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett
Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja
rántani, ha a véletlen nem menti."/13/
A
véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő
Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c.
munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi
szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború
ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint
nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni
diktátumok kikényszerítésében./14/
Kossuth
csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas
fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú
szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az
Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán
színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt
szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar
politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a
nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és
számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy
megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes
emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és
tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak
időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.
Az
amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei
Pierce elnök
elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig)
nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé.
Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű
hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel,
hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag
hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig
résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium
kereskedelemben.
Caleb
Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt,
számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok
igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb
előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt,
hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól
(aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt
juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az
elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az
Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási
bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta
szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től
1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat.
Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás
irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült
Államokba. Itt Northern Securities néven működött
tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan
is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni
fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan
1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan
pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait
Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George
Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a
tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a
szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai
szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.
Így
pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű
szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe
Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató
állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az
Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között
volt Giuseppe Garibaldiolasz tábornok, valamint a levert
magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos,
továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a
szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak.
Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista
ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az
anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét
szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába.
Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori
londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan,
akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok
következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták
bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak
az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt
megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb
bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára
visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy
valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború
lehetett.
Ezt
az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy
közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az
előkészítésében. Sanders maga hírszerző
hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború
ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba
keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln
elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat
elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra
vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény
viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság
ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb
Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a
polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody
pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak.
Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú
szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit
ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a
szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia
szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak
irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert
Pike-ot választották ki.
Pike
az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja,
amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts
állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá,
hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését,
üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little
Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina
államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a
4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert
Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik
legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően
Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New
Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a
skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli
Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere.
Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség
fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta
riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát
a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt
1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította.
Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a
brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas
szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai,
akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak
az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és
óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén
ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli
illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi
brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra,
hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is
tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás
"Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak"
nevezni.
1854-ben
Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t
Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle"
(az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves
frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle"
megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young
America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli
konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle
lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül
haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a
Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és
Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak"
nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták
az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John
Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett
kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New
Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe
Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a
polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a
következő olasz kifejezésből
származik: Mazzini autorizza furti, incendi
e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a
rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)
Az
egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights
of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T.
Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai
akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a
szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A
történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják
a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd
ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még
jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb
Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan
messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti
Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében
fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani
egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt
kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges
szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult
a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény,
amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás,
előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási
egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i
területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon
megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény
elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és
elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok
által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a
rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér
abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot,
hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James
Brown, irányításával.
Mivel
James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a
pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy
felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok
soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of
Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben
az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol
később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor
szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült
Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek
ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy
a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem
fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke.
James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott
Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején.
Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob
Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután
megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a
polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.
1857
januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották
Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A.
Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a
déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai
képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú
szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére.
Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt,
közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette
át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került
a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.
A
déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia
Miután Buchanan lett
az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati
kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél
lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a
szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki
később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe.
Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli
szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860
márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól,
aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt
azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely
megszervezte a konföderációt.
Buchanan
elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John
B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a
tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd
aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam
kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki
tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861
januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington
D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a
szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt,
mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely
szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt.
Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg
dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli
szabadkőműves John C. Breckingridge lett.
Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott
elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában.
Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség
képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a
mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a
konvencióról és megalakították a saját külön
jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották
meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották
elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során
1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves
rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló
elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t
választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves,
megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam
szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge
erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban.
Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért
a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs
államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson
Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki
kormányában.
Ebből
a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik,
hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását
követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat
beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a
déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam,
amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon
Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John
A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre,
követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a
szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök
hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113
nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a
Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a
texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy
ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista
lázadók.
1860.
december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó
államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor
irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama
következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam
elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök
pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította.
Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz.
Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően
mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861.
január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két
szabadkőműves: John Slidellés Pierre
Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború
után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves
kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által
támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az
Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard
tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy
támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt.
Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton
Chaitkin "Treason in America" ("Árulás
Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében
megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos
mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle
lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és
hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló
csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek.
Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú
szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/
Összesen
tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a
konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a
tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának
a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám
jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból
a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó
templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt
1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai
közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének,
Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton
hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult.
Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget,
Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves
Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete
ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök
életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a
merényletet követő bűnügyi nyomozás során
A
szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai
Miután
a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek,
amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását,
felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi
számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki
ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot
visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az
Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású
fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó
magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az
Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga
papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek
megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a
Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.
Anglia
és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy
magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel
haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy
olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az
európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése
alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi
csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig
francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós
csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá
válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű
testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián
egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a
szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint
katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden
rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák
Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült
Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal,
hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az
európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk
rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt
álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök
ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult
segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy
haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a
szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén
-, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott
az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti
parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az
orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy
amerikai kikötőbe.
A
cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A
polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról
szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban
nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az
Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta
jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere,
William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes
politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori
tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban
az időben teljesen értéktelennek számított földterület -
Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az
orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a
"Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A
természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka
így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.
Lincoln,
aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával,
és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz
csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből.
Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor
Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében.
London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból.
A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet
és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a
pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok
levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és
bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott
pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves
bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan
és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of
London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy
kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely
az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a
pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz
kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú
bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A
londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez
olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja
akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt
hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani,
hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az
államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok
hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező
instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai
vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P.
Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó
ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni
szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel
és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni
ezt a rendkívül fontos kérdést.
Még
Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott
Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi
összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai
szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó
akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National
Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az
Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti
bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz
olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok
által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok
kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek
nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan
államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által
beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta
keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit
szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy
róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase
Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté,
és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David
Rockefeller volt.
Az
említett törvény elfogadását követően Lincoln újból
figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom
és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal
később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt
New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik,
hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az
emberek érdekeiről:
"Azok
a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó
magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy
annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a
kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a
lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a
pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből,
panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is
sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire."
/18/
Lincoln
tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves
bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett
minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől
az élősködő rétegtől és magánkézben lévő
pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai
személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy
szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő
eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló
közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas
Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford
és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien
tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy
nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány
és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban
Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is
igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy
pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő
közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a
kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam
eladósodását.
A
76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak
Lincolnak a következő megállapításai:
"Az
államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a
kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló
erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és
hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a
kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb
alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti
igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni.
Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők
számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a
közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények
finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség
szolgájává válik."/19/
Thomas
Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke,
így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel
szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a
magánpénzkibocsátásról:
"Polgáraink
szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát.
Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a
bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is
lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel
összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével.
A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint
a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás
címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell
megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a
jövőnkkel."/20/
A
polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült
Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere
kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy
finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús
erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői
közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére
felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni.
Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül
csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik
barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt
tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény
elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes
fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami
pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket
a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák
forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai
nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól
és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az
amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt
követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a
köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást,
amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket,
amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/
1862.
elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és
kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes
fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a
magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy
zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan
azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks"
(zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra
nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett
a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges
eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék,
amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450
millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az
aprópénznek használt "shin plaster".
A
greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki
bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az
igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A
greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után
napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek
Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő
lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük
egy "Exception Clause" (Kivételezési Záradék)
csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a
célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként
való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az
állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság
törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és
illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére.
Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az
államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett
megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket,
hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják
azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez
szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal
felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai
polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük
minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia
bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította
az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot
is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a
forgalomból való kivonása volt.
A
greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte,
amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback
kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank
törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak
államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et,
mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni
aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a
pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt
hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank
által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább
kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék
és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et,
amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által
1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a
pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek
bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt,
köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet
vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra
használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés
kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő
közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági
élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz
és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a
gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln
elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes
fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által
tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit
manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont
nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket
fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány
magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a
centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve
Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.
Guernsey
adósságmentes közpénzrendszere
Guernsey
az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel
Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja
el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek
államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok
óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően.
Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga
bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története
bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz
elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet
viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a
napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban
volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy
látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A
szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben
voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett
adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A
szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket
vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők
úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját
adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb
közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt
viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók
az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen
sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak
megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további
kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.
Hiányzott
Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna
a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy
döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk
kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan
nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett,
ma is megtalálható emléktábláról:
"1820-ban
a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről
5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben
állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a
kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki.
A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt.
A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot
az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet
elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban
túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci
alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor
adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé
vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír
pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével
egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az
épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen
kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az
évi 180 font jövedelem."/22/
A
gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos
lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes
közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy
munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül
- kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt
kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel,
használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a
jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében
önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig
saját kibocsátású pénzjegyeit használja.
Ami
Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer
történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az
1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes
"tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot
használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt
jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek.
Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező
tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18.
század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma.
Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős
részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta.
Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori
pénzügyminiszter neve nyomán.
Visszatérve
az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet
vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer
irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő
ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki
kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az
egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő
központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő
ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves
pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult
államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a
hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva,
ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta
meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A
British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai
Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés")
című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai
feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem
Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves
oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor
Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit
szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása
érdekében."/23/
A
"Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör
Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez
tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes
Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America"
("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú
szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet
végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt
olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el
tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln
elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy
egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását
szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a
valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős
cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás
és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség,
elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.
Lincoln
meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból
kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet
kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton
ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki
testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló
Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették
egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt
található. Egész "véletlenül" maga Stanton is
megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a
meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A
valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket
követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság
figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva
a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt
szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború,
mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln
elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig
a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még
mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére
fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai"
tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre
1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni
összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül
érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök
Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes
Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit
szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a
parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a
Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of
Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet.
Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék
a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az,
aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében
végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy
gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.
Az
"Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az
1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra
kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi
Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az
ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták
el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést
megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan"
elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is
dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux
Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its
Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete,
növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester
és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A
másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét
1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan
1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től
1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a
Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették,
amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án
vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben
sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér
szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig
álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új
keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására,
és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban.
A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását
követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele,
hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása.
Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt
beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb
Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a
szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem
tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú
szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a
tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki
minél több északi bankot az újabb polgárháború
finanszírozására.
Mint
tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem
jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által
rabolt pénzzel és arannyal?Ralph Epperson "A
láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a
Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt
arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét
az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették
el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt
ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/
A
brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája
Ez
az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus
által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat
juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok
pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól
a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült
Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő
kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás,
valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első
kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját
aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz
ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt,
hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem
ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve,
hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik
londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai
nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei
minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült
Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a
washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az
ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi
bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása.
Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi
bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész
aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet
nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli
papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a
gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a
polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem
sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani.
A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az
amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek
védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás
eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket,
hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok
pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban
nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.
A
polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú
növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés
olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a
vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött
létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai
szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született
meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a
gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.
A
City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták
ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött
céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a
magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is
kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a
Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi
vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek
állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel
rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott
ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt,
mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az
ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig
szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új
nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred
Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt
személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát
annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem
sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit.
Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi
módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell
építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az
Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely
szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a
tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A
Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó
think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött.
Az angol szabadkőműves pénzoligarchia kezdte gondosan kiválogatni,
támogatni, és politikai pozícióba helyezni azokat a személyeket,
akikre tervei végrehajtásához szüksége volt. A brit
szabadkőművesek sikeresen elvégezték a megalapozó munkát olyan
frontszervezetek létrehozásával, amelyek valóban eredményesen
tudták befolyásolni az amerikai politikusokat és az Egyesült
Államok egész politikai életét. Az amerikai közéleti
személyiségeknek így kiválasztott és felnevelt új nemzedéke
aztán engedelmesen megszavazta a washingtoni Törvényhozás mindkét
házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is, a
magántulajdonban álló központi bank felállítását az Egyesült
Államokban, amely aztán az elkövetkező időszakban mindazt
biztosítja a City of London pénzemberei számára, ami szükséges
a magán pénzmonopólium rendszerének a bevezetéséhez Amerikában.
Federal
Reserve Bank
Az
új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút
követően hamarosan megkezdődött. 1869-ben, - amikor Cecil Rhodes
16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy
bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba, - a City of
London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt
1808-tól 1879-ig) megállapodott J.P. Morgan-nal, hogy az Egyesült
Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a
cél, hogy ez a cég képviselje a londoni "N. M. Rothschild and
Sons" nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A
Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és
hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi
birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg
állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand
Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a
Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen.
Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a
század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i
bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P.
Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház
amerikai bázisát, Max Warburg - ugyancsak a Rothschild-házzal
történt megegyezés alapján - támogatta Jacob Schiff-et, hogy
társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn,
Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház,
valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller
dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a
gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre
a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a
szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és
Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését.
Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült
Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank
partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a
csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió
dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg
tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében,
ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a
FED, a magántulajdonú amerikai központi bank "apjának"
tekinteni.
A
londoni szabadkőműves pénzoligarchia new yorki képviselete a
"Wall Street" kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan
győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról,
hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre.
E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal
igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen
"pénzügyi válság"-ra is sor került. A pánikot kiváltó
pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki
megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez
vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a
híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és
betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett
pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel
próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és
elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi
banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank
ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját.
A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a
Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény
társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett
tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő
Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár
Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen
előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza
kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek
megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a
segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint
tudtak bankválságot előidézni.
A
Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl.
ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű
Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot
1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a
Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven
keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi
Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni
Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által
mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak
köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az
volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van
egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok
előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat,
Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat
tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a "bankreform".
Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok
megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg
javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták,
amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást
és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a
Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak
fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David
Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia
globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének
tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich
szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot
követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a
Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta,
hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról,
miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a
bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága
vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a
Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan
érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First
National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan
Banker's Trust elnöke.
Két
évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért
az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos
találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú
képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol
eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona
volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A.
Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító
bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul
Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National
City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt
klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének
végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan
szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a
pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között
szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése
és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére
készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a
"központi bank" (central bank) meghatározást. Thomas
Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit
követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és
gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár
számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a "szövetségi
bank" (federal bank) kifejezést használják a jelentésben.
Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot
regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült
Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek.
Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg
Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye -
tévesen - hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú
központi pénzügyi intézményéről van szó.
Ebben
az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a
Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt
az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb
kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért
lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság
érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői
attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében,
ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a
törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a
Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi
elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a
keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme
megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi
hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még
két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás
során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves
pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy
döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság
jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.
1909-ben
figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller
tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan
nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú
összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban
megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát.
A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért,
hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést:
elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company
azonnali felosztását. "A köztársaság biztonsága érdekében
elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést
be kell fejezni."/26/ Noha Rockefeller rákényszerült, hogy
hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az
amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta
le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű
utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták,
és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a
pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek
is lehet nevezni.
Sokkal
veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i
pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő
összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok
hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői
visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak
egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és
engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a
Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe
segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a
legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei
számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal
viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban
már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben
Morgan futószalagon "gyártotta" célzatos
híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes
hangerővel dicsőítette Morgan "áldásos szerepét" az
amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő
szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a
legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg
ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata
színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte
vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes
egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta
Wilson-nak Edward Mandell House "ezredest", közölve vele,
hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.
Wilson
1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette
volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot
ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank
koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes
mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók
hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel
a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította
hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. "A Wall
Street farkasai elleni küzdelem élére állok" hangoztatta a
választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt
tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D.
Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben,
jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow
Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március
4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi
banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási
ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az
időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a
központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a
Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már
be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely
hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai
Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába
belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb
hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi
bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A
Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a
Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú
szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában:
a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később
pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass
szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának
az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett.
A
teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros
kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész
House ezredest - Wilson elnök szabadkőműves mentorát és
szóvivőjét - tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a
teljes Wilson korszak ideje alatt. House "ezredes" nem
szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a
rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége
előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel
rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség
szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és
Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan
szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott.
House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az
alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai
alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú
szocialista rendszerre. House "ezredes" volt az a személy,
aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi
hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a
Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik
csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: "House
és az én gondolataim egy és ugyanazok"./27/
Ki
a Federal Reserve System tulajdonosa?
A
Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból
áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a
létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően.
Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja
van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó
bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó
testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az
Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A
FED "kegyesen" megengedi az Egyesült Államok elnökének,
hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak
akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak
olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő
felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már
megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt,
és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület
érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan
állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket
szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED
története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind
az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg
maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.
A
központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak
hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások
összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások
finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz
előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő
pénzkreálással, továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az
állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait.
Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját
követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést
vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint
manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany
áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő
gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor
arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt
mennyiségben vegyen fel kölcsönt.
Amikor
egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország
pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi
bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank
elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges
kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz
vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank
hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az
elsődleges kamatlábat is. A tagbankok - a kereskedelmi bankok -
viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet
szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál
nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott
ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása.
Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más
nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven
aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára,
ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az
őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő
pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy
aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő
pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni.
Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet,
és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az
aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a
nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi
bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz - szemben az
aranyra bármikor becserélhető valutával - stabilizálja a pénz
értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba
bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres
nagyságrendben.
Noha
Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának
tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos
hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a
rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street
uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az
aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos
valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a
pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is
érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez
lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve
System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű
fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a
Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul
Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: "Nos
nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd
később adminisztratív úton pótolni lehet."/28/
Miért
omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?
Ma
már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez,
hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy
világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett
intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai
már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi
folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs
időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló
pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére
megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott
tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik
az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz
forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve
System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az
amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő
közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok
beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású
hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más
értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a
részvényárak szédítő magasságba emelkedtek.
A
washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a
folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról,
hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi
meghallgatásokon derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az
európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön
kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek
egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. Mivel az amerikai
törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők
69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik
irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került
tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült
Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt
szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának
valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük
volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of
Pittsburgh elnöke, aki a "Royal Arch" elnevezésű
fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az
ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of
England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew
Mellon-nal. Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta
hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével
megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből
kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk
azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen
vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló
gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének
és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük
az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható
pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket
előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a
pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London
urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák
szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az
amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát
mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai
pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen
csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez
folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a
spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.
1929.
március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott
a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még
magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat
a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek,
hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe
zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg
tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED
által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék
kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak,
Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő
pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai
politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde
tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról. Az említett
tőzsdei összeomlás menete a következő volt: A Wall Street
szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei
brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket. A tőzsdei
brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra
dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és
így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni. A
FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel
és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú
hiteleket. Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és
a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek
voltak bezárni. A Federal Reserve System, amely többek között
azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a "Lender of
last resort" ("Utolsó menedék bankja") feladatát,
visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a
segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket.
A
FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak -
legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben
létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára
végső hitelforrást jelentenek, azaz a "hitelezők végső
mentsvárai". A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi
válságok idején merült fel - és ma is ilyen esetekben
jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe
vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd
eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel
nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan
likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az
összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank,
avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De
mint már utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által
előírt kötelezettségét. Ezért az 1929-et követő négy és fél
évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom
egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai
felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától
kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről,
még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás
következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére
zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai
polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról
a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként
néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy
döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését
követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére
is.
A
politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően
várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az
éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t,
fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban
ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai
elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési
technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai
választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi
katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta,
amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a
demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik,
majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos
bajokat. A politika látható világában lezajló ilyen színjáték
lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító
pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé
rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási
rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a
társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata
érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja
ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit
kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak
marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát
igényel a politikai PR-manager-ektől.
A
pénzügyi oligarchia elveszi az amerikaiak aranyát
Az
1929-ben kirobbant világgazdasági válság nagy nehézségeket
okozott az Egyesült Államoknak, de az aranyérmék és az aranyra
beváltható pénz még mindig biztosított bizonyos fokú pénzügyi
és gazdasági függetlenséget az amerikai polgárok számára.
Ezért a brit szabadkőműves pénzoligarchia pénzügyi uralma még
nem volt tökéletes Amerika felett. Az Egyesült Államok következő,
demokrata elnökére várt az a feladat, hogy a FED stratégiájának
engedelmes végrehajtójaként változtasson ezen a helyzeten.
Franklin Delano Roosevelt, aki demokrata színekben lett az Egyesült
Államok 32. elnöke 1933. március 1-jén, maga is 32-es fokozatú
szabadkőműves volt. Pénzügyminisztere Henry Morgenthau pedig
33-as fokozatú szabadkőműves rangot viselt. A pénzoligarchia
színlelő programjának megfelelően Roosevelt azt ígérte az
amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat
által hátrahagyott problémákat. A pénzoligarchia nem színlelő,
hanem tényleges programjának megfelelően Franklin Roosevelt két
banktörvényt is elfogadtatott a Kongresszussal azért, hogy a brit
szabadkőműves bankárok az ellenőrzésük alá vonják az Egyesült
Államok aranykészletét. Az első Banking Act 1933-ban lehetővé
tette a dollár aranyfedezetének a megszüntetését, a második
1935-ös Banking Act pedig lehetővé tette, hogy a Federal Reserve
tulajdonába menjen át az amerikai állampolgároktól elkobzott
arany. A két banki törvény eredményeként a FED több mint 100
millió dollár tiszta haszonra tett szert. 1933. április 5-én egy
hónappal Roosevelt hivatalba lépését követően, elnöki
rendeletet bocsátott ki, amely arra kötelezte az amerikai
polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyérméiket, aranyrudaikat
és aranyra szóló értékpapírjaikat, méghozzá nem a kormány
valamelyik intézményének, hanem a legközelebb eső, kizárólag
magántulajdonban lévő Federal Reserve Banknak. A FED unciánként
20 dollár 67 centet fizetett az elkobzott aranyért. Amikor az arany
begyűjtése befejeződött, Roosevelt kormánya azonnal felemelte az
arany unciánkénti árát 35 dollárra.
Természetesen
nem az amerikai lakosságot és az őt képviselő kormányt
gazdagította az unciánként így előállott 14 dollár 33 cent,
hanem azt a pénzoligarchiát, amely 100%-osan a tulajdonosa volt és
a tulajdonosa a mai napig a Federal Reserve System bankjainak. 1933.
végén a FED átadta a polgároktól begyűjtött aranyat, amelyért
mint már említettük unciánként 20 dollár 67 centet fizetett, az
Egyesült Államok pénzverdéjének. Cserébe a FED egy sorozat
aranyban fizetendő kötvényt kapott, amelynek a névszerinti értéke
kötvényenként 100 ezer dollár volt, és amelyet az Egyesült
Államok államkincstára már az arany unciánkénti 35 dolláros
értékének a figyelembe vételével bocsátott ki. Az aranykötvény
hátoldalán a következő szöveg volt olvasható: "Ezennel
tanúsítjuk, hogy az Egyesült Államok államkincstára letétre
átvett 100 000 dollárt aranyban, amely a jogszabályok értelmében
kívánságra megfizetendő az aranykötvény tulajdonosának."
A FED kb. 200 millió dollárt fizetett az amerikaiak aranyáért, de
1934. végén már több mint 300 millió dollárt kapott érte
aranyban fizetendő államkötvények formájában. A brit
szabadkőműves bankár testvériség több mint 100 millió dollár
csinos haszonra tett szert hat hónap alatt mindössze azzal, hogy
összegyűjtötte és átadta az államkincstárnak megőrzésre azt
az aranyat, ami nem volt az övé.
Roosevelt
természetesen a színlelő programnak megfelelően azt állította,
hogy az arany elkobzását és a pénz aranyra való
beválthatóságának a megszüntetését a gazdasági válságból
való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Az aranyalapú
dollárral nem lehet könnyedén inflációs folyamatokat beindítani,
mivel az arany nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre és
értéke rögzíthető, továbbá a társadalom megkövetelheti, hogy
megfelelő mennyiség legyen belőle tartalékolva. A kormány
nagyarányú költekezése, amelyre Roosevelt szerint a depresszió
megszüntetése végett volt szükség, olyan pénzt igényelt, amely
nincs az aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben
állítható elő a bankóprés útján. A fedezetnélküli papírpénz
korlátlan forgalomba hozatala természetesen az Egyesült Államokban
is inflációhoz vezetett, másrészt beindította és felgyorsította
az állam és a nem állami szektor nagyarányú eladósodását.
Rövidtávon azonban kétségtelenül meg volt az a kedvező hatása,
hogy az Egyesült Államok kikerült abból a gazdasági válságból,
amelybe a pénzügyi oligarchia önös érdekei miatt tudatosan
taszította.
A
nagy gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés
természetesen népszerűsíthető jelszó volt. Ez nem változtat
azon a tényen, hogy az aranyra átválthatóság kötelezettségének
a megszüntetése a FED és tulajdonosai érdekeit szolgálta, mivel
1913 óta már csak a FED-nek volt joga a bankóprést működtetni,
és fedezetlen papírpénzt kibocsátani. Egyedül a FED-nek állt
módjába, hogy az így, mondhatni levegőből előállított
milliárdokat a kereskedelmi bankoknak és a kormánynak kamatjáradék
ellenében kikölcsönözze. Vagyis mindkét Roosevelt által
elfogadott banki törvény azt az alapvető célt szolgálta, hogy a
londoni és Wall Street-i bankártestvériséget még gazdagabbá
tegye. A két törvény eredményeként a FED tovább centralizálta
ellenőrzését az Egyesült Államok bankjai és egész
pénzrendszere felett. Ettől kezdve az amerikai kormányok
költségvetési és adóztatási politikája is megváltozott, mivel
a kormányok szinte korlátlan mennyiségben és könnyedén tudtak
hatalmas hitelekhez jutni a FED részéről. Szokássá vált a
jövőbeni adóbevételek terhére való deficites költségvetés,
amelynek eredményeként az amerikai kormány már több mint 1
milliárd dollár államadósságot halmozott fel a 2. világháború
végéig. Ez az eladósodás 1969. végéig 100 milliárd dollárra
növekedett. A Carter kormány alatt az eladósodás 500 milliárd
dollárra növekedett és a Reagan-Bush időszakban pedig már
meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ennek a hatalmas összegnek a
túlnyomó részét a katonai technológia fejlesztésére költötték,
részben azzal a céllal, hogy a Szovjetunió-t olyan fegyverkezési
versenyre kényszerítsék, amelyre gazdaságilag és pénzügyileg
nem képes. A szovjet birodalom pénzügyi eszközökkel történő
lebontása lehetővé tette a szabadkőműves bankár oligarchia
számára, hogy magánpénzrendszerét globális méretekben
kiterjessze és az egyes hagyományos nemzetállamok, valamint a
reálgazdaság további eladósításával a saját ellenőrzése alá
vonja nemcsak az egyes államok pénzügyeit, hanem a tradicionális
államok helyébe lépő korporációs vállalatbirodalmakat is. Az
amerikai államadósság ma 7000 milliárd dollár felett van. A nem
állami szektor és az állampolgárok adóssága pedig meghaladja a
14 ezer milliárd dollárt. E csillagászati adósság kamatjáradékát
évről-évre a szabadkőműves pénzoligarchia zsebeli be.
A
központi bankok érdeke, hogy mindenki hitelből éljen. Ha az
államok és a reálgazdasági szereplők, valamint az állampolgárok
megfizetnék adósságukat, akkor a központi bankok tönkremennének.
A központi bankok létfeltétele, hogy mindenki a lehető legjobban
eladósodjék, mert ők akkor tudják a levegőből a pénzt
előállítani a bankóprés használatával, amikor az állam vagy
gazdasági élet szereplője tőlük hitelt vesz fel. Ezért a
központi bankok minden rendelkezésükre álló eszközzel
bátorítják az eladósodást, és megtiltják az egyes államoknak
a saját pénz kibocsátását, csupán azt engedik meg nekik, hogy
államkötvények formájában hitelleveleket bocsássanak ki,
amelyekért cserébe viszont ők készek működtetni a bankóprést,
és megfelelő kamat ellenében kikölcsönözni azt a pénzt, amit
az államok maguk is előállíthatnának ingyen a saját céljaikra.
1935-től
kezdve a dollárnak elvileg meg volt az aranyalapja, de többé nem
lehetett aranyra beváltani. Ennek ellenére az amerikai pénz volt a
világ egyik legszilárdabb valutája. A szabadkőműves
pénzoligarchia világosan látta, hogy az általa létrehozott
versaillesi rendszer szükségszerűen újabb nagy háborúhoz vezet,
ezért felkészültek a 2. világháború által okozott pénzügyi
hatások megfelelő kezelésére. A pénzoligarchia stratégái
tudták, hogy a 2. világháborúra való felkészülés, és maga a
háború, további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert
háborús időkben az egyes államok a rúdaranyat használják
fizetési eszközként. Minthogy valóban Amerika lett a legnagyobb
hadianyag-szállító, ennek eredményeként már 1941-ben az
Egyesült Államokban volt a világ aranykészletének csaknem a
2/3-a, amelynek az értéke 24 milliárd dollárra rúgott. Ebben az
időben a forgalomban lévő papírpénz mennyisége csak 42 milliárd
dollár volt, vagyis az arany és a dollár közötti arány 1:2
volt. Ma, mint már említettük, az Egyesült Államok kormányának
az eladósodása eléri a 7000 milliárd dollárt. A FED és az őt
tulajdonosként irányító brit szabadkőműves bankárok már
kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de még várniuk
kellett egy bizonyos ideig, amíg azt teljesen kikapcsolhatták a
pénzrendszerből. A baseli "Bank for International
Settlements"-et, a BIS-t, (Nemzetközi Fizetések Bankját) a
nemzetközi pénzoligarchia 1930-ban állítólag azért hozta létre,
hogy az első világháború utáni jóvátételi fizetések
lebonyolítását az egyes központi bankok között elősegítse.
Noha felállítását követően hamarosan moratóriumot rendeltek el
a jóvátételi fizetésekre (elsősorban a Németországot sújtó
versaillesi békediktátum által előírt hatalmas összegek
behajtásáról volt szó), a BIS tovább folytatta nemzetközi
pénzügyi tevékenységét és fokozatosan az egyes állami központi
bankok globális központi bankjává vált. Az 1944-es Bretton
Woods-i konferenciát követően a Nemzetközi Valutaalap, az IMF
létrehozása korlátokat szabott a BIS monetáris tevékenysége
bővülésének, mégis a BIS változatlanul megőrizte fontosságát
a nemzetközi pénzügyek intézésében, mivel ez a bank tekintendő
a nemzetközi pénzoligarchia első számú pénzügyi intézményének.
A BIS menedzseli ma a központi bankok monetáris tartalékait és
irányítja a nemzetközi monetáris folyamatokat. Ez a bank
makroökonómiai és nemzetközi monetáris témákban bennfentes
információk gyűjtésével és terjesztésével is foglalkozik.
Ugyancsak a BIS volt az, amelyen keresztül a nemzetközi
pénzoligarchia együttműködött a nemzetiszocialista
Németországgal. Hitler azt a megbízatást kapta a BIS-től, hogy
az általa megszállt európai országok aranytartalékait kobozza
el, és szállítsa át a BIS baseli trezorjaiba. Hitler a nemzetközi
pénzoligarchiának ezt a megbízását pontosan végrehajtotta.
A
hivatalos történetírás és a BIS
A
hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia
önálló stratégiájának és történelmi szerepének a kutatását,
és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia
együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények
azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás
nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt,
hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges
összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként
emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a
nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt
az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők
számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság
működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a
kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű
rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos
iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A
bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan
együttműködik, és egymásra van utalva.
Miközben
a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta
az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS
is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint
már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2.
világháború alatt nála legyenek Európa országainak az
aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök
mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ
leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok
privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét,
a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című
terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS "a
központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg
a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk". Noha
hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy
összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket,
valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a
létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte
között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év
elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó
ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország
pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes.
Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után
valamennyi európai hatalom - Franciaország kivételével -
lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről.
Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.
Már
utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok
aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban
publikált "Trading with the Enemy" ("Kereskedés az
ellenséggel") című munkájában megállapítja, hogy a
BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és
brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot
Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében./29/ Ez
olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos
történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb
részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi
intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England
főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a
brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte
és ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak
még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New
York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és
más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS
tevékenységét irányították, és amelyek közül többet
felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy
pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar
Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank
elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá
azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy
szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit
szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy
megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi
finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az
alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS
alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden
lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül
attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a
háborúban vagy sem.
Messzemenő
jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves
pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja
Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a
Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni.
Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler
finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor
gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia
hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri
szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a
szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a
történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi
szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik
fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt
államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba
szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború
kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak
Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német
hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék
záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása
Bécsből Svájcba.
1939.
március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal
letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték
tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A
fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy
néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS
azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh
aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a
Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb
támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány
vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az
átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai
nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.
Amikor
a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga
aranytartalékot először a francia központi bankba szállították,
majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany
Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által
megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével,
mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták
Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank
aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik
tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az
aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem
voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és
ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany
cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket,
fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket
beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük,
amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler
már felismerte, hogy Németország katonai veresége
elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS
baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai
Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a new yorki Council on
Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok
Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló
szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági
tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen
a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű
aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya
azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a
háború után is felhasználhassák.
A
náci "internacionálé"
Henry
Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, aki maga is magasrangú
szabadkőműves volt, bizalmatlanul tekintett a brit szabadkőműves
bankárok túl nagyra növekedett pénzügyi hatalmára. Morgenthau
tisztában volt azzal, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia
ellenőrzi a baseli Nemzetközi Fizetések Bankját. Azt is tudta,
hogy a náci Németország vezetői raktározási célra használják
a BIS trezorjait az általuk elkobzott, - ellopott - arany számára.
Morgenthau nyíltan nem beszélt erről. 1943. március 26-án
azonban egy kaliforniai képviselő, Jerry Voorhis, kongresszusi
vizsgálatot kezdeményezett a BIS tevékenységéről. Morgenthau
érdekelt volt ebben az ügyben, de szabadkőművesként nem kívánt
részt venni brit szabadkőműves testvéreinek az érdekeit sértő
kongresszusi vizsgálatban. Az amerikai törvényhozás tagjainak a
többsége ugyanezt érezte, mivel a Képviselőház 54%-a és a
Szenátus 53%-a szabadkőművesekből állt. Ezért Voorhis
kezdeményezése nem ment át a washingtoni törvényhozáson.
1944-ben egy másik képviselő is tett hasonló kezdeményezést, de
az sem járt sikerrel. 1945-ben a BIS a szorongatott náci vezetők
érdekében elkezdte az összegyűjtött vagyon kihelyezését. Az
említett hatalmas mennyiségű arany túlnyomó részét Argentínába
szállították. Itt arra használták, hogy kiépítsék vele a brit
szabadkőműves oligarchia dél-amerikai hálózatát, amely
hamarosan a dél-amerikai kábítószer termelést és elosztást is
az ellenőrzése alá vonta. Így elmondható, hogy az a háttérben
tevékenykedő pénzügyi hálózat, amely Náci Internacionáléként
vált ismertté, lényegében a brit szabadkőműves pénzoligarchia
segítségével jött létre.
A
Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése
A
brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópium
kereskedelemmel. Ugyancsak a brit szabadkőművesek kobozták el a
tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok
aranyát a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik
összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború
során az európai országok aranytartalékait. Az egyetlen állam,
amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves
pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok
volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knox-ban lévő amerikai
aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két
nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után.
A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal
indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus
pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni.
Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a
helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a
Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank
létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris
és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire
tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a
konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves
pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John
Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai
szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry
Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki koordinációs
központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A
baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott
pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett
megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta,
hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean
Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al,
valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés
alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a
holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A new yorki
First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City
of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta,
hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön
egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett
átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete,
vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS
feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború
során a nácik által elkobzott, - ellopott - arany a BIS
közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző
pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit
szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.
A
Nemzetközi Valutaalap
Azok
az angolszász pénzvagyontulajdonosok, akik ellenőrizték a BIS és
a FED részvényeinek a többségét, az 1945-ben létrejött
Nemzetközi Valutaalapnak is a főrészvényeseivé váltak. Az
álcázó program szerint a Nemzetközi Valutaalap célja az, hogy
pénzügyi segítséget nyújtson a 3. világ fejletlen országainak
iparosítási programjaik finanszírozásához. Ezen a háború alatt
lerombolt Európa és Japán újjáépítéséhez szükséges olcsó
nyersanyagok termelését értették. Hamarosan nyilvánvalóvá
vált, hogy ezek az szépítgető módon "fejlődőnek"
nevezett fejletlen országok nem képesek viselni a felvett kölcsönök
adósságszolgálati terheit, hacsak nem kezdik el az illegális
kábítószerek termelését. Dr. John Coleman, a brit hírszerzés
egykori magasrangú tisztje szerint Londonnak még a két háború
közötti időszakban is nagy szüksége volt a Dél-Amerikából
származó és kábítószerrel kapcsolatos jövedelemre. Coleman
szerint a brit kormány 1933-ban 7 milliárd dollárt invesztált
olyan dél-amerikai földekbe, amelyeken mást, mint kábítószert,
nem lehet termelni.
A
Bretton Woods-i megállapodás eredményeként nemcsak a Nemzetközi
Valutaalap jött létre, hanem a Világbank néven emlegetett
Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is. Mindkettő
központja az Egyesült Államok fővárosában, Washington-ban van.
A nemzetközi oligarchia felismerte, hogy Európa gyorsütemű
újjáépítése nem lehetséges olyan nemzetközi valuta nélkül,
amelyet - mivel nincs aranyalaphoz kötve - korlátlan mennyiségben
lehetne kibocsátani. Ha a világvaluta funkcióját betöltő pénz
nem váltható át aranyra, akkor alkalmas arra a szerepre, amit a
dollár játszott az Egyesült Államokban az 1929-es gazdasági
válságot követően. Egy ilyen valutának a globális
elterjesztéséhez össze kell gyűjteni a világ aranykészletét,
ahogyan azt 1933 és 1935 között az amerikai polgároktól is
összegyűjtötték "önkéntesen és törvényesen".
Keynes olyan nemzetközi aranytartalékot kívánt létrehozni,
amelynek a fedezetével egy semleges országban működő nemzetközi
bank világvalutaként használható nemzetközi pénzt bocsáthatna
ki. Az elfogadott terv végül is a tagállamok valutáiból hozott
létre egy kevert - hibrid - fizetési eszközt. Ezt a pénzt nem
lehetett aranyra átváltani, ugyanakkor fenntartotta az aranyhoz
kapcsolt értékét és lehetővé tette, hogy a Nemzetközi
Valutaalap aranytartalékot képezzen. Ezt az aranytartalékot
valamennyi tagállam önkéntesen bocsátja a Nemzetközi Valutaalap
rendelkezésére. Ezen túlmenően - ugyancsak önkéntesen -
meghatározott mennyiségű hazai valutát is a Nemzetközi
Valutaalap rendelkezésére kell bocsátani. Nagyon fontos látni,
hogy itt nem a tagállamok által nyújtott kölcsönről volt szó,
hanem ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül átadott
hozzájárulásról. Egy ilyen nemzetközi pénzügyi rendszer
létesítéséhez azonban korlátozni kell az egyes nemzetállamok
pénzügyi szuverenitását. Éppen ezért a Konferencia résztvevői
titokban akarták tartani az aranyalapra vonatkozó megállapodást.
Úgy vélték, hogy ha a szuverén államok közvéleménye erről
tudomást szerez, akkor az egyes államok nem lesznek hajlandóak
aranytartalékaik egy részét átadni ennek a nemzetközi pénzügyi
intézménynek. Arra is gondoltak, hogy a terv - titokban - simán
átmenne egyes államok törvényhozásain, mivel ezen testületek
tagjainak a többsége vagy szabadkőműves, vagy a nemzetközi
pénzoligarchia által működtetett valamilyen struktúrához
tartozik, vagy a CFR-hez vagy londoni megfelelőjéhez, a Royal
Institute of International Affairs-hez, RIIA-hez, (a Királyi Külügyi
Intézethez) vagy ehhez hasonló más szervezethez. Keynes ellenezte,
hogy titokban létesüljön ez a két fontos nemzetközi
pénzintézmény, de érveit nem vették figyelembe. Az európai
nemzetek nem jelentettek problémát a nemzetközi pénzoligarchia
számára, mert az európai arany a náci elkobzások következtében
már a birtokukban volt. A problémát az amerikai aranytartalék
jelentette, valamint a Szovjetunió és az érdekkörébe került
országok aranytartaléka. Az ún. el nem kötelezett harmadik világ
országai is gondot okoztak.
Ezért
a Bretton Woods-i tervezők olyan álcázott módszert dolgoztak ki a
tagországok vagyonának a "legális" elvételére,
amelyről feltételezték, hogy mind a kommunista országok, mind a
harmadik világ országai számára elfogadhatóak. Az ENSZ
tagállamok központi bankjai fel lettek szólítva, hogy a
rendelkezésükre álló vagyon 1%-át adják oda ellenszolgáltatás
nélkül a Nemzetközi Valutaalapnak. Az így kötelezően
odaajándékozandó banki vagyon 25%-át a legfinomabb aranyból álló
készletekből kell nyújtani. Az átengedett pénzvagyon 75%-a az
adott ország nemzeti valutájából is teljesíthető. Ezt az
adományozási mintát követve a tagállamoknak évente azonos
arányban kell hozzájárulást teljesíteniük. Természetesen az
Egyesült Államokat terhelte a legnagyobb arányú hozzájárulás.
Az
Egyesült Államok hozzájárulásának a mértékét felmérhetjük
abból, hogy mennyit kellett átutalnia a Nemzetközi Valutaalapnak
1983-ban. Ebben az évben a Nemzetközi Valutaalap 8,6 milliárd
dollárt követelt az amerikai Kongresszustól, lényegesen többet,
mint bármely tagállam hozzájárulása. Megint érdemes rámutatni,
hogy ez a pénz nem kölcsön, ami visszajár, nem beruházás,
aminek a profitjára számítani lehet, hanem ellenszolgáltatás
nélküli hozzájárulás, azaz ajándék a nemzetközi
pénzoligarchia számára. Figyelemmel erre a számokra, ki lehet
számítani, hogy hány évre van szükség ahhoz, hogy a Fort
Knox-ban őrzött 24 milliárd dollár aranytartalék ki legyen
merítve. Ez mindössze 14 évet igényelt. Ezzel a módszerrel
1959-re az amerikai aranytartalék a nemzetközi pénzoligarchia
ellenőrzése alá került. Ma már .995 finomságú arany nincs a
Fort Knox-i trezorokban. Hogyan történt az amerikai aranytartalék
kivitele az Egyesült Államokból? Az amerikai hadsereg egyik
műszaki alakulata az 1950-es években tejszállító kocsikkal vitte
át az aranyat a Világbank washingtoni székházába. Innen viszont
Európába és Japánba továbbították a háború utáni újjáépítés
finanszírozására. 1941-ben még az Egyesült Államoké volt a
világ aranykészletének csaknem 2/3-a, de 1959-re már az
amerikainak a kétszeresére növekedett az európai aranytartalék.
A ma is még Fort Knox-ban található arany minősége sokkal
gyengébb, mint az elszállított arany minősége volt. Nagyrészt a
Roosevelt elnök által az amerikaiaktól összeszedett aranyérmékből
áll. Értéke kb. 2 milliárd dollár, de nem használható arany
fizetési eszközként. Noha Amerikát a fejlett demokráciák
példaképének tartják, az Egyesült Államok kormánya 1933 óta
nem mérte fel hivatalosan mekkora a köztulajdont képező állami
aranytartalék. Ezt a közvagyont az amerikai közintézményeknek
kellene ellenőrizni, de az amerikai aranytartaléknak ez az
ellenőrzés alatt történő felmérése vagy nem történt meg,
vagy annak eredményét eltitkolták az amerikai nép elől.
Az
amerikai demokrácia degenerálódása
A
pénzoligarchia hatalmának az intézményesülése 1913-ban a
Federal Reserve System létrehozásával fokozatosan az amerikai
demokrácia kiüresedéséhez vezetett. Ebben az alibi demokráciában
már nem a "nép kormányoz, a nép által, a népért"
(Lincoln), hanem a pénzoligarchia szolgálatában álló - általa
kiválasztott, kiképzett és fizetett - politikai elit kormányoz, a
pénzhatalom érdekében a demokratikus formák és látszatok
betartásával. Ez a kormányzási technika lehetővé teszi, hogy a
hatalom tényleges birtokosa, - a pénzoligarchia, - a fiktív
demokrácia kulisszái mögé rejtőzködve, titkos módszerekkel a
nyilvánosság háta mögött gyakorolja autokratikus uralmát. A
politikai elit legtöbb tagjának a "meggyőződése" ma
már nem egyéb, mint a pénzoligarchia igényei szerint cserélhető
- és cserélendő - álarc. A pénzügyi, a politikai és a
tájékoztatási elit tagjai, akik ellenőrzik a pénzvagyon és az
információ nemzetközi áramlását, akik elnökként, igazgatóként
a jótékonysági egyesületek és gondolati műhelyek irányítói,
akik a legjobb egyetemek és kulturális intézmények élén állnak,
akik meghatározzák a közéleti vitatémákat, mind-mind
elvesztették hitüket azokban az alapvető értékekben, - vagy ami
még belőlük megmaradt -, amelyekben az Egyesült Államok alapító
atyái még őszintén hittek, és amely értékek az alkotmányba
bekerülve naggyá és sikeressé tették az amerikai társadalmat.
Amióta a pénzoligarchia vette át az uralmat az Egyesült
Államokban, az ő úgynevezett "euro-atlanti értékei"
érvényesülnek. Így jött létre a szervezett elituralom modern
formája, amely az embereket piackonform kényszerpályára terelve
könnyen gyúrható masszává alakítja át. A pénzoligarchia
minden értéket pénzre becserélhető árucikké kíván
átalakítani. A szabad polgárokat ugyanis így lehet a
pénzhatalomnak mindenben engedelmeskedő alattvalókká formálni.
A
pénzoligarchia adósságfüggésen és kamatfizetésen nyugvó
uralmi rendszerét sikeresen kiterjesztette Közép- és
Kelet-Európára, valamint a szovjet utódállamokra is az 1990-es
években. E cél érdekében kidolgozta a "washingtoni
konszenzus" néven ismertté vált transzformációs programot.
A magánpénzrendszernek ezt a nagyszabású exportálását - a
színlelő programok szokásos technikájával - piaci reformoknak és
demokratikus átalakulásnak állították be. A Nemzetközi
Valutaalap által levezényelt "washingtoni konszenzus"
végrehajtása a felbomlott szovjet birodalom országaiban nem
vezetett sem piacgazdasághoz, sem érdemi demokráciához. A
centralizált pártállam gazdasági és politikai túlsúlya eltűnt,
de helyébe lépett a független központi bankok által
szélsőségesen centralizált szervezett magánhatalom, a
pénzoligarchia demokratikus formákba csomagolt és pénzügyi
eszközökkel gyakorolt uralma. A mindent maga alá rendelő
magánpénzmonopólium nem teszi lehetővé a piaci versenyt ezekben
az országokban, és akadályozza a gazdasági demokrácia
érvényesülését. A gazdasági demokrácia legalább bizonyosfokú
érvényesülése nélkül pedig az érdemi politikai-demokrácia sem
lehetséges. Ezért volt igaza a nemzetközi pénzoligarchia globális
birodalmának a kvázi kormányát képviselő Bzigniew
Brzezinskinek, amikor 2000. októberében, Budapesten tett
látogatásakor kijelentette: Közép- és Kelet Európa országaiban
nem demokrácia, hanem csupán "fiktív demokrácia" jött
létre.
Ma
Magyarországon is kettőshatalom van. Az egyik hatalom az egyre
gyengülő, formálissá váló szervezett közhatalom, az állam, és
a másik hatalom a pénzoligarchia egyre erősödő szervezett
magánhatalma. Ennek a magánhatalomnak a központi intézménye az
abszolút függetlenséget élvező központi bank, a jogilag még
állami, de ténylegesen magánellenőrzés alá került Magyar
Nemzeti Bank. A magyar társadalom sorsát meghatározó monetáris
hatalmat vissza kell szerezni a lakosságot képviselő államnak.
Ezért úgy kell módosítani az MNB törvényt, hogy az országgyűlés
és a kormány érdemben vehessen részt a monetáris döntések
meghozatalában, vagyis dönthessen a pénzkibocsátásról, a
közhitelezésről, a kamat- és árfolyamszabályozásról. Az MNB
abszolút függetlensége, mint már láttuk, nem csökkenti az
inflációt.
További
fontos követelmény a nyilvánosság kizárásának a megszüntetése
a monetáris döntésekre vonatkozó információkból. A
parlamentnek, a kormánynak és a társadalomnak joga van ahhoz, hogy
láthassa, mikor, hogyan, miért hozott monetáris döntéseket az
MNB. A közpénzekre vonatkozó átláthatóság alkotmányos
követelmény. Egyetlen közintézmény tevékenysége sem lehet egy
jogállamban annyira titkosítva, mint ahogyan az ma a gyakorlat
Magyarországon. Csökkenteni kell az MNB vonatkozásában a
banktitok körét, mivel itt közpénzekről van szó.
Tervet
kell kidolgozni arra, hogy az állam ne kizárólag kamatozó
adóslevelek - államkötvények - kibocsátásával finanszírozza
kiadásait, hanem jegybanki, saját kibocsátású közpénzzel is,
amely után nem kellene kamatot fizetnie. Ennek a közpénznek
ugyanúgy az állam adóbevétele lenne a fedezete, mint ahogyan most
az adóslevelek fedezetét is a jövőbeni adóbevételek
biztosítják. Ez a pénzkibocsátás ugyanúgy nem okozna inflációt,
ahogyan az adóslevelek kibocsátása sem jár ezzel az eredménnyel.
Ki
kell dolgozni a nem konvencionális, kamatmentes, vagy csak
önköltségi szintű csekély kamatozású állami közpénzzel való
hitelezés programját és módszereit. A produktív célhoz kötött
állami közhitel nem okoz inflációt, amint ezt Dr. Wilhelm
Lautenbach, a weimari Németország kiváló pénzügyi szakértője
memorandumában bebizonyította.
Fel
kell hagyni az MNB évek óta folytatott denominációs
gyakorlatával. Ennek keretében történik a Magyarországra
kizárólag spekulációs célból érkező pénz forintra
konvertálása. Ugyancsak fel kell hagyni a sterilizáció jelenlegi
gyakorlatával, vagyis a konvertálással felduzzasztott
pénzmennyiség forgalomból történő kivonásával magas
kamatozású állami és jegybanki kötvényekkel. Egyedül a
denomináció és a sterilizáció költségei több száz milliárd
forintos veszteséget okoznak a magyar társadalomnak minden évben.
Ezt a monetáris politika közirányításával el lehetne kerülni.
Miért ragaszkodunk a legfontosabb hatalom, a monetáris politika
magánirányításához?
Be
kell szüntetni az Európai Unió normáitól eltérő, azokkal
ellentétes adózási kedvezményeket. Ebben is legyen harmonizáció.
Piaci árak érvényesüljenek a munkaerőpiacon is. Ebben is legyen
felzárkózás Európához.
A
választási ígéretek és pártprogramok betartása legyen kötelező
a kormányra került pártok számára. A választási győzelmet
eredményező ígéretek legyenek jogi eszközökkel is
kikényszeríthetők, pl. az ígéreteiket megszegő képviselők
visszahívhatóságával. Csak így lehet a magyarországi fiktív
demokráciát a polgárok számára érdemi beleszólást biztosító
közvetlen demokráciává átalakítani.
Idézetek
jegyzéke:
- Carroll
Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The
Macmillan Company, New York, 1965, p. 324
- William
T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies (
Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 148
- Magyar
Nemzeti Bank, J/2766. sz. Melléklet, A Magyar nemzeti Bank 1999.
évi tevékenységéről az Országgyűlés részére készített
beszámolóhoz, 54. és 81. old.
- Befektetés
az új évezredbe, a 2000. év költségvetése, 16. és 17. old.
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.140
- Marvin
S. Antelman, To Eliminate the Opiate, New York: Zahavia, 1974, p.
140
- Martin
Short, Inside the Brotherhood: Further Secrets of the Freemasons,
New York: Dorset Press, 1989, p. 365
- Carroll
Quigley, Tragedy and Hope, A History of the World in Our Time, The
Macmillan Company, New York, 1965, p. 62
- William
T. Still, New World Order: The Ancient Plan of Secret Societies (
Lafayette, LA: Huntington House, 1990, p. 147
- Church,
Guardians of the Grail, Oklahoma City: Prophecy Publications, 1989,
p. 178
- Anton
Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New
Benjamin Franklin House, 1984, p. 217
- Kossuth
Lajos üzenetei, Szabad György összeállítása, IKVA Könyvkiadó
Kft., Budapest, 1994, 252-253 old.
- 271
old
- Fejtő
Ferenc, Rekviem egy hajdanvolt birodalomért, Budapest, XXIX. és
XXX. fejezet
- Anton
Chaitkin, Treason in America 2nd ed. New York: New
Benjamin Franklin House, 1984, p. 234
- ib.
p. 225
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.156
- ib.
p.157
- Congress,
Senate, Banking and Currency Committee, National Economy and Banking
System of the United States, Senate Document 23, 76thCongress,
1sr Session, reprint edition Wickliffe, Ohio: Monetary Science
Publishing, 1976, p. 91
- Appleton
Cyclopedia, 1861, p. 296, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 44
- Abraham
Lincoln's letter to Col. Taylor, from the New York Tribune, December
6, 1861, as quoted in Lincoln Money Martyred, p. 46
- Edward
Holloway, How Guernsey Beat the Bankers Economic Reform Club
Publishing, 1958, London
- Samuel
Morse, The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British
Aristocratic Plot, New York: John F Trow, 1862, entire
- "Ku
Klux Klan Project", The New Federalist, April 1993, p.13
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.
162-163
- Texe
Marrs, Dark Majesty: The Secret Brotherhood and the Magic of A
Thousand Points of Light, Austin, TX: Living Truth Publishers, p. 66
- Ralph
A. Epperson, The Unseen Hand (Tucson, AZ: Publius Press, 1985, p.
168
- Gary
Allen and Larry Abraham, None Dare Call It Conspiracy, Rossmoor, CA:
Concord Press, 1971, p. 78
- Charles
Higham, Trading with the Enemy, London. 1983, p. 24
Felhasznált
irodalom:
Arter,
Matthyas: Gedanken zum Doppelwesen des Geldes, Meilen, Schweiz, 1996
Brüll
Mária, Nemzetközi Pénzügyi Intézmények és Magyarországi
Kapcsolatok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993
Chernow,
Ron, The Warburgs, Vintage Books, New York, 1994
Daniel,
John, Scarlet and the Beast, Vol. III. English Freemasonry, Banks,
and the
Illegal
Drug Trade, JKI Publishing, Tyler, TX 75713, 1995
Deane,
Marjorie and Pringle, Robert, The Central Banks, Viking, New York,
1994
Endrédy
Szabó Lajos, Új honfoglalás vagy bérrabszolgaság?, Bécs, 1997
Elon,
Amos, Founder, A Portrait of the First Rothschild and His Time,
Viking, New York 1996
Greider,
William, Secrets of the Temple, How the Federal Reserve runs the
country, A Touchstone Book, New York, 1987
Griffin,
G. Edward, The Creature from Jekyll Island, A second Look at the
Federal Reserve, American Media, Westlake Village, 1995
Hahner
Péter, Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas, Budapest, 1998
Lindbergh,
Charles A., Lindbergh on the Federal Reserve, The Noontide Press,
Costa Mesa, CA, 1989
Lasch,
Christopher, The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy,
New York, 1996
Lőrincné
Istvánffy Hajna, Nemzetközi Pénzügyek, Aula, 1999
Mullins,
Eustace, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
North,
Michael, Pénztörténeti Lexikon, Az aranytól a záloglevélig,
Perfekt Kiadó, Budapest, 1998
Patman,
Wright, A Primer on Money and Money Facts, Populist Action
Committtee, Washington, 1993
Risi,
Armin, Machtwechsel auf der Erde, Die Pläne der Mächtigen, globale
Entscheidungen und die Wendezeit, Govinda-Verlag, Neuhausen, 1999
Senf,
Bernd, Der Nebel um das Geld, Gauke, Lütjenburg, 1996
Síklaky
István, A fennmaradás társadalmi programja, a pénzuralmi rendszer
alternatívája, Éliás Kiadó, 2000, Budapest
Thoren,
Theodore and Warner, Richard, The Truth in Money Book, A Truth in
Money Publication, Chagrin Falls, Ohio, 1994
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése