2014. július 19., szombat

Ahol a „hideg szél” születik



   Ahol a „hideg szél” születik 





Látogatás az MBDA rakéta gyáraiban




A Magyar Honvédség állományában rendszeresített francia Mistral (hideg szél) kishatótávú légvédelmi rakétarendszer neve felemásan cseng a hazai közvélemény fülében, nem utolsósorban a nagy sajtóvisszhangot kapott, részben eredménytelen éleslövészetek miatt.
A gyártó MBDA ezért elhatározta, hogy javítandó a cégről illetve termékükről kialakított képet egy szűkkörű sajtótúrát szervez Franciaországba, ahol a média kiválasztott képviselői megismerkedhetnek a tevékenységükkel, illetve a Mistral és a többi korszerű fegyverrendszer gyártásával.
A márciusra tervezett utazás előtt az MBDA képviseletében az európai eladásokért felelős alelnök   tartott prezentációt a magyarországi képviseletüket ellátó cég irodájában, ahol videofelvételekkel demonstrálták, hogy a Mistral hatékony fegyverrendszer, amely képes kis magasságú, nagy sebességű, vagy éppen lebegő helikoptert imitáló célok lelövésére is.
Az alelnök úr megismertetett minket a multinacionálissá vált cég rövid történetével is. A francia Matra, az angol BAe Dynamics és az olasz Alenia  összeolvadásával néhány éve létrejött MBDA az amerikai Raytheon és a Lockheed Martin között a világon a második legnagyobb rakétagyártó . A „terméklista” nagyon széles, űrhajózási hordozórakéták és „föld-föld” ballisztikus rakéták kivételével szinte minden kategóriában létezik típusuk.
A csúcstechnológiával gyártott fegyverekre számos országból van érvényes megrendelésük, ami évekre leköti a cég gyártási kapacitását, és ami többmilliárd dolláros biztos bevételt jelent a közeljövőben.
A magyarországi negatív tapasztalatokra vonatkozó kérdés elől sem tért ki a cég képviselője. A későbbi látogatás során ugyancsak megerősítést nyert, hogy komoly problémák mutatkoznak a személyi állomány terén. A Franciaországban kiképzett 12 fő közül ugyanis már mindössze ketten dolgoznak eredeti beosztásukban, a többiek vagy kiléptek a hadsereg állományából, vagy más területre kerültek. Rossz az együttműködés a felek között a mi hibánkból, ugyanis bürokratikus okok miatt az MBDA szakértői csak a HM illetékeseivel tudnak kapcsolatot tartani, a „végfelhasználóval” nem, pedig erre lenne szükség. A tavalyi lövészeten bekövetkezett egyik hiba egyértelműen a kiképzés hiányosságaira volt visszavezethető, a katona ugyanis rosszul helyezte be a Mistral tápegységét, emiatt nem indulhatott el a rakéta. (erről a későbbiekben még lesz szó)
A március 20-ától tervezett franciaországi látogatásunk az Irak elleni háború miatt elmaradt, de az újabb időpontot már nem veszélyeztette semmi, így június 20-án Párizsba utazhattunk, ami a lehető legjobb időpontnak bizonyult, hiszen részt vehettünk a Le Bourget kiállítás két zárónapján, ahol egyébként az MBDA volt az egyik nagy kiállító.   Standjukon az összes jelenleg gyártásban lévő és fejlesztés alatt álló típusuk makettjét láthattuk, köztük az ASTER légvédelmi komplexum rakétáját, amely elsőként a francia haditengerészet Charles de Gaulle nukleáris meghajtású repülőgép hordozóján állt szolgálatba.
Az „európai Patriot”-nak is nevezett komplexum angol és olasz hadihajókon is üzembe lesz állítva és természetesen dolgoznak a szárazföldi mobil változaton is.
A tervezés stádiumában lévő Meteor nagyhatótávú aktív lokátoros önirányítású légiharc rakétának már a legújabb módosítás utáni makettjét állították ki. Eldőlt, hogy a fegyver súlypont közelében lévő szárnyaira nincs szükség, ezért azokat elhagyták, és egyedüli aerodinamikai felületként csak a törzsvégen kereszt alakban elhelyezett négy kormány marad meg. A Meteor nem egyedül az MBDA gyártmánya lesz, a fejlesztésben ugyanis résztvesznek a németek, svédek és amerikaiak is. A cég új büszkesége a Storm Shadow , amelynek 27 példányát vetették be sikeresen a RAF Tornado GR.4-es gépei, méretével és arányaival kiemelkedett a többnyire kisebb, és karcsúbb rakéták közül. Ugyancsak a nagyobb gyártmányok közé tartozik a híres Exocet hajó elleni rakéta is, amit annak idején még az Aerospatiale fejlesztett ki, jóval a Matra-ba történő beolvadása előtt.
Az Exocet MM-40 Block 3 változat makettjén feltűnt, hogy a hátsó harmadban a szárnyak közötti síkban összesen négy kis levegő beömlő nyílás található. A fegyver hatótávolságának növeléséhez ugyanis a hosszú égésidejű rakétahajtómű helyére egy kisméretű gázturbinás hajtóművet építenek be. A négy szívócsatorna így akkor is biztosítja a levegő ellátást, ha a fegyver intenzíven manőverezik és valamelyik oldala emiatt leárnyékolt. Az új meghajtási mód miatt a rakéta eredeti max. 60-70 km-es hatótávolsága jóval 100 km fölé növelhető.
Az MBDA olasz részlege a volt Alenia kiállította többek között a Marte hajó elleni rakéta makettjét, valamint az Aspide légvédelmi komplexum rakétáját, amely eredetileg az amerikai AIM-7 Sparrow légiharc típuson alapult, de mára már alig hasonlít rá. A fegyver zárt konténerből indul, ezért módosították az aerodinamikai felületeit, és hajtómű szekciója is átalakult, nagyobb átmérője lett, így nőhetett a fegyver hatótávolsága. Mivel a kiállításon csak a fegyverek műanyag makettjét lehetett látni, ezért a további felsorolástól eltekintünk, hiszen a későbbiekben ugyanezen eszközök többségét eredetiben is megtekinthettük, ami természetesen sokkal érdekesebb volt, ezért ennek részleteiről a cikk további részében számolunk be.
Vendéglátóink maximálisan igyekeztek a kedvünkben járni, így kérésünkre megszervezték, hogy a velük szoros kapcsolatban álló Dassault standján közelebbi ismeretségbe kerülhessünk a Rafale vadászbombázóval, amiről majd egy külön cikkben számolunk be.
Az MBDA tárgyaló helyiségei a „Chalet-soron” a lehető legjobb helyen voltak a pályaküszöb közelében, így a repülési program megtekintéséhez illetve fotózásához kitűnőek voltak a körülmények.
Franciaországi látogatásunk a Le Bourget kiállítás zárása után a Párizstól délre lévő Bourges-ban folytatódott. Az ódon kisváros egyik legnagyobb munkaadója az MBDA, ugyanis itt illetve a környéken összpontosul a gyártási kapacitás többsége. A cég saját maga állítja elő a szükséges alkatrészek és berendezések többségét, míg máshol a külső beszállítók aránya a magasabb.
A legnagyobb, 1430 főt foglalkoztató üzem Bourges repülőtere mellett terül el. Itt gyártják a különböző rakétatípusok egyes mechanikus összetevőit, elektromos és elektronikus berendezéseit , giroszkópjait, indítósinjeit, stb. Az üzem szakosodott az egyre nagyobb mértékben használt kompozit szerkezeti részek gyártására , kapacitásuk lehetővé tette, hogy beszállítói legyenek az Airbus cégnek is.
Az MBDA üzemébe természetesen szigorú előzetes, illetve helyi ellenőrzés után léphettünk be. Mivel az alkatrészgyártás önmagában nem tartozik a legérdekesebb folyamatok közé, hiszen többnyire forgácsoló gépsorokat lehet látni, ezért ebben az üzemben „csak” a házi múzeumot tekintettük meg, ahol a gyártott fegyvertípusok eredeti példányait állították ki. Az „éles” rakétákhoz képest mindössze annyi volt a különbség, hogy ezek a példányok nem tartalmaztak hajtó- illetve robbanóanyagot. Több rakétát metszetben láthattunk, és szerencsénkre itt még nem volt korlátozva a fotózási lehetőség. A „tárlat” első darabja az évtizedekkel ezelőtt világhírnevet szerzett Exocet volt, amelyet 1982-ben az argentin haditengerészeti légierő vetett be sikeresen az angol flotta hajói ellen. A légi indítású változat mellett sorakozott a hajóról, illetve tengeralattjáróról kilőhető típus. Előbbi hermetikus tároló konténerből indul, ezt követően nyílnak ki szárnyai illetve kormányfelületei. A víz alól útjára bocsátható típus a legérdekesebb.
Egy „torpedó” belsejében található, így a tengeralattjáró fedélzetéről sűrített levegővel, vízszintesen lövik ki. A cső elhagyása után beinduló rakétahajtómű és a kormányrendszer segítségével a víz fölé emelkedik, majd leválik a „torpedó” orrkúpja és ekkor gyújt be az Exocet, amely ezt követően ugyanúgy végzi a cél megközelítését illetve megsemmisítését, mint a többi változat.
Érdekesség, hogy a „torpedó” nem rendelkezik mozgatható kormányfelületekkel, a vízből történő kiemelkedést a hajtómű tolóerővektorának eltérítésével oldják meg.
Mivel az Exocet „méretes” fegyver, kisebb helikopterek fedélzetéről nem alkalmazható.
Ennek az űrnek a betöltésére szolgál a cég AS-15 típusú rakétája, amely még a könnyű Panther helikopter számára is megfelelő. Mivel ennek a hatótávolsága is kisebb, ezért irányítását nem aktív radarral, hanem a hordozó eszköz segítségével oldották meg. Az AS-15 mellett láthattuk a jövő hajó elleni rakétáját, az egyelőre még nem létező ANF néven emlegetett fegyver makettjét, amely tulajdonképpen nem is rakéta, mivel torlósugárhajtómű segítségével repül. A sebessége szuperszonikus, ami nagyon lerövidíti a repülés idejét és egyben megnehezíti a megtámadott hajó légvédelmének dolgát. Az Apache/Scalp/Storm Shadow ugyancsak makett formájában volt kiállítva csakúgy, mint a nukleáris csapásmérésre szolgáló ASMP új változata. Eredeti metszet volt viszont a Mica légiharc rakéta, indító berendezésével együtt.
A Mirage 2000-5 számára fejlesztették ki a pneumatikus leoldó berendezést, amely nagynyomású nitrogén segítségével löki lefelé a hajtómű beindulása előtt. A kombinált gáz és aerodinamikai kormányzású Mica a Rafale jelenlegi fő fegyvere, de érdekes módon továbbfejlesztését nem tervezik, inkább a már említett Meteor-t rendszeresíti majd a francia légierő is. Nem láthattuk a Magic kishatótávú légiharc rakétát, talán azért, mivel gyártása már megszűnt, szerepét lassan átveszi a Mica infravörös önirányítású változata. A korszerű francia harcigépek jelenleg egyetlen földi célok elleni irányított rakétája az AS-30L.
A félaktív lézeres önirányítású fegyver metszetén jól látszott, hogy kétfázisú szilárd tüzelőanyagú hajtóműve van, amelyek kb. 10 km-es hatótávolság elérését teszik lehetővé. Ez elvileg lehetne több is, de feltétel, hogy a repülőgépen lévő célmegjelölő is lássa a célt, ami erősen függ a légköri viszonyoktól.
A légvédelmi eszközök között a Roland és az ASTER komplexum rakétáját láthattuk, de metszetben csak az előbbit. Külön csoportosításban helyezték el a páncéltörő rakétákat, amelyekből igazán nagy a választék. Közös jellemzőjük, hogy az irányításuk huzallal történik, ami egyszerű és nem zavarható.
A Milan és a Hot már nem új típus, de még mindig gyártásban van, összesítve már több, mint félmillió (!) példányban készültek. Az újabb kishatótávú, max. 600 méterre lévő földi célok ellen bevethető Eryx jelenleg napi 50 db-os mennyiségben készül, főként exportra. Érdekesség, hogy ehhez megszólalásig hasonló típust Jugoszláviában is gyártottak néhány éve „Bumbar” típusjelzéssel.
Az MBDA gyártja a francia légierő és légvédelem számára a célgépeket is, ezek közül a legelterjedtebb C-22-es szerepelt a bemutatott fegyverek között.
A max. 0,9 Mach sebességű távvezérelt repülő eszköz 13 km magasságig képes emelkedni, és max. 6,5 g-s túlterheléssel fordulózhat. Szerkezete a lehető legegyszerűbb, hiszen egyszer használatos, de ha nem sikerül lelőni, akkor ejtőernyővel leszállhat és újabb repülésre is alkalmassá tehető.
A „házi múzeum” megtekintése után a cég néhány kilóméterre lévő másik részlegébe mentünk, Subdray-ba. Noha az erdős területen létesített üzem a legnagyobb kiterjedésű, mindössze 543-an dolgoznak ott. A cégegyesülési hullám után létrejött Roxel válallat is használja a területet, feladatuk a szilárd tüzelőanyagú hajtóművek illetve a harci részek fejlesztése, tesztelése és integrációja. Sajnos tevékenységükkel nem ismerkedhettünk meg, csak annyit láthattunk, hogy az épületeik mellett elképesztő méretű sűrített levegős tartályok voltak. A szigorúan őrzött terület több szempontból is katonai objektumra emlékeztetett, számos földdel fedett betonbunker sorakozott az utak mellett, és az épületek között magas földhányások voltak, amelyek robbanás vagy tűz esetén hivatottak korlátozni a továbbterjedést.
Innen már nem szolgálhatunk kép információkkal, mivel a fotózás szigorúan tilos, és még a mobiltelefonokat is ki kellett kapcsolni. Utóbbi oka hasonló volt, mint a repülőgépeken, több olyan helyiségbe is bementünk, ahol az elektromágneses impulzusok esetleg problémát okozhattak volna. Fotókat csak a hagyományos géppel dolgozó helyi fényképész készíthetett, aki tisztában volt a biztonsági illetve titokvédelmi előírásokkal is.
Először az ASTER végszerelő üzemét néztük meg, ahol a bejáratnál lévő tárlóban elhelyezték az eredeti alkatrészekből összeállított „robbantott” változatot.
Az épületet célirányosan, egyedi módon építették meg. A különböző munkafolyamatok végzésére szolgáló, egymás mellett sorakozó helyiségek fala közel fél méter vastag betonból készült, ehhez illően erős ajtókkal. Plafon azonban nem volt, felül mindegyik helyiség a tető alatti közös térbe nyílt. Ha valamelyik helyiségben lévő rakéta baleset következtében felrobban, akkor így a nyomás nem vetheti szét a falakat. Az ASTER rakéták fődarabjai speciális állványokon helyezték el, amelyből minden helyiségben csak egy volt, azaz egyidejűleg nem folyhatott több rakétán is munka, ugyancsak biztonsági megfontolásból. Az állványok mögött, az ajtóval átellenes falon a rakéta fúvócsövénél kb. 1X1 méteres műanyag panel volt beépítve, ez a hajtómű véletlen beindulása esetén kiszakad és a külső szabad térbe vezeti a forró gázt. Mivel a hajtómű tolóereje soktonnás, ezért a szerelőpad masszív acélcsavarokkal lett rögzítve a betonpadlóhoz, így a rakéta ekkor sem szabadulhat el. Az ASTER részegységeinek összeszerelése bonyolult és sokrétű munka, ezért annak teljes automatizálása egyelőre lehetetlen, még sok manuális tevékenységet igényel. A fekete antisztatikus ruhát viselő szerelők tevékenységét folyamatosan nyomon követik, egy az épület centrumában lévő számítógép teremben. Ugyanitt ellenőrzik az egyes munkafolyamatok után a rakéta alrendszereinek paramétereit, már amit elektronikusan lehetséges.
Az üzem tesztelő részlegében további, eddig általunk még sohasem látott érdekességekkel találkozhattunk. Az elkészült rakéták elektromos és elektronikus rendszereit alapos működéspróbának vetik alá, így a rejtett hibák még időben kideríthetők. Ez nagyon fontos, hiszen ha a fegyvert akár tíz évnyi tárolás, szállítás, átrakodás, stb. után használják fel, akkor is megbízhatóan kell működnie. Mivel manapság már többnyire elektromos szervók működtetik a kormányfelületeket, ezért a rendszer összműködése akár többször is ellenőrizhető. A régebbi lőporgázas kormányrendszereknél ez nem volt lehetséges, mivel azok „egyszer használatosak” voltak 1-2 perces össz üzemidővel.
Egy nagyméretű helyiségben félkörben „anehoikus” falat létesítettek, amely radarhullám elnyelő gúlákból volt összeállítva. Ennek geometriai középpontjában volt a három szabadságfokú forgatható állvány, amelyet fotók hiányában úgy kell elképzelni, mint egy vastag szárú kb. kétméteres „U” betűt, amely függőleges tengelye körül elforoghat. Két szára között egy másik, kisebb keret volt, amelyben egy harmadik. Ezzel megoldhatóvá vált, hogy a legbelül elhelyezett rakétafej bólintó, legyező és orsózó mozgatását biztosítsák, a berendezés egyedül a vízszintes gyorsulást nem volt képes imitálni. A tonnás próbapadot hidraulika mozgatta, mégpedig villámgyorsan, nagy szögsebességgel és nagyon precízen szögpercnyi pontossággal. Egy különálló állványon helyezték el a rakéta kormányzó szekcióját, amit kábelek kötöttek össze a fejrésszel, illetve egy külső áramforrással, hiszen a fegyver energiaellátását egyszer használatos termoakkumulátor biztosítja.
Ezúttal egy MM-40 Exocet rakéta tesztje folyt. A „bevetés” egy 32 km távolságban haladó hajó ellen történt, amit az „anehoikus” háttér előtt lassan mozgatott szögvisszaverő imitált. 
A szomszédos üvegfalú helyiségből jól láthattuk a folyamatot, amit még érthetőbbé tett a képernyőn látott „repülési” útvonal. Az Exocet „indítására” a 60 fokos szögben fixen álló csőből került sor, ami után a rakétafej azonnal elfordult kissé lefelé, illetve vízszintes helyzetbe, hiszen a célt a víz felett néhány méteres magasságban közelíti meg. A magasság pontos tartásához a kormányok folyamatosan dolgoztak, mégpedig látszólag koordinálatlanul nagy szögsebességgel de kis kitérésekkel szinte rezegtek. Amint a rakéta a cél közelébe került, hirtelen intenzív, 20-30 fokos mozgásokat végzett jobbra-balra és kisebb mértékben fel-le, ez a hajó légvédelmének dolgát volt hivatva megnehezíteni a becsapódás előtti pillanatokban. A találatról a rendszer leállása tanúskodott, a teszt megfigyelőinek munkája viszont csak ekkor kezdődött, hiszen a számítógépek által rögzített hatalmas mennyiségű paramétert ellenőrizni kellett, bár ez részben automatikus, hiszen „csak” program kérdése, hogy a tűrésen kívüli értékek helyét és idejét kijelezze. Amennyiben szükséges, akkor szabályozások után a teszt megismételhető és a rakéta csak ezután kerülhet a végszerelő üzembe, ahol elnyeri végső alakját.
Egy szomszédos hasonló felszereltségű helyiségben az ASTER működéspróbáját nézhettük meg. A célpont egy kis magasságban közeledő nagy sebességű kisméretű repülő eszköz volt, talán éppen az Exocet-hez hasonló hajó elleni rakéta. Az ASTER függőlegesen indult, majd a rakétafej a három szabadságfokú keretben villámgyorsan lefelé fordult és alig három másodperc alatt végrehajtotta a cél megsemmisítését. Mivel minden nagyon gyorsan történt, ezért a kedvünkért megismételték a tesztet. A számítógép képernyőjén „visszanézve” már érthetőbbé vált a folyamat, a gyorsító fokozat leválását követően pillanatokkal már be is következett a „találat”.
Látogatásunk következő és egyben utolsó állomása Selles Saint Denis volt, ahol a Mica, Storm Shadow és a Mistral végszerelése történik. A bejáratnál egy postaládákhoz hasonló zárható fióksor tűnt fel, ami arra szolgált, hogy a dolgozók ezekben helyezzék el minden olyan személyes tárgyukat, főként a dohányzással kapcsolatos tűzgyújtó eszközöket, amelyeket tilos az üzem területére bevinni.
Először a cég új büszkesége, a Storm Shadow végszerelő műhelyét néztük meg. Mivel „repülőgépről” van szó, ez is zömében kézi munkát igényel, amit nem szalagrendszerben, hanem egyenként végeztek. Az elkészülés különböző fázisaiban lévő robotgépek némelyikén jól látszott az orrba épített képalkotó infravörös kamera, amelyet a becsapódás előtti másodpercekben leváló orrkúp tesz szabaddá. A vezérlőrendszernek elég rövid ideje van ezután, a pillanatnyilag látott képet összehasonlítja a számítógép memóriájában tárolt felderítő fotóval és az „ugrás” utáni leborítás közben ennek alapján helyesbíti a becsapódás helyét, mégpedig méteres pontossággal. Kísérőink szerint a francia megrendelésre készülő Scalp külsőre teljesen azonos az angoloknak gyártott változattal, egyedüli különbség az eltérő „interface” amely a repülőgép rendszereivel történő kapcsolattartást biztosítja. A nem szabványos elektronikus adatbusz rendszerek alkalmazása komoly hátrányt okoz a franciáknak, akik a jövőben át fognak térni az USA-ban kidolgozott, és a NATO-ban szabványossá vált rendszerekre, amelyeket egyébként már az oroszok is alkalmaznak újabb harcigépeik fedélzetén.
Egy másik üzemrészben videofelvételről láthattuk a Mistral végszerelését. Mivel kisméretű és viszonylag egyszerűbb fegyverről van szó nagy gyártási mennyiség mellett, ezért ezt a folyamatot már lehetséges és érdemes volt automatizálni, a rakéta fő összetevőit emberi kéz érintése nélkül ipari robotok szerelik össze. Az elektronikus végellenőrzés is automatikus, a fegyver rendszereit 20 másodperc alatt leteszteli az erre szolgáló berendezés. Az általunk látott épületben nem a rakéta, hanem az ALBI indítóberendezés sorozatgyártása folyt. Ez a nálunk rendszeresített ATLAS-hoz hasonlóan körben elforgatható dupla állványt tartalmaz azzal a különbséggel, hogy ezt páncélozott harcjárművek tetejére lehet felszerelni. Valószínű, hogy nem véletlenül mutatták meg nekünk mindezt, ugyanis néhány év múlva újabb kishatótávú légvédelmi komplexumok beszerzése válik esedékessé a Magyar Honvédség számára, és a megrendelésre pályázik az MBDA. Már el is végeztek néhány vizsgálatot azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ALBI rendszert integrálni a meglévő BTR-80-as páncélozott harcjárműveinken. Ugyan ezután is csak álló helyzetből lenne lehetséges a tüzelés, de mégis nagy előrelépést jelentene a jelenlegi állapothoz képest, mivel a BTR-ek hatékonyabban biztosítanák a csapatlégvédelmet, és a kezelőszemélyzet védelme is jobb lenne, mivel a lövésznek csak az indítás, illetve a rakéták indítóállványra helyezése közben kell kibújnia a jármű tetején.
Vendéglátóink egy kis meglepetést is tartogattak számunkra az üzemhez tartozó gyakorlótéren, ahol háromféle Mistral komplexumot is felsorakoztattak.
Messziről felismertük a nálunk is rendszeresített, Unimog alvázra telepített rendszert, amiből a gyártó is rendelkezik mintapéldánnyal, hiszen műszaki probléma, továbbfejlesztés stb. esetén így könnyebben tud segítséget nyújtani a megrendelőnek.
Csaknem ugyanezt „tudja” a kéttengelyes páncélozott Panhard terepjáróra szerelt ALBI is azzal a különbséggel, hogy a jármű belső terében négy tartalék rakéta található. Harcértékét növeli, hogy a vezető melletti ülésből egy a tetőre szerelhető géppuska is kezelhető. A harcvezetés rendszere is jobb, mint a nálunk alkalmazott változatnál, ugyanis két komplett rádióberendezést szereltek be a belső térben egy a célok helyzetét kijelző indikátorral együtt.
A harmadik komplexum egy MANPADS volt, azaz a két katona által hordozható legegyszerűbb változat, amit mindannyian ki is próbálhattunk. A rakéta inrfaérzékelője eredeti volt, viszont a harci rész és a hajtómű helyén egy argontartályt helyeztek el, amely az egyszer használatos cserélhető tápegységet helyettesítette. Ezzel a megoldással olcsóbb a gyakorlás, a berendezést a beépített számláló szerint már több, mint hétezer imitált rakétaindításra használták. Az elektromos táplálás külön akkumulátorról történt, vékony kábelen keresztül. Az „élesben” alkamazott tápegység 700 bar nyomású argongázt és termoakkumulátort tartalmaz, ezek együttesen 45 másodpercig biztosítják a rakéta tűzkész állapotát, azaz az infrafej ennyi ideig megfelelő mértékben mélyhűtött a nagyobb érzékenység biztosításához, és eddig áll rendelkezésre az egyenáram is is. Ha ezidő alatt nem kerül sor az indításra, akkor a tápegységet újra kell cserélni, ami nem is olyan egyszerű. A nagyméretű hengeres konzervdobozhoz hasonló tápegységet pontosan kell a helyére illeszteni, majd nagy erővel a felfelé nyomni, ami elsőre nem mindig sikerült még az MBDA szakemberének sem. A cserélhető eszköz alkalmazása túl drágává tenné a gyakorlást, ezért dolgozták ki az említett helyettesítő módszert.
A MANPADS-on a célzóberendezés helyén egy infrakamera volt felszerelve, ami fekete-fehér hőképet biztosított. A cél hálátlan szerepét 1-2 km távolságban köröző kis túrarepülőgép játszotta, amely viszonylag kis hőkibocsátása ellenére tökéletesen látszott a gumi árnyékolóval ellátott képernyőn.
Az indítás folyamata a következő. A cél vizuális észlelése és a látómezőben lévő négyzet illetve szálkereszt fedésbe hozása után a jobb kézzel fogott markolaton hüvelykujjal meg kell nyomni a tápegység aktiváló gombját, ami az áramot illetve a gázt biztosítja a rakéta számára. Szaggatott hangjelzés tudatja, hogy a rakéta infrafeje „látja” a célt, ezt követően annak haladási irányától függően elé és felfelé kell mozdítani az indítóállványt egészen addig, amíg a hangjelzés folyamatossá nem válik. Ekkor a jobb kéz mutató ujjával meg lehet húzni az „elsütő billentyűt” . A nem szokványos procedúra az előretartással segít a rakétának, amelynek így repülés közben kisebb manővert kell végeznie, hiszen indítása nem a cél, hanem egy becsült találkozási pont irányába történik. Ez különösen kis távolságú és nagy sebességű cél esetén lehet nehéz, hiszen a megfelelő előretartáshoz a cél már kicsúszik a kamera látómezejéből. Kellő gyakorlottság esetén azonban a dolog biztosan működik. Utóbbival is gond lehet idehaza, ahol a tavalyi lövészeten a legegyszerűbb módon, szemben közeledtek a célok, így az előretartáshoz csak kismértékben meg kellett emelni az indítóállványt.

Franciaországi látogatásunk meggyőzően bizonyította, hogy az MBDA az európai hadiipar egyik legmagasabb szinten álló vállalat csoportja, amellyel érdemes és kell is együttműködni, ugyanis a nálunk rendszeresített ATLAS rendszer elengedhetetlenül bővítésre szorul. Hogy csak egy területet említsünk, meg kell oldani az indítóállványokon is az IFF rendszer alkalmazását, ami kidolgozott módszer, csak a mi részünkről nem volt rá igény. A jövőben egyéb fegyvertípusok, pl. repülőgép fedélzeti eszközök terén is megfontolandó az együttműködés, hiszen az MBDA jelenleg a nagyhatótávú légiharc rakéták kivételével (a Meteor még jóideig fejlesztés alatt áll) minden feladatkörre rendelkezik korszerű típussal.
Jól szervezett látogatásunk   lebonyolításáért köszönettel tartozunk az MBDA vezetésének, illetve a kíséretünket ellátó két munkatársának.







Fegyver újdonságok Le Bourget-ban



Vaskupola és a többiek


A két évente ismétlődő kiállításon megszokott, hogy a repülés „járulékos” területeivel kapcsolatos újdonságokat is bemutatják. Ezek például a repülőgép fedélzeti és egyéb fegyverrendszerek, amelyek között minden alkalommal szerepelnek érdekes koncepciók, tervek, és már megvalósult eszközök.
Az utóbbi kategóriába tartozik az izraeli Iron Dome (Vaskupola) rendszer, amely a rendszerbe állítást követően szinte azonnal bevetésre került. Néhány éve ezerszám csapódtak be izraeli területen a Libanonból indított rakéták, ezen felül Gázából is rendszeresen érkeznek nem kívánt „küldemények”, amelyek jelentős kárt okoztak és számos emberéletet követeltek. Hosszú ideje napirenden van a Kasszam és a Grad rakéták elleni védelem, de hatékony, és minden szempontból megfelelő megoldás nem született. A Nautilus lézerfegyver fejlesztése leállt, és helyette egy sokkal konzervatívabb utat kerestek. Ez az Iron Dome,  egy rendkívül rövid reakcióidejű légvédelmi rakétarendszer, amely azonban csak a szóban forgó feladatra alkalmas. Nevezetesen a kis hatótávú föld-föld rakéták és tüzérségi lövedékek jelentik a fő veszélyt, ezért ezek repülés közbeni megsemmisítése a cél. Egy 122 mm-es Grad rakéta vagy egy 152 mm-es ágyúlövedék eltalálása nem kis nehézséggel jár, emellett nagyon költséges is.
Az Iron Dome ellenzői is ezt hangoztatják, egy a palesztinok által barkácsolt Kasszam rakéta pár száz dollárból elkészül, az új légvédelmi rendszer Tamir rakétája pedig óvatos becslések szerint is legalább 50 ezer, nem beszélve a teljes komplexum több millió dolláros beszerzési és fenntartási költségeiről.
A szóban forgó fegyver a Rafael Derby izraeli fejlesztésű légiharc rakétán alapul, mérete és tömege is hasonló, vagyis 3 méter hosszú, 160 mm átmérőjű, de annál némileg kisebb tömegű. A szóban forgó típus aktív radaros önirányítású, ezt a rendszert nyilván módosítani kellett, hiszen egy szemből tenyérnyi felületű célt nehezebb megtalálni. Sok manőverezésre azonban nincs szükség, ugyanis  ahogy a repülőgép fedélzeti változatnál, úgy ennél is megoldott a pályakorrekciós jelek alapján történő célmegközelítés. A végfázisban sem kell intenzíven manővereznie a rakétának, ugyanis a lövedékek és a Grad/Kasszam rakéták jól prognosztizálható ballisztikus pályán repülnek, vagyis a találkozási pont viszonylag nagy pontossággal prognosztizálható.
A légvédelmi komplexum három fő elemből áll, ezek a Elta által fejlesztett felderítő és célkövető radar, a harcvezetési pont és az indítók. Noha a rendszert exportra is ajánlják, elég kevés az információ, Le Bourget-ban csak az utóbbi elemet állították ki. A 20 rakéta tároló-indító konténert „kötegelve” terepjáró platójára szerelve is alkalmazhatják, de arról percek alatt lerakható a telepítési helyen. Azimut szerint fix az indító állvány, annak forgatására nincs szükség, hiszen a fenyegetés iránya ismert. A rendszer többi elemét is hasonló járműveken helyezték el, így a megfelelő mobilitás biztosított. A reklám anyagok szerint az Iron Dome 4-70 km közötti távolságban képes a célleküzdésre, amellyel kapcsolatban engedtessék meg a kételkedés. A rakéta repülőgép fedélzeti változatánál sincs ekkora effektív hatótávolság, a nulla kezdősebességű légvédelmi változat esetében ez még inkább korlátozott. A ködösítésnek ezúttal nagyon is ésszerű oka van. A palesztinok Hamasz szervezete így (egyelőre) nem tudhatja, hogy a telepítési helyektől távolabb  lévő célokat eredményesen támadhatják, vagy nem.
Az Iron Dome fejlesztése 2005-ben kezdődött, az első aktív üteget pedig 2011. március 27-én helyezték üzembe Berseva közelében. Április 7-én sor került az első éles elfogásra, a Gázából indított Grad rakétát sikeresen megsemmisítették a becsapódás előtt. Augusztus végéig összesen 20 elfogás történt, az egyik esetben a Hamasz igyekezett túlterhelni a rendszert és egyszerre hét rakétát lőttek ki. Az Iron Dome ötöt „leszedett”, vagyis ez a rendszer sem száz százalékos, de ezt nem is lehet elvárni.
A tűzvezető rendszer csak azokban az esetekben indítja (minden bizonnyal automatikusan a hihetetlenül rövid rendelkezésre álló idő miatt) a Tamir rakétákat, ha a cél röppályájának elemzése alapján lakott területen történő becsapódás várható. Mivel a palesztin rakéták nagyon pontatlanok, többségük nem okoz kárt, így nem is kell ellenük felhasználni az új fegyvert. 2011 nyár végéig két komplexumot telepítettek, ezek számát 2013-ra kilencre kívánják növelni. A rendszeresítés lehetőségét már több ország vizsgálja, pl. Szingapur komolyan érdeklődik az Iron Dome iránt.
A Rafael cég kiállíotta a fejlesztés alatt álló további fegyverek makettjét is. A már ismert Derby és Python légiharc rakétáknak több újabb földi indítású légvédelmi változatát is bemutatták, ezek szilárd tüzelőanyagú gyorsító fokozattal rendelkeznek, amelyek a kiégést követően leválnak.
Addig a rakéták irányító rendszerét blokkolják, vagyis ezen fegyverek minimális hatótávolsága nagyobb. A makettek között látható volt egy szokatlan kialakítású rakéta is, ez az aszimmetrikus orrkúppal szerelt Stunner. A fura megoldás a kettős irányító rendszer miatt szükséges, az infravörös detektor mellett ugyanis beépítették az aktív radar kisméretű antennáját is. Ez lesz a következő generációs izraeli légiharc rakéta, amelynek zavarása sokkal nehezebb feladat.
Az izraeli kiállítás szervezők nem álltak a helyzet magaslatán, legalábbis a rendelkezésre álló terület kihasználása terén. A portékát szinte fotózhatatlanul helyezték el.
A másik jelentős izraeli cég az Israel Aircraft Industries is jelentkezett új fegyver típussal. A MLGB (Medium weight Laser Guided Bomb) meghatározás kissé fura, ugyanis a bomba mindössze 115 kg-os. Izrael eddig vezető szerepet játszott a pilóta nélküli gépek piacán, de érdekes módon nem volt felfegyverezhető típusuk.
Hasonlóan az amerikai Predator és Reaper típushoz, a jövőben az izraeli gépek is bevethetnek majd fegyvereket, ezek közül az egyik lesz az MLGB, amely a félaktív lézeres önirányítás mellett GPS alapú navigációval is rendelkezik. A fix földi célok megsemmisítése ennek alapján történhet, míg a mozgó, vagy nagyobb precizitást igényelő cél ellen a lézeres módszert alkalmazzák. A kisméretű bomba 1,7 méter hosszú, fix szárnyainak fesztávja 0,82 méter, felfüggesztése pedig a szabvány 14 hüvelykes horog távolságú bombazárra történhet.
Irányítási módját tekintve hasonló kategóriát képvisel az amerikai cégek és az európai MBDA által közösen fejlesztett SABER (Small Air Bomb Extended Range), azonban ez egy nagyságrenddel még kisebb. Ezt a fegyvert is az UCAV (pilóta nélküli harci gép) típusok számára fejlesztik, koncentrált nagy precizitású, kevés járulékos károkozással járó bevetések során.
A leoldást követően kinyíló „Diamond Back” szárnykészletnek köszönhetően a SABER az indítási magasságtól függően több  kilométerre is elrepülhet az inerciális és GPS navigációs rendszere segítségével. A cél közelében meg kell oldani külső forrásból a lézeres célmegjelölést, így biztosítható az egy méteren belüli pontosság. A bomba gyújtószerkezete több üzemmódú, a célpont jellegétől függően előre meghatározható, hogy a becsapódásnál, még a levegőben, vagy pedig pl. egy háztető átütését követően az épület belsejében robbanjon.
A SABER a miniatürizálás egyik jelenlegi csúcsterméke, ugyanis induló tömege 4,5 kg (!) és ebben benne van a bomba, a szárnykészlet, a vezérlő elektronika, annak energia ellátása, kormányzó mechanizmus, stb. A megnövelt hatótávú változat saját hajtóművel is rendelkezik ez azonban csak egy egyszerű szilárd tüzelőanyagú, néhány másodperces égésidejű rakéta, amely 13 kg-ra növeli az induló tömeget és megtriplázza a bevetési távolságot.
A fegyver gyártásra kész, fejlesztése tovább folyik, az infravörös és televíziós szenzor integrációját tervezik, amit adatátviteli rendszerrel egészítenek ki. Ez lehetővé teszi, hogy a cél kijelölése a fegyver orrában lévő kamera képe alapján történjen, vagyis nincs szükség a cél közelében külső lézeres célmegjelölésre. Az operátor a közvetített kép alapján jelöli ki a célt, amelyet ezt követően további teendő nélkül a fegyver automatikusan megsemmisít.
Az európai MBDA a világ legnagyobb rakéta és egyéb magas technológiájú fegyver gyártója, ennek megfelelően képes fenntartani egy olyan mérnök gárdát, amelynek feladata a hosszú távú igények elemzése alapján történő fejlesztési irányvonalak meghatározása, új koncepciók kidolgozása. Le Bourget-ban egy ilyen vadonatúj elképzelést mutattak be.
Az MBDA egyik régi slágercikke az Exocet hajó elleni rakéta, amely több háborús konfliktus során is eredményesen szerepelt. Az idő azonban lassan eljár felette, pontosabban a hadihajók légvédelmének fejlődése miatt a jövőben egyre kisebb lesz az eredményes alkalmazás esélye. Növelni kell a rakéták sebességét, ami megnehezíti a védekezést. Már több szuperszonikus típus létezik, ilyen lenne az új CVS 401 Perseus is, azonban az újdonság nem csak a 3 Mach sebességben van.
A fegyver tulajdonképpen nem is rakéta, mivel egy új technológiájú torlósugár hajtóművel üzemel. Az  „folyamatos detonációs hullám hajtómű” jellegzetessége, hogy nincs mozgó alkatrésze, és nem állandó benne az égés, hanem rövid impulzusokban táplálják be az üzemanyagot. Ez a repülési magasságtól függően max. 300 km megtételéhez elegendő.
A fegyver orrában AESA rendszerű radart képzelnek el kiegészítve LADAR-al, vagyis lézer radarral, amely a végfázisban biztosítja a nagy pontosságú becsapódást. Ezen a területen is újdonsággal szolgál a Preseus. Az eddigi hajó elleni fegyverek egyetlen nagyméretű harci résszel romboltak, és többnyire nem okoztak végzetes sérülést. Kevés kivételtől eltekintve az Exocet vagy Harpoon találat után a hajók javíthatók maradtak. Hatásosabb tehát ha a koncentrált, egy helyre összpontosuló pusztítást megosztják. Ennek érdekében az új fegyver fő harci része mellett két kisebb is helyet kap, amelyek a becsapódást megelőző pillanatokban oldalra kirepülnek. A fegyver inerciális rendszerének jelei alapján határozzák meg a szétválás pillanatát ezzel megoldható, hogy a megtámadott hajó három pontján legyen károkozás egyidejűleg . A résztöltetek ugyan csak 40 kg-osak, de ezek is elegendőek ahhoz, hogy megosszák a hajó kárelhárító csapatának összehangolt munkáját.





(fotó MBDA)




A Perseus nem csak tengeri célok ellen vethető be, hanem szárazföldiek elpusztítására is alkalmas lesz. Ez annyiban bonyolultabb, hogy a fedélzeti radar nehezebben találja meg a kijelölt célt, mint a vízen, ahol a hajó jó elkülönül a környezetétől. Ipari létesítmények, repülőterek, légvédelmi bázisok ellen különösen hatékony lehet a fegyver, amelynek megvalósulása azonban még egyáltalán nem biztos, hiszen még csak egy részlegesen kidolgozott céges elképzelésről van szó, amelyre nincs megrendelés.
Az MBDA a meglévő fegyverrendszerek korszerűsítésével is foglalkozik. A kelet-európai országokban még rendszerben álló régi orosz eredetű eszközök közül több további üzemben tartása racionális, a korszerű elvek szerint módosított fegyverek így az új beszerzés árának töredékéért képesek megfelelni az elvárásoknak. A régi Kub csapatlégvédelmi rendszer már több egymástól független korszerűsítésen is átesett, ami országonként különböző mélységű volt.

(fotó MBDA)




A lengyelek programja főleg az elektronika elemeire koncentrált, az indító járművek, rakéták, tűzvezető rendszer csak kisebb mértékben változott. A rendszer egyik problémás területe a 3M9 rakéta, amelyek üzemideje már nem sokáig hosszabbítható. Az MBDA az elektronika cseréje mellett erre koncentrált, a kínálatában lévő eszközparkból a cégcsoport olasz részlegének termékét, az Aspide 2000 rakétát integrálták. A cseh hadsereg Kub komplexumait már régebben kisebb arányban korszerűsítették, a jelenleg folyó program a hazai Retia céggel közösen folyik. Le Bourget-ba ugyan nem vitték el az új rakétával ellátott indító járművet, de az MBDA sajtótájékoztatóján számos részletet hoztak nyilvánosságra. Érdekesség, hogy az eredeti orosz SzURN radar jármű és annak antenna rendszere csak kisebb mértékben változik, megfelel a feladatra. Az eltérő rakéta miatt módosítani szükséges a célmegvilágító részt, ugyanis az olasz rakéta is félaktív önirányítású. Zavarvédelem, célazonosítás, működési megbízhatóság, digitalizálás a kulcsszavak, ezeken a területeken nagymértékben javul a rendszer hatékonysága.
A rakéta azonban kérdéseket vet fel. Talán nem a legszerencsésebb ezt a típust alkalmazni, de az MBDA kínálatában más szóba jöhető típus jelenleg nem szerepel. Az Aspide az ősrégi amerikai AIM-7 Sparrow földi indítású változata, amelynek hajtómű szekcióját megnövelték. Ezzel biztosítani lehet a 20 km-es hatótávolságot, azonban a szélső értékek közelében már nem lehet túl nagy a fegyver manőverező képessége, hiszen a Kub hajtóművével ellentétben sokkal rövidebb az égésideje. 25 méter és 12 km közötti magasságban max. 1,8 Mach sebességű célok ellen vethető be a rakéta, amelyből az eredeti típushoz hasonlóan három tároló-indító konténere fér el a lánctalpas járművön.
A cseh Kub korszerűsítés jövője azonban még kérdéses. Egyelőre komoly belpolitikai viták tárgya a hadsereg fejlesztésének több alapvető kérdése, így döntés nincs. Az MBDA és a Retia ennek ellenére dolgozik, folyik a rendszerek módosítása, és a tervek között szerepel a közeli jövőben egy kísérleti lövészet is.








Sagem SBU-38 Hammer


A franciák különleges képességű bombája




A francia Safran cégcsoport tagja a Sagem régebben főként kommunikációs eszközeiről volt ismert, emellett azonban jelentős haditechnikai beszállítója volt a francia hadseregnek. Navigációs rendszerek elektro-optikai irányító berendezések mellett ma már precíziós vezérlésű csapásmérő fegyvereket is gyártanak, noha ez teljesen új terület a számukra. Mégis sikerült rendkívülit alkotni, az elterjedt megnevezéssel AASM-nek nevezett repülőgép fedélzeti irányított bomba ugyanis túlzás nélkül egyedülálló képességekkel rendelkezik.
A cégegyesülési hullám elmúltát követően Európában az MBDA lett az egyeduralkodó a különböző kategóriájú rakéták valamint egyéb fedélzeti fegyverek fejlesztése és gyártása terén, ezért is furcsa, hogy az addig „névtelen” Sagem nyerte el a megrendelést az AS30-as rakéta váltó típusára.
1997-ben írt ki pályázatot a DGA (Délégation Générale pour l’Armament) azaz a francia fegyveres erők beszerzési hivatala egy új repülőgép fedélzeti csapásmérő fegyverre, amelytől legfőbb tulajdonságként a bármely időjárás melletti bevethetőséget várták el. Ez nem valósulhatott meg másképp, mint műholdas GPS irányítással, amit az USA-ban is akkortájt fejlesztettek.
A Sagem nem csak a pontosságra törekedett, hanem a bevetési távolság növelésére is, így nem véletlen, hogy a 2000 szeptemberében ők nyerték el a 425 millió Euro értékű megrendelést a fejlesztésre és 750 darab bomba legyártására.
Az ütemezés szerint 2004-ben 500 példánynak kellett volna készen állnia, 2005-től pedig a Mirage 2000D gépeken végrehajtott integrációt követően csapatszolgálatba áll a fegyver.
A fejlesztés nehézségei azonban nem kerülték el ezt a programot sem, ami a határidők csúszásában és a költségek túllépésben nyilvánult meg. A légierő az első saját teszt dobását csak 2006. december 1-én hajthatta végre a Biscarosse lőtéren, és ekkor még messze volt az integráció és a csapatszolgálatba állítás.
Az AASM (Armament Air-Sol Modulaire) a rendszerben lévő szabványos méretű bombákon alapul. Ezekből hatalmas raktárkészletek állnak rendelkezésre, így kézenfekvő, hogy az irányító berendezést úgy tervezzék meg, hogy ezekhez a bombákhoz lehessen azokat illeszteni. A modul rendszerű felépítés lehetővé teszi, hogy a bombákon gyárilag kialakított rögzítési lehetőségeket kihasználják, ami egyszerűsíti és olcsóbbá teszi a folyamatot. A francia légierőben egyaránt alkalmazzák az amerikai Mk bomba család tagjait, a 115 kg-os Mk-81-est, a 225 kg-os Mk-82-est valamint a nagyobb változatokat is. A hazai SAMP cég is nagy mennyiséget gyártott ezekből azonos külső kialakítás mellett.
A Sagem fejlesztése az első lépcsőben a kisebb kategóriákra koncentrált, nagyon egyszerű okból. A közelmúlt háborúiban legtöbbször az Mk-82-es méretű bombákra volt szükség, a nagyobbak pusztító ereje meghaladta a szükséges mértéket, és sokszor feleslegesen okoztak túlzottan nagy kárt a célpontok környezetében. További fontos tényező volt, hogy a vadászbombázók a kisebb tömegű fegyverekből egyidejűleg többet hordozhatnak, vagyis egy bevetésen akár 4-6 célpont is megsemmisíthető. Ennek ellenére a nagyobb méretű változatok fejlesztése is napirenden van.
Az AASM fejlesztése során három különböző, illetve részben párhuzamosan működő irányítási módozatot terveztek, amelyek közül az első a GPS/INS lett. A fegyver orr szekciójában helyezték el a szögsebesség és gyorsulás adók jelei alapján működő inerciális berendezést, amely önmagában is képes bizonyos mértékű vezérlésre. Ez természetesen nem elégséges pontosságú egy kisméretű objektum eltalálásához, de a repülési útvonal nagy részét ennek alapján megteheti a fegyver. A célpont földrajzi koordinátái ismeretében a bomba saját GPS vevője alapján helyesbíti a röppályát, amelynek végén kb. tíz méteres szórással csapódik be. Ez nagyjából hasonló volt az első amerikai JDAM bombák esetben is.
A célok koordinátáit nem csak a bevetés előtt lehet betáplálni, bár ez a leginkább pontos módszer. Számos esetben a repülőgép által felderített célt kell megsemmisíteni, amelynek helyzetét repülés közben kell meghatározni. Ezt végezheti  egy másik gép, amelytől az adatátviteli rendszer segítségével érkeznek a pozíció adatok, de megoldott autonóm módon is. Ehhez természetesen legalább 4+ generációs fedélzeti elektronika szükséges. A repülőgép radarja szintetikus apertúra üzemmódon képes lehet olyan pontosságú célpont behatárolásra, ami elég a fegyver számára, de ennél jobb eredményt az elektro-optikai rendszerek biztosítanak. A francia Dassault Rafale orra felett a szélvédő előtt építették be a kombinált televíziós, infravörös és lézeres berendezést, amely jó látási viszonyok esetén akár 60 km-es távolságból is olyan minőségű képet biztosít, ami alapján felismerhető a célpont. A párhuzamosan működő lézer pontosan méri a ferde távolságot, és a repülőgép inerciális rendszerével integráltan együttműködő tűzvezető számítógép ennek alapján képes célkoordináta generálásra. Mindez egyben azt is jelenti, hogy rossz látási viszonyok esetén csak az előzetesen felderített, vagy a saját radarral detektált célok támadhatók. A tűzvezető rendszer és a bomba között digitális adat kapcsolatra van szükség, ezt az amerikai szabványú MIL1553B adatbusz és az 1760-as csatoló egység biztosítja, amely a Rafale esetében a fegyverzet felfüggesztők többségénél rendelkezésre áll. Pontosabban ez csak az F2-es és 3-as szériákra vonatkozik, az első sorozat gépeit a jövőben módosítani kell, azok képességei egyelőre korlátozottak.
Mivel a GPS/INS irányítási  mód a leginkább egyszerű megoldású, az első széria változat az SBU-38 Hammer (kalapács)  2007 végétől ezzel állhatott szolgálatba. Érdekesség, hogy a fegyver az utóbb említett hivatalos típusjelzését csak 2010-ben kapta meg, de azóta is többnyire az eredeti módon, AASM-ként emlegeti számos forrás.
Az eddig felsorolt jellemzők és képességek gyakorlatilag az amerikai JDAM típuscsalád esetében is nagyon hasonlóak, a lényeges különbség a bevetési távolság és irány tekintetében jelentkezik.
A bomba jellemzője a szokatlanul nagy méretű kormányzó szekció, a mozgatható felületek előtt destabilizátorokat is felszereltek, ezek együttesen a kategória többi típusához képest jóval nagyobb manőverezési lehetőséget biztosítanak. Amíg a JDAM bombák csak kb. 20 fokos oldalirányú manőverekre képesek, addig az AASM oldható akkor is, ha a célpont a hordozó repülőgéphez képest 90 fokra, vagy akár mögötte helyezkedik el. Ezekben az esetekben azonban természetesen kisebb a hatótávolsága, mivel az intenzív manőver közben megnő a légellenállás. A stabilizátor szekció csapágyazott és a fegyver hossztengelye körül szabadon elfordulhat, emiatt nem kellett foglalkozni a csűrő irányú stabilizálással.
A Sagem tervezői a hatótávolság növelését rakéta póthajtással oldották meg. A bombatest mögött lévő stabilizátor szekción a Paveway-éhoz hasonló acéllemezből sajtolt kereszt alakú vezérsíkok találhatók, amelyekből az oldást követően további felületek nyílnak ki. A szekció középső része az említett Paveway bombák esetében többnyire üres, ezt a részt tölti ki a rakéta hajtómű.
A Roxel által fejlesztett Nelson típusú hajtómű jellegzetessége, hogy nagyon kicsi méretű a fúvócsöve. A töltet teljesen tömör, mivel hosszabb égésidőre és viszonylag alacsony tolóerőre volt szükség. Más szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóműveknél hosszirányú profilozott légrés található, amely miatt sokkal nagyobb felületen történik az égés, ezáltal lényegesen nagyobb a tolóerő, de csak rövid ideig. Az AASM-nek azonban nem kell többszörös hangsebességre gyorsulnia, gyakorlatilag szinte csak tartja az oldás előtti sebességet, nem lassul, még kismértékű emelkedésre is képes és az oldási ponttól akár 50 km-re is elrepülhet. Kis magasságban a sűrűbb levegőben csak 15 km a hatótáv, de ez is elegendő ahhoz, hogy a legtöbb légvédelmi eszköz veszélyzónáján kívülről indítsák. Az alkalmazott tüzelőanyag jellemzője, hogy minimális füst képződik, így a fegyver által jelentett veszély vizuálisan nehezebben észlelhető.
Nagyobb kiterjedésű célpontok, ipari létesítmények légvédelmi bázisok stb. esetében ez a pontosság megfelelő, de ha pl. egy harckocsit vagy beton bunkert kell megsemmisíteni, akkor már nem biztos, hogy kielégítő.
Ezért fejlesztik a képalkotó infravörös önirányítású változatot is, amelynek típusjelzése SBU-54 lett. Az eredeti GPS/INS rendszert megtartották, a röppálya nagy részét ennek segítségével teszi meg, de a cél közelében átvált az egy nagyságrenddel pontosabb passzív infra önirányításra, de nem akárhogy. A jelenleg szolgálatban lévő IR fegyverek a célpontot annak hőképe alapján találják meg, vagyis a környezettől eltérő, annál melegebb kibocsátó forrást keresik. Az új változató AASM-nek is van ilyen üzemmódja, ami a leginkább hatékony pl. egy harckocsi ellen.
Létezhet azonban sok olyan célpont, amely éppenséggel semmilyen hősugárzást nem bocsát ki, ezek ellen más módszer szükséges. A Sagem mérnökei megtalálták a szükséges megoldást. A bomba orrába szerelt képalkotó infravörös kamera által látott képet összehasonlítja a bevetés előtt a memóriába betáplált szintetizált fotóval, és ennek alapján találja meg méteres pontossággal a megsemmisítendő objektumot. Egyidejűleg hat különböző célpont képét tárolhatja a rendszer, repülés közben ezek közül választhat a pilóta, mivel lehetnek olyan helyzetek is, amikor a fegyver infra kamerája nem használható füst vagy felhőzet miatt. Ekkor alternatív célt keresnek.
Ehhez nagyon alapos előkészítés szükséges, amire az ADAM (AASM Data Modeler) rendszer szolgál. Ez a felderítő fotók alapján készít egy olyan egyszerűsített, csak a kontrasztokat kiemelő felvételt, amely jól összehasonlítható egy „élő” infravörös kamera által látott képpel. Pontosan ugyanezt a módszert alkalmazzák az izraeli Rafael Spice bombánál is, azzal a különbséggel, hogy az már szolgálatban áll, az SBU-54-esre viszont még várni kell, noha a tesztelése már évekkel ezelőtt megkezdődött.
Az infravörös változat fejlesztése már az MBDA céggel közösen történik, ugyanis 2008 májusában a két vállalat megegyezett arról, hogy a jövőben az AASM eladását az ezen a téren nagyobb tapasztalatú cég végzi és a jövőbeni fejlesztésekben részt vállal.
Vonatkozik ez a harmadik féle irányítású módozatot alkalmazó SBU-64-esre is, amelynek orrába félaktív lézeres detektort szereltek. Ez a változat nem használhatja ki a nagy hatótávolságból adódó előnyöket, mivel a repülőgépek fedélzetén lévő célmegjelölő többnyire 6-8 km-es magasságból és 15 km-nél nem nagyobb távolságból használható, természetesen csak jó látási viszonyok között. Ha azonban együttműködő földi egység is rendelkezésre áll a cél közelében, akkor a bomba messzebbről is útjára bocsátható.
A lézeres változat várhatóan 2012 végétől állhat csapatszolgálatba, de a fejlesztés ezzel még nem zárult le. Dolgoznak azon a változaton, amely az irányítási módozattól függetlenül előre meghatározott magasságban a felszín felett robbanhat. Eddig ehhez beépített rádió magasságmérőre és az ezzel együttműködő gyújtóberendezésre volt szükség, az egyre pontosabb GPS azonban már három dimenzióban is képes a néhány méteres pontosságú helymeghatározásra. Ezzel megoldható, hogy ipari létesítmények, nagy kiterjedésű sérülékeny célpontok, légvédelmi rakétabázisok ellen hatékonyabban alkalmazzák a fegyvert, mivel a levegőben bekövetkező robbanás nyomáshulláma és repeszhatása jóval nagyobb, mint a becsapódáskor bekövetkező detonáció esetén.
Egyes esetekben éppen ellentétes hatás szükséges, ekkor a nagy átütő erejű BLU-111-es bombatestet alkalmazzák, amely csak a beton áttörését követően egy bunker belsejében robban.
Már rendelkezésre áll az a lehetőség, hogy a célpont jellegéhez igazítsák a becsapódás szögét és sebességét. A bomba a végső fázisban függőlegesen zuhanhat, de ha egy repülőgép fedezék beton ajtaját kell áttörni, akkor lapos szögben érkezik, erről a leoldás előtt a pilóta dönthet. Az infravörös és lézeres irányítású változat további előnye, hogy mozgó célok ellen is hatékony. A 2011. májusában végzett teszt során a Rafale-ról leoldott AASM az oldalirányban 15 km-re lévő 80km/h sebességgel haladó célt talált telibe, amelyet egy előretolt földi egység (FAC) „világított” meg lézerrel.
Az AASM rendszeresítésének elhúzódásáért csak részben volt felelős a Sagem, a fő hordozó platform, a Rafale nem állt készen az integrációra. Késett a Damoclés célmegjelölő is, ezért csak 2007-ben került sor a fegyver rendszerbe állítására. Az első bevetésre nem kellett sokat várni, 2008. április 20-án egy Afganisztán felett őrjáratozó Rafale-M nyújtott segítséget egy támadás alatt álló földi egységnek. A kanadai FAC előretolt légi irányító hordozható készülékével meghatározta a beásott tálibok GPS koordinátáit, ezt a pilóta betáplálta az AASM memóriájába. A bomba pontosan talált, mindössze 200 méterre a saját csapatoktól.
2011 márciusától Líbiában is komoly szerepet kapott az új fegyver, amelyet már nem csak a francia haditengerészet, hanem a légierő Rafale B és C gépei is bevethetnek. A Bengazit ostromló kormánycsapatok önjáró lövegeit a háború első napjaiban az AASM bombákkal semmisítették meg. Mivel a lövegek meglehetősen szakszerűtlenül egymáshoz közel voltak felállítva, így a GPS/INS rendszer korlátozott pontossága is elegendőnek bizonyult.
Eredményesen vetették be a légvédelem ellen is, 55 km-ről indítva a bombák elpusztítottak egy Sz-125-ös „Nyeva” rakétaosztályt. A légtérzárlatot megsértő egyik líbiai Galeb-et is ezzel a fegyverrel pusztították el, ebben az esetben a Rafale a saját fedélzeti rendszereivel határozta meg a földön lévő gyakorlógép pozícióját.
A Rafale és az AASM sikerében komoly szerepe van a „közöttük” lévő Rafaut fegyvertartó pilonnak. A pneumatikus működésű lelökő munkahengerek számára a saját beépített kompresszor állítja elő a sűrített levegőt, automatikus a függesztmények rögzítése is, és megoldott a koaxiális kábel kapcsolat a digitális jelek továbbításához. A felfüggesztőn három darab 340 kg-os induló tömegű AASM fér el, így két-három póttartály mellett négy légiharc rakétát és hat bombát szállíthat a gép. Ez a hajó fedélzeti Rafale-M esetében kevesebb, mivel korlátozott a leszálló tömeg és ezzel arányban a visszahozható fegyverzet mennyisége.
Az eddigi tapasztalatok alapján az AASM 90%-os valószínűséggel semmisíti meg a kijelölt célt. Hogy ez a tárolási idő növekedésével romlik-e és milyen mértékben, az természetesen még nem ismert, hiszen vadonatúj eszközökről van szó. A céges reklámok szerint az AASM semmiféle karbantartási tevékenységet nem igényel, a modulok összeszerelését követően azonnal bevethető. Egyetlen hatalmas hátránya van, az ára. Az első széria darabonként több mint 300 ezer Euróba került, ez a jövőben a gyártási mennyiség növekedésével arányban csökkenni fog, de még mindig 200 ezer felett lesz. Ennek ellenére a líbiai siker nyomán már most több komolynak tűnő külföldi érdeklődő jelentkezett, az F/A-18-asok, F-16-osok vagy éppen a JF-17-es fedélzetén történő integráció a szabványos adatbusz rendszereknek és csatlakozási pontoknak köszönhetően gyorsan megoldható. Aláírt szerződés eddig 1400 darabra van a francia légierő és haditengerészet részéről, a teljes opció 3400 db, ezen felül a Marokkó légiereje is rendszerbe állítja a modernizált Mirage F-1-esein.












A műholdas vezérlésű JDAM bombák



A légi csapásmérésben generációs ugrást hoztak


2008 végén az amerikai Boeing átadta a kétszázezredik készletet, amelynek segítségével a „buta” hagyományos szabadon eső bombából fél órányi szerelési munkával precíziós vezérlésű fegyver hozható létre.
Már a második világháború befejező szakaszában volt néhány rádió távirányítású fegyver, amelyeknél nem voltak sokkal magasabb technológiai színvonalúak a Koreában bevetett hasonló eszközök.
Az áttörést a vietnami háború hozta, a hatvanas évek végén több vadonatúj, eredményesen bevethető földi célok megsemmisítésére szolgáló fegyver állt szolgálatba. A televíziós vagy lézeres vezérlésű eszközök azóta hatalmas fejlődésen mentek keresztül, korszerűbb változataik találati pontossága, műszaki megbízhatósága nagyságrendekkel javult, egy nagyon fontos területen azonban nem sikerült előrelépni, ugyanis egyre drágábbak lettek. Egy elektro-optikai vezérlésű GBU-15-ös vagy egy infravörös Maverick több százezer dollárba kerül, ami az egyre feszítettebb honvédelmi költségvetésű országok számára túlzott megterhelést jelent.
Ez vonatkozik az USA-ra is, ahol ugyan a világon a legmagasabb a katonai költségvetés, mégis évről évre nem kapják meg az eredetileg igényelt összegeket, és még a legfontosabb fejlesztési vagy beszerzési programoktól is rendszeresen vonják meg az összeg egy részét.
A légierő csapásmérő képessége nagymértékben függ az alkalmazott repülőgép fedélzeti fegyverektől. Az új generációs bombák forradalmat jelentenek nem csak a harcászati taktikák, hanem pénzügyi téren is, ugyanis megtört az a folyamat, amely az egyre újabb fegyverek egyre magasabb árával járt együtt. Mindezt úgy sikerült kivitelezni, hogy az új eszközök egyben sokoldalúbban és egyszerűbben alkalmazhatók az eddigiekhez képest. Az egyik legfontosabb előrelépés a „fire and forget” elv megvalósulása, azaz a repülőgép pilótájának a fegyver kioldását követően nincs további teendője, kereshet új célpontot, légi harcba bocsátkozhat, vagy visszafordulhat, miközben a bomba autonóm módon a célra zuhan, akár a felhőzeten keresztül. A közelmúltig használt lézervezérlésű bombák rávezetése nem volt megoldható, amennyiben a célterületet felhőzet takarta, a harctéri füst, eső, pára ugyancsak korlátozó tényező volt, ezen felül a becsapódásig folyamatosan meg kellett „világítani” a célt, mivel a bomba orrában lévő érzékelő az arról visszavert lézerfény alapján vezérelte a rávezetést.
Az új generációs műholdas vezérlésű JDAM (Joint Direct Attack Munition) bombák mindezektől a hiányosságoktól mentesek, ma már közel ugyanolyan pontosság mellett.
Mindennek az alapját a hetvenes évektől fejlesztett és kiépített amerikai NavStar műholdas navigációs rendszer képezi. A köznapi használatban GPS-ként (Global Positioning System) ismert rendszer először a navigációt forradalmasította, akkoriban még fel sem merült az, hogy fegyverek irányítására is alkalmas lehet.
A rendszer 24 műholdból áll (21 aktív és 3 tartalék) amelyek 55 fokos hajlásszögű pályán 12 óránként tesznek meg egy kört a Föld körül. Három síkban hét-hét műhold üzemel, mindegyik fedélzetén négy összehangolt működésű atomóra szolgáltatja a kódolt időjelet. Minden műhold helyzete pontosan ismert, a kibocsátott időjelek alapján a földi eszköz képes a saját pozíciójának meghatározására. A rendszer működése ennél sokkal bonyolultabb, de most nem ennek részletezése a cél. A GPS eredetileg az amerikai hadsereg megrendelésére készült, de gyorsan elterjedt a használata egyéb célra is. A civil felhasználás kevésbé pontos, a precízebb helymeghatározás lehetőségét kódolással tartják fenn. Az első időben 15-30 méteres pontosságú volt a rendszer, az azóta továbbfejlesztett Differential GPS már néhányszor tíz centiméteres eltéréssel üzemel.
A fegyver irányításra történő felhasználás ötlete a kilencvenes évek elejére datálódik, több amerikai cég fejlesztői is dolgozni kezdtek a programon. A Northrop Grumman az általuk megalkotott B-2A Spirit alacsony észlelhetőségű bombázó számára tervezett műholdas vezérlésű bombákat. Ezek alkalmazásának egyik alapfeltétele, hogy legyen egy kellő pontosságú digitális topográfiai adatbázis az egész bolygóról, pontosabban csak az egyharmadnyi szárazföldről. A fix célpontok, épületek, hidak, bunkerek, vezetési pontok, stb. helyét előre meg lehet határozni, így a bevetés előtt a koordinátákat már be lehet táplálni a bombák irányító rendszerének memóriájába. Azonban számtalan olyan fontos célpont lehet, amely képes a helyváltoztatásra. Hogy csak egyet említsünk, például az orosz stratégiai rakéta csapatok eszközei, a járműre telepített Topol interkontinentális ballisztikus rakéták. Emiatt meg kellett oldani azt is, hogy a repülőgép saját eszközeivel felderített cél koordinátáit is azonnal meghatározhassák.
A Northrop Grumman az új fegyvert a B-2-es APQ-181-es fedélzeti radarjával összhangban fejlesztette. Az LPI üzemmódon (Low Probability of Intercept) is alkalmazható radar jeleit nem könnyű azonosítani, így a gép jelenlétéről nehéz tudomást szerezni még akkor is, ha használja a radarját. Annak elég egy-két  gyors pásztázás, amit egyébként elektronikusan kivitelez a fix antenna miatt, és ennek alapján a rendszer számítógépe képes elkészíteni a látómezőben lévő terep nagy felbontású szintetikus apertúra felvételét. Ezen jól azonosíthatók a célpontok, amelyeket az operátor egy kurzorral megjelöl, és a földrajzi helyzetét a kellő pontossággal meghatározza a rendszer. A bomba ennek alapján pillanatokkal később kioldható, aminek természetesen feltétele az, hogy kellő mértékben megközelítsék a célt.
Az 1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet során vált híressé a GBU-28-as „Mély Torok” bomba, amelyet kiselejtezett ágyúcsövekből rohamtempóban állítottak elő. A lézeres irányítású bombákat mélyen a föld alatt létesített bunkerek lerombolására tervezték, a 2,2 tonnás acéltestű fegyverek akár hat méter vastag betont is átszakítottak a robbanás előtt. Ehhez tervezték meg a Northrop Grumman mérnökei a műholdas irányító rendszert, az így létrejött fegyver lett a GAM-113-as, amelyet a Whiteman légi bázison települt 509. bombázó ezred B-2-esei kaptak meg 1997 júliusától. Párhuzamosan dolgoztak a kisebb egytonnás Mk84-esekhez szánt változaton is, de az áttörést végül nem a Northrop Grumman, hanem a McDonnell fegyver fejlesztő részlege érte el. A Boeing által hamarosan bekebelezett cég lett a műholdas irányítású bombák legfőbb szállítója, noha a másik konkurens a Lockheed Martin sem akart kimaradni a bizniszből.
A Pentagon 1995 októberében adta fel az első megrendelést, az akkori előzetes kalkulációk alapján maximálisan 40 ezer dollárt szántak egyetlen átalakító készletre. Azért nem komplett fegyvereket rendeltek, mivel a hagyományos bombákból hatalmas készletek voltak felhalmozva. A pályázat egyértelműen arról szólt, hogy ezek képezik az alapját az új képességnek.
Az első meglepetést a kísérleti széria számlázása okozta. Sajnos már hosszú ideje megszokott, hogy az új fegyverek ritka kivételtől eltekintve jelentősen többe kerülnek a tervezetthez képest. A fejlesztés elhúzódik a megoldatlan műszaki problémák miatt, ami további költség növelő tényező. Ezzel szemben a McDonnell a tervezett időben, darabonként mindössze 18 ezer dollárt kért az irányító készletekért.
Az USAF azonnal megkezdte a teszteket, amelyek várakozáson felüli sikerrel haladtak. Minden lehetséges variációban kipróbálták a bombákat, amelyek pontosságát nem befolyásolta az eső, hó, szél. A találatok helyét pontosan mérték, a bombák több mint 95%-a a cél mellett átlagosan 10 méterre csapódott be a maximálisan elvárt 13 méteren határozottan belül. Mivel elsőként a 907 kg-os (2000 font tömegű) Mk84-es bombákhoz fejlesztették a készletet, ezek pusztító ereje elég volt a cél megsemmisítéséhez még a tíz méteres átlagos hiba mellett is. Hasonló volt a helyzet az ezer fontos, 450 kg-os Mk83-assal is.
A kisebb méretű bomba előnye, hogy a repülőgépek többet is magukkal vihetnek, beleértve a vadászbombázókat. A nehézbombázók természetesen több tucatot is bevethettek, így gyakorlati valósággá válhatott az a szlogen, hogy „régen az volt a kérdés, hogy hány bevetés kell egy célpont elpusztításához, ma pedig már az, hogy egy gép egy bevetésen hány célpontot semmisítsen meg”.
A McDonnell (Boeing) által gyártásba vett JDAM irányító készlet a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába került.
Az acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő volt az új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri kártyára szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a három síkban egymás mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a fegyver leoldást követő mozgását érzékelik. Ezek érdekessége, hogy azonosak az AMRAAM rakétákban is alkalmazott hasonló célú alkatrészekkel. A gyorsulásmérők önmagukban is elég pontosak ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe vezetését, ha a GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak ezek alapján 30 méteren belül csapódik be a bomba. Ez azonban már nem elegendő a kisebb méretű „kemény” pl. páncélozott vagy beton célok megsemmisítéséhez. A JDAM rendszer áramellátásról két termo akkumulátor gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek működésbe, addig a bomba a repülőgéphez csatlakozó elektromos vezetéken keresztül kapja a táplálást. A kábelkötegben koaxiális vezeték is található, amely az 1760-as csatoló egységen és digitális adatbusz rendszeren keresztül áll kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A kormányzást a farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett  mozgatható felületek végzik, pontosabban csak hármat térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik fix.
A JDAM bombát olyan gépek is bevethetik, amelyek egyszerűbb felszerelésűek, ekkor a földön előre betáplált koordináták alapján navigál a fegyver, amelynek leoldása hagyományos célzással történik. A bombák manőverező képessége finoman szólva is csapnivaló, ennek javítására acélpántokkal keskeny felületeket szerelnek a külső felületre. Közepes magasságú kioldást követően a bomba maximálisan 15 fokos oldalirányú manőverre képes, vagyis a hordozó gépnek nagyjából a cél irányába kell repülnie. A kis hatótávú légvédelem azonban elkerülhető, mivel a sebességtől és magasságtól függően a bombák akár 15 km-re is elrepülnek. Az F-22 Raptor esetében tovább bővülnek a lehetőségek, ugyanis 15 km magasságból 1,5 Mach-nál oldva a 450 kg-os fegyver akár 40-50 km-re is eljuthat csak a mozgási energiájának köszönhetően.
A bombák külső felületén két GPS vevőantenna található a felső részen és a farokkúp végén. Az utóbbi a végső fázisban veszi át a feladatot, amikor már közel függőlegesen zuhan. Azonban léteznek olyan célok is, amelyeket vízszintesen kell támadni, pl. a bunkerek beton ajtóit. Ilyenkor az ehhez szükséges algoritmusok alapján történik a vezérlés, és végig a felső antenna veszi a GPS jeleket.
A Boeing az új igények alapján komoly gondot fordított a rendszer összetevői élettartamának növelésére. A hermetikus csomagolásban lévő alkatrészek 20 éven keresztül felhasználhatók, közben semmiféle ellenőrzésre nincs szükség.
Ezt azonban még nem sikerült a gyakorlatban igazolni. A vadonatúj JDAM készletek alig töltöttek időt a raktárakban, máris szükség volt rájuk.
Az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet során a szerb hadsereg és az ország katonai szempontból fontos célpontjai ellen az összes rendelkezésre álló műholdas irányító készletet felhasználták.
A precíziós vezérlésű fegyverek létjogosultságát senkinek sem kell bizonygatni. 1991-ben az Irak elleni hadművelet során a 250 ezer felhasznált repülőgép fedélzeti fegyver közül csak 6%-nyi volt irányított, a célpontok 75%-át mégis ezekkel sikerült megsemmisíteni. Nyolc évvel később a koszovói háborúban már 27% volt a precíziós fegyverek aránya, ezek közül 652 darab volt JDAM műholdas irányítású bomba, amelyek 98%-a pontosan célba talált. A fegyverhez fűzhető emlékezetes kudarcok, mint például a belgrádi kínai nagykövetség lerombolása nem a bomba, hanem a célpont meghatározásának hibája volt. A fegyver pontosan a megadott helyszínt pusztította el, de azt egy régi térkép alapján jelölték ki, rosszul. Akkor még egyedül a B-2-es és a B-52-es volt képes az új fegyver alkalmazására, és csak korlátozott mértékben volt lehetőség arra, hogy a gép fedélzetén határozzák meg a saját felderítő eszközökkel a célpontokat.
A Boeing az egyértelmű technikai siker nyomán felfuttatta a gyártást, ezzel párhuzamosan az USAF és az US NAVY a vadászbombázói fedélzetén is integrálta az új fegyver két első változatát az egytonnás GBU-31-est (Mk84) és a féltonnás GBU-32-est (Mk83).
Az integráció lépcsőzetesen ment végbe, az első időben még csak előre ismert koordinátájú célok ellen vethették be a bombákat, majd megoldották, hogy a földi FAC (Forward Air Controller) vagyis előretolt légi irányító az általa meghatározott adatokat rádión közölje, és azt a pilóta manuálisan táplálja be a HUD-on lévő UFC (Up Front Control) kezelőpultjába. Ez természetesen komoly hiba lehetőséget rejtett magában, a 2001 őszén kezdett afganisztáni háború első idejében a hibás adatok miatt többször került sor rossz helyen véletlen károkozásra.
Azóta az amerikai vadászbombázók alapfelszerelése csapásmérő bevetésen az új generációs célmegjelölő, vagy a Litening, vagy a Sniper XR, amelyek egyébként a lézervezérlésű bombák célra vezetésre is alkalmasak.
Ezek nagy felbontású CCD kamerája a régi rendszerekhez képest dupla magasságból biztosítja a kisméretű földi objektumok azonosítását. A konténer saját helyzetérzékelő rendszere együttműködik a repülőgép hasonló berendezésével, így a kamera képén megjelölt objektum koordinátái a rálátás szöge és a ferde távolság alapján meghatározhatók. Ennek alapján a bomba automatikusan néhány gombnyomás után megkapja a szükséges adatokat, nincs szükség a számsorok hosszas kézi „bepötyögésére”.
Az afganisztáni tálib rendszer elsöprésére indított háború első három hónapjában ötezer JDAM bombát használtak fel, a 2003 tavaszán Irak ellen kezdett hadműveletben három hét alatt 6500 hasonló fegyver fogyott el.
Az azóta is rendszeres harcokban változatlanul a legfontosabb fegyverek a JDAM bombák, összesítve ezekből már 1999 óta 24 ezer darab fogyott el tényleges harci cselekmények, és kb. ugyanennyi gyakorló bevetések során.
Az irányító készleteket már évek óta exportra is gyártják, de csak az amerikai megrendelés (2008 végéig) 149297 darab az USAF és 68509 darab a haditengerészeti légierő számára.
A siker ellenére a Boeing nem ül a babérjain, hanem folyamatosan fejleszti a fegyver családot. Öt különböző méretű és képességű irányító készletet gyártanak, jelentősen javult az eredeti tíz méteres pontosság, a legújabb kisméretű változat már akár 70 kilométerről is bevethető, amit követően egy méteren belüli precizitással csapódik be. Komoly előrelépések történtek a fegyverrendszer hátrányainak kiküszöbölése terén is. Az első változatok zavarása viszonylag egyszerűen lett volna megoldható, de a védekező fél mindig némi késéssel követte az eseményeket. A műholdak jelei ugyanis nagyon gyengék, megfelelő frekvencián elvileg egy mobil telefon kisugárzása képes lenne elnyomni, és több kilométeres körzetben lehetetlenné tenni a vételt, azaz a helymeghatározást. Az oroszok azonnal „rámozdultak” a témára, és kifejlesztettek specializált zavaró rendszereket, amelyek azonban csak részben lehettek volna eredményesek, hiszen mint említettük, a bombák tisztán inerciális üzemmódban is a cél közvetlen közelébe jutnak.
A Boeing azóta megoldotta a zavarvédelmet, ennek módjáról azonban sok részlet nem ismeretes. Változatlanul probléma viszont, hogy mély völgyekben korlátozottan vethetők be a JDAM bombák, ugyanis a meredek tereptárgyak miatt a szükségesnél kevesebb műholdra van egyidejűleg  „rálátás”.
Részben emiatt, részben pedig a pontosság javítására fejlesztették ki a kombinált irányítású GBU-54-est, amelynek orrában lézer detektort is elhelyeztek. Ennek rávezetése igény szerint lehet félaktív lézeres is.
Kifejlesztették az „intelligens” gyújtóberendezéssel szerelt változatot is, ezt a nagy átütő erejű BLU-109-es bombáknál alkalmazzák. A beépített lassulás mérő különbséget tesz a föld, és a beton között, képes számolni, hogy egy föld alatti építmény hány szintjét törte át, és a kívánt helyen következik be a robbanás. Az egy tonnás GBU-31-esnek 17 különböző változata létezik, a haditengerészet repülőgép hordozó hajóin a különleges bevonatú és nagy hőmérséklet esetén is biztonságos PBXN-109 típusú robbanóanyaggal feltöltött típusokat alkalmazzák.
A kisebb GBU-32-esből kilenc félét állítottak hadrendbe, a hagyományost, nagy átütő erejű BLU-110-es harci résszel szerelt változatot, és ezekhez is több specializált gyújtóberendezés áll rendelkezésre.
Az ezredfordulót követően biztosított nagyobb pontosság lehetővé tette a jóval kisebb 225 kg-os Mk82-es bombához tervezett irányító készlet alkalmazását is, a GBU-38-asból 16 féle készült, nem számítva a már említett és ugyanezen a típuson alapuló kombinált lézeres irányítású GBU-54-est.
Az eddigi legkisebb műholdas vezérlésű bomba egyben a legdrágább is. Darabonként 40 ezer dollárba kerül a GBU-39-es, amely mindössze 120 kg-os. Ehhez a pontosság ismételt javítása vált szükségessé, mivel a benne lévő 27 kg-nyi robbanóanyag csak közvetlen találat esetén biztosítja a megfelelő pusztító erőt. A bomba leoldás után kinyíló szárnyait az európai MBDA tervezte és gyártja, a fegyverből 24 ezer darabot rendelt az USAF, amelynek F-15E Strike Eagle gépein rendszeresítették először. A bombákat négyesével függesztik fel egy speciális többzáras tartón, amelynek méretét úgy határozták meg, hogy elférjen majd az ötödik generációs harci gépek belső fegyverterében. Az F-22-es és F-35-ös a jövőben alacsony észlelhetőség mellett hordozhat majd nyolc bombát, amelyeket nagy magasságú és sebességű kioldás esetén száz kilométerre juttat el a szárnyuk.
Az irányító rendszerek kombinált alkalmazása visszafelé is működik, a meglévő lézervezérlésű bombák több típusán is bevezették a kiegészítő műholdas irányító rendszert, így a fegyver akkor sem megy veszendőbe, ha célt felhőzet vagy füst takarja el. Az EGBU (Enhanced Guided Bomb Unit) bombákat Paveway IV típusjelzéssel is említik, ezek már ugyancsak szolgálatban állnak és exportjuk is folyik.
A JDAM típuscsaládéhoz hasonló irányító rendszerű fedélzeti fegyverek fejlesztése nem csak az USA-ban folyik. A legtovább a franciák jutottak, már náluk is szolgálatba állt egy típus, az oroszok és kínaiak ugyancsak tervezik hasonló eszközök létrehozását. Hátrányuk viszont, hogy a saját műholdas navigációs rendszerük egyelőre csak részleges és kevésbé pontos, az alacsonyabb műszaki megbízhatóság miatt rövidebb az élettartamuk, és a rendszeres pótlásuk nagyon költséges.









Lézervezérlésű bombák





Az irányított bombák második generációja

A lézer felfedezését követően szinte azonnal felmerült a katonai alkalmazás lehetősége, néhány éven, vagy egy évtizeden belül már „halálsugárral” működő fegyverek létrejöttét jósolták egyesek, ami mint tudjuk, mind a mai napig nem valósult meg (bár már tényleg a közeljövőben várható).
A kis energiájú lézerfény azonban egyéb, „másodlagos” feladatokra kiválóan alkalmasnak bizonyult pl. a célok távolságának hajszálpontos mérésére, illetve célmegjelölésre.
Utóbbi ötlete 1960-ban született. Az USA Alabama államában, Huntsville városban működött az US ARMY egyik kutatóintézete, ahol két civil mérnök vetette fel lézeres irányítású tüzérségi lövedékek tervét. Mivel a legalkalmasabb hullámhossz tartományt (kb. egy mikron) szabad szemmel nem lehet látni, ezért az ellenfél nem tudhatja, hogy célba vették. Emellett a visszaverődött sugárzást viszonylag egyszerű és olcsó optikai eszközökkel kiválóan láthatóvá lehet tenni.
A két mérnök David J. Salonimer és Norman Bell viszonylag szerény összeget kapott a kísérletek elvégzésére, amihez segítséget kértek az elektronika terén egyik világelső cégtől, a Texas Instruments-től. Az elv működőképességének ellenőrzéséhez egy AGM-45 Shrike „radargyilkos” rakétát alakítottak át tüzérségi feladatkörre, azaz „föld-föld” alkalmazásra. A terv azonban kudarcba fulladt, a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az elméleti kutatási eredmények azonban nem hagyták nyugodni a Martin Marietta cégnél dolgozó fejlesztő mérnököket, akik 1964-re elkészítették egy lézeres célmegjelölő berendezés működőképes példányát. Ezt már csak „össze kellett hozni” a TI-nél mégiscsak tovább folytatódó munkával, amit Weldon Word vezetett. Ő már nem tüzérségi célra akarta használni a lézeres rendszert, hanem repülőgép fedélzeti bombákban. Az USAF Wright Patterson kutató központjában dolgozó Joe Davis ezredes éles szemmel meglátta az elméletben rejlő fantasztikus lehetőségeket. A hagyományos bombázás hatékonysága ugyanis csak nagyméretű területcélok esetén kielégítő. Ha szétszórtan elhelyezkedő kisméretű objektumokat kell megsemmisíteni, akkor manuális célzással átlagosan 200 db bomba szükséges egyetlen célpont eltalálásához , de még az akkori legmodernebb lokátoros illetve számítógépes célzórendszerekkel is legalább 40 db. Ha ezt a számot drasztikusan lehetne csökkenteni, az beláthatatlan előnyökkel járna, olcsóbbá válna a hadviselés, hiszen nagyságrendekkel kevesebb repülőgép, bevetés illetve bomba lenne szükséges a feladatok végrehajtásához.
Davis ezredes befolyását latba vetve elérte, hogy a megszokott bürokratikus és lassú szolgálati utat megkerülve soron kívül biztosítsanak százezer dollárt a bombákban alkalmazható lézeres irányító berendezés kifejlesztésére.
A legfontosabb összetevőt az érzékelő berendezést A TI egy másik tehetséges mérnöke, Richard Johnson dolgozta ki. Mivel a rendelkezésre álló pénzzel takarékoskodni kellett, ezért igyekezett már meglévő eszközöket alkalmazni. Az aerodinamikai kísérleteknél használt gömbcsuklós felfüggesztésű gyűrűs „szárnyú” állásszög és csúszásjelző adót alakította át. Az érzékelőben négy szektorra osztva helyezkednek el a fotodiódák, és attól függően, hogy melyik „látja” a visszaverődött lézerfényt, annak megfelelően keletkeznek elektromos jelek a kormányrendszer számára. Egy szűk szögtartományban mind a négy szektor diódái „látják” a sugárzást, így ez azt jelenti, hogy a bomba pontosan annak irányába repül.
A gyakorlati tesztekhez egy 340 kg-os M117-es bombát alakítottak át. A gyújtóberendezés menetes csatlakozója pont ideális volt a lézerdetektor felerősítésére, ezt a későbbiekben is így alkalmazták. A bombatesten kívül elhelyezett elektromos kábelekkel juttatták hátra a vezérlő jeleket a fegyver mozgatható kormányfelületeihez.
1965 áprilisára állt készen minden az első „éles” teszthez a floridai Eglin légbázis kísérleti lőterén, ami ugyan sikerrel járt, de számos hiányosság is kiderült közben. Bebizonyosodott, hogy túl bonyolult a hátul elhelyezett kormányrendszer, jobb, ha az egész berendezés egy egységben elöl helyezkedik el, azaz „kacsa” kormányrendszert alkalmaznak.
A félaktív lézeres önirányító rendszer áramellátásához termoakkumulátort alkalmaztak, amely csak a leoldás pillanatában kezdi meg az áram termelését, így nem kell azt rendszeresen ellenőrizni, illetve cserélni. A kormányok mozgatása az úgynevezett „bang-bang” módszerrel történt, azaz a közös tengelyen egymással szemben lévő felületek kormányparancs esetén véghelyzetig térnek ki, ami elég „durva” módszer. Ennek köszönhető, hogy a bomba egy képzeletbeli „tölcsérben”, egyre kisebb eltérésekkel zuhan a célja felé. A kormányokat mozgató pneumatikus munkahengereket gázgenerátor által termelt nyomás működteti hasonlóképpen, mint ahogy az már számos rakéta típusnál is bevált. A gázgenerátor ugyancsak a leoldás pillanatában lép működésbe, amikor a bombafelfüggesztőhöz rögzített acélhuzal kirántja a biztosító szeget. Az átdolgozott irányító rendszert az M117-esnél jóval kisebb légellenállású Mk bombacsalád típusain próbálták ki 1966-tól. Mindössze annyi volt az eltérés, hogy a fegyver méretéhez és tömegéhez igazították a kormányfelületek méretét illetve kitérési szögeit, más szempontból az irányító rendszer teljesen azonos volt.
Mivel az USAF elégedett volt a kísérletek eredményeivel, ezért a TI-től megrendeltek egy 50 db-os kísérleti nullszériát, amelyet „Paveway” néven emlegettek. A „Pave” kifejezés számos amerikai repülőgép fedélzeti elektronikus eszköznél szerepel, a Precision Avionics Vectoring Equipment kezdőbetűiből állt össze.
A fegyver gyakorlati alkalmazására azonban még további két évet kellett várni, noha nagy szükség lett volna rá Vietnamban. 1968 nyarán kezdődött meg a thaiföldi Ubon légibázison állomásozó 8-ik „Wolfpack” taktikai vadászbombázó ezred 497-ik századánál a hajózók kiképzése az új fegyver alkalmazására. Az F-4D Phantom-al repülő alakulat komoly hírnévre tett szert, ez volt a legeredményesebb ugyanis a MiG-ek elleni légi harcokban és a legjobban védett földi objektumok megsemmisítésében egyaránt. A lézervezérlésű bombák bevetésével addig semmiféle tapasztalat nem volt, így nekik kellett „saját kárukon” megtanulni, illetve kidolgozni a leghatékonyabb eljárásokat.
Az első bevetést az időközben ugyancsak kiképzett 433-ik „Satans Angels” század pilótái hajtották végre 1968 október 24-én Dél-Vietnamban, mivel az északi országrész bombázása az év tavaszától szünetelt. A célpont a Vietkong utánpótlási bázisa volt, de az erdős területeken a nehezen meghatározható objektumok támadása után nem mindig volt egyértelmű, hogy milyen eredményességgel szerepeltek az új eszközök.
Egy biztos volt, a bombázás módszere északon az erősen védett objektumok támadása során vagy nem működne, vagy csak súlyos veszteségekkel. A célmegjelölést ugyanis a Phantom hátsó, operátor kabintetejének jobb oldalán felszerelt Zot Box segítségével végezték, amely egy monokuláris távcsőre emlékeztetett a párhuzamosított lézer sugárzóval. A berendezés mérete és elhelyezése repülésbiztonsági szempontból aggályosnak bizonyult, mert akadályozta a katapultálást. Elvileg könnyen leszerelhető volt szerszámok nélkül is, de ezután még az oldalsó kezelőpadon helyet is kellett neki találni. Egy sérülten zuhanó gépben pedig erre az esetek többségében nincs idő. Az alkalmazott taktika sem kedvezett a pilótáknak. Mivel a Zot Box baloldalt helyezkedett el és a gép hossztengelyére csaknem merőlegesen irányult, ezért a cél megjelölését végző gépnek folyamatosan szabályos bal fordulóban kellett maradnia a bomba becsapódásáig. Mivel az operátor manuálisan tartotta a célon a berendezést, nagyon stabil fordulózásra volt szükség 4-5 km-en, azaz a közepes kaliberű légvédelmi tüzérség számára elérhető magasságban. Természetesen a lézerbombákat egy másik gépnek kellett ledobnia, autonóm alkalmazásáról akkor még szó sem lehetett.
A fejlődés következő lépcsőjét az AVQ-10 „Pave Knife” berendezés jelentette, amelyet a Phantom-ok külső függesztményként hordoztak. Ez már alacsony fényszintű televíziós kamerával rendelkezett, így elvileg éjszaka csillagfénynél is alkalmazhatták. Nagy mérete, tömege és légellenállása miatt nem volt „népszerű” és nem is terjedt el, az USAF mindössze hat példányát alkalmazta Vietnamban. Az AVQ-23 „Pave Spike” viszont széleskörűen elterjedt. Ez ugyan csak nappal volt alkalmazható, viszont az addigi legfőbb hátrányt kiküszöbölte, azaz a lézervezérlésű bombát hordozó gép operátora végezhette a célmegjelölést is. Mivel a berendezés méretét sikerült csökkenteni, az elfért a bal első Sparrow rakéta helyén a törzs alatt. Girostabilizált forgatható optikája széles szögtartományban üzemelt, így a rácsapás utáni felhúzás és kifordulás közben is pontosan a célra irányulhatott. Összesen 327 db F-4D és E Phantom-ot tettek alkalmassá a „Pave Spike” alkalmazására még a vietnami háború ideje alatt, így a lézervezérlésű bombák harci alkalmazása napi rutinná vált.
A célmegjelölő rendszerek mellett a bombák fejlesztése is folyt, azonos irányító rendszerrel. A GBU-1, 2, 3 és 13 különböző kazettás bombatípusokon alapult, de ezekről gyorsan kiderült, hogy feleslegesek. Mindegyik területfegyver volt, és időközben annyit fejlődött a vadászbombázók célzórendszere, hogy hagyományos módon is megfelelő hatékonysággal lehetett alkalmazni ezeket.
A kisméretű pontcélok megsemmisítéséhez viszont nagy szükség volt a precíziós vezérlésre, így tömeges előállításra került az Mk-82, 83 és 84 típusú, 225, 450 és 907 kg-os bombákhoz tartozó irányító „kit”. Az ezekkel felszerelt bombák lettek a GBU-12, 16 és 10, amely típusjelzések mind a mai napig „élnek”.
Az említett típusok mindegyike a „Paveway I” fegyvercsaládba tartozik, amelyek felismerhetőek nagyméretű fix hátsó vezérsíkjaikról. Elkészült a GBU-11 is, amely a 3000 fontos, azaz 1360 kg-os M118-ason alapult, de ez kevésbé volt hatékony, mint a „kisebb” egytonnás változat, ezért a meglévő példányok Vietnamban történő felhasználása után többet nem gyártottak. 
A háború befejező szakaszában a lézervezérlésű bombák jelentős szerepet játszottak. Az 1972 tavaszán megindított lehengerlő erejű offenzíva során az észak-vietnami hadsereg reguláris páncélos alakulatai törtek be Dél-Vietnamba, és megállításuk csak a levegőből volt lehetséges. Április 1 és 15 között összesen 285 db PT-76-os könnyű és T-54 közepes harckocsit semmisítettek meg a vadászbombázók, döntő többségüket lézervezérlésű bombák segítségével. Ebben oroszlánrésze volt a FAC gépeknek is (Forward Air Controller) amelyek kis magasságban és sebességgel repülve derítették fel a célokat. A szokásos módszer szerint a FAC egy fehérfoszfor töltetű irányítás nélküli rakétával jelezte a cél megközelítő helyét, ami messziről jól látszott. A pontosítás rádión történt, a füstoszlophoz képest határozták meg a megsemmisítendő objektum irányát és távolságát.
Észak-Vietnamban ezt a módszert nem lehetett alkalmazni, de nem is kellett, mivel ott jól azonosítható létesítmények voltak a kijelölt célok, pl. hidak, repülőterek, erőművek, stb. Amíg a háború megelőző szakaszaiban bevetések százai kellettek ahhoz, hogy a legfontosabb hidakat legalább megrongálják, addig 1972-ben a Linebacker I hadművelet során a lézervezérlésű bombák alapvetően megváltoztatták a helyzetet. 8-12 gépes Phantom kötelékek percek alatt lerombolták a stratégiai fontosságú hidakat, ezzel a dél felé irányuló utánpótlás mértékét sikerült a töredékére csökkenteni, és a földi offenzívát „kifullasztani”. A háború végkifejletét azonban még a korszerű technika sem tudta befolyásolni.
A soha nem látott eredményesség azonban nem jelentette azt, hogy a lézervezérlésű bombák „csodafegyverek”, és az a reklámszlogen sem volt igaz, hogy „egy bomba egy cél”. Mindmáig hátránya ezeknek a fegyvereknek, hogy erősen függnek az időjárástól. Ha a célt felhőzet takarja el, akkor az optikai rendszerek használhatatlanná válnak. A légköri pára, füst, eső ugyancsak csökkenti a hatékonyságot, mindezeken felül elvileg tökéletes körülmények között is történhetnek hibák. A bombákat ugyanúgy célozva kell kioldani, mint a hagyományos típusúakat, vagy vízszintes repülésből, vagy különböző szögű zuhanásban. A rávezető lézersugarat csak a becsapódás előtti másodpercekben kell bekapcsolni, vagyis az irányítás csak kismértékű korrekciót jelent, a bomba komoly manőverekre nem képes. Ha túl korán kapcsolják be a célmegjelölőt, akkor a ballisztikus pályán zuhanó bomba azonnal a cél irányába fordítja az orrát és nagy a veszélye, hogy „rövidre jön”, azaz még a cél előtt becsapódik.
A rávezetés meghiúsulhat akkor is, ha a gépet közben támadás éri. A „Pave Spike” és a többi korszerűbb berendezés már lehetővé tette, hogy a rácsapás után fordulóban távolodjanak, a stabilizált optika ekkor is a cél irányába fordul, de természetesen csak korlátozott szögtartományon belül. Ha intenzív kitérő manőverek szükségesek közeledő rakéták vagy a csöves tüzérség lövedékei miatt, akkor könnyen túlléphető a célmegjelölő működési szögtartománya, azaz a bomba rávezetése megszakad.
A vietnami háború ideje alatt tizennyolcezer darab különböző típusú lézervezérlésű bombát használtak fel, és az összegyűlt tapasztalatok alapján fejlesztették tovább a hetvenes években a rendszert.
1976-ra jött létre a „Paveway II’ fegyvercsalád, amelynek lézeres önirányító rendszere alig változott, csak a megbízhatóságát, illetve tárolhatósági idejét növelték. A fő különbség a hátul lévő vezérsíkoknál tapasztalható. Amíg a „Paveway I” típusoknál nagyméretű fix felületek voltak, addig az új megoldás a leoldás után kinyíló vezérsíkokat tartalmazott. Ezzel csökkent a bombák helyigénye, így a legkisebb esetében megoldhatóvá vált, hogy egyetlen fegyverzet felfüggesztőn kettőt is el lehessen helyezni.
A tömeges gyártásnak köszönhetően elvileg csökkenhetett volna az irányító készletek ára, de az a kezdeti 2500 dollárról a négyszeresére növekedett. A drágulás azonban nagyrészt az akkori magas infláció eredménye volt. A Texas Instruments 1987-ig 150 ezer lézeres önirányító készletet adott át az USAF és az US NAVY számára, de érdekes módon akkor még exportra alig került.
Elsőként Anglia ismerte fel a precíziós fegyverek jelentőségét, méghozzá a saját kárán, ugyanis a Falkland-szigetekért vívott harcokban nagy szükség lett volna a lézervezérlésű bombákra. A háború befejező szakaszában már bevetették a fegyvert, de mivel nem volt a Harrier gépek számára megfelelő célmegjelölő, csak a földi csapatokkal együttműködve tudták megoldani a rávezetést. Egy argentin tüzérségi állást kellett megsemmisíteni, amely a Harriet hegy mögül ágyúzta az angol csapatokat. A hegy tetejére észrevétlenül feljutott egy kommandós csoport, akik magukkal vittek egy hordozható lézeres célmegjelölőt. A bombát hordozó Harrier a tenger felől közeledett ezer km/h sebességgel, majd a pilóta emelkedésből oldotta ki a fegyvert. A bomba emelkedő pályán átrepült a hegy felett, de nem érte el a célpontot, ugyanis túl korán kapcsolták be a célmegjelölőt. A második próbálkozás már sikerült, és a tüzérségi állás telitalálatot kapott. Ezzel az angolok is „hozták” a szokásos eredményességet, vagyis az átlagosan 50%-os találati arányt.
Legközelebb 1986-ban alkalmazták a „Paveway II” lézerbombákat élesben, Líbia ellen, F-111-esek fedélzetéről. Ekkor már rendelkezésre állt az éjszaka is használható „Pave Tack” célmegjelölő konténer, amelyet eredetileg még az F-4E Phantom-ok számára fejlesztettek ki.
A világ más országaiban késett a lézerbombák fejlesztése, kivételt talán csak Izrael jelentett. Az oroszok ugyan kidolgozták a KAB-500 és KAB-1500 típusú, az amerikaihoz hasonló irányító rendszerrel ellátott bombákat, de azok mind a mai napig nem terjedtek el széleskörűen még az orosz légierőben sem, ahol egyébként is alig néhány típus képes azokat autonóm módon bevetni (pl. Szu-24) A franciák kidolgozták a GBL-1000 és a BGL-400 típusokat ( a szám a bomba tömegére utal), de csak kis sorozatban készültek, és később inkább rendszeresítették az amerikai „Paveway II” szériákat, ami arra utalt, hogy nem is olyan egyszerű feladat ilyen kategóriájú fegyverek kifejlesztése. Az angolok a saját Mk13/18 típusú 450 kg-os bombáikhoz adaptálták az amerikai irányító készleteket, de a korszerű célmegjelölő létrehozására tett próbálkozásuk sokáig eredménytelen maradt, az 1991-es Öböl-háború idején alig néhány kísérleti TIALD konténerrel rendelkeztek csak, így az USA-tól kaptak kölcsön régi „Vietnamból visszamaradt” „Pave Spike” konténert, amelyeket Buccaneer-ek hordoztak.
A korszerű Tornado gépek így a „teherautó” szerepét játszották, mivel önállóan képtelenek voltak a célmegjelölésre.
Számos fejlett európai ország légiereje mind a mai napig nem rendelkezik a lézervezérlésű bombák bevetésének képességével, noha már a földi célok elleni repülőgép fedélzeti fegyverek egy újabb generációja is tömegesen elterjedt a tengerentúlon. Szingapurtól Ausztráliáig, Pakisztántól Tajvanig számos ország rendszeresítette a „Paveway II” lézervezérlésű bombákat amerikai eredetű, harcigépein, főként F-16 és F/A-18 típusokon.
A nyolcvanas években fejlesztették ki a jelentős előrelépést eredményező „Paveway III” fegyvercsaládot, teljesen új félaktív önirányító rendszerrel, amit kiegészítettek digitális elektronikus robotpilótával.
Ezzel lehetővé vált a repülési profil igény szerinti kiválasztása. Egy föld alatti betonbunker esetén az az ideális, ha a bomba függőleges zuhanás közben minél nagyobb sebességre gyorsulva csapódik be, míg egy repülőgép fedezék betonajtajához közel vízszintesen „érkezik meg”.
Az új irányító rendszer minderre lehetőséget nyújt, ráadásul jóval nagyobb távolságból. Amíg a régi „bang-bang” kormányrendszerrel felszerelt bombák a leoldás helyétől mérve alig 5-7 km távolságra tudtak csak elrepülni, addig az új változatokkal ez a távolság 10-15 km-re növekedhetett, és határt csak a célmegjelölő rendszer lehetősége jelentett. A kormányok mozgatása ugyanis már proporcionális, vagyis csak a szükséges mértékben térnek ki, így jóval kisebb légellenállást eredményeznek.
A „Paveway II” kategórián belül hatótáv szempontjából egy kivétel volt, az AGM-123 Skipper, amely egy 450 kg-os GBU-16-os volt a „Shrike rakéta hajtóművével felszerelve. Ezt az US NAVY alkalmazta hajók ellen, a néhány másodperc alatt felgyorsított bombát az A-6 Intruder gépek TRAM rendszere vezette célra, max. 16-18 km-es távolságon.
A „Paveway III” bombák akár mélyrepülésben is kioldhatók, a robotpilóta az állásszög fokozatos növelésével tartja levegőben a lassuló fegyvert, természetesen csak bizonyos határokon belül. A repülési jellemzők javulásában szerepet kaptak az áttervezett vezérsíkok, amelyek felülete jóval nagyobb lett, noha a bombák tárolási illetve hordozási helyzetben mért mérete alig változott. Ezt úgy érték el, hogy az egymással szemben lévő vezérsíkokat nem egy síkban, hanem eltolva helyezték el, így kinyílás után jóval nagyobb a fesztávolságuk és a felületük.
Kis magasságból kioldva természetesen kevesebb idő áll rendelkezésre a cél megjelöléséhez. Ha a bomba lézerdetektora nem találja meg a visszaverődés forrását, akkor a robotpilóta túlrepíti a célon, és csak akkor csapódik be, ha már elveszítette a mozgási energiáját. Ezzel kiküszöbölhető, hogy közvetlen légi támogatás esetén a saját vonalakon belül érjen földet a fegyver.
A „Paveway III” kategória csak kétféle méretben készül, a GBU-22-es a szokásos 225 kg-os Mk-82-esen alapul, míg a GBU-24 az egytonnás Mk-84-esen, a haditengerészet és a tengerészgyalogság által preferált 450 kg-os változatot nem gyártják.
A GBU-24-esnek kifejlesztették a nagy átütő erejű „bunkerromboló” változatát is, ez az Mk-84-es bomba helyett a BLU-109-est tartalmazza, amelyben mindössze 250 kg Tritonal robbanóanyag található. Vastag acélköpenyének köszönhetően két méternyi vasbetonon is képes áttörni, mielőtt felrobbanna. Még újabb változata a BLU-116-os, dupla romboló erővel, ennek orr része különösen sűrű és kemény nikkel-kobalt ötvözetekből készült. A bombához kifejlesztettek „intelligens” gyújtóberendezéseket is, amelyek több emelet áttörése után az előre beállított szinten robbantják fel.
Az F-117 „lopakodó” számára nem felelt meg a GBU-24-es, hossza és vezérsíkjainak fesztávja miatt. Ahhoz, hogy elférjen a belső fegyvertérben, a régi „Paveway II kisebb vezérsíkjait szerelték rá, az irányító berendezést pedig 15 cm-el lerövidítették, és ugyancsak csökkent a „kacsa” kormányok fesztávolsága is.
A „család” legsúlyosabb „egyénisége” a 2,2 tonnás GBU-28, amelyet 1990-ben rohammunkában fejlesztettek ki, selejt ágyúcsövek felhasználásával. Ezt jelenleg csak az F-15E gépek képesek hordozni illetve célba juttatni, mióta az F-111-eseket kivonták a szolgálatból.
A harci alkalmazás során a „Paveway III” bombák hatékonysága ugyan felülmúlta a régebbi típusokét , de a kb. 70%-os eredményesség még mindig messze áll a kívánatostól.
Az eredményesség javulása nem tartott lépést a költségekkel, ugyanis egy GBU-24-ára kb. a négyszerese a GBU-10-esének. Egy lényeges korlátja mind a mai napig megvan még a legkorszerűbb lézerbombáknak is, egyidejűleg ugyanis csak egyetlen célra lehet bombát vagy bombákat rávezetni, csak akkor lehetséges néhány másodperces intervallumokkal több célra oldani, ha a becsapódást követően a célmegjelölő azonnal képes villámgyorsan ráállni a következőre.
Amíg az I-es és II-es szériákat számos típus hordozhatta, a III-ast már csak azok, amelyek fegyverzet felfüggesztői rendelkeznek digitális adatbusz kapcsolattal. A bombáknak ugyanis ledobás előtt „kommunikálniuk „ kell a harcigép fegyverzeti számítógépével, méghozzá interferenciamentes koaxiális kábelkapcsolaton keresztül.
Még bonyolultabb a helyzet a nemrégiben kifejlesztett EGBU-24-essel, amelynek irányító rendszerét kiegészítették a műholdas GPS-el. A kombinált módszer lehetővé teszi, hogy a fegyvert a felhőzeten keresztül is bevethessék , vagy ha valamely okból megszakad a lézeres rávezetés, a fegyver kevésbé pontosan ugyan, de célbatalál.
Angol megrendelésre elkészítették az EP II változatot, ez a régebbi „Paveway II bomba GPS-el kombinált változata.
Az 1991-ben lezajlott Öböl-háború során az összes bevetett bomba kevesebb, mint 10%-a volt lézeres irányítású. Összesen 4493 db GBU-12-est, 1181 db GBU-24-est, 2148 db GBU-27-est, 2 db GBU-28-ast és általunk pontosan nem ismert mennyiségű GBU-16-ost használtak fel átlagosan 60-70%-os eredményességgel.
Az akkor rendelkezésre álló „Pave Tack” és a LANTIRN célmegjelölő rendszerek infravörös kamerájának felbontó képessége korlátozott volt, a most korszerűnek számító Litening és Sniper akár kétszer akkora távolságból és magasságból is jobb képet biztosít, így Afganisztánban és a legutóbbi „Iraqi Freedom” hadműveletben már biztosra vehetően jobb volt az eredményesség.
Irakban egy új bomba változatot is bevetettek, ez volt a GBU-45, amely érdekes módon már régóta rendelkezésre állt. Ez nem más, mint a GBU-12-es gyakorló változata, azaz a normál irányító berendezéssel rendelkezik, de robbanóanyagot nem tartalmaz. Az iraki hadsereg ugyanis számos katonai eszközt helyezett el civil létesítmények területén, pl. légvédelmi gépágyúkat iskolák udvarán, stb. A „járulékos” rombolás elkerülésére az USAF a betonnal töltött bombákat dobta le ezekre a célokra. A hangsebességgel becsapódó több mázsányi „vasbeton” tökéletesen megsemmisíti a célpontot, de a környező épületekben semmiféle kárt nem okoz.
Az amerikai lézervezérlésű bombák fejlesztését és gyártását időközben már a TI-t megvásárló Raytheon végzi.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése