Gazdasági háborútól a konvencionális háborúig.

Miért szállíttatta el aranytartaléka kétharmadát a Bundesbank Londonból?

Forrás: Zerohedge.com

Három napja érkezett a hír arról, hogy a német számvevőszék felszólította a központi bank szerepét betöltő Bundesbankot, hogy ellenőrizze a hivatalos iratok szerint 3396 tonnát kitevő, New Yorkban, Londonban és Párizsban tárolt, offshore aranytartalékát. Kérte ugyanakkor 150 tonna arany három éven belüli hazaszállítását, hogy ellenőrizhesse az arany wolfram minőségét.

A londoni Telegraph cikkében megjelent legújabb fejlemények szerint ugyanez a Bundesbank, ami annyi fejfájást okoz a csődbe jutott államoknak, az igazi fedezettel rendelkező pénzzel kapcsolatos fixa ideájával, úgy döntött, hogy önként lehívja a Bank of England-nál letétbe helyezett aranykészletének kétharmadát. A Telegraph által közzétett bizalmas jelentés szerint a Bundesbank még 2000-ben és 2001-ben 940 tonna aranyat követelt vissza a Bank of England-nál tartott 1440 tonnás készletéből a „túlságosan drága tárolási díjra” hivatkozva, ami elég nevetségesen hangzik. A hír megdöbbentette az aranyveteránokat. Mi lehet az oka a lépésnek?

Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált:

Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.

Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”

A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.

Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.

A spekulációktól függetlenül, nem titok, hogy sok ember szerint a központi bankok és a központi bankok bankjai (például a Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS), rég kiadták aranykészleteiket hitelre, legtöbb esetben a rövidtávú fizikai aranykövetelések megerősítéseként, a megnövekedett kereslet miatt, ami általában a likviditáshiány kísérőjelensége (amikor igazán megmutatkozik az arany, mint valós monetáris fedezet értéke).

A probléma egy ilyen újrazálogosítási sémánál akkor jelentkezik, amikor a másik fél hirtelen fizetésképtelenné válik, hiszen azóta az aranyat már ismét újrazálogosították és már senki sem tudja, hogy kié is az arany valójában. Ez akkor válik különösen komoly gonddá, ha a fedezeti láncban az egyik fél csődbe megy, mint ahogy ezt az MF Global esetében tavaly láthattuk. Ilyenkor elindulnak a perek, hogy megállapítsák kinek hol az aranya. Mondani sem kell, hogy az MF Global esetében pont londoni leányvállalatuk volt a ludas az újrazálogosítási láncban (mert egyedül Londonban nem volt megszabva fedezeti határérték az újrazálogosításra). Amint elindultak a követelések a fizikai leszállításra, nem tudták az adott sorozatszámú XYZ aranytömböt lokalizálni.

A másik variáció, hogy a Bundesbank előre látta az európai merkantilista kísérlet bukását és esze ágában nem volt legértékesebb eszközét a bankár oligarchák kezében hagyni, amelyik mindent megtenne, hogy megszerezhesse a készleteket, ha egyszer a dominók elindulnak. A Bundesbank tagadásnak éppen nem nevezhető cáfolata is ezt erősíti:

A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” nyilatkozta a bank.

Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.

A dolog lényege, hogy egy globalizált rendszerben, ahol minden szuverén entitás egyre inkább alárendeltje a globalizált „egész” hitelteremtő hatalmának, mindenkinek az Új Világrend ajtaja elé kell helyeznie szuverén függetlenségét, mielőtt átlépi a küszöböt.

Végtére is egy globalizált rendszer csak így képes egy végtelen, értékpapír-fedezetű kötelezettség felhőt fenntartani, amelyen most mindannyian bináris pehelyként lebegünk. Egy olyan rendszert, ami lehetővé teszi az azonnali tőkeáramlást, a monetáris felcserélhetőséget, garantálja a szuverén kötvények folyamatos áramlását (amíg senki nem mer kiszállni a rendszerből), és amiben minden biztosíték egy újrazálogosított zálog… természetesen a közjó érdekében. Mindez igaz volt a Bundesbank fenti lépéséig.

Tulajdonképpen ennyi a történet, mert bár a Bundesbank azt tette, amihez minden joga megvolt, mégis áthágta a modern monetáris rendszer kardinális szabályát: miszerint egy szuverén hatalom soha nem helyezheti saját embereit a globális vállalati-társadalmi-banki oligarchák fölé, akik mindig minden kemény (és egyéb) eszközt maguknak akarnak, akár azonnal, a rendszer biztosítékaként, beleértve a világ GDP-jének 20-szorosát képviselő közel 1 billiárd (1015) dollár értékű derivatívákat is. Mellesleg ezért van a világ állandóan egyetlen karnyújtásnyira a teljes monetáris (és kereskedelmi) paralízistől, ahogyan azt a Lehman-csőd utáni káoszból és a Fed intézkedéseiből olyan nyilvánvalóan láthattuk.

Szinte biztos, hogy a Bundesbank intézkedéseinek semmilyen hatása nem lesz, mert ha túl sokat foglalkoznának vele, esetleg kiderülne, hogy melyik ország lesz az első áldozat, amikor átszakad a gát. Amikor ugyanis ez megtörténik, márpedig előbb-utóbb megfog, minden egyes bank, vállalat és személy keresni fogja Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy valamelyik szimpatikus helyi bank páncéltermében tárolt allokált aranyát, de csak a hűlt helyét, illetve humorosan megfogalmazott tartozási elismervényeket talál majd az aranytömbök helyett

Miért szállíttatta el aranytartaléka kétharmadát a Bundesbank Londonból?

Forrás: Zerohedge.com

Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált:

Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.

Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”

A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.

Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.

A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” nyilatkozta a bank.

Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.

Hogyan A Manhattan ékszerész felszámolás aranyrudat töltött Tungsten

Márciusban egyes sarkok az internet felrobbant, amikor egy kiló arany bár állítólag találtak volna "sózott" Erősített, a fém, a hasonló súlyú, de sokkal kevésbé értékes.

Más szóval, egy arany bár tele volt a sokkal olcsóbb fém a megtévesztés vásárlók. Egy uncia arany ér $ 1766, míg egy uncia Tungsten ér kb 360 $.

Egy riadt, ha szkeptikus, post Felix Salmon először hívta fel a figyelmet rá .

Egy lélegzettel veszi a ZeroHedge, utalva egy állítólagos incidens 2010-ben küldött összeesküvés-elmélet egy őrület:

Tehát két dokumentált esemény két év alatt: elszigetelt? Vagy megjelölése, ugyanaz a jelenség, a nemesfém megalázottság, hogy a jelölt a hanyatló szakaszában a Római Birodalom.

Itt volt az a fotó, amely állítólag bebizonyította:

Silver orvosok

Mind a 2010-es és a márciusi esetet követően leleplezte a Perth Mint Ausztráliában.

De semmiképpen nem, hogy véget ért a spekuláció egy hatalmas összeesküvés , hogy a világ arany készletek kerülnek lealjasította kitöltésével arany rúd a volfrám.

Egy arany kereskedő Manhattan Diamond District on 47th Street felfedezte a múlt héten, hogy az nyilvánvalóan aranylemez bár valójában több, mint 75 százaléka Tungsten.

Ma úgy döntött, hogy nyomon követni.

Ibrahim Fadl jött New York Egyiptomból, a 70-es évek közepén, hogy keresni a Masters in vegyészmérnöki Columbia Egyetemen . Majdnem biztos, az egyetlen, aki a 47. utca és a periódusos rendszer elemeinek lóg irodájában:

Rob csábít a Business Insider

Tizenegy évvel ezelőtt, s kinyitotta a boltot.

Nemrég azt mondta, a fickó kereskedő a 20. utcán fúrt egy 10 oz. bar Ő volt el, hogy ellenőrizze a minőség - és megtudta, hogy sós a volfrám. Figyelmeztetett Fadl, hogy tegyék ugyanezt.

Itt van, amit találtam Fadl:

Rob csábít a Business Insider

Tíz uncia bárok vastagabb, így nehezebb felismerni, ha hamisított - a szokásos X-sugarak által használt kereskedők nem hatolnak elég mélyre.

Plusz, a rudak már lezárt és számozott. Tehát, aki ezt tette futnia kell egy rendkívül kifinomult működés, Fadl mondta.

"Ez szégyen. Ez az üzlet a bizalomra épül."

Az FBI és a titkosszolgálat vizsgálja az esetet, de Fadl kételkedik abban, hogy ez a saját erő, hogy megfékezze a gyakorlatban, mivel az ösztönzők szó.

"A magasabb árat, biztos vagyok benne, hogy van egy csomó ezt a dolgot," mondta. "Az emberek hoznak semmit fényes, és megpróbálta eladni."

De van egy különbség eladási semmit, és ez a szint a hamisítás.

Mint Felix Salmon megjegyezte a posztján márciustól:

... A gazdasági ösztönzők itt olyan hatalmas, az emberek keresnek, hogy a vagyont a hamis-arany-bár az ipar, hogy én nagyon kétlem, senki sem próbálta. És statisztikailag elmondható, hogy ha egy csomó ember, akik megpróbálták, akkor annak egy részét olyan emberek sikerült.

Fadl szerint megvette a hamisított egy orosz kereskedő, aki megvette tőle korábban. Nem biztosítja a kereskedő nevét, és azt mondta a férfi, már visszatért a hazájába.

Beszéltünk több más kereskedők a 47th Street, aki azt mondta, hogy hallottak Fadl a megpróbáltatásokat, de továbbra is közömbös. A legtöbb azt mondta, hogy csak vásárolni a kereskedők tudják.

Persze, ez is igaz Fadl.

Ugyanakkor, sokan mondták nekünk, hogy egy sor nem neves kereskedők az utcán, aki valószínűleg habozás eladni sós fém.

Fadl szerint felvette a kapcsolatot a média, hogy a szó ki más neves kereskedők, hogy nincs túl nagy óvintézkedést annak érdekében, hogy tevékenységük nem kap elárasztott.

"Ők fel kétség mindenki feje."

Még több - a térképek, amelyek elpusztítják minden Goldbug argumentum

Az uzsorás zsidó bankárok wolframmal töltötték meg az aranyrudakat , hogy a többi részét el tudják lopni a világ aranykészletéből . Hát már ezért is kötelet érdemelnének . Na ez a terrorista zsidó bagázs , ezért háborúzik Amerika , hogy fiai ebben az értelmetlen háborúkban esnek el egy olyan rabló bandáért akik a szemüket is kilopják , de emellet még el is tartatják magukat a bamba Amerikaiak meg fizetnek mint a katona tiszt . Ja hogy drága ám az atomhatalomá válás a költségek csillagászatiak , és ők a harmadik legnagyobb atomhatalommá akarnak fejlődni , addig bizony sok aranyat kell lopni a közös tároló bunkerekből , de úgy kellet volna csinálniuk , hogy a világ ne vegye észre a lopást. Így remélem mindenki, minden nemzetállam hazaszállítja a saját aranyát , mint Németország.

Ha most egy kis kitérőt tehetek , hát igen így már érthető , hogy a FIDESZ testvér pártja a LIKUD , mind a két csoport túlsokat lopot már , és bizony ezt tudja a nép.

Ha most Sziria ellen megindul a háború a nemzetközi helyzet olyan lesz , hogy a FIDESZ elveszti a választásokat . Bizony úgy járnak , hogy a zsidók zsákszámra szórják majd az értéktelen dollárt a libatolvajék lábaelé , és ők megveszik a választókat , de a választók is rábasznak , mert a dollár két három nap mulva összeomlik és bizony az a valuta amiért eladták a lelküket , csak WC papirnak lesz jó . Hát bizony ilyenek a kilátások , de ránk nézve mindenképpen kedvezőtlenek . Be betoonozzák magyar ország kamatrabszolgaságát , de úgy érzem meg is érdemelik , mert mindegy melyik rablót választják meg mindegyik eladja az országot , és ha jól megnézzük már ma is gyarmatok vagyunk . A nagy magyar zsidó gyarmat , a nemzetinek mondott kormányba csak 80 % a zsidó , mondanomsemkell ezek csiszta magyarok még a nyelvet is törik , és a vérgyilkosságokat is futtában csinálják Panorámás busszal jönnek , egy saktervágással fültől fülig vágás , és a vért felfogva , a hülye magyarok keresik a vért , míg ők már határokon tul is vannak , de a gyilkosság balekjét valahogy bekellene varni . Ilyenkor kellene a Pintért bevarni , ő épp elég saktervágást végzett az aranyháromszögben , hát azért lett a rendőri fizetésből többszörös milliomos . Nem győzte az olajos mocskos uzsora pénzeket mosni , ha jól meggondoljuk még mindig mosogatja az olaj forintokat .

Ő már bele is nyugodott a választási vereségben elvégre a másik oldal garantálta , hogy továbbra is mosogathatja majd a forintjait , ezt csinálni mégis jobb , mintha robbantgatni kellene . Amugy már kiöregedett a bérgyilkos szakmából , és nem árt ha bebiztosítja magát a békés nyugdijas évekre . Mi volna , ha ő is a húsdarálóban végezné mint az a sok ártatlan magyar, kiket ledaráltak haleledelnek .

Na szóval a FIDESZ- nek szembe kell néznie egy dollár esővel , mint a művészvilágban volt az a kerekesszékes zsidó félkegyelmű akit elláttak dollárral kilóra vette meg a barom magyarokat és még gunyt is űzött a felépők produkcióján , tehette hisz számolatlanul kapta a pénzt a lejáratásunkra, egy ilyen korcs zsidó ki a középiskolát is kegyelemből tudta elvégezni , akkor ő volt a megmondó ember .

Hát a FIDESZ is beleszalad egy ilyen megmondó banda lejárató világába . És mivel a holdudvara már csak a zsebét tartja , úgy néz ki , hogy a másik irányba fordul mert ott hullik a manna . Olyan ingyen élők ők mint a vezert körülvevő 80 % . Kifacsartuk a citromot , dobjuk el már nincs rá szükségünk .

Na most jutottatok el oda , hogy könnyebb megölni százezer embert mint írányítani és már ugathat a Bajer Zsolt , csak a holdat ugatja , a Pintéré az irányító szerep , most ölni kell az embereket . Csak az a baj , hogy megint a magyar fog fogyni , mert azt gondolom tudjátok , hogy nem zsidót fognak ölni , de nem is cigányt , azt már a Gyurcsány megpróbálta , és nem jött be a polgárháború.

És hogy majdnem Bajnai libás korszakát éljük , csak most sertés és csirke kivitelben , húllhat a sok gazda a libások után most a moslékba keveredtek . Hogy is mondják egyik kutya másik eb , zsidó zsidót nem rabol ki csak a goj húzhatja a rövidebbet , de ne feledjük el , hogy a földünk és a vizünk még a tulajdonunkban van , és a zsidónak meg kell kaparintania , mert hol lesz akkor a világ leigázása . Saktervágás ciánosítás vegyifegyver bevetése , hogy az atomról eltereljék a figyelmet gönc a kinga húzós szájú hazaáruló a patkány leánya az olaj pénzeken hollókosztolták , most árulja hazáját egy baszásért ledarálhatják magyarságát , kullancsként szopná a kulturát , de csak a trágya dombon él , jövőre beérik és beszántják a vetés alá , így legalább haszna lesz éltének , halálának .

Oroszország felkészül egy esetleges

gazdasági összeomlásra

Forrás: RiaNovosti

Az orosz gazdaság készen áll a globális növekedés lassulása és az egyre mélyülő eurózóna adósságválság miatt bekövetkező gazdasági összeomlás lehetőségére, nyilatkozta Vlagyimir Putyin augusztus 16-án.

A helyi ombudsmanokkal folytatott megbeszélésen Putyin elmondta, hogy mind az európai mind a globális helyzet rendkívül összetett.

„A világgazdaság motorjának számító Egyesült Államok állapota jobbnak tűnhet, azonban a gazdaság fenntarthatósága szempontjából fontos makrogazdasági mutatók azt jelzik, hogy ott sem jobb a helyzet, mint Európában. GDP arányos államadósságuk 104 százalék,” mondta.

Ettől függetlenül is súlyos problémát jelent, hogy az Egyesült Államok pénzrendszerét komoly mennyiségű, állami garanciával biztosított jelzáloghitel terheli, tette hozzá.

„Ezek a tényezők együttesen bizonyos fokú aggodalomra adnak okot. A helyzetet rontja, hogy most arról érkeznek hírek, hogy Kína gazdasági fejlődése is lelassult, sőt hanyatlik, és Kína a világ egyik legnagyobb fogyasztója. Ezek kétségkívül aggasztó jelek. Reménykedjünk abban, hogy ezek az aggodalmak nem alakulnak valós és teljes gazdasági válsággá,” mondta Putyin. „Reméljük a legjobbakat, de készüljünk fel a legrosszabbra,” tette még hozzá.

Oroszország már 2011-ben hozzálátott bizonyos válságkivédő intézkedések bevezetéséhez, hogy felkészüljön és válaszoljon a kedvezőtlen gazdasági fejleményekre, mondta Putyin.

„Megállapodtunk, hogy egy komoly összeget teszünk félre a következő évre, a 2013-as költségvetés keretén belül, amolyan állami működési tartalékként, hogy hatékonyan és gyorsan tudjunk reagálni bármilyen válságtényezőre, amennyiben azok tényleg megjelennek,” mondta Putyin, hozzátéve, hogy az orosz gazdaság jelenleg egészséges paramétereket mutat.

Az orosz pénzügyminisztérium bejelentette, hogy több válság-költségvetési forgatókönyvet is készítenek, hogy az olajárak alacsonyan maradhassanak.

„Jelenleg az állami költségvetés alkalmazkodóképességét vizsgáljuk, különféle „nyomáspróbákat” végzünk, hogy megvizsgáljuk, mi történne a gazdasági körülmények hirtelen és komoly változása esetén. Kiszámoljuk a várható bevételeket 80 és 60 dolláros hordónkénti olajárak esetére is,” nyilatkozta Alexej Lavrov, helyettes pénzügyminiszter korábban.

ÁVH-s örökösök Eldorádója,

izraeli haszonszerzéssel

Több városban volt úgynevezett értelmiségi háttérbeszélgetés, ahol többször olyan váratlan fordulat is előállt, amelyre senki nem számított. Véletlenül egy nem értelmiségi, de igen befolyásos ember is részt vett az egyik beszélgetésen. Amikor már az ötödik, vagy hatodik hozzászóló – főorvos, iskolaigazgató, stb. – mondta mindig ugyanazt, akkor barátunk, nevezzük Jánosnak, igen fölháborodott.

Már ne haragudjatok nagytiszteletű barátaim, de ti mindannyian valahogy mellébeszéltek. Vagy nem tudjátok, vagy nem meritek kimondani, hogy azok a kommunista ivadékok, akik rárontottak különböző szinten a magyarságra, azok gyűlölnek bennünket. Mert minek lehet azt nevezni, hogy az 1980-as évek nacionalista hangulatát milyen módon fordították meg, ha nem a gyűlöletre gondolok? Mert ezek a kommunista ivadékok, legyenek bármelyik politikai pártba beépítve az ellenzéki kerekasztal óta, tulajdonképpen most mutatják meg a magyaroknak, hogy mit gondolnak rólunk. Jártattátok a szátokat! Demokrácia kell nektek! Na majd kaptok! És ennek megfelelően, akik államosítottak, gyilkoltak, ÁVH-t csináltak, majd utána munkásőrként csatangoltak az országban, most köpönyeget váltottak és kifosztják, megbüntetik a magyar állampolgárt. Még hozzáteszem, közben gyűlölik is őket. Ugyanazok, akik ötéves terveket adtak el és fojtogatták vele a magyarságot, ma konvergencia-programot csinálnak, de már valamennyi vagyonunktól megfosztottak vagyunk. Nincsenek már jogaink, kizárólag kötelességeink, mégpedig az, hogy “fogd be a szád”, vagy más néven: “sírig tartsd a pofád!” Élénk felhördülést keltett ez a gondolatsor, főleg az ott lévő fideszes, meg miépes szimpatizáns jóemberekben. Mert, hogy így össze van mosva minden. Hogy gondolja tisztelt hozzászóló, hogy a magyar politikai “elitet” összemossa! És itt óriási meglepetés történt. “Úgy, hogy ismerlek benneteket!” – mondta és ránézett a kereszténydemokrata városi elnökre, hogy “te pártitkár voltál, meg előtte ÁVH-s”. Körbenéz, és a fideszesnek azt mondja, “neked pedig a faterod volt a megyei párbizottságon a személyzetis”. Hogy a személyeskedést meggátoljam, fölálltam.

És ahogy kell, csendre intettem a lassan kaotikussá váló közállapotokat. Hisz, az a legnagyobb baj, hogy ez mind igaz. Mert mikor lett kinevezve az előbb még oly nagyon szidott Gergényi Péter főkapitány, meg Bene László, ha nem a “rendszerváltozás” után. Mikor lettek a bírók megválasztva? Kik lettek az ügyészek? – hogy ne csak a politikusokat nevezzük meg. Nem vesszük észre, hogy ugyanazok a hazaáruló gyilkosok vannak most is a magyarság fölé helyezve, akik voltak az elmúlt évtizedekben, vagy uram bocsá’, egészen a tanácsköztársaságig. A magyar társadalom, addig az időpontig, amíg nem tud szembenézni a közelmúltjával, magyarul az utolsó évszázadával, addig igen nagy bajban lesz. Addig lesznek álforradalmárok, álreformerek, de a társadalom tulajdonképpen tévúton ténfereg. Mert miért nem vizsgáljuk meg, mi is történt például október 23-án? Nem nagyon olvastam egyetlen egy újságban sem, hogy ezen a napon a védtelen tömegre több mint 1800 lövedéket lőttek ki a rendőrök. És, ha hozzáteszem, hogy mind emellé a fegyvert fejmagasságban használták, tehát törvénytelenül és büntetőjogi felelősségre vonás megítélése alá esve, akkor még nem fejeztük be az események boncolását. Ugyanis, ugyanezen a napon 1600 gránátot lőttek ki a tömegre. Könnygáz, stb. Összehasonlításként nézzük meg a legvéresebb párizsi éjszakát. Itt, mármint Párizsban azon az estén, tavaly nyáron több mint 2000 gépkocsit gyújtottak fel randalírozó fiatalok, akik több százezren törtek, zúztak kirakatokat és mindent, ami az útjukba esett. A velük szemben felvonuló rendőrség, a megerősített nemzeti gárdával összesen, harmada lövedéket nem lőtt ki, mint a budapesti forradalom évfordulóján. Hogy mi az aránytalan, ebből mindenki levonhatja a következtetést. De vajon hova vezet az, hogy meggyaláznak mindent, ami magyar? Eladnak és eljátszanak mindent, ami hozzátartozik a magyar értékekhez és biztosítaná a Haza jövendő jólétét! Vagy minek nevezzük azt, amikor a magyar szabadalmak döntő többsége az alábbiak szerint kerül idegen tulajdonba:

Az egyik polgármester, csodálatos feltalálónkat, akinek két szabadalma védelmet élvezhetne az egész világon, beprotezsálja a Kóka-féle hordába. Mármint a Gazdasági Minisztériumba. Ott nagyon megörülnek a szabadalomnak és biztatják is a fiatalembert, hogy csak ide a papírral, a többi dolog már az övék. A következő találkozóra szintén a polgármester úrral mennek, akit az illetékes államtitkár-helyettes kiküld a tárgyalásról. A fiatalember félóra múlva érkezik feldúlva, és alig tudja elmondani a problémáját. A magyar vezető közhivatalnok az alábbi ajánlatot teszi a feltalálónak: a minisztérium felkarolja a szabadalmat, de ennek egy kritériuma van; a találmányt izraeli állampolgárnak kell benyújtani, és oda kell kivinni az egész hasznosítási lehetőséget! Majd ok onnan tudják, hogyan kell az egész világon ezt eladni, és abból hasznosítani, mindenki javára az értéket. És ebből a haszonból, ha hajlandó lemondani a szabadalmas a további követeléseiről és nem fejleszti tovább a szabadalmat, tíz százalékban részesül a haszonból. A fiatalember ma Németországban, Hazánkon kívül kutat, mert ott legalább egy laboratóriumot kapott. De az a közhivatalnok, aki a zsidó állam érdekeit védi és közben a magyar forintokból gazdagodik, az ma is ott van, és ma is kormánytag. Vajon ez a szellemiség vagy ez a felfogás nem a magyargyűlöletbol fakad-e? Miért van az, hogy a magyar innováció, a magyar tudomány az megbukik, részint az áltudományos akadémia csokornyakkendős figuráin, valamint a politika és a gazdasági élet cionista figuráin? Meddig kell idegen hazába mennie a magyarnak, ha esetleg többet tud, mint bárki a szakterületén, az egész világon? Ez egy olyan kérdés, amelyre egyszer majd válaszolni kell azoknak is, akik eltűrték, szó nélkül, hogy lőjék a magyart, gyilkolják és azt, hogy az egész ország ma a politikusok jóvoltából inkább tűnik szemétdombnak, mint egy jól működő európai tagállamnak. Mert ma Magyarország sajnos a hamisítások központja, amelyet intézményesítetten a magyar politika és a gazdasági élet vezető gárdája szervez. Biztosítja a védelmet, és a szabadságot azoknak, akik megfelelő mértékben bizonyítani tudják, hogy gyűlölik a magyarságot! És bármit tesznek ma már a magyar politikusok, ebből az ördögi körből nem tudnak kikerülni, mert minden lépésük csak hazaárulás, bárhová lépnek is a földre.

Óriási felhajtást próbáltak Puskás Ferenc, a mindenki Puskás Öcsijének a temetéséből, a politikusok maguknak csinálni. Nem sikerült! Megdöbbentő volt, hogy ugyanúgy jártak, mint október 23-án. Már a zászlófelvonás is félre sikeredett, ugyanúgy az üres téren álltak a politikusok, Lomnicival és Biharival együtt. Nem mentek ki az emberek, pedig sok százezren és sok millióan szerették Puskás Öcsit, még a nevét viselő stadionba sem. A nép nem hajlandó közös sorsot vállalni a saját kifosztóival. Külön repülőgép jött Spanyolországból, de itt voltak a belgák, a franciák, a németek, a görögök, csak a magyarok hiányoztak. És még ennek a politikusgárdának ez sem elég. Ha látták volna, a Kossuth téren hányan fényképezkednek a körbezárt Parlament hátterével. Viszik a rossz hírt a magyarokról, illetve azok torz egyéniségű politikusgárdájáról. Mert az a nép, amelyet kizárólag hazaárulók vezetnek, önmagában is kell, hogy hibát találjon. Ugyanolyan hamis ma a látszat, mint amilyen volt 1970-ben és ’80-ban, amikor kiderült, hogy például a Magyar Államkincstárban szinte minden drágakő hamis, amely fedezetként van odatéve. A legutolsó bizományi áruházi becsüs is meg tudta állapítani, hogy az egész rendszer egy nagy csalás. És akkor azt hittük, hogy ez csak tisztulhat. Akkor még nacionalista érzelmek voltak az egész közéletben. Több piros-fehér- zöld zászló volt a közintézményekben, mint a mai nap. Akkor még volt magyar tulajdon, amelynek mára már nyoma sincs.

Ma pedig panaszkodnak a sintérek, akik politikusnak neveztették magukat, hogy csak 3,9 millió ember dolgozik, több mint másfélmillióval kevesebben, mint a kádár-rendszerben. És ebből is csak 3,3 millió, aki a nyugdíjalapját fizeti, a jelenlegi nyugdíjasoknak. Vajon az nem merül fel, hogy ki szervezte meg a nyugdíjrendszer átalakítását? 1997-ben, Medgyessy Péter pénzügyminisztersége és Horn Gyula kormányzása alatt olyan nyugdíj-rendszert alapítottak, amelynek az volt a koncepciójaja, hogy az elkövetkezendő években munkahelybővülés, államháztartási-hiány és dinamikus fejlődés lesz az alapja annak, hogy megszüntetik a kizárólagos állami nyugdíj- rendszert. Az a pénz, amit kivonnak ebből a nyugdíj-rendszerből, a felosztó-kirovó rendszer az alapja, az ma összedőlt. Ugyanis az elmúlt ötven év befizetett nyugdíjalapjait ellopták, most pedig arányaiban is kevesebbet kell befizetni az állami pénztárba, mint az úgynevezett magánnyugdíj-pénztárak megjelenése előtt. Akkor is, már közel tíz éve lehetett látni, hogy csőd a vége. Vissza lehet keresni az ezzel kapcsolatos érdekegyeztető tanácsi megszólalásainkat.

Tehát az a baj, hogy előre lehet látni, tudatosan tesznek mindent tönkre, azért, hogy menjen el mindenki Magyarországról, és egyre kevesebb magyar legyen a Hazában. Ha kell, ehhez még az egészségügyi ellátási- rendszert is tönkre teszik és emberi fogyasztásra alkalmatlan, lejárt szavatosságú élelmiszerekkel teszik tönkre az egyébként is megromlott egészségi állapotunkat. Ezt csak tudatosan lehet végrehajtani! Ne higgye bárki, hogy a magyar politikusok, akiket különböző egyetemeken tanítottak, idegen érdekek szolgálatára, ezeket az egyszerű megállapításokat ne ismernék fel. De igen is az volt a feladatuk, hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek nem alkalmasak a társadalom egészséges állapotának a fenntartásához. Másképpen, demokrácia ürügyén sarcolják a népet. Szipolyozzák ki a tudást és alázzák meg nap, mint nap a munkavállalókat. Mert ők ma rabszolgák, mégpedig azok rabszolgái, akiket soha nem ismerhetnek meg, mert ők a globalizáció urai. Közben pedig, olyan mélyre silányul a közélet, hogy már egy városi közlekedést sem tudnak megszervezni. Miközben Európa szégyene lesz Magyarország, legyen az a Siemens csalássorozata, az úgynevezett MSZP-s hajléktalanok cégvezetésével, amelyet Hornéktól tanultak. De ugyancsak, és ez a lényege, a globalizáció urai az úgynevezett nagy magyar vállalatokat szemelték ki arra, hogy előörsként behatoljanak a Balkánra, vagy éppen még a további keleti országokba is. A Mol Rt. az OTP, vagy a T- mobil az nem más, mint egy előretolt helyőrség, amely megvesztegetésre alapítja összes piaci tevékenységét. Hisz ma Magyarországon, a belső piacon is kizárólag így lehet érvényesülni. Aztán a nyugatiak, amikor már a behatolás sikerül a Balkánon ezeknek a cégeknek, akkor lecsapnak az elkövetőre, vagy elkövetőkre. És nem a megvesztegetési összeg miatt, mert az náluk is bekalkulált minden Siemens terjeszkedésben. Részt vettem Nyugaton, a stratégiai vállalatok vezetőinek meghívására néhány tanácskozáson, még 1997-ben és ’98-ban, mint a Magyar Munkaadók Nemzetközi Szövetségének egyik képviselője. Megdöbbentő volt, hogy milyen módon tudatták velünk, hogy mit szabad a nyugati multicégeknek és mi tiltott nekünk. Bizony, a Siemensnél ez már tíz évvel ezelőtt is így volt, mintegy tízszázaléknyi összeg megvesztegetésre van elkülönítve. Úgyis, mint a politikusok, a gazdasági szakemberek és a sajtó megvétele. Most a magyarok erre még egy kicsit ráspékeltek, a tíz százalékból először tizenöt, majd húsz lett és az egészet nem lehetett másként lefedezni, mint mérlegcsalás-sorozattal. De ez is honnan indul? Az Artur Andersen cég, vagy a többi úgynevezett nagy könyvvizsgálók, egy-egy évben több mérleghamisítást hagynak jóvá a világon, mint az Európai Unió éves költségvetése. Ezt a számot egyébként tőlük tudom.

Hogy csak Amerikában, négy cégnél 60 milliárd dollár a csalás! – akkor még mennyi lehet a többi, ami sok százezer cégnél előfordulhat? Az egész világ ma a csalásra épül, a globalizáció őrült, cionista csalássorozatára. Amelyet sajnos egy terrorista államból irányítanak, még akkor is, hogyha ezt néha az óceánon túlról tagadják. Mert az Európai Unió és a NATO szinte könyörög a Moszadnak, hogy hagyja abba a csalássorozatát, a kémkedését, mert felborul a piacgazdálkodás. Nálunk ez már megtörtént! Ugyanis, ha a rendszerváltozás – vagy minek nevezzük – után közel húsz évvel még további megszorító csomagokra van szükség, akkor ezt nem lehet másnak nevezni, csak hazaárulásnak. De nem hallani, sem az ellenzéki oldalon, sem a munkaadóknál és munkavállalóknál azt a mindenütt fölvetődő problémát, hogy hova tűnt a nemzet vagyona?! Mert bizony, ma Magyarországon nincs közigazgatás, nincs igazságszolgáltatás és nincs a tulajdon védelmében, vagy a magyar érdekek védelmében semmilyen előzetes védelmi munka. Ebbe beletartozik a nemzetbiztonsági szakszolgálati feladatkör, vagy a rendőrségi vagy az APEH nyomozóinak tevékenysége, vagy bármilyen szakmunka. Mert a rendőrség nem vizsgálhatja a nagy bűncselekményeket. Ezt kizárólag csak néhányan, hazaszeretetből tesszük. Mert hogy van az, hogy a Siemensnél, már néhány írásos bizonyítékot is beterjesztve, ugyanaz a Farkas Imre áll, aki a gyémántcsalások sokmilliárdos dolgait is irányította. De ezek a bizonyítékok nem a rendőrségnél bukkannak elő, hanem néhány barátom, akiket az élet megtanított arra, hogy védjék a sajátjukat és a nemzet vagyonát, maguk szerezték meg a bizonyítékokat és adták oda a bírósági eljárás büntető szakában. Vajon a nemzetbiztonságnak, vagy a politikának az a legfontosabb, hogy minden egyes kérdést egyszerűen a szőnyeg alá söpörjön? Mert a mai társadalomban sajnos az összes többi bizonyíték, az a rabszolgák jajszavának minősül csak. Azokat el lehet tüntetni, vagy éppen fizikálisan is el kell tüntetni, akik még valamit a Hazáért tenni akarnak. Legyen ez bankkonszolidáció, vagy éppen privatizációs csalássorozat, hamis gyémánt, vagy költségvetési csalás.

Ma Magyarországon nem találunk, a társadalmi élet egy részén sem, szabályosan működő rendszereket. De hisz fejétől bűzlik a hal, ha a miniszterelnök egy közbűntényes csalássorozatból milliárdos lehet, akkor vajon mit várunk el a követőktől? Ma Hazánk, nemcsak a maffiák szabad játéktere és prédája, hanem azon titkosszolgálatoké is, akik meg akarják szerezni a magyar földet. És ebben nemcsak az izraeli titkosszolgálat játszik főszerepet, hanem legalább még négy olyan nagy szolgálat, amelynek Budapesten van már a központja. Mert aki azt hiszi, hogy a KGB utódja az FSZB, nem garázdálkodik nyugodtan Magyarországon, az nagyon téved. És akkor még nem beszéltünk a CIA- ról, az angolokról, a franciákról és Közép-Európa legerősebb titkosszolgálatáról, a románról. A román titkosszolgálat, a SEI már olyan erős, és ezt a fideszesektől és a kommunistáktól tudom, hogy nem tudják kiszorítani őket a magyar közéletből. De ha ismerik a behatolás módját, azt nem tudom, miért nem lehet cselekedni. Mindig ugyanazok a szereplők, bármilyen cselekményre is kerül sor Magyarországon, mint akiket az utóbbi évtizedekben megismertünk. Tapsoltatják magukat a politikusok, meg az ál-ellenzék, legyen az temetés, vagy akármilyen társadalmi ünnep. Csak közben azt nem veszik észre, hogy a nép már kívül marad mindenen és nem hajlandó sorsközösséget vállalni a saját elnyomóival. Pedig még ez a nép nem szembesült a tényleges problémával. Mert rendkívül álságos az egész rendszer, amelyre csak egy példát hozok. Az egészségügy átalakítását, állítólag a magyarság döntő többsége, több mint 50 százaléka támogatná akkor, ha abba a magántőkét is belevonnák. Meg kell kérdezni, ki volt az az aljas gazember, aki ezt a kérdést egyáltalán fölteszi azoknak az embereknek, akiknek a legminimálisabb információjuk sincs arról, hogy hogyan is működik a magyar egészségügyi ellátó rendszer. Ugyanis, ilyen kérdést már föltettek a privatizációval kapcsolatban. Ha hiszik, ha nem, a magánosítást a magyar lakosság döntő többsége támogatta. Mármint a közvélemény- kutatások szerint. De, akkor is hasonló volt a helyzet, fogalmuk sem volt, hogy mit jelent ez és mi lesz a következménye. Ma Magyarország nem tekintheto másnak, mint egy építési projektnek, amelyet zsidó országból érkező spekulánsok, a saját érdekeik szerint befolyásolnak. De ha kell, körbekerítik a Parlamentet, és ha kell, farkasszemet néznek a rendőrökkel és veretik a magyarságot. Ugyanis a parancsokat ma nem a magyar Parlamentben adják, hanem kicsit távolabb, Brüsszelben, Tel-Aviv-ban, Washingtonban, vagy uram bocsá’ Moszkvában. Mert nekünk a vezetőink rossz lelkiismeretű tolvajok, akik egyszerűen a saját népük elől dugják el az igazat, a valót.

Nem merik közölni, hogy Magyarországon ma olyan állapot állt elő, hogy körülbelül, a tervek szerint, 2040-re érjük utol az Európai Unió fogyasztói átlagát. Ha nem volna olyan súlyos a probléma, azt kellene mondani, ahhoz az uniónak és tagállamainak igen nagymértékben kellene visszaesni, mert a mi fejlődésünk az nem pozitív irányú, hanem kifejezetten visszafejlődés. Mert nálunk nem védik a magyar belső piacot és kifejezetten magyarellenes a közigazgatás. Elítélik azokat az embereket, vagy legalább is megkísérlik elítélni, akik felismerték, hogy az élhető életet ez a rendszer nem biztosítja, sem napjainkban, sem az elkövetkezendő években. De ezeket a tényeket nemcsak mi tapasztaljuk a bőrünkön, hanem minden egyes uniós vizsgálat ugyanezt az eredményt hozza. Akkor miért támogatják a magyar politikusokat? Ennek egyetlen egy oka van: félnek a magyar eszmétől, a magyarság tudásától és attól a lappangó hazaszeretettől, amely a Kárpát-medencét hosszú évezredeken keresztül uralmunk alatt tartotta. Ez valós félelem. Ugyanis az elmúlt százötven év fejlődése az kizárólag a magyar innováción alapult, még akkor is, ha ennek a hasznait jórészt az óceánon túlról hallottuk csak vissza. Ma ez a spekulatív tőke legalább 3000 kilométerrel közelebb került hozzánk és a Közel-Keleten fejti ki hatását, de ez az ország már az unió úgynevezett 26. tagja, amely a társulásos szerződésből kizárólag csak előnyöket élvez. 99 százalékban a magyarok hátrányára! Ennek a problémának a megoldása nélkül Magyarországot, az elkövetkezendő években nem lehet szabad hazának tekinteni.

tdyweb

Ávósok 2006

A forradalmárokat börtönbe juttató bírák és ügyészek nevei
2006-10-07. 03:29:16

A kossuthter.com elkezdte közzétenni a tüntetésekkel összefüggő előzetes letartóztatások elrendelésében, illetve a jogtipró, ávós időket idéző elsőfokú ítéletek meghozatalában közreműködő kommunista bírák és ügyészek névsorát. Várjuk fényképeiket is a szerk@kuruc.info címre. Ismeretes, rendőrökre baltával, százas csoportban támadó cigányok szabadlábon védekeznek és első tárgyalásukra is 10 hónappal a bűncselekmény elkövetése után kerül sor. Eközben (más hasonló ítéletek mellett) egy srácot 1 év két hónap börtönre ítéltek, mert belerúgott egy rendőrautóba. Másokat, akik még ennyit sem tettek és szintén büntetlen előéletűek, 30 napos előzetesbe vágnak, összevernek és kínoznak. Természetesen esetleges szabadlábra helyezést követően sem ejtik ellenük a nulla bizonyítékokon alapuló vádakat. Igen, akik egy köztörvényes kormány és rendszer védelmében ilyen ítéleteket hoznak, sokak véleménye szerint vérbírák. A görénykurzus emberi jogok megsértésére különben állítólag érzékeny (már amennyiben nem magyarok jogairól van szó) sajtója máris a jogtipró talárosok személyiségi jogait félti, illetve a békés tüntetőket közleményben fenyegető NBH-val, valamint rendőrséggel, ügyészséggel fenyegetőznek, lásd cikkünk végén. Ehhez képest az egyik érintett, Tatár bíró szerint csak vétséget követtünk el, mi több Lomniczi főbíró is hasonló szellemben nyilatkozott. Véleményünk szerint akik tisztességes fiatalok életét teszik tönkre, üldöztetik azokat, akik megrongálták a mocskos szovjet emlékművet, asszisztálnak a közép-ázsiai diktatúrákat idéző hatósági vallatásokhoz, miközben az ún. igazságszolgáltatás tevékenységének is köszönhetően az ország a köztörvényes bűnözők paradicsoma betörőtől miniszterelnökig, nos, ezek az emberek vállalják önmagukat, kérjenek bocsánatot, esetleg mondjanak le és ne nyüszítsenek saját személyiségi jogaikról. Fájjon a fejük inkább áldozataik kirúgott fogai és lerúgott veséi miatt. Vérlázító, hogy egyetlen rendőr vagy fegyőr ellen sem indult eljárás a helyenként Guantanamo-t idéző szadisztikus rémtettek ügyében, és persze az impotens ellenzék sem kezdeményezte parlamenti vizsgálat megindítását a hatalmi terror felelőseinek megtalálására.

(A lista egyelőre töredékes, folyamatosan bővül)

Bírák:

Martineczné dr. Szilágyi Csilla
kovacs

Dr. Kovács Krisztina
Dr. Tatár J. Tamás (BKKB) 1046 Budapest, Lakkozó utca 39.
Dr. Dénes Veronika (PKKB) 1065 Budapest, Nagymező utca 37/39. telefon: 06-1-312-8983
Ráczné Dr. Kschwendt Katalin (PKKB) 2097 Pilisborosjenő, Panoráma utca 65/b. telefon: 06-26-336-834
vasvari

Dr. Vasvári Csaba (PKKB) 1133 Budapest, Kárpát utca 9. 4. em. 4. telefon: 06-1-801-2433
Dr. Fuér Angéla (BKKB) 1067 Budapest, Csengery utca 48. telefon: 06-1-321-7585, mobil: 06-20-943-3375
Dr. Gábriel Éva (BKKB) 1122 Budapest, Városmajor utca 7. telefon: 06-1-355-1409
stummer

Dr. Stummer Attila (PKKB)

Ügyészek:

Dr. Palásti Márta (Budapesti VI. és VII. ker. Ügyészség) 1184 Budapest, Dolgozó utca 3/c. telefon: 06-1-292-4207, mobil: 06-20-369-1967
Dr. Falvai Zsolt vezető ügyész (Budapesti Nyomozó Ügyészség) 1044 Budapest, Megyeri út 224. telefon: 230-9428

A főbűnös, Gyurcsány Ferenc lakcíme: Budapest, II. Szemlőhegy utca 42.

Kuruc.info

Elhallgatott kérdések

2006.12.29. 09:17:09

Nagy Attila nemrégiben rövid, de velős összeállítást készített közelmúltunk és jelenünk legfontosabb – és természetesen agyonhallgatott kérdéseiről.

Kinek kellett a Szovjetunió?

A háttérhatalomnak. A zsidó, liberális, szabadkőműves és illuminátus érdekszövetségnek.

A szovjet rendszer (és a kommunizmus) végtelen hazugságait tükrözi a milliókkal énekeltetett szovjet himnusz: “Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy, hogy éljen a szovjet egysége, hatalma, a népek akarták, s alkották meg így…” A cáfolat lehet akár egy mondatos is: biztosan nem a népakarat hozta létre a Szovjetuniót. A nemzetközi zsidóság ültette Lenint Oroszországra, majd Oroszországot késztette az immár szovjet nevet viselő unió kialakítására. A gyarmatosítás nyelve az unióban és a csatlós államokban is az orosz lett, pedig maga az orosz nép vétlen volt a folyamatban. Bár senki nem születhetett “szovjetnek” (csak orosznak, ukránnak stb.), a kor a szovjet emberről szólt, aki bármelyik nemzethez tartozik is, elsősorban arra büszke, hogy Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének tagja, és a nagy Szovjetuniónak az állampolgára.

A világ két politikai rendszerre szakadt, melyről a szovjet kordokumentumok így szóltak: “A kapitalizmus táborában: nemzeti ellenségeskedé s és egyenlőtlenség, gyarmati rabszolgaság és sovinizmus, nemzeti elnyomás és pogromok, imperialista kegyetlenkedé sek és háborúk. A szocializmus táborában: kölcsönös bizalom és béke, nemzeti szabadság és egyenlőség, a népek békés együttélése és testvéri együttműködése.”

“A burzsoázia képtelen volt megszervezni a népek együttműködését. Csak a szovjetek táborában, a lakosság többségét maga köré tömörítő proletárdiktatúra feltételei közt vált lehetővé, hogy gyökerestül kiirtsuk a nemzeti elnyomást, megteremtsük a kölcsönös bizalom légkörét és lerakjuk a népek testvéri együttműködésének alapjait.”

E gondolatok cáfolatát maga a rendszer adta meg. A KGB 45 pontjában (a leigázás alapelvei, avagy hogyan bánjunk a bennszülöttekkel), ez áll a nemzeti egységről: A bennszülött vezetés nyilvános fellépései lehetnek nemzeti és történelmi színezetűek, de azok nem vezethetnek a nemzet egységéhez. Ha létrejön egy olyan jellegű szervezet, amelyik… szorgalmazná a hivatalos vezetés gazdasági tevékenységének ellenőrzését, azonnal be kell indítani ellene nacionalizmus és sovinizmus vádjával egy rágalomhadjáratot. ” Bár a kommunista világrendszer mára kimúlt, de emlékművei állnak, kádeeri túlélnek, bizonyságul a háttérhatalom megmaradásának.

Miért demagóg a demokrácia?

Mert a többség uralmát hamisan szajkózza.

Gyökerei a bolsevizmusba nyúlnak, ami a magyar történelemben előbb szocialista (népi) demokrácia, majd 1989 után eurokommunista demokrácia formájában jelent meg. Tehát 1989-ben nem a (soha nem volt) demokrácia, hanem csupán ennek jelzője változott meg. A Rákosi-kor történelemhamisítását nem követte a fogalmak tisztázása. Ha ugyanis 1956-ban forradalom volt, az ezt követő időszakot Kádártól Gyurcsányig következetesen át kellett volna nevezni ellenforradalommá . Így öröklődtek Rákositól napjainkig a legendás hazugságok és megtérések, melyeket időnként be lehetett vallani, hogy utána látványos reformok és újrakezdések ideje jöhessen. Az előbbi korát tükrözi egy felhívás:
“Mit jelent a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány?
- Szakítás a Rákosi-klikk uralmával
- Béke és függetlenség
- Rend és demokratikus munkáshatalom
- A dolgozók jogos követeléseinek megvalósítása
Ezt akarjátok, akkor támogassátok a Rákosi börtönéből kiszabadult Kádár János vezetése alatt álló munkás-paraszt kormányt a rend helyreállításában, az élet megindításában, a fegyveres ellenállók lefegyverzésében, a félrevezetettek felvilágosításában. “

1990-ben az Országgyűlés megalkotta a XXVIII. Törvényt az 1956 októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről, ami “megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend”, “az Országgyűlés mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében”.

2006-ban Budapesten az eurodemokrácia hangján szólt José Manuel Barroso, az Európai Bizottság vezetője: “1956 forradalma nyitott utat és alapozta meg az Európai Unió létrejöttét. (?) Magyarország és a magyarok a szabadságra szavaztak… A forradalom a tettek és a gondolatok forradalma volt, hősei egy jobb sorsért küzdöttek, felkelésükkel kinyilatkoztattá k: szabadság nélkül az élet elviselhetetlen. Erre a bátor lépésre a kommunista válasz elnyomás, gyilkosság és hazugság volt.” Szili Katalin házelnök szerint ’56 üzenete az volt, hogy a kommunizmus megdönthető.” És a Parlament kupolája még ekkor sem szakadt le.

Ki volt Antall József?

Egy történelem-hamisító történész, orvosi diploma nélküli orvos-történész, akit a sors kormány nélküli kormányfővé emelt.

Magyarázatra csak az utóbbi szorul, ha valaki nem tudná, hogy 1989-ben a háttérhatalom változatlan maradt. Tehát Antall nem az országirányitás, a kormányzás lehetőségét kapta, hanem egy olyan pilótafülkébe ült, ahol a háta mögött más kezeli a botkormányt. A kormánynélküli megnevezésben párja Horthy Miklósnak, aki egy tenger nélküli országban lehetett ellentengernagy. Az Antallra vonatkozó tények ismerete csak annak okoz csalódást, aki a bebetonozott szocialista gazdaság, marxista gondolkodás és ateista diktatúra után keresztény szellemű, emberi szabadságra épülő ország-irányításban reménykedett.

1990-93 között Antall kormányának tagja volt Mádl Ferenc, ekkor még csaknem szürke eminenciás, tárca nélküli privatizációs miniszter. Ugyanő 1990-91-ben az Állami Vagyonügynökség igazgató tanácsának elnöke, majd 1993-94-ben művelődési és közoktatási miniszter. (A közép-keletre belopakodó “Európa” ekkor alapozta meg azokat az átalakításokat, melyek a magyar iparban, tudományban és oktatásban máig ható végzetes következményekkel jártak. Tehát Antall és Mádl idejében, megbocsáthatatlan felelőtlenségükkel vagy tudatlanságukkal kezdődtek azok a folyamatok, melyek 2006 szeptemberében az elhíresült gyurcsányi hazugság-bevallá sig duzzadtak. Gyurcsány és köre tehát csak a jéghegy csúcsa. Mádl pedig bevált kommunista felfelé buktatás módszerével időközben köztársasági elnökké is előléphetett.

Az antalli politika másik támasza Surján László, aki előbb patológus orvos volt, majd a népjóléti miniszter, jelenleg pedig Magyarország 24 európai parlamenti képviselőinek egyike. Látszólag hibátlan karrier, elgondolható fizetése nagyságrendjének változása is. Ezt azért kell kiemelni, mert a hazai orvosokat fokozódó terhek nyomják, az egészségügyet megcsúfoló adminisztratí v megszorítások terhelik, amire ő európai bársonyszékből néz. Megérteni ezt csak úgy lehet, hogy Surján nem a magyar orvosok képviselője az Európa Parlamentben, hanem Brüsszel képviselője az itthoni folyamatokban.

Antall mellett a korszak további kulcsemberei, akik az 1989-es rózsadombi paktumban érintettek: Göncz Árpád, Boross Péter, Horn Gyula, Pető Iván, Paskai László, Zoltai Gusztáv (MaZsiHiSz). Mert mindenki szem az eurocionizmus láncolatában.

A zsidó nem szent, csak sérthetetlen

A címbeli állítás is feltehető kérdés formájában, ami így kezdődne: Miért van az úgy, hogy zsidók (és bérencei) kibújhatnak a polgári és keresztény erkölcsi igazságtétel alól? A (zsidó) világmédia botránykrónikájá nak vannak szélsőséges esetei: ilyen volt Clinton amerikai elnök viszonya L. Monicaval, Kósa Lajos debreceni polgármester esete egy útszéli örömlánnyal, vagy éppen Medgyessy volt miniszterelnök ügynökmúltja. Az utóbbi a 209-es sorszám ismeretében igazán nem nevezhető ritka esetnek. A botrányhősök azonban a forgatókönyvek szerint megerősödve kerülhetnek ki a takargatni való helyzetekből. A Medgyessyt megelőző első kétszáz titkos ügynök teljes, hivatalos listája (egyéb bűnökkel együtt) hivatalosan napvilágra sem került, nemhogy felelősségre vonás történt volna.

Ezek után nem rázta meg a világot Mose Kecav izraeli elnök esete. Pedig a 2006 szeptemberi hírek szerint háromtól tizenhat évig terjedő szigorított börtönre is ítélhetnék, ha a bíróság bűnösnek találja az ellene felhozott vádakban. A vádemelési javaslat nemi erőszakra, szexuális zaklatásra, szemérem elleni vétségre, illegális lehallgatásokra, az igazságszolgáltatá s akadályozására és hivatali hatalommal való visszaélésre is vonatkozik. A felsorolt vádlehetőségeken túl azonban Mose Kecav ügyének is vannak fontosabb, láthatatlan és ismeretlen szálai. 2004 áprilisában ugyanis Magyarországon járt az izraeli államfő. Látogatását a Dohány utcai zsinagóga kerítésén (Herzl Tivadarral, a cionizmus megalapozójával együtt) egy márványtábla örökíti meg. Az ok látszólag egy szokványos, baráti (?) látogatás volt. Ehhez képest zárt körben olyan államközi megállapodás köttetett, melynek egyes pontjai (magyar részről) külön-külön is hazaárulással érnek fel. Ezen nemcsak a balliberális pártelit képviseltette magát, de jelen voltak az akkori (magyarországi) parlamenti pártok, a magyar kormány tagjai és az akkori magyar államfő, Mádl Ferenc is. Ezen alkalomból Izrael magyarországi nagykövete fogadást adott a a megállapodást aláírók részére. Az egyezmény részben az Európai Unió-Izraeli akcióterv alapján került megfogalmazásra, és hamarosan, 2004 május 1-én, Magyarország uniós csatlakozásával életbe is lépett. A magyar felek ezzel az aláírással tulajdonképpen ratifikáltak egy, az európai uniós országokban sem kellően ismertetett kerettervet.
A dokumentum aláírásán részt vettek:
Mose Kacav – Izrael államfője, Mádl Ferenc – a Magyarország Köztársaság elnöke,
Medgyessy Péter miniszterelnök,
Kovács László és Hiller István (MSZP), Dávid Ibolya és Herényi Károly (MDF), Orbán Viktor, Áder János és Pokorni Zoltán (Fidesz MPP) valamint a
Magyarországi Zsidó Hitközségek vezetői.

A dokumentum az alábbiakról szólt:

1, Magyarország befogadó célország. Abban az esetben, ha Izraelt külső agresszió érné, mely veszélyezteti az ott élő zsidók életét, Magyarország 500.000 zsidó befogadását vállalja, állampolgári jogokat adva a befogadottaknak. Hasonló megállapodások értelmében Németország további félmillió, Lengyelország pedig 100.000 Izraeli állampolgár befogadására tett ígéretet az ott elhangzottak szerint. (Megjegyzés: ezzel szemben Németország a zsidók bevándorlásának korlátozásáról döntött 2006-ban)

2, Az izraeli áruk európai terjesztése.

3, Az izraeli vállalkozások (magyar) állami pénzen való támogatása.

4, A zsidó kultúra hangsúlyos megjelenítése és propagálása a médián keresztül.

5, A gyűlölettörvény minden áron való elfogadtatása az országgyűlésben és annak szigorú alkalmazása.

6, A nemzeti irányultságú kisebb pártok, valamint civil szervezetek működésének ellenőrzése, korlátozása és megszüntetése.
(Értsd: a megalkuvást nem ismerő, valódi nemzeti erők, az ún. “szélsőjobb” eltaposására tett törekvés szentesítése.)

7. Az izraeli politika feltétlen támogatása a magyar külpolitikában és a nemzetközi fórumokon.

8, Harc az antiszemitizmus minden formája ellen a Berlini Deklaráció értelmében.

A fenti pontokat 2006-ban nyilvánosságra hozó internetes hírportál közlése szerint az információ nem feltétlenül teljes. Az anyagot hivatalosan megkapta a Magyar Távirati Iroda elnöke, aki a pontokat nem cáfolta, illetve kitért a válaszadás és a nyilvánosságra hozatal elől. Az ügy azért kiemelten fontos, mert megerősíti azt a tényt hogy a demokráciát hirdető társadalom tagjait olyan politika készteti vallomástételre (pl. az utóbbi 16 év népszavazásaival), ami mellőzi a demokrácia alapértékeit – a tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz való jogot és kötelességet. A fenti adatok ismerete vagy annak hiánya pedig közvetlenül befolyásolja nemzetünk jövőbeli politikai mozgásterét.

A zsidó nem szent, csak sérthetetlen. A XXI. század világszerte a zsidó prüdéria kora. Ennek fokozatai országonként változóak, és fordítottan arányosak a zsidó érdekérvényesítés fokával. Ahol leginkább tolakodó a zsidóság, ott illik legkevésbé nevén nevezni. Magyarországon égbekiáltó ellentmondás: 2004 áprilisában (eltitkolt) háttérmegállapodás köttetett 500 000 zsidó magyarországi befogadásáról, és (nyilvános) népszavazás során megtörtént több millió határon túli magyar nemzettestvér kettős állampolgárságának megtagadása. Rövidebben: Zsidó befogadás és magyar kitelepítés zajlik. Az előbbit a kormány eltitkolta, az utóbbit propagandájával segíti. A tények igazolják: MAGYARORSZÁGON TERVSZERU ZSIDÓ BETELEPÜLÉS ÉS MAGYAR NÉPIRTÁS FOLYIK!

Az anyagi és pénzvilágot behálózó kőművesek pusztítják élő bolygónk földműveseit. Ennek alapján lehet beszélni a város és falu sorsáról, a napjainkban gyakorta idézett gyűlölet és szeretet forrásáról. Az élő és élettelen világ azonban egymás mellett létezik, és minden harc ellenére továbbra is megmaradnak a nemzeközi és a nemzeti törekvések is. Ezek létünk végpontjai. Amikor egyik a másik kárára túlteng, lásd proletár internacionalizmus vagy mai kozmopolitizmus képében, akkor felerősödik a nemzeti létért való küzdelem. Nem volt ez másképp Arany János korában sem: “Támadni kell, mindig nagyobb körökben, /Életnek ott, hol a mártir-tetem/ magát kiforrja csendes földi rögben:/ Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.” A történelem csak akkor lehet történelemformá ló is, ha dokumentumait megismerjük. A krónikának számunkra három elhallgatott vagy félremagyarázott nagy korszaka van. I. Elhallgatott magyar őstörténet II. A magyarság utóbbi kétezer évének diadalmas csúcspontjai mintegy 500 évvel vannak áthelyezve (a hivatalos történetírás az ezeréves Magyarországot Szent Istvántól számítja az Európai Unióig – legutóbb már az 1956-os szabadságharcot is az unió felé előremutatónak nevezve). A magyar dicsőségek csúcspontjai valójában Attila és ezer év múlva az XV. század második felében Mátyás nevével jelölhetők meg. III. Az utóbbi 50 év története pedig négy titkos forgatókönyv ismerete alapján lenne érthető. Ezek sorrendben:

1. A KGB 45 pontja -

2. az 1956-os követelések

3. A rózsadombi paktum, 1989-ből.

4. A magyar-izraeli megállapodás 2004-ből.

Ezek hiányában hamis minden történelemkönyv és hamisító minden történész. Négy elhallgatott, egybehangzó forgatókönyv, melynek alapindítékai megfogalmazódtak már az 1848-as követelésekben is (szabadság, felelős minisztérium, nemzeti őrsereg, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre…- mindezek 2006-ban új értelemmel bírnak). Az 1956-os követelésekből: “Vizsgálják felül az eddigi államközi szerződéseket: feltételeiket hozzák nyilvánosságra!!! Ugyanebben: Közöljék az eddigi jóvátétel összegeit és ennek megoszlását. A homályos hátterű háborús jóvátétel után az 1989-es rózsadombi paktumban a fizetési kötelezettség alapja is átfogalmazódott: “Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségekért. ” A történetírásban ekkoriban született meg a holokauszt és a holokauszt-kárpótlás.

Mire kötelez Nándorfehérvár?

A magyarság tiszteletére és európai megbecsülésére.

2006-ban éppen 550. évfordulója volt a nándorfehérvári diadalnak. A magyar nemzeti dicsőségek sorában 1956 volt a másik, amit mérföldkőnek említ az európai történetírás is. A napjainkig terjedő időben több elgondolkoztató dátum is utal a magyarság évszázados szabadságharcának rövidülésére. Rákóczi szabadságharca még 8 évig folyt, az 1848-ban kezdődő bő egy éven át, az 1956-os megmozdulás alig két hétig és 2006. október 23-án a szabadság érzése egy napig sem tartott. E tények ismerete azért fontos, hogy tudjuk, milyen erőkkel állunk szemben. De amikor egész Európát fenyegette egy világbirodalom, akkor Nándorfehérvárnál a magyarok sikerrel szálltak szembe a túlerővel. 2006-ban ismét Európa van veszélyben, s ha itt a keleti végen az idegenek a gazdasági, szellemi leigázásban Magyarországnak szánják a legsanyarúbb sorsot, ennek ismerete adjon erőt a feltámadáshoz.
Napjainkban a provokációval kezdődött Gyurcsány-botrány csak a figyelem félreterelésére szolgál. Az idegen ügynökök máig tartó jelenléte a Medgyessy-botrány óta közismert. A harsogó IGEN-propaganda hátterében a Parlament nemet mondott az ügynökmúlt felszámolására, és a nemzetközivé dagadt újabb miniszterelnöki botrány kivizsgálására. A legfőbb népképviselet folyamatosan többszörös bizonyítékát adta a nemzetárulásnak, a legfőbb belső veszély azonban az álnemzeti félrevezetés. A MAGYAR NÉPNEK JOGA VAN SZÁMONKÉRNI A HAZAÁRULÓ POLITIKÁT! Ehhez kell a herderi hazugságot (nemzethalál) feledtetni, Cion bölcseit leleplezni és a KGB tevékenységét megismerni. Az ország mai bajainak forrása a háttérhatalomnak az a diktátuma, mely az Európai Unió álarcában fogalmazódik meg. Ezért időszerű a jelszó: Habsburg, kommunista, cionista unió – büszke, szabad magyarnak nem való! A tollal, fegyverrel való harc nem érhet véget, erre szólít az 1956-ban elhunyt Gérecz Attila sírverse:

“Hívd egybe, ki hív és magyar,
Hívd ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar,
S áldozatra képes!”

Naqy Attila

Az euró halála? A befektetőknek nem kell

a német államkötvény

Forrás: CNBC

A befektetők a legrosszabbtól tartanak az euró ügyében, miután a német államkötvények aukcióján igen csekély érdeklődés mutatkozott a régió legerősebb gazdaságának papírjai iránt. Az egyik elemző odáig ment, hogy az európai fizetőeszközt a „haláltusájukat járó” valuták közé sorolta.

Németország az árverésre bocsátott 6 milliárd euró értékű, 10-éves futamidejű papírok mindössze 60%-át tudta eladni, ami az elmúlt 16 év során, vagyis amióta Németországban eurót használnak fizetőeszközként, a leggyengébb keresletnek számít az ország adóssága iránt. A legstabilabb európai gazdaság által értékesítésre bocsátott adósság ilyen mértékű elutasítása új szintre emeli a válságot.

„A „bund” elutasítása egyenlő az euró elutasításával, ami pedig egyenlő az euró haláltusájával,” írja Mark Steele, a BMO Capital Markets elemzője. „Korábban is volt már néhány gyenge német árverés. Nem erről van szó. A lényeg, hogy milyen gyengén teljesít az euró a gyenge árverést követően.”

Az árverést követően az euró több mint 1%-kal esett a dollárhoz képest, elérve az egyheti mélypontot, sőt akár az olasz és görög válság közepén jegyzett októberi mélypont alá is eshet. A bejelentés, hogy ezentúl mindkét országot technokraták irányítják egy rövid időre javította az euró helyzetét.

Az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) nem biztosítja ugyanazt a tűzerőt az Európai Központi Bank számára, mint amilyennel a Fed rendelkezik és amit fel is használt az Egyesült Államok hitelválsága során, amikor a monetáris mennyiségi enyhítés keretében felvásárolva az amerikai kincstárjegyeket. Németország, az inflációtól tartva, nem akarta a Fed példáját követve felvásárolni más országok rossz adósságát.

„Angela Merkel, kancellárasszony ellenezte, hogy az EKB-t az adósság tőkésítésére használják,” mondta Dennis Gartman. „Németország nem is szeretne ilyen fogalmakban gondolkozni, de lehet, hogy nem lesz más választása.”

Mostanában arról reppentek fel hírek, hogy az Európai Szerződés átdolgozott verziója értelmében, Európában is lehetőség nyílik mennyiségi enyhítésre, csak más néven és kerülő úton. Az egyik opció szerint az EKB pénzt kölcsönözne az IMF-nek, amely ezért cserébe felvásárolná az éppen bajban lévő ország rossz adósságát, mielőtt az megfertőzné a többi országot.

„A rakétavetőkhöz már késő van,” mondta Mitchell Goldberg, a ClientFirst Strategy elnöke. „Most már interkontinentális ballisztikus rakétákra van szükség. A helyzet nagyon gyors ütemben romlik.”

A befektetők folyamatosan vásárolták a német papírokat, miközben egyik válság sújtotta területről a másikra menekültek: először Írországból, majd görög, olasz és Spanyolországból végül Belgiumból. Szerdán azonban a 10-éves futamidejű Bund-ok értéke, a sikertelen árverés után jelentősen esett, 2,05% fölé, sőt, az azonos futamidejű amerikai kincstárjegyeknél is magasabbra nyomva a hozamot, ami október eleje óta nem fordult elő.

„Az euró jelenlegi formájának végnapjait látjuk,” mondta Brian Stutland, a Stutland Volatility Csoport feje. „Nem látok esélyt az euró feltámadására, hacsak a Fed be nem jelenti a QE3-at (3. mennyiségi enyhítést), amellyel ezúttal euró adósságot vásárolnának fel.”

Nem választott vezető. Pénzügyi diktatúra. Nem felel senkinek a tetteiért. Már két világháborút a nyakunkba varrtak. Nem kell nekünk a birodalmi státusz, maradjunk csak meg nemzetállamként, és az Európai térség is legyen nemzetállamok szövetsége. Nem kell a zsidó világbirodalom, nem kell a kamatrabszolgaság , egyáltalán nem kellenek nekünk a zsidó rablók. Nem akarunk Merkel negyedik birodalma lenni, már az apja sem tudta összehozni a harmadik birodalmat, Ő önként mondjon le a zsidó világbirodalom megteremtéséről. Nem kellenek Hitlerek, nem kellenek az uzsorakamatos cionista zsidó bankárok. Nem kell nekünk a globalizáció. Nemzet államokat akarunk. A libatolvaj Bankárokat megtestesítő bajnaik gyurcsányok , és a vagyonukat össze rabló különböző szerveződések a nemzeti vagyonunkat adják vissza , hogy ne éhezhessenek a XXI. században Magyarországon a gyerekek. Munkát és megélhetést minden családnak , a kibaszot rabló zsidókat meg vezessék ki az országból . Ez itt nem az ígéret földje nekik. Ez itt a temetőjük lesz , csak még élesedjen kicsit a helyzet. Az ÁVH unokák nem akarnak menni , de eljön az idő mikor már nem is tudnak menni. Bedaráljuk őket mint a nagyapjuk tette a magyarsággal 56 előtt, Te büdös ÁVH zsidó menj míg nem leszel haleledel, rabold ki Galíciát ha hagyják itt kitelt a bérletetek, húzzatok a más világba, had legyen nemzet e nép. Az agykontrol alatt tartott politikusaink is belátják zsidók nélküli társadalmat kell építenünk, hogy Magyarország megmaradhasson. Ki a zsidókkal e hazából , de a nemzeti vagyonunkat rázzák ki a zsebükből előtte.

„Hirtelen és fájdalmas összeomlás” várható az USA korábbi főszámvevője szerint

Forrás: Infowars.com

David Walker, az amerikai kormányzati ellenőrzési hivatal korábbi operatív vezérigazgatója és volt főszámvevő komoly figyelmeztetést adott ki az adósságplafon megemelésére vonatkozó kompromisszumos megállapodás megkötését követően.

„Kevesebb, mint három év múlva ott fogunk tartani, ahol ma Görögország, az adósság nemzeti össztermékhez viszonyított mértékét illetően,” mondta.

Görögország adóssága meghaladja a GDP 100%-át és lassan eléri a 150% is, ami olyan súlyosnak számít, hogy az EU és az IMF mentőcsomagja nélkül az ország fizetésképtelenségéhez vezetett volna.

Az Egyesült Államok szintén nagyon közel áll a 100%-os arányhoz, az ország GDP-je pedig kevesebb, mint évi egy százalékos növekedést mutat.

„Ezt kiemelten fontos jelzésként kellene értelmeznünk,” mondta Walker, hozzátéve, hogy azonnali és komoly intézkedésekre van szükség a kormánykiadások átütemezése érdekében, hogy elkerülhető legyen a teljes összeomlás a későbbiekben.

Walker, aki nemegyszer felszólalt már a szövetségi kormány pazarló magatartása ellen, arra figyelmeztetett, hogy „a tünetek helyett a baj forrását kellene kezelni,” hozzátéve, hogy az adósságplafon és vele együtt a költségvetési deficit megemelése a Görögországéhoz hasonló helyzethez fog vezetni.

„Értsük meg, ha a kormány valamennyi 2010. Szeptember 30-ig esedékes kötelezettségének eleget akart volna tenni, beleértve az ország közadósságát, a fedezetlen nyugdíjkifizetéseket, a nyugdíjasok egészségbiztosítását, a társadalombiztosítási kötelezettségeket, medicare kiadásokat és még egy sor egyéb kötelezettséget és előre nem látható kiadást, 61 600 ezermilliárd dollárnak kellett volna lenni az államkasszában,” magyarázta Walker.

„Ha egy ország költségvetési deficitje és adóssága folyamatosan növekszik, a jogosultságon alapuló programok és katonai kiadások szerkezeti reformjának hiányában az adósságplafon emelése előbb utóbb elkerülhetetlenné válik.”

„Amerika sem immunis az adósságválság ellen,” mondta Walker. „Azt gondolják, mi nem megyünk csődbe, mert annyi pénzt nyomtatunk amennyit csak akarunk. Ugyanakkor súlyos kamatkockázatokkal, valuta és inflációs kockázatokkal nézünk szembe. Ha az igazi válság elér bennünket, az hirtelen fog megtörténni és igen fájdalmas lesz.”

A probléma hosszú távú megoldását illetően Walker azt mondta leginkább a népszerű lökhárító matrica szövegével tudná jellemezni elképzelését: „Korlátozott hatalom a kormánynak, szabadság az egyénnek és pénzügyi felelősség mindenkinek.”

„Én csatlakoznék egy ilyen kezdeményezéshez, azzal a feltétellel, hogy először felnyitnám a motorháztetőt és megnézném mi a baj,” majd hozzátette, hogy „a jobb és a baloldal is olyan ígéreteket tesz, melyek ellentétben állnak kötelességükkel és az országnak tett hűségesküjükkel.”

Ha az USA beleugrik a Szíriai háborúba lehet hogy összeomlik és több részre szakad a birodalmi Amerika. Így győznek a nemzetállamok , és levetik a zsidó igát , és nem finanszírozzák többé a terrorista zsidó államot. Így a zsidó terrorista állam is szétesik , a palesztin Koncentrációs tábor felszabadul , és kiűzik a zsidókat a földjükről . Borul az uzsorás bankrendszer is a bankárkaszt háborús bűnökért felszámolás alá kerül , és az iszlámbankokat terjesztik el világszerte. A terrorista zsidóknak nem adnak még egy esélyt , hogy leigázzák a világot , senki nem akar kamatrabszolgaként zsidókat kiszolgálni gojként

Atomfegyverek: Kína és India

2006. július 2. 13:10, vasárnap

A fenti két atomhatalmat, valamint a következő részben szereplő Pakisztánt több szál is összeköti, többek között az egymással folytatott háborúk, a kereskedelmi kapcsolatok, illetve az, hogy mindhárom ország érintett a Kasmír régió zavaros közelmúltbéli történelmében.

India pedig azért is érdekes, mert a hivatalosan is elismert atomhatalmak második hullámának nyitányát jelenti, vagyis megtörte azt az állapotot, hogy csak a politikai/gazdasági értelemben nagyhatalmaknak minősülő országok birtokoltak nyíltan atomfegyvereket.I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajutattás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
Kína

1953-ban Kína nukleáris programot indított el, hivatalosan békés céllal, a háttérben ugyanakkor már megkezdődtek a katonai célú fejlesztések előkészületei. 1951-ben Kína titkos megegyezést kötött a Szovjetunióval, melynek keretében azok nukleáris- és rakéta-technológiákat adnak át nekik, illetve segédkeznek a kínai atomipart kiépíteni. Az 1950-es években felépült egy hatalmas gáz-diffuziós urándúsító gyár, valamint a kiépült a gyártás többi lépéséhez szükséges háttéripar is.

A két ország közötti politikai viszony azonban igencsak megromlott az 1950-es évek végén, és 1960-ban a szovjet szakértők elhagyták Kínát. Az ország politikai vezetése ugyanakkor úgy döntött, hogy mindenképpen kifejlesztik a saját nukleáris fegyvert, hogy egyrészt megvédjék magukat a szovjet és amerikai fenyegetéstől, másrészt e fegyverek által nagyobb politikai súllyal szállhatnak be a világpolitikai eseményekbe.

Az első kínai kísérleti atombomba...

A szovjetek már elegendő tudást adtak át ahhoz, hogy a kínaiak saját maguk fejezzék be a fejlesztést, noha a nem megfelelő ipari háttér és a szűkös erőforrás kétségkívül komoly hátráltató tényező jelentettek. Mindezek ellenére sikeresen létrehozták a saját berobbantásos elven működő urániumtöltetű atombombájukat, amelyet 1964 október 11-én fel is robbantottak a Lop Nor kísérleti telepen. Figyelemre méltó, hogy mindössze öt éven belül további tíz kísérleti robbantás következett, melyek többsége 1967-től már termonukleáris eszköz volt, vagyis viszonylag rövid idő alatt eljutottak a többfokozatú nukleáris fegyverek elkészítéséhez szükséges technológiához.

... és a felrobbantása után egy Korona kémműholdról a készített fénykép

Az 1966-ban kirobbant kulturális forradalom azonban e programot sem hagyta érintetlenül, a munka jelentősen lelassult. Ám 1968-ban már bevethető atomfegyvert, 1974-ben pedig bevethető termonukleáris robbanótöltetek gyártására állt készen az ország. E fegyverek technikai szintje azonban mintegy két évtizedes késésben volt az amerikai és szovjet nukleáris fegyverekhez képest, és a szakadék egyre csak nőtt e téren.

Az 1970-es években a kínai atomfegyverek az 1950-es évek amerikai és szovjet eszközeihez voltak hasonlatosak, nagy robbanóerejű (feltehetően több megatonnás) és méretű légibombák, illetve ballisztikus rakéta-robbanófejek, melyek nehézkesen kezelhetőek voltak.

Kína legnagyobb hatótávolságú bombázógépe még ma is a szovjet Tu-16 kínai változata

A hordozóeszközök jelentették a másik problémát. Kínának csak viszonylag kis hatótávolságú könnyű- és közepes bombázógépei voltak, azok is 1950-es évekbeli szovjet Il-28 és Tu-16 gépek koppintásai, ám az első időkben valószínűleg ők képviselték a csapásmérő erőt. A ballisztikus rakéták terén sem volt rózsás a helyzet. Az első bevethető típus, a még szovjet technikára épülő DF-2 (Keleti Szél-2) mindössze 1250 km-es hatótávolsággal, és egy 12 kilotonna robbanóerejű harci fejet juttatott célba. Ez a fegyver csak a Szovjetunió, és a környező országok (például India) közvetlen a határ menti régióit veszélyeztette, a másik potenciális célpontot, az Egyesült Államokat pedig semennyire.

A DF-3 volt Kína első komolyabb stratégiai rakétafegyvere

A kínai ballisztikus rakéta fejlesztések meglehetősen rossz körülmények között zajlottak, ráadásul a kulturális forradalom és a Lin Biao incidens utáni tisztogatások több programot is halálra ítéltek. A már említett DF-2 1966-ban jelent meg, a közepes, 3000 km hatótávolságú DF-3 pedig 1971-ben. Ezután egy évtizedes szünet következett. 1980-ban jelent meg a 4750 km hatótávolságú DF-4, és 1981-ig kellett várni az első interkontinentális ballisztikus rakétára, a DF-5-re.

Ez utóbbi ráadásul továbbra is folyékony hajtóanyagú rakéta, amelyet védett barlang-bunkerekben tároltak, és indítás előtt fel kellett tölteni üzemanyaggal, így az előkészületi idő akár egy órát is igénybe vehetett kilövés előtt. A nagy hatótávolságú rakéták mennyisége is korlátozott, becslések szerint még 2002-ben is csak 18-24 db modernizált DF-5A rakéta volt Kína birtokában, és ezeket csak lassan váltják fel az újabb, már szilárd hajtóanyagú DF-31 (elvileg kis számban már rendszerben vannak) és DF-41 rakéták.

DF-31-esek egy kínai katonai felvonuláson

Az új rakétákat egyes feltételezések szerint továbbra is csak egy nagyobb robbanófejjel, vagy legfeljebb 3, kisebb méretű, egyszerűbb visszatérő fejjel szereltek. A több robbanófej alkalmazása részben a manőverező visszatérő fejek kifejlesztésénél felmerülő technikai akadályok, részben pedig a megfelelően kis méretű, hatékony termonukleáris robbanófej körüli problémák miatt valószínűtlen. Kína 1992-96 között egy sorozat nukleáris tesztrobbantást hajtott végre, mielőtt csatlakozott volna az atomcsend egyezményhez, feltehetően e tesztek új, kis méretű, modernebb termonukleáris fegyverek próbái voltak. Az egyezmény aláírásáig összesen 43 nukleáris tesztet hajtottak végre.

Kína egyetlen rakétahordozó tengeralattjárója a felújítása után, felszíni menetben

A kínai ballisztikus rakétaprogram mellékága a tengeralattjáróra telepített JL-1 (Hatalmas Hullám-1) típusú rakéta, amelyet a 92-es típusú, a NATO által Xia kódnévvel illetett tengeralattjáróra telepítettek. Az egyetlen példányban hadrendben álló Xia szintén meglehetősen nehézkesen született meg. 1981-ben bocsátották vízre, hivatalosan 1983-ban állt rendszerbe, de az első rakétaindítási kísérletet csak 1985-ben hajtották végre a fedélzetéről - ez azonban sikertelen volt.

Végül 1988-ban végre teljesen harcképesnek minősítették, de nyugati elemzések szerint a meglehetősen zajos és elavult tengeralattjáró harcértéke messze elmarad bármely más, jelenleg rendszerben álló rakétahordozó tengeralattjáróhoz hasonlítva, még az 1990-es évek végén végrehajtott felújítás után is. E felújítás után kapta meg a nagyobb, nagyságrendileg 3000 km hatótávolságú, egyetlen 250 kilotonna robbanóerejű harci fejjel szerelt JL-1A rakétákat, ám még ez is igazából a 30 évvel korábbi amerikai, francia és szovjet rakétákhoz hasonlítható. A Xia osztály inkább afféle tesztplatform, semmint valódi stratégiai elrettentő erő, hiszen egyetlen hajóegységnél nem lehet megvalósítani a folyamatos járőrözést.

JL-1 ballisztikus rakéta

Kína már évek óta dolgozik a következő generációs nukleáris meghajtású rakétahordozó- és vadásztengeralattjáró-típusán, amelyek a 094-es és 093-as típus jelzést kapták. A 094-es típusok már 16 db új, 8000 km-es hatótávolságú JL-2 ballisztikus rakétával lesznek felfegyverezve, és technikai szinten is közel állnak a mai nyugati és orosz típusokhoz. A nyilvánosságra került képek alapján a tengeralattjáró leginkább a Xia egy megnagyobbított változatának tűnik.

A 094-es osztály makettje

Ami a nukleáris csapásmérést illeti, a 093-as típusú tengeralattjáró fegyverzetébe valószínűleg bekerül egy, az amerikai Tomahawk LACM robotrepülőgéphez hasonló új kínai fegyver. Mind a 093-as, mind a 094-es típus várhatóan az évtized vége fele állhat szolgálatba, de a többi atom-nagyhatalomhoz hasonló stratégiai elrettentő képességet valószínűleg csak a következő évtized közepe-vége felé lesznek képesek biztosítani.

DF-15-ös rövid hatótávolságú rakéta indításra készen

Keveset tudni a kínai taktikai nukleáris fegyverekről, de bizonyosan létezik tüzérségi eszközökkel célba juttatható kis méretű, néhány kilotonna robbanóerejű harci töltet, illetve csapásmérő repülőgépekről bevethető légibomba, vagy rakéta. A taktikai fegyverek közé sorolható rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákból viszont mintegy 500-600 darab van hadrendben, ezek jelentős része (mintegy 200 darab) a Tajvani-szoros közelében, de valószínűleg csak néhányat láttak el nukleáris robbanófejjel.

A kínai ballisztikus rakéták hatótávolsága

Az 1980-as években teszteltek egy fokozott neutron-kibocsátású nukleáris fegyvert (neutronbombát), de nem tudni, hogy rendszeresítették-e. A fejlesztésekről keveset tudni, illetve az egész kínai atomprogram pontos állását is homály fedi, még a jelenleg rendelkezésre álló nukleáris fegyverek száma megbecsült mennyiségében is meglehetősen nagy eltérések vannak. A legáltalánosabb nézet szerint Kína mintegy 150-250 stratégiai nukleáris robbanófejből, és hozzávetőleg 150-200 taktikai nukleáris fegyverből álló arzenált birtokol, noha más források szerint ennek a többszöröse is lehet, sőt, akár az ezret is meghaladhatja.

Atomfegyverek: Kína és India

2006. július 2. 13:10, vasárnap

India

Az ország, amely mind földrajzi méreteiben, mind népességében, mind fejlettségében nagyon hasonló Kínához, mégis hozzá képest sokkal kisebb világpolitikai súlya van. Az 1947-ben megalakult modern India rögtön háborúval nyitott, a hozzá hasonlóan szintén angolszász fennhatóság alól szabaduló szomszédos Pakisztánnal nem tudtak megegyezni a muzulmán többségű Kasmír hovatartozása felől.

A két ország között a mai napig tartó feszültséget okoz a tartomány, és már három véres háború robbant ki közöttük, 1947-ben, 1965-ben és 1971-ben. India elsősorban feltehetően e konfliktusok miatt kezdett bele katonai célú atomprogramjába, de valószínűleg nem kevésbé befolyásolta a döntést az 1962-es kínai-indiai háború sem. Kína egy komoly támadással jelentős területeket foglalt el India északi részén, amely katonailag nem tudott jelentős ellenállást tanúsítani.

India ekkoriban a Szovjetunióval ápolt jó kapcsolatokat, hogy ellensúlyozza Kína hatalmát, ám a szovjetek nem kívántak belefolyni az eseményekbe, ráadásul túlságosan is lekötötte őket az éppen ekkor zajló kubai rakétaválság. Kína végül politikai okokból az elfoglalt területek egy részéről kivonult, ám mintegy 43 000 négyzetkilométeres régió még így is a kommunista államhoz került.

A Kasmír régió és jelenlegi felosztása Pakisztán, India és Kína között

India számára az 1964-es kínai atomkísérletek után még kínosabb volt az ügy, így az események után úgy döntött, hogy mindenképpen szükséges a saját nukleáris erő, hogy megőrizhesse területi integritását, és hogy a nagypolitikában kellő súllyal tudjon részt venni.

India még az 1940-es évek végén létrehozta a saját atomenergetikai ügynökségét, ám igazán csak az 1950-es évek közepén kezdett a program felpörögni. 1955-ben készült el első, 1 MW-os kísérleti reaktoruk brit segítséggel. Pár évvel később kanadai és amerikai segítséggel egy nagyobb, 40 MW-os kísérleti reaktort építettek fel, a Cirust, hivatalosan békés céllal. E reaktor lett később az indiai atomfegyverkezési program egyik kulcsszereplője, mivel ezzel állították elő a szükséges mennyiségű plutóniumot az első indiai atomfegyverekhez.

A Bhahba nukleáris kutatólabor CIRUS és DHRUVA reaktorai

Az 1960-as évek elején már készen álltak arra, hogy megkezdjék a nukleáris fegyverek kifejlesztését, és az 1962-es kínai-indiai háború után a politikai szándék is megvolt ennek támogatására. A program azonban több okból is késedelemmel volt kénytelen szembenézni, de végül az 1960-as évek végére megkezdődött a valódi munka, mégpedig a Békés Nukleáris Robbanóanyag fedőnév alatt, mely szerint civil mérnöki feladatokra szánt nukleáris robbanóeszközön dolgoznak. Ennek gyümölcse lett az 1974-ben felrobbantott, később Mosolygó Buddha névre keresztelt kísérleti eszköz, amely mintegy 8-10 kilotonna robbanóerejű volt.

A Mosolygó Buddha föld alatti robbantás krátere

A kísérlet hatása ugyanakkor egy földcsuszamlásszerű volt. A civil atomprogram hirtelen légüres térbe került, miután a nemzetközi felháborodás miatt megszűnt a külföldről importált technológiák és a szükséges nehézvíz forrása, így például leállt két kanadai segítséggel készülő reaktor építése is. A katonai célú program is nehézségekkel szembesült, mivel a programot inkább az indiai tudósok támogatták, a hadsereg viszonylag visszafogottan viszonyult hozzá, ráadásul az 1970-es évek közepén Indiában belpolitikai válság tört ki.

A bevethető nukleáris fegyverek kifejlesztése így senki számára sem volt kiemelt fontosságú, igaz a légierő 1978-ban négy századnyi angol-francia Jaguar típusú vadászbombázó beszerzéséről döntött, amelyek képesek lehetnek a jövőbeli indai atombombák hordozására.

Egy az indiai Mirage 2000H gépek közül, amelyek képesek atomfegyverek hordozására

Változást az 1980-as évek elején újabb belpolitikai fordulat hozott, és ismét lendültetett kapott a nukleáris kutatás, a még 1970-es években megkezdett termonukleáris fegyverek fejlesztésének felgyorsulása, valamint előtérbe kerültek a ballisztikus rakéták, mint hordozóeszközök. Utóbbinál azonban több problémával is szembesültek, és eközben a légierő a Jaguarokat nem minősítette megfelelő platformnak az indai atomfegyver célba juttatásához.

Így tárgyalásokat kezdtek a francia Dassault céggel a Mirage 2000-es vadászbombázók megvételéről, ám ezek különféle akadályok miatt lassan haladtak, alternatívaként tehát a Szovjetunióhoz fordultak, és MiG-27-es vadászbombázókat szereztek be a feladatra.

Agni-II rakéta tesztindítása

A ballisztikus rakéták terén az 1990-es évek eleje volt az áttörés, amikor a 150-250 km hatótávolságú Prithvi taktikai, és a mintegy 1200 km-es hatótávolságú Agni stratégiai ballisztikus rakéták tesztjei sikeresek zárultak és jól haladtak a kétfokozatú, 3000 km-es hatótávolságú Agni-II. rakéta fejlesztése is. 1994-ben e mellett sikeresen tesztelték az időközben megérkezett Mirage 2000-esről egy robbanótöltet nélküli atombomba-imitáció ledobását. Az India mégsem volt atomhatalom, mert még mindig nem volt bevethető atomfegyvere.

Termonukleáris töltetet készítenek elő az egyik 1998-as teszthez...

Eközben India erős politikai nyomás alá került, a fő rivális Pakisztán atomprogramja előrehaladott állapotban volt, ugyanakkor a nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok sürgette, hogy a második vonalbeli atomhatalmak is csatlakozzanak a teljes körű atomcsend egyezményhez, amely megtilt mindennemű kísérleti nukleáris robbantást. Ennek ellenére 1998-ban India öt kísérleti robbantást hajtott végre, és bejelentette, hogy az ország immár deklaráltan is valódi atomhatalommá vált.

... és a föld alatti robbantás felett található épületek romjai a kísérlet után

Becslések szerint Indiának jelenleg körülbelül 80 nukleáris fegyverre van, ezek egy része Mirage 2000-esekről (esetleg Szu-30MKI-ról?) bevethető légibomba, a nagyobbik része pedig feltehetően a ballisztikus rakéták számára készült robbanófej. Rakéták terén mintegy 80 darab, 150 és 250 km hatótávolságú Prithvi és a mintegy 20 darab, 1200, illetve 2500 km hatótávolságú Agni ballisztikus rakéta van bevethető állapotban.

India a becslések szerint évente mintegy 30-40 kilogrammnyi katonai célú plutóniumot tud előállítani két nehézvíz-moderátoros, természetes uránérc üzemanyagú reaktora segítségével, és mintegy 450-500 kg-nyi plutóniumot gyártott eddig. A jövőbeli tervek ambiciózusak, az 1990-es évek óta dolgoznak egy interkontinentális ballisztikus rakétán, illetve nagy hatótávolságú robotrepülőgépen. India továbbra sem csatlakozott a nukleáris fegyvereket, illetve kísérleteket korlátozó nemzetközi egyezményekhez.

A Prithvi SS-250 tesztindítása egy hajóról 2000-ben

A terrorista agresszor zsidó államról nem lehet kimutatást készíteni mert nem engedi a létesítmények ellenőrzését de becslések értelmében 300 db atomtöltettel rendelkezik a fenevad

Ha Irán egy hidrogén bombát robbant az ország közepén , megoldódik ez a kérdés is, és a világuralom is más kezekbe kerül . Különben is már elegünk van a rohadt birodalmakból..

A szabad rabló most a NATO az USA – val.

[Vitaposzt] Tévhitek a konvencionális háborúról

2013.02.11. 07:00 KatPol Blog

5.g & CN & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Tapasztalataink szerint nemcsak kis hazánkban, de a nyugati világban is népszerű tévhitek alakultak ki a hagyományos hadviselésről, elég csak az ezzel kapcsolatos közbeszédben etalonnak számító II. világháborúból eredő általánosításokra gondolni. A mai bejegyzésben ezekből szedtünk csokorba és vizsgáltunk meg közelebbről néhányat.

"Vannak helyi és/vagy korlátozott háborúk, és vannak a 'rendes' háborúk."

Mindjárt az elején érdemes lenne tisztázni, milyen jelenséget is veszünk szemügyre tulajdonképpen. A konvencionális háborúra lehet találni tudományos igényű definíciót, a téma szempontjából azonban lényegesebb kérdés az, mire gondol az utca egyszerű embere a "háború" szó hallatán, amely számára a konvencionális hadviselés szinonimája, s mint ilyet megkülönbözteti a "háborúsditól" meg a "csetepatéktól". Szerinte ilyenkor reguláris seregek csapnak össze, melyek a bevetett eszközök mennyisége és minősége terén nagyjából egyensúlyban vannak (ellenkező esetben "komolytalan" pulykavadászat az egész), mielőbbi döntő összecsapásra törekednek, feletteseik nem korlátozzák tevékenységüket "mocskos" politikai megfontolásokból pl. túl szigorú harcérintkezési szabályokkal, ugyanakkor tartózkodnak a céltalan tobzódástól és atrocitásoktól, a civileket megkímélik, amennyire a lehetőségek engedik. Röviden összefoglalva tehát: "nyílt sisakkal" és tisztességesen. Ha ezek a feltételek nem érvényesülnek maradéktalanul, az átlagember a szóban forgó konfliktust nem fogja "rendes" háborúnak tekinteni.

Természetesen nem csoda, hogy a háború efféle értelmezését nagymértékben befolyásolta az európai hadtörténelem. A legnagyobb hatást a napóleoni háborúk és azok utóélete gyakorolták a modern hadtudományra, aminek megkoronázásaként megszületett Carl von Clausewitz A háborúról c. klasszikus munkája. Clausewitz elhíresült megállapításai szerint „a háború célja, hogy rákényszerítsük akaratunkat az ellenségre”, továbbá „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. Az 1850-es években ezen tapasztalatokhoz kapcsolódott a technológiai fellendülés hatása: a vasút, a távíró, az egyre modernebb fegyverek megjelenése. Azt azonban mindig észben kell tartani, hogy ez az európai hagyományokra épülő gondolkodás. A világ más régióiban, bár a fegyverzet hasonló, a körülmények, elsősorban a gazdaságiak és a társadalmiak, eltérnek. Az európai háborúk a gazdag, technológiailag fejlett társadalmak háborúi, melyek jelképeivé elsősorban a fegyverek váltak. Ha az I. világháborút említjük, akkor jó eséllyel az emberek első gondolata a géppuska, a „tank” megjelenése vagy a repülőgépek harci bevetése, esetleg a léghajók harci alkalmazása. Az ipari és társadalmi mozgósítás foka, a logisztikai problémák, a háború politikai céljainak változása és a konfliktus mélyreható társadalmi hatásai nem szerepelnek megfontolásként.

Emellett számos szubjektív szempont is előkerül a háború értelmezésekor. Például a háború fogalmát sokszor szeretik mindenféle jelzőkkel társítani, melyek annak „minőségére” utalnak. Csak felsorolás szintjén:

támadó <-> védekező
közvetlen <-> közvetett/helyettesítő
felszabadító <-> hódító
pacifikáló <-> felforgató/forradalmi
korlátozott <-> korlátlan
helyi <-> általános

Az ilyen ellentétpárokat gyakran a politikai meggyőződés vagy más előítélet teremti, így a jelzők jelentéstartalma bizony nem feltétlenül pontos vagy akár tartós. A hidegháború kezdeti szakaszában pl. a valamelyik "szuperhatalom" közvetlen részvételével zajló háborúkat nevezték "helyinek", így különböztetve meg azokat fogalmilag az esetleges újabb világháborútól. Az utóbbi időben viszont egyszerűen az "érdektelennek" tartott, főleg a "fejlődő" világban, elmaradott fegyverzettel vívott fegyveres konfliktusokat kategorizálják így (lásd a felsorolást a poszt végén). Persze a "helyi háború" kifejezés ígyis-úgyis pontatlan, hisz végső soron minden háború helyi abban az értelemben, hogy főbb hadmozdulataira földrajzilag jól behatárolható térség(ek)ben kerül sor, és az onnan messzire élők figyelmét nemigen ragadják meg.

Hasonlóan téves "korlátozott" és "korlátlan" háborúkról beszélni - minden háború korlátozott célokért folyik: az ellenség megadásra kényszerítéséért, stratégiai célok megvalósításáért. Ennek megfelelően a haderők ritkán vetik be teljes arzenáljukat. Ebben nincs semmi új - pl. még a 2. világháborúban sem nyúltak a felek a vegyifegyver-készleteikhez.

"A háború anomália."

A legfontosabb téveszme, hogy a háború egyfajta rendellenesség a világ “normális” működéséhez képest. A felvilágosodás és a természetjog XVIII. századi alapelveiből ered, és mindmáig él a liberális eszmei irányzatokban. A háború, és egyáltalán a szervezett fegyveres erőszak előfordulásának puszta gyakorisága azt mutatja, hogy a különböző politikai csoportok, népek, nemzetek versengését semmi sem korlátozza a békés mederbe, sőt gyakran az erőszakos út a legcélravezetőbb és leghatékonyabb az érdekek érvényesítéséhez. A háború megvívásának módját persze sokféleképpen lehet korlátozni, ám ilyenkor a fegyveres erőszak könnyedén új utakat tör magának, és más megjelenési formá(ka)t ölt.

"Egy igazi háborúban csaták vannak, és ezek döntik el a kimenetelt."

A "döntő csata" elgondolása azon az elképzelésen alapul, hogy egy hadsereg képes olyan mértékű veszteségeket okozni az ellenségnek egy térben, időben szűk intervallumban, ami annak lehetetlenné teszi a háború érdemi folytatását. Ám ennek olyan előfeltételei vannak, melyek nemhogy a fejlődő világban manapság végrehajtott külső intervenciók, de az "igazinak" nevezett múltbéli háborúk esetében sem - vagy csak nagyon ritkán - voltak adottak. "Epikus" összecsapásra ugyanis csak meglehetősen elvont helyzetekben kerülhet sor: mindkét fél olyan rendkívüli előnyszerzésre vél kilátást, hogy érdemesnek tartja haderői színe-javát összevonni és kockáztatni; vagy a gyengébb fél a rossz esélyek dacára is kénytelen felvállalni a nyílt harcot pl. egy stratégiailag kulcsfontosságúnak tekintett város védelmére, vagy valamilyen más kényszerhelyzetből fakadóan. Minden más szituációban a gyengébb félnek érdemesebb kitérnie a komolyabb csaták elől, és elhúzódó küzdelemre berendezkednie.

A “döntő csata”, a “jó és rossz összecsapása”, a “nyílt sisakos küzdelem”, stb. koncepcióit a kerek, könnyen érthető és magyarázható narratívákban, sorsfordító eseményekben és meghatározó személyiségekben gondolkodó történelemszemléletnek is köszönhetjük. Ez jellegéből adódóan kiválóan alkalmas pl. egy adott politikai közösség egységbe kovácsolására (ezáltal a háborús erőfeszítések ideológiai alátámasztására), a legtöbb esetben azonban a konfliktusok megértéséhez szükséges mértékhez képest túlzottan leegyszerűsítő látásmódot eredményez.

"A háborút a jobb haditechnikával bíró fél nyeri."

Ez a tévhit lényegében a fent vázolt leegyszerűsítő szemlélet egyfajta továbbgondolása: ha a háborúk mindig csatákban dőlnek el, azok kimenetelét is meg lehet jósolni: össze kell hasonlítani a felek fegyverzetét, kb. mint az autóskártyákat, és máris el lehet dönteni, kié a ~~nagyobb~~ jobb, ergo a győzedelmes. Az éppen legfejlettebbnek, legmodernebbnek számító fegyverek körüli felhajtás könnyen eltereli a figyelmet a prózai valóságról: az arzenálok zömét soha, sehol nem ezek teszik ki. Pl. 1942-re a II. világháború összes "sorsfordító" csatáját megvívták - feledésbe merült fegyvertípusokkal, melyeket ma egy laikus hardverrajongó jó eséllyel be sem tudna azonosítani. Azok a típusok, melyek ebben a háborúban szereztek máig élő hírnevet, szinte kivétel nélkül 1943 végétől - 1944 elejétől jelentek meg nagyobb számban a harcokban, vagyis aligha befolyásolhatták a háború kimenetelét. (A katonai hardverrel kapcsolatos félreértéseknek már korábban különposztot szenteltünk.)

Maga a modern <-> elmaradott ellentétpár is félrevezető, elvégre a múzeumi tárgyak kivételével egyetlen típusra sem lehet csak úgy rásütni valamelyik jelzőt, mert ez mind a kontextustól függ: kik, hol, mire és hogyan akarják használni. Sőt: a technológia kérdése elválaszthatatlanul összefonódik az alkalmazás kérdésével. Ha nem megfelelően képzett személyzetre bízzák a legfejlettebb technológiát, vagy azt olyan harcászati/hadműveleti elképzelés szerint alkalmazzák, amire az nem alkalmas, akkor nem fog sokat érni. Példaként lehet említeni az arab-izraeli háborúkat, a francia páncéloserőket az 1940-es nyugati hadjárat során vagy az Egyesült Államok katonai beavatkozását Észak-Vietnam ellen, amikor is pl. a kor legmodernebb vadászbombázóit a váltakozó mértékű külpolitikai nyomásgyakorlás céljából vetették be, sikertelenül.

Az általánosítás a másik irányban is működik: szokás fegyveres erőknek érdemtelen nimbuszt tulajdonítani pusztán győzelmeik alapján még akkor is, ha azokat olyan ellenfelekkel szemben aratták, akiket egy nyugdíjasotthon lakói is fél kézzel vernének. A csata- és hadseregközpontú szemlélet figyelmen kívül hagyja clausewitzi alapgondolatot, miszerint a hadsereg a háborús célok elérésének csak egyik eszköze. A klasszikus konvencionális háborúban állam harcol állam ellen, és a kimenetelt nagyban meghatározzák az olyan körülmények, mint az adott állam ipari háttere, a mozgósítás mértéke, a propaganda és legfőképp a politikai vezetés kvalitásai. Mivel a háború a politika folytatása más eszközökkel, ha a politikai vezetés értelmetlen, katonai erővel megvalósíthatatlan, a saját nemzetére nézve is veszélyes célokat tűz ki, ott a legkiválóbb hadsereg és legfelkészültebb vezérkar is tehetetlen.

Így a valóságban a háborúkat sokszor nem a legjobb hadsereg nyeri, sőt olyan helyzet is előállhat, ahol egy harcoló fél katonai vereség ellenére politikai győzelmet arat. 1956-ban hiába söpörte el a brit-francia-izraeli szövetség az egyiptomi haderőt, Nasszer megerősödve került ki a konfliktusból és megtartotta az ellenőrzést a Szuezi-csatorna fölött. Az osztrákok a szárazföldön és tengeren is szétverték a bimbódzó olasz királyság erőit az 1866-os porosz osztrák háborúban, de az olaszok végül így is megszerezték Velencét - a kitűzött területi célt, amiért egyáltalán beavatkoztak a német újraegyesítés küzdelmeibe.

"Napjainkra rendkívül megdrágult a fegyverzet."

A fegyverkezésben, a szárazföldi hadviselésben a platformok (legénység működtette, jelentős tűzerővel rendelkező járművek) kerültek előtérbe az I. világháború után, amelyek komplexitása napjainkra valóban ugyanúgy jelentősen megnövekedett, mint minden más technológiai eszközé. Az árban azonban nem ez hozta a legnagyobb változást. Ennek több, nem kimondottan műszaki jellegű oka is van. Érdemes talán egy pillantást vetni aCongressional Research Service által szerkesztett anyagra, ami 2011-es árfolyamú amerikai dollárra számolta át az amerikai háborúk költségeit:

	A háború összköltsége 2011. évi USD-ra átszámítva
amerikai függetlenségi háború (1775-1783)	2 407 000 000
1812-es háború (1812-1815)	1 553 000 000
amerikai-mexikói háború (1846-1849)	2 376 000 000
amerikai polgárháború, Unió (1861-1865)	59 631 000 000
amerikai polgárháború, Konföderáció (1861-1865)	20 111 000 000
spanyol-amerikai háború (1898-1899)	9 034 000 000
I. világháború (1917-1921)	334 000 000 000
II. világháború (1941-1945)	4 104 000 000 000
koreai háború (1950-1953)	341 000 000 000
vietnami háború (1965-1975)	738 000 000 000
Öböl-háború (1990-1991)	102 000 000 000
iraki háború (2003-2010)	784 000 000 000
afganisztáni háború + egyéb (2001-2010)	321 000 000 000
9/11 után: Irak, Afganisztán és egyéb összesen (2001-2010)	1 147 000 000 000

	A háború költsége a GDP %-ában a háború csúcsévében	Teljes védelmi költségvetés a GDP %-ában a háború csúcsévében	Csúcsév
amerikai függetlenségi háború (1775-1783)	NA	NA	NA
1812-es háború (1812-1815)	2,2	2,7	1813
amerikai-mexikói háború (1846-1849)	1,4	1,9	1847
amerikai polgárháború, Unió (1861-1865)	11,3	11,7	1865
amerikai polgárháború, Konföderáció (1861-1865)	NA	NA	1865
spanyol-amerikai háború (1898-1899)	1,1	1,5	1899
I. világháború (1917-1921)	13,6	14,1	1919
II. világháború (1941-1945)	35,8	37,5	1945
koreai háború (1950-1953)	4,2	13,2	1952
vietnami háború (1965-1975)	2,3	9,5	1968
Öböl-háború (1990-1991)	0,3	4,6	1991
iraki háború (2003-2010)	1,0	4,3	2008
afganisztáni háború + egyéb (2001-2010)	0,7	4,9	2010
9/11 után: Irak, Afganisztán és egyéb összesen (2001-2010)	1,2	4,3	2008

Mint arra a tanulmány is finoman utal, az egyes háborúk abszolút költségeit összehasonlítgatni még akkor sem érdemes, ha azokat az inflációval korrigáljuk. A háborúk tényleges költségeit jobban kifejezi a GDP-hez viszonyított arányuk, illetve összevetésük a békeidőben felmerülő védelmi költségekkel, ebből ugyanis sokkal tisztábban látható, hogy mekkora anyagi áldozatot volt hajlandó egy állam vállalni a győzelemért. Az újkorig egy állam kiadásainak struktúrája igen jelentősen eltért a mai fejlett államok költségvetésétől. Szociális és jóléti kiadások és egyéb, évről évre felmerülő, a lakosságnak szánt tételek nemigen szerepeltek benne, így a GDP nagyobb arányát fordíthatták a fegyveres erők fenntartására, illetve a háborús költségek nem okoztak olyan drasztikus törést a békeidő költségvetéséhez képest.

Manapság a NATO-ban előirányzott 2%-ot sem fordítja a tagok többsége védelemre - Magyarország ebben a tekintetben különösen "pacifistának" számít a maga GDP 1%-át alulról nyaldosó értékével -, és világszinten kiemelkedő, ha egy ország átlépi az 5%-os határt. Ahogy az állam egyre több és több forrást fordított az állampolgárok közvetlen jólétére, különösen a nyugati típusú demokráciákban, úgy szoktak hozzá az emberek a különféle juttatásokhoz, melyek megnyirbálása mára - ellentétben a katonai kiadásokkal - komoly szavazóbázis-vesztéshez vezet. Vagyis a háborúk abszolút költségeinek emelkedése mellett legalább ilyen súllyal esik a latba a háborúk lehetőségköltségeinek (milyen egyéb költségek kárára lehet beszerezni a fegyvert) emelkedése is. A demokrácia átka, hogy a népesség honvédelem (amely közgazdasági szempontból tisztán közjószág, azaz fogyasztásából senki nem zárható ki, és fogyasztása során nincs rivalizálás) iránti keresletének árrugalmassága békeidőben közel végtelenül nagy - azaz a védelmi kiadások minimális növekedése sem elfogadható számára, különösen ha ez gazdasági recesszió idején vagy a jóléti kiadások egyidejű visszavágása mellett történik. A védelmi kiadások ugyanis a jólétet csak viszonylag korlátozott módon (pl. védelmi szektorban dolgozók nagyobb bére, esetleg hadiipari megrendelések) növelik – ez persze függ a fegyveres erők kulturális beágyazottságától, lobbierejétől, társadalmi megítéléstől stb.

Ezt alátámasztandó hallhatjuk lépten-nyomon a roppant elmés "Hány lélegeztetőgépet lehetne venni egy [random haditechnikai eszköz] árából?" típusú érveléseket is. Jobban meggondolva ez egy teljesen logikus trade-off is lehet: majd lélegeztetjük velük azokat az embereket, akiket az ily módon leszavazott beruházás megmentett volna. Háborúban ill. vélt/valós háborús fenyegetettség esetén viszont a honvédelem iránti kereslet csaknem végtelenül rugalmatlan, mivel fogyasztója bármilyen magas árat megadna (és rendszerint meg is ad) azért, hogy megmeneküljön az ellenség kezétől. Azonban a biztonság szavatolására hivatott hatékony eszközrendszer folyamatos készültséget, karbantartást igényel, azt nem lehet egyik napról a másikra előzmények nélkül előteremteni. Márpedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a háború nem a nemzetközi rendszer anomáliája, hanem annak szerves része, mint az, hogy a saját biztonságukról hosszabb-rövidebb időre megfeledkező szereplők sem szabadulhatnak meg ennek terhétől, sőt, a szükség óráján előrelátóbb külső erők szolgáltatásait kénytelenek - jellemzően jóval borsosabb áron - igénybe venni. E szerep klasszikus betöltői az “erős szövetségesek”, illetve a zsoldosok (harmatosabb lelkű értelmiségi orchideák kedvéért: katonai magánszolgáltatók).

Másrészről a fejlett államok hadviselési kultúrája a saját élőerő védelme irányába tolódott el, vagyis a veszteségek nagyobb mértékű bevállalásával és a pazarló hadtáp felváltásával elméletileg olcsóbban is ki lehetne hozni egy konfliktust. A haditechnika fejlődésében az ellenség hatékony elpusztítása mellett a saját erők maximális védelme is fontos szempont. Míg előbbi kategóriában közismert az overkill fogalma, ritkán merül fel, hogy az utóbbiban is létezhet ilyen. Némileg sarkítva: a sárkunyhóban rejtőző gerillákat meg lehet semmisíteni velük harcérintkezésbe lépő egyszerű bakákkal is, de mivel saját veszteségek is keletkezhetnek, jobb a légicsapás, de akkor meg a pilóta kerülhet veszélybe, ezért jobb nagy magasságból bombázni drága precíziós eszközökkel, de a pilóta még így is veszélyben lehet, ezért megjelent az UCAV stb.

A közbeszédben a háború költségeit automatikusan a legújabb UCAV-verzió csillagászati összegével azonosítják, pedig ugyanazt a feladatot el tudná végezni egy szakasz gyalogos is, avagy a pénzben felmerült költségek bizonyos mértékben konvertálhatóak vérben felmerült költségekbe (Mannerheim után szabadon). Ezt azonban nem olyan egyszerű megvalósítani, elsősorban azért, mert az említett államok lakossága igen rosszul viseli a veszteségeket. Akármeddig le lehet szorítani a veszteségeket, az sem lesz elég, mert a nép fejében a "maximum nulla áldozattal" gondolata él, amíg a háború nem egy olyan fenyegetés elhárítására irányul, amit az emberek közvetlenül a bőrükön éreznek. Vagyis nem pusztán a hadviselés költségei növekedtek, hanem új prioritások megjelenésével a hadviseléshez kapcsolt tevékenységek (tehát költségelemek) száma is nőtt.

"Ma már a legtöbb ország képtelen arra, hogy önellátó legyen a fegyverzet terén, és csak külső segítséggel képes elhúzódó háborút vívni."

A fentebb tárgyalt tévhithez szorosan kapcsolódó megállapítás, amely tényszerű ugyan, de félrevezető is, mivel eltereli a figyelmet arról, hogy ebben sincs semmi új. Ha megvizsgáljuk az írott történelmet, kiderül, hogy annak bármelyik szakaszát nézve csak igen kevés hatalom nevezhette magát önellátónak a fegyverzet minden fajtájából, az elhúzódó harcokba bocsátkozó országok pedig igen gyakran kölcsönökből és külső támogatásból, nem pedig saját erőforrásaikból fedezték hadikiadásaikat. Példaként említhetjük a franciák által hadtápolt svédeket a harmincéves háborúban, vagy a napóleoni háborúk angol kölcsönökből felszerelt osztrák és orosz seregeit.

"Az atomfegyverek megjelenése gyökeresen megváltoztatta a hadviselést."

Valójában a történelem során mindig is létezett a “csodafegyverek” kategóriája, vagyis az arzenál legnagyobb tűzerejű darabjai, amelyek elsősorban megfélemlítésre szolgáltak, pl. a csatahajók vagy a hatalmas ostromágyúk. Alkalmazásuk a fizikai-technológiai túlerő, illetve az aránytalan, az ellenfél számára vállalhatatlanul magas veszteségek kockázatának demonstrálása révén elsősorban az ellenfél politikai akaratának megtörését szolgálta. Eredendően ilyen eszköz lett volna az atomfegyver is, mely azonban speciális tulajdonságai révén (kiemelkedő hatótáv és rombolóerő) minőségileg új helyzetet teremtett. Míg az azonos kategóriába tartozó korábbi fegyverek pszichológiai hatása elsősorban demonstratív alkalmazásuk révén érvényesült, addig az atomfegyver elrettentő ereje lényegében saját alkalmazását ellehetetlenítve, (szinte kizárólag) elvont formában érvényesül. Ezért szokás az elrettentés eszközének nevezni, ami azért pontatlan, mert ahogy nincs terror-fegyver, csak terrorcselekmény, úgy nincs önmagában "elrettentő fegyver" sem. Minden fegyver alapvető funkciója a pusztítás, a fegyveres pusztítással való - akár nyílt, akár burkolt - fenyegetés alapvető funkciója pedig az elrettentés.

A tévhitek sorát folytatva a nukleáris elrettentő képesség azonban még atomhatalmak között sem vezet a fegyveres összecsapás okafogyottá válásához, csupán egyfajta “felső korlátot” vezet be a harcok intenzitására, elmérgesedésére vonatkozóan. Ugyanakkor - a kölcsönös elrettentés logikájából fakadóan - kifejezetten kedvez az atomháborúhoz vezető ingerküszöb alatti korlátozott összecsapásoknak. Mindkét fél nagy biztonsággal építhet ugyanis arra, hogy túlzott kockázatokat a másik sem kíván vállalni, s így bármely lehetséges konfliktust a már említett ingerküszöb alatt fog tartani.

A hidegháború során ilyen korlátnak volt tekinthető a szuperhatalmak közvetlen szembekerülése, mely azonban nem zárta ki (sőt, elősegítette) a fentebb már említett ún. helyettesítő ("proxy") háborúk burjánzását. A szövetséges államokon keresztüli konfliktusba kerülés tehát ekkor sem volt kizárva (lásd a kubai válságot, vagy a '73-as arab-izraeli háborút), az atomfegyverek azonban nem kínáltak lehetőséget a totális és korlátlan háborúnál szűkebb konfliktusok megoldására. Ezt az amerikai stratégiai gondolkodásban az "átfogó válaszcsapás" feladása és a "rugalmas válaszcsapás" bevezetése fémjelezte. Az Egyesült Államok és a SzU így jellemzően egyaránt csak olyan esetekben volt képes konvencionális erőket bevetni a hidegháború során, ahol nemzeti érdekeik csak kevéssé forogtak kockán (vagy még annyira sem).

Az azóta eltelt időszak is igazolta ezt a tendenciát. A legtöbb nukleáris fegyverrel rendelkező ellenfél között az atomarzenál kiépítése után a konvencionális konfrontációról vagy a tárgyalásos megoldásra, vagy a nem konvencionális konfrontációra tevődött át a hangsúly. Utóbbira jó példa India és Pakisztán esete a kargili háborúban. Miután pakisztáni fegyveres csoportok a hadsereg segítségével megszálltak elhagyott indiai határvédelmi állásokat, és a pakisztáni állam részvételét nem lehetett tagadni, egy erősen korlátozott összecsapás zajlott le a két fél között, szem előtt tartva az eszkaláció veszélyeit. Ezután sem az indiai parlament elleni támadás, sem a mumbai támadás után nem került sor konvencionális konfrontációra, holott az indiai vezetés ezeket is a pakisztáni állam közreműködésével végrehajtott akcióknak minősítette.

"A konvencionális háborúban jól elkülöníthetők a katonák és a civilek, és az utóbbiakat lehetőleg megkímélik."

A hadviselő és civil népesség merev szétválása a történelem során sohasem valósulhatott meg. A civilnek tekintett lakosság mindig is a hadviselés legfontosabb erőforrása volt. Belőle ered a harcokban résztvevő emberanyag, illetve a felhasznált anyagi erőforrások előállításhoz szükséges pénz és munkaerő. Maguk a háború mögött álló politikai célok is jellemzően az adott csoport (vélt vagy valós) érdekeiből fakadnak. Éppen ezért a körültekintő hadviselésnek mindig is részét kellett, hogy képezze az ellenfél fegyveres erejének gazdasági-társadalmi alapjai ellen történő fellépés (szabotázstól a népirtásig meglehetősen széles skálán mozogva). Ami mára látszólag a fenti érvelés ellen hat, az a fejlett világban - egyébiránt az élet szinte minden területén - végbement specializáció. Míg ugyanis évszázadokkal ezelőtt elég volt a paraszt kezébe nyomni a kiegyenesített kaszát, és már el is lehetett küldeni az ellenség általános irányába, addig mára a hadviselés (is) speciális szakértelmet igénylő szakmává vált, melyet kifejezetten erre felkészített szakemberek végeznek. Ennek eredménye a harcoló és nem harcoló népesség közt látszólag húzható éles határvonal koncepciója.

A II. világháború jelentős polgári áldozatokat követelt annak köszönhetően, hogy agazdasági célpontok támadása lett a háború egyik fő vonulata. Az I. világháborúban még a megfelelő eszközök is hiányoztak ehhez, de a kísérletek már elkezdődtek (pl. London bombázása német léghajókkal). A II. világháborúban pedig már rendelkezésre álltak azok az eszközök és elgondolások, amik lehetővé tették az ellenséges hátország közvetlen támadását. A lengyel, francia, brit, német, japán stb. városok elleni támadások a háborús erőfeszítések szerves részét képezték - a polgári áldozatokkal együtt. Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy az amerikai légierő ebbe az elméletbe ágyazta a saját stratégiai bombázásról kialakított tanait, és ez nagymértékben hozzájárult a háború utáni amerikai stratégiai gondolkodáshoz, annak ellenére, hogy továbbra is kétséges az eredményessége.

Ez történelmileg nem jelent anomáliát abból a szempontból, hogy a nem hadviselők korábban is sokszor voltak a háborúk áldozatai, csak az okok változtak. A támadók szándékaitól (hódítás, bosszú stb.) és a háború jellegétől (vallási, határ- stb.) függően nem kevés ókori és középkori háború végződött a civil lakosság jelentős hányadának pusztulásával, de akkor a zsákmány és az ellenség megalázása, kiütése volt a legfőbb szempont. Kivételt a gyors lezajlású konvencionális háborúk jelentenek, amikben általában kicsi a polgári áldozatok száma. Ez azonban nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az egyik hadviselő fél gyorsan vereséget szenved, és így nincs szüksége a másik félnek a háború megvívását lehetővé tévő képességek elpusztítására a döntés kicsikarásához.

"A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra/politikusokra bízzuk."

Önmagában egyik kijelentés sem pontos vagy elégséges. A két szint megfelelő együttműködésére van szükség ahhoz, hogy valaki sikeresen meg tudjon vívni egy háborút. Ezt nehezíti, hogy a két szinten elvileg azonos célokat kellene ugyan követni, egymás gondolkodásának meg nem értése miatt mégis tévesen értelmezik a célokat, motivációkat és megoldásokat. Nem szabad elfelejteni, hogy a konvencionális háborúk mindig is politikai célok megvalósításáért folytak (melyek persze sokszor vallási vagy egyéb köntöst öltöttek), az erő alkalmazása azonban alapvetően csak korlátozott célok megvalósítására alkalmas: tárgyak és emberek elpusztítására.

Történelmileg további változást jelent, hogy a katonai erő alkalmazása kevésbé kézzelfogható politikai célok elérésére is történhet - érdemes felidézni a Dél-Vietnamban vagy Irakban végrehajtott amerikai beavatkozásokat, amikor is a bevetett haderőknek olyan politikai eredményeket kellett volna produkálnia, amelyre azok teljesen felkészületlenek voltak. Clausewitz-et idézve „az első, legfontosabb és legmesszemenőbb következményekkel járó döntés, amit az államférfinak és a katonai parancsnoknak meg kell hoznia, az, hogy megítéljék, milyen jellegű lesz a háború, amelybe belefognak.” Azonban a két szint hatékony együttműködése ezután is fontos, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen.

Utószó helyett a fentebb tett ígéretnek megfelelően listázzuk az 1945 utáni ismertebb és kevésbé ismertebb konvencionális háborúkat.

Közismert/ismertebb konvencionális háborúk 1945 után (forrás):

1948-49: I. arab-izraeli háború
1950-53: koreai háború
1946-54: I. indokínai háború
1956: II. arab-izraeli háború
1964-73: II. indokínai háború
1967: III. arab-izraeli háború
1973: IV. arab-izraeli háború
1980-88: I. Öböl-háború (Irak-Irán)
1982: falklandi háború
1982: V. arab-izraeli háború (izraeli invázió Libanonban)
1990-91: II. Öböl-háború
1991-95: a délszláv háború konvencionális szakaszai
1999: koszovói háború
2001-02: afganisztáni invázió
2003: III. Öböl-háború
2008: grúz-orosz háború

1945 utáni kevéssé/kevésbé ismert konvencionális háborúk:

1949: I. indiai-pakisztáni háború
1954-55: első tajvani-szorosi válság
1957-59: ifni háború (Spanyolo.-Marokkó)
1958: második tajvani-szorosi válság
1962: asszami háború (India-Kína)
1963: algériai-marokkói háború
1965: II. indiai-pakisztáni háború
1969: kínai-szovjet határincidens
1969: futballháború (Salvador-Honduras)
1969-70: felőrlő háború (Egyiptom-Izrael)
1971: III. indiai-pakisztáni háború
1974: török-ciprusi háború
1974-75: a két Vietnam közötti háború
1975-89: dél-afrikai és kubai intervenció Angolában
1977-78: ogadeni háború
1979: kambodzsai-vietnami háború
1978-79: tanzániai-ugandai háború
1979: kínai-vietnami háború
1979-87: líbiai intervenciók Csádban
1984-87: kínai-vietnami határvillongások
1992-94: hegyi-karabahi háború
1995: ecuadori-perui háború
1998-2000: etiópiai-eritreai háború
1999: kargili háború

A leírtakkal, vagy az esetleges további említésre méltó tévhitekkel kapcsolatos észrevételeket szokás szerint kommentekben várjuk. Ha viszont valakinek arról a témáról van markáns véleménye, hogy van-e jövője a konvencionális háborúknak, és ha igen, milyen formát fog az ölteni, inkább tartalékolja mondanivalóját későbbre, mivel pontosan ez lesz a következő vitaposztunk témája.

[Vitaposzt] A konvencionális háborúk jövője

2013.05.09. 12:05 KatPol Blog

5.g & CN & Grodin & NagyH & Rammjaeger83 & SchA

Ígéretünkhöz híven folytatjuk a konvencionális háborúkkal kapcsolatosgondolatmenetünket, és mivel épp eleget foglalkoztunk már itt a blogon a múlttal és a jelennel, épp ideje annak, hogy a jövőt is fürkésszük.

Elemzési problémák

Az efféle előretekintés persze épp annyira problémás, amennyire ambiciózus - elvégre képtelenség előrejelezni egy eseményt, ha az kellő mértékben összetett. Jack S. Levy találóan jegyezte meg, hogy 1912-ben az akkori "bloggereknek" minden logikus oka megvolt a tartós béke fennmaradását feltételezni, mivel több kvantitatív trend mutatott ebbe az irányba, mint 100 évvel később. Ám csak két év kellett ahhoz, hogy ez a feltételezés a kukába kerüljön. Hogy közelebbi példával éljünk: 2001 előtt minden józan szemlélő elvetette volna annak lehetőségét, hogy néhány éven belül az USA egyszerre két szárazföldi háborút fog vívni Ázsiában. Ám a szeptember 11-i terrortámadások, melyeket nyugodtan besorolhatunk az "alacsony valószínűségű és nagy hatású esemény" kategóriába, egykettőre felülírták ezt a vélekedést. Szóval a továbbiakban megfogalmazott gondolatokat is csak az efféle korlátokat észben tartva tanácsos fontolóra venni.

Általánosságban a jövőbeli események vizsgálatakor választhatunk trend- vagy elméletalapú megközelítést, melyek persze annál pontatlanabbak, minél távolabbra tekintünk az időben. Mivel nem szeretnénk, ha az olvasók már az elején bealudnának, az elméletek helyett először a trendeket vizsgáljuk meg, melyekkel véleményünk szerint a közeljövőben számolni kell.

Külpolitikai dimenzió

A médiában gyakran visszaköszönő bölcsesség szerint a hagyományos nyugati szemlélet a háború alapvető alanyának az államot tekinti, ám ez egyre elavultabbá válik az ún. "államkudarcok" elszaporodása és a szervezett fegyveres erőszakot alkalmazó nem állami szereplők növekvő jelentősége miatt. Ez első hallásra logikusan hangzik, csakhogy az "állami szereplő" kifejezést a magukat szakértővé avanzsálók hajlamosak az "állam" flancos szinonímájaként használni. Indokolt lenne ebbe a kategóriába sorolni az állam módjára viselkedő szervezeteket, melyek állandó területet és népességet ellenőriznek, egyfajta bürokráciát építenek ki, haderőt állítanak fel stb. Nem jelentenek ugyanakkora - pontosabban: ugyanolyan jellegű - potenciális katonai fenyegetést, mint egy állam, de ettől még aláássák - vagy akár kifejezetten megkérdőjelezik - az állami erőszakmonopóliumot, amely a jelenlegi nemzetközi rendszer jogi alapja, és az általuk támasztott kihívásokra ez a rendszer képtelen a hagyományos eszközeivel hatékonyan reagálni.

"Magasabb" világpolitikai szinten ennek a folyamatnak a megfelelőjét a regionális hatalmak erősödése és az USA katonai hegemón szerepének visszaszorulása jelenti, mellyel a média szintén előszeretettel foglalkozik, és esetleges új háborúk forrásának tekint (lásd pl. a kínai haditengerészet fejlesztése miatti állandó aggodalmaskodást).

Belpolitikai dimenzió

Mivel a nyugati államok puszta fennmaradását nem fenyegeti hagyományos katonai veszély, a nacionalizmus/patriotizmus már nem képes a háborúra mozgósító társadalmi erőként működni. Ezzel összhangban a hagyományos ellenségábrázolás is átformálódott. Az ellenség emberi mivoltának elvitatása, amely etnikai, vallási vagy kulturális előítéleteken egyaránt alapulhat, máig jelen van ugyan az egyes hadseregek testületi hagyományaiban, ám a hivatalos propagandából lényegében eltűnt. Abban a bűnös népek/vallások helyét a bűnös vezetők vették át (pl. Szaddam Husszein, Kadhafi, Milosevics), így csak korlátozottabb mértékben lehet az egyszerű népet háborús hisztériába kergetni.

Ami azt illeti, a 2. vh. pusztítása általában egy békepárti politikai irányultságot hagyott örökségül, ami aláásta a társadalom és a hadsereg közötti kapcsolatot, és részben magyarázza a sorkötelezettség eltörlését is több országban. A kormányok kénytelenek voltak teljes mértékben "piacképes" hivatássá tenni a katonai szolgálatot, ennek megfelelően a toborzókampányokban a hazafias érzelmekre, a kötelességtudatra, katonai erényekre meg effélékre való hivatkozás helyett megjelent az önmegvalósítás, a polgári életben is hasznosítható képesítés, a különféle juttatások és a kaland ígérete. Jó példa erre az amerikai hadsereg közelmúltbeli jelmondata: "Be all you can be!" Igazság szerint ez tökéletesen megfelelne bármelyik másik modern társadalomban, ahol az egyén szabadsága, autonómiája és kibontakozása minden felett álló erkölcsi értéknek számít.

Ha egy ilyen ország részéről sor is kerül katonai beavatkozásra, az sosem a nemzet puszta fennmaradása érdekében történik, így a társadalmat a háborús áldozatvállalás semmilyen formájára nem szólítják fel. Jelentős veszteségek pótlására nem is lenne kapacitás vagy tartalék, így a katonai potenciál kímélése elsődleges szempontnak számít. Ettől függetlenül a nyugati hadseregek továbbra is egy esetleges konvencionális támadás elrettentésére/elhárítására készülnek fel, mert ez felel meg a hagyományaiknak, és ez az egyetlen politikai szerep, amely számukra a társadalom többsége szemében vállalható. Ez annak ellenére van így, hogy egy ilyen támadás erősen elméleti lehetőség csupán, továbbá ez a politika olyan fegyverrendszereket és szervezeti felépítést eredményez, melyek a haderőket lényegében alkalmatlanná teszik bármilyen más természetű bevetésre (pl. felkelők elleni harc, stabilizációs művelet, békefenntartás). Ám még ez sem jelenti azt, hogy a hagyományos hadviselésre való képességek továbbra is csorbítatlanul jelen vannak.

Technológiai dimenzió

Az elmúlt egy-két évszázad technológiai fejlődése az életkörülmények és az egészségügyi ellátás jelentős javulását tette lehetővé, ami a demográfiai trendek gyökeres változásához vezetett. A tovatűnt korokat a népszaporulat és (különösen a gyerekek esetében) a halálozási ráta egyformán magas szintje jellemezte; ezzel összehasonlítva ma a kevés születő gyerek igen kedvező eséllyel éri meg az öregkort. Egyre több országban "alulnépesedésről" lehetne beszélni, mint a túlnépesedés ellentétéről. A halál a mindennapi élet természetes velejárójából szinte kivételes jelenséggé vált. A katonáskodás, ami egy átlagos fiatalember számára valamikor a kevés megélhetési lehetőség egyike, később pedig az uralkodó/állam iránti kötelesség volt, ma többnyire nem más, mint a kényelem és a jólét elvesztésével egyenlő absztakt fogalom. A háborúban tömegével feláldozható emberfelesleg - persze írhattunk volna "férfifelesleget" is - ugyanúgy hiánycikké vált, mint az ilyen jellegű áldozatvállalásra való hajlandóság, melynek egyéb okaira fentebb már kitértünk.

Ám a háborúhoz való viszony változásait nem követte a háborúfogalom ennek megfelelő átalakulása. A kb. a francia forradalomban gyökerező és máig uralkodó felfogás szerint az "igazi" háború az egész társadalom összefogását és közös erőfeszítését jelenti valamilyen erkölcsileg magasztos célért, vagy az azt fenyegető veszély elhárítására. A 18-20. századi európai hadtörténeten ill. Clausewitz és kortársai művein nevelkedett átlagos szemlélő számára a háború merész katonai döntések sorozata, melyek eredményeként a döntő összecsapásban megvert ellenséget térdre kényszerítjük saját politikai céljaink előtt.

Amikor ez a régi beidegződés találkozott a nyugati jóléti társadalmak kockázat- és áldozatkerülő mentalitásával és a közvélemény megnövekedett belpolitikai jelentőségével, olyan életképtelen koncepciók egyeduralkodóvá válásához vezetett, mint pl. a Weinberger és Powell nevéhez kötődő amerikai doktrínák. Közös jellemzőjük a nyilvánvaló ellentmondás: a fegyveres erők korlátozott - értsd: nulla vagy minimális saját veszteséget követelő - alkalmazásától gyors, döntő győzelmet vár el világosan megfogalmazott célokért, de csak amennyiben létfontosságú nemzeti érdek forog kockán.

Ennek dacára az ilyen koncepciók nagyon tetszetősek azok számára, akik a toronymagas technológiai-tűzerőbeli fölényen alapuló, "sebészi" pontosságú csapásokat alkalmazó hadviselési formákat favorizálják. És mivel befolyásos emberekről van szó, az utóbbi évtizedek meghatározó haderőfejlesztési irányzatait is ilyen szempontok szabták meg. De a jóléti társadalmak olyan politikai korlátokat állítottak maguk elé, melyeket semmilyen haditechnikai fejlesztés nem tud ledönteni. A katonai veszteségek elfogadása nélkül sem gyors, sem döntő győzelem nem lehetséges. A katonai nyomásgyakorlás közvetettebb eszközei, mint pl. a tengeri blokád vagy a bombázóhadjárat, kellő türelemmel alkalmazva megtörhetik az ellenség politikai akaratát, de erre nem gyors és látványos győzelmek formájában fog sor kerülni.

A rendelkezésre álló katonai opciókat a technológiai színvonal más formában is befolyásolja. A nyugati társadalmak mindennapi működése egyre nagyobb mértékben függ egy összetett informatikai infrastruktúrától és elektromos hálózattól, melyek azért egy hangyányit sérülékenyebbek egy vasbeton bunkernél. Egy ellenük indított hatékony támadás beláthatatlan következményekkel járna. A Bush-kormány is tisztában volt ezzel, amikor az Irak elleni invázió részleteiről döntött. Összességében úgy is fogalmazhatunk, hogy egy hagyományos háború esetén ezeknek a társadalmaknak a regenerációs képessége demográfiai értelemben és az infrastruktúra terén is igen alacsony.

A helyzet természetesen nem egyoldalú. Az egyre kifinomultabb technológia nemcsak korlátozhatja a hadviselést, de új távlatokat is nyithat abban. Ám ezek sem végtelenek. Az olvasóknak bizonyára felesleges emlegetni, hogy a két világháború között az iparilag fejlett országok katonai teoretikusai a motorizáció és elektronika vívmányait felhasználóelméletekkel kívánták forradalmasítani a hadviselést, hogy az 1914-18 közötti álló/felőrlő háború rémségei ne ismétlődhessenek meg. Ilyen volt a "villámháború", a "mélységi hadművelet", a stratégiai bombázás és még sorolhatnánk. Ám a gyakorlat már a 2. világháborúban felszínre hozta az alkalmazott haditechnika ill. az ezekre alapuló stratégiák korlátait, a hidegháború lehangoló tapasztalatai után - amikor pl. a koreai és iraki-iráni háborúk során lényegében az 1. világháborúban megismert lövészárokharc ismétlődött meg sok esetben - pedig már csak kevesen hittek az efféle koncepciók hatékonyságában.

Új elméletek azonban egyelőre nem nagyon születnek - inkább a régiek újracsomagolása és aktualizálása a jellemző (lásd pl. AirLand Battle, AirSea Battle). Nem sok jelét tapasztalni a hadviselésről alkotott elméletek esetleges reneszánszának, ám a technológiai fejlődés folytatódik, így az elmúlt években fontos változások mentek végbe két terület: az informatika és a robotika katonai alkalmazása terén. Az utóbbi leginkább az UAV-k elterjedésében nyilvánult meg, ám a szárazföldi és vízi haditechnika fejlődése is ebbe az irányba ment el, megjelentek a katonai célú szárazföldi robotok, mint pl. a Packbot. Ami pedig az információs technológiát illeti, a kiberhadviselés koncepciója is már régóta a köztudatban van, sőt politikai kérdéssé vált a - gyanú szerint állami segítséggel/jóváhagyással végrehajtott - hackertámadások miatt. Példaként említhetők az orosz hackerek Észtország elleni akciói, Kína és az USA egymásra mutogatása vagy az iráni atomprogram elleni amerikai és izraeli kibertámadások. A kémkedés, a szabotázs immár új terepen is folyik.

A történelmi tapasztalatok szerint persze az új technológiák katonai alkalmazása sosem megy zökkenőmentesen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy létező hadviselési koncepciókba kell új technológiákat beilleszteni, hanem teljesen új területek militarizálása, "katonai birtokbavétele" zajlik. Az ilyesmi következményeit pedig nehéz megjósolni. Mivel új területről van szó, kiegyensúlyozottabb mezőny alakulhat ki a világpolitika rivalizáló erői között.

A történelem során a hadviselés ilyen forradalmaihoz rendszerint az aktuális katonai nagyhatalmak alkalmazkodtak lassabban, mivel továbbra is inkább azokba a fegyver- és haderőnemekbe ruháztak be, melyeknek hatalmi státuszukat köszönhették. A britek pl. inkább elfelejteni, mint felfogni akarták az 1. világháború tengeralattjáró-hadviselésének tanulságait. Noha jóindulatúan feltételezhetjük, hogy a szellemi nyitottság ma már azért nagyobb, mint 100 évvel ezelőtt (bár ki tudja...), kérdéses, hogy a kialakuló trendeket kik fogják majd sikeresen meglovagolni. A lehetőségek nem csak a technológiailag legfejlettebb szereplők, sőt nem csak az egyes államok előtt állnak nyitva.

Gazdasági dimenzió

A nagy elmélkedés közben sem szabad megfeledkezni arról, hogy végső soron minden háború hatalmi harc, így a háború jövője szempontjából nem mindegy, hogy a hatalom tulajdonképpen miből fakad. Egyesek úgy vélik, hogy ezen a téren is olyan jelentős változásokra került sor, melyek hozzájárultak a hadviselés átalakulásához.

A politikai hatalomnak hagyományosan két alappillére volt: a) a termőföld és b) az ásványkincsek feletti ellenőrzés. Témánk szempontjából fontos közös jellemzőjük, hogy a fegyveres harc egyikben sem tud relatíve maradandó és komoly pusztítást végezni, elvégre egy hadműveletben nem pusztul el maga a termőföld vagy a föld mélyén rejtőző arany, kőszén stb. A szembenálló feleknek így az esetek többségében végső soron mindegy volt, milyen hevességű harcok dúlnak és mekkora területen, mivel a győztes kezére jutó hadizsákmány "összegén" mindez nem sokat változtatott. Ma már azonban egyre nagyobb mértékben az ipari kapacitás birtoklása jelenti a gazdasági-politikai hatalom kulcsát. Márpedig az ilyen ipari infrastruktúra rendkívül költséges, ráadásul a modern fegyverek tűzerejével szemben igen sérülékeny. Ez azt jelenti, hogy pl. a Szilícium-völgy vagy a Ruhr-vidék feletti uralomért egyszerűen nem lenne kifizetődő háborút indítani (még akkor sem, ha atomfegyverek bevetésével nem számolunk).

A természeti erőforrások ellenőrzését szavatoló eszközök pedig a világgazdaság jelenlegi rendszerében egyre kifinomultabbá, a közvetlen agressziónál hatékonyabbá váltak - pl. felesleges expedíciós erőkkel gyarmatosítani egy országot, ha lényegében meg is lehet kilóra venni az egészet. Ez is mind hozzájárult a konvencionális hadviselés visszaszorulásához.

Ennyit a trendekről - lássuk a témával kapcsolatos elméleteket.

Az örök béke prófétái

Amikor a konvencionális háborúk jövőjéről beszélünk, elkerülhetetlenül szót kell ejteni a demokratikus béke tanáról, mely szerint egy demokrácia sosem indít háborút egy másik demokrácia ellen. Mivel ez egy blogbejegyzés, nem pedig doktori értekezés, terjedelmi korlátok miatt ebbe az altémába most nem mennénk részletesen bele. Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ennél kényelmesebb elméletet ember valószínűleg még nem agyalt ki. Ürügyet ad arra bárkinek, hogy a demokráciák erkölcsi felsőbbrendűségéről prédikáljon, és teljesen mindegy, milyen ellenérvet teszünk le az asztalra, rögtön érkezik a fölényes válasz, hogy "az nem volt valódi demokrácia" vagy "az nem volt igazi háború, csak valami vacak kis csetepaté". Egyes olvasók ezért most bizonyára úgy vélik, ennek az előző vitaposztban lett volna a helye - a tévhitek között. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Megítélésünk szerint az elmélet hívei nem a levegőbe beszélnek, "csupán" arról van szó, hogy megkérdőjelezhető ok-okozati összefüggésekbe helyezik bizalmukat.

A fentebb kifejtett demográfiai, gazdasági stb. okokból könnyen belátható, hogy a jóléti társadalmak - melyek többségében demokráciák - kulturálisan és szervezetileg lényegében képtelenné váltak egy konvencionális háború megvívására. Arról a tényről is említésttettünk már, hogy az utóbbi évtizedekben világszerte jelentősen csökkent a háborús cselekmények miatt bekövetkezett halálozások száma, csakhogy éppenséggel ennek nem feltétlenül belpolitikai okai vannak.

Az elmélettel a fő probléma inkább az, hogy hívei és bírálói egyaránt hajlamosak az egészet a "demokrácia = jó, háború = rossz, ergo a demokráciák nem háborúznak" gondolatmenetre redukálni. Pedig az eredeti felvetés mögött - többek között - egy rendkívül könnyen belátható megállapítás rejlik: ha az egyszerű embernek beleszólása van a dolgok menetébe, aligha kerül sor háborúra. Ennek gyökerét azonban nem a demokratikus államberendezkedés eredendő békepártiságában, vagy a jámbor néplélek jóindulatú bölcsességében kell keresnünk, hanem abban az egyszerű megfontolásban, hogy józan paraszti ésszel gondolkodva a francnak van kedve a háború pusztítását fejére vonva életét és kemény munkával összekuporgatott világi javait kockára tenni. Persze ez csak akkor eredményez békés államot, ha a) lakosságának döntő többsége összekuporgatott javakkal rendelkező józan parasztokból áll, akik b) erélyesen meg tudják akadályozni, hogy egy tőlük különböző kisebbség ragadja meg a politikai döntések feletti irányítást.

A fenti gondolatmenet leegyszerűsítő, de néhány egyszerű szemponttal kiegészítve alkalmas lehet annak újabb bemutatására, hogy a jóléti társadalmak háborúhoz való viszonyulása hogyan válhatott hadviselő képességük egyik legfontosabb korlátjává. Valószínűleg több értelme van tehát annak a tézisnek, hogy jóléti társadalom sosem indít háborút egy másik jóléti társadalom ellen. De ha történetesen készpénznek is vesszük a demokratikus béke elméletét, az akkor sem jelenti a háborúk lehetőségének csökkenését, épp ellenkezőleg: önellentmondáshoz vezet.

Tételezzük fel, hogy ha a világ "igazi" demokráciákból állna, azok valóban nem háborúznának egymás ellen soha, semmilyen körülmények között. Fogadjuk el azt is, hogy a világ népeinek minden vágya ilyen modern nyugati típusú demokratikus rendszerekben élni. Igen ám, de a világ népességének többsége nem ilyen demokráciákban él. Ha pedig a nyugati politikusok tényleg elhiszik, hogy minden nem demokratikus rendszer potenciális fenyegetést jelent (lásd pl. Bush-doktrína), továbbá ezek megdöntése reális lehetőség, akkor joggal következtethetnek arra, hogy az örök világbéke magasztos célja érdekében bizony áldozatokat kell hozni. Az ebből sajnálatosan fakadó "esetleges" konfliktusok pedig, mint pl. a 2011-es líbiai polgárháború, a szó jogi értelmében nem háborúk, "csak" - Condoleeza Rice szavaival élve - egy új világrend "születési fájdalmai". Végeredményben tehát az elmélet elfogadása jó esetben is fegyveres harcok sorozatát eredményezné.

Természetesen ezekről a demokratikus ideál élharcosai borítékolhatóan kijelentenék, hogy nem "igazi" konvencionális háborúk, meg ugyebár nem demokráciák ellen folynak, úgyhogy az elméletet nem cáfolják. Egy további visszatérő érv szerint pedig a demokratizációt nem feltétlenül külső katonai intervenció segíti győzelemre. Bizonyíték gyanánt az elmélet hívei "demokratizációs hullámokról" értekeznek, melyek közé pl. az arab világ 2011-es és Kelet-Európa 1989-es rendszerváltásait sorolják, mint az emberiség békés, boldog jövője felé vezető út fontos lépéseit. (Mondjuk ezt a folyamatot nem mindenki tekinti evidensnek.)

Világképük - tulajdonképpen úgy is mondhatnánk: hitviláguk - szorosan kötődik az interdependencia-elmélethez, mely szerint az egyes államok és a nem állami szereplők (főleg a transznacionális vállalatok) a gazdasági integráció révén a kölcsönös függés és együttműködés egyre szorosabb, ráadásul mindannyiuk számára előnyös rendszerét teremthetik meg, egyre több kérdésben közös álláspontot kialakítva, így összességében idejétmúlttá teszik az államok közötti hagyományos alá- és fölérendeltségi hierarchiát és csökkentik az államközi háborúk esélyét. Ez a tézis pedig a globalizmushoz köthető. (A félreértések elkerülése végett: ez nem egyenlő a globalizációval. Az utóbbi egy gazdasági alapú folyamat, a globalizmus pedig egy idealista világnézet, amely a globalizáció általános előnyeit hangsúlyozza.)

Ebben az elméletben végképp nincs semmi új - egy bizonyos Norman Angell már 1909-ben azt fejtegette, hogy a világkereskedelem kibővülése és a bekövetkező gazdasági fellendülés meddő, ráfizetéses vállalkozássá fogja tenni a hadviselést. Mivel két világháború is bizonyítja, hogy ez a bölcsesség nem igazán gyűrűzött be a prominens államférfiak gondolatvilágába, két lehetőség áll fenn: a 20. század első felének politikai vezetői teljesen érthetetlen okból sokkal, de sokkal ostobábbak voltak, mint utódaik, vagy Angell és szellemi utódai egy nem teljesen pontos elméletet alkottak. Az olvasókra bízzuk annak eldöntését, melyik áll közelebb a valósághoz - mindenesetre felhívjuk a figyelmüket az amerikai-kínai viszony buktatói kapcsán az elméletre érkezett egyik tárgyilágos kritikára.

A hagyományos hadviselés reneszánszának feltételei

A konvencionális háború intézménye "a hibernáció állapotában van" - így foglalta össze a világpolitikai helyzet egyik szembetűnő jellemzőjét James N. Mattis néhány évvel ezelőtt. Nem véletlen az óvatos megfogalmazás. Az amerikai tengerészgyalogság jeles tábornoka bizonyára odafigyelt annak idején a biológiaórán s így tudja, hogy a halállal ellentétben a hibernáció nem egy végleges állapot. De milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a hibernáció véget érjen? Gondolatmenetünk lezárásaként ezeket gyűjtöttük csokorba.

A) Két/több, a saját szintjükön jelentős erőforrásokkal rendelkező, katonai potenciál terén hozzávetőlegesen egy súlycsoportba tartozó állam - vagy állam módjára viselkedő szervezet -, melyek között súlyos nézeteltérések vannak. Ettől ma sem áll túl messze a világ, pl. a Hezbollah politikájában is fellelhetőek egyes konvencionális hadviselésre jellemző elemek. Azonban Szent Galula írta vala az Ő evangéliumában, hogy az ilyen esetekben a felkelők a harc olyan szakaszába lépnek - értsd: átállás a könnyűfegyverzetű, gyalogos egységekről a nagyobb létszámú, gépesített egységekre, átállás a területvédelemre stb. -, ahol sebezhetőségük ugrásszerűen megnő. Kedvező helyzetben, egy szétzilált kormánnyal szemben ennek még van értelme, de minél inkább hajlamos(ak) a szomszédos ország(ok), illetve egy tetszőleges összetételű koalíció beavatkozni a konfliktusba a felkelők ellen, utóbbiak számára egyre vállalhatlanabb lesz a kockázat. Valószínűleg tehát nem véletlen, hogy az ilyen próbálkozások (pl. a kolumbiai FARC vagy azLTTE részéről) ma is igen ritkák. Még a líbiai felkelők sem sok érdemi eredményt tettek le az asztalra ezen a téren, pedig nehézfegyverzetet is zsákmányoltak és mögöttük állt a NATO.

B) A szereplők kedvező nemzetközi - pontosabban államközi - környezete. Ez több dolgot is jelenthet: minimum a konfliktusba beavatkozni képes külső szereplők passzivitását; egy regionális szinten bonyolult, kellően egyensúlyban lévő államközi rendszert; elmozdulást egy olyan világrendszer felé, melynek meghatározó hatalmi tömbjei hajlandóak fegyveres konfliktusokat szponzorálni vagy legalább megtűrni, ill. saját befolyási övezetet fenntartani.

Még ha két állam hajlandó is lenne fegyverrel rendezni nézeteltéréseit, nem fognak - egyik sem fog - belekezdeni, ha tudják, hogy külső tényezők igen gyorsan pontot tehetnek a vállalkozás végére. Hiába arat az egyik katonai győzelmet, ha utána saját erőit a beavatkozó nagyhatalom/koalíció semmisíti meg. De még ha nincs is közvetlen beavatkozás, a háború célkitűzéseit a "nemzetközi közösség" el tudja szabotálni. Ha vitatott területről van szó, a békefenntartók küldése és a határkiigazítás el nem ismerése értelmetlenné tudja tenni a háborút. Általános vélemény, hogy az ENSZ határozatait többnyire már most is mindenki a hajára kenheti, de a konvencionális hadviselés reneszánszához arra a szintre kellene eljutni, hogy egy önkényes és erőszakos határmódosítást még gazdasági szankciók se kövessenek. Legalábbis nem olyanok, melyek olyan mértékben árthatnak az agresszornak, hogy magát a háborút is ráfizetésessé teszik - vagyis kb. a Népszövetség dicstelen szokásaihoz kellene visszatérni.

Amíg ezen a téren nem következik be jelentős változás, egy ország egyszerűen más, praktikusabb utat fog választani a hagyományos hadviselés helyett, ha komolyan elhatározta magát a terjeszkedésre. Szellemi atyánk, War Nerd nem véletlenül nevezte a 20. század második felének legfontosabb csatájának az 1975-ös Zöld Menetet. (Korábbi cikkét a témáról lásd itt.)

a győzedelmes sereg

Marokkó ezzel a lépéssel kiiktatta a spanyolok jelentette fenyegetést - pedig ők érzékeny veszteségeket tudtak volna okozni, ha felvállalnak egy konvencionális háborút -, és sikeres területi expanziót hajtott végre. (Az más lapra tartozik, hogy ezt követően elhúzódó harcra kényszerültek a POLISARIO erői ellen Nyugat-Szaharában.)

C) A közvetett hatalmi eszközök helyett ismét a fegyveres erő válik a természeti erőforrások feletti uralom fenntartásának hatékonyabb eszközévé - azaz nem csak önmagában a területfoglalásnak, hanem a katonai erőszak alkalmazásának is kifizetődővé kell válnia. Ilyesmi bekövetkezhet pl. akkor, ha egyes politikai erők számára békés eszközökkel (vagyis a világpiacon) hozzáférhetetlenné válnak a nélkülözhetetlennek tartott típusú és mennyiségű erőforrások, vagy egyes erőforrások tulajdonjoga tisztázatlanná/védtelenné válik. Ezt az effektust manapság az "á, biztos csak az olaj miatt mentek oda háborúzni az amcsik" típusú frázisokkal szokták elintézni, de pl. Délkelet-Ázsia kőolaj- és földgázlelőhelyekben gazdag vizein sem sok hiányzik egy haditengerészeti összecsapáshoz két vagy akár több állam között. De más olyan helyzet is előállhat, amikor az efféle vetélkedés aktuálisabbá és többszereplőssé válik, lásd pl. a víz, a ritka nemesfémek vagy akár az élelmiszer esetleges hiányát egyes régiókban. Semmi nem garantálja, hogy pont a szénalapú energiahordozók jönnek elő majd kiváltó okként.

D) A jóléti társadalmak végre-valahára összhangba hozzák katonai szemléletmódjukat, eszközeiket és módszereiket. Az ő hozzáállásukkal is lehet ugyanis egyfajta szakpolitikaként hagyományos hadviselést folytatni. Erre kiváló példát szolgáltattak a 17-18. század "fékezett habzású" - és többek között Clausewitz által is lenézett - kabinetháborúi. Az ugyanis biztosra vehető, hogy az elmúlt évszázadok nyugati stratégiai gondolkodása nem maradhat meghatározó a végtelenségig.

Végezetül pedig nyilvános vitára bocsátjuk a posztban körüljárt két kérdést:

1. Van-e jövője a hagyományos hadviselésnek?

2. Ha igen, akkor milyen formát fog az ölteni?

A leírtakkal kapcsolatos észrevételeket is szokás szerint kommentekben várjuk.

visz a víz sodor

2014. június 17., kedd

Gazdasági háborútól a konvencionális háborúig.

Miért szállíttatta el aranytartaléka kétharmadát a Bundesbank Londonból?

Hogyan A Manhattan ékszerész felszámolás aranyrudat töltött Tungsten

Oroszország felkészül egy esetleges

gazdasági összeomlásra

ÁVH-s örökösök Eldorádója,

izraeli haszonszerzéssel

Ávósok 2006

Elhallgatott kérdések

Az euró halála? A befektetőknek nem kell

a német államkötvény

„Hirtelen és fájdalmas összeomlás” várható az USA korábbi főszámvevője szerint

[Vitaposzt] Tévhitek a konvencionális háborúról

2013.02.11. 07:00 KatPol Blog

[Vitaposzt] A konvencionális háborúk jövője

2013.05.09. 12:05 KatPol Blog

Elemzési problémák

Külpolitikai dimenzió

Belpolitikai dimenzió

Technológiai dimenzió

Gazdasági dimenzió

Az örök béke prófétái

A hagyományos hadviselés reneszánszának feltételei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése