Varga
Domokos György
Törzsi
trilógia
Harmadik
könyv
A
törzsi háború természetrajza- a
rendszerváltozás Magyarországán -
Második
könyv"ANTISZEMITÁK" ÉS
"IDEGENSZÍVŰEK"
Miért nem
hallatja a hangját a Fidesz a gyűlöletbeszéd-törvény dolgában?
- kérdeztem a Fidesz egyik alapítóját és kulcsemberét a
Nap-keltében, 2003. novemberében. Deutsch Tamásnak, kit a
balliberális oldalról "ledíszgojoztak", egy vicc jutott
eszébe, melyet menten megosztott nem csak az őt kérdező
újságírókkal, de a Magyar Televízió 1-es csatornájának
nézőiével is: "Ki az antiszemita? Régen az volt, aki nem
szerette a zsidókat. Ma az, akit a zsidók nem szeretnek."
Ebben a
fejezetben arra teszek kísérletet, hogy bemutassam az
"antiszemitizmus", s ehhez kötődően az "antiszemita"
kifejezés hazai használatának színét és visszáját.
Visszatérek a nulla ponthoz, az alapvetéshez, a szavak eredeti
értelméhez és használatuk eredeti okához, indokához. Felteszem
ezt a már régóta fel nem tett kérdést: független-e a gondolat a
származástól? Vizsgálom, hogy mit veszítünk (veszíthetünk) és
mit nyerünk (nyerhetünk) a származás ismeretével; milyen két út
közül választhatunk; mi a hallgatás ára; és mi a veszedelme az
általánosításnak. Rámutatok arra, hogy a fogalmak
újragondolására jó lehetőséget nyújt a "politikailag
korrekt" hatásának gyengülése; de arra is felhívom olvasóm
figyelmét, hogy a fogalmak szabad használatának akadályozása, a
véleménydiktatúra - megtámogatva az elhallgatási spirál
jelenségével - kérdésessé teszi a demokrácia létezését.
Külön is vizsgálom, hogy milyen szerepet játszik az
elhallgatásban a bűntudat, az együttérzés, az önvédelem, a
félelem, az üzleti érdek politikai és törzsi fegyverként való
felhasználása, és milyent az antiszemitizmus vádjáé.
Ennek
áttekintése után rátérek a fogalomtisztázás kérdéskörére:
mérlegelem a közös érdekek és belátások létét és
lehetőségét, a jelentéstorzulások és -torzítások legfőbb
okát és forrását. Részletesen vizsgálom, hogy mi az
"antiszemitizmus" oka "a zsidók", és mi az
"antiszemiták" szerint, egyúttal rámutatok, milyen
sokféle értelemben (jelentésben) használatos az "antiszemitizmus"
és az "antiszemita" szó.
Mindez
elmaradhatatlan előkészítése annak, ami egy következő fejezetre
vár: kísérlet új fogalmak - vagy régi fogalmak új -
használatára.
Alapvetés: a
származásfirtatás tilalma
A politikailag
korrekt felfogás1 szerint
bármiféle elmarasztaló utalás bárkire vagy bármire, aki vagy
ami zsidó, az antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek,
zsidógyűlöletnek, fajgyűlöletnek) tekintendő. Minden ilyen
elmarasztalásban ugyanis kimondva-kimondatlanul benne rejlik az az
elítélendő és üldözendő szemlélet, mely szerint valamely
ember vagy csoport elmarasztalandó cselekedete annak származásából,
etnikai hovatartozásából fakadhatna. Márpedig a felvilágosult
gondolkodás nem engedi és nem engedheti meg, hogy ilyesféle
különbségeket tegyünk népek, emberfajták között. Mindenféle
népek és mindenféle fajták (arabok, zsidók, cigányok, feketék,
fehérek, sárgák, magyarok, németek, franciák, stb., stb.) azonos
értékűnek tekintendők, egyik sem való alább vagy följebb a
másiknál. Eme világfelfogás, nagyon helyesen, elejét veszi (vagy
legalábbis igyekszik elejét venni) minden olyan irtási szándéknak
és törekvésnek, amelyet a másokkal szemben érzett
felsőbbrendűség táplálna; de féket vet azoknak a mindennapi,
hátrányos megkülönböztetéseknek is, amelyek némely emberek és
embercsoportok versenyhelyzetét (boldogulási esélyét) származásuk
okán rontanák.
Tiszta ügy.
Azaz tiszteletre méltó felfogás, valóban felvilágosult s valóban
követésre érdemes. Akik nem fogadnák el (s ilyenek volnának az
antiszemiták is), azok a felvilágosodás, a humanizmus, az emberi
jogok, a társadalmi béke nevében legalább is kirekesztendők a
közéletből (kiűzendők a "szalonokból"), súlyosabb
esetekben pedig büntetőjogilag is felelősségre vonandók, azaz
például szabadságvesztésre (börtönre) ítélendők (amint ez -
első fokon - ifj. Hegedűs Loránttal, a MIÉP alelnökével
történt).
Eme filozófia
és gyakorlat igazságosságát (helyénvalóságát) leginkább az
kérdőjelezheti meg, ha maga az alapfeltevés (kiinduló
tételünk, alapvetésünk) hibás.
Alapvetésünk
lényege, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját
és magatartását nem a származása határozza meg, tehát nem is
szabad, nem is illik bármiféle kifogásolható gondolatát vagy
cselekedetét a származására visszavezetni, majd a következő
"logikus" (logikailag hibátlannak tűnő) lépésben e
kifogásolható szemléletet és magatartást az egész etnikumra
kivetíteni.
A kérdés
tehát, amelyre a helyes választ keressük, így szól (látszólag
legalábbis): Igaz-e az a feltevés, hogy valamely ember és
embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem a származása
határozza meg? Ha arra gondolunk, hogy nem létezik olyan nép vagy
népcsoport, amelynek egyedei között ne találnánk kicsiket és
nagyokat, okosakat és butákat, jókat és rosszakat, gyengédeket
és rámenőseket, barátságosakat és barátságtalanokat,
szűkkeblűeket és nagyvonalúakat, tisztességeseket és csalókat,
közösségszeretőket és individualistákat, moderneket és
maradiakat, kozmopolitákat és lokálpatriótákat,
szabadságszeretőket és tekintélypártiakat, szegényebbeket és
gazdagabbakat, szorgalmasabbakat és lustábbakat, nyerteseket és
veszteseket, haszonlesőket és kisemmizetteket, művelteket és
műveletleneket, tehetségeseket és tehetségteleneket, és így
tovább - szóval ha erre a cáfolhatatlan tényre gondolunk, akkor
maradéktalanul el kell fogadnunk az alapvetés logikai
helytállóságát és messze ható igazságát: egyetlen
(elmarasztalható) gondolkodásmódhoz, tulajdonsághoz vagy
magatartáshoz sem köthető hozzá csakis valamely emberfajta vagy
etnikum; és fordítva: egyetlen emberfajtához vagy etnikumhoz sem
köthető hozzá csakis valamely (elmarasztalható) gondolkodásmód,
tulajdonság vagy magatartás. Ebből következően
antiszemitizmusnak tekinthető mindenféle olyan megnyilvánulás,
amely valakit (hát még egy egész közösséget) zsidó származása
miatt gondol és ítél eleve idegenszívűnek, hazafiatlannak,
nemzetárulónak, stb.; de az is, amikor a fogalmaink szerint
idegenszívűnek, hazafiatlannak, nemzetárulónak tűnő személyről
(csoportról) azt gondoljuk és állítjuk, hogy "biztos azért
ilyen, mert..." zsidó.
A fel nem
tett kérdés: független-e a gondolat a származástól?
Az iménti,
alapvetésre vonatkozó kérdés azonban feltehető némileg másképp
is: Igaz-e, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját
és magatartását nem határozza meg a származása? Vagy még
félreérthetetlenebbül: Igaz-e, hogy az emberek vagy embercsoportok
gondolkodása és magatartása független a származásuktól? Ha
ugyanis nem független a származásuktól, vagyis ha például népük
történelme, kultúrája, vallása ugyan nem dönti el, de mégis
hat arra, hogy egy adott élethelyzetben mit gondolnak s mit
cselekszenek, akkor szinte az emberi ész és értelem elleni
merénylet lenne, ha erről nem vehetnénk tudomást.
A világos
beszéd kedvéért nézzünk egy valóságos példát. Kovács
Zoltánnak, az Élet és Irodalom főszerkesztőjének küldtem egy
igencsak terjedelmes írást (egyébként meg is jelent "A
feladvány" címmel). Kevés dolgot tartott szükségesnek
kihúzni a szövegből, azt is leginkább "terjedelmi okokból",
s velem szigorúan egyeztetve. E kevés dolog között volt két,
voltaképp ugyanarra a dologra vonatkozó utalás (sőt,
megállapítás): Kertész Imre és Nádas Péter származásának
zsidó mivoltára. Származása felől egyikük sem hagy kétséget,
sem irodalmon belüli, sem ezen kívüli megnyilatkozásában. Akkor
miért nyesett itt olyan lenyűgöző pontossággal és
magabiztossággal az amúgy kellőképp nagyvonalú, s írásom
közlésével valóságos kockázatot vállaló "cenzor"
szikéje? Azt gondolhatnánk, hogy azért, mert elmarasztalóan írtam
e két íróról, s valamiféle negatív cselekedetnek zsidó
mivoltukhoz való illesztésével kimerítettem az antiszemitizmus
"tényálladékát". Nádasnak csakugyan kifogásoltam egy
megjegyzését, szó szerint ezt írva róla: "Az efféle
rettentően súlyos (és ugyanennyire bántó) kijelentések, valóban
úgy tetszik, mozdíthatatlan kősziklaként fekszenek azon a keskeny
ösvényen, amely a két oldalt egyáltalán még összeköti."
Hogy mi volt ez a rettentően súlyos kijelentése, arra mindjárt
visszatérek. Kertészt azonban dicsértem és méltattam, sőt,
magasztaltam. Akkor pedig miért kellett távoznia e rövid,
jelzőtlen, tárgyilagos megállapításnak: "Kertész Imre
zsidó."? Miközben a Népszabadságban néhány nap eltéréssel
ezt olvashatjuk: A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége "a
magyarországi zsidóság nevében gratulál az írónak, aki mindig
vállalta zsidóságát". Vagy ezt:"Izraelben
szinte a sajátjuknak tekintik a magyar-zsidó író kitüntetését."
Kovács
szemlátomást a szigorúnál is szigorúbban ragaszkodik az
alapvetéshez: ne csak elmarasztalás, de dicséret esetén se írjuk
le, jelentsük ki senkiről, hogy zsidó. Még ha köztudomású is,
még ha saját maga állítja is. Még ha egyéb gondolatainkból,
utalásainkból nyilvánvaló is, hogy akiről szólunk, azt zsidónak
gondoljuk. De elvi kérdésnek tekinti, hogy hacsak közlendőnk
megértetése végett nem elengedhetetlenül szükséges, akkor ne
emlegessük, ne hangoztassuk senki származását.
Igaza van-e
Kovácsnak?
Annyi bizonyos,
hogy méltánylandó álláspont. Feltehetően segíti megvalósulni
az alapvetés célját: nehogy egyetlen név is újra bevésődjék
valamiféle - akár csak egy gondolatbeli, képzeletbeli - listára.
Célja elérésében pedig egészen bizonyosan megtámogatja
következetessége, vagyis hogy nem hajlandó kettős mércével élni
(ha méltatunk, "zsidózhatunk", ha bírálunk, nem
"zsidózhatunk"). A kérdés azonban (ismét) úgy merül
fel, hogy a hozadékkal szemben mit veszítünk.
Veszítünk-e
bármit is azzal, hogy nem foglalkozhatunk senki származásával?
Való igaz, ha tudjuk, hogy valaki hogyan gondolkodik, miképpen
cselekszik, akkor ez már bőségesen elegendő ahhoz, hogy ítéletet
alkossunk róla, és ítéletünket egy igazi demokráciában minden
bizonnyal akadálytalanul hangoztathatjuk is. Milyen többletet
adhatna még, ha azt is hozzátehetnénk, hogy zsidó, sváb, cigány
vagy éppen hottentotta az illető?
Származásismeret:
mit veszítünk, mit nyerünk?
Tehát milyen
többletet jelentett, hogy népszerű írónkról, Nádas Péterről
leszögeztem, hogy zsidó? Van-e jelentősége ennek az ő
véleményalkotása szempontjából? Azért mondta-e, amit mondott -
s amit én súlyosnak, sőt, rettentőnek és bántónak ítéltem -,
mert zsidó? Vagy mondhatta volna ettől függetlenül is? Vagy
mondhatta volna-e olyasvalaki is, aki nem zsidó? S végül, ami nem
kevésbé fontos: abból, mert valaki zsidó, következik-e, hogy
ugyanezt gondolja? Már hogy: minden zsidó ugyanígy gondolkodik?
Népszerű
írónk a Kertész Imrét ünneplő Élet és Irodalomban a
következőt jelentette ki: "Auschwitz realitása az
elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a politikai
gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke lett. Azok sem
tudják megkerülni, akiknek leginkább érdekükben áll, a
nacionalisták és fasiszták. Attól kell kényszerűen magukat
elhatárolniuk, amit szeretnének ismét csak megtenni. Az etnikai
tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem tartozik többé
a legitim nemzeti ábrándok közé."2 -
a mondat értelméből fakad, hogy a nem legitim nemzeti ábrándok
közé viszont továbbra is odatartozik. Nádas Péter szerint tehát
akik fontosságot tulajdonítanak Magyarországon a nemzethez
(magyarsághoz) való kötődésnek, a nemzet (a magyarság)
fogalmával való gondolkodásnak, a nemzeti hagyományoknak és
jelképeknek - mert hisz nekik vannak nemzeti ábrándjaik, ők a
nacionalisták -, azok egyszersmind etnikai tisztogatásról,
tömeggyilkosságról és népirtásról is álmodoznak éber
óráikban.
Lám, Nádas
Péter itt elkövetheti azt az általánosítást, mely szigorúan
tilos a zsidóság vonatkozásában; csupán mert ő nem származási,
hanem eszmei alapon teszi - ez pedig mind a politikai korrektbe, mind
a törvénybe belefér. Mivel nem csak a származás (vagy például
sajátos nemi beállítottság: homoszexualitás) lehet csoportképző
tényező, hanem sereg más dolog is (mint például az eszme vagy az
osztály), megint a kettős mérce problémájával találkozunk: ha
valakit azért irtanak (irtottak) ki, mert kulák, vagy azért
rekesztenek ki értelmiségi-szellemi szalonokból, vádolnak
rémületes agyrémekkel, mert "nacionalista", az rendjén
való?
Figyeljük meg,
minek nagyobb a valószínűsége. Annak-e, hogy aki "nemzeti"
érzelmű, aki (magyar) nacionalista, az tömeggyilkolni és
népirtani vágyik, vagy annak, hogy aki ilyet állít, az zsidó
származású? Személyes tapasztalataim és kutatásaim (no és -
mint rámutatok - mások kutatási eredményei) alapján
egyértelműnek tűnik a válasz: a zsidó származásúak körében
a holokauszt olyan mély, gyógyíthatatlan sebeket ejtett, hogy
emiatt nem tudnak, nem akarnak szabadulni félelmeiktől,
rémképeiktől. A Kovács András által a magyar zsidóság bő
mintáján végzett felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye
szerint a hazai zsidóság legerősebb összetartó köteléke a
zsidóságot ért üldözések tudata, a holokauszt emléke.3 Amikor
tehát a valóságot, ennek összefüggéseit igyekszünk megérteni
és megértetni, szükségesnek és hangoztatandónak tűnő
felismerés, hogy azért állít s hirdet széltében-hosszában egy
képtelen véleményt valaki, mert származása, érintettsége miatt
képtelen elfogulatlanul viszonyulni a témájához. Könnyen lehet,
hogy e felismerés közzététele nem csupán a szélesebb
közvélemény tárgyilagos és igazságos véleményalkotását
segíti elő, de még az övét (az "érintett"-jét) is.
Akkor pedig csak a szókimondásból (származás-firtatásból)
származó nyereség látszik. Hol a veszteség?
Az alapvetés
logikája szerint ott, hogy bár odafelé lehet igaz a kapcsolat
vélemény és származás között, visszafelé már nem. Ha valaki
nem zsidó, akkor, valóban, szinte a nullával egyenlő annak az
esélye, hogy a Nádaséhoz hasonló következtetésre jusson. De
csak azért, mert valaki zsidó, még ugyancsak (viszonylag) kicsi a
valószínűsége, hogy ilyen végletes rémképek gyötörjék. Szintén
a Kovács András-féle felmérésből tudhatjuk meg, hogy a hazai
zsidóság csaknem 40 (egészen pontosan 38) százaléka szerint
Magyarországon nincs vagy alig van ellenszenv a zsidókkal szemben.
Alig több, mint negyedük (egészen pontosan 28 százalékuk) véli
úgy, hogy legalább minden harmadik ember ellenszenvvel tekint
rájuk; de minden bizonnyal még e válaszadóknak is csupán szerény
töredékéről gondolhatjuk, hogy a "nacionalistákról"
mindjárt zsidóirtási ábrándokat is feltételeznek.
A
származásfirtatás - s rajta túl lehetséges veszedelmeinek és
hozamainak - kérdését mellbevágó erővel tette fel maga az élet,
2003. november 25-én, Grespik László ügyvéd személyében. Az
általa védett bőrfejűek perében azzal a kérdéssel fordult a
tárgyalást vezető bírónőhöz, hogy nem zsidó származású
vagy vallású-e, vagy nem kötődik-e a zsidósághoz, mert ha igen,
akkor elfogultságot jelent be. A kormányfőtől a Legfelsőbb
Bíróság elnökéig, pártelnököktől országgyűlési
képviselőkig mindenki sietett ország-világ előtt kinyilvánítani,
hogy megengedhetetlen a származás iránti érdeklődés,
elfogadhatatlan a bírák - faj, felekezet vagy akár nem - szerinti
megkülönböztetése. Valóban beláthatatlan következményekkel
járna, ha eljutnánk (visszatérnénk) oda, hogy az élet bármely
területén - az igazságszolgáltatásban, a politikában, a
gazdaságban, a művészetben - az egyének várható (s
feltételezésünk szerint számunkra eleve hátrányos) viselkedése
mögött zsidó származást gyanítsunk. Ez azonban az éremnek csak
az egyik oldala. A másik oldala, hogy legalább egyetlen egyszer
merészeljük végiggondolni, nincs-e Grespik felvetésének
igazságmagva vagy részigazsága, s ha lenne, nincs-e mód arra,
hogy érvényt szereztessen neki.
Lehet-e valóban
elfogult a bíró?
Az elfogultság
intézményét nem arra találták ki, hogy ha egy bíró forma
szerint érdekelt és érintett egy bűnügyben (akár a tárgya,
akár a szereplői miatt), akkor ebből egyenesen következne, hogy
elfogult ítéletet is hozna; hanem arra, hogy ennek ilyenkor nagyobb
a valószínűsége. A kérdésünket tehát így helyes
feltennünk: Valószínű-e, hogy az a bíró, aki érzelmileg
kötődik a zsidósághoz, nagyobb ellenszenvvel viseltetik a
szkinhedekkel (bőrfejűekkel) szemben, mint az, akinek nincsenek
ilyen kötődései? Ha a válaszunk igen, akkor a törvény előtti
egyenlőség egyáltalán csak úgy garantálható, hogy a zsidó
származású bírót egy nem zsidó származású váltja fel -
vagyis ebben az esetben Grespik László ügyvéd messzemenőkig a
hivatása követelményeinek megfelelően, mondhatnánk, dicséretesen
járt el. És ebben az esetben nem volna helyénvaló az olyasféle
vélemény, mint például Fodor Gáboré, aki szerint "nyilvánvalóan
egy antiszemita kijelentéssel állunk szemben, amellyel kapcsolatban
minden politikai erőnek világossá kell tennie, hogy az ilyen
nézeteket vallónak nincs helye a honi közéletben"4.
A helyes
válasz, úgy vélem, ezúttal is csak az árnyalt válasz lehet.
Igen, valószínű, hogy a zsidókhoz érzelmileg kötődő bíró
ellenszenve nagyobb a bőrfejűekkel szemben, mint a nem kötődőé;
elvileg (elméletileg) helyénvaló a származás és az elfogultság
firtatása; gyakorlatilag azonban nagyobb veszedelmekkel, károkkal
járhat, mint amekkora előnyökkel, ezért a származás dolgában
nem helyes az elfogultság kérdését előre és ilyen
formában felvetni; nem helyes tehát megkérdezni a bírót,
hogy zsidó-e, de ugyanígy nem helyes az ügyvédet rögtön
antiszemitizmussal vádolni, nem helyes a miniszterelnöknek és más
politikai szereplőknek azonmód pálcát törni felette, és nem
helyes az ügyvédi kamarából való kizárását szorgalmazni. Csak
az tűnik helyénvalónak, hogy az ügyvédutólag tegyen
lépéseket a bíró ellen, ha valóban elfogultan vezette a
tárgyalást, és ez bizonyítható is. Ekkor sincs értelme azonban
a származására utalni - ugyanis óriási tévedés azt hinni, hogy
csak a zsidó származása, kötődése okán lehet valaki elfogult!
A származásfirtatás ebben az esetben éppen a lényegről tereli
el a figyelmet: annak a megragadásáról és hiteles kimutatásáról,
hogy miben sértett a bíró törvényt, vagy miben nem nyújtotta
azt, ami tőle - származásától teljesen függetlenül -
megkövetelhető. A bíró, ha hibázik, ha jellemtelenül
viselkedik, vétkes; de azért soha nem lehet vétkes, mert zsidó
származású.
A származás
figyelembevételének (az erről való elmélkedésnek) tehát két
síkját kell élesen megkülönböztetnünk. Az egyik sík: amikor
meg akarunk érteni és meg akarunk magyarázni egy jelenséget. Pl.
azt, hogy kik és miért kezdték el számolgatni, hányszor hangzik
el a magyar, a falu szó amagyar televízióban. Vagy mi
az oka annak, hogy a magyar zsidóság balra húz? Mi az oka annak,
hogy Nádas Péter úgy látja, a magyar jobboldalban irtási szándék
fedezhető fel? Mi az oka annak, hogy az SZDSZ szavazótáborában a
legmagasabb azoknak az aránya, akik feltétlen hívei az uniónak, a
globalizmusnak. Ezen a síkon van értelme azt kutatni, hogy van-e
összefüggés zsidó sors és zsidó gondolkodás, zsidó törekvés
között. Mert jobban megérthetem közös valóságunkat.
Árnyaltabban, ügyesebben, a lehető legtöbbünk megelégedésére
alakíthatom közös jövőnket.
A származás
figyelembevételének másik síkja: amikor az egyes ember áll velem
szemben. Ebben az
esetben helytelenül és elfogadhatatlanul járok
el, ha magatartása megmagyarázásakor és elutasításakor abból
indulok ki, hogy "biztos zsidó". Egészen bizonyos
ugyanis, hogy kizárólagos értelemben nincs zsidó gondolkodás
vagy nem-zsidó gondolkodás. Nem csak zsidók gondolkodhatnak
"zsidó" módra, és akárhány zsidót jellemez, hogy nem
"zsidó" módra gondolkodik. Kiváló, magukat zsidónak
tartó szerzők vannak, akiknek nem tetszik pl. a holokauszt-ipar
jelensége. És számtalan, nem zsidó származású ember van, aki
úgy gondolkodik, mint a közvélekedés szerint "a zsidók".
Ha nem azzal
foglalkozom, hogy zsidó-e, hanem azzal, hogy milyen tekintetben
rossz az, amit mond vagy amit csinál, van esélyem, hogy a
másik is meghallgasson, s esetleg változtatni akarjon. Ha a
zsidóságával foglalkozom, akkor a másik számára én született
antiszemita vagyok, és többé nem érthetünk nem csak egyet, de
szót sem egymással.
Nos, ez a fajta
gondolatmenet, akármennyire logikus és helytálló is, csak
tanulással - mondhatnám, kondicionálással - sajátítható el;
hiszen természetünkön, meglehetősen ösztönös és általános
emberi késztetéseinken kell úrrá lennünk: nem tulajdoníthatunk
jelentőséget annak, aminek egyébként lényeges jelentéstartalma
van, ráadásul még el kell viselnünk mások megbélyegző
fenyegetését is pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandók nem
látni, amit látunk. Ha például egy Stefan J. Bos nevű,
Magyarországon működő újságíróról kiderül, hogy csaknem egy
tucat külföldi sajtóorgánumot5 tudósít
lényegében azonos tartalmú híranyagokkal, amelyek módszeresen
csak az itthoni (vélt vagy valós) antiszemitizmusról, és ezen
belül módszeresen csak a "jobboldal" antiszemitizmusáról
(no meg "szélsőségességéről", "rasszizmusáról")
számolnak be, akkor a lehető legtisztességesebb magyar emberben
(állampolgárban) is a lehető legtermészetesebb módon vetődik
fel a kérdés, hogy a nyilvánvaló (rögeszmés) egyoldalúság
mögött nem lelhető-e fel a zsidósághoz való valamiféle
kötődés. Na most, ha "kiderül", hogy az illető nem
egyszerűen zsidó származású, hanem még - fiatal kora ellenére
- "holokauszttúlélő" is, akkor ugyancsak a lehető
legtermészetesebb (legemberibb) dolog, hogy mindazok, akiket ezek a
tudósítások rossz fényben tüntetnek fel, a bizonyítékok
bizonyítékaként fogják felmutatni ezt az információt: az illető
- zsidó, lelkileg sérült, torzult, ezért csinálja, amit csinál,
vagyis ezért torzít, hamisít. Ahogy tette ezt (mármint a
felmutatást) Boss esetében például Lovas István újságíró és
a Magyar Nemzet: "[..] az 1967-ben született Stefan J. Bos azt
írja magáról, hogy holokauszttúlélő"6.
Hosszú folyamat (önszoktatás, trenírozás) vezethet csak el addig
a reflex-szerű belátásig, hogy a kevesebb itt is többre vezet.
Azzal, hogy a zsidó származást (a lelki rugót) behozzuk a képbe,
éppen nem a tisztánlátást erősítjük, hanem a tisztázás és
tisztánlátás esélyét veszélyeztetjük. A dolog lényegét
tekintve ugyanis valójában teljesen mindegy, hogy Bos
kicsoda-micsoda. Ha zsidó, ha nem, ha lelki sérült, ha nem, bárki
tudósítótól megkívánható, hogy csakis az igazat írja és
mondja; s ha nem ezt tenné, ha zsidó, ha nem, tökéletesen
mindegy, ugyanúgy kárt okoz a rossz fényben feltüntetetteknek.
Csakis ez vethető a szemére és ez kérhető számon rajta s az őt
foglalkoztatókon egyaránt. Ha ezen túl a származását
feszegetem, azonmód más dimenzióba terelem a figyelmet, a
gondolatokat. Nemcsak ő, de a vele lojális (balliberális)
szellemi-politikai környezet is szent meggyőződéssel fogja
gondolni és hirdetni, hogy az illetővel szemben az igazi kifogás
voltaképp az, hogy zsidó.
A Magyar Nemzet
még azt is felveti, hogy Bos tudósítói működése valójában
nemzetbiztonsági kockázatot jelent.7 Ugyancsak
logikus gondolat: egy olyan tudósítónak a működése, akinek
elfogultságában származása, népének sorsa "bizonyíthatóan"
szerepet játszik, veszedelmet jelent Magyarország külföldi
megítélése, jó hírneve tekintetében. "Hívőként remélem,
hogy végezetül Krisztus evangéliuma és igazsága kerekedik felül
Magyarországon, amely egyértelműen megzavarodott nemzet,
jelentette ki Bos az ANS-nek. Magyarországon mintegy százezer zsidó
él. Magyarország a második világháború idején a náci
Németország szoros szövetségese volt, amikor hatszázezer zsidó
halt meg. Ellentétben Németországgal, Magyarország még nem
számolt el megfelelően múltjával. Több évtizedes kommunizmusa
után ez jelenti az ország mai kihívását, mondta Bos a holland
Business Nieuws Radionak, amely a vitáról tudósít."8Még
az is igaznak tűnik, hogy a zsidó származású tudósítók
működésekor összességében nagyobb a kockázata az elfogult,
egyoldalú - a "nemzeti" oldallal szemben eleve
ellenszenvvel viseltető - híradásoknak, mint egyébként. Hiszen
nagyobb a valószínűsége, hogy az illető mindent egyetlen
szemüvegen keresztül lát és ítél, s efféle hajmeresztő
következtetésekre jut, mint Bos: a holokauszttal való elszámolás
elmaradása volna az ország igazi gondja, egyetlen kihívása...
Ebből még akár azt a szerencsétlen következtetést is
levonhatnánk, hogy a nemzetbiztonságiaknak titokban figyelniük
kellene a tudósítók származását, s fékezniük a "kockázatos
elemek" beáramlását. A fentiek alapján talán már teljesen
egyértelmű és teljesen világos, milyen vakvágányra vezethetne
ez.
Két út:
óvatos beszéd vagy mély hallgatás
Voltaképpen
két lehetséges út áll előttünk: 1) Vagy lemondunk egy valóságos
felismerés hangoztatásáról ("Nádas Péter zsidó, ezért
állítja, amit állít"), azért, hogy ne adhassunk alkalmat se
listakészítésre, se - az általánosítás révén -
listabővítésre (ha azért mondja, mert zsidó, akkor "nyilván
minden zsidó ugyanezt gondolja, listára velük!"). 2) Vagy
pedig minden egyes alkalommal világossá tesszük (a köztudat
számára) állításunk érvényességének irányát és határait
("Nádas azért mondja, amit mond, mert zsidó; de egyáltalán
nem gondoljuk, hogy mindenki, aki zsidó, ugyanúgy vélekedne, mint
Nádas").
Kétségtelen,
hogy itt egy "közös" közösségnek (zsidó és nem-zsidó
magyarnak) kellene egyetértésre (közös álláspontra) jutnia; nem
felszólításra, hanem józan belátásból. Az ugyanis színtisztán
látható már, hogy mindkét álláspontnak megvan a maga előnye és
hátránya. A rendszerváltással kitört (voltaképp: újra
felszínre tört) és azóta tartó törzsi háború azonban azt is
kétségtelenné teszi, hogy az eddig uralkodó, "szemérmes"
álláspontnak túlságosan is bőséges a nemkívánatos hozadéka
(pl. maga a törzsi háború, hogy mindjárt a legfontosabbat
említsük). Nem születtek ugyan halállisták, de születtek
mindenféle mások mind a két oldalon, elrettentésképpen: ők a
mi esküdt ellenségeink, akiket nem illik meghallgatni, nem illik
elfogadni, sőt, valósággal kötelező gyűlölni. (Aki nem tenné,
nem tartozik közénk.)
Vagyis
ugyancsak megérné legalább a közös, hangos töprengést, vajon
mekkora kockázatot jelentene a második álláspont szorgalmazása.
Ilyen európai, világpolitikai környezetben van-e reális esélye,
hogy a szókimondás (s egyúttal a kettős mérce felszámolása)
lenne az a tényező, amely elindítana egy akkora gyűlölethullámot
a zsidósággal szemben, amely egzisztenciális hátrányba sodorná,
ne adj' Isten, még az életét is fenyegetné?
Nem érzem
magam sem eléggé elhívatottnak, sem eléggé felkészültnek egy
ilyen távlatos, bonyolult kérdés megválaszolására. Megérzéseim,
érveim azonban mégis vannak, s ezeknél fogva meggyőződésem is,
s miért ne járulnék hozzá ezekkel a - reményeim szerint - közös
tépelődéshez.
Tény, hogy a
világtörténelem, különösen a huszadik század története
túlságosan nem nyugtathat meg senkit azzal, hogy boldog békeidők
ne torkolhatnának "szempillantás alatt" háborúságba.
Az ember mindig kész arra, hogy némi tüzelésre elszabadítsa
indulatait, különösen, ha sokan teszik ugyanezt körülötte. Az
is tény azonban, hogy az Európai Unió létrejötte, kibővülése,
a Szovjetunió széthullása, Oroszország és Amerika
"antiterrorista" (hatalmi, birodalmi) érdekszövetsége
töredékére csökkentette térségünk belső és külső háborús
veszélyét. Az Európai Unió és Amerika talán semmire sem ügyel
jobban, mint éppen arra, hogy a leginkább fenyegető
konfliktusveszélyeket kiszűrje a maga szférájából; ezért
szorgalmazzák az uniós tagjelölt, egymással szomszédos országok
közötti alapszerződéseket, s ezért vetnek féket minden olyan
törekvésnek (ld. státustörvény), amely nemzeti, érzelmi (s nem
jogi vagy piaci) alapon igyekszik erősíteni a kötelékeket.
Ausztria példáján azt is láthattuk, hogy egy nacionalistának,
sőt, antiszemitának ítélt párt (a Haider-féle Szabadságpárt)
megerősödése és kormányra kerülésének puszta lehetősége
miatt Európa és Amerika milyen lejárató kampányt
(büntetőhadjáratot) képes egy egész ország és népe ellen
indítani. Mindebből következően: bár teljesen soha nem zárhatjuk
ki egy zsidóellenes gyűlölethullám feltámadásának
valószínűségét, életünket, jövőnket nincs okunk ennek a
félelemnek alávetni.
Már csak azért
sincs, mert a félelmi logika öntörvényű: a félelem nem ismer
határokat, önmagát gerjeszti; a félelmi logika gyors sikerre,
látszateredményre (hamis biztonságérzetre) törekszik:
megelégszik a jelenség elpusztításával, s nincs ereje, türelme
(voltaképp alázata és bölcsessége) az összefüggésekkel, a
jelenségek hátterével, tápláló forrásaival foglalkozni.
Amerika is a félelmi logika mentén próbál véget vetni a
terrorizmusnak, noha különösebb előrelátó képesség nélkül
is megjósolható, hogy amíg nem igyekszik a terrorizmus okait is
felszámolni, addig magát a terrorizmust sem sikerülhet neki;
hacsak nem a civilizációval, a világszabadsággal együtt.
Aligha lehet
kétségünk - ez is hasonlóképpen megjósolható -, hogy a
magyarországi antiszemitizmus sem mérséklődik majd a félelmi
logika mostanság tapasztalható, határozott megerősödése
folytán. Az ún. gyűlölettörvény (vagy gyűlöletbeszéd-törvény:
a gyűlöletbeszédet és - a törvényalkotó eredeti szándéka
szerint - a holokauszt tagadását büntető jogszabály)
megalkotásának újbóli napirendre tűzése (nem mellékesen: a
Zsidó Világkongresszus vezetőjének nyílt közbenjárására) azt
mutatja, hogy a zsidóság képviselői és balliberális támogatói
elégedetlenek az eddigi törvényi szabályozás hatékonyságával
(noha ennek alapján, mint említettem, például ifjabb Hegedűs
Lorántot, a MIÉP alelnökét egy cikkéért - első fokon, másfél
évnyi - szabadságvesztésre lehetett ítélni). De még ennél is
jobban igazolja a félelmi logika térnyerését, hogy a
magyarországi szólásszabadság egyik jelképértékű fórumán
(az Indexen), ahol eddig még viszonylag szabadon lehetett a
politikailag kevésbé korrekt véleményeknek is hangot adni, más
véleményekkel ütközni, a 2004. év karácsonyi meglepetéseként
törölték az összes olyan vitatémát és hozzászólást, amely
valamiképp a zsidó-antiszemita kérdéskörhöz kapcsolódott.
Pórul járt Gabor Laufer (Mr. Spock) is, aki Antiszemita - zsidó
eszmecsere című topikját sajátkezűleg moderálta, s ebben olyan
szembeötlő kulturáltságról tanúskodott, hogy e-mailben
felkerestem és megnyertem egy beszélgetésre a Törzsi trilógia (A
törzsi háború természetrajza...) számára.9 Mikor
kérdőre vonta az Index gazdáit, az egyik "bennfentestől"
a következő választ kapta:
"Valamennyi
zsidózós és antiszemita topikot (kb. 150-et) töröltük a
Politikából - képtelenség volt a normális hangnemet tartani (a
te topikodat is beleértve). A kísérletezés nem jött be, az
antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen a párbeszéd."
Ha tehát nem
megy szép szóval, meggyőzéssel, tisztázó vitával, majd megy
cenzúrával és törvénnyel...? Hátborzongató következtetés.
A hallgatás
ára: fulladás és érzéki csalódás
Az
igazságtalanságot, a kettős mércét, a mások felfogásának ránk
erőltetését egy darabig el lehet tűrni, de belenyugodni soha nem
lehet. Ideig-óráig vissza lehet fogni a nyomukban támadó
indulatokat, el lehet rejteni, "szőnyeg alá" lehet
seperni, idővel azonban a fulladás, fojtogatás - a szabadság
hiányának - tünetei vészesen és kínosan megszaporodnak. Minél
kisebb az esély, minél kevesebb a lehetőség, hogy a magunk
hangján a társadalom nyilvános fórumain megszólalhassunk, annál
több a feszítő tehetetlenség, a düh, a gyűlölet, annál
erősebb az eltökéltség: ezen a helyzeten - akár a
legdrasztikusabb eszközökkel is - változtatni kell.
Már most is
akadt (ifj. Hegedűs Loránt lelkész), aki azt mondta (még ha
visszavágásként is): "Rekeszd ki őket!"
Kiket?
Ha nincs
párbeszéd, mindennél veszedelmesebben hatnak az "érzéki
csalódások". Ha nincs párbeszéd, ha nincsenek látókörömben
Gabor Lauferek (más véleményűek, másképp gondolkodók a "másik"
oldalról), akkor hajlamos vagyok a maga teljességében elutasítani
az alapvetést. Kik mások volnának, mint zsidók, azok a
bennfentesek, akik Magyarország legnagyobb internetes fórumát is,
lám, kezükben tartják? Kik mások volnának, mint zsidók, akik
veszik a bátorságot, és kísérleteznek velünk; akik aztán
kijelentik, hogy "az antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen
a párbeszéd"? Kik mások volnának, akik kezükben tartva a
legfontosabb (legnagyobb hatású) magyar médiumokat, meg akarják
szabni, hogyan kell gondolkodnom, mit szabad mondanom - mint a
zsidók? Kik ellen kell fellépnem, ha ezt az áldatlan helyzetet nem
akarom ennyiben hagyni? Néven nevezve őket, kíméletlenül. "A
zsidók" ellen.
Megismétlem:
ennek a buta és veszélyes érzéki csalódásnak egyes egyedül az
vethet gátat, ha tapasztalataink - személyes és nyilvános
párbeszédeink, kétoldali szókimondó megnyilatkozásaink -
folytán meggyőződhetünk ösztönös feltételezésünk
hamisságáról. Ha tetszik, ha nem, az ember természete már csak
ilyen: ha megharapja egy kutya, onnantól kezdve minden kutyát
harapósnak gondol, hiába tudja józanabbik eszével, hogy ez nem
igaz; s hiába győzködik a következő kutya gazdája. (- Ne
féljen, ez a kutya nem harap! - Én ezt tudom, de vajon ő is
tudja-e? - szól a klasszikus vicc.) Ha mindkét törzsnél, vagy
akár a Senki Földjén - fontos, hogy a nyilvánosság számára is
láthatóan - megszaporodnak azok a másképp gondolkodók, akik nem
hajlandók érzéseiket és ítéleteiket törzsi sablonokba
gyömöszölni, hajlandók viszont ellenfeleiknek gesztusokat tenni,
elismerni és méltatni őket az elismerésre és méltatásra méltó
vonásokért - nos, ebben az esetben az érzéki csalódások, a
hamis beidegződések előbb-utóbb felszívódásnak indulnak majd.10
Az
általánosítás veszedelme: a fordulat kerékkötője
Természetesen
ezek a másképp gondolkodók (nagylelkű gesztustevők) nem kis
személyes kockázatot vállalnak, amikor mindenki szeme láttára és
füle hallatára szembeszegülnek a törzsképző sablonokkal, a
törzsfők iránymutatásával. Mióta a világ, világ, minden
törzsben több az önálló gondolat és akarat nélküli,
igazodásra hajlamos, mint aki a maga igazáért (igazával) a
törzsfővel s a többséggel (a lelkes alattvalókkal) nyíltan
szembeszállna; s mióta a világ, világ, az előbbiek mindig a
törzs elárulásával, meggyengítésével, megosztásával vádolják
az utóbbiakat. Érdemes megfigyelni Kis János esetét: még a
törzsi köztisztelet piedesztálja sem elég biztos hely ahhoz, hogy
az önálló (önállósuló) szellemiség a túlbuzgó igazodók
ellen védelmet nyerhetne. Amióta kijelentette, hogy Medgyessy Péter
miniszterelnöknek - titkosszolgálati múltja miatt - mennie kell;
mióta kifejezésre juttatta - szemben pl. Nádas Péter
következtetésével -, hogy erkölcs és politika szférája nem
választandó szét; mióta eszme- és jövőkép-nélküliségéért
elmarasztalta saját pártját és koalíciós partnerét, s képes
volt e téren Orbán Viktorral, ha csak egyetlen dologban is, eszme
és jövőkép szükségességében, egyetérteni, azóta - az SZDSZ
egykori alapítójának és első elnökének - hirtelen
megszaporodtak törzsi ellenlábasai.11 (Egyszersmind
megszaporodtak átelleni tisztelői.)
A
véleménykülönbség voltaképp attól óriási, hogy egy ki nem
mondott (rejtett, s nem is feltétlen tudatosult) motiváció téríti
el a természetesnek vélhető álláspontokat. Egy Nádas Péter
érzékenységű szépírótól az ember legutoljára várná, hogy
"politikusi" érvekkel védje, ahelyett, hogy erkölcsi
megfontolásokból támadná voltaképp a hálózat (a Medgyessyk és
Salgók12)
titkos átmentését. A szabad demokrata képviselőknek legalább
volt egy huszonnégy órás megingásuk (egy napig tartott, amíg a
hirtelen bizalommegvonástól eljutottak a teljes bizalom
kinyilvánításáig), Nádas azonban egyetlen pillanatra sem ingott
meg.13 A
legvalószínűbb magyarázatot abban leljük, hogy Nádas része
lehet annak a "halmaznak", amelyről a Szombatban (a Magyar
Zsidó Kulturális Egyesület Lapjában) az országos választások
után a következő jelent meg: "A magyar zsidóság, mely —
történelmi okok folytán — a baloldal természetes rezervoárjának
tekinthető, eleve irtózott a »jobboldali« Fidesztől"
(vagyis a választásokon ezért szavazott ellene). Nádas
viselkedésében tehát mindennél többet nyomhat a latban, hogy
történelmi okokból mitől irtózik és mihez vonzódik. Akárcsak,
úgy tűnik, Bojtár Endréében, aki szerint Tamás Gáspár
Miklósnak sikerült a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás
mélypontját jelentő mondatot leírnia azzal a felvetésével, hogy
"Meggondolandó ugyanakkor, hogy kudarcai ellenére vajon nem
mégis Orbán Viktor-e a leginkább messze tekintő magyar
politikus."14 Számtalan
helytálló érvet lehet felhozni a mellett, hogy Tamás Gáspár eme
meggondolása ezúttal miért nagyon is megalapozott. Ettől, az
időközben a szabad demokratáktól elköszönt filozófusra
csakugyan jellemző a meglepő - olykor ellentétes - felismerések
közötti könnyed ugrálás; ugyanez aligha mondható el Kis
Jánosról, ki a megfontoltságáról, higgadtságáról nevezetes
(és történetesen szintén filozófus), és igen hasonló
következtetésre jut:
"A
Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak, a
dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke
érzését. [...] Az MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs
eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról.
[...] Az SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább
úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem
számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk
a középen lévő szavazóknak."15
Egészen
biztosan nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy
Tamás Gáspár gondolatát egy hosszú és változatos korszak
mélypontjának nevezni csakis "zsigerből" lehet: elvakult
törzsi irtózásokból és vonzódásokból; és nem valóban
liberális (szabad, független) szellemi és erkölcsi magaslatokból;
amilyenek ezúttal Kis Jánoséi; s amelyekről, már nem is olyan
furcsamód, a Bojtár Endrék azt gondolják, hogy nem elég
valóságosak, csupán "kiagyalt elrugaszkodási pontok".16
Számunkra
azonban itt mindennél fontosabb, hogy íme, elérkezett az idő,
amikor többé már nincs okunk hallgatni saját ösztöneinkre, de
még a zsidó kulturális egyesület általánosító megállapítására
sem. Kis János megszólalásainak ismeretében teljes meggyőződéssel
kijelenthetjük, hogy a Nádasék vagy az említett szavazók
álláspontja egyáltalán nem azonos a "magyar zsidóság"
egészének álláspontjával. Kis János például, a magyar
liberalizmus jelképértékű figurája, láthatólag nem zsidóként,
nem SZDSZ- vagy MSZP-tagként, hanem liberálisként gondolkodik.
Innentől kezdve aki egy kalap alá veszi mondjuk Kis Jánost és
Nádas Pétert, akár származási alapon is, az minden részigazsága
ellenére óriásit vét a teljes igazság ellenében. Ráadásul
akarva-akaratlanul kerékkötőjévé válik egy régóta várt,
kedvező fordulatnak: amikor a gondolkodó, civil értelmiség
igyekszik újra kellő távolságot tartani a pártpolitikától,
sőt, a törzsi politikától és háborúságtól, hogy ne ez a
rövidlátó hatalmi (túlélési) harc hasson őrá, inkább ő
hasson a politikai (törzsek és pártok feletti, egyetemes)
gondolkodásra. Nyilván kár lenne egy ilyen folyamatot
megakasztani.
A
"politikailag korrekt" gyengülése: lehetőség az
újragondolásra
Valóban igazi
fordulat észlelhető. Újra lehet gombolni a dolmányt, azaz új
értelemmel lehet feltölteni a szavakat, meg lehet keresni a
helyénvaló meghatározásokat, ki lehet alakítani a hamisítatlan-
és torzítatlan normákat. Szép lassan fel lehet számolni a
"politikailag korrekt" idejüketmúlta, mára
létjogosultságukat vesztette elveit, le kell döntögetni a maradék
"balos tabukat"; ha tetszik, ha nem, el kell végezni
az antiszemitizmus kifejezés aprólékos
újraértelmezését és az antiszemita új, pontos
meghatározását.
Határozott
külső (határon túli) és belső (határon inneni) tendenciák
vannak, melyek ezt nem teszik reménytelenné.
A határon
kívüliek: se szeri, se száma most már a dolgokat nevükön nevező
publicisztikáknak. E trilógiában bőségesen idézek - főképpen
is Lovas István Magyar Nemzet-beli sajtószemléi nyomán - nyugati
példákat, zömmel közmegbecsülésnek örvendő, baloldali
lapokból. Tételem bizonyítására itt most az egyik legismertebb
amerikai újságírónak (Alexander Cockburn) egy amerikai internetes
honlapon (Counterpunch) megjelent írását mutatom be (Lovas
segítségével17).
Választásom azért esett éppen az ő írására, mert az itt
befejezésként idézett mondata feketén-fehéren bizonyítja, hogy
a törzsi háború (nyilván más hangsúlyokkal, más jelentőséggel,
de azért) a Nagy Amerika mindennapi életét is megterheli; erről
azonban ott is csak azután kezdtek szélesebb körben beszélni,
amikor ráeszméltek: a további hallgatás az iraki háborút
kirobbantó ideológia térnyerésével járhat, és ennek esetleg
súlyos veszedelmei is lehetnek.
Cockburn
"kipakol", és nekitámad azoknak, akik őt és a
baloldali újságírókat folyamatosan antiszemitának állítják
be. A támadók soha nem tartják szükségesnek azt elismerni,
hogy "Izrael rasszista állam, amelynek nyilvánvaló és
bizonyítható szándéka a palesztin föld folyamatos ellopása, a
palesztinok elnyomása, mind kisebb gettókba tömörítése [...]
A valódi probléma azonban az, hogy a zsidók nem szeretnek rossz
dolgokat hallani Izraelről, ahogyan azt sem szeretik, ha zsidó
lobbiról írnak cikkeket. Ha csak megpendítem a témát, valaki
azonnal azt írja, hogy »Cockburn azzal a régi antiszemita
kacsával kísérletezik, amely szerint a zsidók kezében van a
sajtó«. Láthatóan rendkívüli idegességet vált ki a
politikai és kulturális életben, ha valaki meg akarja vitatni
azt, hogy a cionistáknak milyen befolyásuk van a médiára. Ha
pedig valaki egyetlen szót is kiejt arról, hogy igazságot akar a
palesztinoknak, akkor úgy elveszíti kongresszusi székét, mint
Georgiában Cynthia McKinney vagy Alabamában Hilliard."18
Egyelőre még
Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke siet kijelenteni, hogy
"Tovább élnek az előítéletek", az EU vezetőiből
olyasféle szavak törnek elő, mint "aggasztó",
"meglepő", "felháborító", s az erről
tudósító magyar napilap beszámolója szerint "Vihart kavart
az európaiak Izraelről alkotott véleménye" - ez sem
változtat azonban semmit a tényen: az Európai Unió tizenöt
tagországában végzett felmérés szerint a polgárok legtöbbje
(59 százaléka) úgy véli, hogy Izrael veszélyezteti leginkább a
világbékét.19 Csak
utána következik Irán, Észak-Korea és az USA. Az EU-hoz
akkreditált izraeli képviselet nyilatkozatában kifejtette, hogy
"az európaiak vakok az izraeliek szenvedésével és
áldozataikkal szemben", Ariel Saron izraeli miniszterelnök
szerint pedig "az európai antiszemitizmus nyomta rá a
bélyegét" a felmérés eredményeire. Az 59 százalék
ismeretében teljes biztonsággal kijelenthetjük: elképzelhetetlen,
hogy ekkora európai tömegben valóságos - faji alapú, kirekesztő
szándékú - zsidóellenesség támadjon. Elkerülhetetlen, hogy
Európában teljes gőzzel meginduljon a jelenség- és
fogalomtisztázás, a mai világnak (életnek) megfelelő
fogalomalkotás.20 Az
afféle eltitkolási kísérletek, amilyenről például Werner
Bergman számol be, nem lehetnek hosszú életűek. A Ha'aretz
izraeli lap cikke szerint, a német szociológus, "aki csoportja
vezetőjeként egy addig pártját ritkító tanulmányt készített
az európai antiszemitizmus okairól, azzal a váddal lépett elő,
hogy a tanulmányt megrendelő EU »eltemette« a jelentést, mert
annak nyomán polgárháború kirobbanásától tartott."21
A határon
innen - az itteni törzsi háborúskodást, antinacionalisták és
nacionalisták, jobb és bal ellentétét illetően - arról az
örömteli tényről lehet beszámolni, hogy balliberális oldalon is
szépen szaporodik a változtatást óhajtók száma. Civil
szerveződések keresik a meggyőződésükkel szemben állók
társaságát kiadós politikai eszmecserére. Neves építészünket,
Makovecz Imrét például a "nemzeti" oldal elkötelezett
hívét és szószólóját a legutóbbi (2002. évi) választások
után néhány hónap alatt több, magát baloldaliként definiáló
szervezet is felkérte előadásra, beszélgetésre (például a
Modern Magyarok Mozgalma22).
Nem véletlenül. Makovecz félreérthetetlenül kinyilvánította,
hogy "nem lehet és nem is szabad azt mondani, még a
köznapi beszéd szintjén sem, hogy a baloldal nem magyar és a
jobboldal a kizárólagos magyar. Ebből a manipulált, sötét
betegségből, a címkézésből ki kell tudnunk mászni, és
meggyőződésem, hogy a polgári köröknek mind a jobb, mind pedig
a valódi baloldali értékeket magukba kell fogadniuk. Úgy vélem,
egyszerűen tilos egy ilyen mozgalom esetében a bármilyen
megbélyegzés."23 Másik
példa: miközben a balliberális kormány nem győzött
felajánlásokat tenni az USÁ-nak, hogyan szeretné segíteni
háborús ("terrorizmusellenes") törekvéseiben, ez idő
tájt olyan nagy példányszámú balliberális újságban, mint a
Népszabadság, és jellegzetesen értelmiségieknek írt lapunkban,
az Élet és Irodalomban tekintélyes írások jelentek meg, amelyek
megkérdőjelezték az Egyesült Államok háborús politikájának
ésszerűségét és jogosságát.
Különösen az
ÉS-ben egyre-másra helyet kapnak már olyan cikkek is, amelyek az
idejétmúlt "politikailag korrekt"-ek felszámolásából,
a "balos tabuk" döntögetéséből veszik ki részüket.
"A politikailag korrekt határmezsgyéjén" című írás
(És, 2003. jan. 3.) szerzője (Ian Buruma) beszámol egy "igazi
'68-as: balos provokátor", Jörg Friedrich nemrég megjelent
könyvéről, illetve fogadtatásáról. A mű a második világháború
utolsó éveiben az angol bombázók által lerombolt német
városokról szól, s a Daily Mail-ben Corelli Barnett azzal ment
neki a szerzőnek (Friedrichnek), hogy "történetírói
pálfordulásával" Hitler bűneit relativizálja és igazolja.
Figyeljük meg, mit ír erre Ian Buruma (s voltaképp az És): "De
ez a vád teljes képtelenség. Friedrich semmit nem igazol.
Egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy a figyelmet a
németek bűneiről a németek szenvedéseire irányítsa."
Buruma azt is
megjegyzi, hogy a német áldozatok témája korántsem új, csak
"éveken át a revansisták és önsajnáló nacionalisták
sajátították ki maguknak. A National-Zeitunghoz hasonló ócska
kis lapok írogattak a szövetségesek állítólagos bűneiről.
Friedrich nem tett mást, mint megtört egy balos tabut."
Voltaképp mulatságos látni a szerző akrobatamutatványát:
miközben hallgatva az idők szavára, kritikája rejtekében maga is
igyekszik régi sablonjait sutba vágni, eközben képtelen
megszabadulni egy sereg másiktól. Nem okoz neki gondot
állítólagosságról meg önsajnálatról meg kisajátításáról
beszélni, holott a baloldali értelmiség nem ok nélkül kerülte
nagy ívben a kényes témákat, s ezzel Buruma is teljesen tisztában
van.
"Természetesen
megvolt az oka annak - írja -, hogy a baloldal eddig miért
tartózkodott a témától. Túl sok olyan apologéta volt, mint
amilyennek Corelli Barnett most Friedrichet is láttatni
akarja. Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette
volna, ha ezekkel azonosítják. Bizonyos szempontból könnyebb
volt leragadni a holokauszt miatti bocsánatkérés mellett."
(Az én kiemelésem - VDGy)
Megismétlem:
"Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette volna..."
Nos, itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél, melyet a színe
után meg kell néznünk a visszájáról is: valóságos
demokrácia-e az, ha az emberek gondolkodását és megnyilvánulását
félelmek igazgatják?
Véleménydiktatúra
és elhallgatási spirál: a demokrácia korlátja
Az
"antiszemitizmus" elleni harc alapvetése, ennek a
közvéleménnyel való elfogadtatása kétségkívül elejét vette
a rosszízű, nyílt "zsidózásoknak"; vagyis annak, hogy
bárki is faji, származási alapokra vezessen vissza bármiféle
egyéni vagy társadalmi rendellenességet. De vajon milyen hátrányos
hozadékkal (egyéni, társadalmi veszteségekkel) járt együtt az
alapvetés feltételek és megszorítások nélküli betartatása, a
"politikailag korrekt" (privilegizált, egyeduralmi)
rangjára emelése?
Német kutatók
(mint Burumától megtudjuk) úgy írtak a szóban forgó történelmi
korszakról, hogy szóvá sem tették a német polgári lakosság
tömeges (milliós) elpusztítását; nehogy Hitler bűneinek
relativizálásával és igazolásával lehessen vádolni őket,
amint ezt több mint ötven év múltán is megtették még
(Friedrichhel); "egyetlen normális ember" sem akarhatta
ezt.
A demokráciát
nem csak a politikai és gazdasági diktatúra - vagy akár az
"erénydiktatúra" - eszközeivel lehet esetlegessé és
korlátozottá tenni, de a véleménydiktatúráéival is. A
tömegkommunikációból ismert jelenség, az ún. elhallgatási
spirál talán sehol nem érvényesül(t) olyan tökéletesen, mint
az "antiszemitizmus" kérdésében. A jelenség lényege,
hogy azokat a véleményeket, amelyek a médiában kisebbségben
maradnak, az emberek nem szívesen hangoztatják; ennél fogva a
médiában még kisebb lesz a súlyuk, e miatt pedig még kevesebben
fogják hangoztatni... és így tovább. Esetünkben a spirál
hatásmechanizmusát többszörös felerősítette, hogy az egyik
oldalon bőségesen adatott ok a mély hallgatásra, a másik oldalon
pedig érdek a hangos beszédre.
Melyek voltak
(volnának) ezek?
- a nem-zsidók bűntudata és együttérzése
- önvédelem
- a zsidók félelme, bűntudata, együttérzése
- politikai fegyver a baloldal kezében
- törzsi fegyver a zsidók számára
- üzlet a zsidók számára
Szerencsére
minden tisztességes ember mélyen fájlalta és fájlalja azt, ami a
zsidósággal történt, együtt éreznek a túlélőkkel, osztoznak
gyászukban. Ám bűntudatot éreztek és éreznek nem csak maguk
vagy közvetlen felmenőik, de nemzetük miatt is, hogy nem tett(ek)
meg mindent a népirtás megakadályozására. Ez a bűntudatos és
együtt érző állampolgár semmilyen körülmények között nem
fog hangosan "zsidózni", vagyis nem száll be semmilyen
vitába, amelynek a zsidóság bármilyen módon érintettje; vagy ha
mégis beszáll, csakis "politikailag korrekt" módon.
Azok után, ami
a zsidósággal történt, a bűntudat nem csak helyénvaló, de
kötelező is. Elmaradhatatlan része a "normális"
emberektől megkövetelt erkölcsi normának. Aki viselkedésével,
megnyilvánulásaival nem teszi nyilvánvalóvá e bűntudatát, azt
kirekesztik a közéletből. Aki egy ilyen népirtás után
kritikusan mer viszonyulni a zsidósághoz vagy bármely egyedéhez;
vagy bárkihez és bármihez, akiben és amiben a zsidóság
támogatásra lelt üldözése során; vagy megengedőleg mer szólni
bárkiről, aki részt vállalt vagy részt kapott üldözésében;
nos e norma szerint abban nem elég mély a gyász, nem elég őszinte
a bűntudat, az nem elég kritikus a népirtással szemben, az
voltaképp rokonszenvezik a népirtókkal, az tehát fajüldöző,
náci, fasiszta, antiszemita. "Egyetlen normális ember sem
akarhatta, hogy ezekkel azonosítsák...". A normális emberek
(kutatók és nem kutatók) ezért: önvédelemből hallgattak ott is
(pl. Nyugat-Németországban), akkor is (pl. a rendszerváltozás
Magyarországán), ahol és amikor nem politikai diktatúrák
diktálták a kívánatos véleményeket.
Jól tükrözi
a jelenség képtelenségét (visszásságát, sőt, abnormitását),
hogy az antiszemitizmus (zsidógyűlölet, fajgyűlölet) vádja
ellen maguk a tabudöntögető zsidók is védekezésre kényszerültek
és kényszerülnek! Amint ezt másutt24 bővebben
kifejtem, Pelle János, a magyar történelem kutatója, a jobboldal
díszzsidója lett, voltaképp amiatt, mert a baloldali sémákat
sutba vágva, tárgyilagosan és árnyaltan ír zsidókról,
zsidóságról. Amikor Jászi Oszkárról, Révai Józsefről és
Lukács Györgyről megállapítja, hogy mindhármukat a "baloldali
internacionális" elmélet híveinek tarthatjuk, és közös
bennük, hogy tudni sem akartak a holokauszt képében jelentkező
"zsidóproblémáról"25,
ezt Radnóti Sándor esztéta, kritikus és egyetemi tanár úgy
értékeli, hogy összeállt "a reprezentatív magyar zsidók
hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listája";
Litván György történész "érvelése" szerint pedig
"Már a három névnek ez az egymás mellé állítása is
kimeríti a pimasz rágalmazás tényálladékát", s Pelle
János "az utóbbi időben Jászi Oszkár emlékének
bemocskolására specializálta magát"...
Amint Kovács
András kutatási eredményeire hivatkozva említettem, a hazai
zsidóságot összetartó legnagyobb erő a holokauszt. Az "égő
áldozat" izzó emléke, a mély együttérzés, a
megismétlődéstől való félelem, a túlélés bűntudata arra
készteti a túlélőket, hogy érzékenyen és keményen ügyeljenek
a "helyes" közgondolkodásra és közbeszédre, elejét
véve a zsidók mindenféle (s főképp negatív töltetű vagy
szándékú) megjelölésének, megítélésének. A bűntudat és az
együttérzés azonban itt nem a hallgatásra és védekezésre
sarkall(t) - ellenkezőleg: a hangos, vádló beszédre, sőt,
bosszúra (ÁVH); eközben kitörölni, feledtetni (gyengíteni,
elhomályosítani) igyekszik mindenki más szenvedéseit,
méltányolható igényeit, érdekeit.
A bűntudat, az
együttérzés és az önvédelem hármasa szülte hallgatás kapóra
jött (jön) mindazoknak, akik ettől politikai céljaik akadálytalan
elérését, saját bűneik vagy korántsem tiszta szándékaik
elfedését remélhették (remélhetik). Történelmi okoknál fogva
mindenekelőtt a baloldalnak. A tizenkilencedik század végére a
zsidóság számára világossá vált: a nemzetállamok kialakulása
- a polgári, illetve szabadságjogok erősödése ellenére - végül
is nem könnyíti meg, ellenkezőleg, a nacionalizmus megerősödése
folytán megnehezíti beilleszkedésüket. A "hazátlan"
nép számára egyedül a nemzetek feletti, egyetemes világ
létrejötte (létrehozása) kecsegtetett az emancipáció (a teljes
egyenjogúság) reményével, nem véletlen (mondhatnánk:
természetes), hogy annyi zsidó állt az internacionalista
(baloldali) mozgalmak, forradalmak élére. Ez az egyetemességben,
antinacionalizmusban rejlő sors- és érdekazonosság az egyik oka
annak, hogy a zsidóság erősebben kötődik a bal-, mint a
jobboldalhoz. Ezt a köteléket aztán tovább erősítette (talán
örökre elszakíthatatlanná tette) a második világháború
szereposztása, amelyben a Szovjetunió a (megmaradt) zsidóság
megmentőjének színében tűnhetett fel. Mindezek következménye,
hogy a zsidóság elnézőbb a baloldali antiszemitizmussal, s
általában a baloldali bűnökkel (akár népirtásokkal) szemben; a
baloldal pedig "hitelesen" tudja antiszemitizmussal,
nacionalizmussal, nácizmussal, s egyéb szélsőségekkel vádolni a
jobboldalt. No és még valami.
Azzal, hogy
baloldali, "humanista" segédlettel a holokausztot teszik
minden bűnök legfőbb bűnévé; azzal, hogy törvényi szigorral
és erkölcsi pallossal fenyegetnek minden földi halandót, aki e
bűn egyediségét vitatja; azzal tehát, hogy abszolutizálják a
holokausztot, relativizálnak minden más, szörnyűséges, ember- és
emberiségellenes bűnt. A modern emberiségnek a
holokauszt-dramaturgia szerint építkező közgondolkodása éppen
emiatt van hosszú sikerre ítélve. A holokauszt-tragédia
mesterséges, szüntelen hízlalása, az ebben való jeleskedés
valósággal kívánatos minden hamiskodó hatalom számára. "A
világ különböző szintű és rangú - akár csupán helyi szintű
és huszadrangú - befolyásosai azt vették észre, hogy a
Wallenbergek sűrű megkoszorúzásával, az antiszemiták, a
fasiszták és tsaik szapora szidalmazásával simán és egyszerűen
levethetik magukról saját bűneiket. Legyenek ezek akármily
szörnyűségesek is."26
Az A-fegyver
mint sikeres mém című tanulmányomban27 részletesebben
kifejtem, hogy "az antiszemitizmus elleni harc mint politikai
fegyver" miként tud(ott) olyan hosszú és fényes pályát
befutni. Az ottani okfejtéshez - az iméntieken túlmenően -
egyetlen tényezővel járulok most hozzá, mégpedig egy különös
pszichológia vizsgálat eredményével.
Nem sokkal a
világháborút követően Solomon Ash azt próbálta kideríteni,
mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről.
Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az
illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem
bizonyos "központi" vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk
van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az
"intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott,
gyakorlatias és óvatos" jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti
személyek ugyanezt a leírás kapták, de a "melegszívű"-t
a "hideg" váltotta fel. Ash azt találta, hogy egyetlen
középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés
hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem
tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az
első esetben pl. a "melegszívű" célszemélyre 91 pont
jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a "hideg"-re
mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte
udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.)28
Nos, a
holokauszt, s nyomában a - különben helyesen - kötelező
normaként megjelenő bűntudat és együttérzés miatt az második
világháború óta egyszerűen nem létezett még egy olyan szó,
amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív
töltete, kisugárzása lett volna mérvadó körökben, mint az
"antiszemitá"-nak. Ebből - illetve a pszichológiai
vizsgálat eredményéből - következően ez a szó azért képes
akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy vagy szervezet
hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a
róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből
(de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily
pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást.
Nem véletlen, hogy Sándor György "humoralista", aki
nyíltan vállalja, sőt - vágyott hídszerepe folytán - valósággal
demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, 1991-ben
ezt mondotta A Hét műsorában: "Az antiszemitizmus a
legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat
vádolnak meg ezzel."29
Magyarországon
a zsidóság nem alkot nemzetet, de még egységes kultúrájú,
egységes vallású (egységesen vallásos) közösséget sem. A
zsidóság számára - mint több ízben utaltam rá Kovács András
felmérésére hivatkozva - a legerősebb összekötő kapocs a
múltban elszenvedett, s máig ható üldözések, legfőképp a
holokauszt. Ebből egyenesen következik, hogy az antiszemitizmus és
különféle "származékai" (fasizmus, nácizmus,
horthyzmus, nacionalizmus, szélsőjobb, holokauszt-relativizmus
stb.) elleni folyamatos, erőteljes, demonstratív védekezés
(mondhatni, önvédelmi támadás), beleértve a
holokauszt-múzeumokat, holokauszt-emlékműveket és
holokauszt-megemlékezéseket - nos, mindez ma a legfontosabb
identitásképző a zsidóság számára. Fónagy János, az
Orbán-kormány egyik minisztere a Törzsi trilógiához adott
interjújában (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában) elmondta,
hogy ő nem a származása miatt érzi magát zsidónak, hanem csupán
dacból: akkor, ha bántják a zsidókat. Egybecseng ezzel, amit
Heller Ágnes állapított meg a Magyar Televízió Aktuális című
műsorában: nem baj, hogy antiszemitizmus van Magyarországon, mert
ez fékezi a zsidók asszimilálódását. Kovács András felmérése
pedig azt is igazolja, hogy a rendszerváltozáskor természetszerűleg
felfokozódott identitáskeresés a zsidóságot is elérte:
többeknek lett fontos a maguk zsidósága, mint az azt megelőző
években.30
Mindezzel
teljesülni látszik egy feltétel, amely elengedhetetlen állításom
helyénvalóságához: ahhoz ugyanis, hogy az antiszemitizmus elleni
harc törzsi fegyver lehessen a zsidóság kezében, az kell, hogy a
zsidóságot valamiképpen törzsként (pontosabban egy törzs
részeként) értelmezhessük.
Amint erre
korábban rámutattam, a törzsi háború két másképp magyar törzs
között folyik, amelyek eltérően viszonyulnak önmaguk
magyarságához, másképp kötődnek (magyar) nemzetükhöz. Az
egyik törzsnek mintegy "létszükséglete" a magyarság, a
nemzet fogalma szerinti felelős gondolkodás, figyelme ezért inkább
erre (nemzeti sorskérdésekre, nemzeti hagyományok és esélyek
megőrzésére) fókuszál; a másik törzsé meg inkább a
külvilágra, a nyitásra, a "haladásra", az egyéni
jogokra, a globális folyamatokba való eredményes csatlakozásra
összpontosul. Az előbbi törzs magát nemzetinek nevezi, ellenfelét
pedig hajlamos nemzetellenességgel (hazafiatlansággal,
idegenszívűséggel) vádolni, továbbá nemzetköziséggel és
nemzetfelettiséggel (azaz internacionalizmussal és
kozmopolitizmussal). Az utóbbi törzs viszont voltaképp nem nevezi
meg magát egyetlen jelzővel, és ez azzal magyarázható, hogy a
legfontosabb összetartó (törzsképző) ereje nem az állítás,
hanem a tagadás; tehát például nem a baloldaliság vagy
liberalizmus, hanem az antinacionalizmus, vagyis a "nemzeti"
erők általuk nacionalizmusként értékelt felfogásával,
politikájával való szembenállás. Ezért tudott
rendszerváltozásunk kezdetekor a korábbi diktatúra utódpártja,
az MSZP, és a diktatúra megszüntetésében jeleskedő, liberális
rendszerváltó párt, az SZDSZ olyan hamar és könnyen - az
antiszemitizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobboldal elleni harc
jegyében - egymásra találni.
A törzs egésze
és ezen belül a zsidóság felfogása és törekvése között
voltaképp nem mutatkozik lényeges eltérés; amennyi különbség
mégis van, az a törzsi háború későbbi szakaszaiban (a háború
alakulása, kimenetele szempontjából) esetleg döntővé válhat. A
nem zsidó, de antinacionalista baloldal számára az A-fegyver nem
annyira identitásképző eszköz, és sokkal inkább politikai,
semmint önvédelmi fegyver. Szélsőjobboldali veszéllyel,
rohamosztagokkal nem zsigeri félelemből riogat, hanem nagyon is
nyilvánvaló hatalmi haszonért: ellenfeleit olcsón és hatékonyan
lejáratja, s ezzel megnyeri a - "történelmi okokból"
rendkívül érzékeny, örökké biztonságot (pontosabban
biztonságérzetet) kereső - zsidóság tekintélyes (ráadásul
hangadó, erős befolyású) részét.
Igen valószínű
azonban, hogy ez a politikai haszon erőteljesen megcsappan, épp az
érzékelhető tendencia miatt: kimutatható és érzékelhető, hogy
a pártokon kívüli (mögötti), civil hátországban erősödik az
igény a nemzetet megosztó árok betemetésére. Az imént
részletezett feltevésem szerint e betemetésben részt vesz
általában a "civil" baloldal, de nem vesz részt a
zsidóságnak az a - hangadó, befolyásos - része, amely a
holokauszt óta úgy gondolja, hogy az asszimiláció (a magyar
nemzetbe való maradéktalan beilleszkedés-beolvadás az emancipáció
jegyében) többé nem elfogadható alternatíva (merthogy a
nacionalista kirekesztési törekvések miatt valójában nem járható
út) a zsidók számára.
Nos, amikor
néhány ezer szavazaton múlik, hogy a "nemzeti" vagy
"balliberális" politikai csoportosulás győz ma
Magyarországon az országos választásokon, nem alaptalan azt
állítani, hogy a hazai zsidóság kívülről is (pl. Soros
Györgytől) megtámogatva döntő szerephez jut abban, merre billen
a mérleg nyelve. Óhatatlanul feltörnek ilyenkor a régi, "bevált"
sztereotípiák: egy összetartó kisebbség hatalmánál,
befolyásánál fogva eldönti a többség sorsát. Engedve az érzéki
csalódásnak, arra a "következtetésre" jutunk, hogy a
legfőbb törésvonal voltaképp származási különbségek mentén
húzódik; az egyik oldalon vannak a zsidók és barátaik; a másik
oldalon a nem-zsidók és barátaik.
E torz
szemlélet egyáltalán nem ritka a nemzeti tábor és sajtója
berkeiben. Hogy mennyire nem, leginkább azon mérhető le, hogy az
SZDSZ, népszerűségét tekintve ma már a parlamenti részvételi
küszöb, azaz öt százalékos támogatottság környékén (de
inkább alatta) ingadozván is éppen annyira sűrű támadások
tárgya, mint a nagy testvér: az MSZP. Pedig ennek a torz
szemléletnek megvan a maga "kézzelfogható" kára:
azáltal ugyanis, hogy a zsidóságot démonizálja, s azáltal, hogy
a zsidóságot, felfogását és szándékát illetőleg, monolit
tömbnek tekinti ("idegenszívű", "a magyarság
ellensége"), törzsi fegyvert nyom igazi ellenségei kezébe;
azoknak a hangadókéba, akik pedig a nem-zsidókat - a zsidók
"ellenségeit", a magyarokat - szeretnék felfogás és
szándék dolgában monolit tömbnek láttatni ("bűnös nép",
"kirekesztő", "antiszemita"). A magyar nemzet
sorsáért aggódók nem is okozhatnak nagyobb kárt nemzetüknek,
mint ha kényelmes általánosításaikkal (megfontolatlanságaikkal
és igazságtalanságaikkal) kérlelhetetlen ellenségei számát
szaporítják.
Jean-Paul
Sartre, egyébként sok tekintetben vitatható francia
egzisztencialista nem teljesen alaptalanul állapította meg
(1944-ben), hogy a zsidó közösség az idő során elveszítette
nemzeti, vallási jellegzetességeit, s "Ha mégis van közöttük
kapocs, ha mindannyiukat mégis egyképpen zsidóknak nevezhetjük,
ennek oka, hogy mindnyájuknak közös a helyzete, vagyis olyan
közösség keretében élnek, amely őket zsidónak
tartja."31 Magyarán
egy sok tekintetben valóban zsidóellenes, a zsidóság (pontosabban
a zsidók egy része) bármilyen negatív szerepét indokolatlanul
felnagyító közegben a zsidó önvédelem törzsi fegyverként fog
visszahatni.
A "sok
tekintetben valóban zsidóellenesek" számára azonban, lehet,
egyáltalán nem látszik indokolatlanul felnagyítottnak a zsidók
magyar- és nemzetellenessége. A következő, évezredes példát
ajánlanám megfontolásra: a Szent István (Vajk) és a Koppány
között vívott, szó szerint életre-halálra menő harc két olyan
magyar törzs között folyt, amelyekről fel sem vetődhetett az,
hogy idegen származásúak lennének; a magyarok - identitásuk
szempontjából - talán legfontosabb kulturális örökségét, ősi
írásukat, a rovásírást olyan uralkodók idején számolták fel
(ugyancsak Szent Istvántól kezdődően), akiket ma a magyarság
jelképeiként (akár megmentőiként) tisztelünk. Tehát minden
látszat ellenére, az elvakult törzsi háború valójában nem
elvakult nemzeti és elvakult nemzetellenes erők között folyik,
hanem - mint már többször hangsúlyoztam - két olyan felfogás
között, melyeknek egyaránt megvan a maguk igazsága,
létjogosultsága. Mindebből az következik, hogy ha Magyarországon
nem létezne zsidóság, minden bizonnyal akkor is létezne a két
törzs, és létezne az őket elválasztó, ősi törésvonal.
"Szent
István óta a magyar nép zöme mindig többé-kevésbé idegen
fennhatóság alatt érezhette magát. Volt alkalom bőven annak a
néha egymással szemben álló két típusnak a kialakulására,
amely azután végigvonul az egész magyar történelmen" -
írja 1925-ben a Pesti Naplóban Schöpflin Aladár, s így
folytatja: "Az egyik típus a kényszerűségekkel megalkuvó,
megfontolás és ésszerűség szerinti magyar ember típusa. A
másik ennek ellentéte: szilaj temperamentum szerint élő, ősi
karakteréhez és ideáljaihoz makacsul ragaszkodó, ellenállásra
és protestálásra mindig kész, kényszerek jármába betörni
nem tudó." Az irodalomtörténész és író szerint
"Válságos időkben a nemzet mindig az első típus embereire
bízta magát, de a szívéhez mindig a második állott közelebb",
s "Itt a meghasonlás magva." Később hozzáteszi: "A
két nagy típus, a kuruc és a labanc néha harcban egymással,
néha megbékélve, de mindig külön egymástól élt, tovább,
évszázadokig. Egész a mi napjainkig. Kiegyenlíteni a két
típust lehetetlen volt; ehhez az kellett volna, hogy a magyarság
élhesse szabadon a maga temperamentuma szerinti életét, vagy
pedig lelkileg teljesen feloldódjék az idegenségben. Az első
lehetetlenség volt a történelmi helyzet miatt, a másikhoz
túlságosan virulens volt az örökölt lelki alkat. Nem maradt
más hátra, mint hogy a nemzet két arccal élje tovább az
életét. Ez a kétarcúság, két őstípusra szakadtság a magyar
faji karakternek legjellemzőbb, sehol máshol fel nem található
megkülönböztető jegye."32
Végezetül
ugyancsak a véleménydiktatúra működése, az elhallgatási spirál
erős érvényesülése irányába hat a zsidóságnak az a jól
felfogott érdeke, hogy a vele szemben elkövetett szörnyűségekért
minél nagyobb kárpótlásban részesüljön. Az emberi természet
általános ismeretében teljesen logikus feltevés, hogy a
zsidóságnak az a - jobbára különféle nemzetközi és nemzeti
szervezetekkel lefedett - része, amelynek ez leginkább szívügye,
érdeke, hogy a bűntudatot fenntartsa, akár úgy is, hogy
felnagyítja az áldozatok, veszteségek számát, nagyságát, s
nemcsak hangsúlyozza, de törvénybe foglaltatja és garantáltatja,
hogy az ellene elkövetett bűnök és a maga szenvedései egyediek
voltak (lettek volna), és hogy ez megkérdőjelezhetetlen. Erkölcsi
normák politikai sulykolásával (azaz "politikailag
korrekt"-ek kialakításával), a "gyűlöletbeszéd"
törvényi tiltásával igyekszik elejét venni, hogy a
"szélsőségeseken" kívül bárki hangot merjen adni
érzéseinek, véleményének, ha ezek esetleg a zsidóságot támadó
vagy akár csak bíráló jellegűek
A
balliberális (antinacionalista) törzshöz tartozók számára
ilyen szélsőséges "elem" például Kéri Edit.
Megszállott igazságkeresésével gyakran olyan területre téved,
amelyet minden "szalonképességre" adó közéleti ember
nagy ívben elkerül. Nem átallott utánajárni, mennyi a
holokauszt magyar áldozatainak valós száma. Ennek feszegetése
"szalonképes" körökben éppen olyan főbenjáró bűn,
mint a holokauszt tagadása, sőt, afféle holokauszttagadásnak
tekintendő. Kéri Editnek nem is tanácsos Izraelbe mennie, mert
az ott nemrég meghozott törvény szerint "a zsidó állam a
jövőben külföldi holokauszttagadók kiadását követelheti"33.
A döntés a gyakorlatban azt jelenti, hogy izraeli részről nincs
törvényi akadálya annak, hogy ilyesféle vétségekért
Izraelben bíróság elé állítsanak külföldi állampolgárokat.
Sőt, még ennél is többet jelent: miként a Jerusalem Post a
döntésről beszámolván megjegyezte, az intézkedéssel az
izraeli törvényhozás kiterjeszti a holokauszttagadás elleni
izraeli törvény területi hatályát az ország határain
túl.34 Magyarán
Kéri Edit még Magyarország határain belül is fenyegetve
érezheti magát.
A
"politikailag korrekt" szalonjának lakói nem óhajtják
észrevenni, hogy amikor Kéri Edit az áldozatok számát
firtatja, ugyanaz az igazságérzet, ugyanaz a tisztesség dolgozik
benne, mint egykor édesapjában, a zsidómentőben. Csupán az
egyik internetes levelezőlistáról lehetett hírt kapni arról,
hogy Kéri Edit sajtótájékoztatót szervezett a holokauszt
magyar vonatkozásainak meghamisításáról. Ugyaninnen - tőle
magától - lehetett megtudni, hogy édesapja budapesti klinikai
portás volt, s hogy "egy fát érdemelne Jeruzsálemben, az
igazak kertjében", mert 1944 novemberében az Üllői úti
sebészeti klinika tetején rejtett el egy zsidó vaskereskedőt,
amikor a németek és a nyilasok el akarták vinni. "Tehát
nem nyilas családból származom - teszi hozzá Kéri - de a
történelemkutatás megköveteli a teljes igazság felderítését
az eseményekkel és az adatokkal kapcsolatban."
Kéri 27 éve
foglalkozik, ahogy ő fogalmazza, mint amatőr történész-kutató
a magyar történelem egyes korszakainak levéltári, helyszíni,
könyvtári, egyes személyekkel való riportkészítői és
levelezői kutatásával. Egyebek közt megállapítja, hogy a
háború befejezése után a budapesti sajtó a bécsi döntések
értelmében, tehát az 1938 -1939-ben visszacsatolt területekkel,
a Felvidékkel és Kárpátaljával, majd 1940-ben Észak-Erdéllyel
és 1941-ben a Délvidékkel megnövelt magyar terület zsidó
áldozatainak számát 200 ezerben jelöli meg. Erre a számra, 200
ezerre jutott az ország 1944-es határokkal övezett területéről
származó áldozatok számával kapcsolatban John Keegan angol
hadtörténész is. Ő szerkesztette 1989-ben, Londonban, a Times
kiadónál A II. Világháború atlaszát (The Atlas of the Second
World War). E nagyalakú, színes képekkel, térképekkel
illusztrált könyv 93. oldalán található az a térkép, amely a
bécsi döntések által megnagyobbított Magyarország zsidó
áldozatainak számaként - 1939 szeptemberétől 1945 márciusáig
- 200 ezret jelöl meg. Az Akadémiai Kiadó 1995-ben kiadta
magyarul ezt a könyvet. Itt is a 93. oldalra került a
holokauszt-térkép. "Minden szám, minden ország rajza
ugyanaz, egyetlen egy szám van megmásítva: a magyar adat. Itt a
200 ezerből 600 ezer lett. Ez hamisítás!" - szögezi le az
amatőr, ámde körültekintő kutató. Azt is megállapította,
hogy 1995-ben a Corvina Kiadó szintén hamisította ugyanezt az
adatot a Guide to The Peoples of Europe c. könyv magyar
kiadásában, melynek címe Európa népei. Ennek eredetije
1994-ben Londonban, szintén a Times Kiadónál jelent meg. "Az
angol eredeti 386. oldalán található John Keegan holocaust
térképe, a 200 ezres magyar áldozat számmal. A Corvinánál ez
1995-ben szintén 600 ezer lett. Tehát a hamisításban a két
magyar kiadó közt kooperáció volt."
Kéri Edit
"nagy nehezen" megszerezte John Keegan címét és írt
neki. Válaszából idézi a következőket: "Fogalmam sem
volt, hogy lefordították magyarra a The Times-nál megjelent
Atlas of the Second World War-t. Mostanáig nem hallottam a Guide
to The Peoples of Europe-ról. Egyik könyv kiadásához sem
járultam hozzá. Elképzelni nem tudom, miért változtatták meg
a számokat." Kéri, e fáradhatatlannak tűnő, amatőr
kutató írt Jeruzsálembe is, a Yad Vashem Múzeumba, mivel a
birtokában van egy fotó, amelyen a magyar áldozatok
márványtábláján 334 ezer szerepel: "Hungary including
Nord-Transylvania", azaz beleértve Észak-Erdélyt is
(valamint az összes visszacsatolt területet). "A múzeum
munkatársának, Rénveri Sárinak válaszában az áll, hogy ez
csak Csonka-Magyarország áldozatainak száma volt (?) és ki
fogják javítani 600 ezerre. (Az én levelem hatására!) Mivel
most fog megnyílni a Budapesti Holocaust Múzeum és remélem,
hogy a múlt kutatását objektíven akarják végezni a múzeum
munkatársai, szeretnék hozzájárulni saját kutatásommal a
valódi számok és az igazság kiderítéséhez. Dokumentumaimat
bemutatva, erről fogok beszámolni a sajtótájékoztatón" -
fejezi be 2004. március 26-án kelt közleményét Kéri Edit, az
aláírásnál azt is megjelölve, hogy a Magyarok Világszövetsége
budapesti tagozatának tagja.
"Elképzelni
nem tudom, miért változtatták meg a számokat" - írja John
Keegan. Márpedig a tragédiával való üzletelés tényét
mindennapi tapasztalatok alapozzák és erősítik meg. Alább egy
olyan példát mutatok be, amely több szempontból is modellértékű.
1) Az esetet boncolgató interjú alanya (számunkra az információk
megerősítője vagy forrása) a szlovák Zsidó Hitközségek
Központi Szövetségének elnökségi tagja; tehát ki van zárva
bármiféle, előítéletből (antiszemitizmusból) fakadó torzítás.
2) Jól látható az érintett zsidó szervezet erős
érdekérvényesítő törekvése és képessége. Az a tény, hogy
egy elnökségi tag nyíltan, a legkisebb mentegetőzés nélkül
vállalja a helyzettel való visszaélésüket, arra utal, hogy
önképükben nem egy "üldözött", "kirekesztett"
kisebbség jelenik meg, hanem egy olyan, amelynek a "politikailag
korrekt" közfelfogás kellően erős "hátországot"
(alkupozíciót) teremt. 3) Jól látható, hogy az anyagi
érdekérvényesítéshez nemzetközi zsidó kapcsolatok (zsidó
szervezetek) is rendelkezésre állnak. 4) Jól látható, hogy az
anyagi érdekérvényesítéshez a legnagyobb (világ)hatalom (az
USA) nyomását is fel tudják használni. 5) Jól látható, hogy
közvélemény élesen reagál erre a helyzetre, ám a köz által
választott (szlovákiai) országgyűlési képviselők (a politikai
elit, a demokrácia egyszerre valóságos és szimbolikus tagjai)
végeredményben nem a választóik akarata szerint döntenek, hanem
a "politikailag korrekt" hazai és nemzetközi nyomására,
az általa keltett bűntudat, igazodási vágy és politikai számítás
hatására, végeredményben a zsidóság anyagi érdekei (kárpótlási
igényei) szerint. 6) Jól látható, hogy az interjúalany a
zsidókat (pontosabban meghatározott körüket) minden további
nélkül felruházza egy általános magatartásvonással (pl.: "a
zsidók Szlovákiának ezen a területén mindig a magyarok felé
közeledtek leginkább"), ezáltal megengedhetővé teszi, hogy
a zsidókat mint jellemző magatartású és érdekű közösséget
tekintsük, s ne csupán - egymástól független - egyedek
véletlenszerű halmazaként 7) Jól érzékelhető, hogy a
kisebbségi lét minden kisebbség esetében sajátos túlélési
technikák gyakorlásához vezet: esetünkben a szlovák többségi
akarattal és érdekkel szemben a szlovákiai zsidó és magyar
kisebbség képviselői fogtak össze (utóbbiak elfogadva előbbiek
üzleti ajánlatát). Köztudomású, hogy Erdélyben zsidók és
magyarok nem küzdöttek egymás ellen (ott nem bontakozott ki
közöttük általános törzsi háború), hanem összefogtak a
mindkettejüket sújtó állami-nacionalista elnyomással szemben.
Kovács András felméréséből azonban látható, hogy a hazai
zsidóság, mely az elnyomott kisebbségekkel általában
szolidaritást vállal, a határon túli magyarok hátrányos
helyzetét nem veszi annyira a szívére (számára ugyanis ők a
legnagyobb ellenség, a magyarországi nacionalizmus tápláló
forrását jelképezik). Ebből (ismét) levonható majd az a
következtetés, hogy a zsidóság viselkedése nem a származásának
függvénye, hanem a történelmi előzményeké és az aktuális
politikai környezeté; megfordítva: viselkedéséről
(magatartásáról, jellemvonásáról) történelmi előzményektől
és az aktuális politikai környezettől függetlenül szólni, nem
más, mint esetleges részigazságok általános rangra emelése,
azaz hamisítás. 8) Végezetül modellértékűnek tekinthető
példánk abban az értelemben is, hogy sokrétűsége és
"kényessége" révén kiválóan alkalmas a "Mi az
antiszemitizmus?", "Ki az antiszemita?" kérdés
boncolgatására.
Pontokba
szedett állításaim bizonyítására idézem a szlovákiai Szabad
Újságban megjelent35 beszélgetés
idevágó részleteit. Külön (vastag betűvel) kiemelem a
kulcsinformációkat, illetve kulcsgondolatokat.
Beszélgetés
Pavol Sitár ügyvéddel, a Zsidó Hitközségek Központi
Szövetségének elnökségi tagjával. "Két kisebbség az
országnak is hasznos megoldást talált"
- Hogyan
értékeli a kormány döntését a holokauszt áldozatainak
kárpótlásáról?
- Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nagyon elégedettek vagyunk ezzel a
megoldással. De a szlovákiai viszonyokat tekintve ebben a
pillanatban ez optimális megoldás. A közvélemény élesen
reagált, mert nem tudatosítja, hogy a 850 millió koronát
csak tíz év múlva kaphatjuk meg, így a zsidó közösség
részére nyújtott kompenzáció az állami költségvetést csak
2012-ben fogja terhelni. [...]
- Gondolja,
hogy a kárpótlásokat tekintve csak a zsidóság lehet
elégedetlen? Másoknak is voltak hatalmas veszteségeik a háború
utáni időkben...
- Az én
számításaim szerint amennyiben mindent szeretnénk visszakapni
kb. 12 milliárd korona kárpótlást kellene kapnunk. Persze nincs
olyan megoldás, amellyel mindenki elégedett lehetne. Egy
gesztusról van szó, s ezt úgy kell értelmezni, hogy Szlovákiának
meg kell békélnie a múltjával, ezért történt, ami történt.
Úgy, ahogy a magyar állam is szembenézett a múlttal. Ott is
kárpótolták a zsidó közösséget, de azt kell mondanom, ők sem
elégedettek a számukra nyújtott megoldással. Ott kb. tíz évvel
ezelőtt hétmilliárd forintot kaptak. Létrehozták a
zsidók kárpótlási alapját, annak fizették ki az összeget. Nem
úgy, ahogy nálunk, hogy elhelyezték a nemzeti bankban, és majd
tíz év múlva rendelkezhetünk vele.
- Úgy
tudom, kamatait minden évben felhasználhatják...
- Igen,
de senki nem tudja, hogy a kamat mennyi. Mi úgy gondoljuk, hogy
évente 40 és 50 millió korona közötti összeg lesz.
- Még
ebben az esetben sem elégedettek a kárpótlás összegével és
formájával?
- Képzelje
el, mennyi pénzt emészt majd fel a kárpótlások körüli
hivatali intézkedés. Ki kell dolgozni és a kormánnyal
jóvá kell hagyatni a kárpótlás kifizetésének szabályait és
feltételeit. Az adminisztrációs dolgok intézésére létre kell
hozni egy hivatalt. Fizetni kell a szakértőket, az összes
költséget. S mindezt az említett kamatokból. [...]
- Hogyan
jött létre a kormány döntése a zsidók kárpótlásáról?
- A
kormány először a cseh modellt szerette volna
alkalmazni. Háromszázmillió koronát adott volna
kárpótlásként, százmilliót készpénzben, kétszázmilliót
pedig egy, a kárpótlás céljára létrehozott alapítványnak. Ha
a kormány így határozott volna, a Zsidó Hitközségek Központi
Szövetsége valószínűleg nem írta volna alá a kárpótlási
szerződést. Ezzel egy nagyon kellemetlen helyzet jött volna
létre, hiszen Bush elnök világosan kifejtette, hogy Szlovákiának
ezt a kérdést még a NATO-ba való meghívás és belépés előtt
tisztáznia kell. Az illetékeseknek gondot okozott, hogy a zsidó
hitközség elégedetlensége miatt problémák lehetnek a
belépésnél. Ebben a helyzetben jelentkeztek a könyvesbolttal
kapcsolatos események. Amikor a Madách Posonium
képviselői megkerestek, én a történtek terhe alatt voltam.
Nekem is viselnem kellett a felelősséget az események
alakulásáért. Tagja voltam Csáky Pál vegyes
bizottságának és a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége
elnökségének, s nagyon szoros kapcsolatban állok a legnagyobb
nemzetközi zsidó szervezetekkel. A Madách
képviselőivel a magyar kultúráról beszélgettünk ugyan, de a
tárgyalás során meg kellett említenem a mi dolgunkat is.
Számomra természetesnek tűnt, hogy a két dolgot összekössük.
Azt mondtam a Madách képviselőinek, ha segítenek abban, hogy a
kormány elé kerülő javaslatban ne 300, hanem 850 millió
szerepeljen, akkor én is segítek a könyvesbolt ügyében. Itt
két, egy országban élő kisebbség képviselői segítettek
egymásnak, s mindkét félnek érdeke volt az is, hogy Szlovákia
bekerüljön a NATO-ba. Ami történt, egyben Szlovákia érdekében
is történt. Meg kell jegyeznem, nagyon bánt engem mindaz, ami
kassai szlovák lapokban ebben a témakörben megjelent...
- A
Kassai Estben azt írták, hogy a Madách tartozott önnek 300 ezer
koronával...
- A
leírtakat úgy kell érteni, hogy a bérlőnek hátraléka volt a
bérletfizetésben. Az évi bérlet nem egészen 300 ezer korona,
azonban nem ennyivel tartoztak. Amikor mi megvettük azt az
épületet, amelyben a bolt is van, értesítettük őket, hogy a
bérletet nekünk kell kifizetniük, de továbbra is a
házkezelőségnek fizették. Hibát követtek el, két hónapi
bérlettel tartoztak nekem.
- Én úgy
tudom, csak egy hónap elmaradásuk volt, és a következő hónapban
mindkét havi bérletet egyszerre térítették. Önnek
egyhavi késés miatt nem kellett volna felmondania a bérleti
szerződést.
- Természetesen
nem kellett volna, de mi azt az épületet nyolc és fél millió
koronáért vettük meg, és érdekünk volt, hogy ebből a pénzből
valamit vissza is kapjunk. A bolt a város exkluzív pontján
található, nagy alapterületű, hatalmas kirakata van. Tehát a
felmondás igazi oka nem az volt, hogy késtek egy-két hónapot a
bérlet fizetésével. Számunkra a bérleti összeg volt nagyon
alacsony, s mivel hibát követtek el, megvolt az ok a felmondásra.
De közben adódott ez a lehetőség a kárpótlás kérdése körül,
így meg tudtunk egyezni. Mi a Madáchnak hét évre
hosszabbítottuk meg a szerződését, ugyanazért az alacsony
összegért, amelyben még a várossal egyeztek meg.
- A
meghosszabbításról szóló szerződésbe miért írta bele az
eset körülményeit?
- Egyszerűen,
azért, mert biztonságot szerettem volna, hogy mindenben a
megegyezés szerint járunk el. Visszatérve még ahhoz a kassai
cikkhez. Az újságíró elhozta hozzám az írást,
amelyben már szerepelt Duray Miklós neve. Én akkor a saját
kezemmel húztam ki a nevét a cikkből, s kijelentettem, hogy Duray
Miklósnak ehhez az egészhez semmi köze nincs. Azt is megtiltottam
az újságírónak, hogy bármilyen nevet említsen a cikkben. Erre
a cikk nem is jelent meg egy ideig. A kárpótlás intézése
kapcsán nem volt egyezség arról, hogy a lobbit titkosan kell
kezelni. Nekem az a véleményem, hogy becsületes emberek jutottak
olyan megoldásra, amellyel az egész országnak segítettek. Ebben
nincsen semmi titkolnivaló. A cikk írója adott negatív felhangot
ennek a dolognak azzal a címmel, hogy "Duray kilobbizott
félmilliárdot...". Ez nem igaz. Valóban lobbiról volt szó,
de semmi olyan nem volt benne, amit a közvélemény ne tudhatna. A
végeredményt kell nézni. A javaslat bekerült a parlamentbe, s
egyetlen koalíciós képviselő sem szavazott ellene.
- Mi
lesz, ha letelik a hét év, meghosszabbítják a könyvesbolt
bérleti szerződését ?
- Én úgy
gondolom, a kiadónak hét év alatt sikerül olyan anyagi helyzetbe
kerülnie, hogy ki fogja tudni fizetni a magasabb bérleti díjat
is. Hét év alatt még sok minden történhet. El tudom
képzelni, olyan lesz a helyzet, hogy igent mondunk majd a
meghosszabbításra, hisz a zsidók Szlovákiának ezen a területén
mindig a magyarok felé közeledtek leginkább.
Kölcsönös
fogalomtisztázás: érdekek, belátások mentén
"Az
antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike..." - állapíthattuk
meg Sándor Györggyel, aki még hozzátette, hogy - "...ennél
nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." Ehhez
képest a háborúzó magyar törzsek egyike a rendszerváltozás
kezdete óta úgy használja nyakra-főre az "antiszemitizmus"
vádját, az "antiszemita" fogalmát, hogy eddig sose vette
magának a fáradságot annak módszeres meghatározására,
kidolgozására, mit kell értenünk e súlyos kifejezéseken. E
törzsnek azonban nem is fűződött különösebb érdeke a fogalmi
tisztázáshoz. Sőt! Minél inkább s minél észrevétlenebbül
kiterjesztette az alapvetés (a származásfirtatás tilalmának)
normáját a zsidósággal közvetlenül vagy közvetve összefüggő,
legkülönfélébb jelenségekre, voltaképp annál több
hadszínteret aknásított el ellenfele lehetséges felvonulási
(támadási) útjában.
Annál
különösebb, hogy a "kárvallott" fél, azaz a
szembenálló (s rövidebbet húzó), "nemzeti" törzs sem
végezte el a tisztázás munkáját, pedig ez neki igen fontos lett
volna. Valószínűleg összefügg ez azzal, hogy az A-fegyvernek (az
"antiszemitizmus", "antiszemita" vádnak) van egy
sajátos, bénító hatása, amelyet nem csupán a közvetlenül
megcélzott személyre vagy személyekre fejt ki, hanem egész
környezetükre. Eredményeképpen a témával való puszta
foglalkozás - szándéktól, tartalomtól függetlenül -
illetlenné, bizonyos értelemben önveszélyessé válik: az
egyszerre (belülről) bűntudatos és (kívülről) megdolgozott
közvélemény "zsidózás"-nak (azaz antiszemitizmusnak)
tekinti, s a közéleti szalonokból való kirekesztéssel büntet
érte.
További oka
lehet a tisztázás elmaradásának az, hogy a téma (az egész
jelenségkör) valóban rendkívüli bonyolult. Egyáltalán nem
véletlen (mint ezt majd látni fogjuk), hogy sűrű viták folynak
egy-egy megítélés igazságtartalmáról: hát antiszemita vagy nem
antiszemita a megcélzott személy? A vita, minden látszat ellenére,
ritkábban fakad az érdekkülönbségből (értsd: a baloldalnak
érdeke antiszemitázni, a jobboldalnak érdeke az antiszemitázást
visszautasítani), mint inkább a fogalmak - és érzelmek (!) -
teljes zűrzavarából, nehezen feloldható ellentmondásaiból. Hogy
mindjárt az egyik legfajsúlyosabbat említsem: a manapság
közkeletű (politikailag korrekt) felfogás szerint mindazok, akik a
második világháború előtt támogatták a numerus clausus életbe
léptetését, majd a zsidótörvények meghozatalát és
bevezetését, azokat egyértelműen megilleti egyfelől a "magyar
fajvédő", másfelől a "zsidógyűlölő",
"rasszista", "antiszemita" vádja. A
következtetés s a vád első látásra teljesen logikusnak és
helyénvalónak tűnik; pedig kellő történelmi ismeret birtokában
az is megállapítható, hogy a zsidótörvények megalkotásának
egyik szándéka éppen a nagyobb baj elkerülése, a zsidók fizikai
megóvása volt; nem véletlen, hogy zsidó szervezetek is ott
bábáskodhattak a megalkotásuknál. Az sem véletlen, hogy zsidó
szervezetek is biztatták arra Horthy Miklós kormányzót, kerülje
zsidóügyben a nyílt ütközést Hitlerrel, hiszen errefelé - a
német érdekszférában - akkoriban Magyarország volt az egyetlen
ország, ahol a zsidóság egyáltalán menedékre lelhetett. Jól
megvilágítja a helyzet szinte megoldhatatlan dilemmáit a II.
zsidótörvény előterjesztőjének, Makkai János országgyűlési
képviselőnek a sorsa36,
akit néhány év múltán - a német megszálláskor - a Gestapó az
elsők között tartóztatott le, s akit annyira megrendített a nem
várt végkifejlett (a zsidók elhurcolása), hogy hátralevő - s
igencsak hosszúnak bizonyult - életében vezekelt: szilenciumra
kárhoztatta önmagát, nem foglalkozott többé politikával.
Az sem
tekinthető véletlennek, hogy éppen mostanság és éppen Csizmadia
Ervin politológus tollából jelent meg a szóban forgó könyv. A
szerző azok közé a baloldaliként számon tartott, de nem tipikus
(sőt, a törzsi háború folytán nagyon ritka) politológiai
elemzők közé tartozik, akik munkásságuk alapelvének tekintik a
megszokott sémákat kerülő, árnyalt, vagyis többrétegű és
többoldalú vizsgálódást. Eme alapelvvel összhangban
Csizmadiának nem csak a baloldal, de a jobboldal iránt is erős az
empátiája, ennek köszönhetően meg tudja állapítani, hogy az
igazság ezúttal sem fekete vagy fehér, vagyis a jobboldalnak a
zsidósághoz való viszonyulása egyáltalán nem szorítható
egyszerű - s annál visszataszítóbb - skatulyákba. Az egykori
történelmi helyzet pontosabb ábrázolása és megértése nem
csupán a mai jobboldal alaposabb megértésében segíthetne, de a
törzsi háború mérséklésében is; nem véletlen tehát, hogy e
könyv iránt mind ez ideig (e sorok írásáig) feltűnően nagy
érdektelenség tapasztalható. A két szándék és két politika ma
egyszerre jellemzi a baloldalt: a valóban liberálisabb és
idealistább része (ld. például Élet és Irodalom, Csizmadia
Ervin, Modern Magyarok Mozgalma), úgy tűnik, csakugyan megelégelte
a közemberek (hivatásos politikusok, értelmiségiek) egymás
melletti elbeszélését ("süketelését"), a törzsek és
hátországuk terméketlen háborúzását, a hivatásos politika
rövidlátóságát; ám a kevésbé liberális (tudatosan
asszimiláció-ellenes) és kevésbé idealista (mert ideológiát és
jelszavakat pragmatikus hatalomtechnikus-módra váltogató) részének
a törzsi háború fenntartása az érdeke. Nyilvánvaló azonban,
hogy a balliberális törzsnek ez az érdekeltsége - mint fentebb
utaltam rá - csak addig áll fenn, amíg el tudja hitetni a
közvélemény elégséges részével, hogy ellenfele kellőképpen
elvetemült (antiszemita, fasiszta, rasszista, szélsőjobboldali,
diktatórikus, legújabban: Európa-ellenes stb.), az ellene
folytatott háború ezért nem csak igazságos, de még kívánatos
is. A fogalmak átható tisztázása éppen ez alól a hamis sugallat
- s vele az egész háborúzás - alól húzhatná ki a szőnyeget.
Nehezen lehetne
pontosan megállapítani, hogy ma éppen mekkora a baloldalnak az a
része, amelyik hajlik a törzsi háború berekesztésére, a
jobboldal iránti megértésre. Kutatói tapasztalatok és
felismerések birtokában annyit lehet kockázat nélkül állítani,
hogy számaránya és szerepe, ha lassan is, de folyamatosan nő
(eltekintve a választási kampányok hisztérikus időszakaitól,
amikor hangja szinte teljesen elvész). Éppen ezért a jobboldal ama
- szintén számszerűleg gyarapodó - részének, amely szintén
hajlamos (és hajlandó) az empátiára és árnyalt ítéletalkotásra,
jó esélye van arra, hogy a közös haszon reményében és
mértékében oly mérvű támogatást nyerjen balról, amellyel
keresztülvihető (mondhatnám: verhető) a közéleten a teljes
fogalmi tisztázás, s vele a törzsi küzdelem új alapokra
helyezése. Több lehetne a nyílt és tisztességes versengés, s
kevesebb az alantas, öldöklő háborúzás.
Jelentéstorzulások
és -torzítások: legfőbb okok, források
Akármennyire
kimutatható és bizonyítható is, hogy az "A-fegyvernek"
a politikai küzdelmekbe való bevetése a baloldal bevált harci
módszere ellenfele meggyengítésére (erkölcsi, politikai
ellehetetlenítésére), a szóban forgó kifejezések tartalmi
torzulásának legfőbb oka az emberi gondolkodás egyik fontos
sajátosságában keresendő, melyet a legegyszerűbben úgy lehet
megragadni, hogy az ember nem csak az eszével (a fejével), de az
érzelmeivel ("a szívével") is gondolkodik. Másutt
bővebben kifejtem, ezért itt csak utalok rá, hogy az érzelmi
gondolkodás eredményeképp elménk (képzeletünk) könnyűszerrel
összetársít olyan fogalmakat (jelenségeket, eseményeket),
amelyek akár egyetlen elemükben s mégoly haloványan hasonlítanak
csak egymásra. E szabad és könnyű asszociációk egyik forrása
az emberi kényelem: életünk során kategóriák (skatulyák,
sémák, modellek) kisebb-nagyobb tömegét vesszük át másoktól
vagy hozzuk létre mi magunk, azért, hogy ne kelljen - merthogy
lehetetlen - minden új információt, új jelenséget a maga
eredetiségében és végtelen változatosságában befogadni,
értelmezni, feldolgozni; ehelyett általában megelégszünk a
benyomásokkal, az információk leginkább szembeötlő jellemzőinek
felszínes és gyors befogadásával, pontatlan kategorizálásával.
Mivel pedig azt fogjuk tapasztalni, hogy e nyilvánvaló
felületességek és gyakori tévedések ellenére az Élet voltaképp
így is egész tűrhetően (de legalábbis kényelmesen) "működik",
meglehetősen ritkán (kevesekben) támad az az olthatatlan vágy,
hogy a maguk - és nem kevésbé mások - kategóriáinak
helyénvalóságát folyamatos ellenőrzésnek és korrekciónak
vessék alá.
Az asszociációk
másik - iméntitől nem független - forrása agyunk egy mandulányi
szerve, az ún. amygdala, az érzelmiemlék-lerakat, amely korábban
támadt, erős érzelmi benyomásainkat őrzi, s amely a legkisebb
hasonlóság esetén azonnal mozgósít - azaz felidézi a korábbi
emléket (érzést, hangulatot, lelki állapotot), s ennek megfelelő
reagálásra (gondolatra, cselekvésre) késztet. Nos, témánk (a
törzsi háború) kitartó figyelése és kutatása alapján
meggyőződéssel állíthatom, hogy a szóban forgó súlyos
fogalmak jelentéstorzulásainak (értelmezési homályainak) legfőbb
oka itt lelhető fel. A zsidósággal szemben elkövetett népirtás,
a holokauszt, s nem kevésbé ennek különböző formákban történő
feldolgozása és demonstrálása olyan erősségű (töltetű)
érzelmiemlék-lerakatot hozott létre az emberek többségében
(nyilvánosságban, közvéleményben), amely más érzésekhez
(élményekhez) képest könnyebben és gyakrabban köt (azaz mos,
illetve csúsztat) össze valójukban - jellemzőik szerint - össze
nem tartozó dolgokat. Ilyen értelemben nem a
baloldal törzsi vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és
kezdeményezői az A-fegyvernek (s különböző fegyvertársainak,
speciális tölteteinek és lövedékeinek), hanem a nagyközönség
eltérő mértékben érintett egyedei és csoportjai, akikben a
valódi félelmek nyomán hamis képzettársítások születtek, s
ennek kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt hangot is adtak. A törzs
vezetői, harcosai "csak" visszaéltek a valóságos
félelmekkel és rémképekkel. A közös kiutat kereső jobboldalnak
azért fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése
sikerességének ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy
az ellene több mint tizenöt éve folytatott méltatlan támadások
mögött sokkal inkább a hétköznapi - mondhatnánk, jó szándékú
- emberek félelmei és bajsejtelmei húzódtak, semmint a törzsi
vezetők hataloméhsége, céltudatos alávalósága. Ha e kiútkereső
jobboldal valódi változást akar, akkor nem annyira a hivatásos
politikát, az ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie,
hanem a közönséges embereket kell megnyugtatnia; meg kell őket
győznie arról, hogy félelmeik és bajsejtelmeik tévképzetekből:
elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak. A dolog
természetéből fakadóan e meggyőzés és megnyugtatás nem
végezhető el puszta ésszel - logikusnak tűnő érvelésekkel. A
hamis érzelmi benyomásokat (bevésődéseket) leginkább igazi
empátiával, félreérthetetlen gesztusokkal, a másik fél
rendszeres megszólításával, a vele való párbeszéd
kezdeményezésével és nagyvonalúsággal lehet elhomályosítani,
kitörölni, kedvezőbb benyomásokkal helyettesíteni.
Ugyanez a
gondolatsor végigvezethető a másik irányból is. A jobboldalra
(de még a szélsőjobboldalra is igaz), hogy nem a
törzs vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és
kezdeményezői az N-fegyvernek, vagyis a nemzeti szólamok mások
ellen fordításának, annak, hogy az ellenfelet nemzetietlennek,
idegenszívűnek, hazafiatlannak, talán még hazátlannak is
nevezzék. A nagyközönség eltérő mértékben érintett
egyedeiben és csoportjaiban valódi félelmek nyomán születtek a
hamis képzettársítások a kommunistákra, liberálisokra, zsidókra
vonatkozóan, s ennek így-úgy (képzeletbeli szalonokban,
szalonokon kívül) hangot is adtak. A törzs vezetői, harcosai
legfeljebb "csak" visszaéltek a valóságos félelmekkel
és sérelmekkel. A közös kiutat kereső baloldalnak szintén azért
lenne fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése sikerességének
ugyancsak ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy a
ellene folytatott támadások mögött sokkal inkább a hétköznapi
- mondhatnánk, jó szándékú - emberek félelmei, sérelmei és
bajsejtelmei húzódnak, semmint törzsi vezetőik hataloméhsége,
céltudatos alávalósága. Ha tehát e kiútkereső baloldal valódi
változást akar, akkor nem annyira a hivatásos politikát, az
ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie, hanem a
közönséges embereket meggyőznie, hogy félelmei és bajsejtelmei
tévképzetekből: elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak.
A meggyőzés és a megnyugtatás itt sem végezhető el a puszta
ésszel - logikusnak tűnő érveléssel. A hamis érzelmi
benyomásokat (bevésődéseket) leginkább itt is igazi empátiával,
félreérthetetlen gesztusokkal és nagyvonalúsággal lehet
elhomályosítani, feledtetni. Annak, aki a baloldalról például
azt szeretné, hogy ellenoldali embertársa őszintén osztozzon vele
a holokauszt okozta fájdalomban, annak ugyancsak osztoznia kell eme
embertársa fájdalmában, Trianon tragédiájában. Aki igazi
változást akar, Trianon fájdalmát nem azonosíthatja semmiféle
valóságos revíziós törekvésekkel, sem a Horthy-korszakkal, sem
a vészkorszakkal. Nem követheti el azt az érzelmi és értelmi
hibát, melyet az igazi antiszemiták: az egészet nem jellemző
egyediből következtet az általánosra, az esetlegesből támaszt
megingathatatlan meggyőződéseket.
Az
antiszemitizmus okai: a "zsidók"37 szerint
A kölcsönös
fogalomtisztázások elmaradásának, a jelentéstorzulások- és
torzítások markáns jelenvalóságának egyenes következménye,
hogy az antiszemitizmus okát gyökeresen másban látják az egyik
és a másik oldalon. Az eltérő értékelésben kétségkívül
meghatározó szerepet játszik az eltérő (fordított) érintettség
is: az "antiszemitizmusnak", "antiszemita
megnyilvánulásoknak" a zsidók mint megtámadott
"célszemélyek" jellemzően a "vádlottjai",
"áldozatai", a velük szemben megnyilvánulók pedig a
"vádaskodók", "gyűlölködők", "kirekesztők".
Azt feltételezem azonban, hogy az eltérő érintettségből fakadó
nézetkülönbség nem valamiféle kiengesztelhetetlen
érdekkülönbségen alapul; vannak ugyanis olyan erősségű és
mélységű közös érdekek, amelyek indítékai lehetnek a
kölcsönös fogalomtisztázásoknak, s általuk - legalább
megközelítőleg - a közös magyarázatok megtalálhatók.
Egyelőre
azonban a felfogásbeli különbség az antiszemitizmus legfőbb
okait illetően olyan mértékű, amelynek nagyságrendjét híven
tükrözi az antinacionalista tábor szívesen hangoztatott
álláspontja: "nincs zsidókérdés, csak antiszemita-kérdés
van"38.
E megállapítás értelme szerint a zsidóság (magatartása,
viselkedése, törekvése) semmilyen értelemben nem oka az
antiszemita jelenségeknek; az okok kizárólag az antiszemitázóknál,
illetve az antiszemitizmust gerjesztőknél keresendők. Sőt,
valójában még zsidók sem kellenek az antiszemitizmushoz; ezt
fejezné ki a - különféle változatokban - közismert, sűrűn
hangoztatott vicc is: Városi ember ellátogat egy eldugott kis
faluba. "Van itt antiszemitizmus?" - kérdi a helybélieket.
- "Nincs. De van rá igény."
Rendszerváltozásunk
időszakát elemezve az antiszemitizmus okaként "zsidó"
oldalról (szemszögből) leggyakrabban a következő - egymással
akár összefüggő - tényezők bukkannak fel39:
- lelki sérültség és/vagy szellemi elmaradottság, tudatlanság, sikertelenség, ezekből fakadó kisebbrendűségi - vagy akár felsőbbrendűségi - érzés, irigység, előítélet, (faj)gyűlölet, üldözési mánia, bűnbakképzés
- nacionalizmus (mint túlfűtött hazafiság, magyarkodás, nemzetféltés)
- gerjesztett nacionalizmus (politikai eszköz a hatalom megragadásához és megtartásához, a valódi problémák elfedésére)
- gerjesztett antiszemitizmus (politikai eszköz a hatalom megragadásához és megtartásához, a valódi problémák elfedésére)
Állításom
igazolásul szükségesnek látom, hogy legalább néhány bizonyító
erejű példát bemutassak.
A Kirekesztők
című, 1992-ben megjelent (s több ízben említett) kötet (alcíme:
Antiszemita írások, 1881-1992) előszavában Mészöly Miklós így
kezdi ajánlását40:
"Ez a
könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális
gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi
aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és
jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó
regesztruma."
Ez az írói
igényességgel és kifejező erővel megfogalmazott bevezető
gondolat szinte az összes, imént felsorolt tényezőt tartalmazza,
egyetlen mondatba sűrítve. Az irracionálisban benne
rejlik az esztelenség, butaság, a gyűlöletben és
az eltorzultban a lelki sérültség, a gubancban,
az önpusztításban és arémlátomásokban a
mániákusság. A önpusztító hazafiúi aggodalom maga
a túlhajtott nemzetféltés, vagyis a nacionalizmus,
a hevített aggodalom pedig a külső beavatkozásra,
a politika által gerjesztett nacionalizmus jelenvalóságára utal.
Mészöly Miklós, illetve az általa felvezetett dokumentumkönyv
szemlélete számunkra azért különösen jelentős, mert a könyvben
- kirekesztőként, antiszemitaként, nacionalistaként - olyan
személyek is idéztetnek, akik a "nemzeti" oldalon nem
csak a köz (a tömeg) megbecsülésének örvendenek, de mint
felelős, áldozatos közéleti személyiségek a leginkább
mértékadó és mérvadó (értelmiségi, politikai) körök
tiszteletét is magukénak mondhatják. (Pl. Csoóri Sándor - hogy
csak a legfontosabb nevet említsem.) Könnyen belátható, hogy a
két értékelő rendszer (az "antinacionalista" és a
"nacionalista") köszönő viszonyban sincs egymással;
ez is arra mutat rá, hogy a (hangoztatott) okok mindkét oldali
áttekintése után feltétlen kívánatos a szintézis elvégzése,
ezt követőleg pedig a fogalmak (annak, hogy ki antiszemita, mi az
antiszemitizmus?) újragondolása.
Egy másik író,
Kozma György (talán nem mellékes: a Hócipő karikaturistája) a
Törzsi trilógiához adott interjújában (ld. Harmadik könyv: A
megoldás nyomában) így vélekedett:
"[...]
akár a nemi szerepében sértett ember, akár az ambíciójában
sértett ember, de lehet az ember akár gazdaságilag is sérült
negyvenéves diktatúra után, szóval az biztos, hogy nagyon nagy
sérüléseknek kell találkozniuk ahhoz, hogy utána ne tudja
megállni, hogy ezt rá ne vetítse a külcsoportra, a tőle eltérő
csoportra. És ezek közül a leglátványosabb és legkézenfekvőbb
a zsidóra való vetítése az én bajaimnak."41
Kozma György,
mint látható, a különféle lelki sérülések és sikertelenségek
egymást felerősítő hatását tekinti az antiszemitizmus legfőbb
forrásának; ebből táplálkozna a bűnbakképző igyekezet:
különféle (lelki, gazdasági) bajok másokra - "a zsidóra"-
való kivetítése. Az interjúalany véleményének (szemléletének)
jelentőségét az adja, hogy mindkét oldalról ("törzsből")
nevezetes ősökkel, erdélyi fejedelmekkel és zsidó rabbikkal
büszkélkedhet. "Kettős látása" szépen nyomon
követhető az interjú során, mindkét oldal iránt nagy empátiáról
(megértésről és kritikusságról) tesz tanúbizonyságot. Annál
különösebb - figyelemre és elemzésre méltó -, hogy az okokat
még ő is mennyire egy alaptényezőre (a vádlók sérültségre)
vezeti vissza.
Az a
balliberális vád (meggyőződés), hogy a jobboldal politikai,
hatalmi érdekből tudatosan gerjeszti a nacionalizmust és az
antiszemitizmust, végigkísérte a Fidesz vezette kormánykoalíció,
illetve a Fidesz - Orbán Viktor vezette - kormányzati működésének
1998 és 2002 közötti négy évét. Irányadónak és jellemzőnek
ítélhetjük Kuncze Gábor sommás véleményét, aki arra a
felvetésre, hogy "A Fidesz talán annak köszönheti
sikerét, hogy egyszerre veszi komolyan a szent koronát és a
gazdasági növekedést", egy hosszabb interjú
keretében42 így
nyilatkozott egykori politikai útitársairól a Törzsi trilógia
számára (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában):
"Most
nincsenek itt a fideszesek, ezért csak egy mondattal intézném el
őket: szerintem ők egy jól kiszámított politikai kalkuláció
mentén szerepeket játszanak."
A jók
kiszámított, a politikai kalkuláció,
a szerep kifejezés egytől egyig azt a vádat
fogalmazza meg, hogy a Fidesz mint liberális gyökerű párt csakis
hatalmi érdekből (politikai haszonból élt) fordult a nemzeti
retorika, a nemzeti jelképek felé; "nemzeti" politizálása
ilyen értelemben a nacionalizmus tudatos szítása, táplálása; de
nem csak a nacionalizmusé. Azáltal, hogy e politikája során a
Fidesz és kormánya - még ha félig-meddig hallgatólagosan is -
alkukat kötött a MIÉP-pel, e szélsőjobboldalinak és
antiszemitának tekintett párttal, s azáltal, hogy Orbán Viktor
miniszterelnök személyes figyelmével és erkölcsi (részben és
áttételesen pedig anyagi) támogatásával tüntette ki a Vasárnapi
Újságot és Magyar Demokratát, melyet ugyancsak szélsőségesként,
antiszemitaként könyvelnek el, általános balliberális felfogás
szerint "megvalósult" az antiszemitizmus gerjesztése.
Különösen a 2002. évi választások negatív kampányában jutott
kulcsszerephez e vád, a legkülönbözőbb formákban: a
szélsőjobboldali veszéllyel való "sima" riogatástól
az olyasféle megveszekedett kijelentésekig, mint hogy "a MIÉP
a Fidesz rohamosztaga".
Az
antiszemitizmus okai: az "antiszemiták" szerint
Éppen amiatt,
hogy még előttünk áll a fogalomtisztázás nehéz feladata, az
"antiszemita" vélekedések számbavételekor figyelembe
kell vennünk mindama típusokat, amelyek balliberális felfogás
szerint ide (az "antiszemita" kategóriába) tartoznak. Már
itt jeleznem kell azonban a magam - később kifejtendő és
bizonyítandó - felfogásának lényegét: a balliberálisok által
az "antiszemita" kategóriába sorolt személyek és
nézetek számottevő része inkább tekinthető pozitívnak, mint
negatívnak, s ez nyilván ütközik az antiszemita szó egyértelműen
negatív töltetével. A kölcsönös fogalomtisztázás - az
ellentmondás feloldása - két irányú lehet; mindkét út járható,
de csakis akkor, ha mindkét törzs (közös egyetértéssel)
ugyanazt választja. Az egyik út: lényegesen szűkítjük a kört,
sokkal nagyobb gonddal és körültekintéssel járunk el (járnak el
balliberális oldalon) a címkézés (kategorizálás, skatulyázás)
során. Az "antiszemita" jelző csak arra a személyre és
nézetre lenne ráilleszthető, aki/amely tudatosan ártó szándékú,
a kisebbik közösséget egyértelműen hátrányos helyzetbe akarja
juttatni a közösség többi (nagyobbik) részével szemben és
javára.
A másik út:
az antiszemita szó értelmének, s főképp érzelmi töltetének
árnyalása, módosítása, áthangolása. Antiszemitának lenni
innentől fogva nem feltétetlen lenne eredendő bűn. Ennél a
felfogásnál mindkét törzs tudomásul veszi, hogy igenis vannak
történelmi okokból adódó érdekellentéteik, igenis lényeges
különbség van általában a zsidóság és általában a jobboldal
magyarsághoz, nemzethez való viszonyulásában. Mindkét törzs
tisztelettel tudomásul veszi, hogy a másiknak számos tekintetben
mások a kulturális, gazdasági és politikai preferenciái, ezekkel
szemben a maga kultúrált és civilizált eszközeivel versenyre
kell, de semmiképpen nem törekszik megbélyegzésükre,
szalonképtelenné nyilvánításukra, erőszakos elnyomásukra,
megsemmisítésükre.
E fontos és
elkerülhetetlen kitérő - tisztázás - után kísérletet teszek
az antiszemitizmus okának "antiszemiták" szerinti
kategorizálására, mégpedig oly módon, hogy a védhetetlenül
antiszemita nézetektől haladok a valójában nem feltétlenül
antiszemita felfogások felé.
- "testi degeneráltság" mint faji jellemző
- "súlyos jellemhibák" mint faji sajátosság
- "összeesküvés"
- "rejtőzködés" és "túlreprezentáltság"
- "magyar- és nemzetellenesség"
- kivételezés és Holokauszt-üzlet
Valódi
zsidógyűlöletből, valódi rasszizmusból, valódi náci
alapvetésű (Übermensch ideológiájú) fajvédelemből táplálkozó
"nézet", amely szerint a zsidóságot - elkülönültsége
(belterjessége) folytán - visszataszító testi jegyek jellemeznék.
(Egy leendő kategorizálás során eme felfogás a "primitív
antiszemita" vagy "primitív zsidógyűlölő"
kifejezéssel meghatározandó csoportban kaphatna helyet.)
Nyilvánvalóan rosszindulatú, ártó (sőt, irtó) szándékú
zsidóellenesség, amely a közélet (nyilvánosság) nagyobbik
részében visszatetszést kelt, ezért jellemzően nem is szokott
hangot, fórumot kapni. A ritka kivétel azonban arról árulkodik,
hogy a nyilvánosság mögött, szűkebb társaságokban az efféle
gyűlölködés és utálkozás ugyancsak megtalálja a maga gazdáit.
A Budapest
Rádióban Fiala János szerkesztésében több ízben elhangzott egy
műsor, amelyben színészek olvasták fel Franka Tibor újságíró
egyik nyilvános előadásának súlyos mondatait. Az eredeti kép-
és hangfelvétel tanúsága szerint a Budakalászi Esték
elnevezésű, a Magyar Demokrata Fórum egyik helyi szervezete által
rendezett találkozón Franka mint meghívott előadó - egyebek
mellett - a következőket mondta:
"Maxwell
úrra elég volt ránézni és az ember zsebében összegyűrődött
a zsebkendő, ezeknek csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint
az orrcimpájuk, és csámpásak"43
Ugyanezen az
estén Franka ezt is megállapította: "Izrael páratlan
pimaszsággal létrejött ország. Balga és alattomos nép." Az
efféle durva általánosítások is egyértelműen - védhetetlenül
és vitathatatlanul - előítéletekből, gyűlöletből,
fajgyűlöletből: primitív antiszemitizmusból táplálkoznak. Nem
önmagában elítélő jellegük miatt: nem tartom eleve
helytelennek, elutasítandónak, hogy valamely népet akár
elmarasztaló jellemvonásokkal ruházzunk fel; személyekkel
ugyanezt nap mint nap megtesszük, és nem is biztos, hogy nagyobb
pontossággal vagy jobb találati aránnyal.44 Ha
valaki például általánosítva úgy vélekedik a német népről,
hogy unalmas, vitatkozni éppen vitatkozhatunk vele, de elmarasztalni
és kiközösíteni őt ezért nem volna szerencsés. A lényeges
különbséget a két előítélet között a következő elemekben
látom: az elsőben egyértelmű a gyűlölet jelenléte, akárcsak
az ártó szándéké; az általánosítást "alátámasztó"
konkrétumokat meghatározott céllal keresik, meghatározott céllal
értékelik. Az "alattomos"-ság mögött ezúttal egy ősi
nép (a zsidóság) egy részének (a "cionistáknak") az a
valójában teljesen nyilvánvaló, leleplezetlen törekvése
húzódik, hogy több évezredes szétszóratás után saját hazát,
országot építsen - akár az ott élők ellenében, fegyveres
legyűrésükkel. E törekvést lehet bármiféle előítélet vagy
gyűlölködés (antiszemitizmus) nélkül kegyetlennek,
erőszakosnak, akár igazságtalannak is nevezni, pusztán a
benyomásunknak adva hangot; de alattomosnak már sokkal kevésbé, s
főleg nem egy nép egészét, akkor, amikor egy behatárolható
részének konkrét viselkedését is egyértelműen egy konkrét
történelmi, politikai helyzet váltja ki.
Az
antiszemitizmusra okot adó "jellemhibák" között - az
alattomosságot is megelőzve - leggyakrabban a következők
fogalmazódnak meg: a zsidók (ki)választottsági (felsőbbrendűségi)
tudata; a - szintén a mózesi vallásra visszavezetett -, másokkal
szemben megnyilvánuló kirekesztő és pusztító szándék, az ezt
tápláló gyűlölet; valamint a zsidók üzleties (anyagias)
szelleme. Az utóbbi jobbára csak zártabb társaságokban, vagy a
társadalom perifériáin (pl. kocsmákban, szűk körben terjesztett
kiadványokban) kap hangot. Az előbbiek viszont már olyan párt
vezetőjének publicisztikájában is, amely a rendszerváltozás
során megjárta a magyar országgyűlést.
Csurka
Istvánnak, a MIÉP elnökének egyik Magyar Fórum-beli, szokásos
heti jegyzetéből (Magyar Szemmel) idézek.45
"Ha nem
volna bennem, mögöttem a szeretet örökké ható napenergiája,
félnék. De nem félek.
Holott
félhetnék, mert gyűlölet övez. [...] Ahhoz, hogy ne féljek
tőle, meg kell neveznem. Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről
előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet
az ószövetségi gyűlölet." [...] "Az
ószövetségi gyűlölet megfogalmazása, sőt parancsba adása
Mózes könyveiben kezdődik, aztán a hadvezér, Józsué
rendelkezéseiben folytatódik, de a zsoltárköltő is
felcsillantja az engesztelhetetlen bosszú verseit. A 137. zsoltár
8. és 9. verse így szól: »Babilon pusztulásra méltó népe! /
Boldog lesz, aki megfizet neked / azért, amit velünk elkövettél.
/ Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja
csecsemőidet!«
Mózes pedig
ezt a törvényt hozta:
»Ha egy
város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra.
Ha békés megadással válaszol, és megnyitja kapuit, akkor
legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá. De ha
nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd
körül. És ha kezedbe adja az Istened, az Úr, akkor hányd
kardélre a benne lévő férfiakat mind. [...] De az itt lakó
népek városaiban [...] ne hagyj életben egyetlen lelket sem.
Irtsd ki őket mindenestől [...].
Ez a
törvényhozó Mózes rendelkezése a hadviselésben tanúsítandó
magatartásról. [...] Az ószövetségi jellegű gyűlölet,
amelyet én egész írói életem során, majd fokozott mértékben
politikai pályafutásom esztendeiben magam ellen irányulónak
vélek, voltaképpen népem ellen irányul, s ez ad erőt a
kitartásra.«"
Mint jeleztem,
a későbbiekben részletesebben is foglalkozom a kérdéssel, hogy
valóban antiszemita-e az "antiszemita". Már itt sem
hagyható azonban említés nélkül, hogy Csurka szerint fenti sorai
nem a zsidók ellen szólnak, hiszen:
"Egy
század múlt el mögöttünk iszonyatos nemzeti és etnikai
sérelmek megtorlásának szándékából keletkezett
világégéseivel és megismételt gyűlölet-békeszerződéseivel,
Jaltáival és Casablancáival. [...] Az ószövetségi gyűlölet
gyakorlói tehát nemcsak zsidók, mint azt majd gyűlölőim
kihallják szavaimból, hanem mások is. Ez azonban lényegtelen
körülmény ahhoz képest, hogy ennek a gyűlöletnek a ránk
áradását ma is érezhetjük."
Csurka azonban
egyértelműen és cáfolhatatlanul állítja: a nem-zsidókban is az
"ószövetségi gyűlölet" dolgozik. Azaz a zsidók
gyűlölete; tehát akárhogy is, ezt vetíti ki a földkerekségre:
mintha zsidó rontás volna az egész világon.
A keresztényi
szeretet és a zsidó gyűlölet szembeállítása az antiszemitizmus
(pontosabban: zsidóellenesség) egy korábbi történelmi
időszakának, az antijudaizmusnak a legújabb kori (XX-XXI. századi)
továbbélése. Annyiban igazságtalanabb (és mint a történelem
brutálisan igazolta, életveszélyesebb) felfogás elődjénél,
hogy amott egy zárt, magába forduló közösséget többé-kevésbé
(bár nem kizárólagosan) az elkülönülést (egyúttal az
önvédelmet) segítő, szigorú vallása alapján ruháztak fel a
mózesi "felsőbbrendűségi" (kiválasztottsági) tudat,
valamint a gyűlölködés jellemvonásával, sőt, vérváddal
vádolták (ez arra a hiedelemre alapul, hogy titkos vallási
szertartásokhoz a zsidók keresztények vérét veszik), itt azonban
a megbélyegzéshez már a származás is "elegendő".
Grespik László,
a Budapesti Közigazgatási Hivatal egykori vezetője, később a
MIÉP országgyűlési képviselőjelöltje különös módját
választotta a krisztusi (keresztényi) szeretetet felmutatásának
(demonstrálásának), kimondva-kimondatlanul is szembeállítva
nemcsak a zsidóságra, de az egész balliberális törzsre, benne a
médiára rávetített - gyűlölködő - magatartással. A Nap-Kelte
Kereszttűz című műsorában, ahol - a szokásokhoz híven -
egyszerre három kérdező támadott rá mint meghívott vendégre,
elővett egy darab kenyeret, három galacsint formált, majd a
következő bibliai intelemmel odahajította őket a vele szemben
állókra: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!".
Hangsúlyozom,
hogy Grespik itt közvetlenül semmilyen módon nem utalt a kérdezők
származására; példája azonban igazolja a gyűlölet és a
szeretet szimbolikus jelentőségét a most zajló törzsi háborúban.
Mindkét szó fontos elemévé vált a nyelvhasználat síkján is
zajló küzdelemnek, s figyelemre méltó, hogyan változik a
szereposztásuk. A rendszerváltozás kezdetét az jellemezte, hogy
az "antiszemitázók" vádolták gyűlölettel a
(keresztény) jobboldalt; Antall kormányzása idején indult el (s
Hornék alatt szűnt meg) a "Tégy a gyűlölet ellen!"
jelmondattal vezetett hadjárat. A jobboldalt váratlanul érte a
támadás, hiszen nem annyira gyűlölködéssel, mint csodálkozással
és tehetetlenséggel volt eltelve: a demokratikusan megszerzett
hatalmat a demokráciát féltő jelszavak (Elnök = Demokrácia,
stb.) mögé sorakozók - lejárató kampányaik segítségével -
alaposan kikezdték. Csak lassan ocsúdott, hogy a megnyitott új
hadszíntéren neki is fel kell sorakoztatni arzenálját. Ebben
segítségére volt ez a Kornis Mihálynak tulajdonított, gyorsan
elhíresült mondat: "Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti
minket"; innentől kezdték a jobboldalon sűrűn hangoztatni a
balliberálisok magyar- és nemzetgyűlöletét. A gyűlölködéssel,
gyűlöletkeltéssel való kölcsönös vádaskodás azóta is tart,
noha voltaképpen - a balliberális médiahegemónia megingása óta
- már egyik félnek sem annyira kifizetődő. Ennek oka túlmutat a
politikai nyelvi megfontolásokon: pszichológiai törvényszerűségen
alapszik. Ha a másik viselkedése indokolatlan, megfoghatatlan
gyűlöletet vált ki bennünk (belőlünk), ezt az érzést - jobb
híján - "visszaküldjük a feladónak", azaz a kiváltóhoz
fogjuk hozzákötni, mintha maga a gyűlölet is tőle eredne, belőle
sugározna. Kiváló példáit láthattuk e lelki jelenségnek a
2002. évi országgyűlési választási kampányban. A budapesti
Testnevelési Egyetemen és környékén, pár nappal később a
Kossuth téren Orbán Viktor hívó szavára összegyűlt óriási
tömeg komoly ijedelmet váltott ki nemcsak azokból, akik pusztán a
Fidesz-kormányzás esetleges folytatódását látták benne, hanem
azokból is, akik a nacionalizmus diadalát. Ez a magyarázata annak,
hogy a balliberális média a valójában jókedvűen, bizakodóan,
de mindenképpen méltósággal ünneplő és tüntető tömegből
még "fasiszta csürhét" is "tudott" csinálni.46
Kossuth téri
szónoklatában Orbán Viktor a szeretet fontosságának is szentelt
néhány szót. Ugyancsak jellemző, hogy a balliberális médiában
e szavait hiteltelennek ítélték, kigúnyolták; nemcsak a
gyűlöletérzet említett lelki sajátossága miatt, hanem mert a
szeretet a kereszténység szava, egyelőre ezt a vele szemben álló
törzs birtokolja. Megjósolható azonban, hogy a világ
globalizálódásának folytatódásával, a pénz szerepének
korlátlannak tűnő elhatalmasodásával, s mindezek mentén a
gyakorlatias (haszonleső) politika további térnyerésével a
szeretet szimbolikájára a baloldal is rá fog fanyalodni: hamarosan
átveszi napi használatra. (Hasonló eset már megtörtént egy
nemzeti jelképpel és nemzeti retorikával, amikor a választások
küszöbén Kovács László kitűzte magára a nemzeti kokárdát,
Medgyessy Péter pedig a "nemzeti közép" leendő
kormányáról kezdett beszélni.) Ezzel együtt sem várható, hogy
az "antiszemiták" érvei (érzései) közül eltűnne az a
"meggyőződés", hogy a baloldalon belül a zsidóság
eleve hordozója a gyűlöletnek; és megint csak a szóban forgó
lelki mechanizmus miatt nem. A zsidóság - e pillanatban mindegy,
hogy mennyire vélt vagy valós - "túlreprezentáltsága"
(számarányánál erősebb képviselete) és "összeesküvése"
első lépésben kiváltja a nemzetféltő aggódást, sőt,
félelmet; ez előbb (tehetetlen) gyűlöletté alakul, majd eme
formájában az érzés visszavetül a zsidókra, s aztán - a
képzelet síkján - a "magyargyűlölet", "nemzetgyűlölet"
képzetévé válik. E lelki mechanizmus egyértelmű kára (a közös
sors közös vesztesége), hogy mindkét oldalon megakadályozza az
igazi okok, igazi érzések, igazi összefüggések feltárását (s
nyomában akár a háború felszámolását).
Ugyancsak a
primitív antiszemitizmus kategóriájába sorolandó az a
"meggyőződés", hogy a zsidókat erőteljes
kalmárszellem, anyagiasság jellemzi. Mint minden előítéletnek,
ennek is van racionális (tényszerű) magva: a gettóba zárt
(zárkózott) zsidóság középkori történelme során olyan
foglalkozásokat végzett, amilyeneket egyáltalán űzhetett:
kereskedést, pénzkölcsönzést. (Ez lényegét tekintve még akkor
is igaz, ha Sólem Áléhem novelláiból és regényeiből kiderül,
a kelet-európai zsidóság tömegesen művelt földet, folytatott
paraszti gazdálkodást. A monarchia idején hozzánk beáramlott
zsidóság java része életmódot is változtatott: kihasználva a
dualizmus korának hatalmas társadalmi mobilitását, tömegesen
indultak felfelé a társadalmi hierarchiában - értelemszerűen a
hatalom gyakorlásához közelebb eső szintekre.) Az is
kétségtelen, hogy a kereskedés és pénzkölcsönzés terén
szerzett tapasztalatai és így felhalmozott tőkéi különleges
előnyöket biztosítottak számára a világtermelés és
világkereskedelem kialakulásának és rohamos fejlődésének
elkövetkező korszakaiban; sőt az is, hogy a zsidóság egy része
e fejlődés egyik motorjává vált. E történelmi tények és
felismerések sem engedik meg azonban azt az általánosítást, hogy
a kalmárszellem vagy anyagiasság jellegzetes zsidó vonás volna.
Hogy miért nem, talán egy példával lehetne legjobban igazolni. A
késő kádári, liberálisabb (puha) diktatúra egyik sajátos
kísérőjelensége volt az ún. "lengyelpiac":
Magyarországot - és általában a szovjet tömb országait -
lengyel turisták lepték el, akik azonban nem annyira a
látványosságok környékén bukkantak fel, mint inkább diszkréten
félreeső, piacolásra alkalmas tereken, és ott csoportokba verődve
kínálgatták sokféle, főképp "KGST-viszonylatból"
beszerzett portékájukat. Nos, nehezen lehetne azt állítani, hogy
a lengyeleket erősebb kalmárszellem vagy nagyobb anyagiasság
jellemezné, mint mondjuk a magyarokat. Azt már inkább, hogy
akkortájt a lengyelek rosszabb életszínvonalon éltek, mint mi, de
az üzemanyag és nagyon sokféle áru jóval olcsóbb volt náluk.
Pontosan elegendő magyarázat, mely egyébként arra is
figyelmeztet, hogy a másokra (más népekre, másik törzsre)
rávetített (negatív) tulajdonságok nem kevésbé a magunkéi is.
Ha úgy véljük, hogy a magyar közszellem is túlságosan
anyagiassá vált, elüzletiesedett, mindenkinek a maga felelősségét
kell mindenekelőtt számba venni: Nem álltam-e be én is a "jóléti"
társadalom építői és haszonélvezői sorába?
A képzeletbeli
listán, amelyen az antiszemitizmusnak az "antiszemiták"
által megítélt okait vesszük sorra (mégpedig a védhetetlen
antiszemitizmustól a vitathatók felé haladva), egy olyan elem
következik, amely vízválasztónak tekinthető. Aki a világ
zsidóiról azt feltételezi, hogy egy hatalmas, a földkerekséget
átfogó összeesküvés résztvevői, akik valamiféle világuralomra
törekednének, vagy tán "isteni kiválasztottságuk"
beteljesítésén fáradoznak, szóval, aki így gondolkodik, az
talált egy olyan végső okot és magyarázatot a zsidóság
"magatartására", "viselkedésére", mely
lehetetlenné teszi, hogy a zsidókat egyéni vonásaik és tetteik -
és ne származásuk - alapján ítélje meg.
Fontos itt
megkülönböztetnünk azokat, akik - hangsúlyozom - a zsidóságot
általában gondolják egy világméretű, tudatos összefogás
részeseinek, azoktól, akik úgy ítélik meg, hogy a világban
tapasztalható jelenségek egy része mögött egy vagy több erős
zsidó lobbi, nemzeti és nemzetközi zsidó szervezet(ek) ténykedése
fedezhető fel, amelyek azonban korántsem fogják át (nem
irányítják, nem szervezik) általában a zsidók cselekedeteit,
törekvéseit. Ilyen zsidó lobbik és szervezetek létezése ugyanis
vitathatatlan tény; vitathatatlan, hogy az Amerikai Egyesült
Államok Izraelhez fűződő viszonyát, egész közel-keleti
politikáját, ezen belül az iraki háborúval
kapcsolatos magatartását, ezen kívül pedig az
(arab) terrorizmus elleni harcát ezek a zsidó lobbik és
szervezetetek jelentősen (ám nem csakis ők) befolyásolják;
ugyanígy vitathatatlan tény, hogy a zsidó kárpótlás ügyében a
zsidóság (pontosabban egy része) szervezetetten lép fel országok,
kormányok, parlamentek, bankok ellenében; s végül az is
vitathatatlan, hogy zsidó szervezetek figyelemmel kísérik némely
országoknak (kormányoknak, pártoknak, más intézményeknek,
személyeknek) a helybéli zsidósággal szembeni magatartását, s
akár nemzetközi fórumokon, akár közvetlen fellépésekkel,
tárgyalásokkal igyekeznek e magatartást a nekik kedvező irányba
terelni.47
Az efféle
"összeesküvések" létét látszik igazolni a Washington
Times magyar származású publicistájának, Vázsonyi Bálintnak
Orbán Viktor védelmében közölt írása. Ebben a szerző a
Washington Postban megjelent - antiszemitázó, nacionalistázó -
támadásra válaszul rámutat, hogy Amerikában egy "láthatatlan
kéz" működik, amely minden lehetséges alkalmat felhasználva
támadja Magyarországot. Egyszersmind felszólítja Tom Lantos
képviselőt, hogy valljon színt: a "láthatatlan kéz"-zel
tart, vagy hajlandó az "amerikai utat" járni.48
A fenyegető
"összeesküvést" felidéző lobbizásra kiváló példa,
amit a magyar származású amerikai képviselő, Tom Lantos mutat be
folyamatosan a magyar belpolitika befolyásolására. Nincs itt
elegendő hely minden megnyilvánulását felsorolni, azért csak a
talán négy legnevezetesebbet említem meg. Csurka Istvánnak még
MDF-alelnök korában, 1992-ben megjelent, elhíresült dolgozatáról
(a Néhány gondolat...-ról) Tom Lantos az amerikai képviselőházban
elítélő demonstrációt szervezett, amelynek hazai visszhangja
igen sokat rombolt a kormánykoalíciót vezető párt, az MDF
tekintélyén és legközelebbi választási esélyein. 1998-ban Tom
Lantos kinyilvánította, hogy az országnak inkább érdeke volna az
(antinacionalista) Horn-kormány továbbélése, mert ez, úgymond,
jobban garantálja a stabilizációt. 2002-ben viszont azt
nyilvánította ki, hogy a demokráciának jót tenne a
váltógazdálkodás, magyarán a (nacionalista) Fidesz távozása.
Miután pedig óhaja beteljesült, azt tudhattuk meg a Magyar
Nemzetből, hogy Tom Lantost, ki a Medgyessy-kormány (Busht
támogató) külpolitikáját magasztalta, annyira felbőszítette,
hogy a magyar közvélemény túlnyomó többsége elutasítja
Amerika iraki háborúját, hogy nyilvánosan súlyosan becsmérlő
megjegyzéseket tett a magyar népre. ("A magyarok sose voltak
híresek az éleslátásukról" - jelentette ki egyebek között.)
Egy másik
nevezetes lobbista Soros György, aki nem kisebb célt tűzött ki
maga elé, mint hogy "kinyitja" (nyitottá teszi) a volt
szocialista országok társadalmait. A Soros Alapítvány
mérhetetlenül sok pénzt és energiát fordított Magyarországon
(is) a "liberális" értékek támogatására, amelyek a
nemzeti, megőrző, konzerváló vagy csak fékező törekvésekkel
szemben mindig inkább a nemzeti értékek gyorsabb fel- és
eladását, e nemzeteknek a világgazdaságba való mielőbbi
betagolódást szorgalmazták.
Azonban nem
csak "idegenbe szakadt" (Magyarországról elszármazott,
zsidó származásukat nem titkoló, már-már intézményesült)
személyek folytatnak ilyen irányú (antinacionalista)
tevékenységet, hanem a hazai közélet különféle rendű és
rangú szereplői is megkeresik a módját, hogy a külföldet
mozgósítsák a hazai nemzetféltők ellenében. Rendszerváltásunk
törzsi háborújának egyik első, nagy meghökkenést kiváltó
akciója, amely hosszú időre előre kiásatta a csatabárdokat, az
a New York Timesban megjelent cikk volt, amely a lakiteleki
találkozóról - erről az azóta történelminek bizonyult
eseményről -frissiben azt állította, hogy ott a nacionalizmus és
antiszemitizmus kapott hangot. Az 1993-ban az Antall József
Miniszterelnöki Hivatalán belül megalakult Nemzeti Tájékoztatási
Iroda egyik fő feladatának tekintette, hogy a magyar sajtónak erre
alkalmas (az akkori kormánnyal rokonszenvező, igen szerény méretű)
részében beszámoltasson azokról a külföldi
média-megnyilvánulásokról, amelyek esetében nem csak az volt
egyértelmű, hogy itthonról indították a dezinformációt, de az
is, hogy a szándék a "nacionalista", "antiszemita"
kormány (pártok) lejáratása volt.
Megjegyzem, a
világméretű összeesküvés felkínálkozó gondolatának olyan
esetekben, mint az iménti - New York-i, ráadásul liberális -
lapé, földi halandó viszonylag könnyen ellene tud állni. Lehet
az ilyesféle dolog - még ha meg-megismétlődik is - elszigetelt
jelenség, egy vagy néhány ember partizánakciója. Nehezebb a
dolgunk olyankor, amikor a vezető finn napilap, a Helsingin Sanomat
vasárnapi száma két teljes oldalt szentel országunknak mint
leendő EU-tagnak, s az ott szereplő írások fő témája a
magyarországi zsidóság és cigányság sorsának
viszontagságai.49 E
nyilvánvalóan súlyos aránytévesztés mögött (talán mégsem ez
az igazi Magyarország) nem elégséges fatális véletleneket látni,
hiszen ez semmivel nem kevésbé irracionális felfogás, mint a
világméretű összeesküvésé.
Ha a valóság
összefüggései helyett nem akarjuk rögeszmékkel
(összeesküvés-elméletekkel) körbehálózni magunkat, arra a
találós kérdésre is elfogadható választ kell keresnünk és
találnunk, amelyet Lovas István tett fel egyik Jobbszemléjében:
"Mi az:
holland, Budapesten állomásozik, az Antall- és Orbán-kormány
idején dolgozott, a Horn- és Medgyessy-kormány idején tétlen?
Megfejtés: holland tudósító. Akikből kilenc volt az
Orbán-kormány idején. [...] De miből élhetnek e ciklikus
szorgalmú tudósítók? Csak nem kapnak valakiktől valami
plusszjutalmat azért, hogy csupán a jobbközép kormányok idején
írnak? Méghozzá rossz, nagyon rossz dolgokról. Ebből lett
elege a diákokból összeverődött Kontroll Csoportnak, amely
tavaly [2002] januárban e lapban [a Magyar Nemzetben] igazi
»terrorcselekményt« hajtott végre. Megjelentette értékelését
a külföldi tudósítók munkájáról. A hatás leírhatatlan
volt. Amerikától Franciaországon és Németországon át
Ausztriáig ettől zengett a sajtó: a német Handelsblatt, a Welt,
a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Tagesspigel, a ZDF
közszolgálati tévé, a közszolgálati rádió, a
Deutschlandflunk, az osztrák Presse, a Standard, és a Profil, a
lengyel Gazeta Wyborcza, a holland NRC Handelsblad, a Volkskrant, a
Financial Times tudósítójának a 168 Órának adott
nyilatkozata, hogy helyhiány miatt csak néhányat említsünk. E
cikkek közül a legenyhébbek arra utalnak, hogy e diákok
listázzák a külföldi tudósítókat (nyilván emiatt nem írnak
ma [2003-ban], és ezzel Magyarország veszélyezteti EU-s
csatlakozását (nyilván eltűntük miatt csatlakoztunk). Csupán
a svájci Neue Zürcher Zeitungban jelent meg egy józan hang
Andreas Oplatkától, aki arról ír, hogy nem egészen érthető,
miért e nagy riadalom néhány diák miatt."50
A nemzetünk
életére befolyást gyakorolni igyekvő nemzetközi zsidó
szervezetek közül említhetjük a Zsidó Világkongresszust,
amelynek vezetője a Medgyessy-kormánynál járt el annak érdekében,
hogy a magyar parlament mielőbb alkossa meg az ún.
gyűlölettörvényt. Egy másik jelentős (és a legnagyobb tagságú)
nemzetközi zsidó szervezet, a B'nai B'rith pedig folyamatosan
figyelteti (egyebek között) a magyar médiát, milyen "antiszemita"
megnyilvánulásai vannak, s ezekről évről évre két nyelvű
(magyar és angol) kiadványt (Antiszemita közbeszéd
Magyarországon...) készíttet.
Nos - igen
tömören - ezek a tények, pontosabban a valóság hirtelenjében
összeválogatott kis töredékei. Ki mennyire átfogó képet rak
össze ezekből magának, ettől fog függeni, milyen (elő)ítéletei
lesznek a zsidóságról. Akiben a "Cion bölcsei"
összeesküvéséhez, világuralmi törekvéséhez hasonlatos kép
(benyomás) áll össze, az itt fogja meglelni zsidóellenessége
("antiszemitizmusa") okát, magyarázatát.
A Magyar Fórum
fentebb idézett számában jelent meg a Magyar Igazság és Élet
Pártjának nyilatkozata arról, hogy "A MIÉP szétbomlasztására
irányuló Grespik-Metes-Rozgonyi-Bognár-Deák-féle akció kudarcba
fulladt". Csurka István elnök mint a dokumentum aláírója az
országos választmány 2003. január 18-án hozott határozatával
befejezettnek minősíti "a párton belül, de külső
hatásokra, ösztönzésekre felgerjedt bomlasztókkal szembeni"
küzdelmét. A nyilatkozat visszautal arra a korábban többször
hangoztatott állításra, hogy a bomlasztás célja az volt, hogy a
MIÉP az Európai Unióba való belépésről szóló népszavazás
előtt ne tudja széles körben kifejteni és érvényre juttatni
álláspontját: "Így nem!". "Mutassuk meg
Brüsszelnek, a globalizmus zsoldjába szegődött bürokratáknak,
hogy »mit kíván a magyar nemzet«". A mostani nyilatkozat
arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy miközben egyedül a MIÉP
hangoztat határozott nemet a csatlakozással
szemben, a szocialisták a Fidesz és az MDF
fanyalgó igenjének számlájára írják
a nemeknek a közvélemény-kutatási adatok
szerinti hirtelen és váratlan megszaporodását. A mi témánk (az
antiszemitizmus okai) szempontjából igazán fontos megállapítás
ekkor következik, s szó szerint így hangzik:
"Az akár
hozsannázva, akár fanyalogva igent ajánlók azonban egy
csónakban eveznek, s ezt a csónakot valahol a Közel-Keleten
barkácsolták össze."
Ez a
megfogalmazás nem kevesebbet állít, mint hogy Csurka elhíresült
"Budapest - New York - Tel-Aviv tengelyéből igazából a
legutóbbi, azaz a zsidóság játssza a meghatározó szerepet; ő
mozgatná nem csak Amerikát (sokan állítják ezt az Irak elleni
háború okaként), hanem, lám, az Európai Uniót, s Magyarország
legnagyobb pártjait is. A Magyar Fórumban - s a nyilvánosság
mögött - gyakran felbukkanó álláspont szerint a zsidóság volna
a globalizmus lelke, motorja; a Nemzetközi Valutaalapot és a
Világbankot is ők irányítanák, az ő tudatos törekvéseiknek
volna köszönhető jó néhány ország adósságcsapdába
sétáltatása, gazdaságuk uzsorakamatokkal való legyengítése,
kivéreztetése.
Így képzelik
tehát az "összeesküvés-elmélet" hívei.51 Szent
meggyőződésükhöz mindig találnak igazoló ("cáfolhatatlan")
részelemeket; például annak a bankárnak a személyében (Fekete
Jánoséban), aki döntő szerepet játszott a kádári időszak
nemzetközi kölcsöneinek felvételében; vagy azoknak a bankoknak a
viselkedésében, akik a pénzük kivonásával fenyegették
(zsarolták) még a megalakulása előtt a leendő kormány fejét, a
szabad választások első miniszterelnökét, Antall Józsefet, hogy
lépjen egyezségre a szabad demokratákkal. Ezek is olyan tények,
amelyek alapján valósággal cáfolhatatlannak, de legalábbis
logikusnak tűnik a zsidó összeesküvés létezése.
Pontosan ezért
vízválasztó az összeesküvés feltételezése, illetve
elutasítása. Kellő tárgyilagossággal, az előítéletektől való
tudatos tartózkodással ugyanis épp ilyen logikusan belátható,
hogy az említett tények (jelenségek) létezéséhez nem szükséges
összeesküvésnek is lennie. Medgyessy Péter francia becsületrendet
kapott azért, mert francia cégek érdekében lobbizott (minden
bizonnyal Magyarországon). Nyilvánvaló, hogy eközben számos
olyan tárgyalást folytatott, amely örökre rejtve marad a
nyilvánosság előtt; s még az sem biztos, hogy a magyar érdekeket
is éppen olyan "becsületesen" képviselte, mint az idegen
vállalkozókét, politikáét. De lenne-e értelme emiatt
összeesküvésnek nevezni azt, amit csinált? S főképp: szabad-e
arra gondolnunk, hogy a franciák összeesküdtek a
magyarok ellen?! S mától fogva ellenségeinknek tekinteni a
franciákat?
Arra is érdemes
felfigyelnünk, hogy sem Soros György, sem Tom Lantos nem rejti véka
alá származását, zsidóságát; teljesen nyílt kártyákkal
játszanak, nyílt adományok és támogatások, illetve leplezetlen
véleménynyilvánítások formájában igyekeznek érvényt szerezni
politikai (gazdasági?) akaratuknak (szigorúbban nézve: beavatkozni
Magyarország belügyeibe). Nem kell tehát ahhoz a világ
zsidóságának összefognia (összeesküdnie), hogy néhány (de
akár jó néhány) olyan ember, akinek elegendő politikai befolyása
vagy pénze van, ráadásul fontos számára a zsidósága, olyan
irányba próbálja terelni Magyarország politikáját, gazdaságát,
kultúráját, hogy ez (megítélése szerint) minél kedvezőbb
legyen a maga és az itteni zsidóság számára. Akár
természetesnek is tekinthető, hogy minden olyan nép, amelynek
kisebbségei vannak hazánkban, és elég tehetős is (mint pl. a
német), alapítványokat fog működtetni, iskolákat (egyetemet)
hoz létre, gazdasági előnyökért lobbizik, vagy akár olyan
politikai gesztusokat tesz, amelyektől nyilvánvalóan az itteni
(belpolitikai) erőviszonyok számára kedvező befolyásolását
reméli (ld. pl. Kohl kancellár idelátogatását, találkozását
Orbán Viktorral a választások küszöbén).
Ugyanígy:
egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki ma a
globalizmus pártjára álljon; nem kellett zsidónak lenni ahhoz,
hogy az amerikai, és általában a nemzetközi tőke érdekében -
Világbank és Valutalap módra - a bezárkózó országok mint újabb
potenciális piacok megnyitásán fáradozzon. Ha pedig nem kellett
és nem kell zsidónak lenni hozzá, akkor azt hangoztatni, hogy
ebben a zsidóságnak kizárólagos vagy kitüntetett szerepe van,
nem azért veszedelmes igazán, mert mögötte a zsidók elleni
gyűlölködés (antiszemitizmus) lapulna meg, hanem azért, mert
"butaság". A rövidlátó, szemellenzős "butaság",
amely elvakultságában képtelen az igazi mozgatórugók, igazi
összefüggések felfedezésére, ennélfogva pedig nyilvánvaló,
hogy képtelen a helyes válaszokra.52
A magyar média
"természete" sem azért olyan, amilyen, mert az egész
sajtót - de legalábbis a balliberális részét - egy nagy
összeesküvés tartaná hálójában. Aki ebből indul ki, soha nem
fogja megpróbálni és soha nem fogja tudni a médiát - a média
munkatársait - sem megérteni, sem a "nemzeti érdekek"
felé terelni. Inkább Lukács Csabával, a "nemzeti" oldal
kiváló újságírójával tudok egyetérteni, amikor azt írja,
hogy "a balliberális oldalon dolgozó kollégák nem egy nagy
összeesküvés okán teszik a dolgukat, hanem egész egyszerűen
azért, mert ilyenek. Nekik nincs liberális vagy baloldali vélemény:
ami a szájuk íze szerint van, az a közép, a hiteles, a mérvadó.
Ami tőlük jobbra van, az fasiszta." Ehhez csupán annyit
szükséges hozzátenni, hogy ez a - Lukácstól némileg sarkosan
jellemzett - állapot nem egy örökre elkerülhetetlen végzet,
inkább csak egy olyasféle kövület, amely azért kellő
kitartással-szívóssággal minden bizonnyal megváltoztatható.
Jó okom volt
az imént idézőjelbe tenni a butaságot. Fontos tisztában lennünk
vele, hogy ez a "szemellenzős butaság" egyáltalán nem
csak a buta emberek sajátja. A világ kellőképpen bonyolult s
átláthatatlan ahhoz, hogy akár még okos emberek is hamis képet
rakjanak össze a valóságtöredékekből. Hát még ha ehhez
valóságos tisztázatlanságok, kibeszéletlenségek, kényszerű
(el)hallgatások is hozzájárulnak. Márpedig az "antiszemitizmus"
kérdésében bővelkedünk ilyenekben.
Miért kellene
butaság vagy alantasság például ahhoz, hogy Soros György
szerepéből és általában "a zsidók" hozzá való
viszonyulásból (vagyis kritikátlan elfogadásából) azt a
következtetést vonjuk le, hogy igenis létezik egy titkos és
gonosz zsidó akarat (összeesküvés), amely kizárólag a maga
hasznára rombolja a nemzeteket, kiszolgáltatva őket a nemzetközi
spekulációknak, a Mértéktelen és Gátlástalan Haszonlesésnek?
Hiszen nehezen cáfolható például, hogy "A nemzetek ostora
[...] Soros György, a rejtélyes ember, akinek korlátlan
erőforrásai és szoros kapcsolata van a Moszaddal, az izraeli
titkosszolgálattal, aki megrogyasztotta a Bank of Englandet,
tönkretette Tajvant, Dél-Koreát és Thaiföldet, Malajziát is
megtámadta", és hogy "Pénzügyi offenzívája a
malájziai fejlődés tíz évét tette tönkre és 20 millió ember
tízévi munkáját: vagyis egy csinos, 30 milliárdos kárt
okozott." És minden bizonnyal az is igaz, hogy Malajzia ma
romokban heverne, ha sorsa nem dr. Mahathir Mohamed miniszterelnökön
múlt volna, aki bevezette a devizagazdálkodást korlátozó
rendszabályokat. "A Soros-pestist követően Malajzia a
valutaalaptól és a Világbanktól kért pénzt és közölték
vele, hogy a segély feltétele a valutaalap szabályainak
elfogadása, beleértve a devizakorlátozást. Láthatóan ugyanis ez
volt Soros célja: megtörni az országot, elszalasztani a
valutaalaphoz, hogy az az Új Világrend vazallusává tegye. Mint
történt ez mindazon országgal, amely elfogadta az alap szabályait,
Argentínától Bulgárián és Oroszországon át Dél-Afrikáig
[...]. Dr. Mahathir Mohamed, a makacs, idős ember elutasította a
valutaalap diktátumát és Malajzia fenntartotta virágzó
függetlenségét."
Igazi butaság
és alantasság akkor volna elhinni e szavakat és elfogadni mindazt,
ami ezekből következik, ha egy megrögzött antiszemita puszta
kitalációival, sületlenségeivel állnánk szemben. Csakhogy e
gondolatok Israel Shamir, nemzetközileg ismert izraeli újságíróéi,
aki a zsidó állam demokratikus átalakításának, az etnikai
megkülönböztetés megszüntetésének híve.53 Ráadásul
Soros György zsidó alapítványi vezetők előtt tartott beszédében
- egyébként óriási felháborodást keltve - maga is azt mondta:
az antiszemitizmusnak a zsidók és Izrael az okai. "Sőt, saját
magát is okolta, amiért Mahathir Mohamed malajziai miniszterelnök
joggal mondhatta, hogy a zsidók uralják a világot" - tudósít
a különös eseményről a zsidó távirati iroda.54 És
a következő - messzemenő következtetésre alkalmas - sorokat sem
valamely jobboldali, urambocsá' szélsőjobboldali lapból idézem,
hanem a Népszabadságból, annak is washingtoni tudósítójától:
"Eduard
Sevardnadzét az istenadta nép buktatta meg, miután Moszkva és
Washington ebben megállapodott. De honnan tudta a nép, hogyan
kell megbuktatni az örök túlélőt [...]? Hát onnan, hogy Soros
György megszervezte a tapasztalatcserét."55
"Lehet,
hogy a pénz nem boldogít, de sok mindenre jó" - olvashatjuk a
tudósítás alcímében. Miért volna butaság arra gondolni, hogy
ha Moszkvának és Washingtonnak érdeke volt, amire Soros készült,
nemcsak az utóbbi nyúlt a zsebébe, hogy Grúziát célirányosan
felforgassa, hanem az előbbiek is támogatták őt. Innentől fogva
pedig csupán ízlés és akarat kérdése, hogy világméretű
összeesküvésnek tekintsük-e az esetet, vagy valami másnak.
Csakhogy
vigyázat! Paradoxon, de éppen eme döntőnek látszó, hiteles
tények és körülmények mondatják ki a végső szót a "zsidó
világ-összeesküvés" létezése ellenében. Israel Shamir
írása azt teszi (ismét) nyilvánvalóvá, hogy a zsidóságnak
vannak olyan neves (és ebből nyugodtan lehet következtetni:
megszámlálhatatlan tömegű névtelen) egyedei, akik még ellene is
dolgoznak a vélt tendenciáknak és összefüggéseknek (az
"összeesküvéseknek"). Soros György váratlan
(botrányos) megnyilvánulása azt teszi világossá, hogy nem
létezik valamiféle titkos megállapodás, hiszen ha létezne,
mélyen hallgatott és nem meaculpázott volna, nem haragította
volna magára a zsidó alapítványi vezetőket - és főleg nem
adott volna hírt minderről a zsidó távirati iroda. S végül
Moszkva és Washington szerepe azt teszi nyilvánvalóvá, hogy itt
olyan nagyhatalmi érdekek (olajérdekek?) játszhattak szerepet,
amelyek messze túlmutatnak a zsidóságon. Aki a zsidóságból
kiindulva próbál megfejtést és magyarázatot találni a különös
együttműködésre, az valószínűleg sosem ér révbe.
Ugyancsak
paradoxon, de mégis van jelentősége Soros - talán mégis alapos
okkal hangoztatott - származásának. Soros felforgató - a
belügyekbe mélyen beavatkozó - tevékenységét immáron
meglehetősen sok ország megtapasztalhatta. Abból a szempontból
ugyan mellékes Soros származása, hogy e tény a zsidóság
egészére semmilyen következtetés levonására nem alkalmas; s
abból a szempontból is, hogy nagyhatalmi érdekek kiszolgálására
- hát ha még meg is fizetik - mindig akad elegendő jelentkező,
származástól függetlenül. Ám egy okból mégis csak jól jön
ezúttal ez a származás: a közgondolkodás megformálván a
bűntudatoktól, illendőségektől, hatalmi logikáktól, s talán
törzsi elhivatottságoktól és elvakultságoktól, a legtöbb
országban eleve kétoldali védelmet nyújtott minden támadással -
és józan kritikával szemben. Az egyik oldal hol harsányan
lelkendezett, hol csendben szemlélte, de - Magyarországra nézve
legalábbis ez bizonyosan állítható - soha egyetlen egy rossz
szóval nem illette Soros és alapítványa ténykedését, soha nem
nézett és nem látott túl a valóban dicséretes támogatásokon,
a balliberális oldalnak - és olykor nem csak ennek - nyújtott
kétségtelen anyagi és politikai hasznokon. A másik (a
"nacionalista") oldal kezét pedig eleve megkötötte
(pontosabban: a száját bekötötte) az a hamar megtapasztalt tény,
hogy a legenyhébb kritikájára is azonnal ugrott a politika és
média fősodra, és antiszemitizmussal, szélsőségességgel
vádolta. Ennélfogva az innen ugyancsak módjával érkező "vádak",
"támadások" is inkább csak eltakarították az
akadályokat Soros útjából, semhogy odagördítették volna.
Az a
kényszerűség, hogy nem illik valakinek a származását firtatni;
hogy nem illik jelenségek, összefüggések mögött a származást,
a származás által többé-kevésbé (rendszerint igen kevéssé)
meghatározott identitás elemeit felfedezni; hogy nem illik egyszerű
tényekről és számokról sem beszélni; nos, mindez szinte
magától, természetszerűleg felerősíti a sejtéseket,
gyanakvásokat, megerősíti a rögeszméket.
A zsidóságra
háramló ellenszenv egyik bőséges forrása (az antiszemitizmusnak
az "antiszemiták" szerinti egyik fő oka) az a kettőség
(kettős látás, kettős mérce), mely a "zsidókérdés"
(vagyis másfelől nézve, "antiszemita-kérdés")
kezelését jellemzi, kíséri. Egyfelől nem illik (nem szabad)
firtatni (tudni), hogy ki zsidó, ezért a zsidóság (a
többé-kevésbé zsidó identitásúak megfoghatatlan halmaza)
mintegy "rejtőzködve", a társadalom szeme elől
"elbújva" létezik. Másfelől viszont számtalan
"kirakatszakmában" (olyan szakmákban, amelyek a
társadalmi figyelem homlokterében állnak) határozottan
"túlreprezentáltak" (számarányuknál erősebben vannak
jelen); nem annyival azonban, mint amennyire a "rejtőzködés"
miatt az "antiszemiták" gondolják. Nyugodt kibeszélés
és okos párbeszéd híján nehezen feloldható ellentmondás
keletkezik például a negyedik hatalmi ágban (médiában) jelenlévő
(s még inkább képzelt) erősebb képviselet
("túlreprezentáltság"), az itt tapasztalható erős és
harsány antinacionalizmus ("nemzetellenesség"), valamint
az ugyanitt hangoztatott zsidóüldözés, zsidóellenesség
("antiszemitizmus") között. (Az ellentmondás feloldására
más fejezetben teszek kísérletet, legfőképp is a Zsidó
IQ - zsidó siker? cím alatt.) Refrénszerűen visszatérő
megállapítás "antiszemiták" részéről, hogy "Ezek
panaszkodnak, noha sehol sincs ilyen jó dolguk?!". A
"nacionalisták" számára sértő (ellenérzést, sőt,
ellenszenvet gerjeszt bennük), hogy "nekünk tekintettel kell
lenni a zsidók érzékenységére, ők viszont nyugodtan
gyalázhatják a jelképeinket, gúnyolódhatnak magyarságunkon és
nemzeti érzéseinken". E szóban forgó kettősség fejeződött
ki egykor (1990-ben) nagy port kavart dolgozatom címében is:A
kisebbség és a zsarnokság. Úgy ítéltem meg, hogy az átélt
népirtás miatti félelem a zsidóságot arra készteti, hogy
(vissza)éljen médiabeli hatalmával, s eltorzítsa a demokratikus
folyamatokat. A Népszabadságban megjelent írásomra adott válaszok
- a származásfirtatás tilossága alapján - vagy fensőbbséges
gúnnyal, vagy színlelt rémüldözéssel tiltakoztak a
túlrepzentáltság felvetése ellen (az egyetlen kivétel ez alól
Szabó Miklós történész, az SZDSZ egyik alapítója volt). Mivel
más országokban nem feltétlen számít tilosnak a származás
ismerete, a zsidó arányfelettiségről mégiscsak vannak tényszerű
adataink. Némileg vitás ugyan (s éppen erről szólok az imént
említett - Zsidó IQ... stb. - fejezetben), hogy mi a magyarázata a
jelenségnek, az viszont vitathatatlan, hogy vannak olyan történelmi
okok, amelyek elegendő magyarázattal szolgálnak, s amelyek
ismeretében a nem-zsidók számára is minden további nélkül
elfogadhatóvá válik a kialakult helyzet; legalábbis semmiképpen
nem sarkall adminisztratív (erőszakos) változtatásra, legfeljebb
nemes versengésre (amikor már a származásnak voltaképp el is
tűnik a jelentősége).
A probléma
rendkívüli bonyolultságára utal a történelem teremtette
"rejtőzködés", és a "rejtőzködés"
teremtette helyzet visszássága azokban az esetekben, amikor onnan
derül ki a környezet vagy a nyilvánosság számára valaki
származásának zsidó mivolta, hogy az ellene ettől teljesen
függetlenül megejtett intézkedés vagy kritika kiváltja belőle
az "antiszemitázó" vádat. Magyarán: megkívántatik,
hogy senki a származása miatt ne üldöztessék, csakhogy a
hátrányba kerülő minden további nélkül állíthatja, hogy őt
(antiszemita, rasszista) diszkrimináció érte. A Zöldi László
újságíróval, médiaszakértővel készült beszélgetés most
idézendő részét másutt (a Háborús vonások c. fejezetben) is
kiemeltem már, úgy vélem azonban, oly erősen világít rá törzsi
háborúnk egyik meghatározó elemére, hogy nem haszontalan az
ismétlés: a tervezett (és a Magyar Rádiónál megvalósított)
elbocsátásokkor hiába nem volt a legkevésbé sem szempont a
származás, legfeljebb az Antall- (Boross-) kormánnyal, illetve a
"nemzeti" pártokkal szemben tanúsított ellenségesség
mértéke, egyetlen zsidó származású sem hitt el semmi más
magyarázatot, mint azt, hogy a zsidósága miatt üldözik - sőt,
valósággal az életére törnek.
"Ha a
kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor
feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat
foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhány száz.
Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat
részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer
emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek
közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják
eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a
kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a
konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar
Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért
küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az
életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték,
hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt. Tehát valamikor
1938 táján. '38 után jött '39, '40, '44 március 19-e, '44
nyara - a deportálások -, és '44 október 15-e, a nyilas
hatalomátvétel. Valószínűleg ez volt az egyik oka az általam
említett zsidó túlérzékenységnek. Tehát bármilyen
kormányintézkedés kiválthat ilyen érzületet, mint ahogy
akkoriban ki is váltott."
Amikor Csurka
Istvánnak, ki a "zsidókérdésben" egyébként
meglehetősen jártas - ráadásul kétségtelen, hogy szépírói
érzékenységgel és fogékonysággal meg van áldva - az egyik
Kereszttűzben felvetettem, hogy megnyilvánulásai a zsidóságban
bizonyára félelmet keltenek, szemmel látható őszinteséggel
fakadt ki: "Ugyan, dehogy félnek!" Ez arra vall, hogy a
törzsek szembenállása oly éles, s az átjárás oly csekély,
hogy alapvető információk nem jutnak el az egyik helyről a
másikra. Világos, hogy a sablonok (előítéletek) táplálta
ellenszenvnek (esetünkben az antiszemitizmusnak, a
"túlreprezentáltsággal", a "rejtőzködő
túlerővel" szembeni félelemérzetnek) így nem is lehet
kedvező alkalma az elbizonytalanodásra.
Talán a
legtöbb ellentmondást felvető, legerősebb ellenérzést tápláló
terepe a "zsidó rejtőzködésnek és túlreprezentáltságnak"
maga a történelem. Ráadásul összekuszálódnak itt a szálak és
érzések az "összeesküvéssel" s a "magyar- és
nemzetellenességgel" is. Egyszerű földi halandók számára
úgy tűnhet, a magyar történelmet - történelmi emlékezetet -
láthatatlan "kezek" (agyak) úgy (de)formálják, hogy az
kedvező legyen a zsidóság, de ne legyen kedvező a "nacionalisták"
számára. Nehezen látható be például annak a történelmi
személetnek a helyénvalósága (igazságossága), amely a
"magyarság", jobbik esetben a "jobboldal"
kollektív bűnösségét hangoztatja, a mai napig rendre számon
kéri, ám a Tanácsköztársaság (vagyis az 1919-es
proletárdiktatúra) dolgában nem hajlandó arról szólni, hogy Kun
Béláék (a vörös terror vezérei) zsidó eredetűek voltak, s e
származás jelentőségével nem akar szembenézni.
"Először
is a jobboldali uraktól szeretném megkérdezni, hogy mikor fog a
jobboldal bocsánatot kérni zsidó honfitársainktól, akiket
bizony a Dunába is belelőttek, meg Auschwitzba segítették
deportálni a magyar csendőrök segítségével. Ezt a
jobboldalnak fel kell vállalnia, ha önök azt mondják, a
baloldal vállalja fel '56 leverését" - jelentette ki Juszt
László, a balliberális újságírók egyik reprezentánsa az ATV
adásában.56
Az idézett
újságíró - az általa képviselt balliberális felfogás -
mindenekelőtt "megfeledkezik" arról, hogy bizony Horn
Gyula személyében egy '56-os karhatalmista nem átallotta az ország
miniszterelnöki szerepkörét vállalni ennek a baloldalnak az élén,
viszont a mostani (a Fideszes) jobboldal és a háború előtti
között semmiféle személyi vagy jogi folytonosság sincs.
Másodjára megfeledkezik arról, hogy a bűnt nem a magyarság, de
még csak nem is a jobboldal többsége, csupán ennek ördögi
egyedei követték el. S ez így volt Kun Béláék esetében is. De
ha netán a kollektív bűnösség tettét kimeríti, hogy a
(nem-zsidó) magyarok "hagyták" a zsidók összeterelését,
elhurcolását, asszisztáltak hozzá, akkor hogyan
lehet Károlyi Mihály a balliberálisok emblematikus (évről évre
ünnepélyesen megkoszorúzott) figurája, aki az első
népköztársaság elnökeként védnökséget vállalt Kunék
felett, kiket a "köztársasági államforma elleni bűntettel"
vádoltak. Amint ezt egy kiváló történész, Tamáska Péter
jóvoltából megtudhatjuk, a "vörös gróf"
rendelkezésére "zárkaajtajukat egész nap nyitva tarthatták,
vendéget fogadhattak. A fogvatartottak levelezését nem
cenzúrázták, s a Vörös Újságnak innen küldték az antant
nyomása miatt amúgy is gyenge lábakon álló kormányzat
megdöntésére uszító cikkeiket."57 Eme
elképesztő támogatásnak is köszönhetően58,
"hamarosan kikiálthatták a proletárdiktatúrát, a kommünt.
»Minden a miénk!« jelszóval elkommunizálták a magán- és az
egyházi vagyont, az Országház és a Teréz körúti
Batthyány-palota pincéiben pedig berendezték kínzókamráikat,
amelyeket a pesti nyelv gajdesznek nevezett el." A nemzet
nagyjainak szobrait pedig "vörösre festett deszkákkal,
drapériákkal takarták el, s Marx, Trockij, Liebknecht és Rosa
Luxemburg mellszobrai díszelegtek előttük".59
Erkölcsi
kérdésekben valószínűleg nem lehet abszolút, támadhatatlan
normákat alkotni és követni. Talán egyetlen egy kivételével: a
kettős mércézést (a nyilvánvaló igazságtalanságot,
hamiskodást), a méltánytalanságot jó érzésű
ember képtelen elfogadni, feldolgozni. Elfogadja, hogy voltak
"gonosz" (nem-zsidó) magyarok, ha ugyanilyen természetesen
hallhat és szólhat arról, hogy voltak "gonosz" (magyar)
zsidók. Világosan meg tudja érteni és el tudja fogadni, hogy a
zsidóság egy része attól remélte választott
hazájában, egyáltalán a nagyvilágban egyenjogúsága
megszerzését, a maga érvényesülését, ha a saját vágya
szerint formálhatja hazáját s a világot egyaránt. Meg fogja
érteni - és másoknak is el fogja tudni magyarázni, másokkal is
el fogja tudni fogadtatni -, hogy a "gonoszság" nem
fajspecifikus; hogy a magyarok nem bűnösebbek más népeknél, és
a zsidók sem bűnösebbek más népcsoportoknál. És annak a
kinyilvánítását, hogy a "magyarok" felelősek a zsidók
pusztulásáért, bár általánosítás, mégis helyénvalónak
ítélhetjük, ha: ha ez a felelősségvállalás nincs
kényszerűen, mesterségesen elkülönítve a nemzet többi
áldozatáért érzett felelősségtől, és azért vállaljuk, hogy
e nemes felelősségvállalással is hangsúlyozzuk együttérzésünket
az áldozatok iránt, zsidókért és nem zsidókért egyaránt.
Másfelől mondassék ki ugyanilyen magától értetődően, hogy
mindkét vörös terror vezérei zsidók voltak, s ez nem tekinthető
merő véletlennek (noha ez nem faji, hanem csakis
szociológiai okokkal magyarázható), s e zsidók tevékenységét a
történelem ítélőszéke ma már egyértelműen nemzetellenesnek
minősíti. Mindezt azért kell kimondani, hogy lehetőleg
megelőzzünk minden efféle, a magyar nemzet és a magyar zsidóság
ellen elkövethető, szörnyű tragédiát. És az antinacionalista
törzsbeliek - ha ebben a felelősségben nem akarnának is osztozni
velünk - legalább ne nevezzék se hazugnak, se antiszemitának
(nácinak, fasisztának stb.) azt, ki csupán a valódi összefüggések
feltárásán, megértésén és megértetésén fáradozik.
A zsidókat
magyarellenességgel, nemzetellenességgel (s az ezekből következő
egyéb, "antiszemitizmus"-ra "okokat" szolgáltató
tulajdonságokkal és bűnökkel, mint pl. idegenszívűséggel,
hazafiatlansággal, hazaárulással, kozmopolitizmussal,
világpolgársággal) illető vádakat természetesen a korábbi
kategóriák képviselői is hangoztatják: a testi degeneráltságot,
jellemhibákat felrovó, védhetetlen antiszemitáktól kezdve, az
összeesküvés feltételezőin át, egészen azokig, akikben a
rejtőzködés és az arányfelettiség, illetve e kettősségben
megmutatkozó ellentmondás ébreszt feloldhatatlan ellenszenvet.
Azért "természetesen", mert mindenféle negatív
megítélés önkéntelenül is a különbségeket keresi: ha az
önazonosságunknak fontos eleme a magyarsághoz való tartozásunk,
a hazához, nemzethez való kötődésünk, akkor a nekünk
ellenszenveseket rögtön vizsgálatnak vetjük alá, vajon ugyanúgy,
vajon eléggé magyarok-e. Hogy ez mennyire így van, mennyire
általános szokás, jól lemérhető azon, hogy az "antiszemiták"
körében milyen gyakori a mellényúlás: minden további nélkül
lezsidózzák azt, aki valamiképpen - akár megjelenésre, akár
megnyilvánulására - "furcsának" tűnik.
Fordítva
azonban - mint ezt már kiinduláskor is hangoztattam - nem igaz az
összefüggés. Azok közül az "antiszemiták" közül,
akik úgy vélik, a zsidóság (vagy egy része) magyar- és
nemzetellenes, nagyon sokan egyáltalán nem sérelmezik a zsidók
valamely "fajtajegyét", nem gyanakszanak összeesküvésre;
ám úgy gondolják, hogy a zsidóságra, pontosabban egy részére,
történelmi okoknál fogva jellemző - és ez megragadható,
leírható -, hogy máshogyan képzeli el a magyarság boldogulását,
mint általában a magyarok (azaz, mint a többi, nem zsidó
származású magyar). E másság pedig leginkább abban mutatkozik
meg, hogy kevésbé fontos számukra a magyar jelképek tisztelete, a
magyar nemzeti hagyományok őrzése, a magyar népi-nemzeti kultúra
ápolása, megelevenítése, a magyar nemzetrészek összefogása, az
anyanemzet és a határon túli magyarság összekapcsolása,
egyszóval és általában véve: a magyar nép sorsa.
(A "kevésbé fontos" igen gyakran persze nem egyszerűen
közömbösségben vagy érdektelenségben mutatkozik meg, hanem
heves elutasításban, akár egy-egy jelkép vagy jelképerejű
történelmi személyiség esetén.60)
E felfogás szerint a zsidóság a nemzeti értékek ellenében, ezek
kárára az egyetemes értékeket részesíti előnyben, minél
gyorsabban nyitna a világra, minél gyorsabban épülne bele a
világra kiterjedő politikai és kereskedelmi szövetségekbe. E
felfogás hívei cáfolhatatlan bizonyítékokat látnak azokban a
történelmi tényekben, amelyek szerint Magyarország két
internacionalista (magyar- és nemzetellenes), totális
diktatúrájának is túlnyomó részt zsidók voltak a szellemi
vezérei és levezénylői (1919-ben és 1945 után). Nem azért
(félreértés ne essék), mert a szóban forgó "antiszemiták"
úgy gondolnák, hogy nemzeti kérdésekben, a magyarsághoz fűződő
viszonyulásuk tekintetében minden zsidó szükségképpen ugyanúgy
gondolkodik, ugyanúgy érez; de úgy vélik, hogy a zsidóság egy
részére valóban jellemző és meghatározó a magyar- és
nemzetellenes gondolkodás, s az ezt tápláló érzület. Ezt
nemcsak személyes élmények (tapasztalatok) támasztják alá,
hanem statisztikai adatok is.
A Simon János
politológus irányításával a magyar parlamenti képviselők
körében (2003 februárja és májusa között) végzett felmérés
egyik adatsora azt mutatja, hogy az országgal való azonosulás
tekintetében óriási különbség van az MDF-esek és az SZDSZ-esek
között: az előbbieknek 100 százaléka, az utóbbiaknak kevesebb
mint 2/3-a, mindössze 63 százaléka érez erős identitást (1-2.
hely) az országgal.61 A
holokauszt szerepéről elmondottak (ld. Kovács Andrásék
felmérése), valamint a Zsidóság, baloldaliság című fejezetben
kifejtettek alapján (ld. az SZDSZ mint "zsidó párt")
nincs okunk feltételezni, hogy a liberális zsidóság egészét ne
jellemezné hasonló identitás, és azt sincs okunk feltételezni,
hogy az erős identitás hiánya mögött olykor nem húzódik meg
valódi magyar- és nemzetellenesség; vagy hogy a hiány nem vált
ki olykor valódi magyar- és nemzetellenes cselekedetet.
Amint erről a
Háborús vonások című fejezetben már említést tettem, Csoóri
Sándor 1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs
törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság
kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a
magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén
"olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet
eddig nem ácsolhatott soha"62.
Csak később (az "Antiszemita" példatár című
fejezetben) foglalkozom azzal az ide kívánkozó kérdéssel, hogy
ez az elementáris dühöt és botrányt kiváltó kijelentés (benne
a szabad demokraták pártjának zsidó voltára való utalás)
valóban antiszemitának tekinthető-e, vagy nem. De már itt jelzem,
hogy a kérdést voltaképp az dönti el, valóban létezik-e
bármilyen mértékben egységes, összetartó, a magyarság többi
részének gondolkodás- és érzésvilágától statisztikailag
szignifikánsan különböző zsidó gondolkodás és érzület. Ám
ugyancsak fontosnak ítélem már itt utalni arra is, hogy annak
eldöntése, antiszemita-e valaki vagy nem, önmagában nem dönti el
egyúttal azt is, hogy elítélendő-e (bűnös-e), vagy sem. Mert ha
eleve bűnösnek tekintjük a szóban forgó felfogást, akkor a
zsidóság köreiben megfogalmazott (deklarált) zsidó különállást
hasonlóképp eleve bűnösnek kellene ítélnünk. Ez pedig sem
olyan hétköznapi esetekben nem tűnik helyénvalónak, amikor -
mondjuk - a szabad demokraták rendezte fórumon (1990-ben) néhányan
úgy tiltakoznak e szónoki szóhasználat ellen: "mi,
magyarok", hogy a közönség soraiból visszakiabálnak: neem!;
majd a pontosításra, hogy politikai értelemben valamennyien
magyarok vagyunk, még hevesebben: neeem!63;
sem pedig olyankor, amikor egy Nobel-díjas író, Kertész Imre ad
hangot abbeli kétségének, hogy mennyire tekinthető ő magyarnak,
s nem rejti véka alá a magyarsággal szemben érzett gyűlöletét,
sőt még azt a nyilvánvalóan származásbeli különbségtevést
(firtatást) is megengedi magának, hogy bizonyos küzdelmek mögött
zsidók és nem-zsidók összecsapását lássa. (A neves író e
megnyilvánulásait A feladvány című fejezetben elemzem bővebben.)
Mindenesetre e
két példa egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy hasonlóan
az "antiszemita" és "antiszemitizmus"
fogalmához, a "magyar- és nemzetellenesség" is tartalmi
vizsgálatra, elemzésre szorul. Ezt utóbb (A "magyar- és
nemzetellenesség" nyomában című részben) el fogjuk végezni,
itt, az "antiszemitizmus" okainak kutatásakor is
elengedhetetlen azonban egy vázlatos áttekintés: miből
táplálkoznak s milyen formákban nyilvánulnak meg a (vélt vagy
valós) magyar- és nemzetellenességek.
- zsidó rasszizmus: "faji" felsőbbrendűségi érzés ("kiválasztottság") és kirekesztési törekvés
- zsidó nacionalizmus (cionizmus): saját nemzeti identitás erősítése
- zsidó emancipáció: nemzetek feletti (nemzeteken túli) egyenjogúság szorgalmazása a sikertelen asszimiláció ellenhatásaként
- zsidó sértettség: antinacionalizmus a magyarság által elkövetett "bűnök" visszahatásaként
- zsidó félelem: antinacionalizmus a zsidóság üldöztetésének visszahatásaként
Nos, ha létezik
zsidó rasszizmus, amely felsőbbrendűségi érzésből (hitből és
meggyőződésből); és létezik cionizmus, amely zsidó nemzeti
érzésből fakadóan előbbre sorolja a zsidó kultúrát, a zsidó
hagyományokat, a zsidó identitásúak egyéni törekvéseit a
magyarnál (a magyarokénál); vagy ha létezik zsidó emancipációs
törekvés, amely - történelmi felismerések alapján, racionális
megfontolásokból - a nemzeti vonások megőrzésével, erősítésével
szemben a nemzetek felettit támogatja; s végül ha létezik zsidó
sértettség (fájdalom), mely ellenszenvből, és zsidó félelem,
mely önvédelemből törekszik a jellegzetesen magyar nemzeti
vonások, kötődések, érzések (egyszóval: identitás)
rombolására; tehát ha mindez valóságosan létezik, vagy akár
csak létezését alapos okkal lehet vélni, akkor az ezekkel szemben
a magyar nemzeti érzésűekben-tudatúakban (önazonosságúakban)
ébredő védekezés (önvédelem) nem tekinthető eleve támadásnak,
kirekesztési próbálkozásnak, fajgyűlöletnek, fasizmusnak,
hasonlónak. Ellenkezőleg: egy közösségért való nemes,
felelősségteljes aggódásnak. Vagyis újra előttünk a
megkerülhetetlen következtetés: a magyar törzsi háború
megfékezésének elengedhetetlen feltétele - mindenek előtt és
felett - a fogalomtisztázás. A hamis, tarthatatlan érvek
elválasztása a valódiaktól. A gyilkos (pusztító, romboló)
ösztönű vitázók megkülönböztetése a nemes érzésűektől.
Amíg ez a különbségtétel nem történik meg, sűrű,
átláthatatlan ködben kaszaboljuk egymást - úgy, hogy valójában
nem is tudjuk, ki velünk, ki ellenünk.
Különös,
hogy fél évszázaddal ezelőtt Bibó István már megkülönböztette
egymástól "a rosszhiszemű németbérenc fajvédelmet" és
a "kétségen kívül őszintébb magyar fajvédelmet"64 (mely
a zsidó és a német térfoglalástól egyaránt
menteni akarta az országot), mára pedig az efféle különbségtétel
szinte teljesen kiveszett. Felelős ezért persze nem csak az
antinacionalista törzs (amelynek az összemosás rövid távú
politikai haszonként mindenképp kapóra jön), de a nacionalista
törzs is, amely nem vette hozzá a szellemi fáradságot (talán
mert a gyors csapásokhoz-ellencsapásokhoz ugyancsak jól jött a
fogalmi homály). Mindenesetre mint a fehér holló, olyan ritka a
Csizmadia Ervin-féle politológus, aki egy hosszú tanulmányt
(mondhatnám, politológusi életrajzot) szentel az idevágó
tisztázásnak. Makkai Jánosról, egykori országgyűlési
képviselőről, számos könyv egykor ünnepelt szerzőjéről,
egyben a II. zsidótörvény egyik előkészítőjéről szóló
könyve nemcsak amiatt a fordulat miatt érdekes számunkra, hogy
"főhőse" az előre nem sejtett tragédia láttán egész
életében önkéntes szilenciumnak vetette alá magát, hanem mert a
könyv befejező soraiban megnyilvánuló szemlélet akár útmutató
(követendő példa) is lehetne mostani közgondolkodásunk számára:
"A ma
olvasója számára nem az az érdekes ebben az életműben, hogy
Makkai személyében egy újabb antiszemitát mutassunk fel, akinek
gondolkodásából és működéséből közvetlenül levezethető
mindaz a tragédia, ami a magyar zsidósággal történt. Makkai
életműve szerencsére lehetőséget ad arra, hogy ebben a
kérdésben nagyon lényeges árnyalatokat is
érzékeltessünk. Egész elemzésemben arra törekedtem, hogy a
lehető legpontosabban rekonstruáljam mindazokat az elemeket,
amelyek a magyar jobboldalt a szélsőjobbtól elválasztják.
[...] Nem elítélni, hanem értelmezni akartam."65
Mi sem elítélni
akarunk, hanem értelmezni, tisztázni: vannak-e hát akkor hazánkban
olyan rasszista, cionista, világpolgári vágyású, vérig
alázott-sértett, jövőtől aggódó-rettegő zsidók, akik úgy
érzik vagy úgy vélik, helyénvaló dolog a magyar nemzeti
érzéseknek, kötődéseknek határt szabni? És ennek érdekében
vagy gúnyolódni rajtuk, vagy vészharangot kongatni miattuk, s
nacionalizmussal, antiszemitizmussal, fasizmussal,
szélsőjobboldalisággal, hasonlókkal támadni ellenfeleiket és
riogatni a közvéleményt itthon és külföldön egyaránt? Akik
aztán felébresztik (felkavarják) a jogos, de legalábbis
méltányolandó, magyar nemzetvédő érzéseket-ösztönöket? A
Törzsi trilógiában, de még ebben a könyvben és ebben a
fejezetben is számos olyan személlyel és esettel találkozhat a
tisztelt olvasó, akit és amelyet ide sorolhat. A gondolatmenetem
egyértelműségének és helyénvalóságának bizonyítása
kedvéért azonban ezúttal részletesen is kifejtek egy példaértékű
esetet. Mégpedig Landeszmann főrabbiét.
A Háborús
vonások című fejezetben már megemlékeztem arról a nevezetes
interjúról, a főrabbi szókimondó kijelentéseiről, amelynek
vihara nyomán megszületett a Landeszmann-dosszié, maga az
interjúalany pedig külföldi száműzetésbe kényszerült. Ha
kivonnánk a zsidó értékeket belőle, a magyar kultúrában "nem
maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack" -
mondotta egyebek között a magas rangú zsidó személyiség, aki
közösségének mindenképp hivatott tanítója és útmutatója,
tehát nem egy a jelentéktelenek és hatástalanok közül.
Kijelentéseiből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy
Landeszmann főrabbi semmiféle tiszteletet nem tanúsít a magyar
nemzeti kultúra, ünnepek, szokások, vagy akár a (sors)csapásokat
elszenvedett nem-zsidók iránt; olyannyira nem, hogy a magyarságnak
nyilvánvalóan súlyos veszteségeket és fájdalmakat okozó
zsidóktól (Kun Béláék, Rákosi Mátyásék) sem hajlandó
elhatárolódni.
A karácsonyt
azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez "nekünk
egy teljesen szürke hétköznap" - állítja Landeszmann
főrabbi, aki nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem
állítanak a gyermekeiknek otthonukban. A zsidóság azért nem
vállal sorsközösséget a magyar nép hősi halált mártírjaival,
"mert a második világháborúban - ellentétben a mai
történelemhamisítással - a fasizmus mellett harcoltak a
bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély".
Sem Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell
elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük
elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól
sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében
gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja
felelősségre őket?".
Felfogását
Landeszmann főrabbi - mint vallási közösségének egyik vezetője
- bizonyára legalább valamelyes sikerrel terjesztette hitsorsosai
között. Azok a nemzetféltők tehát, akik a leghétköznapibb
kulturális, oktatási vagy egyéb kérdésekben úgy vélik, hogy a
zsidóság szembe helyezkedik a nemzet érdekeivel, nem minden alap
nélkül vélekednek így. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy az
egyik legkényesebb kérdésben a főrabbi határozottan ugyanazt a
felfogást képviseli, mint Heller Ágnes "világi"
filozófus. E szerint a zsidóságnak nem kell védekeznie az
antiszemitizmus ellen, mert - mint mondja - "Az antiszemitáknak
rossz az antiszemitizmus, nem nekünk". Magyarán: sokkal
kevésbé fontos és zavaró a zsidó-magyar törzsi háborúzás
(viszálykodás) annál, mint hogy a zsidóság ne őrizze meg a maga
("választott", "fajtiszta") közösségét,
elkerülve a magyarság többi részével való keveredést, a
nagyobb közösségben való feloldódást, a beolvadást
(asszimilációt). Ebből minden kockáztatás nélkül egy még
súlyosabb következtetés is levonható: az ideológiai megfontolás
és gyakorlati viselkedés rendkívül széles palettáján egészen
bizonyosan megtalálhatók azok, amelyek a törzsi ellentétek
tudatos szításán fáradoznak. Médiakönyvemben66 utalok
egy külföldi titkosszolgálatra, amely rendszerváltásunk kezdetén
tevékeny részt vállalt az egyik vidéki város zsidó temetőjének
meggyalázásában.67
Landeszmann
főrabbi e nevezetes (1992. karácsonyi) megnyilatkozása egy
csapásra szemétbe hajította az addig közkeletű, médiaszerte
hangoztatott álláspontot, mely szerint a magyarországi zsidóság
- úgy, ahogy van, a maga teljes egészében - éppen olyan
elkötelezett, éppen olyan haza- és nemzetszerető része a
magyarságnak, mint bárki más, s aki ezt kétségbe merné vonni,
az kirekesztő, antiszemita, rasszista. Tárgyilagosan meg kell
állapítanunk, hogy vannak olyan magyar zsidók, akik bizonyosan nem
kevésbé rasszisták és nacionalisták (zsidóérzelműek
és magyarellenesek), mint azok, akiket rasszizmussal és
nacionalizmussal (zsidóellenességgel és magyarkodással) vádolnak.
Rögtön három
dologról azonban nem szabad megfeledkezni. Először: bár aligha
tekinthető egyedinek a Landeszmann-féle "rasszista"
felfogás, semmiképpen sem tekinthető általánosnak (a Kovács
András-féle felmérés eredményei ezt támasztják alá).
Másodszor: a Landeszmann-féle zsidó gőg lehet következmény is,
pontosabban visszahatás: válasz arra a magyarkodó nacionalizmusra
és antiszemitizmusra, amely a nemzet sorsát egy holokauszt után
még mindig hajlamos leginkább a zsidóktól félteni. Végül:
Landeszmann főrabbinak sokba került a szókimondás - a zsidó
közösségek nyomására el kellett hagynia Magyarországot. S noha
aligha lehetett ez a szándéka, őszintesége közvetve jelentős
mértékben segítette és segítheti a zsidó - nem-zsidó viszony
és valóság jobb megismerését, s növelheti ennek nyomán a közös
megoldás megtalálásának, kimunkálásának, a kölcsönösen
előnyös együttélés megteremtésének esélyét. Amelynek legfőbb
alapja, nem biztos, hogy a szemérmes, kíméletes hallgatás, vagy
az egyformaság hangoztatása lenne, mint inkább az eltérő
identitások kölcsönös tiszteletben tartása. Ebbe pedig akár az
is belefér, hogy egyik fél sem veszi zokon, ha az önazonossághoz
tartozó ügyekben a másik más álláspontot és törekvést
hangoztat; s nem csak zokon nem veszi, de természetesnek tekinti. Az
afféle megállapítások, mint "nemzetellenes",
"zsidóellenes", a kölcsönös tisztázások és
megértések ideális szintjén esetleg már nem vádak és bélyegek
lesznek, hanem tényszerű ("korrekt") megállapítások.
Nem felháborodás, hanem tudomásul vétel fogja követni
Landeszmann főrabbi kijelentéseit: számára és hívei számára
elsősorban a zsidó kultúra, a zsidó önazonosság a fontos, és
ami magyar és nemzeti, minden olyan esetben csak másodlagos, amikor
a zsidó kultúrát vagy zsidó önazonosságot gyengíti. Ilyen - de
csak ilyen - értelemben és viszonylatban érzései tényszerűen
nevezhetők magyar- és nemzetellenesnek. A másik oldalról nézve:
minden olyan magyar-, illetve nemzeti törekvés, amely a zsidóság
kisebb-nagyobb részének (zsidó) identitástudatával, ebből
fakadó érzésekkel és érdekekkel ütközik, tényszerűen - az
"antiszemita" vád és megbélyegzés mai bűnös szándéka
és töltete nélkül - nevezhető majd "zsidóellenesnek".
Talán mondani
sem kell, ideális esetben az is mindenki (vagyis mindkét fél)
számára világossá válik, hogy egy elsősorban zsidó vagy
elsősorban magyar önazonosságúnak semmivel nem lesz több vagy
kevesebb joga és kötelezettsége a másikhoz képest. Még a
tekintetben sem, hogy a magyar magyarabbnak hirdethesse magát az
elsősorban zsidónál, vagy elvitassa ennek abbéli jogát, hogy
Magyarországot ugyanannyira a hazájának vélhesse. Nem
szükségszerű, hogy ha valaki idegen nyelvet tanul, ez kárára
legyen anyanyelvének. Sőt! Ugyanígy nem szükségszerű, hogy ha
valakinek erős zsidó vagy magyar (ön)tudata van, az kárára
legyen a másikéval közös magyar hazájának, nemzetének. Sőt! A
kétségkívül létező és kétségkívül eltérő két identitás
nyílt és tisztességes harcából akár a lehetséges legtöbb
közös jó is kikeveredhet. Elméletileg. De semmi akadályát nem
látom, hogy ne történhessen ugyanez gyakorlatilag is. Még akkor
sem, ha az antiszemitizmus gerjesztése, a törzsi háborúzás
fenntartása, mint láttuk, sokaknak lehet érdekük. Maga a
holokauszt pedig még akár üzlet is.
Az
"antiszemitizmus"-nak az "antiszemiták" szerinti
okainak sorában a legutolsó (s mint ilyen, úgy vélem, a
legtávolabb áll a valódi - rasszista - antiszemitizmustól): a
zsidóság indokolatlan mértékűnek ítélt kivételezettsége,
illetve e kivételezés súlyos, a nagyobb ("közös")
közösség számára elfogadhatatlan következményei. A kivételezés
(privilegizálás) különleges elbírálásban, kettős mérce
alkalmazásában, túlzott pozitív diszkriminációban ölt testet,
az elfogadhatatlan következmény pedig egyik oldalon a kényszerű
hallgatásban, öncenzúrában, felettébb kockázatos
véleménynyilvánításban mutatkozik meg, a másik oldalon pedig a
Holokauszt-üzlet virágzásában.
Részlet a
Magyar Nemzet kölni tudósítójának68 2003.
június 19-i jelentéséből (Dagad a botrány Friedman körül. A
Német Zsidók Központi tanácsának alelnökét
kábítószer-fogyasztással gyanúsítják):
"A
Friedman-affér óriási hullámokat kavart. A német médiavilág
frontharcosai közül senki nem helyezte olyan magasra az erkölcsi
mércét, mint ő. Nagyképűsége, tévedhetetlensége,
udvariatlansága alig ismert határokat. Eközben élvezte azt a
származásából levezetett kiváltságot, amely megvédte a
kritikától. Jürgen Möllemann volt az egyetlen politikus, aki
vette magának a bátorságot és kijelentette: senki nem növeli
úgy az antiszemiták táborát, mint egy bizonyos Friedman úr, a
maga intoleráns, gyűlölködő és nagyképű modorával. A
liberális Möllemann ezzel elfűrészelte maga alatt a fát, az
FDP nem volt hajlandó vállalni a rizikót, hogy antiszemita
váddal illessék, és kizárta soraiból a párt elnökhelyettesét,
a volt szövetségi minisztert, sőt, alkancellárt. (Möllemann
nem sokkal később - vélhetőleg69 -
öngyilkosságot követett el - VDGy.)
A zsidók
üldözése - pontosabban a zsidóirtás miatt érzett
lelkiismeret-furdalás, illetve a "politikailag korrekt"
normaszabályozó ereje folytán - olyan közéleti felfogás alakult
ki, amely általában bünteti "a zsidók" bármilyen
elmarasztalását, sőt, a "zsidókérdés" bármilyen
felvetését. Magyarországon az antinacionalista törzs ugyancsak
gyakran él vissza ezzel a helyzettel, s végez az antiszemitizmus
elleni harc címén-ürügyén lejárató hadjáratot politikai
ellenfeleivel szemben (ld. ehhez mindenekelőtt Az A-fegyver
mint sikeres mém című fejezetet - az Első könyv I.
részében). A balliberális oldalra billenő ("balra húzó")
média készséges támogatást nyújt ehhez; mondhatnánk, még nem
tette magáévá Sándor György (fentebb idézett) intelmét ("Az
antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az,
ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."). Ama nevezetes Foreign
Affairs-es ügyben, amikor az Egyesült Államok legbefolyásosabb
külpolitikai folyóiratában Orbán Viktor kormányát minden
kendőzés nélkül antiszemitának és nacionalistának nevezték, a
magyar baloldali sajtó nemhogy elutasította volna, nemhogy a helyi
értékén (politikai taktikaként, céltudatos nyomásgyakorlásként)
értékelte volna a képtelen vádat, hanem inkább a maga "igazsága"
hangoztatásaként, álláspontjának megerősítéseként mutatta
fel. Vélhetnénk azt - s van is ebben csekély igazság -, hogy a
balliberális média valóban (bizonyíthatóan) ilyennek
(antiszemitának és nacionalistának) gondolta a kormányfőt és
kormányát, ezért nem tiltakozott és tiltakozhatott; s ezért nem
bírálta Juhász Ferenc honvédelmi minisztert sem, aki a Foreign
Affairs nyomán nem annyira leplezetlenül, ám ugyancsak
félreérthetetlenül antiszemitának és nacionalistának nevezte
Orbán Viktort.70 De
hogy mégsem valódi, tényeken alapuló meggyőződésekről, sokkal
inkább politikai játszmákról van itt szó, semmi nem bizonyítja
jobban, mint hogy sem Juhász Ferenc, sem az éppen (2003-ban)
ugyancsak balra billenő parlament nem vállalta a bírósági
megmérettetést; a volt miniszterelnök hiába kívánt
jogorvoslattal élni, a parlamenti többség nem volt hajlandó
felfüggeszteni a honvédelmi miniszter mentelmi jogát. Óhatatlan,
hogy minden ilyen esetben, amikor az antiszemitizmus (és
nacionalizmus) elleni harc jelszavával ilyesféle politika
üzletelés, haszonszerzés folyik, az ellenkező oldali
közvéleményben a tehetetlenség, kiszolgáltatottság és gyűlölet
érzései erősödnek. Ennél is sajnálatosabb (s ebben rejlik az
"antiszemitázók", az A-fegyver bevetőinek legnagyobb
felelőssége), hogy ez a gyűlölet valószínűleg nem azokra fog
irányulni, akiket valóban illet, azaz olyan baloldali
politikusokra, akiknek esetleg semmi közük a zsidósághoz, viszont
politikai haszonszerzésért sokat tesznek az antiszemitizmus
gerjesztéséért; hanem a képzelt "rejtőzködőkre",
"összeesküvőkre", vagyis a zsidóságra.
Nyilvánvaló,
hogy minél nagyobb a távolság a mesterséges és valóságos kép
között (pontosabban a kívánatos és a valóságos érzület
között), és minél bajosabb erről beszélni (kimondani, hogy "a
király meztelen!"), annál könnyebben támaszt
tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, s bizonyára gyűlöletet
is. Minél kiáltóbb az ellentét egyfelől a zsidóság
érvényesülési lehetőségei, sikerei, másfelől az üldözöttség
iparszerű hangoztatása, demonstrálása, valamint a politika
eszközeivel megkövetelt, sőt, kikényszerített kivételes elbánás
(tehát színe és visszája) között, annál több ellenlábasuk
támad jobb esetben csak az üzletelőknek, rosszabb esetben
általában a zsidóságnak. Az a nem sikertelen törekvés, hogy a
"civilizált" világ közvéleményével elfogadtassék a
holokauszt egyedisége, hogy több országban is törvénybe
iktattassék a holokauszt-tagadás bűne, s kirekesztessenek a
"szalonokból" mindazok, aki "relativizálni"
akarnák a zsidók elleni népirtás jelentőségét (magyarán más
népirtásokkal egyáltalán összehasonlítanák), tehát mindeme
törekvés az ellentmondások és ellenérzések természetes
táplálója. Aki tisztában van például azzal, hogy Sztálin
tizenöt népet irtott ki71 teljes
egészében, csak mert arra készült, hogy majdan a harmadik
világháborúban Törökországot elfoglalja, s ezért hasznosnak
látta az ottani, határ menti mohamedán népek eltüntetését,
nos, az nehezen tudhat másra gondolni, mint hogy a "kivételezés"
fő oka éppen nem a szerencsétlenekkel való és "kötelező"
("politikailag korrekt") szolidaritás, hanem egy jól
kitervelt üzlet; melynek már nem is csak kellőképpen magas
politikai hozamai, hanem bőséges anyagi nyeresége is van.
Antiszemitizmus-e,
elvetemültség-e vajon ilyet, ilyesféléket gondolni?
Vagy: feltétlen
antiszemitizmus-e az, ha pofátlanságnak ítéljük azt a kétmércés
magatartást, amelyet nyilvánvalóan csak kivételezett (védett)
helyzete miatt enged meg valaki magának? 2004 nyarán jutott el
hozzám a világhálóról az a levél, amelynek első mondata így
hangzik: "Az alábbi pofátlanságokban mi a közös?". A
levél négy "pofátlanságot" tesz szóvá, négy olyan
esetet, amelyben alapos okkal feltételezhetjük, hogy az arrogáns
hang használói csak azért engedik meg maguknak a normától való
könnyed eltérést, mert a velük nyíltan szembeszállókra hamar
rásülhet a zsidóellenesség vádja. Az első eset előzménye,
hogy Efraim Zuroff, a - jeruzsálemi székhelyű - Simon Wiesenthal
központ igazgatója július közepén Budapesten hivatalosan
bejelentette, hogy az intézmény Magyarországon is elindítja
akcióját a még élő náci háborús bűnösök felkutatására.
Ennek keretében tízezer euró "kompenzáció" fejében
adatokat vár a még élő náci háborús bűnösökről. Ezt
követően Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos egy televíziós
nyilatkozatban kifejtette: az ilyen adatokat csak akkor lehet
jogszerűen Izraelbe továbbítani, ha "ahhoz az érintett
hozzájárul, törvény elrendeli vagy nemzetközi szerződés
lehetővé teszi, feltéve, hogy a harmadik ország biztosítja azt a
megfelelő védelmet, amit az Európai Unió meghatároz".
Zuroff közleményben válaszolt az adatvédelmi biztos
észrevételére. A Jeruzsálemben kiadott és az MTI-hez is
eljuttatott dokumentumban az Utolsó esély elnevezésű akció
irányítója leszögezte: az a kísérlet, hogy jogi alapot
találjanak az akció leállítására, nem más, mint "fellengzős
erőfeszítés arra, hogy egy látszólag az emberi jogokhoz
kapcsolódó kérdést azoknak a védelmére használják, akik soha
nem törődtek áldozataik emberi jogaival". "A Wiesenthal
Központ akciója már nyolc különböző országban elindult, és
sehol nem vonták kétségbe jogszerűségét. Nyilvánvalóan
vannak Magyarországon olyanok, akik kétségbeesetten védeni
próbálják a helyi náci háborús bűnösöket és
kollaboránsokat, akiket még nem vontak felelősségre bűneikért.
Egy ilyen kísérlet csak azt mutatja, mennyire fontos az Utolsó
esély akció sikere a magyar társadalom számára annak érdekében,
hogy képes legyen szembe nézni a magyarok bűnrészességével a
holokausztban" - fogalmaztak a közleményben.
A második
esetnek is van előzménye: Répássy Róbert, a Fidesz országgyűlési
képviselője bejelentést tett, hogy Ron Werber úr, az MSZP izraeli
kampánytanácsadója munkavállalási engedély nélkül dolgozik
Magyarországon. Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi
Főfelügyelőség 2004. július 14-én kelt levelében arról
tájékoztatta a Fidesz politikusát, hogy Ron Werber urat "nem
találta munkavégzés közben" (Ezek után Répássy - jobb
híján - nyílt levélben fordult Tóbiás Józsefhez, az MSZP
igazgatójához és a lakossághoz: ha tudnak róla, hogy Ron Werber
külföldi állampolgár hazánkban munkát végez, értesítsék őt,
vagy a hatóságot.)
A harmadik eset
forrása a Die Presse internetes változata (diepresse.com). A
konzervatív bécsi napilap Az EU viselkedése
szégyenletes címmel tudósít az Izraelt elítélő ENSZ
határozat jeruzsálemi visszhangjáról. Figyelmen kívül hagyva az
ENSZ-határozatot, Izrael be kívánja fejezni a Jordán nyugati
partján az elválasztó falat. "Jogunk van megvédeni magunkat,
és eltökéltük, hogy befejezzük a létesítmény építését"
- nyilatkozta Saron külpolitikai tanácsadója és korábbi izraeli
ENSZ nagykövet, Dore Gold. 150 ország támogatta a palesztinok
által kidolgozott és Jordánia által beterjesztett határozatot,
köztük az EU összes tagországa. Hat állam - Izrael és az USA,
továbbá Ausztrália és még három csendes-óceáni sziget -
szavazott ellene. A határozat elfogadása őt nem lepte meg, mivel
az ENSZ-ben a "többség zsarnoksága" az úr, és ott
gyakran keltenek hangulatot a zsidó állam ellen - nyilatkozta éles
hangon Saron tanácsadója, Raanan Gissin. Az izraeli ENSZ nagykövet,
Dan Gillerman mindenekelőtt az EU tagállamokat bírálta, azt
vetette a szemükre, hogy "szégyenletesen viselkednek".
Megrázta, hogy az unió 25 tagállama a "szörnyen egyoldalú"
határozatot támogatta. Különösen Franciaországot bírálta,
mondván, Párizs "palesztin barátaik szándékainak
megfelelően" befolyásolt más államokat. Az EU soros
elnökséget adó ország, Hollandia viselkedése csak növeli
Izraelben a kételyt, hogy az európaiak képesek lennének a
közel-keleti rendezéshez hozzájárulni - vélekedett Gillerman.
Végül a
negyedik eset egy régi, ám annál inkább idevágó történet
felidézése: a zsidó államot ENSZ-határozatra hozták létre
1947-ben, azóta azonban, mint a kronológiából is kiderül, sok a
feszültség Izrael és az ENSZ kapcsolatában. 1972: Kurt Waldheimet
megválasztják az ENSZ főtitkárának. Izrael ezt a világszervezet
szégyenének nevezi, mondván, hogy Waldheim a második világháború
idején a náci párt tagja volt, és részt vett a zsidók
haláltáborokba hurcolásában (később kiderült, hogy az egész
vád hamis dokumentumokra épített koholmány). 1975: a közgyűlés
határozata rasszizmusnak minősíti a cionizmust. Az ország akkori
ENSZ-nagykövete, Hájim Herzog a pódiumon szaggatja szét a
dokumentumot.
Nos, óhatatlan,
hogy az efféle "pofátlanságokból" előbb-utóbb
mindenkinek elege lesz, kivéve azokat, akiknek valamiféle hasznuk
származik belőle. Bár különös, mégsem meglepő, hogy
legelőször a leghűségesebb szövetséges, a baloldal fordít
nyíltan hátat. Az utóbbi néhány év fejleménye - s leginkább
Amerika iraki háborújának következménye -, hogy Nyugat-Európa
"baloldalán" felütötte fejét a "nyílt zsidó-,
illetve Izrael-ellenesség", legalábbis a különféle zsidó
szervezetek és izraeli politikai tényezők megítélése szerint.
Voltaképp nem történt más, mint hogy ott telt be, mert ott
telhetett be a pohár, ahol ez lelkifurdalás (önvád és bűntudat)
nélkül megtörténhetett: Nyugat baloldali értelmisége ugyanis
soha nem volt antiszemita (mint ahogy ma sem az a szó valódi,
"fajüldöző" értelmében), és nem is tartozik politikai
felelősséggel a holokauszt bekövetkezéséért. Nem nehéz
megjósolni, hogy a kettős mérce alkalmazása előbb-utóbb
felemészti Izrael erkölcsi tőkéjét, s egyre több politikai
tényező fogja megengedni magának, hogy valós súlyának - a
közösségi normáktól való eltérés mértékének - megfelelően
reagáljon Izrael és a különféle zsidó szervezetek
"barátságtalan" lépéseire. Az a szigorúság, ahogyan
Új-Zéland válaszolt két izraeli titkosügynök "pofátlan"
akciójára, ma még párját ritkítja, ám akár már a
közeljövőben is bevált gyakorlattá válhat. Az ügynökök egy
mozgássérült állampolgár útlevelét lopták el, emiatt a
szigetország - többek között - elhárította Izrael államfőjének
esedékes látogatását.
Számunkra - a
dolgok színét és visszáját vizsgálók számára - azonban még
fontosabb, hogy mindazok, akiknek a kölcsönös tisztázás és a
közös jó érdekük, elmondhatatlanul sokat köszönhetnek azoknak,
akiknek igazságkereső szavait zsidó önazonosságuk (származásuk,
sorsuk) hitelesíti. Természetesen lehet egy zsidó is elvileg
antiszemita és elvetemült, mint ahogy egy kutyabőrös magyar
nemesi sarjadék is lehet a magyarság árulója; mégis, számos
nagyon hiteles sorsú és nagyon felelős tollú zsidó személyiség
van a világban, aki kitéve magát az árulás és megvetés
kockázatának, rámutat a zsidósággal kapcsolatos torz és hamis
felfogásokra, törekvésekre, ezek veszedelmeire. Képviseltessük
most őket egyetlen amerikai zsidóval, egy nagy vihart kavart könyv,
A Holokauszt-ipar (Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről)
szerzőjével.
Norman G.
Finkelstein szülei a varsói gettó és a náci koncentrációs
táborok túlélői voltak. Rajtuk kívül az összes rokonát
megölték. Nem emlékszik arra, hogy a barátai, vagy az ő szüleik
közül bárki valaha is érdeklődött volna az után, amin a szülei
keresztülmentek. "Ez nem tiszteletteljes csend volt, hanem
érdektelenség. Ennek fényében az ember nem lehet nem szkeptikus,
ha látja azokat az értelem-kitöréseket, amelyek a Holokauszt-ipar
felfutása után kezdődtek" - jelenti ki művében, majd így
folytatja:
"Időnként
azt gondolom: az, hogy az amerikai zsidóság felfedezte a náci
holokausztot, rosszabb, mintha elfelejtették volna. Igaz, a
szüleim magányosan őrlődtek, a nyilvánosságot nem érdekelte
a szenvedésük. De nem volt-e ez jobb, mint a zsidó mártíromság
közönséges kiárusítása? [...] A szüleim gyakran
csodálkoztak, hogy miért háborított fel annyira a náci
népirtás eltorzítása, kihasználása. A legkézenfekvőbb
válasz az, hogy a Holokausztot arra használják fel, hogy Izrael
bűnös politikáját, és az e politikához nyújtott amerikai
támogatást igazolják. De van egy személyes oka is. Nekem fontos
a családom üldözésének emléke. A Holokauszt-ipar jelenlegi
kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból a
»nélkülöző Holokauszt-áldozatok« nevében, a családom
mártíromságát a Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára
süllyesztette. [...] Túl sok köz- és magánpénzt áldoztak a
náci népirtás emlékének megörökítésére. Az eredmény jó
része értéktelen, és nem a zsidó szenvedésnek, hanem a zsidó
nagyzási mániának állít emléke. Már régóta itt lenne az
ideje, hogy kitárjuk szívünket mások szenvedései előtt. Ez
volt a legfontosabb lecke, amit anyámtól tanultam. [...] Nem
vitás, hogy a történelmi különbségeket észre kell vennünk.
De hogy erkölcsi különbséget tegyünk a »mi« és az »ő«
szenvedésük között, ez maga az erkölcs megcsúfolása."72
Természetesen
nem állítom, hogy ez az egyetlen helyénvaló ítélet a
világszerte gombamód szaporodó holokauszt-megemlékezésekről,
emlékművekről, kárpótlásokról. Meg tudom érteni, át tudom
érezni egyik - szava szerint félzsidó - családi barátunk
viselkedését is, akinek "angyalian ártatlan" nagymamáját
pusztították el csupán zsidó származása miatt. Élete
sarkalatos kérdésének tartja a nem-zsidó magyarok
lelkifurdalásának felébresztését, s ehhez megfelelő megoldásnak
tartja a holokauszt-ipar kínálatát, beleértve az antiszemitizmus
(antiszemiták) elleni lankadatlan küzdelmet. Egész gondolkodása,
látása azon az abszolútumon nyugszik, hogy mivel az elpusztítottak
teljesen ártatlanok voltak, mindenki, aki e szörnyű pusztítást
nem akadályozta meg, óhatatlanul bűnös, akinek ezért semmilyen
tekintetben nem lehet igaza. S mivel a nem-zsidó magyarság a mai
napig nem nézett szembe a zsidó magyarokkal szemben elkövetett
bűnével, ezért mára vonatkozólag is igaz, hogy aki a zsidóságot
bármilyen módon kritikával illeti, az voltaképp ugyanazt a bűnt
követi el, amely a zsidók kiirtásához vezetett. Noha, mint
mondtam, meg tudom érteni, át tudom érezni ezt a fajta fájdalmas
világlátást, mégis úgy gondolom, hogy ha van egyáltalán
abszolutizálható igazság, az inkább John Stuart Millé, s őt
idézvén Finkelsteiné: az igazságok, amelyeket nem kérdőjelezünk
meg állandóan, "megszűnnek igazságok lenni, mert a túlzások
hazugsággá alakítják őket".73
Ha tehát nem
lennének olyan zsidók, mint Finkelstein, akik hitelesen
megkérdőjelezik a szép lassan "politikailag korrektté"
merevedő igazságokat, a világ egyik - vagy akár egyedülállóan
- legnagyobb gyalázata, a holokauszt, ahelyett, hogy elménk és
lelkiismeretünk örök emlékeztetője (elgondolkodtatója és
figyelmeztetője) volna, a különféle seftelők
(szenvedés-tőkésítők) kezében közös életünk bunkósbotjává,
mérgévé, könnyen forgatható ideológiai fegyverévé válhatna.
Ha a szenvedésekben illetéktelen (vagy nem eléggé illetékes,
mert nem zsidóként szenvedett, nem zsidóként üldözött, illetve
leszármazottja) állítaná mindazt, amit Norman G. Finkelstein,
akkor az illetőt mint érzéketlen zsidógyűlölőt, erkölcstelen
holokauszt-relativistát ítélnék meg, a nyilvános közvélemény
megvetése sújtaná, ha gondolatai némely országokban (pl.
Magyarországon) egyáltalán eljuthatnának a nagyérdeműhöz.
Hogy világos
legyen: nem az a fontos számunkra, hogy végre akad (néhány)
valaki, aki kellően jó hatásfokkal a zsidók szemébe vágja az
igazságot. Itt ugyanis nem a zsidók szemébe, hanem egyfelől az
ügyesen seftelők, másfelől a fájdalomtól vagy a kényelmes
butaságtól elvakultak szemébe vágják az igazságot; de
legalábbis a tisztességes, helyénvaló kétségeket, aggódásokat.
"A
Holokauszt-ipar arról szól - írja a szerző a magyar kiadás
előszavában -, hogy nagy hatalmú amerikai zsidó szervezetek
hogyan használják fel a náci holokausztot politikai és gazdasági
céljak érdekében. Ezek a szervezetek (és külföldi
leányvállalataik) a náci népirtást bunkósbotként használják,
amellyel elhallgattatják Izrael kegyetlen politikájának bírálóit,
és pénzt zsarolnak ki különböző európai országokból. Ezek a
szélhámosok hitvány céljaik érdekében a náci holokausztot
kisajátították, a zsidó szenvedés emlékét beszennyezték, és
megmérgezték a zsidók és nem-zsidók közötti viszonyt.
Mindannyiunk - zsidók és nem-zsidók - érdekében le kell őket
lepleznünk, és el kell őket távolítanunk a közéletből."74
Tehát
mindannyiunkról van szó.
Mindannyiunk
érdeke - zsidóknak, nem-zsidóknak -, hogy kellő erkölcsi
érzékenységgel éljük át, hogy Izrael létezése milyen fontos
nem csak a világ zsidósága, de az egész világ számára. Fontos,
hogy egybehangzóan féltsük Izrael állam létét mindazoktól,
akik a megsemmisítésére törekszenek. De legalább ilyen fontos -
s megint nem csupán a világ zsidósága, de valamennyiünk élete
élhetősége érdekében -, hogy a zsidóság ellen a múltban
elkövetett bűnök és mostani vezekléseink oltárán ne áldozzuk
fel az egy és oszthatatlan igazság még létező maradékát.75 "A
Holokauszt egy remek ideológia fegyver. Segítségével »áldozatnak«
tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai
hatalma, amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E
fegyver révén az Egyesült Államok legsikeresebb etnikuma szintén
áldozati státuszt szerzett magának. Komoly előnyökkel jár ez a
tetszetős áldozati lét: a bírálattal szembeni sérthetetlenséget
jelent, teljesen függetlenül annak igazságtartalmától."76 -
írja Finkelstein.
Ma már azonban
ennél is többről van szó. Az igazi tét a világ egyetlen igazi
szuperhatalmának, az USÁ-nak a magatartása: mit enged meg, mit
engedhet meg magának. Ha a zsidóság, mely nép - másutt
tárgyalandó történelmi okokból - a világ médiájában
számaránya felett van képviselve, Izraelhez való (és érthető)
kötődése folytán Amerikát nem az önmagával való szembenézésre
kényszeríti, hanem nagyhatalmi ambíciói kiélésére bátorítja,
akkor lehet, hogy az elkövetkező években, évtizedekben a
szabadság szép eszménye helyett a szépen pántlikázott
zsarnokság kegyetlen valósága fog gyökeret verni világunkban.
Hogy
valószínűleg mégsem így lesz, az egyszerre több dolognak is
köszönhető. Mindenekelőtt annak, hogy a sokat hangoztatott
szabadságjogok a nyugati demokráciákban hosszú évtizedek során
csak kialakították azt a civil kurázsit, amelyet hatalmi nyomással
és manipulációval már nem lehet megkerülni, sem elhallgattatni.
Sem Amerika éppen népszerű elnöke (George W. Bush), sem
szövetségese, Anglia éppen népszerű miniszterelnöke (Tony
Blair) semmiféle magasabb érdekből vagy megfontolásból nem
hazudhat büntetlenül népének (közvéleményének) tömegpusztító
fegyvert oda, ahol az nincsen. De nem hazudhatnak a világ
közvéleményének sem. Számot kell vetnie mindenkinek azzal, hogy
a nyilvánvaló hazugságokra a tömegdemokrácia és a
tömegkommunikáció mai világában előbb-utóbb fény derül, mert
mindig lesznek ehhez eltökélt igazságpártiak, és most már
mindig lesznek erre alkalmas eszközök (ha más nem, önállósulva
- a hatalomtól elszabadulva - a világháló). Amerika, amelyet
világszerte - de különösen a Szovjet Birodalomtól megszabadult
országokban - sokan és sokáig a szabadság és igazság
bajnokának, egyetlen igazi letéteményesének és garanciájának
gondoltak és akként szerettek, ma egyre többek szemében a félelem
és gyűlölet tárgya. És nem csak azért, mert gazdaságilag,
kulturálisan, sőt, katonailag beavatkozik az emberek életébe.
Hanem mert kettős mércével mér. "Például Irak ellen
háborút viselt, mert állítólag Irakban tömegpusztító
fegyverek vannak, ugyanakkor Izraelnek nagyszámú atomfegyvere és
egyéb nem hagyományos fegyvere van, és még azt sem engedi, hogy a
Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megvizsgálja a dimonai
nukleáris üzemét. Iraknak szenvednie kellett, hogy az ENSZ
Biztonsági Tanácsának határozatait nem tartotta be, de Izrael
büntetlen marad, noha minden más ENSZ-tagállamnál több
ENSZ-határozatot utasít vissza. Ugyanakkor a zsidó állam több
amerikai segélyt kap, mint az egész világ együttvéve."77
A civil kurázsi
a világpolitika formáló erejét leginkább annak köszönheti,
hogy valóban felülemelkedik mindenféle szokásos köteléken s
hatalmi beidegződésen. Bush jobboldali (republikánus) elnök
háborújának legfőbb hazai támogatója egyfelől az amerikai
zsidóság, amely Izraelnek a terroristáktól való örök
megszabadítását várja; másfelől a jobboldali militánsok, akik
a terjeszkedő politikától vaskos gazdasági előnyöket, hasznokat
remélnek. Amerikán kívül pedig legfőbb támogatója Tony Blair
baloldali (munkáspárti) angol miniszterelnök, aki ugyancsak
stratégiai előnyök s hasznok reményében szállt be a kétes
háborúzásba. Amerikában a háború ellen tiltakozók között
olyan neves - köztudomásúlag zsidó - személyiségeket
találhatunk, mint például Noam Chomsky vagy Barbra Streisand.
Európa nyugati felén inkább (de nem kizárólag) a baloldali,
keleti felén inkább (de nem kizárólag) a jobboldali értelmiség
és média fejezte ki ellenvéleményét és tiltakozását az iraki
- és a kilátásba helyezett többi - háború ellen. Mindezek
következtében végképp nincs értelme többé arról beszélni,
hogy a zsidóság és a baloldal történelmi okoknál fogva egy
követ fújna, egy felé húzna; s hogy közös esküdt ellenségük
volna a világ jobboldala. De arról sincs értelme beszélni, hogy a
világ zsidóságának valamiféle markáns ideológiája és
törekvése volna. A zsidóság egy jelentős részének van is,
lehet is ilyenje ("erős, biztonságos Izraelt"), de ezt
nem származásuk determinálja, mint inkább közös sorsuk, közös
sorsuk érlelte zsidó önazonosságuk, sorsukból fakadó
biztonságvágyuk. A zsidóság egy másik része pedig - Chomskytól
Finkelsteinig - még a zsidó önazonosság kínálta reflexeken is
képes felülemelkedni, példát mutatva tisztességből,
tárgyilagosságból, bátorságból az egész világnak. Aki a világ
zsidóságának gondolkodását azon méri le, abból következtet
titkos hatalmi szándékának létére, hogy lám, Izrael vezetői a
világ egyik legelfogulatlanabb médiumára, a BBC-re is "gondolkodás
nélkül" rásütötték az antiszemitizmus bélyegét78,
nos, az pontosan azok ellen vét a legnagyobbat, akik éppen az ilyen
sommás ítélek, torzulások, hamisítások - seftelések, politikai
üzletelések - elleni harcra teszik fel életüket, munkásságukat.79
Magyarországnak
is megvan a maga Finkelsteinje, mégpedig - minden bizonnyal - első
hazai felfedezője és népszerűsítője, Lovas István személyében.
Az egyik törzsben jobbára istenített, a másik törzsben a
legnagyobb antiszemitának és legkérlelhetetlenebb,
leggyűlöletesebb ellenségnek tekintett törzsi harcosról az
"Antiszemita" példatár című fejezetben bővebben is
szólok majd. Itt csak emlékeztetek arra, hogy publicisztikáival és
sajtószemléivel ugyancsak a torzítások, hazugságok, a kettős
mérce ellen hirdetett háborút (noha kétségtelen, hogy nem
erőssége a szelíd mérlegelés, ennélfogva nem csak a
hazugságokat, a hazugságok szülte igazságtalanságokat pusztítja,
de magát az ellenséget is dühödten kaszabolja, s szítja ezzel
kedvére a törzsi ellentéteket). Lovas szakadatlanul
megnyilvánulásaikkal, tetteikkel szembesíti kivételezett
honfitársait: a politikai és anyagi haszonlesőket. "Áztatás
vagy tények?" - kérdi egyik "Jobbszemlé"-je
címében. "[...] Kéri László politológus oly szívhez
szólóan festette le Walter Mayernak Orbán Viktort, mint
»tehetséges vidéki bohócot«, hogy a Der Spiegel ezt a címet is
adta Magyarországról szóló, 2002. március 30-án megjelent
cikkének, amely azzal kezdődik, hogy a zsinagógában retteg a 79
éves főrabbi, Schweitzer József, mert Orbán országlása a
hitleri időkre emlékezteti."80
Tény, hogy
Lovas, e hatalmas teherbírású s szinte megszállott újságíró
munkássága nyomán Magyarországon ma már sokkal kevésbé lehet a
zsidó szenvedésből politikai tőkét kovácsolni, mint annak
előtte. Lovas szinte tucatnyi nyelven ért s fél tucatnyi nyelvből
fordít, így több százezres olvasóközönségének (Magyar
Nemzet, Magyar Demokrata, seregnyi könyv) és több milliós
hallgató- és nézőtáborának (Vasárnapi Újság, Sajtóklub)
rendre visszacsatolja, "kihangosítja" a "kivételezettek"
felelőtlen és igaztalan megnyilvánulásait. Kétségtelen, hogy
ennek folytán a túloldali törzs számára ma ő az első számú
ellenség, Magyarország első számú "antiszemitája", a
szélsőjobb legfőbb megtestesítője; de minél igaztalanabb ez a
megítélés, a túloldalon annál nagyobb a népszerűsége,
hitelessége. Éppen ezért egyre kevésbé lehetséges (s egyre
inkább kockázatos), hogy akár politikai haszonlesésből
(választások küszöbén!), akár kontrolálatlan, hamis
érzelmekből (butaságból?) fakadóan bárki is, mondjuk, Hitlert
csináljon Orbánból, s kormányzásának időszakát a hitleri
időszakéhoz hasonlítsa.
Úgy vélem, a
közös jó érdekében valósággal kívánatos, hogy ez így
legyen, így maradjon. Még inkább, hogy ezt a túloldal (az
antinacionalista törzs) tisztességesei is belássák; belássák
mindazok, akiktől távol áll a zsidó szenvedés tőkésítésének
gondolata és szándéka. S hát még belássák egyszer majd azt is:
Lovas - és a Lovas-félék - "antiszemitizmusa" valójában
nem más, mint hamis látszat: egy sokáig meg nem kérdőjelezett, s
ettől (is) eltorzult érzelem- és gondolatvilág színe; az igazság
pedig, akárhogy is, ennek éppen a visszája.
"ANTISZEMITA"
PÉLDATÁR
Ha elfogadjuk
(márpedig mi okunk volna nem elfogadni) Sándor György már
többször idézett intelmét ("Az antiszemitizmus a legnagyobb
bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak
meg ezzel."), akkor vele együtt igaznak kell tekintenünk azt
is, hogy a zsidóellenességet inkább növelik, semmint apasztják
azok a gyakori esetek, amikor az ártatlanokat csakugyan megvádolják.
Éppen ezért közösségünk elemi érdeke, hogy tisztázzuk, ki az
antiszemita, mit nevezhetünk valóban antiszemitizmusnak, s ennek
alapján kiket tekinthetünk ártatlanul megvádoltaknak. Az Új
fogalmak, új értelmezések című fejezetben elvi-elméleti
összefoglalóját adom a felvetésnek. Itt, ebben a fejezetben
gyakorlati példák segítségével: hús-vér személyek és
megtörtént esetek módszeres elemzésével igyekszem a bonyolult
kérdés végére járni.
Az esetek egy
logikai lánc elemei.
Az első
láncszem egy olyan személy (Franka Tibor) olyan megnyilvánulása,
amelynél - ezt bizonyítani kívánom - kétség sem férhet a
súlyosan előítéletes, faji alapú, megvetésben és
gyűlölködésben testet öltő, primitív zsidóellenesség
jelenvalóságához.
A második
esetet és alanyát (Csurka Istvánt) ugyancsak jellemzi az
előítéletesség erős jelenléte, ennek alapját azonban nem a
faji (származási) jegyek, hanem egy történelmi-kulturális
közösség összetartásának és összeesküvésének feltételezése
teremti meg. Ezzel összhangban az ellenszenv nem a zsidók mint
emberek, hanem a zsidóság mint - a feltételezés szerint - sajátos
eszközökkel és módszerekkel a világon és a magyarságon
uralkodó közösség ellen irányul; s az ellenszenv sem elvakult
gyűlölködésben ölt testet, mint inkább a "szabadságharcos"
mindenre elszánt küzdelmében, eltökélt ellenállásában.
A harmadik
személy (ifj. Hegedűs Loránt) és esete nem sokban különbözik a
másodiktól. Annyiban feltétlenül, hogy itt magyar bíróság már
kimondta: "bűnös", és annyiban is, hogy itt a zsidóság
nem mint világuralomra törő, nemzetek feletti nép játszik
szerepet (vagyis nem az összeesküvés-elem kap hangsúlyt), hanem
mint a magyarok által befogadott, s a vendégszeretettel visszaélő
"idegenszívű" közösség. Ennélfogva külön érdekes
és külön vizsgálandó, hogy itt milyen értelemben beszélhetünk
előítéletről, fajgyűlöletről, zsidóellenességről, valódi
bűnről.
A negyedik
láncszem esete és alanya (Csoóri Sándor) azért érdemel különös
figyelmet, mert egy köztiszteletben álló, feddhetetlen erkölcsűnek
tekintett személy egyetlen "antiszemita" megnyilvánulása
kavart elementáris vihart rendszerváltásunk - amúgy is zaklatott
- közéletében. Ebből a megnyilvánulásból teljesen hiányzott a
megvetés vagy a gyűlölködés bármilyen formája, hiányzott a
kirekesztésre való felszólítás, viszont a magyar (magyarországi)
zsidóság egy részének olyan közös törekvést tulajdonított,
amellyel a saját értékeinek érvényesítését kívánná elérni
a többségi magyarsággal szemben. Vajon jogos volt-e ezért az
"antiszemitizmus" vádja akár az esetre, akár a személyre
nézve...?
Végül az
utolsó láncszem alanya (Lovas István) törzsének kétségkívül
legnagyobb harcosa; termetre is, munkabírásra is, hatásra is.
Rajta kívül csak Orbán Viktor miniszterelnöknek sikerült több
hívet és rajongót szereznie a nacionalista törzsben ("nemzeti"
táborban); de még neki sem sikerült annyi esküdt ellenséget és
leplezetlen gyűlöletet támasztania (ébresztenie) a másik
(antinacionalista) törzsben, mint elemzésünk alanyának. A
vizsgálandó esetben alanyunk neveket sorolt, s feltette a kérdést:
Mi a közös bennük? Kimerítette-e ezzel valóban az
antiszemitizmus bűnét? Pontosabban szólva: Zsidóellenes volt-e, s
követett-e el bármi bűnt? Magyarán: zsidóellenesség és bűn,
egymástól feltétlen elválaszthatatlan fogalmak?
1. Franka
Tibor és a csöpögő orr
A Budakalászi
Esték című (a helyi MDF szervezte) rendezvényen Franka Tibor
újságíró mint meghívott előadó - egyebek között - a
következő kijelentéseket tette:
- Izrael páratlan pimaszsággal létrejött ország. Balga és alattomos nép.
- Maxwell úrra elég volt ránézni és az ember zsebében összegyűrődött a zsebkendő, ezeknek csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak.
Fiala János, a
Budapest Rádió szerkesztője az antiszemitizmus oly kirívó
megnyilvánulásának ítélte Franka kijelentéseit, hogy műsort
készített róla. Színészek olvasták fel az előadás hanganyából
leírt szövegrészeket, hozzájuk fűzve elítélő megjegyzéseiket.
Fiala Frankának is felajánlotta, hogy elmondhatja, hozzáteheti a
magáét, ő azonban nem kívánt élni a lehetőséggel. A műsor
elhangzása (és többszöri ismétlése) után viszont 112
aláírással beadvány érkezett az ORTT panaszbizottságához. A
panaszosok jogi képviselőjük által kifogásolták a műsor
egyoldalúságát és hangnemének uszító jellegét, valamint a
műsorkészítő eljárását: "az ORTT, ha nem foglal állást,
beláthatatlan következményekkel járó precedenst teremt, hiszem
bármilyen műsort fel lehetne használni az érintettek belegyezése
nélkül". A testület kivizsgálta az ügyet, majd lényegében
helyt adott a panasztevők kifogásainak. Határozatában
megállapította, hogy bár felkínálták a sértettnek a
megszólalás lehetőségét, a Budapest Rádió műsora vétkes volt
abban, hogy "teret adott a maga részéről is a sarkos és
sértő megfogalmazásoknak, amelyek ellensúlyozás nélkül
maradtak".
Számtalan
kérdés vetődik fel, amelyekre - tekintettel példánk modell
jellegére - válaszolnunk kell. Antiszemitizmus-e testi fajtajegyek
létezéséről beszélni? Antiszemitizmus-e lelki fajtajegyeket
feltételezni? - ahogy ezúttal Franka tette? Védekezésként vagy
uszításként (heccelésként, hisztériakeltésként) értékelendő-e
a Budapest Rádió eljárása? Szabad-e más műsorokat (hang vagy
képanyagokat) felhasználni az érintettek engedélye nélkül?
(Helyes döntést hozott-e az ORTT?)
Testi
fajtajegyek márpedig vannak.
A Fiala és
Franka között egy tévéadásban folytatott vitában utóbbi azzal
érvelt, hogy ő csak ugyanazt mondta a zsidókról, mint amit
Kertész Imre Nobel-díjas író megírt a Sortalanságban. Valóban,
Kertész Imre zsidó gyerekfőhőse (vélhetően ő maga kamasz
korában) is gondolt (látott) efféléket a koncentrációs tábor
zsidó kápóiról: "Az arcuk se volt épp igen
bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett,
apró, ravasz fényű szemek... Csakugyan, zsidóknak látszottak,
minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek
találtam őket."
Jean-Paul
Sartre is megállapítja "Elmélkedések a zsidókérdésről"
című, nevezetes - egyértelműen antiszemitizmus-ellenes -
könyvében: "Amit én úgy hívok, jobb híján, hogy etnikai
jellegzetességek, azok bizonyos öröklött, külső testi vonások,
melyeket gyakrabban találhatunk meg zsidóknál, mint nem
zsidóknál".81
Nos, ha
csakugyan vannak ilyen öröklött testi vonások, miért bűn
beszélni róluk? Pontosabban: miért bűne Frankának, és miért
nem az Kertésznek vagy Sartre-nak?
Mert
nyilvánvalóan nem önmagában bűn, hanem a szándék teszi azzá.
A zsidók "gyakrabban megtalálható" vonásainak
eltúlzása, torzítása (csöpögő orr stb.) és teljes
általánosítása mögött kétségtelen fajgyűlölet, hangoztatása
mögött kétségtelen uszító, hergelő szándék húzódik. Ezzel
szemben Kertész Imre látomása az egyébként az életét megmentő
zsidókról (kápókról) - azon túl, hogy ügyes írói
ellenpontozás -, őszinte, tiszta beszéd. E ma már Nobel-díjas
író ettől a szókimondástól: nagyobb lett. Aki a kerítésen
kívülről kiabálná-kiabálja ugyanezeket: az kisebb. Éppen a
szándék - és a hatás másmilyensége miatt. És ezért
elfogadhatatlan az ORTT döntése is: sem e testület, sem senki nem
veheti zokon, hogy amikor valakit jellegzetesnek gondolt testi - no
és lelki - degeneráltsággal, azaz fajtajegyekkel illetnek, annak
víziói lesznek; mert ezekért a fajtajegyekért egyszer már
megégették, megsemmisítették az embert. A zsidót. Milliószámra.
Ennélfogva már
az is egyértelmű: Fiala és a Budapest Rádió védekezett. A
primitív, uszító zsidógyűlölet ellen való fellépés semmiképp
nem tekinthető az "A fegyver" bevetésének, tehát nem
sorolható azon esetek közé, amikor az antiszemitizmus elleni harc
ürügyén politikai ellenfeleket igyekeznek meggyengíteni vagy
megsemmisíteni.
Ha vannak a
zsidóknak valamiféle, csak rájuk jellemző testi sajátosságaik,
vannak-e vajon ilyen lelkiek is?
Rendszerint két
végletes álláspont ütközik egymással. Az egyik szerint a
zsidókat számos velük született lelki tulajdonság, kirívó
magatartásjegy jellemzi; a másik szerint pedig nincsenek általában
véve "zsidók", minden zsidó más, semmiféle általános
érvényű magatartásjegy vagy azonos lelki vonás nem mutatható
ki. E két álláspont nem közelíthető egymáshoz, mivel mindkettő
úgy véli, tapasztalatokból indul ki, tapasztalatok alapján ítél.
Ismét
Sartre-val kell egyetértenünk (akiről mai kiadója leszögezi,
hogy "megállapításainak többsége időtálló és aktuális",
azonban más dologban később vitatnunk kell álláspontját). Imént
említett könyvében jó néhány olyan tulajdonságot sorol fel,
amelyek valóban tapasztalható, gyakori jellemzői a zsidóságnak,
s nyilván nem csak a II. világháború előtti idők francia
zsidóságnak. E tulajdonságok közé tartozik például a túlzott
kritikai szellem, az elvontságra való erős hajlandóság, az
ösztönöktől, a racionálisan megragadhatatlantól (pl. a nemzeti
érzésektől, szólamoktól) való félelem, az örök nyugtalanság
és a pénzhez való ragaszkodás. A francia filozófus azonban azt
is meggyőzően bizonyítja, hogy e többé-kevésbé jellemző
vonások mindegyike a zsidók helyzetéből fakad,
vagyis a legkevésbé sem örökölték őket. A zsidó pedig "azért
van ilyen speciális »zsidó helyzetben«, mert olyan közösség
kebelében él, amely őt zsidónak tartja".82
A zsidó
azért nem asszimilálható, mert "sohasem mint
embert fogadják be, mindig csak mint zsidót.
Ez pedig újból csak paradox helyzethez vezet: az inautentikus
zsidó minden erejével be akar tagozódni a keresztény
társadalomba, ehelyett zsidó mivoltához marad láncolva".83
"A
zsidók racionalizmusa az Egyetemesség iránt érzett szenvedély.
Azért felel meg nekik minden másnál jobban, mert általa
igyekeznek megküzdeni azzal a felfogással, mely őket különálló
lényeknek akarja feltüntetni."84
A zsidó
számára "az egyetemesség képviseli az értékek
legmagasabb fokát".85
"Mint
tudjuk, a zsidók ellen felvonultatták a tradíció, a faj, a
nemzeti sors és ösztön erőit. Azt állítják, hogy ezek az
erők óriási alkotásokat hoztak létre: kultúrát, történelmet,
olyan gyakorlati értékeket, melyek megőrizték magukban a
kiváltó okok irracionalizmusát, tehát csak ösztönösen
hozzáférhetők. Az izraelita védekezésből tagadja az ösztönt,
éppúgy, mint mindazt, ami irracionális. /.../ A zsidó kénytelen
ellenfelének minden állításával szemben kezességet és
biztosítékot követelni, hiszen ezáltal saját magát
biztosítja."86
"Az
elvontságra való hajlam magyarázza meg a zsidóknak a pénzhez
való különleges viszonyát is. /.../ A pénzhez azért
ragaszkodik, mert az biztosítja számára a törvényes birtoklás
lehetőségét és általa azzá az egyetemes és jeltelen emberré
válik, aki lenni óhajt /.../. A pénz tehát a zsidó számára
az integrálódás tényezője. /.../ Nem botránkozik meg azon, ha
a pénzéért szeretik: hiszen az a tekintély és elismerés,
melyhez a gazdagsága révén jut, annak az anonim lénynek szól,
akiben megvan a szerzés képessége. Mint tudjuk, ezt a
névtelenséget keresi állandóan, tehát paradox módon azért
küzd a gazdagságáért, hogy megszerezze vele az
észrevétlenségét."87
"Végezetül
nagy vonásokban arra fogunk rámutatni, amit úgy hívunk, hogy
zsidó nyugtalanság. /.../ Az izraelita sohasem érzi
magát biztonságban ott, ahol van, és nem érzi biztonságban
azt, amije van. Még abban a sem lehet bizonyos, hogy holnap abban
az országban lesz-e, ahol ma lakik; a helyzete, a lehetőségei,
sőt, még az élethez való joga is egyik percről a másikra
kérdésessé válhat. /.../ Történelmük húsz évszázados
bolyongás; minden pillanatban elkészülhet rá, hogy újra kezébe
kell vennie a vándorbotot."88
Sartre szerint
tehát vannak "zsidós" magatartásjegyek, közös lelki
vonások, ezek azonban nem velük született (öröklött) jegyek,
hanem a közös helyzetből fakadnak. E könyv egy másik
fejezetében, amelyben a zsidó siker és zsidó intelligencia
összefüggését vizsgálom89,
Sartre-tól függetlenül hasonló következtetésre jutottam. Ha
viszont elfogadjuk ezt a következtetést - a közös helyzet, közös
sors formáló hatását -, a francia filozófussal együtt
helytelennek kell ítélnünk a másik végletes felfogást is,
vagyis az "antiszemitáéval" szemben a "demokratáét"
(akit ma már inkább "liberálisnak" - "individuális
liberálisnak" - neveznénk). A demokrata ugyanis csak azt
hajlandó elismerni (váltig azt hangoztatja), hogy minden ember
egyforma, vagy hogy minden zsidót külön egyénnek kell tekinteni.
Ezáltal pedig épp a zsidó zsidó mivoltát "semmisíti meg".
"Van a
zsidóknak barátja is: a demokrata. /.../ Nem ismer zsidót,
arabot, feketét, polgárt vagy munkást: kizárólag csak embert
ismer, önmagához hasonlót, minden időben és minden körülmények
között. Minden közösséget egyéni elemeire bont. /.../ Az
egyén pedig nem más az ő szemében, mint az emberi természetet
alkotó általános vonások elsődleges megtestesülése."90
"Ha az
antiszemita kapzsiságot vet a zsidók szemére, a demokrata azt
feleli, hogy ismer zsidókat, akik nem kapzsik, s keresztényeket,
akik nagyon is azok. De az antiszemitát ezzel nem lehet meggyőzni:
ő azt akarja kifejezni, hogy létezik sajátos »zsidó«
kapzsiság, amely abból a szintetikus egészből ered, amit ő
zsidószemélyiségnek mond. Ugyanakkor pedig készségesen
elismeri, minden zavar nélkül, hogy vannak kapzsi keresztények
is, hiszen az ő szemében a keresztény kapzsiság és a zsidó
kapzsiság egészen különféle tulajdonságok."91
"A
demokratának tehát, akárcsak a tudósnak, hiányzik az érzéke
a sajátos iránt: az egyén szerinte nem egyéb, mint általános
vonások összessége. Ebből következik, hogy az ő védelme
ugyan megmenti a zsidót mint embert, de megsemmisíti mint
zsidót."92
"Az
olyan zsidónak a felfogásában, aki tudatosan és büszkén
zsidó, és a zsidó közösséghez tartozónak vallja magát
anélkül, hogy azért félreismerné azokat a szálakat, melyek a
nemzeti közösséghez fűzik, nincs is olyan nagy különbség az
antiszemita és a demokrata között. Az egyik el akarja pusztítani
benne az embert, hogy ne maradjon belőle más, mint a zsidó, a
pária, az érinthetetlen; a másik a zsidót szeretné belőle
kipusztítani és csak az embert megtartani, az általános emberi
és polgári jogok elvont alanyát. Még a legliberálisabb
demokratáknál is mindig felfedezhető egy árnyalatnyi
antiszemitizmus: olyan mértékben ellensége a zsidónak,
amennyire az önmagát zsidónak tartja."93
Sartre-nak
meglehetősen logikus az érvelése, ráadásul, úgy tűnik, kiállja
a mai valósággal való szembesítés próbáját.94 Az
ő gondolatait is persze leginkább saját helyzete határozza meg:
mivel erőteljesen baloldali (kommunista) érzelmű és felfogású,
fogékony a zsidók problémáira; egyszersmind kellő távolságból,
kellő kritikával tudja szemlélni nem csak a (nacionalista)
antiszemitákat, de a marxi osztályfelfogást és osztályharcot
elutasító demokratákat is. Sartre azonban ugyanebben a helyzetben
már nem képes saját érzéseit és ezekből fakadó
következtetéseit is ugyanilyen távolságtartással és
szigorúsággal szemlélni és értékelni. Ennek témánk és Franka
megítélésének szempontjából egyedül az a jelentősége, hogy -
Sartre-t is segítségül híva - addig már nagyjából eljutottunk:
mit gondoljunk a testi és lelki fajtajegyek létezéséről, s mit
gondoljunk ezek rosszindulatú emlegetéséről; de mit gondoljunk
egyoldalú és általános dicséretükről?
Mert ugyebár
egyértelmű, hogy kimutathatók sajátos testi fajtajegyek, és az
is, hogy ezek rosszindulatú (általánosító és uszító)
emlegetése kimeríti a zsidógyűlölet és a bűn fogalmát.
Többé-kevésbé szintén egyértelmű, hogy kimutathatók
jellegzetesen zsidó lelki (gondolkodásbeli) vonások,
magatartásjegyek, aki azonban ezeket egy "degenerált" nép
öröklődő jegyeinek tekinti, az ugyancsak kiérdemli a fajgyűlölet
és bűnösség vádját. Mit gondoljunk azonban arról a
felfogásról, amely elmarasztalható magatartásjegyek
esetén a helyzetről beszél, dicséretes
tulajdonságok esetén viszont adottságról. Az effajta
kétmércés felfogás, logikai bakugrás ugyanis mindig kiváltja a
potenciális antiszemiták alapos gyanakvását: itt valakik teljesen
tudatosan úgy igyekeznek feltüntetni a dolgot, mintha az egyik
oldalon csupa sorsüldözött, tisztességes, sőt, intelligens ember
volna, ellenükben pedig csupa "született" bűnös.95 Amikor
Sartre az alábbi leírást adja "a zsidókról", nem
beszél a helyzetről, azaz a körülmények befolyásoló
erejéről, nyomásáról; márpedig az
a szelídség, igazságérzet ésértelmesség,
melyet szerinte a zsidók "a legborzalmasabb üldöztetések
idején" is megőriznek, Sartre értelmezése
szerint valójában nem más, mint: adottság. A zsidó nép
másokétól különböző, általános, örökös - azaz öröklött
- adottsága, azaz faji vonása.
"A
zsidók a lehető legszelídebb emberek. Szenvedélyes ellenségei
az erőszaknak. Ez a makacs szelídség, amelyet még a
legborzalmasabb üldöztetések idején is megőriznek, az az
igazságérzet és értelmesség, melyet mint egyedüli védekezést
állítanak szembe egy ellenséges, brutális és igazságtalan
társadalommal, talán ez a legtökéletesebb tanítás, melyet
közöttünk terjesztenek, és igazi jele az ő nagyságuknak."96
Ezek után
aligha csodálható, hogy némi ellentmondás érzete támad bennünk,
amikor ugyanannak a lapnak a hátoldalán, ahol ezt olvastuk, ott
találjuk egy korábbi Sartre-i tétel ismételt leszögezését:
"Tudjuk, hogy a zsidóknak egyetlen etnikai jellegzetessége
van: s az külsődleges." Nem a francia filozófus logikájának
megtörése érdekes itt számunkra, hanem, mint mondottam, a kettős
mérce háborítatlan létezése; nyomában, persze, az érzések és
ítéletek súlyos zűrzavarával. Hiszen hogyan lehessen mindenki
számára világos norma Franka Tibor faji (rasszista) alapú
felfogásának és megnyilvánulásának elítélése, ha például
egy baloldali, sőt, nemzetközi köztiszteletnek örvendő író:
Konrád György felfogása és megnyilvánulása semmivel sem kevésbé
faji (rasszista) alapú; mivel azonban dicséri, sőt, magasztalja "a
zsidókat", ezért a maga törzséből senkinek nem jut eszébe
szélsőségesnek és veszedelmesnek ítélni.
"A
zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezred alatt
felhalmozódott intellektuális tőke tovább öröklődött az
utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg az
intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban,
amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez, és bárhol
működtetető."97
Haim Gouriról
is úgy vélekedik a Népszabadság egyik szerzője, hogy "Izrael
egyik legnevesebb költője, az izraeli Munkapárt egyik fő
ideológusa, akinek nemcsak tisztes kora (80 éves), hanem politikai
múltja, történelmi tapasztalata miatt is hinni lehet"; holott
ez a legnevesebb költő és tapasztalt főideológus kinyilvánítja,
hogy "Mi zsidók, mesterei vagyunk az improvizálásnak, gyors
cselekvésnek [...]".98
Elie Wiesel sem
szélsőséges vagy veszedelmes, hanem világszerte ünnepelt zsidó
író, "a Holokauszt hivatalos tolmácsa"99,
aki világszerte előadásokat tart szép számú, s bizonyára
tiszteletteljes közönsége előtt; ennek azonban sose jut eszébe
kifogásolni, hogy neves meghívottja úgy véli, "velünk
kapcsolatban minden más (...) a zsidók ontológiailag
kivételesek"100.
Ha még nem
volna teljesen világos: önmagában semmi kifogásolni valónk nem
lehet az ellen, hogy Konrád György vagy Haim Gouri, Elie Wiesel
vagy Jean-Paul Sartre, vagy bárki más dicséretes vagy különleges
tulajdonságokat vél felfedezni a zsidókban, még ha ráadásul
örök vagy éppen öröklött (génkoktélos) jellemvonásokat is.
Sőt, az is lehet, hogy nekik van igazuk, noha valószínűbb, hogy
nincs. Ám amikor Sartre lehető legszelídebb emberei, makacsul
szelíd zsidói az izraeli-arab véres viszályban palesztin
terroristák (a másik oldalról nézve: szabadságharcosok)
hátramaradottjainak (asszonyok, gyerekek) házait (vagy akár egy
ott tiltakozó fiatalt101)
buldózereznek le, vagy felrobbantanak "célzott
megsemmisítéssel" az ellenséges terrorista mellett ártatlan
civileket is (igaz, véletlenül, de legalább ennyire gond nélkül),
éppenséggel nem igazolják azt a meglátást, hogy "szenvedélyes
ellenségei" volnának az erőszaknak. Mivel az életükért,
országukért harcolnak, okos ember nem is várja el tőlük a
szelídséget; inkább belátja, hogy ez a helyzet bizonyosan
nem a Sartre vázolta helyzet.
Ezzel együtt
is lehet alapos értelme és indoka etnikai jellegzetességekről
beszélni, ha nem is a gének, de a közös történelem, közös
sors, közös kultúra kikeverhetnek efféléket. Lehet például,
hogy Konrád ama közismert megállapítása, mely szerint a zsidó
verbális nép, közelebb áll az igazsághoz, mint az, hogy a magyar
éppen annyira verbális. Viszont bizonyosan nem lehetséges elejét
venni az "antiszemitizmusnak", a primitív
zsidóellenességeknek, ha nem tisztázzuk a közös normát, a közös
mércét.
Ha dicséretek
s magasztalások esetén elfogadjuk, hogy vannak "zsidók",
van "zsidóság", s a közös "helyzet"-ből
(közös sorsból stb.) fakadóan vannak "zsidó jellemvonások",
s ezt már csak azért is elfogadjuk, mert nem szeretnénk a zsidót
sem emberként, sem zsidóként elpusztítani, akkor azt is tudomásul
kell vennünk, hogy ezáltal elvi és erkölcsi alapot teremtünk az
"antiszemitának" a zsidók ugyanilyen általánosító
elítélésére, bírálatára. Ha dicséretkor mégsem tilos
emlegetni, hogy valaki zsidó, ha dicséretkor jelentőséget
tulajdonítunk a származásnak, akkor nem tilthatjuk meg, hogy az
elmarasztalók is kedvükre - és ki tudja, éppen milyen szándékuk
szerint - ugyanezt tegyék.
Az egyetlen
logikus megoldásnak - kiútnak ebből a helyzetből - az tűnnék,
hogy tartsuk magunkat következetesen az alapvetéshez, és sem
dicséretkor, sem szidalmazáskor ne tartsuk elfogadhatónak a
"zsidózást", vagyis a zsidók egészére való
kivetítést, általánosítást. Ezt tekintsük mindkét esetben
faji gondolkodásnak, rasszizmusnak, tehát elítélendőnek. Ez a
"megoldás" azonban - éppen a múltból és jelenből
építkező helyzet hatalma miatt - nem életszerű;
mondhatnám, tudatos vakságra, szellemi önkorlátozásra kényszerít
bennünket. Ennél sokkal életszerűbb - és ezért megvalósítható
egyáltalán -, ha egyik esetben sem a rasszizmusra, a fajgyűlöletre
vagy fajvédelemre helyezzük a hangsúlyt, hanem a közösséggel
szembeni ellenségesség és a közösséghez való kötődés
tényére, erejére. Nem azért és nem csupán akkor kell súlyosan
elítélni valakit, ha azonos származásúak csoportját, egy népet
támad előítéletesen és igazságtalanul, hanem ha bármilyen más
okból összetartozó csoportot. Volt és van ugyan logikája egy
holokauszt után a fajgyűlöletet kiemelni az összes többi közül,
de nem biztos, hogy ez a logika örökké fenntartható és
fenntartandó. Ha megmaradunk annál a "politikailag korrekt"
feltételezésnél, hogy a zsidók valóban merő irracionalizmusból,
minden fellelhető ok nélkül váltak a legfőbb áldozatokká,
akkor persze továbbra is meg kell maradni mindennemű faji szemlélet
szigorú tiltásánál. Ha viszont azt látjuk be - és azt hirdetjük
-, hogy kétségtelenül súlyos előítéletek, tévhitek,
általánosítások és merőben hamis következtetések alapján, de
mégiscsak valóságos társadalmi és etnikai ellentétekből,
helyzetekből, történelmi folyamatokból kiindulva támadt a
zsidósággal szembeni gyanakvás, ellenszenv és gyilkos gyűlölet,
akkor a hangsúlyt nem a megfoghatatlan, ködös irracionalizmusra
helyezzük, s nem is a fajiságra, fajgyűlöletre, hanem az emberi
nemre oly jellemző tévhitekre és előítéletekre. A
zsidók tehát nem azért lettek a legfőbb áldozatok, mert zsidók
voltak, hanem azért, mert bűnösnek, ártalmasnak gondolták
őket. Ebből következően nem az a helyes cél - és
nyilvánvalóan nem az a helyes út -, amelyik a faji szemlélet
teljes megszüntetésére törekszik, hanem az, amelyik általában
az előítéletek és tévhitek gondos felszámolására.
Franka és a
primitív zsidóellenesség szintjén még nem is érezzük annyira
ennek a feltétlen szükségességét. Franka ugyan felmentést adhat
saját magának a "zsidózás" bűne alól, hogy lám, a
zsidók is "zsidóznak" (még ha más előjellel is), a
közvélemény (talán még) nagyobbik fele azonban a helyén:
uszításként, gyűlölködésként fogja értékelni
megnyilvánulását. A logikai láncolat későbbi szemeinél
(szintjeinél) azonban - mint látni fogjuk -, ha marad a mostani, a
"politikailag korrekt", ám súlyosan ellentmondásos
közfelfogás, teljes lesz (teljes marad) az értelmezési,
értékelési zűrzavar. Olyannyira, hogy akár a vélt bűnösökből
lesznek az áldozatok, s az igazi bűnösökből a vádolhatatlanok
és érinthetetlenek. Kiváló terep (helyzet) a törzsi
háborúzáshoz.
Az értelmezési,
értékelési zűrzavar felszámolásán természetesen csak a nyílt
beszéd, a szabad eszmecsere segíthet. Ezért egy ilyen súlyos
kérdésben, mint a magyar törzsi háborúzás, elfogadhatatlan a
markáns vélemények bárminő elrejtése. Ezért elfogadhatatlan a
Fiala Jánost, illetve műsorát bepanaszolók jogi képviselőjének
érvelése, mely szerint beláthatatlan következményekkel járó
precedenst teremt, ha bármilyen műsort fel lehetne használni az
érintettek belegyezése nélkül. Mi más lehetne e beláthatatlan
következmény, mint hogy senki sem bújhatna jogi paragrafusok mögé.
Mindenkinek mindenütt azt kellene mondania, amit a legőszintébben
gondol. Nem mérgezhetne kénye-kedvére - miközben - a túloldalon
is oly kedvelt módon - félreértelmezett szabadságjogokkal
bástyázza körül magát a nagyobb közösség számonkérő
tekintete elől.
A nyílt beszéd
természetesen a "túloldal" (az antinacionalisták)
elfogadhatatlan általánosításainak kipécézését és szóvá
tételét is lehetővé teszi. Ha Kőszeg Ferenc, az SZDSZ volt
országgyűlési képviselője, a Magyar Helsinki Bizottság Emberi
Jogi Tanácsadó Irodájának vezetője - egy cikkre reagálva - azt
írja a Magyar Nemzetben, hogy őt a "polgári" tüntetők
"SZDSZ-es!", "Zsidó!", Hazaáruló!"
kiáltásokkal szokták "köszönteni"102,
akkor már csak a nacionalistákon (no meg a jóérzésű, békesség-
és igazságvágyó antinacionalistákon) múlik, hogy annak rendje
és módja szerint felhívják rá a figyelmet: ez az állítás épp
olyan primitív előítéletre és általánosításra utal, mint
Franka jelzője, az "alattomos" a zsidókra. Tapasztalati
adatok alapján könnyűszerrel igazolható ugyanis, hogy a "polgári"
tüntetők között nincs több olyan, aki "zsidózni",
"hazaárulózni" szokta volna Kőszeget, mint ahány
alantas ember akad a zsidók között. Valószínű, hogy a
mennyiségeket illetően mindkét esetben helytálló az "elenyésző"
jelző.103
2. Csurka
István csónakja
A Néhány
gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új
programja kapcsán104 nem
hagy kétséget afelől, hogy Csurka István a magyar nemzet és
magyar demokrácia legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt
(a "Budapest - New York - Tel-Aviv tengely"-t) tekinti,
amely hazai támogatóival (támogatottjaival) egyetemben Csurka
szerint a magyar nép kivéreztetésén, vagyonának
elkótyavetyélésén, piacainak, olcsó munkaerejének megszerzésén
fáradozik. Bő tíz év alatt sem sokat változik Csurka idevágó
felfogása, legfeljebb a tengelyből csónak lesz, s ezt már
egyértelműen a Közel-Keleten ácsolják105.
Vajon
antiszemitizmust takar-e Csurkának ez az összeesküvés-elmélete,
s ha igen, mifélét? Bűnös-e vagy nem? S ha az, valóban a
rendszerváltozás politika főbűne-e, amit a Magyar Út Körök és
a MIÉP létrehozásával, no meg ideológiai munkásságával Csurka
"folyamatosan" elkövetett?
Mindenekelőtt
kétségtelen, hogy Csurkát nem jellemzi az afféle primitív
fajgyűlölet, amely testi fajtajegyekkel uszítana, uszító
szándékkal ezeken élcelődne. Az is kétségtelen, hogy bár
szívesen általánosít, figyelme homlokterében soha nem a
hétköznapi "kis" zsidó áll (tehát lényegében a "faj"
megtestesítője), hanem a világuralmat "birtokló" s
"birtokolni vágyó", befolyásos zsidó (tehát lényegében
a "faj" speciális helyzetű, tulajdonságú képviselője).
Ez még akkor is igaz, ha Csurka eszmerendszerében a hatalom-zsidók
a kis zsidókat ugyancsak befolyásolják, azaz bevonják a Nagy
Kerek Összeesküvésbe; tehát ezzel együtt is igaz, hogy Csurka
szeme előtt a zsidóság nem mint önmagáért gyűlölendő és
támadandó faj jelenik meg106,
hanem mint egy olyan történelmi jelentőségű, kulturális
közösség, amely páratlan rámenőssége folytán más közösségek
(népek, nemzetek) elől elveszi a - véges és szűkös - életteret.
Honnan s mitől
volna több rámenősség a zsidóságban, mint bármilyen más
népben? Ha Sartre nem beszélhetne nyugodtan örökké megőrzött
szelídségről, ha Konrád nem beszélhetne nyugodtan zsidó
értelmességről, ha Wiesel nem szólhatna ugyanilyen háborítatlanul
a zsidók ontológiai kivételességéről, akkor talán Csurka sem
gondolná (gondolhatná) komolyan azt, hogy az őt is övező
gyűlölet, "Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről
előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet
az ószövetségi gyűlölet"107.
Azaz a zsidóknak a világba szétáradó gyűlölete, amelynek
"megfogalmazása, sőt parancsba adása Mózes könyveiben
kezdődik"; amelyekben benne foglaltatik az is, hogy ha egy
város ostromára készülsz, s ez felszólításodra nem adja meg
magát, "ne hagyj életben egyetlen lelket sem. Irtsd ki őket
mindenestől". A zsoltárköltő pedig - az engesztelhetetlen
bosszú verseiben - már egyenesen azt mondja Babilon "pusztulásra
méltó" népének: "Boldog lesz, aki megragadja, és a
sziklához csapja csecsemőidet!"108
No de mi köze
mindennek a mai zsidósághoz, a világba szanaszét szóratott
zsidókhoz?! Vagy akár Izraelhez?
Lehet, hogy
van, lehet, hogy nincs, az égvilágon semmi. De ha nem bűn
ontológiai kivételről beszélni, akkor önmagában az ószövetségi
gyűlölet mai világhatásáról beszélni sem lehet bűn. Nem kell
bűnben, önmagáért való fajgyűlöletben, uszítási, sőt,
irtási vágyban fogannia annak a gondolatnak, amely úgy látja,
hogy "a zsidók" befolyása a világra (a világ
alakulására) jóval meghaladja lélekszámukat; vagy amelyik úgy
véli, hogy a zsidók országa, Izrael egyenlőbb az egyenlőknél,
hiszen szemben más országokkal, mindenféle következmények nélkül
utasíthatja el a rá vonatkozó ENSZ-határozatok betartását, vagy
utasíthatja vissza atomfegyver-gyártása nemzetközi ellenőrzését.
De még annak a
gondolatnak sem kell bűnben fogannia, hogy a világ zsidósága
összeesküszik, uralomra tör. A már idézett könyvében
Finkelstein, ki a kettős mércézésre oly érzékeny (azaz
igazságszerető), hosszasan elemzi és hitelt érdemlően
bizonyítja, hogy az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek, a
- túléléséért küzdő - Izrael állam érdekeinek, valamint a
"kettős elkötelezettség" vádjától való félelmében
az amerikai zsidó elit érdekeinek találkozása folytán ez a zsidó
elit hogyan fedezte fel egyszeriben Izraelt; hogyan kezdett hirtelen
emlékezni a holokausztra; s hogyan nőtt ki ebből a nagy üzlet, a
holokauszt-ipar. A szerző által idézett világhíres
társadalomtudós (nem mellékesen ugyancsak zsidó) Noam Chomsky
szerint Izrael ezen "támogatói" inkább "Izrael
erkölcsi romlásának és végső pusztulásának
támogatói".109 Finkelstein
szerint pedig:
"A
Holokauszt tehát egy taktikai húzás volt, amellyel törvényen
kívül helyeztek minden, a zsidók ellen irányuló bírálatot:
ezek a bírálatok csakis a beteges gyűlölet termékei lehettek.
A szervezett zsidóság akkor kezdett emlékezni a Holokausztra,
amikor az izraeli erő leginkább megmutatkozott - és akkor,
amikor az amerikai zsidóság hatalma tetőpontjára ért. A
forgatókönyv szerint Izraelben és itthon /az Amerikai
Egyesült Államokban - VDGy/ a zsidóknak egy küszöbön
álló "második Holokauszttal" kellett szembenézniük.
Ezért az amerikai zsidó elit hősies pózokat vágott, miközben
alávaló módon megfélemlítette ellenfeleit."110
E néhány
gondolat egyszerre világítja meg Csurka "bűntelenségét"
és "bűnösségét". Ha valóban létezik szervezett
zsidóság (márpedig létezik); ha valóban erőfeszítések
történtek és történnek a zsidóság ellen irányuló bírálatok
törvényen kívül helyezésére (márpedig történtek és
történnek); ha Amerika és Izrael s Izraelen túl a világ
(Amerikára és Izraelre figyelő) "szervezett zsidósága"
valóban (akár vélt, akár valós) közös érdekek
("forgatókönyv") szerint igyekszik befolyásolni a
világpolitikát, s benne a helyi politikákat; nos, akkor Csurka
Budapest - New York - Tel-Aviv tengelye semmiképp nem tekinthető
egy eredendően bűnös elme üldözési mániájának, gyűlölködési
vágya és szándéka kiteljesedésének. Nem alantas fajgyűlölet
ez, hanem voltaképp nemes szándékú nemzetvédelem; eleve
alantasnak vagy betegesnek tekinteni már csak azért sem jogos, mert
akkor ugyanezzel a sommás ítélettel kellene elintézni Izrael
népének faj- és nemzetvédelmét, beleértve egykori, valóban
inkább hősies önvédelmi (ma már inkább brutális) harcukat.
Csurka
"bűnének" tekinthető azonban, hogy egy holokauszt után
sem író, sem politikus nem követhet el olyan általánosításokat
és igazságtalanságokat, mint amilyeneket ő. Nyelvét hiába élezi
leginkább a zsidó bankárokon, ha másutt általában beszél
zsidókról; ha minden bizonyíték nélkül az ószövetség korából
eredeztetett gyűlölettel ruházza fel általában a zsidókat, sőt,
általában a világot. Súlyos előítélettel terhelt nézete
ráadásul viszonylag egyszerűen cáfolható; rajta múlik, hogy
ezeket észrevegye, ellenbizonyítékként elfogadja (a maga
korrekciójára). Itt van mindjárt Finkelstein, s a zsidóságból
bőségesen mindazok, akik ugyanúgy szót emelnek a kettős mércék,
elhallgattatások, nyilvánvaló igazságtalanságok ellen, ahogy ez
Csurkának is kinyilvánított szándéka. A "sérthetetlenek
nem menekülhetnek az erkölcsi romlástól - ez a két dolog együtt
jár" - írja Finkelstein111.
De nem is kell ilyen messzi emberhez fordulni; bárki olyannak az
élettapasztalatából, aki legalább kerülni igyekszik az
előítéleteket, megtudható, hogy annak valóban semmi alapja vagy
teteje nincsen, hogy a különböző népek között "tértől
és időtől" független erkölcsi különbségeket tegyünk.
Sem származásra, sem másra visszavezethetően. Abból, hogy a
Kádár-rendszerben mindösszesen feltehetően kevesebben voltak,
akik a túlélés érdekében különféle stikliket (kisebb-nagyobb
csalásokat) követtek el, mint ahányan ma vannak (a rend
kedvéért: vagyunk) ilyenek (elég csak a számlákkal
való össznépi manipulálásokra gondolni), tehát ebből még nem
lehet levonni azt a következtetést, hogy a Kádár-rendszer idején
errefelé becsületesebb, erkölcsösebb, jellemesebb nép lakott
volna; le lehet viszont vonni sokadjára is, hogy a mutatott
tulajdonságaink, s mindazok az értékek és normák, amelyekhez
viselkedéseinket igazítjuk, az idővel és helyzettel együtt,
bizony, jelentősen megváltozhatnak. Általánosításaival,
túlzásaival, rémképeivel - a Közel-Keleten ácsolt csónakéval,
mely a "tengely" létezésén túl már "a zsidók"
Amerika feletti uralmát is igazolni igyekszik -, szóval mindezekkel
Csurka - minden bizonnyal szándékától függetlenül - valóságos
félelmeket gerjesztett a zsidóságban. Valóságosan fékezte az
asszimilációt, valóságosan "terelte össze" a magyar
zsidóságot: elősegítette közös fellépésüket a nacionalista
veszedelemmel, de nem kevésbé a veszedelemnek gondolt, valójában
okos és hasznos nemzeti törekvésekkel szemben.112
3. Ifj.
Hegedűs Loránt és a "galíciai jöttmentek"
Ifj. Hegedűs
Loránt bogozandó esete több szempontból is különösen
figyelmünkre méltó.113 A
valóban fajgyűlöletként értelmezhető "antiszemitizmus"-tól
a fajgyűlöletként (mint látni fogjuk) semmilyen módon nem
értelmezhető (tehát nagyon is idézőjeles) "antiszemitizmus"
felé haladó logikai láncolatunk harmadik eleme ő (az ötből),
mégis (első fokon) börtönbüntetésre ítélték. Ráadásul ifj.
Hegedűs Loránt civilként református lelkész, politikusként
pedig - "bűne" elkövetése idején - országgyűlési
képviselő, Csurka pártjának, a MIÉP-nek alelnöke. Nos, esetének
elemzése ezért olyan fontos számunkra: valóban "antiszemita"-e,
valóban bűnös-e ez a lelkileg, politikailag, sőt, szellemileg
fajsúlyos (művelt) ember, aki fényévnyi távolságban áll a már
"megszokott" bőrfejű-gyűlölködőktől, primitív (s
mint ilyen, elpusztíthatatlan) handabandázóktól? S ha bűnös,
lesznek-e hasonló perek a továbbiakban? Ha pedig igazából mégsem
bűnös, valószínű-e, hogy a törzsi háború szellemi
csatározását a továbbiakban bárki is bírósági segédlettel
akarná jogi, büntetőügyi pályára terelni (s vele a törzsi
háború kimenetelét egyoldalúan, bírói hatalommal befolyásolni)?
Akár ama
"apróság" miatt is jelképértékűnek - példaértékűnek
- tekinthetjük ifj. Hegedűs személyét és esetét, hogy nevének
sajtóbeli írásmódja az orgánum törzsi hovatartozástól függ.
A Magyar Nemzetben például következetesen "Loránt"-nak
írják (rövid o-val), ezzel szemben a helyesírás tekintetében
mindig igényes Népszabadságban "Lóránt"-nak (azaz
hosszúval). Nos, annak ellenére, hogy a lapok hasábjain csak az
utóbbi évben több tucatszor előfordult idősebb és ifjabb
Hegedűs neve, sem a Népszabadságnak, sem a többi balliberális
lapnak nem volt "érkezése", hogy megtudakolja a
családtól: melyik változat a helyes. Mondhatnánk, nem volt elég
lelkierejük - vagy akár tisztességük - átlépni a törzsi
törésvonalat. A Törzsi trilógiában - a családnál való
személyes tájékozódás nyomán - a rövid magánhangzós
változatot követem (ezért, ha kell, idézéskor is eltekintek a
betűhűségtől) - VDGy.
A szóban forgó
bírósági ügy nagyon röviden úgy foglalható össze, hogy egy
budapesti kerületi lapban (Ébresztő) ifj. Hegedűs Loránt egy
cikkre reagálva egyebek között ezt írta114:
"a galíciai jöttmentek hada [...] nácikat is nemegyszer
megszégyenítő fasiszta módszerekkel a Jordán partja mellől, hát
jönnek megint a Duna partjára, hol internacionalistán, hol
nemzetieskedve, hol kozmopolitán még egyet rúgni a magyarba [...]
rekeszd ki őket, mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!".
Ugyancsak írása lényegéhez tartozik, hogy amire reagált (Hell
István: A kirekesztés módszertanához) a Magyar Hírlapban jelent
meg (2001. júl. 21.), s egyebek mellett a következő kitételt
(mint befejezést és következtetést) tartalmazta: "Tudom
is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem, hogy mi a
teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre és
heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal, a
másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni békebontókkal. A
húszezer szélsőségessel és az őket különösebb meggyőződés
nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni őket. Ki kell
szavaznunk őket - a hatalomból."
Miután Csurka
és Csurka követői (Magyar Út Körök, Magyar Igazság és Élet
Pártja) az első pillanattól kezdve a politikai szélsőségesség
és antiszemitizmus "félhivatalos" megtestesítői,
tulajdonképp természetes (mondhatnánk, szükségszerű), hogy ifj.
Hegedűs magára, illetve pártjára vette a célzást: ő, illetve
ők volnának azok, akiket ki kell rekeszteni, ki kell szavaztatni a
hatalomból. De számunkra ennél is lényegesebb, hogy ifj. Hegedűs
egyúttal a magyarság egészét is célozva - és halálra sértve -
érezte, hiszen felfogásuk szerint a MIÉP a magyarság
(a magyar élet) egyetlen igaz képviselője, s az a
"bagázs", amelyik őket követi, valójában a magyarság
színe-java. Éppen ezért nem annyira a maga, mint az "igaz"
magyarok nevében öntötte el méreg: hogyan merészel itt ez a
zajos, rámenős kisebbség, ez a "tudjuk, merjük,
tesszük"-fajta arrogáns társaság, ezek a "galíciai
jöttmentek" ilyen szemérmetlenségre, ilyen vérlázító
arcátlanságra vetemedni?! Ők akarnak kirekeszteni bennünket,
miután befogadtuk őket, a keblünkön melengettük őket? Ez
mindennek a teteje! És teljesen igaza is volna a Bocskai-mentében
feszítő magyar lelkésznek, ha valóban "a zsidók"
követték volna el azt, ami elkövettetett. Csakhogy aligha ez a
helyzet.
Mindenekelőtt
azért nem, mert aki a "pofátlan" cikket írta, egyik
mondatában félreérthetetlenül közli: "a magamfajta
heteroszexuális keresztény gádzsó férfiak többsége" stb.
Persze, gondolhatnánk, talán hazudott; ha nagyon utánanéznénk,
lehet, hogy megtalálnánk benne a zsidót. A szomorú - legalábbis
ifj. Hegedűs számára mindenképp szomorú - az, hogy ha
megtalálnánk is, az sem változtatna semmit azon a tényen, hogy
valójában egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki
úgy gondolkodjék, mint Hell István. Hogy ne kívánjon olyan
országban élni, "amelyik feszültségben él szomszédaival,
mert tudja, a történelemkönyvekből ismeri az ilyen belpolitikai
célból szított feszültségek végső, szükségképpen rossz
megoldását". "Minden becsületes ember számára
gyűlöletesek a buzi- és cigányverések, és senki sem szereti,
amikor rendőrök hoznak - és hajtanak végre - erőszakos
ítéleteket." És: "...a magyarok többsége etnikai békét
és nemzetek, szexuális identitások, politikai irányok közötti
nyugalmat szeretne". Az sem lehetetlen, hogy már (illetve,
bizonyos értelemben még) valóban a Hell-fajta "heteroszexuális
keresztény gádzsó férfiak" vannak többségben. A "magyar
út", a "magyar igazság és élet" elkötelezett híve
számára nyilván nagyon fájdalmas felismerés volna ez, és sokkal
megnyugtatóbb arra gondolnia, hogy ez a fajta felfogás csak egy
meghatározott kisebbség, a "galíciai jöttmentek"
sajátja. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy vajon a
magyarországi zsidók döntő többsége inkább a Hell-féle
szemlélettel, vagy inkább a Hegedűs-félével rokonszenvezik,
alighanem egyértelmű választ adhatnánk. Ha a kérdést úgy
tennénk fel, hogy a magyarországi zsidók inkább a Magyar
Hírlappal rokonszenveznek, vagy, mondjuk, a Magyar Demokratával115,
valószínűleg ugyancsak egyértelmű lenne a válasz. Ilyesféle
esetekben ifj. Hegedűs általános érvényű megállapításokat
engedhetett volna meg magának a magyar zsidóságra nézve. Azzal
azonban, hogy egy bizonyos - számára ellenszenves, sőt, dühítő
- felszólítást a zsidóknak és csak a zsidóknak (egészen
pontosabban: a "galíciai jöttmentek"-nek) tulajdonított,
kétségkívül erős előítéletességről tett tanúbizonyságot.
Ám továbbra is kérdés: mi a helyzet a fajgyűlölettel, általában
a zsidóellenességgel, és főképp: bűnös vagy nem bűnös?
Többszörösen
kulcsszerepe van e különös kifejezésnek: "galíciai
jöttmentek". Ez egyfelől az a "bűnjel", melynek
alapján a bíróság a zsidó közösség elleni izgatásként
értelmezhette ifj. Hegedűs cikkét, s bűnösnek ítélhette magát
a szerzőt. Mondhatnánk, hogy ifj. Hegedűs el akarta kerülni a
"zsidó" szó használatát - a nyílt zsidózást -, ezért
használt helyette egy "kódolt" kifejezést. Ám itt
igazából másról, többről van szó. A szerző itt valójában
azt juttatta kifejezésre, ami a történelemben jártas magyar
nacionalisták számára evidencia: a magyarságra a rontást nem
általában a zsidók hozták, hanem csak a második hullámban,
óriási tömegekben, Galíciából érkezett zsidók, akik már nem
annyira beilleszkedni akartak az itt talált, magyar többségű
közösségbe, mint inkább - Kun Béláék módján - a maguk képére
igyekeztek formálni azt. Ifj. Hegedűs tehát nem egy faj, nem
általában a zsidóság elleni fenntartásait, félelmeit juttatta
kifejezésre, hanem egy olyan közösség ellenit, amely az ő
felfogása szerint veszélyezteti a magyarság életét, magyar
önazonosságának megőrzését, a magyar érdekek érvényesítését.
Amikor Hell Istvánt és a mögé képzelteket galíciai
jöttmentséggel illette, valójában nem fajtajegyeket osztogatott,
hanem egy valóban gyűlöletes fogalom szerint kategorizált; mint
ahogy törzsi háborúskodásunk során gyakran alkalmazzák
a labanc kifejezést azokra, akik a magyarságért
való szabadságharcos, hősi küzdelem (azaz a kuruc tartás)
helyett a megalkuvást, az "idegen" érdekek szolgálatát
választják.
Ifj. Hegedűs
elítélésében éppen ez a drámai: úgy olvassák fejére bűnét
(ítélik el első fokon másfél év - három év próbaidőre
felfüggesztett - szabadságvesztésre folytatólagosan elkövetett
közösség elleni izgatás miatt), hogy kebelében eközben
valószínűleg nemes érzések, szeretett hazájáért és szeretett
népéért érzett rendkívüli felelősség és hősi elszántság
feszít. És úgy, hogy kétségtelen a féligazsága: a magyar
zsidóság - korábban bőven ismertetett okoknál fogva - valóban
erősen antinacionalista; a nemzeti vonások őrzése, erősítése
helyett sokkal inkább az egyetemes (liberális) vonások
erősítésének a híve; nem szabály azonban, hogy ez örökké így
legyen. Ifj. Hegedűs azonban elkövette ugyanazt az (egyelőre
mindenképp idézőjeles) "bűnt", amelyet pártbéli
feljebbvalója, azaz Csurka: ő sem vette figyelembe, hogy egy
holokauszt után többé nem lehet elnagyoltan fogalmazni,
igazságtalan általánosításokkal élni, mert ezek (akár tömeges)
riadalmakat válthatnak ki, nemkívánatos hatásokat
(antinacionalista tömörülést) és ellencsapásokat (bírósági
ügyeket) eredményezve.
Mindezt nem
figyelembe venni azonban sokkal inkább a politikai bölcsesség vagy
a körültekintő gondolkodás hiánya, semmint a bűn jelenvalósága.
Ahhoz, hogy bűn lehessen, mindenekelőtt biztos közösségi (vagyis
mindenkire érvényes) normák (mércék, előírások) kellenének,
amelyekhez viszonyítani lehetne. S amelyek létezése esetén
értelemszerűen mindenkit elítélnének, aki ezektől eltér. Ma
azonban ez véletlenül sincs így. Mert ha így volna, nem ülhetett
volna egyedül ifj. Hegedűs Loránt a vádlottak padján, hanem ott
kellett volna ülnie Hell Istvánnak is.
Azzal a
logikával ugyanis, amellyel a magyar jogrend eljutott ifj. Hegedűs
bűnösségének megállapításáig, azonos mérce esetén el
kellene jutnia Hell István elítéléséig is. Az előbbi
"jöttmentező" (elő)ítélete kétségtelenül átcsúszott
a zsidó közösségre, de legalábbis egy részére. Kétségtelen,
hogy egy közösség (de legalább egy része) ellen izgatott. Ez az
izgatás azonban meg sem közelítette azt az ordenárén uszító
hangot, amellyel Hell István izgatott - nem egy periférikus
(kerületi) kiadványban, hanem - egy országos napilapban, nem
kevésbé bántó általánosításokkal és igazságtalanságokkal
illetve, sőt, sértegetve, sőt: egyenesen méltóságában gyalázva
egy emberi közösséget. Ráadásul, hogy mindezt kedvére
megtehesse, a csúsztatások terén is - lássuk be - maradandóbbat
alkotott, mint ifj. Hegedűs Loránt.
Illusztráció
gyanánt, íme, néhány részlet a műből:
"Mert
(egyszerűsítsük végletesen a dolgot) kétféle kirekesztő él
e kis hazában. Ott vannak, ugye, fogalmazzunk világosan, a
protonácik és együgyű társaik - rasszisták, előítéleteket
szítók, cigányellenesek és antiszemiták, oláhozók és
tótozók, hímsovoniszták és homofóbok, harcias és kackiás
"revizionisták" (irredenták) -, akik nemre, rasszra,
világnézetre, vélt vagy valós etnikai hovatartozásra való
hivatkozással rekesztenének ki egyeseket innen-onnan. Például
»a nemzet testéből«. És persze a köznyilvánosságból, a
parlamentből, az iskolából, a munkahelyekről, a méltányos
jogi védelemből is. (Legújabban Tarlós kerületi polgármester
a melegek rendezvényeit a Szigetről, mert szerinte a fiatalok
találkozása a homoszexuálisok programjaival káros lehet
pszichoszexuális fejlődésükre.)"
"A másik
fajta, a magamfajta kirekesztő ennek a fordítottja. Ő a magyar
alkotmány szellemében ezeket a kirekesztőket rekesztené ki
szívesen. No nem minden fent említett helyből, de a hatalomból
legalább."
"Sokakat,
bizonyos helyzetekben csaknem mindenkit magával ragad a nemzeti
érzés, a nemzeti összetartozás érzése, és ezt a bensőséges
érzést a háborúk tanúsága szerint a magukat nagynak képzelő
törpék viszonylag könnyen manipulálják aljassággá."
"Nagy-Magyarország
álma, a trianoni határok ignorálása pedig a könnyű
szédülettel járó »merjünk nagyot delirálni« jelszó hamis
eufóriái közé tartozik."
"Antiszemiták
tízezerszerte kevesebben vannak, mint ahogyan az a MIÉP
padsoraiból meg az itt meg nem nevezett, de idézett hetilapból
látszik. Nem állítom, hogy nem láttunk már karón varjút, de
a magyarok többsége etnikai békét és nemzetek, szexuális
identitások, politikai irányok közötti nyugalmat szeretne, ha
persze egyikük-másikuk butaságokat beszél is néha-néha,
borközi állapotban. Maguk sem hisznek benne, ki is alusszák
másnapra, s ha tettekre kerülne sor, vissza is riadnának a
gonoszságtól."
Próbáljuk meg
nyomon követni, végül is kikről beszél e sorok szerzője, kik a
protonácik, kik a delirálók stb., kiknek a kirekesztésére szólít
fel. Akár azt is gondolhatnánk, hogy ezek egyáltalán nincsenek
pontosan meghatározva, ezek nem is hús-vér emberek (mint például
"a zsidók"); mert hiszen nem is az a fontos, hogy kik a
veszedelmes eszmék hordozói, hanem maga a fenyegető szellemiség,
ami ellen a szerző, lám, felveszi a harcot. Valójában azonban az
idézett sorok írója nagyon is konkrét közösséget és
közösségeket jelöl meg, nagyon is egyértelmű "bűnökkel"
és nagyon is bűnös általánosításokkal és csúsztatásokkal. A
MIÉP mindenesetre szőröstől-bőröstül (teljes vezetői gárdával
és tagsággal) benne van a "húszezer szélsőséges"-ben.
A kirekesztendőkben pedig benne van az egész "bagázs",
aki követi őket. Ám első látásra mégsem teljesen világos az,
hogy ki mindenki tartozik ebbe a bagázsba (esetleg még a
húszezerbe), másfelől az, hogy helyénvaló-e protonácinak,
delirálónak stb. nevezni őket, vagy ellenkezőleg: merő
igazságtalanság, alávalóság, sőt, valósággal: kiáltó bűn.
Némely
utalások félreérthetetlenné teszik: a képzelt szélsőséges
közösség határa egyáltalán nem áll meg MIÉP-nél és
követőinél. A hatalomból kirekesztendők feje bizony Orbán
Viktor, Hell felfogásában "a magát nagynak képzelő törpe",
a "merjünk nagyot delirálni" igehirdetője; vagyis a
legnagyobb ellenzéki párt (a Fidesz Magyar Polgári Párt), s
úgyszólván a fél ország (a "nemzeti" oldal) ünnepelt
vezére. Aki őt - akármily ügyes csúsztatásokkal, de
bizonyíthatóan - a protonácik fejévé teszi, az minden hívét
protonácivá zülleszti, a bűnök bűnével vádolja, akármilyen
szépeket beszél is össze még mellette.
No de nem
lehetséges-e, hogy a vád igazi alanya, a "nemzeti" oldal
egész közössége valóban protonáci, kirekesztő, stb.? Mert ha
az, akármennyire nem tetszik is, Hell igazat állított, s
elmarasztalás (vagy bírói elítélés) helyett dicséret, sőt,
bátor szókimondásáért magasztalás illeti. Hogy szerinte kik
volnának ezek a protonácik, kirekesztők stb., erre vonatkozólag
ugyancsak pontos utalásokat (útmutatókat) találunk a szövegében.
Például azok (ld. Tarlós polgármester), akik kirekesztenék a
homoszexuális fejtágítást a fiatalok mulattatására hivatott
szigeti rendezvényről. Vagy azok, akik mernének nagyok lenni,
nagyokat álmodni, esetleg Nagy-Magyarországot álmodni. A nácik
azonban nem csupán eszmékkel - történetesen hagyományos
közösségi normákat bomlasztó, liberális eszmékkel -
hadakoztak, és nem is csupán álmodoztak, hanem valóságosan
embert irtottak. A Nagy-Magyarország álmodói viszont nem teszik
azt a hazai kisebbségekkel, mint amit a Nagy-Magyarország
kétharmadát leszakítók csináltak a magyar kisebbségekkel.
Mondhatnánk, nem csak azt bizonyítja, hogy teljesen, de azt is,
hogy kétségtelenül otrombán, sőt, bűnösen érzéketlen
a veszteséget szenvedők fájdalma (és érzékenysége) iránt az,
aki eme éber álmodozás értelmét csak borközi állapotra tudja
elképzelni.
Tehát bátran
leszögezhetjük: a Hell-féle megnyilvánulások semmivel nem sértik
kevésbé egy hús-vér közösség tagjainak érzékenységét és
méltóságát, mint az ifj. Hegedűs-félék. Semmivel nem kevesebb
a sértő túlzás és bűnös általánosítás az egyikben, mint a
másikban. Semmivel nem kevesebb és nem kisebb az uszítási,
heccelési, kirekesztési, vagy akár - ha van egyáltalán - irtási
szándék az egyiknél, mint a másiknál. Mindebből egyáltalán
nem az következik, hogy a Hell Istvánokat is ugyanúgy bírói úton
kellene elítélni, mint az ifj. Hegedűsöket; hanem leginkább az
következik, hogy egyiküket sem. A felemás (mert kétmércés)
bírói ítéletek sem a tisztánlátást nem javíthatják, sem a
zsidóellenességet nem csökkenthetik; növelni viszont növelhetik,
kétségkívül.
4. Csoóri
Sándor és a szabadelvű zsidók parlamenti dobbantója
"A Nappali
hold egyik írásáért - írja Csoóri 1991 októberében - a múlt
évben - ne kerülgessük a szavakat - nyilvánosan megköveztek.
Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam:
kibírom-e a halálos kőzáport." 116
Akit
"megköveztek": többszörös jelkép. A népi-nemzeti erők
egyik szellemi vezéralakja; politikai-erkölcsi nagysága, bátorsága
az ún. Duray-ügy óta megkérdőjelezhetetlen. Az 1990-ben győztes
- nemzeti gyökerű, ideológiájú - pártnak, az MDF-nek az egyik
szellemi megteremtője és cselekvő megalapítója. Ott volt
Monoron, Lakitelken, szoros szellemi és politikai barátság fűzi a
baloldal nagy tekintélyű nemzeti politikusához, Pozsgay Imréhez,
s ő "találta ki" Antall Józsefet, az MDF első elnökét
és miniszterelnökét. Csoóri Sándor szellemi megkövezése: a
nemzeti eszmék és erők megkövezése, gyengítése, lejáratása.
A "halálos
kőzápor": az "antiszemitizmus", a "zsidóellenesség",
a "kirekesztés" megsokszorozott vádja. Csoóri Sándort
régi barátok és szellemi harcostársak, nevezetes és befolyásos
emberek ültetik a legvisszataszítóbb szégyenpadra, a csak a
népirtóknak fenntartott, képzeletbeli vádlottak padjára;
nyomukban a vérszagra gyűlő örök senkikkel, akik a megkövezett
jelképes nagyságától lehetnek végre-valahára valakik.
Mindezt
egyetlenegy egy futó gondolatért, két bővített mondatért,
amelyet Csoóri 1990. július 3-án
rögzített naplójegyzetében-esszéjében, s amely a
szeptemberi Hitelben jelent meg, egy viszonylag kis példányszámú,
irodalmilag és gondolatilag egyaránt igényes folyóiratban. A
"halálos kőzápor" megindulásáig, példának okáért,
a rendszeres szerzők között találtuk neves írónkat, Esterházy
Pétert, aki éppen ottani publikálásának nyilvános
felfüggesztésével hajította el a maga kövét. No de mi is volt
ez a szörnyűséges gondolat, amely a szólásszabadság mezejére
lépő országban ilyen indulatokat s elhatárolódásokat váltott
ki? Szó szerint idézem:
"[De]
ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított
asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a
szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag
»asszimilálni« a magyarságot. Ehhez a szabad demokraták révén
olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig
nem ácsolhatott soha".
Nem kevés az,
ami megfejtésünkre vár. Egyelőre csupán annyi vehető
bizonyosnak - Csoóri egész munkásságának, de az szóban forgó
esszé egészének ismeretében is -, hogy Csoóri nem gyűlölködik,
nem fajgyűlölő, nem uszít, nem hergel zsidóirtásra, de még a
zsidók kirekesztésére sem. Ennek fényében teljesen
indokolatlannak tűnik a válaszcsapás, a "halálos kőzápor",
Csoóri zajos kiközösítése. Annak fényében viszont már
egyáltalán nem, hogy 1990 szeptemberében az ország túl van ez
első szabad országos választáson, amely a "nemzeti"
erők váratlan győzelmét hozta; küszöbön áll az első szabad
önkormányzati választás, amelyen az ellenzék igyekszik
visszacsapni. Vajon véletlen-e, hogy éppen ekkor fajul nyilvános
megkövezéssé a nemzeti oldal vezető szellemi emberének bírálata?
Oka ennek vagy csak erre szolgáló ürügy Csoóri Sándor
megnyilvánulása? Ráadásul minden egyes esszérészlete csendes
elmélkedés, irodalmi igényű filozofálgatás akár távolabbi,
akár közelebbi múltunkról, nemzetünket, magyarságunkat érintő
dolgainkról - a műfajból adódóan beleszőve mindez a szubjektum
személyes sorsába, napi felismeréseibe, életérzéseibe. Tehát:
hangos és felelős gondolkodás, bármiféle propaganda- és
kampányelem nélkül. Nem a jövőnek készült útmutatás, hanem a
múltnak adott felelet. Akkor miért kellett, mire volt jó a
megkövezés?
Vegyük sorra
Csoóri megállapításait, s fordítsuk le "a zsidók"
nyelvére (más szóval: logikájukra és ösztöneikre)!
Fordított
asszimilációs törekvések mutatkoznak
Egy kisebbség
akkor törekedhet a többség asszimilálására, ha 1) a társadalmi
élet fontos pozícióiban számarányánál erősebben van
képviselve; 2) ha a kisebbség egyedei között többé-kevésbé
létezik közös eszmeiség, közös akarat, közös törekvés.
Állításával tehát Csoóri, ha szó szerint nem mondta is ki,
mégis egyértelműen kifejezett két olyan, a "politikai
korrektség" szerinti "antiszemita" vádnak nyilvánuló
feltételezést, mint hogy 1) a zsidók aránytalanul képviseltetnek,
"uralkodnak" a többség felett; 2) a zsidók
összetartanak, összefognak (urambocsá, összeesküsznek).
A szabadelvű
magyar zsidóság (stílusban és gondolatilag)
"asszimilálni" kívánja a magyarságot
Csoóri itt
egyértelműen kimondja, hogy a magyar zsidóság jellemzően más,
mint a magyarság többi része, evvel a hazai "közfelfogás"
(pontosabban: a "politikai korrektség") szerint 1)
"zsidózott"; 2) "kirekesztette" a zsidóságot a
magyarságból; 3) újfent megerősítette álláspontját a zsidóság
"összetartásáról" ("összeesküvéséről"?)
A hazai
szabadelvű zsidóság a szabad demokraták révén olyan
parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem
ácsolhatott soha
Csoóri
álláspontja szerint tehát a stílusbeli és gondolati
asszimilációs törekvés nem csupán a sorsában (holokauszttúlélő)
és felfogásában közös (szabadelvű) hazai zsidóság egyedeinek
különálló (noha eredményében nyilvánvalóan összeadódó),
leginkább ösztönös igyekezete, hanem ehhez a törekvéséhez a
hazai zsidóság egy politikai, hatalmi irányító és
érdekérvényesítő központot hozott volna létre a Szabad
Demokraták Szövetsége pártjának képében. S ez mindjárt azt is
jelentené, hogy a (magyar zsidók) hatalomra, uralomra törnének,
nyilván a magyarság ellenében; s azt is, hogy az SZDSZ a zsidók
pártja - amely felvetéssel Csoóri ezúttal ismét kimerítette
volna a zsidózás (mint faji megkülönböztetés)
szörnyű "bűnét".
Úgy vélem,
annyit máris be kell látnunk, hogy habár vannak bizonyítékaink
az ürügyet kereső "A-fegyver"-forgatók (tudatos
antiszemitázók) létezésére, ha ilyenek nem lettek volna, Csoóri
kijelentései akkor is elegendő okot szolgáltattak volna a magyar
zsidók felbőszülésére, rajtuk túl általában a
szabadelvűekére, liberálisokéra, sőt, még általánosabban: az
antinacionalistákéra. Csakhogy e belátás nem független annak
kényszerű tudomásulvételétől, hogy olyan évtizedek
után, amikor a kommunista diktatúra keménysége-puhasága
változott ugyan, a "nemzeti" érzések és
megnyilvánulások módszeres üldözése, elfojtása azonban mindig
is napirenden volt; amikor a jobboldaliság bűnnek, szitoknak
számított, a határon túli magyarokkal való együttérzés pedig
bűnös irredentizmusnak; nos, ilyen évtizedek után a balliberális
(antinacionalista) törzsben, de még a törzsön kívüli
közvélemény döntő részében sem volt elegendő fogékonyság
arra, hogy megérthessék: ami Csoóriban megszólalt, ami Csoóriból
kibuggyant, az fényévnyi távolságra van a valóságos
antiszemitizmustól. Semmi köze ahhoz a zsidóellenességhez, amely
felsőbbrendűségi vagy épp kisebbségi érzéstől vezérelve,
irigységből táplálkozva, gyűlölettől áthatva, de akár
nemzeti vaksággal (nacionalizmussal) megverve a zsidók
kirekesztését, üldözését, ne adj' Isten, irtását
szorgalmazná. Ellenben nagyon sok köze van Csoóri
megnyilvánulásának egy évtizedek óta kiveszőfélben lévő -
mert elveszejtésre ítélt - nemes akarat kifejeződéséhez: a
magyar nemzet, a magyar nép jogos önvédelméhez.
Ha
bizonyítható, hogy a magyar nemzeti érdekek védelemre szorultak,
s ha bizonyítható, hogy a nemzeti érdekek érvényesülését a
szabadelvű magyar zsidóság valóban veszélyeztette, akkor a
Csoóri-féle "zsidóellenesség" nemhogy nem bűn, hanem
még erény is: hiszen nem csak a magyar nem-zsidóknak, de a magyar
zsidóknak is érdekük (legalábbis érdekük kell, hogy legyen),
hogy közös magyar életünk valóban egy közösség élete legyen,
amelyben mindenki megtalálja a maga boldogulását. Márpedig az
olyasfajta nemzeti érzések, nemzeti kötődések, amelyek a
közösség nyájmelegét úgy növelik, hogy eközben senki nem utál
ki onnan senkit, senki nem túr ki senkit, a boldogság-boldogulás
biztos forrásai, táplálói; ráadásul nem is kerülnek olyan
sokba, mint mondjuk az általános béremelések.
De igaz-e, hogy
a nemzet védelemre szorult? Igaz-e, hogy Csoóri nem kirekeszteni
akart? Igaz-e, hogy valóban a nemzetért, és nem a
zsidók ellen akart szólni? Hogy valóban nem a
zsidóság kárára akart a magyarság, a nemzet szószólója lenni?
Arra, hogy a
magyar nemzet védelemre szorul, sokféle bizonyíték sorolható,
akár azok közül is, amelyeket az imént, vagy a korábbi
fejezetekben már említettem. Vannak ezek között olyanok, amelyek
a Kádár-rendszer erős antinacionalizmusáról tanúskodnak; az
efféle magyar- és nemzetellenesség nem változhatott meg
egycsapásra a régi rend bukásával, hiszen építői és hordozói
nem haltak ki egyik napról a másikra. Leginkább ez garantálta az
erős antinacionalista törzs létrejöttét, utánpótlását. Ennek
elvont eszmei sűrítménye, amit tizenvalahány évvel később a
szocialisták pártjának elnöke, Magyarország külügyminisztere
így fejez ki: "Merjünk kicsik lenni." Ugyanő mindig
kellően fogékony a szomszéd népek és az európai országok, de
akár a nagy Amerika érzékenységére. Az anyagi juttatások
szintjére lefokozott ún. kedvezménytörvény magyarigazolványáról
minden további nélkül levenné a hivatalos magyar címert, annak
is leginkább a nemzet történelmiségét és örök összefogását
szimbolizáló elemét, a Szent Koronát, csak hogy senki ne legyen
kénytelen Nagy-Magyarországra, Trianonra, az elorzott területekre,
a magyar nemzetiségeknek tett, teljesítetlenül maradt ígéreteire
emlékezni. Különös, hogy az efféle irracionális érzékenységek
a szocialista pártelnök és külügyminiszter számára csak akkor
érthetetlenek és elfogadhatatlanok, ha magyar nemzet- vagy
polgártársaiban támadnak.
De nem csak a
magas rangú magyar politikában, hanem a magyar médiában is sűrűn
találkozni olyan felfogásokkal, megnyilvánulásokkal, amelyek a
"nemzeti" eszméket hordozókat (akár az egész
jobboldalt) kívül akarja látni a maga "liberális"
körein.
"Demokratának
vélem magamat, mégis, a mai jobboldal publicistáit kirekeszteném
egy liberális újságból" - írja a Magyar Hírlapban Bojtár
Endre irodalomtörténész. - "Engem bizony nem érdekel a
»zsidókérdés«, nem érdekel fokozhatatlan melléknevek
(nemzeti, magyar) fokozgatása, fajtánk kihalása, Szörényi
Levente és Lezsák Sándor elmélete a magyarság őstörténetéről,
a színháznak mint intézménynek és az eklekticizmusnak az
azonosságáról szóló eszmefuttatás stb., stb. Jobb szeretném,
ha ilyesmikről maguk között vitatkozgatnának a jobboldali
hölgyek-urak, még ha tudom, hogy sokszor az én bőrömről is
van szó - ám legyen, mintsem hogy őket kelljen
hallgatnom-olvasnom."117
Egyáltalán
nem az a baj, hogy akadnak ilyenek. Vagy olyanok, mint Majsai Tamás,
aki Hegedűs Loránt református püspök (ifj. Hegedűs Loránt
édesapja) szavaival jellemezve "egy magát református
lelkésznek és teológiai tanárnak hazudó személy a kirekesztő
szélsőségességéről közismert Magyar Narancs című,
SZDSZ-közeli" lapban, "egyéb nemzetgyalázó ostobaságok
mellett" ezt írta:
"El
lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni
lehet István király tetemcafatját és soha nem használt
tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle
nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben
az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben."118
A nemzet
önvédelme, védekező képessége nem teljesíti a feladatát, ha
az ilyesfajta megnyilvánulások lehetnek normálisak, lehetnek
követendők; ha a magyar média túlsúlyos balliberalizmusa miatt
az lehet "liberális" is, és "demokrata" is, aki
"csupán" a fél országot, ennek szellemiségét és
szellemhordozóit rekesztené ki a maga belterjes világából; ha
azt sem éri semmiféle bántódás, aki gondosan ügyel arra, hogy a
vele szembenálló törzs minden lehetséges rétegét (történelmi
vagy vallási hagyományainak tisztelőit, vallásosait, a magyarság,
a nemzet jövőjéért aggódóit) vérig sértse; azt viszont
halálos megkövezés illeti, aki ez efféle nemzetellenes
veszedelmek ellen szót emel; igaz, nem akárhogyan.
Csoóri az
efféle veszedelmek egyik forrásának a hazai szabadelvű zsidóságot
tekinti. Szerinte (mint már említettem a Háborús vonások című
fejezetben) a nacionalizmustól való félelemben a Kádár-rendszer
fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus ellenzékkel: a
magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon túli magyar
kisebbségek támogatása "megszállott magyarkodásnak
tetszett". Másik gondolatában (Nappali Hold című
esszékötetében119)
közelebb visz ahhoz, kiket gondol a "demokratikus ellenzék"-be.
"Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom
figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű »urbánus«
barátunk ablakából is." Csoóri itt is, ott is egyértelműen
a zsidókról szól. Ám az is egyértelmű, hogy nem csak róluk,
sőt, elsősorban nem róluk. Nem állítható, hogy démonizálná a
zsidóságot, hogy úgy vélné, a zsidók minden baj legfőbb
okozói: az antinacionalizmus, olykor pedig a túlfűtött
antinacionalizmus (mellyel már nyugodtan megfeleltethető az
idézőjel nélküli nemzetellenesség) láthatólag egy
jóval szélesebb kör sajátja. De még abban is viszonylag pontos
(korrekt) Csoóri, hogy "nagyon sok" ablakból tüzelő
"urbánusról" ír, tehát általánosítását korlátok
közé szorítja. Ezzel együtt is kétségtelen azonban:
általánosít.
No és az imént
és korábban idézett, és száz számra idézhető "liberálisok"
nem általánosítottak és nem általánosítanak? Vagy ezt mindig
lehet, mindig büntetlenül szabad, csak a zsidókra nézvést nem?
A kérdést így
is fel lehetne tenni. De attól, mert a rendszerváltozás első
kormányzati időszakában teljesen általános volt, hogy az egyik
(formálódó) nagy törzs tagjai büntetlenül megtehették, a
másikéi azonban nem, még nem vonhatjuk le azt a következtetést,
hogy Csoóri helyénvalóan általánosított. A helyes válaszhoz
legalább két síkot kell figyelembe venni: az általánosítás
igazságtartalmát; s az általánosítás következményeit.
Mit is írt "a
zsidók" igazi barátja, Sartre, akiről mai kiadója leszögezi,
hogy "megállapításainak többsége időtálló és aktuális"?
A zsidó számára "az egyetemesség képviseli az értékek
legmagasabb fokát". Hogy miért, s hogy mi táplálja a hazai
zsidóság túlfűtött antinacionalizmusát - másik oldalról nézve
liberalizmusát, szabadelvűségét -, kényszerű baloldaliságát,
egyértelmű jobboldal-ellenességét, erről már szóltunk, s még
majd beszélünk. Csoóri tehát sokkal inkább az igazságot
juttatta kifejezésre, semhogy valótlanságok előítéletes
hangoztatásával a zsidók ellen uszított volna. Mint ahogy akkor
sem sértette az igazságot, amikor a párthatalomról
(figyelőállásokról) szólva nem tette hozzá, hogy jó barátját,
Pozsgay Imrét nem gondolja (képzeli) oda a tüzelők közé. A
lényeg kifejezésre juttatása mindig jár bizonyos fokú
általánosításokkal, pontatlanságokkal.
Szó szerint
véve az SZDSZ-re nézve sem helytálló az az állítás, hogy zsidó
párt (lett) volna. Egy ideje, különösen Kuncze pragmatikus
pártirányítása óta, ilyet talán már gondolni is politikai
hiba, nem csak mondani: minden valóságos kötődés ellenére (ld.
pl. a 2002. évi választásokat, hogy milyen intenzíven
kampányoltak Soros György pénzén a szabad demokraták érdekében:
az óriásplakátokat, a tévéműsorokat, a látványos Duna-híd
leplet), szóval minden ilyen ellenére valószínűleg nagyobbat lő
mellé, mint amennyire célba talál az, aki az SZDSZ = zsidók
feltételezésre épít. Az SZDSZ-nek a rendszerváltozás kezdetén
tapasztalható vad antinacionalizmusa előtt azonban teljesen
értetlenül állunk, ha nem tudjuk vagy nem tudhatjuk, hogy e mögött
nem egyszerűen az inkább nyitás híveinek
az inkább bezárkózás hívei elleni "normális"
politikai hadviselését kell látnunk, hanem (példának okáért) a
zsidóknak a holokauszt emlékeiből, fájdalmaiból táplálkozó
heves félelmét, indulatát, amely, ha már valahol, kétségkívül
az SZDSZ-ben csapódott le, s nem valamelyik más pártban.
Nem vétett és
nem is vét tehát sem erkölcs, sem törvény ellen, aki a hazai
zsidóságot szabadelvűnek mondta vagy mondja. Sem azzal, ha nevükön
nevezi a zsidókat, sem azzal, ha sajátos felfogást (magatartást)
tulajdonít nekik. Hadd idézzem újra (mint már a Háborús vonások
című fejezetben) a Nappali Hold egy mondatát, Csoóri szavaival
élve "egy kitűnő ember" figyelmeztetését, mégpedig
Soros Györgyét: "Sándor, vigyázzatok ezzel az
erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok
szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat." A
"nyitott társadalom" rendíthetetlen szorgalmazója és
finanszírozója, Soros György, éppen úgy jelképe a szabadelvű
zsidóságnak, mint ahogy a barackpálinkát és bőgatyát emlegető
főrabbit, Landeszmann Györgyöt sem tekinthettük a vallásos zsidó
közösség jelentéktelen és hatástalan figurájának. Ha Soros
György úgy véli - mert az édesanyja és sokan mások úgy vélik
a névtelen, hétköznapi "kis" zsidók közül -, hogy
vigyázni kell az "erdélykedéssel", akkor ez a hazai
zsidóság egésze szintjén nyilván nem kizárólagos, de ugyancsak
nyilvánvalóan hangsúlyos feladat lesz. Ez ellen pedig egy nem
önfeladásra berendezkedő, egészséges népnek, nemzetnek
mindenképpen védekeznie kell.
Minden látszat
ellenére, ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy akarja a
zsidóságot magából kivetni, kirekeszteni. Csoóri nem véletlenül,
hanem magától értetődően beszél magyar zsidókról.
Ha azt mondjuk, hogy valamely erdőben túlságosan terjed a tölgy a
bükk kárára, ezzel nem állítjuk, hogy a tölgy ne volna része
az erdőnek, de még azt sem, hogy a tölgy ne volna önmagában
kiváló. Csupán azt a kérdést boncolgatjuk, hogy mi lesz a
bükkössel, és mi lesz magával az erdővel?
A másik
síkkal, az akár helyénvaló általánosítás következményeivel már
nehezebb dűlőre jutni. Láttuk, hogy nem kellett eleve ártó vagy
irtó szándék (fogadóközeg) ahhoz, hogy Csoóri nevezetes két
mondata zsidókat, liberálisokat és más antinacionalistákat
halálra bőszítsen. Ahogy az "erdélykedés"-től is
elfoghat(ott) sokakat a halálos riadalom, ugyanígy elfoghat az ő
igazságot (valóságot) tükröző, ám a holokausztos
érzékenységekről teljesen megfeledkező szavai nyomán is.
Jómagam hajlok arra, hogy az elmúlt tízegynéhány év minden
"erdélykedése" ellenére sem vitte szerencsére a
zsidókat senki sehova; de a "halálos kőzáporok" sem
bizonyultak halálosnak. Sok volt (és még sok lesz) a nehezen vagy
soha többé be nem gyógyuló lelki sebesülés; de talán egyszer
már összegyűlik elegendő tapasztalat: senki nem tör senki
életére. A támadók is leginkább saját életüket féltik és
védik. Ez pedig jó alap ahhoz, hogy a másikat ne akarjuk aggódó
véleménye (sem igazságai, sem igazságtalanságai) elhallgatására
rávenni, hát még rákényszeríteni. Jó ok arra, hogy világosan
lássuk és elfogadjuk a valóságos érdekkülönbségeket; arra,
hogy a szabadelvű zsidók és általában az antinacionalisták
sajátos érdekeit és törekvéseit tisztelettel tudomásul vegyük,
és mint - a másik törzs által ugyancsak tisztelt - nacionalisták
a magunk érdekei szerint, igazi demokratákhoz méltó módon,
harcba szálljunk velük. S még ahhoz is jó alap lehet a kölcsönös
félelemből fakadó kölcsönös belátás, hogy egy Csoóri
Sándorról végre nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy mint
tiszteletre méltó nacionalista harcba bocsátkozott az ugyancsak
tiszteletre méltó szabadelvű magyar zsidókkal, s ezért még
akár zsidóellenesnek is nevezhetjük; de semmiképp
nem illethetjük "antiszemitizmussal", mert ez a (Bibó
István kifejezésével élve) tömény szó már
magában hordozza a holokauszt minden olyan bűnét, amely senki
embertől nem állhat olyan távol, mint éppen Csoóri Sándortól.
De ugyanígy oktalanság őt kirekesztéssel vádolni, amikor éppen
hogy védekezik: a hagyományos magyart óvja a hagyományról
letérni kívánó, új, csakis az egyetemességet hirdető magyarral
szemben. A "szerves magyar fejlődést" óvja a kulturális,
gazdasági, politikai megrázkódtatásoktól: a túl gyors, a
nehezen emészthető, az elbizonytalanító-elidegenítő behatások,
a végiggondolatlan, nagy összeolvasztások (integráció)
ellenében.
Ennyi az ő
"bűne" igazából, nem több.
Mint ahogy az
annyiszor elátkozott (leszélsőségesezett) MIÉP tagjainak is
legtöbbször csupán ennyi a bűnük és nem több. Amikor a
Népszabadság Két férfi - egy eset? Csurka és Le Pen hasonlít,
de választóik igencsak különböznek címmel közölte egyik egész
oldalas írását, ennek adataival akaratlanul is ezt az álláspontot
támasztotta alá - miközben óvakodott attól, hogy ugyanerre a
következtetésre jusson. Márpedig az tény, amit a két belső cím
tömören közöl: MIÉP-bázis: az iskolázott Budapest; Le
Pen-voks: lakótelepek és válságrégiók; szóval ez a szembeötlő
különbség arra kötelez, hogy a csurkisták és a löpenesek
zsidóellenességének gyökerét (indítékát) máshol keressük.
Le Pen híveinek zsidóellenességét minden bizonnyal leginkább az
irigység és a bűnbakkeresés motiválja; ezzel szemben a magasan
iskolázott MIÉP-tagokéban leginkább a nemzetféltés
(kultúraféltés) dominálhat. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy
ha e felelősségtől átitatott embereket a lehető legalantasabb
bűnnel - fajgyűlölettel - vádolják, ez semmiképpen sem fogja
növelni a zsidóság iránti megértésüket, sokkal inkább az
ellenszenvüket. Ha a viszont a zsidóellenességüket annak
nevezzük, ami - egy valóságos kultúrharc (törzsi háború)
magától értetődő kísérőjelenségének -, akkor a sokszorosára
nő az esélye, hogy a harc során tisztelettel adózzanak
ellenfeleiknek, talán még a kultúrájukból is szívesen
merítsenek.
5. Lovas
István és a susogó szél
Lovas volna
tehát az ötödik, egyben az utolsó szem az igazi
antiszemitizmustól egyre távolodó logikai láncban. Csoóri mint
jellemzően humanista szemléletű, magyar nacionalista, a dolog
természeténél fogva zsidóellenes, de véletlenül sem
származási, hanem csakis kulturális okok miatt és értelemben:
nép feszül népnek, szabadelvűség feszül konzervativizmusnak.
Nem fél befogadni a más kultúrát, sőt, gazdagodásként éli
meg, de fél a túlzott felolvadástól (akárcsak a zsidó
nacionalisták). Csoórival szemben Lovasban nyoma sincs semmiféle
nacionalizmusnak. Lovas alapjában véve egyetemes kitekintésű,
egyetemes gondolkodású, ebből annak kellene következnie, hogy
Lovast nem érdekli különösebben nemcsak mások nemzetisége,
nemzeti büszkesége-kötődése, de még származása sem. Hogyan
lehetséges ezek után, hogy ma Lovas van kikiáltva a "liberálisok"
legfőbb ellenségének, a legveszedelmesebb antiszemitának?
Egyik könyve
(már a címe is jellemzi szerzőjét: Liberális kiütések120)
hátsó borítóján némi élvezettel sorolja fel az őt támadó,
"ismertebben hangzó" neveket, Aczél Endrétől Vásárhelyi
Máriáig összesen 47-et. "Büszkeség tölt el - írja Lovas
-, hogy a balliberálisok szemében az ország leggyűlöltebb
újságírója vagyok. Mivel érveik gyengék, gátlásaik nincsenek,
rágalmaztak, meghamisítva idéztek, csúsztattak, amivel
népszerűségem és hitelem növeléséhez kétségtelenül
hozzájárultak. Ezért köszönet is illeti őket." A
tárgyilagosságra törekvő elemzőnek itt mindjárt két
kiegészítést kell tennie. Egy: a felsorolt 47-ek mindegyikét
Lovas ugyancsak megtámadta (némelyeket többször is) a maga
írásaiban, rádiójegyzeteiben vagy a Sajtóklub tévéműsorában,
tehát itt messzemenőkig kölcsönösségről van szó. Kettő:
Lovas néhány kétes vagy legalábbis nem következetes újságírói
megnyilvánulása miatt (pl. más - külföldi - szerzők szellemi
termékének megjelölés nélküli felhasználása a saját
munkájában121;
vagy az őt kritizáló írások megjelenésének megakadályozása a
nemzeti tábor sajtójában122;
vagy a zsidósághoz - Izraelhez - és a maga zsidóságához való
viszonyulásának nyilvánosság előtti lebegtetése123)
nem tették teljesen alaptalanná az őt ért támadásokat, ám a
kárára elkövetett rágalmazások, csúsztatások ténye is
egyértelműen igazolható. Egy olyan fontos - a kötetben mindjárt
angolul is közzétett - dokumentumgyűjteménnyel szemben, mint
amilyen az Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben,
nyilvánvalóan mindennél fontosabb követelmény a pontos idézés.
Ezért különösen meglepő, hogy Karsai László, egyébként
általában történelmi hitelességre törekvő, s ezért a
nyilvánosság előtt másokkal akár ütközni is kész történészünk
a következőt adja Lovas szájába (még ha idézőjel nélkül
is): "A szadeszesek, a zsidó-baloldali-liberálisok
hazaárulók, akik jó pénzért külföldön is antiszemitának
rágalmazzák Magyarországot - állítja Lovas István
újságíró."124 Forrásaként
a Magyar Demokrata, 2000. szeptember 21. számát jelölte meg.
Csakhogy az eredeti szöveg így szól: "Az SZDSZ-en belüli és
körüli tábor természetesen továbbra is megtesz mindent, hogy az
általa gyűlölt országimázs központtal ellentétesen negatívan
fesse le Magyarországot és annak vezetőit, kerül, amibe kerül
(nekik semmibe - sőt), antiszemitának állítsák be."
A "politikai
korrektség" követelménye által formázott mai közbeszéd,
nem kevésbé a vonatkozó (a kisebbségek, közösségek stb. elleni
izgatást, uszítást tiltó) törvény szerint az első (a
Karsai-féle) megfogalmazás felér a zsidóság elleni tudatos
hergeléssel. Vagyis kimeríti az antiszemitizmus minősített
(legsúlyosabb) esetét. A második (a Lovas-féle) állítás ezzel
szemben politikailag (és törvényileg) teljesen korrekt, ha a
szerzője igazolni tudja állítását. Márpedig Lovas rendszerint
neveket és eseteket sorol, megnyilvánulásokat idéz, pontos
forrásokat megjelölve. Lovas tehát nem elrugaszkodik a valóságtól,
hanem ezúttal is egy valóságosan létező, ráadásul fontos
jelenségre hívja fel a figyelmet az SZDSZ-szel, táborával
kapcsolatban.
Hogyan lettek
ebből Karsainál szadeszesek és zsidó-baloldali-liberális
hazaárulók?
Minden
bizonnyal úgy, hogy Karsai nem azt idézte, amit Lovas leírt, hanem
azt, amit szerinte Lovas gondolt. Baloldali-liberális hazaárulókról
Lovas valóban tett már szó szerinti említést grandiózus
publicisztikai repertoárjában, de zsidó hazaárulókról, zsidó
szabad demokratákról, zsidó liberálisokról vagy hasonlókról
soha. Legalábbis szó szerint véve soha. Ebből pedig akár az is
következhetne, hogy az SZDSZ-t emlegetve Lovas nem is gondolt a
zsidókra, zsidó származásúakra, Karsai tehát egyszerűen
tévedett. Hacsak nem tudatosan hazudott: talán éppen azért, hogy
a hazai "liberálisok" legnagyobb ellenfelét az
"antiszemita" vád bunkójával tegye szalon- és
harcképtelenné.
Csakhogy a
"susogó szél" esete mást látszik bizonyítani.
Lovas István a
Vasárnapi Újságban elhangzott szokásos jegyzeteinek egyikében125 -
valóban szó szerint idézve - a következőt mondta:
"Soroljuk
fel tehát az elhangzott neveket: Vámos Miklós, Tamás Gáspár
Miklós, Haraszti Miklós, Herczog Edit, Fischer Iván, Eörsi
István, Fehér Klára, Vásárhelyi Mária, Tom Lantos, Kertész
Imre és Bródy János. Azok a polgárok, akik mindezt végképp
megunták, kezdenek mind hangosabban egy furcsa kérdést feltenni
és a lehetséges válaszon töprengeni. Mely kérdés így
hangzik: mi ezekben az emberekben a közös? A Vasárnapi újság a
választ keresi. Persze, meglehet, a hallgatók talán tudják.
Netán a szél is susogja már."126
Nos, mi lehet
bennük a közös? Lovas itt olyan magyar személyeket sorol, akik a
magyar jobbközép kormányt külföldön kritizálták. Ebben
kétségtelenül közösek. De miben másban, amit a szél is csak
susogni mer? A származásukban?
Mindenesetre a
heves és sokirányú reakciók folytán az eset bekerült abba a
csokorba, amelyet az Antiszemita közbeszéd 2000-ben kiadvány
vonatkozó fejezetének szerzője (Pécsi Vera) az év egyik
tömegkommunikációs csomópontjának tekint. Neves publicisták
nyilvánultak meg mindkét törzsből (Aczél Endre, Mihancsik
Zsófia, Megyesi Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István,
Nehéz-Posony István, Nyerges András; illetve Elek István, Csurka
István, Bencsik András). Kezdetben a szokásos menet, illetve
képlet szerint folyt a lövöldözés, innen oda s onnan ide, a
szellemi gettók masszív kerítésén át. A túloldal képviselői
nyílt antiszemitizmusnak: "közszolgálati
zsidózásnak"127 tekintik
Lovas jegyzetének idevágó részét. "Ezen" az oldalon
azonban ezúttal felborul a megszokott rend: a Lovast védelmezők,
illetve az antiszemitizmus vádját visszautasítók közé becsúszik
egy elítélő hang is, melynek folytán a nemzeti táboron belül
kitör egy kisebb háborúság. Elek István (aki ekkor Orbán Viktor
miniszterelnök tanácsadója) a Magyar Nemzetben azzal bírálja
Lovas jegyzetét, hogyantiszemita áthallásra alkalmas; s
mikor Lovas kemény válaszára128 viszontválasszal
kíván élni, a Magyar Nemzet ezt már nem teszi lehetővé.
Az eset
aprólékos elemzése, tisztázása tehát már nemcsak a két törzs
(antinacionalisták-nacionalisták, ezen belül zsidók és
nem-zsidók, liberális zsidók és "nemzeti" zsidók)
normális együttélése (együttélésének normalizálása) miatt
fontos, hanem már a ("nemzeti") törzsön belüli békesség
érdekében is.
Nos, úgy
vélem, hogy Elek István, ki a két nagy törzs békés párbeszédét,
együttélését oly szívesen szorgalmazza, ezúttal is
körültekintően és meglehetősen pontosan fogalmazott, ami az eset
megítélését illeti; nem biztos azonban, hogy a következtetése
(Lovas elmarasztalása) is helytálló volt.
Lovas
jegyzetének szóban forgó részlete közéletünk mai szellemi
környezetében (mint kommunikációs kontextusban) valóban alkalmat
teremtett antiszemita áthallásra. Aligha akadt olyan, politikailag
akár csak szerényen művelt rádióhallgató, aki a közös vonáson
egyébre is gondolt vagy gondolhatott volna, mint zsidó származásra.
Innentől fogva akár mindegy is lehetne, Lovas ténylegesen mire
gondolt, hiszen minden megnyilvánulónak felelőssége, hogy
félreérthetetlenül fejezze ki magát. Nekünk azonban, akik éppen
az egyik legnevesebb és legnagyobb hatású törzsi harcos
szemléletmódját vizsgáljuk, tudnunk kell, hogy mi lakozik a
fejében és lelkében, azaz Lovas veszedelmes antiszemita-e, vagy
ellenkezőleg, már-már olyan rendíthetetlen szabadságharcos, aki
még azt is megérdemelné, hogy egyszer még szobrot állítsanak
neki.
Tehát nem
elégedhetünk meg azzal a - barátságosnak tűnő - feltevéssel,
hogy Lovas itt csupán félreérthetően fogalmazott, és csupán ez
teremtett alkalmat az antiszemita áthallásra. Lovas személyiségének
és kiterjedt munkásságának viszonylag pontos ismeretében mást
állítok - ezáltal talán nem várt következtetésre is juthatunk.
Nos, teljes
meggyőződéssel állítom, hogy Lovas annak tudatában (azzal a
feltételezéssel) sorolta a neveket, hogy az illetők zsidó
származásúak és kötődésűek. Ezzel pedig megsértette az
alapvetést: a származásfirtatás tilalmát. Lovas nem engedheti
meg magának - de saját törzse miatt sem -, hogy nyíltan
"zsidózzon", azaz a hazai közélet szereplői közül
bárkit is leplezetlenül zsidónak nevezzen. Külföldi neves
lapokat, könyveket, szerzőket szemlézve, tekintetét folyamatosan
a világra függesztve azonban Lovas nap mint nap találkozik azzal a
ténnyel, hogy a számunkra nyakra-főre követendő mintaként
állított, nyugati demokráciákban nem ennyire merev ez a szabály.
S nálunk is akadnak kivételes példák nem csak a szélsőségesnek,
de a mérsékeltnek, szalonképesnek tekintett sajtóban is - igaz,
csudák csudájára, kizárólag a baloldalon. "Vagyis
Polanskival mindenképpen dolgozni akart, a téma pedig kézenfekvő,
hiszen ön zsidó" - mondja interjúalanyának, Adrien Brody
filmszínésznek Návai Anikó a Népszabadságban.129 "A
politikai rendőrség, a későbbi ÁVH (Államvédelmi Hatóság)
első tagjai kivétel nélkül korábbi áldozatok, zsidó
munkaszolgálatosok voltak [...]" - állítja Ungváry Krisztián
ugyancsak a Népszabadságban.130 Egy
későbbi lapszámban helyesbíti állítását, de nem a firtatásért
kér elnézést, csupán leszögezi, hogy voltak nem-zsidó
származású ávósok is. Szántó Gábor, a Szombat főszerkesztője
is megengedi magának, hogy a Helsingin Sanomat nevű finn napilapnak
adott interjújában131 megállapítsa,
mind Antall József miniszterelnöknek, mind pedig Göncz Árpád
államelnöknek egyik nagyszülője zsidó volt. Már az interjú
címéből - Két neurózisban szenvedő nép Magyarországon - is
érzékelhető Szántó kétoldali megértésre való hajlama, vagyis
nem afféle kirekesztő (magyarellenes) cionizmusból tartja
szükségesnek a zsidó származás felemlegetését; ezzel együtt
is nyilvánvalóvá teszi, hogy magyar zsidó (kulturális, vallási)
köröktől egyáltalán nem idegen a származás kutatása és
nyilvántartása.132
Másutt kitérek
rá, hogy az efféle származásfirtatásoknak meglehet a maguk
létjogosultsága. Az iménti példákat tekintve: egy zsidót játszó
főszereplő kiválasztásában minden bizonnyal jelentősége van
annak, hogy milyen származású (pontosabban: identitású).
Bizonyára történelmi összefüggések megértésére, örök
tanulságok levonására ad alkalmat, ha tudomást szerzünk arról,
hogy az ÁVÓ személyi állományának nagy része zsidó származású
(helyesebben: identitású) volt. Semmilyen tekintetben nem fogadható
el azonban az a baloldali származásfirtatás - a díszzsidózás -,
amely éppen olyan primitív érzelmi intelligenciára és alantas
ösztönökre vall, mint a jobboldali, bántó szándékú zsidózás.
Úgy vélem, a törzsi háborúzás mérséklődése végett nagyon
is kívánatos, hogy minél több, magát zsidóként is felmutató
közéleti személyiség vállaljon szerepet a jobboldalon; ha
ugyanis túlságosan felbillen a zsidók aránya a baloldal javára,
eleve csorbul az a kívánatosnak tartott alapelv, hogy a zsidókat
éppen olyan embereknek illik tekinteni, mint másokat. Ennek
fényében csak üdvözölni lehet az első fokú bíróság
döntését, melyben elítélte dr. Tamás Gáspár Miklóst nagy
nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazásért, történetesen
azért, mert a Népszabadságban megjelent, az "új zsidó
nacionalizmusnak" szentelt cikkében "az antiszemita
jobboldal házi zsidajai" egyikének nevezte Pelle Jánost, a
Heti Válasz főmunkatársát, ő pedig válaszul beperelte.133
A bőven
említett példák ellenére a származásfirtatás a hazai
közéletben nem tekinthető gyakorinak, szemben Nyugattal. Habár az
olyasféle esetek, mint amilyen Tam Dalyellé, a "brit parlament
atyjáé" volt, ott is botrány kavarnak: Tony Blair
miniszterelnököt - állította a veterán munkáspárti képviselő
- "zsidó tanácsadó klikkje túlzott befolyás alatt tartja".
Majd hozzátette: "Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy
élére állított üvegdarabokon lépdelek, de ha arról van szó,
hogy Iránt és Szíriát megtámadjuk, akkor őszintének kell
lenni." A honatya nem "átallott" nevet is mondani: a
"klikk" tagjaként említette Lord Levyt, Blair
közel-keleti küldöttét, és Jack Straw külügyminisztert is.134
Norman G.
Finkelstein, a Holokauszt-ipar című könyv írója nemcsak azt
teszi nyilvánvalóvá, hogy ő maga zsidó származású, de azt is,
hogy akik ilyen-olyan haszonleső szerepet játszanak ebben a különös
iparban, szintén zsidók. Sőt, az amerikai zsidókról olyan adatok
sorát közli, amelyek felvetése, kiteregetése nálunk a lehető
legsúlyosabb "antiszemitizmus" lenne. (Hozzáteszem, az
adatok többnyire olyan személyek vagy szervezetek kutatásaiból
származnak, akikről vagy amelyekről köztudomású zsidó
mivoltuk.)
"Lipset
és Raab szerint a zsidók egy főre jutó jövedelme csaknem
kétszerese a nem-zsidókénak; a 40 leggazdagabb amerikai közül
16 zsidó; az amerikai és tudományos és közgazdasági
Nobel-díjasok 40 százaléka, a nagy egyetemek professzorainak 20
százaléka, a vezető New York-i és washingtoni ügyvédi irodák
tagjainak 40 százaléka zsidó. A lista folytatható. Nemhogy
akadály lenne az érvényesülésben a zsidó származás, hanem
mindennek a betetőzése."135
Természetesen
Finkelsteint is sok zsidó tartja ténykedése miatt antiszemitának.
Sőt. Mint idézett könyvéből megtudhatjuk, Leon Wieseltier, a New
Republic című., Izrael-párti folyóirat szerkesztője személyesen
járt közbe az egyik kiadó (a Holt) elnökénél, hogy
megakadályozza Finkelstein művének kiadását. "Ön nem
tudja, kicsoda Finkelstein. Az egy mérgező alak, egy gusztustalan,
öngyűlölő zsidó, egy féreg."
Jó ideje már
Lovas sem kap ellenfeleitől sokkal kedvesebb jelzőket; de ez, mint
láthattuk, ugyanúgy nem tántorítja el Lovast, mint Finkelsteint.
Sőt, ő még köszönetet is mond értük. De ha ilyen merész,
eltökélt és rendíthetetlen, miért segítette kipenderíteni
Eleket, a "nemzetit" a "nemzeti" törzs egyetlen
országos napilapjából?
Pontosan azért,
mert ebben az országban, ebben a ("zsidó-") kérdésben
kifejezetten vesztes politikának és taktikának tűnik az egyenes
beszéd. Márpedig Lovas azok közé a nem ritka újságírók közé
tartozik, akik ténykedésükkel hatni akarnak, eredményt elérni;
szolgálni azt a politikai tömböt és törekvést, amelyik éppen
rokonszenves nekik. Itt sem tudjuk elkerülni azonban, hogy meg ne
álljunk egy pillanatra. Ugyanis ismét csak nagyon lényeges - sőt,
Lovas megértése szempontjából egyenesen döntő - kérdés, hogy
mi rokonszenves számára. Mi motiválja Lovast, amikor
jobbegyeneseit osztogatja? A kérdést külön is érdekessé és
indokolttá teszi, hogy a "nemzeti" oldal népszerű ászai
között akad olyan, aki - igaz, magánbeszélgetésben - maga is
antiszemitának nyilvánítja őt. Elképzelhető, hogy Lovast
valóban a zsidógyűlölet mozgatná? Lehet, hogy e gyűlölet
indíttatja arra, hogy fürkéssze, vajon mások zsidó
származásúak-e? Ezért foglalkozik annyit a zsidósággal
publicisztikáiban, rádiós jegyzeteiben, s különösen Magyar
Nemzet-beli sajtószemléiben? Hiszen nem telik el szinte nap, hogy
elő ne bukkanjon nála a téma valamilyen vonatkozása!
Ha azonban
tüzetesen megfigyeljük írásait és válogatásait, a "megérteni
és nem ítélkezni" akaró tekintet számára az is világossá
válik, hogy Lovas igazi ellenfele mindig is a hazudó,
elkenő, sumákoló, agresszív, kétmércés hatalom. Amíg
Amerika a szovjet rabságból felszabadulni igyekvő országok
legfőbb támogatója és garanciája volt, Lovas az egekig
magasztalta Amerikát. Viszont attól kezdve, hogy Amerika önös
céljait, hódító törekvéseit jól hangzó szólamokba,
hamisságokba csomagolja, s nem tetszik neki az új, demokratikus
rendszer ifjú titánjának "önfejűsége" és
"nacionalizmusa", tetszik viszont neki a régi rend
D-209-es ügynökének roppant előzékenysége és
szolgálatkészsége; nos, ezt a politikát Lovas könyörtelenül -
szintén rendszeres, napi feladatként - ostorozza.136
A törzsi
háborúzásba (csetepatéba) belefeledkezve Lovas olykor
kétségtelenül maga szolgáltat "bizonyítékot"
antiszemitizmusára. Amikor az Izrael Samírral (a Magyar Demokrata
számára) készített interjújában137 felteszi
a kérdést, hogy "Miért van az, hogy nálunk a zsidók
folyamatosan antiszemitizmussal vádolják az embereket, noha
háborítatlanul, sőt remekül élnek...", szigorú mércével
mérve - szó szerinti értelmezésben - zsidóellenességnek ad
hangot. Nyilvánvaló ugyanis - ha máshonnan nem, a Kovács
András-féle felmérésből -, hogy nem minden magyarországi
zsidóról mondható el, hogy "folyamatosan"
antiszemitizmussal vádolná nem-zsidó honfitársait, de még az
sem, hogy remekül él. Az efféle általánosítások azonban igen
gyakran a kimondandó vélemény ("igazság"), markánsabb
megfogalmazását, hangsúlyozását szolgálják, tehát nem
formailag, hanem lényegileg értelmezendők. Amikor Izrael állam
országos főrabbija történetesen azt nyilatkozta a magyar
sajtóban, hogy itt a zsidók biztonságban érzik magukat, ugyancsak
nyilvánvalóan általánosított, hiszen a főrabbinak egészen
biztosan tudomása van olyan zsidókról is, akik szerint
Magyarországon erős az antiszemitizmus és az országot
szélsőjobboldali veszély fenyegeti.
Az iménti
kérdés folytatása ugyancsak megmutatja, mi áll Lovas permanens
harapós kedvének hátterében: mindenesetre nem a vele szemben
állók zsidóságával (származásával) van baja. "Ha egy
békés, igavonó szamárba állandóan belerúgnak, ráüvöltenek,
hogy rohadt embergyűlölő, egy idő után felébred benne a vágy,
hogy ne húzzon, hogy visszaharapjon" - írja egy helyütt.
Lovas
számtalanszor kifejezte - köztudomásúlag - zsidó személyek
iránti rokonszenvét. Rendszeresen idéz munkásságukból; ha
külföldiek, nemegyszer elsőként ad hírt róluk Magyarországon.
Lovas egész ténykedése - az, hogy figyelme mire terjed ki és mire
nem -, azt bizonyítja, hogy bár jelentőséget tulajdonít a
származásnak-kötődésnek, soha nem tulajdonít nagyobb
jelentőséget, mint amennyit a tények, a számára rendelkezésre
álló információk indokolnak. Lovas abban a legmerészebb és
legkövetkezetesebb, hogy semmilyen "politikailag korrekt"
megfontolásból nem hajlandó semmiféle önbutításra. Mint igazi
újságírót, addig izgatja a megszerzett információ, amíg
valamilyen formában ki nem adja magából, közre nem bocsátja.
A Lovas Istvánt
megfejteni vágyó kérdést tehát úgy kell átformálnunk, hogy a
tőle felsorolt - "szélsusogta" - nevek közlésével mit
akart ő kifejezni vagy elérni. Izgatni, uszítani akart-e, s ha
igen, kik ellen?
Természetesen
egyszerű földi halandóként nem tudhatjuk biztosan, hogy általában
a magyarság reprezentánsai közül ki zsidó, ki nem. Tiszteletben
tartva az alapvetés logikáját, nem is kíséreljük meg, hogy
kitotózzuk. A Lovas felsorolta nevek esetén azonban akár a magyar
balliberális médiából is jószerivel tudható - ráadásul
leginkább az érintettek közlése alapján -, hogy többségükben
zsidó származású, zsidó identitású személyiségekről van
szó, akiknek a származása és identitása (mint korábban
megállapítottuk) alapos okkal hozható összefüggésbe
antinacionalista (Orbán-ellenes) nemzetközi ténykedésükkel.
Sokkal nagyobbat vét a tények, az igazság ellen az, aki kijelenti,
hogy ez az összefüggés nem létezik, mint az, aki feltételezi,
sőt, állítja létezését. De Lovast még ekkor sem érdekelné a
származás, ha nem ugyanúgy gondolná, mint Finkelstein: a zsidók
egy része (jó néhány hangadója, önjelölt képviselője)
üzletet kötött a saját hasznára, saját szakállára. Lovas,
akit politikai okokból, akár ha köztörvényes ürüggyel, sittre
vágtak Kádár alatt, s aki álházassággal és a botránykeltés
fenyegetésével szabadult el egykor Magyarországról, a
rendszerváltás kezdetekor szívélyes, mondhatni, baráti
kapcsolatokat ápolt a harsogóan antikommunista, demokratikus
ellenzék Amerikába (New Yorkba) látogató tagjaival (Haraszti
Miklóstól Kőszeg Ferencig). Ez a szívélyesség akkor, abban a
pillanatban párolgott el, amikor Lovas felismerte: zsidó "barátai"
az MDF (a jobboldal, a "nemzeti" oldal) ellenében
összeálltak az "elvtársakkal", a "kommunistákkal",
azaz a régi rend, a kádári diktatúra nómenklatúrájával.
Amidőn Lovas visszatért Magyarországra, hogy kivegye részét a
régi rendszer megdöntéséből, a demokrácia felépítéséből,
maga is láthatta, sőt, újságíróként maga is megtapasztalhatta,
hogy a formálódó új baloldal milyen cinkelt kártyával játszik,
milyen - voltaképp demokrácián túli - eszközöket, módszereket
alkalmaz: a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a szélsőjobboldaliság,
a szalonképtelenség, a diktatúrára törekvés harsány vádjával
bunkózta le, kényszerítette térdre politikai és médiabeli
ellenfeleit. S ebben a lázas igyekvésben - akkoriban az MSZP még
kellően megszeppenve hallgatott - bizony élen jártak az SZDSZ
vezérkarát elfoglaló egykori "barátok". Ez olyan tény,
olyan információ, amelyről lehet nem beszélni, de nem lehet
elfelejteni, nem lehet úgy tenni, mintha soha igaz nem lett volna.
A kanyargós
gondolatmenetet tehát most lerövidítve (kiegyenesítve), s
összefoglalva:
Nem igaz az,
hogy Lovas zsidóellenes. Semmiféle jele, bizonyítéka nincs annak,
hogy Lovas általában utálná, gyűlölné, megvetné stb. a
zsidókat, vagy hogy bármikor fellépett volna általában a
zsidóság ellen. Ennek az ellenkezőjére viszont számos példát
lehet sorolni, amikor köztudottan zsidó származásúakért
(pontosabban ezek valamilyen szellemi, erkölcsi teljesítményéért)
lelkesedik.
Lovas egy
viszonylag pontosan körülhatárolható, hazai politikai-szellemi
tömörülés (az SZDSZ és szellemi környezete) ellen visel hadat,
a fentebb elmondottak miatt. Nem azért, mert zsidók, hanem mert
rendszerellenesnek - a "normális", demokratikus
rendszerváltozás kerékkötőinek - tekinti őket.
Lovas azonban
egyúttal - ez sejthető, kikövetkeztethető - úgy véli, hogy e
politikai-szellemi kör viselkedése és jeles tagjainak zsidó
származása között összefüggés van. Fontos azonban, hogy a
logikai irányt véletlenül sem fordítja meg, mert az olyan
következtetésre vezet, amilyent ő nyilvánvalóan nem gondol. Nem
gondolja tehát - még ha megnyilvánulásainak egyike-másika
formálisan ezt igazolná is -, hogy minden zsidó úgy gondolkodik,
ahogy a "barátai", s ezek - leginkább SZDSZ-beli, SZDSZ
körüli - szellemi társai.
Lovasnak mint a
világra nyitott embernek nem általában a világ zsidói az
ellenfelei (mint ahogy Finkelsteinnek sem), hanem csak azok, akik a
zsidó szenvedés tőkésítésével szerzik meg a maguk hasznát;
azok, akik hasonló fegyverekkel-módszerekkel bunkózzák le
ellenségeiket, mint itthon Lovas egykori "barátai"; azok,
akik kettős mércével mérnek. ("- Te antiszemita!" -
üvöltötte a géppisztolyos izraeli katona a palesztin csecsemőre.
Halál a kettős mércére!" Jellemzően ennyi és nem több
Lovas egyik könyvének előszava138.)
Lovas azért dobta be - a Népszabadság segítségével - Véralgebra
című írását (melyért a lap főszerkesztőjétől ott helyben
megkapta a "holokauszt-relativista" bélyeget), mert
ugyanúgy gondolja, mint amerikai megfelelője (azaz Finkelstein): "A
Holokauszt-dogma azzal, hogy teljesen ártatlannak nyilvánítja a
zsidókat, lehetetlenné teszi az Izrael és az amerikai zsidóság
elleni jogos bírálatok megfogalmazását."139 S
mert ma már szintén úgy gondolja (mint Finkelsteintől korábban
idéztem), hogy "A Holokauszt egy remek ideológiai fegyver.
Segítségével »áldozatnak« tüntetheti fel magát a világ egyik
legjelentősebb katonai hatalma, amely rendszeresen megsérti az
alapvető emberi jogokat."
Lovas tehát
(akárcsak Finkelstein) sokkal inkább az emberi jogok, a
véleményszabadság, az igazság bajnoka, sokkal inkább az álságos
hatalomgyakorlók ádáz ellensége (olykor kaján provokálója),
semhogy a zsidóságnak mint fajnak, népnek,
történelmi-kulturális-vallási közösségnek volna ellensége. Ha
Lovast e magatartása miatt antiszemitának tekintenénk, akkor
ugyanígy kellene megítélnünk egy (angol nyelvű) izraeli laptól
(a Ha'aretztől) kezdve, egy baloldali brit hírlapon (a Guardian-en)
vagy egy konzervatív svájci újságon (Zeit-Fragenen) át egy
globális amerikai napilapig (az International Herald Tribune-ig) a
nyugati sajtó csaknem teljes spektrumát, amelyben - Lovas
szemlézésében - efféle gondolatokra bukkanhatunk:
Annak
ellenére, hogy Blair brit miniszterelnök Camp Davidben arra
akarta rávenni az amerikai elnököt, hogy egy palesztin állam
létrehozásának időpontját tűzze ki, tekintettel arra, hogy a
muzulmán világ az izraeli-palesztin konfliktust tekinti a
legfontosabb vitás pontnak, az izraeli kormány diplomatái és az
amerikai zsidó lobbi értésére adta Bushnak, hogy népszerűsége
forog kockán, ha enged Blairnek [...]" (Ha'aretz)140
"Nem
hiszem, hogy bárki, aki emberi lénynek tekinti magát, képes
erre főcímmel és Pénteken egy négyéves
palesztin kisfiút lőtt le egy katona - az izraeli hadsereg
legújabb áldozata alcímmel Chris McGreal, a baloldali
brit lap újságírója megvizsgálta a megrázó, hasonló
gyilkosságok sorozatát. Egy ilyen eset: a zsidó állam katonái
minden ok nélkül lövöldöztek. A lövöldözés elől hazafutó
kislány fejét két golyó érte. Édesanyját átölelte és
meghalt. [...] Jonathan Sacks, Nagy-Britannia főrabbija nemrégiben
azért dicsérte az izraeli hadsereget, mert a legemberibb a
világon. Ezt a szöveget visszhangozzák az izraeliek is. Holott
minden öt palesztin áldozat közöl egy gyermek. 408 gyereket
öltek meg 2000 szeptember óta, a megölt gyerekek egynegyede 12
évnél fiatalabb." (The Guardian)141
"A
címoldalról indítva nem kevesebb, mint nyolc teljes újságoldalon
bizonyítja a svájci konzervatív lap, hogy az Irak elleni
amerikai háborút Izraelben gondolták ki." (Zeit-Fragen)142
"Összedől
a csődbe ment izraeli társadalom főcímmel, A
cionizmus vége? alcímmel a globális amerikai lapban
megjelent írásában Avraham Burg, az izraeli törvényhozás 1999
és 2003 közötti elnöke, a knesszet munkapárti képviselője
sürgeti Saront, hogy válasszon »a zsidó rasszizmus vagy a
demokrácia között.« A cionista forradalom mindig is két
oszlopon nyugodott: az igazságosság útján és az etikai
vezetésen. E két oszlopnak mára nyoma sincs. »Az izraeli
nemzetet ma a korrupció tákolmánya tartja össze, valamint az
elnyomás és az igazságtalanság alapján nyugszik. A zsidó
túlélésért folytatott kétezer éves küzdelem mára
települések államává züllött, amelyet korrupt törvényszegők
amorális klikkje kormányoz, miközben saját állampolgáraikra
és ellenségeikre sem figyelnek.«" (International Herald
Tribune)143
Mi Lovas
"szélsusogása" ahhoz képest, hogy a Ha'aretz egy másik
számában arra találunk megjegyzést, hogy az oroszországi
zsidóellenesség csökkenéséhez hozzájárult a Jelcin-barát
orosz zsidó "oligarchák" eltűnése, és arra találunk
adatot, hogy ennek ellenére "nyolc zsidó klán kezében van a
64 legnagyobb orosz vállalat tőkéjének 85 százaléka"144?
Mindez együtt sem feledtetheti azonban Elek István tartalmilag
helyénvaló ítéletét Lovas vasárnapi jegyzetéről: vagyis, hogy
"antiszemita áthallásra" ad alkalmat. Abból a
szempontból, hogy az ilyesféle ítélet milyen politikai-taktikai
hiba egy törzsi háború kellős közepén, érthető Lovas dühödt
reagálása. Ahhoz képest viszont, hogy a susogó széllel maga
Lovas mekkora politikai és taktikai hibát követett el, be kell
látnunk, Elek hibája teljesen eltörpül.
Hiába semmi
köze Lovasnak az antiszemitizmus bármely vállfajához
(fokozatához), ha az áthallás miatt mégis ezt fogja elhitetni
magáról; de nem csak magáról, hanem mindazokról, akiknek
szolgálatába áll. De talán ez sem olyan nagy ár az igazság
kiderítéséért, felmutatásáért. Ez a tudása, információja
azonban, mely felebarátai származására vonatkozott, attól a
pillanattól fogva, hogy kilépett a megértésre törekvő elemzés
kapuján, s közhírré tétetett (susogásra bocsáttatott), ebben a
mai, hazai szellemi-politikai környezetben nem egyszerűen
haszontalanná, értéktelenné vált, de valósággal károssá;
mert - akármilyen furcsa - nem felmutatta, hanem elfedte az
igazságot! Mert a susogást hallgatók számára ebben a pillanatban
nem a nemzetközi országlejáratókat, hanem a zsidókat tette
ellenséggé. Nem azokat a zsidókat, akik elkövetik az
országlejáratást, hanem az összest. Azt a gubancos logikai utat,
amelyet eddig bejártunk, hogy cáfoljuk Lovas antiszemitizmusát,
akármennyire következetes és igaz is, nincs ember, aki ott a
készülék mellett rögtön átláthatná. A médiafogyasztó, abban
a futó pillanatban, általánosít, kivétel nélkül mindig. Zsidó
is, nem-zsidó is. Primitív ember és Nobel-díjra érdemesült
ugyanúgy.
Nem sokkal a
nagy fontosságú, 2002. évi országos választások előtt
nyilatkozta Kertész Imre: "Magyarországon nyílt
antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták
lépnek fel a médiában". Legnagyobbjaink "zsidózásai"
és "nácizásai", akár itt, akár ott, így vagy úgy
hangozzanak el, mindenképp kiváló alkalmak a törzsi háború
prolongálásához. Viszont bizonyosan nem alkalmasak, minden
kétségtelen szándékuk ellenére sem: az igazság - az igaz
igazság - felmutatására.
Akkor meg...?
ELLENPRÓBA
Összevetés Sartre antiszemitájával
Összevetés Sartre antiszemitájával
Fontos
állításoknak érdemes elvégezni az ellenpróbájukat, a fordított
irányú igazolásukat. Jean-Paul Sartre mintegy hatvan éve
- Elmélkedések a zsidókérdésről című
könyvében - aprólékosan leírta, milyen is az igazi antiszemita.
Nem állíthatjuk, hogy Sartre tévedhetetlen volna, ám meglátásai
valamelyest mégis jó összevetési alapot nyújtanak számunkra:
nem voltunk-e túl engedékenyek (netán szigorúak) a magunk
ítéleteinek meghozatalakor, amikor összeállítottuk a magunk
"Antiszemita" példatárát?
Megnézzük
tehát, mit feltételez Sartre: milyen gondolkodásmód,
tulajdonságok, magatartásjegyek jellemzik az ő antiszemitáját
(legalábbis szemezgetünk a kínálatból), aztán megvizsgáljuk,
hogy mennyire felelnek meg ezeknek a magunk kiválasztottjai (az
esetek és az emberek). Egyúttal azonban ki fogjuk használni Sartre
némely filozofikus mélységű tézisét, hogy cáfolásával vagy
megerősítésével messzebb menő (az öt eseten és emberen is
túlmutató) következtetésre próbáljunk jutni. - szigorúan a
magyar törzsi háború természetével kapcsolatosan.
Tehát
Jean-Paul Sartre szerint, az ő szavaival:
- Az antiszemitizmus egyáltalán nem gondolat, nem vélemény, hanem elsősorban szenvedély145. Nem ritka, hogy valaki inkább a szenvedélyt választja, nem az ésszerűséget. De szenvedélyének tárgyát (az asszonyokat, a dicsőséget, a hatalmat és a pénzt) rendszerint szereti. Mivel az antiszemita a gyűlöletet választotta, kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a szenvedélyes állapot az, amit szeret.146
- A zsidóról alkotott vélemény korántsem tapasztalatból fakad, éppen ellenkezőleg, az előzetes megvilágításban látják a tapasztaltakat; ha nem léteznének zsidók, az antiszemiták bizonyára kitalálnák őket.147
- Az antiszemita a tömegek embere, akármilyen kicsi növésű, még gondos elővigyázattal le is hajol, nehogy kilógjon a nyájból, és szembe találja magát önmagával. Ez a mondat: "Gyűlölöm a zsidókat", azok közé tartozik, amelyeket csoportosan mondanak; ezzel a mondattal az ember tradícióhoz és közösséghez köti magát - a középszerűekhez. Az antiszemitának az intelligencia: zsidó tulajdonság, tehát nyugodt lélekkel lenézheti azt, mint minden olyan egyéb erényt is, amellyel zsidó rendelkezhetik.148
- Az antiszemita úgy áll szemben a zsidóval, mint az érzelem az értelemmel, mint az egyes az egyetemessel, mint a múlt a jelennel, mint a konkrét az absztrakttal.149
- Az antiszemitizmus teljes egészében meghatározza az antiszemita egész egyéniségét. Természetesen az egyik antiszemitánál egyes jellegzetességek hangsúlyozottabbak, mint a másiknál. De minden esetben egyszerre van jelen valamennyi tényező, együtt, egymással kölcsönös összefüggésben. A zsidó - mondja az antiszemita - teljes egészében romlott, teljes egészében zsidó. Az antiszemita felfogásában minden személy szétbonthatatlan egész.150
- Az antiszemita tehát olyan ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól, hanem önmagától, a lelkiismeretétől, a szabadságtól, az ösztöneitől, a felelősségeitől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól, vagyis mindentől, a zsidók kivételével. Gyáva ember, aki nem akarja bevallani magának a gyávaságát. Gyilkos, aki visszafojtja és cenzúrázza ölési hajlamait, de megfékezni nem tudja őket, és mégsem merészel másképp ölni, mint képletesen vagy a tömeg személytelenségében.151
- Röviden összefoglalva: az antiszemita fél az emberi sorstól. Az antiszemita kőkemény szikla, dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem ember.152
Az egyszerűség
kedvéért haladjunk többé-kevésbé sorjában, s így szembesítsük
magunkat (példáinkat) Sartre antiszemitájának vonásaival.
Sartre szerint
az antiszemita sajátja a szenvedélyes gyűlölet. A gyűlölet a
lélekben képződik, s ezáltal jól elrejthető. A szenvedélyes
gyűlöletnek azonban előbb-utóbb csak ki kellene ülnie az arca,
rá kellene ülnie a hangsúlyokra, mondatokra. Vajon jellemzi-e ez
Csoórit, a "halálra" kövezettet, vagy Lovast, a
legnagyobb "antiszemitát"?
Lovast -
írásai, hangos jegyzetei nyomán sokan tartják gyűlölködőnek,
olykor még azok is, akik nem tartják antiszemitának. Pedig Lovas
épp elégszer adta bizonyítékát kajánságának; annak, hogy
élvezi az ütközeteket. Ilyenkor valóban tetten érhető
szenvedélye, de nem a gyűlölködésé, hanem a szellemi csörtéé.
Éppen ezért harcol mindenféle hatalom ellen, és soha a kicsik,
szürkék, hatástalanok ellen. A gyűlölködés nem benne fészkel,
hanem némely olvasóiban, hallgatóiban születik: igaz, Lovas
eltökéltsége, rámenőssége, sőt, kérlelhetetlensége miatt.
Ama tulajdonságai miatt, amelyek máskor meg mindenkinél magasabbra
emelik a törzsi harcosok közül.
Ráadásul
Lovas vélt "antiszemitizmusa", csodák csodájára, azután
támadt fel, hogy előzőleg szívélyes kapcsolatban állt -
köztudomásúlag zsidó - ellenzékiekkel; korábban pedig soha
semmikor nem jutott eszébe "a zsidók"-kal vagy Izraellel
foglalkozni. Sartre szerint az antiszemitának a zsidóról alkotott
véleménye korántsem tapasztalatból fakad, éppen ellenkezőleg,
"előzetes megvilágításban látja" a tapasztaltakat - ám
Lovasra sehogy sem illik rá "a tapasztalat előtti",
előítéletes gyűlölet, mint az antiszemiták egyik legfőbb
tulajdonsága.
Ugyanez
érvényes Csoórira is és állítólagos gyűlöletére, holott
évtizedes baráti viszony fűzte őt zsidókhoz. S bár Csoóri
költőként vitathatatlanul az emberi lét teljességére figyel,
sokkal inkább szelíd, kiegyensúlyozott költő ő, semmint hangos
és kihívó. Rá nézvést különösen igaz, hogy a gyűlölet (és
a félelem), mely a felé tartó kőzáport útjára indította, nem
benne támadt, hanem a kőhajítókban. Nem mintha egy szelíd és
gondolatilag kiegyensúlyozott ember ne lehetne a maga módján
eltökélt, nagyságából és hiúságából fakadóan erőszakos.
De ez ugyancsak nem tévesztendő össze a szenvedélyes
fajgyűlölettel.
Ha, mint Sartre
állítja, az antiszemita a tömegek embere (aki akármilyen kicsi
növésű, még gondosan és elővigyázatosan le is hajol, nehogy
kilógjon a nyájból, és szembe találja magát önmagával), akkor
nem csak Lovas és Csoóri, de Csurka sem illik a képbe. Csoóri
semmilyen értelemben nem tömegember; nem csak mert gondosan kerüli
a zajos és tömeges (ennek megfelelően színvonaltalan)
csoportosulásokat, de azért is, mert nem érez különösebb vágyat
arra, hogy a tömegekhez szóljon, hogy befolyásolja őket. Lovas
vagy Csurka annál inkább. Viszont sem Lovasra, sem Csurkára nem
érvényes, hogy gondosan, elővigyázatosan bármikor is lehajoltak
volna, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy bármikor is csak
csoportosan lettek volna hajlandók bármit mondani, mint Sartre
tömegember antiszemitája. Csurka is, Lovas is mindig előbb szólalt
meg, mint bárki más.
Arra pedig már
ifj. Hegedűsnél sem találunk árulkodó nyomokat, hogy számára
az intelligencia zsidó tulajdonság volna, tehát nyugodt lélekkel
lenézné (mint minden olyan egyéb erényt, amely a Sartre szerint a
zsidókat jellemzi). Ifj. Hegedűs haragját sokkal inkább az az
oktalan önhittség (mondhatni, fennhéjázó butaság) váltotta ki,
amellyel a Magyar Hírlap szerzője és a mögé képzelt galíciai
jöttmentek úgy gondolták, joguk lehetne bárkit is kirekeszteni
ebben a (magyarok lakta) országban.
Az antiszemita,
Sartre szerint, úgy áll szemben a zsidóval, mint az érzelem az
értelemmel, mint az egyes az egyetemessel, mint a múlt a jelennel,
mint a konkrét az absztrakttal. Nos, rendszerváltozásunk törzsi
háborúját végig a kétoldali hisztérikus megnyilvánulások
kísérték, és semmiképp nem jellemezte több higgadt értelem és
kevesebb szenvedélyes gyűlölködés, utálkozás az
antinacionalista törzset (benne a zsidókat), mint a nacionalistát.
Az egyetemes látásmód dolgában egészen biztos, hogy Lovas vagy
Csoóri kenterbe veri a legtöbb rövidlátó (beszűkült)
antinacionalistát, akik legfeljebb a szólamok szintjén látják
be, hogy Magyarországnak magyar országként kell
megkeresnie és megtalálnia helyét a nagyobb közösségben; nem
csak a magyarok, de minden európai érdekében.
Sartrenak
ezúttal az a sémája sem illeszthető a magyar "antiszemita"
jelöltekre, hogy ezek inkább a múltat, a zsidók inkább a jövőt
tartanák figyelmük homlokterében. E francia baloldali gondolkodó
szerint egyébként "Ahhoz, hogy valaki az unokák szemére
vesse a nagyapák vétkeit, elsősorban igen primitív fejlettségű
felelősségérzés kell" (mint amilyen az akkori lengyeleket
jellemezte volna, akik múltbéli viselkedésükért gyűlölték
volna a zsidókat)153.
Mára inkább az vált jellemzővé (noha teljesen érthetően s
kellő tisztelettel véve tudomásul), hogy a zsidóság érzelmei,
gondolatai tapadtak meg a múltnál (a holokausztnál), s a
nem-zsidók hozzá való "megfelelő" viszonyulását a
közös jövőépítés elemi feltételének tekintik. Az is
kétségtelen azonban, hogy a radikális nacionalisták köreiben
(Csurkáékéban) már az öltözék (a Bocskai-ruha) is a múlthoz
való szenvedélyes kötődést tanúsítja. Lovas viszont leginkább
a jelentben él; ha ez nem mindig sikerült neki, annak tudható be,
hogy a továbbélő kádári nómenklatúra egyszerre fogja át a
múltat, a jelent és a jövőt. Csoóri pedig csak annyiban és
annyira kötődik a múlthoz, amennyiben és amennyire a hagyományok,
kulturális értékek óvása, megőrzése valójában a jövőt - az
értékes jövőt, benne a magyarokat és nem magyarokat egyaránt -
szolgálja.
S hogy
viszonyulnak "antiszemita" jelöltjeink a konkréthoz, s az
ő "gyűlöltjeik" az absztrakthoz? Nos, úgy tűnik, ebben
a szembeállításban sok igazság van. "A zsidónak"
egyfelől több évezredes vándorlása, hontalansága,
gyökértelensége miatt, másfelől saját, minél
teljesebb emancipációja megteremtése reményébeninkább
a konkrét (nemzeti kötődések, hagyományok) szétfeszítése,
egyszersmind az absztrakt (egyetemes) állapot megteremtése az
érdeke. Messzebb lát, mint egy nemzet s egy ország határai, s az
onnan - a nemzetek feletti szférából - derengő szebb jövőért,
az emberiség közös nagy szárnyalásáért hamarabb hajlamos sutba
vágni, széttördelni, lerombolni mindazt, ami a nemzetet nehézkessé
teszi, földhöz tapasztja: tehát múltját, hagyományait,
jelképeit, belső kötelékeit. Konkrétabb nemzeti szokások, saját
hangsúlyos értékek, erkölcsök helyett szívesebben látja az
elvontabb szabályok, az egész világra kiterjedő általános
emberi és polgári szabadságjogok uralmát, mert ezek, hite
szerint, nagyobb biztonságot, szabadabb érvényesülési
lehetőséget teremtenek számára.
Vele szemben a
nem-zsidó, s ráadásul nacionalista magyar - éppen azért, mert
fontosak: azaz értékek számára - inkább óvná, őrizgetné a
nemzet sajátos vonásait, de magát a nemzetet is a túl gyors,
sokkszerű (szabadjára engedett, azaz: "szabadelvű",
"liberális") változásoktól, a "szervetlen
fejlődéstől", a "forradalmi" felfordulásoktól,
rombolásoktól. Nos, nem először állapítjuk meg: Magyarország
számára a legjobb jövőbe vezető út alighanem e kétfajta
szemlélet és törekvés megfelelő egyvelegéből keveredhet ki.
Eredendően egyik sem bűn tehát, jó esetben pedig mindkettő
valósággal erény.
Elérkeztünk
Sartrenak ahhoz a filozofikus mélységű felvetéséhez, amely ugyan
nem mentes a logikai döccenéstől, de így is kiváló alkalmat
nyújt a szembesítéshez és tisztázáshoz. Már csak azért is,
mert további tételei ugyancsak e körül forognak, ezt építik,
erősítik. Ennél is fontosabb azonban, hogy voltaképp itt válik
el az igaz ember a férgesétől: akire nézve valóban helytálló
az a Sartre-i tétel, hogy "Az antiszemitizmus teljes egészében
meghatározza az antiszemita egész egyéniségét"; akire igaz,
hogy mindaz a vonás, amelyet korábban felsoroltunk s amelyekről
még szólunk, őbenne "minden esetben egyszerre van jelen",
"együtt, egymással kölcsönös összefüggésben"; s aki
valóban úgy vélekedik, hogy "a zsidó" "teljes
egészében romlott, teljes egészében zsidó". Az ilyen ember
a mi felfogásunk szerint is valóban antiszemita, a szó igazi
(tömény) értelmében - tehát egyszersmind bűnös, tán
büntetendő is. Akiben viszont a szóban forgó vonások (tényezők)
nincsenek hiánytalanul jelen, Sartre értelmezésében nem
antiszemiták; s ha már elfogadjuk gondolatainak, meglátásainak
időtállóságát és aktualitását, szerencsés volna az ő
komplex szemléletét széles körben ismeretessé tenni, s rögvest
követésre ajánlani. Nem azért, mert ezáltal jó néhány
"antiszemita" megúszhatná a megbélyegzést (a
"megkövezést") és a büntetést, hanem azért, mert
ezáltal jó néhány nem antiszemita kerülhetné
el az alaptalan, oktalan vádaskodást. Kevesebb olaj ömlene a
tűzre, lanyhulhatna a törzsi háború hevessége.
De mielőtt
Sartre gondolatait e nemes célra felhasználnánk, a tisztesség úgy
kívánja, vizsgáljuk meg, valóban igaza van-e. (S nem csupán a
tisztesség kívánja: ha csak egy picike rész is helyet kapott
bennünk Krisztus lelkéből, akkor az emberiség férgesével - az
igazi antiszemita lelkével is kezdenünk kell valamit, megértésével,
s főleg hite, rögeszméje megingatásával is meg kell
próbálkoznunk...).
Mindenekelőtt
a logikai döccenő: amit a filozófus az antiszemita szemére vet,
ugyanazt maga is elköveti. "Az antiszemita felfogásában
minden személy szétbonthatatlan egész" - mondja Sartre, ő
pedig ugyanilyen séma szerint szétbonthatatlan egésznek tekinti az
antiszemitát. Sartre úgy képzeli, hogy ha az antiszemita oktalanul
gyűlöl, akkor minden gondolata, ténykedése ettől az irracionális
gyűlölettől van átitatva; hiszen voltaképp nem a zsidókat
gyűlöli, hanem a gyűlölet szenvedélyét szereti. Ha nem volnának
zsidók, gyűlölete kiélésére "bizonyára kitalálná őket".
Sartre nyomán
és Sartre-tól függetlenül a mai napig közkeletű, általános
felfogás, hogy aki antiszemita, az nem ember, azt ki kell rekeszteni
a közéletből, annak el kell lehetetleníteni az életét,
karrierjét. Az igazi baj ezzel a felfogással leginkább az, hogy
mivel a túloldalról nyakló nélkül szeretik rásütni minden
törzsi ellenségre az antiszemitizmus vádját, legalábbis az
ország egyik (bal) feléből sikeresen rekesztenek ki jobb sorsra,
azaz több megbecsülésre méltó, akár igazán nagy formátumú
embereket. (E felfogás tehát igazából nem is marad meg puszta
szemléletnek, hanem rögtön ítélkezéssé, önbíráskodássá
változik.)
E nagy
formátumú emberek olykor a másik oldal szellemi óriásai. Akikből
ha a túloldal bűnösöket és törpéket igyekszik
gyártani-zsugorítani, akkor az őket (az óriásokat) tisztelők és
szeretők sokaságában elementáris dühöt, fájó keserűséget,
csöndes, nehezen kiirtható ellenszenvet, akár gyűlöletet fognak
támasztani, amely ki más ellen irányulna és irányulhatna, mint e
különös gyártók-zsugorítók ellen.
Lovas István
(e sorok írásakor) legfrissebb lapszemléjéből (Magyar Nemzet,
2003. augusztus 26.) tudom meg, hogy egy (a német családokkal,
idősekkel, nőkkel és fiatalokkal foglalkozó minisztérium
támogatásában megjelenő) német-héber nyelvű internetes honlap
(Entimon) "elemzésében" hosszan ír Csoóri Sándor
"antiszemitizmusáról" is. Meg egy sereg másról, ami
csak látszólag nem tartozik ide s töri meg gondolatmenetünket.
Arról például, hogy kódolt antiszemitizmus volna a "liberális",
a "liberális-bolsevik", de még a "tavaszi
nagytakarítás" kifejezés is; vagy arról, hogy Kertész Imre
szerint magyarnak lenni apakomplexusban szenvedő,
szado-mazochisztikusan perverz kelet-európai kisállam-lelkület,
amely saját frusztráltságát azzal "reagálja le", hogy
a kisebbségeket gyűlöli. Meg arról, hogy a Magyar Rádió is
antiszemita, mert Liszt Ferenc Les Préludes-jét játssza, egyébként
Orbán idegengyűlöletének is sokszor hangot adott. E kicsi
dióhéjban, hihetetlen, de minden ott van, amiről beszélünk.
Akárcsak egy másik kicsi dióhéjban, az ugyanitt szemlézett
vezető holland lap (NRC Handelsblad) egyik cikkében, a kilenc év
után Magyarországról távozó tudósító nem kevésbé elfogult
és egyoldalú írásában, amelyben pedig Heller Ágnessel
találkozhatunk. Szerinte "A magyarok neurotikus, egészségtelen
és beteg nép, mely híján van minden önbizalomnak. Elvesztették
identitásukat, és saját magukon kívül mindenkit hibáztatnak."
A holland tudósítónő megemlékezik arról is, hogy Orbán idején
egy diákcsoport a külföldi tudósítók minden megjegyzését
figyelemmel kísérte, de pechjük lett, mert "két évvel
később a »külföld« bosszút állt azzal, hogy Kertésznek
irodalmi Nobel-díjat adományozott".
Nincs
különösebben nehéz dolga a magyar törzsi háború krónikásának
(pontosabban természetrajza elemzőjének), mert valóban minden
cseppben ott van a tenger; s mintha ez a tenger is örökkévaló
lenne. Nemcsak a (nem-zsidó) magyarok szenvednek apakomplexusban, de
- úgy tűnik - a zsidó magyarok is. Lehetne persze mindkettőt több
megértéssel szemlélni és kevésbé bántóan kifejezni, a lényeg
azonban nem változik ettől: itt valóban nép feszül népnek,
helyesebben: törzs feszül törzsnek, s az egyik a másiktól
komplexálódik és frusztrálódik, egymástól vannak üldözési
mániáik, pontosabban: mániájuk a másikban testesül meg.
Mondhatnánk,
Csoóri éppen olyan gyarló, hibákkal teli ember, mint bárki más
(hiú, túlérzékeny stb.), de akárhogy nézzük, forgatjuk is (még
a nagy, ugyebár baloldali gondolkodót is segítségül híva), az
antiszemitizmus (fajgyűlölet) bűne sehogy sem illik rá. Csoórinak
nem az a bűne, hogy antiszemita volna, hanem az, hogy nagyon magyar,
s ez persze nincs ínyére egyetlen antinacionalistának sem. De
legalábbis a korlátoltabbjának (betegebbjének,
identitászavarosának), aki a nagyon magyart csak nagyon
antiszemitaként, nagyon idegengyűlölőként, nagyon fasisztaként
tudja elképzelni. A tenger attól tűnik öröknek, hogy ugyanezt
már a holokauszt óta, a világháború befejezésétől
folyamatosan átélhetjük, kezdetben zajosabb, később csendesebb,
mostanság (a rendszerváltozás kezdete óta) újra zajosabb
formában. 1945-ben Németh László, Féja Géza, Kodolányi János,
Sinka István és Szabó Lőrinc ellen indult szellemi hajtóvadászat,
hogy ezt az öt embert háborús bűnösként a vádlottak padjára
ültessék.154 (Bizonyára
ugyanide szánták volna Szabó Dezsőt is, ha nem hal meg
"idejében".) Bibó Istvántól, akit ma is gyakran
emlegetnek, annál szűkebben idéznek, éppen ideje lenne átvenni
azt az árnyalt szemléletmódot, amely eddig sehogy sem akart
gyökeret verni. Ebben segíthet most Petrik Bélának a Magyar
Szemlében megjelent tanulmánya (Bibó István és a Parasztpárt
centruma), amelyben Bibónak, végre-valahára, nagyon fontos,
mondandónkkal egybevágó gondolataival találkozhatunk.
"A Szabó
Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban
megformázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó
Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai,
mind pedig magyar patrióta álláspontjai mérhetetlen és
teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve,
ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem
hatalom-kultusz, sem diktátor-kultusz, sem erőszak kultusz."155
Petrik
megállapítása szerint Bibó nem azokat ítélte antiszemitának,
akik nem szerették a zsidókat, hanem azokat, akik a zsidóság
világméretű összeesküvésének gondolatát képviselték. A népi
mozgalomban egyetlen ilyen ember volt, Erdélyi József, akitől a
népi mozgalom tagjai is nyilvánosan elhatárolták magukat
1943-ban. A többiekre Bibó két viszonyulási pontot különböztetett
meg: Az egyikre szintén valamiféle zsidóellenes érzület volt
jellemző, amely azonban "soha egy pillanatra sem fogadta el a
hitlerizmus akár német, akár magyar változatainak bármelyikét."
Ennek az álláspontnak legmarkánsabb képviselője Sinka István
volt, akinek nézetei egyfelől személyes emlékekből, másfelől
paraszti radikalizmusából táplálkoztak, ellenségként kezelve
minden nagytőkét, így a zsidó nagytőkét is. A másik
viszonyulásként a Szabó Dezső-i álláspont képviselőinek körét
érintette, ide sorolva Németh Lászlót, Féja Gézát, Kodolányi
Jánost. Nézetük szerint "a nagyméretű és nagy tömegű
zsidó és német asszimiláció a magyar nemzet számára túlzott,
nehezen megemészthető és egészségtelen jelenséget okozó
folyamat volt...".
Ennek ellenére
erről az álláspontról nem tételezhető fel tudatos rosszindulat,
szögezte le Bibó (folytatja Petrik), és nem hasonlítható az
antiszemitizmus "gyilkolásba és nihilbe vezető
perspektívájához" sem. "Nem is a szó tömény
értelmében vett antiszemitizmus, hiszen a zsidóknak nem tulajdonít
központi vagy egyetlen szerepet: elsősorban az érzékenységüket
sérti meg."156
Íme már nem
csak Sartre-nál, de Bibónál is szükségeltetik az igazi
antiszemitizmushoz valamiféle gyilkos ösztön, valamilyen irtási
vágyakozás. Nádas Péter fel is tételezi a mai magyar
nacionalistákról, hogy van bennük ilyen szándék. Vajon hol lehet
ezt megtalálni, mondjuk, Csoóri Sándornak akár a
nyilatkozataiban, akár esszéiben, akár költeményeiben. Jómagam
ez utóbbiak között végre ráleltem egy rövid versikére,
amelyből kellő igyekezettel kiolvasható (azaz kellő
érzékenységgel kiérezhető) az ölési vágy157,
s az, hogy szerzője (mint Sartre mondja), kőkemény szikla,
dühöngő vihar, pusztító villám akar lenni: minden, csak nem
ember. Így szól:
Ősember és
ősgyerek
-
Ősember
és
ősgyereke,
amikor még vadász volt,
ki-kijárt
az őserdőbe,
s naphosszat csak vadászott.
Ősember
és
ősgyereke,
ha pontosan célzott,
minden este
hazavitt és
megsütött és
meg is evett egy-két rinocéroszt.
De ha nehéz,
sőt lehetetlen is igazolni, hogy Csoóri embertelen, Lovasról, a
"jobbegyeneseiről" elhíresült, kemény, sokszor
kíméletlen újságíróról bizonyára könnyűszerrel
bebizonyítható, hogy a zsidóüldözésen kívül semmi más nem
érdekli. Mi másról árulkodnának lapszemléi, amelyek jószerivel
minden alkalommal (azaz minden álló nap) hemzsegnek a zsidó
vonatkozásoktól? Az elemző azonban két ok miatt is nehezen hajlik
erre az egyszerű magyarázatra. Az egyik, hogy az évek jönnek,
mennek, de a törzsi háborúság (ha nem változatlan formában s
hangsúlyokkal is) marad: az újságíró nem ragaszkodik jobban a
témához, mint a téma a jelenvalósághoz. A másik, hogy a
kíváncsi szemlélő rendre belebotlik olyan Lovas-szemlékbe,
amelyekből inkább afféle gyermekes báj, (újságírói)
csudálkozás sugárzik, semmint gyilkos (politikusi) ösztönök;
márpedig az igazi antiszemitának - Sartre "időtálló"
meglátása szerint - tetőtől talpig gonosznak kellene lennie.
Ilyesféle
rácsudálkozásokra gondolok:
Prometeáról,
az első, klónozás nyomán világra jött lóról, illetve az
ehhez vezető munkáról tudósít [...] a bostoni lap. Amerikai
tudósok úgy kommentálták az eseményt, hogy az bizonyíték
arra, "megfelelő erőforrások birtokában biológiai
értelemben valószínűleg lehetséges minden állat, így az
ember klónozása is". A lóversenyvilágot is foglalkoztatja
a klónozás kérdése: legfőbb szervezetük, a Jockay Club már
deklarálta, hogy csak természetes fogantatás nyomán világra
jött lovakat fogad el.158
De dobjuk félre
Sartre-t, ne takarózzunk vele! Világháborús visszaemlékezések
szerint a legnagyobb náci tömeggyilkosok némelyike szenvedélyes
muzsikakedvelő volt. A világtörténelemből egyébként is úgy
tűnik, hogy nem csupán a szenvedélyes gyűlölet, de a
szenvedélyes szeretet is képes ölni. Hogy mást ne mondjak, Izrael
feltámasztásáért is rengeteg cionista áldozta életét. A
hősöknek kijáró tisztelettel kell megemlékezni róluk. Még
akkor is, ha e hős cionisták nem mindig a maguk, hanem gyakran
mások életét áldozták fel. Volt, aki terroristák módján
robbantgatott, később meg Nobel-békedíjat kapott. Milyen emberi
vagy isteni mérce engedheti s engedhetné meg, hogy a magyar
nacionalistáknak örökre "az emberiség alja"
"kitüntetés" dukáljon, másoknak pedig akár a
Nobel-díj? Vajon nincs-e összefüggés a magyar egymércés
kitüntetési szokások és a között, hogy a magyarok "neurotikus,
egészségtelen és beteg nép, mely híján van minden önbizalomnak"
(Heller)? Hogy a magyarok "elvesztették identitásukat"
(Heller)? Amit csak megtetéz a magyar "kisállam-lelkület"
(Kertész). Lehetne-e Izrael ma a világpolitika meghatározó
tényezője, ha ott mondogatták volna: "Merjünk kicsik lenni!"
(Kovács)?
Ugyanaz a
homályos, torz szemüveg (azaz életfilozófia), amely
legnagyobbjainkba belelátja Sartre tetőtől-talpig antiszemitáját,
a túloldalon felvéve csak a tetőtől-talpig magyargyűlölő,
öntelt, összeférhetetlen zsidót látja meg Kertészben. Ugyanaz a
torz szemüveg, amely a Heller Ágneseket nagyszerű gondolkodóként
tiszteli, a nemzetféltő Csoóri Sándorokat pedig veszedelmes
bűnözőként rettegi, a másik oldalon felvéve kommunista
ideológusokat és rasszista, cionista zsidókat formáz a Heller
Ágnesekből. Praktikusan (nem kevésbé filozofikusan) tehát úgy
tehető fel a kérdés mindkét törzs harcosai és főképp tapsolói
számára: biztos, hogy megéri? Biztos, hogy jó üzlet a
fékevesztett elfogultság, a szellemi félvakság, a csőlátás,
amely nem a maga teljességében és gazdagságában látja és
láttatja az embert? Sőt, már nem is látja az embert - mert már
nem is az embert látja; csupán a maga félelmeit, rögeszméit...
HOGYAN TEREM
AZ ANTISZEMITA?
Ami a levélből kimaradt
Ami a levélből kimaradt
Verőfényes
nyári délelőttön sziporkázik a természet pompájába rejtett
hegyi strand feszített víztükre, és a káprázatból felém
úszva, V. Éva néni megkérdezi: Miért zsidózol?
Én tetőtől
talpig zsidó vagyok, mondja nyugodt hangon, miközben reszkető keze
a medenceparton táncol - lehet, hogy egykor a fejemet simogatta
vele. Anyám szerint ingyen és szeretettel gyógyított bennünket,
gyerekeket. "Nekem ugyan már mindegy - mondja most Éva néni,
negyven év múltán -, nemsokára meghalok. De mi lesz a
többiekkel?"
Kurtág Gyuri
bácsi - Kossuth-díjas zeneszerző -, feleségével, Márta nénivel,
úgy hírlik, végtelenített előadókörutakon kering a
nagyvilágban. A Zenei Alapban összespórolt pénzét a hatvanas
évek elején apámnak adta, és ő ennek köszönhette, hogy - akkor
már hat gyermek apjaként - nekiláthatott első könyve
megírásának. Ma pedig, a 2000. év küszöbén Kurtág György
nekem ajánlotta egyik szerzeményét, e szavakkal: "Amikor az
ember rájön, hogy csak vendég a saját hazájában."... Radó
Gyuri bácsi, a világ legaranyosabb orvosa, néhány éve halt meg,
Ella néni, Szilágyi József ötvenhatos mártír özvegye, nem
sokkal őelőtte. Családunk fáradhatatlan segítői és
elszakíthatatlan barátai voltak mindahányan.
Miért
zsidózol? - kérdi Éva néni.
*
"A
rendszerváltás után először 1990 tavaszán kezdte valaki
politikai értelemben a zsidókat emlegetni" - indítja oldalas
cikkét Ungváry Rudolf a Magyar Hírlap véleményrovatában (A
tanácsadó meg a "zsidókérdés", 2000. augusztus 26.). A
sajtóválasz "nagyon heves volt" - emlékezik vissza -,
ezért a szerző "Meg is sértődött, amiért antiszemitának
nevezték".
A szerző én
volnék. Az írás a Népszabadságban jelent meg (A kisebbség és a
zsarnokság, 1990. április 29., vasárnap), és akkorát robbant,
mint most159Kövér
László nemzetbiztonsági miniszter kijelentése, mely szerint "a
zsidókérdés megbeszélendő". Nem véletlen az összevetés:
erősen úgy tűnik, ugyanaz történik most a Magyar Hírlap
vezénylésével, mint egykoron a Népszabadságéval. Az
antiszemitizmus fegyverét, akár a hirosimai bombát, újra ledobták
a magyar közéletre. Az első elkészítésében kétségkívül
magam is részt vettem - akárcsak a tudósok az igaziéban.
*
A mai napig
voltaképpen megválaszolatlan kérdés, hogy volt-e értelme és
haszna az atombombák megalkotásának és kioldásának. Nem
kevésbé, hogy kik az igazi felelősei az iszonyatos pusztításoknak,
ártatlan civilek tömeges megsemmisítésének. A tudósok, akik a
fegyvert megalkották? A politikusok, akik a parancsot kiadták? A
katonák, akik végrehajtották? És ugyanígy: volt-e értelme,
haszna írásomnak? És Kövér László miniszteri kijelentésének?
És: vajon ki (volt) az igazi felelősük ezeknek a közéleti
politikai robbantásoknak? Az újságíró? A politikus? A média?
Vagy mindegyikük?
*
Tény, hogy a
robbanásveszélyes írás alapanyagául szolgáló levelet én magam
fogalmaztam meg és küldtem el Eötvös Pálnak, a Népszabadság
főszerkesztőjének. Miként az is tény, hogy az atombomba
létrehozását sem a politikusok, hanem maguk a tudósok
kezdeményezték. A nácizmus elől Amerikába menekült tudósok:
Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Neumann János nemcsak
magyar, de köztudomásúlag zsidó származásúak is voltak, és
mindent megmozgattak, hogy Amerika megelőzze a németeket az
atombomba elkészítésében. Szilárd Leó kereste fel Wigner Jenőt,
hogy hozza össze ismerősével, Albert Einsteinnel. A
relativitáselmélet népszerű atyja, miután "Szilárd szavai
nyomán megértette a láncreakció fizikai lényegét, és mivel
gyűlölte a nácizmust, magáévá tette az ügyet." (Lásd
Magyarok a természettudomány és a technika történetében,
Életrajzi lexikon, OMIKK, Budapest, 1992., 503. o.) Einstein
aláírásával jutott el az a levél Roosevelt elnökhöz, amelynek
hatására megindult az atombomba-kutatás (a Manhattan-terv).
Hivalkodásnak
tűnhet a két eset párhuzamba állítása, ám kísértetiesen
egybevágnak egyfelől a helyi érdekű epizód, másfelől a
világtörténeti esemény egyes fejleményei. Alább az eredeti
levelemből vett idézettel bizonyítani fogom, hogy a gondolatok
felvetése és levélbe foglalása ellenére óva intettem a
robbantástól - azaz nyilvánosságra-hozataluktól. Ugyanígy az
atombomba elkészítői: pontosan tudták, hogy milyen tömegpusztító
potenciált nyomtak a politikusok és katonák kezébe, ezért amikor
Németország, a legfélelmetesebb ellenségük már kapitulált,
megpróbálták megakadályozni, hogy a pokoli találmányt emberek
ellen vessék be. Mint tudjuk, nem sikerült. A fegyver már nem az ő
kezükben volt. A levél már nem az én kezemben volt.
*
A párhuzamba
állításra még egy jó okom van: úgy gyűlölöm az
atomfegyvereket, az ölnyi fémtestekbe tömörített
világfenyegetést, ahogyan semmi mást, de hajlamos vagyok azt hinni
(elhinni), hogy ma, a veszedelem árnyékában egy fokkal
megfontoltabbak a hajdani esküdt ellenségek Japántól -
Oroszországon és Németországon át -, Angliáig, Amerikáig. Akik
az atomerő megteremtésében végső soron a béketeremtés nagyobb
esélyét látták, nem feltétlenül voltak embertelenek,
elvetemültek. S hasonlóképp: akik írásom kiélesítésével
működésbe hozták rendszerváltozásunk első "antiszemita
töltetű", nagy hatóerejű fegyverét, ezt nem feltétlenül
alantasságból tették. "Igen, megijedni is kár volt, mert
visszatekintve nem volt annyira fasiszta, nem volt annyira horthysta,
de iszonyatosan megijesztettek..." - nyilatkozta Tamás Ervin, a
Népszabadság főszerkesztő-helyettese 1996-ban az
Antall-korszakról, mégpedig egy ellenoldali hetilap, a Demokrata
szerkesztőségében a sajtóról folytatott kerekasztal-beszélgetés
során (Demokrata, 1996/11. sz.).
*
Nem, egyáltalán
nem vagyok megsértődve amiatt, mert antiszemitának neveznek.
Annyira képtelenség ugyanis. Az antiszemitizmus kifejezés
zsidógyűlöletként, zsidóellenességként értelmeződik bennem,
s azt nálam jobban senki nem tudja, a lelkemben mi lakozik.
Ugyanilyen képtelenség volna emberellenesnek nyilvánítani az
imént felsorolt, nagyszerű tudósokat, csak mert, amit alkottak,
emberek ellen vetették be. Nyilvánvaló, hogy különbséget kell
tenni: szándék és eredmény; közvetlen kár és közvetett haszon
között.
Attól még,
mert nincs bennem szemernyi gyűlölet sem, egykori írásom a közölt
formában valóban kelthetett gyűlöletet. Keltett is. Csakhogy
erősen úgy tűnik, egyáltalán nem a zsidóság ellen! Butaság is
azt feltételezni, hogy ezt a Népszabadság szerkesztői
megkockáztatták volna. Völgyes Iván, akinek hozzászólását (Az
antiszemitizmusról - ma) - talán hangtompító
gyanánt - rögtön odabiggyesztették A kisebbség és a
zsarnokság alá, ezekkel a szavakkal kezdi: "Igen
fontos gondolatsor V. Domokos György cikke: tisztességből íródott,
fájdalommal töltött gondolatai arról a témáról szólnak,
melyről »nem lehet beszélni«"
Tíz év
távlatából - talán nem is olyan különös módon - egyre
világosabb számomra néhány aprónak tűnő mozzanat jelentése és
jelentősége. A Népszabadság szerkesztői, miközben hadmérnöki
pontossággal tervezték meg a levél és küldője manipulálásának,
majd a levélből készült írás tálalásának módját (vagyis a
robbantást), a valós szándékuk korlátozta lehetőségekhez
képest igyekeztek megóvni a szerzőt, vagyis a politikában és
médiában jószerivel teljességgel járatlan, naiv személyemet.
Ezért nem volt kifogásuk ellene, hogy a cikket ne a teljes nevemen,
hanem V. Domokos Györgyként jegyezzem; ezért mentek bele, hogy
írásomat szerkesztőségi megjegyzés előzze meg, amelyből
kiderül, hogy V. D. Gy. "egy dologban erős bizonytalanságát
hangoztatta: szeretné-e igazában, hogy írása megjelenjen"; s
végül nem zárható ki, hogy Völgyes Ivánt is ők terelgették
afelé, hogy lássa meg és hangoztassa a bennem lévő jószándékot.
A
Népszabadságnak nem az alkotó (a szerző) személyére, hanem a
bombára volt szüksége. Mégpedig egy olyanra, amelyből - mint
majd látni fogjuk - eltávolították a várható hatást
bármiképpen is gyengítő-tompító részeket. A Völgyes Iván-féle
hangtompító sem magának a robbantásnak az erejét, hanem a
szerkesztőségre való visszahatását volt hivatva gyengíteni.
Akár a legnyilvánvalóbb csúsztatás, sőt, hazugság árán is.
"...maguk a zsidók (vagyis akik annak érzik és vallják
magukat)..." - írtam egy helyütt. Ezt a több ízben is
hangoztatott álláspontomat erősítettem meg a következő
leszögezésével: "... zsidónak mindenekelőtt azt tekintem,
aki ezt állítja magáról". Ezek után negyed oldallal alább
Völgyes habozás nélkül kijelentette: "Hogy szerinte ki a
zsidó? Szerinte nem az, aki annak aki annak vallja magát, hanem az,
akit valaki más, »kívülről« határoz meg. Istenem, ezen az úton
már csak egy kis lépés tovább, s máris megcsinálhatjuk a
numerus clausust megint." "És mint a harmincas években,
onnan már csak megint egy kis lépés a második zsidótörvényhez,
s onnan a borzalmakhoz."
*
Ha az, amit én
írtam, véletlenül nem lett volna elég, azzal együtt, amit ott
helyben a Népszabadság (Völgyes Iván) tett hozzá ("numerus
clausus" stb.), már bőségesen elegendőnek bizonyult a kívánt
hatás - a láncreakció - eléréséhez. Harmincvalahánynál
hagytam abba az országos sajtóreagálások számolását. Tíz év
óta szüntelenül szembesülnöm kell vele: régi és új ismerősök
azzal fejezik be békésen kezdődött beszélgetésünket, hogy
megkérdezik: miért kellett azt a bizonyost megírnom, és a
szememre vetik, hogy mekkora fájdalmat okoztam vele. Tíz év óta
állás- és munkalehetőségeim sora foszlott szét e módszeresen
elővett és idézett írásomnak, s az írás nyomán rám sütött
"antiszemita", "fasiszta", "szélsőjobbos"
billogoknak "köszönhetően". Tíz év óta sugárzik
felém az a gyűlölet, félelem, keserűség, amelyet a robbanás
idézett elő a magukat zsidónak vallók, a zsidósággal
együttérzők, a zsidó - nem-zsidó békés együttélésért
aggódók körében. De tíz év alatt egyetlen olyan emberrel sem
találkoztam, akin azt észleltem volna, hogy írásom a zsidósággal
szembeni előítélet, gyűlöletet táplálta volna benne.
S az egészben
ez a legkülönösebb.
A bomba
ledobói, mint a magyar tömegkommunikációban a legdörzsöltebb,
legszakavatottabb emberek, előre tudták, hogy írásom
nyilvánosságra kerülve - a megfelelő tálalás révén is -
milyen körökben, milyen hatást fog kiváltani. Tudták, hogy a
tőlem eleve beépített láncreakció-lassítók, a megértést és
aggódást kifejező szavak a zsidósággal szembeni gyűlöletkeltés
veszélyét vagy csirájában elfojtják, vagy minimálisra
csökkentik. "Félek, hogy az eddig elmondottakkal szemben egyre
dagad a meg nem értés, az indulat." - írtam valahol cikkem
közepe táján. Majd így folytattam: "Tény, hogy sarkosan és
- minden konkrétum ellenére - általánosítva fogalmaztam. Most
kijelentem, mert erről is van tudomásom, vannak olyan zsidók
(barátaim, akik annak vallják magukat), kik nem tartják számon a
másikról, hogy az-e vagy nem. Egyszerűen magyarnak érzik magukat,
s az ő reflexiójuk a zsidózásra, az antiszemitizmusra bár
szintén a félelem, de ezt nem az összefogással, az uralom
megszerzésével akarják feloldani, hanem - az országból való
elmeneküléssel. (Nem kell mondanom, milyen borzalmasan szomorú
dolog ezt tőlük hallani.)"
A nem kívánatos
mellékhatások ezzel nagyjából kivédve. A bomba tehát
kiélesíthető, ledobható. A szakértők által megjósolható,
sőt, kiszámítható hatása: mielőtt a szétterjedő gondolatok
elérnék az agyközpontokat, a borzalmak emlékeit őriző
zsigerekből heves ellenreakciókat váltanak ki. Félelmet, dühöt,
gyűlöletet. Van, akiből csak szomorúságot, keserűséget. (Miért
zsidózol, fiam?) A közös félelmek, közös keserűségek és
megalázottságok közös védekezésre és támadásra indíttatnak.
Összefogásra. Demokratikus Chartákra. A létet fenyegető
ellenfelek ellen. A választások győztesei ellen. A Népszabadság
profi szerkesztőinek tudniuk kellett, hogy ez fog bekövetkezni.
Hetekkel korábban már megpróbálkoztak a "zsidókérdés"
bevetésével, de nem jutottak elegendő atomtöltethez; az óvatos
vita szinte még el sem kezdődött, máris érdektelenségbe
fulladt. A véletlen azonban segítségükre sietett: 1990 tavaszán,
az első szabad országos választások küszöbén Kenedi Jánosék
(a Nyilvánosság Klub kebelében) elkezdték számolni, hányszor
hangzik el a magyar televízióban a magyar, afalu,
a nemzet szavak. Ez volt az a történelmi pillanat,
amelyik levelem megírására késztetett. Az olvasó, a közvélemény
erről mit sem tud, s ez nem csoda, mert - levélbeli kérésemmel
szöges ellentétben - közlésekor éppen a szószámolásra
vonatkozó részek maradtak ki belőle teljes egészükben. Azok,
amelyek fehéren-feketén igazolták volna, milyen komoly alapja van
az én félelmemnek, az én aggodalmamnak (vagyis nem csak
az övéknek, de a miénknek is). Azok a
részek, amelyeknek tompító ereje nélkül írásom efféle
konklúziói persze hogy úgy robbantak, mint az atombomba:
"Politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló
dolgoknál viszont kívánatosnak tartom a számszerű arányok
figyelembevételét is. A közelmúlt történelme egyértelműen
bebizonyította, milyen veszélyes és kártékony dolog, ha az amúgy
szép és igaz eszméket tűzzel-vassal, erőszakkal, fondorlattal
(harsánysággal, manipulációval) próbálja a kisebbség a
többségre kényszeríteni." "Írásom első része annak
megértéséről szólt, miért kész a zsidóság (illetőleg annak
egy része) ebbe az újabb zsákutcába belemenni. Reflexek, ösztönök
dolgoznak. Úgy éreztem, muszáj erre figyelmeztetnem, mielőtt
nagyobb baj lenne! Muszáj szólnom: az antiszemitizmus - egy
valamire való reakció. Létezik, létezhet a kisebbségnek is
zsarnoksága, még ha rejtettebb, láthatatlanabb módon is. Ám a
zsarnokság ekkor is rossz vért - háborúságot - szül."
*
S most néhány
részlet, ami a "Kedves Eötvös Pál!" megszólítással
kezdődő levélben még ott volt, de a cikkből már kimaradt. S
amelyekről állítom, annak tudatában hagyták őket ki, hogy
lényegesen fékezték volna a láncreakciót, ezzel megakadályozták
volna, hogy a robbantás kifejtse a szükséges hatást, s
beteljesítse célját.
/rövid
bevezető után/ "A Kenedi János nevével jelzett, a
Nyilvánosság Klub elemzését tartalmazó íráshoz fűzném
gondolataimat. E cikk tartalma, a megjelenés időpontja, a vizsgálat
és az elemzés kezdeményezőjének kiléte, az ezekből levonható
következtetések - végsősoron mind szorosan kötődnek
mondandómhoz."/a holokauszt felidézése után/ "És
a gondolat: ha én akkor élhettem volna, ezt nem engedtem volna!
Védőleg a zsidók elé állok, hogy »inkább engem lőjetek!«.
Vagy kiszabadítottam, mentettem volna őket, ahogy ezt néhai
nagybátyám, Vargha Tamás matematikus is tette." /az
uralom, a hatalom kifejezés értelmezésekor/ "Mindebbe
inkább a hétköznapok teljesen hétköznapi esetei tartoznak bele,
mint például a hipofízis-ügy kreálása a szegedi László
professzor ellen, vagy a Sánta Ferenc író választmányi tagsága
elleni szervezkedés, mondván, hogy »magyarkodik«." /az
SZDSZ stílusához és mentalitásához/ "Vajon miért
tartotta fontosnak Sz. A. újságíró, halkan és kissé
szégyenkezve kijelenteni, hogy »én zsidó vagyok bár, de nem
tartozom közéjük«."
/s a levél
veleje, amely tíz év múltán is helyénvaló okfejtésnek tűnik;
vele együtt aligha lett volna olyan elementáris a robbanás/
"És most
a Kenedi írására, ill. a Nyilvánosság Klub elemzésére térve.
'19, '45 és
'56 után még mindig olyan nehéz megérteni, hogy az ember
Magyarországon ma mindenekelőtt magyar akar lenni? Nem kommunista,
nem szocialista, nem liberális, hanem magyar. Kötődni akar. Azért,
hogy legyen mitől elszakadnia, de legyen mihez visszatérnie is.
Azonosságtudat. Identitás. Miért csak a »felkészült
szakemberek« elméleti munkásságában van ennek jelentősége? A
gyakorlatban, a politikában miért képtelenek meglátni ennek
fontosságát, s építeni rá?
Mert sokuknak
mást jelent a kötődés. Ezért nem tudják a másik oldalról is
nézni a dolgokat.
Az elemzés
megállapítja, hogy túlsúlyba kerültek
a falu, magyar, nemzet szavak.
Miért nem azt állapítja meg, hogy eddig indokolatlanul ritkán
szerepeltek? Miért nem azt látják be készítői, hogy a
szocialista rendszer alatt szüntelen hangoztatott
internacionalizmus, az annak megfelelt vezetői és
tömegkommunikációs gondolkodás, viselkedés rengeteget ártott az
ország népének, mivel talmi volt, hamisítvány volt, nem pedig
oly szükséges kötőanyag.
Attól tartok,
az SZDSZ, a Nyilvánosság Klub, Kenedi János most szintén olyasmit
erőltet, ami számukra - de bizonyos fokig az egész ország számára
is - feltétlenül szükséges, de talán nem feltétetlen ezzel a
súllyal és kizárólagossággal. Ki ne akarná a végtelen
szabadságot? De erre a szabadságra talán fel kell készülni. Ki
ne akarna világpolgár lenni? De erre a világpolgárságra is fel
kell készülni. Ha ma a falu szerepe Magyarországon akkora,
amekkora, a tömegkommunikáció az esetben jár el helyesen, ha ezt
műsorainál is figyelembe veszi. Nem tartom helyesnek egyáltalán,
hogy a "civil társadalom" építését pusztán elméleti,
ill. világpolgári megfontolások alapján, helytől és időtől
függetlenül végezze bárki is. Mert újra csak az fog
bekövetkezni, ami a szocializmusunkkal: sokaknak ideig-óráig jó,
sőt, felettébb hasznos lesz, de a többség, s végül az egész
ország tönkremegy bele.
Az elemzés
kapcsán még nagyobb kifogásom, hogy elfogultsága révén
akaratlanul is hamisít, olyan következtetéseket is levonva,
amelyek az adatokból éppen hogy nem adódnak. Azt állítja, hogy a
régi "[A] Hét" a "társadalom-ország-törvény-állam"
szócsoporttal volt jellemezhető, szemben az új "[A] Hét"-tel.
De ha figyelmesen megnézzük a számokat, kiderül, ugyanezeket a
szavakat az új "[A] Hét"-ben - 4-gyel, ill. 2-vel -
többször használták! Tehát korántsem arról van szó, hogy eme
»civil értékek« fontossága az új adásokban csökkent volna,
hanem éppenséggel arról, hogy az eddig negligált értékek is
végre szerepet kaptak."
/s végül a
szándékomat nyilvánvalóvá tévő befejezés/
"Kedves
Főszerkesztő Úr!
Írásom még
annál is hosszabbra sikeredett, mint gondolni mertem. De muszáj
volt legalább ennyire árnyaltan fogalmaznom, mert tisztában vagyok
a téma kényes voltával. Annyira tisztában, hogy még magamban is
kétségek dúlnak, szabad-e eme gondolatoknak nyilvánosságra
kerülniük. Csak annyit tudok, sokaknak hasznos lenne, másoknak
viszont éppen nem. De azt hiszem, ez már az Ön gondja. Így öntől
csak két dolgot kérhetek:
- Ha van kedve és ideje, reagáljon levelemre - amely végül is a cikk hatására született meg.
- Ha lényegét tekintve igaznak ítéli a konkrétan a Kenedi-írással kapcsolatos meglátásaimat, kérem, ezt a részt közölni szíveskedjenek.
Bpest, III.
28.
Köszönettel
és tisztelettel
Varga Domokos
György"
*
Ami hajdani
írásomat, az első "antiszemita töltetű" bombát
illeti, már csak annak megválaszolása maradt hátra, miért mentem
bele mégis a közlésébe (a ledobásába). Amidőn nem egy
főszerkesztői választ kaptam, hanem egy készre szerkesztett
kefelevonatot, de ezt sem a Kenedi-elemzésre vonatkozó
reagálásommal, hanem éppen e nélkül, akkor miért nem küldtem
el a szerkesztő urakat a fenébe?
Több okból
sem tettem.
Részint a nagy
megtiszteltetés miatt. Korábban - egyetlen novellától eltekintve
- semmiféle kapcsolatom sem volt a nyilvánossággal, most pedig nem
is olvasói levél, hanem igazi cikk formájában óhajtottak
közölni. Ennél is lényegesebb volt, hogy ha másképp tálalva
is, ha megcsonkítva is, de a gondolatok az enyéim voltak. Ráadásul
- baráti beszélgetésekből láttam - nem csak az enyéim. S mindig
is hajlottam arra, hogy a sokáig elhallgatott, visszafojtott
gondolatok végül úgyis megtalálják a nyilvánossághoz vezető
utat, ám könnyen lehet, hogy ekkor már hatalmasabb, pusztítóbb
erővel törnek felszínre.
De amiért
igazából kockáztatni mertem: az a meglehetősen naivnak tűnő
hit, hogy bár sokan lesznek, akikből elutasítást, félelmet,
gyűlöletet váltok ki, akadnak a címzettek (a magukat zsidónak
vallók és érzők) között azért majd olyanok is, akiknél
megértésre találok. Akik majd okosan felügyelni fogják saját
reakcióikat és ösztöneiket, s miközben nagyobb megértést
tanúsítanak mások iránt, nagyobb önmérsékletet is tanúsítanak.
Ma már
egyértelmű, hogy én számítottam rosszul, a szerkesztők viszont
jól. Ma már az is világos számomra, hogy a Nyilvánosság
Klub-féle elemzés paradox módon éppen olyan bomba volt, mint
amilyent én ellene, a hatástalanítása szándékával készítettem.
A szétkürtölése annak, hogy a rendszerváltozás hajnalán az
addiginál többször használják a magyar, a nemzet, a falu szót,
az erre érzékeny fülek dekódolási művelete után annyit
jelentett, hogy újra felütötte a fejét a magyarkodás, a
nacionalizmus - "tehát" az antiszemitizmus és a
holokauszt veszedelme. Mindenféle hitem és szándékom ellenére,
cikkemmel ugyanezt erősítettem meg. Hozzájárultam a nemzet
kettéosztódásához, a konzervatív és liberális, jobboldali és
baloldali érzelmű zsidók összemosásához és (politikai
értelemben való) összetereléséhez. Félelmem önmagát
beteljesítő jóslattá vált. Segítettem, hogy a nemzeti,
konzervatív, keresztény erők ellen - a Schmidt Mária történész
által oly szemléletesen leírt módon - sikeresen bevessék "az
antiszemitizmus elleni harc" fegyverét. Hogy a bomba ledobása
beteljesítse magasabb küldetését.
*
Mi lehetett ez
a küldetés? A média nemcsak eszköz a hatalom kezében, de önálló
hatalmi ág. A szerkesztőségek, újságírók rákaptak a
rendszerváltoztatás, a politikacsinálás ízére. Az MDF
választási győzelme után a "közszolgálati" rádiónál
és televíziónál - így mondják - számos neves munkatárs
összecsomagolt, várta menesztését. A leginkább kompromittálódott
lapok felgyorsították átváltozási (privatizálási)
kísérletüket. A Népszabadságnál, az ellenzéki szerepbe szorult
szocialista zászlóshajónál az ellencsapás különféle
lehetőségeit mérlegelték. A régi nómenklatúra elleni
támadások, kommunistázások - az önkéntes fegyverletétel, sőt,
a nyílt átállások ellenére - oly hevessé váltak, hogy létükben
érezték fenyegetve magukat. A "zsidókérdés" egyre
gyakoribb felvetése, nyílt feszegetése is mind nyugtalanítóbbá
vált. Ott van a sajtófegyver a kezükben, de hogyan lehetne ügyesen
használni. A kommunistázás dolgában most nem számíthatnak a
társadalom kíméletére. A "zsidózástól" azonban
összerándul a legtöbb ember gyomra. Ha sikerülne ledobni egy
"antiszemita töltetű" bombát, a kommunista - nem
kommunista ellentétek helyett a jó és a rossz, az emberséges és
embertelen, az emberi szabadságjogok és a nacionalizmus, az
antiszemitizmus és a fasizmus fogalma szerint lehetne megosztani a
társadalmat. Csak arra kell ügyelni, hogy minimálisra csökkenjen
a nemkívánatos mellékhatás.
*
Így teremnek
tehát az antiszemiták... Ha nincs a robbanás, talán sosem veszem
észre, hogy a magukat most vendégnek érző családtagjainkban az
elképzelhetőnél is mélyebbek és maradandóbbak a sérülések.
Minden okozott fájdalom ellenére sem tudom azonban sem bánni, sem
megtagadni tíz éve közölt írásomat. Amikor az ember
rájön, hogy saját népe nevét nem használhatja saját
hazájában... Mindenesetre a bomba óriási erejű
széllökése kijózanítólag hatott rám; de ami talán még
fontosabb: úgy tűnik, a bomba lehajítójára is. A Népszabadságot
változatlanul izgatja ugyan "a zsidókérdés" (lásd
Lovas István nagy port kavaró cikkének, a Véralgebrának
megjelentetését), félelmének elmúltával mégis szemlátomást
kerüli, hogy kivegye részét az antiszemiták gyártásából,
veszedelmes bombák ledobásából. Csinálja más, ha akarja!
Előbb-utóbb
ők is kijózanodnak.
A törzsi
háború feszültségeinek egyik kiapadhatatlan forrása (táplálója)
az a gyakori meggyőződés, hogy a zsidók a számarányukhoz képest
túl sok helyet (állást) foglalnak el a befolyásos, nagy
presztízsű vagy pénzes pozíciókból (azaz "túlreprezentáltak"),
és ezekhez ráadásul nem feltétlen a tehetségük által jutnak,
sokkal inkább összefogásuknak (összeesküvésüknek?) és
rámenősségüknek köszönhetően. Valóban beszélhetünk-e arról,
hogy a zsidók másokhoz képest nagyobb sikert érnek el? Ha igen,
vajon minek köszönhető e sikerességük? Nem mégis a
tehetségüknek inkább? Netán éppen annak, hogy genetikailag
nagyobb intelligenciát örökölnek?
Szorosan a most
tárgyalandó témához tartozik, ezért beszámolok felvetődésének
körülményéről. Az Internet egyik politikai vitafórumán (Index)
2002. február 2-án felbukkant a sok századik "zsidó"
téma, a következő címmel: Antiszemita - Zsidó eszmecsere. A sok
száz másikhoz képest azonban ez a topic mégis forradalmian újnak
mutatkozott: megnyitója és moderátora, "Mr. Spock",
rögtön az elején kijelentette, hogy ő zsidó, s valódi, értelmes
párbeszédet szeretne; e sorok írásakor (2002 nyarán) a
hozzászólások száma lassan eléri a háromezret, s kijelenthető,
hogy "zsidó" témában a számtalan közül ez az egyetlen
topic, amely valóban kívánatos funkciót tölt be: értelmes
emberek információ- és eszmecseréjének ad helyt. Kioktató
kinyilatkozások, ingerült ökölrázások, szellemi mészárlások
helyett.
A megadott
e-mail címen küldtem egy rövid levelet Mr. Spocknak. Megemlítettem
felfedezésemet, hogy közel s távol nincs még egy ilyen kulturált
vitavezetés (vitavezető) ebben a kényes témában, s feltettem a
kérdést, nem volna-e kedve interjút adni készülő könyvemhez, A
törzsi háború természetrajzához. Válaszában Mr. Spock minden
további nélkül felfedte valódi nevét - Gabor Laufer -, s mint
kiderült, szívesen vállalkozik is az interjúra. Csakhogy ki nem
mondott aggodalmam is azonmód beigazolódott: ez az ember nem
Magyarországon él! Hanem történetesen Amerikában. Az a lenyűgöző
nyíltság és őszinteség, ahogy ő a felvetett témát kezeli, s
az az udvariasság, ahogy az ellenvéleményüket hangoztatókkal
bánik, itthon teljesen páratlan a maga nemében.
Sűrű
levélváltásba kezdtünk (hála a számítógépes világhálónak).
Egyik küldeményében - e foglalkozására nézvést
szülész-nőgyógyász - a következő gondolattal lepett meg:
Zsidók,
több évezredre visszanyúló, jelentéktelen számú népcsoport,
akik nemcsak hogy túléltek ki tudja hány hasonló méretű, néha
nagyobb népcsoportot, amelyek ma már nem léteznek, de még X ezer
évvel később is a figyelem középpontjában vannak, és az az
általános vád velük szemben hogy "túlságosan kiveszik a
részüket" a magasabb szintű foglalkozásokból (politika,
tudomány, média, stb.), ezzel túlreprezentációs helyzeteket
teremtve.
Próbáld
egy pillanatra elfelejteni, hogy zsidókról, vagy akár emberekről
van szó. Tegyük fel, hogy biológus vagy, és mondjuk a hangyák
életet tanulmányozod. És észreveszel a hangyák között egy kis
csoportot, amely valamelyest különbözik a többi hangyacsoporttól,
és kis létszáma ellenére, úgy néz ki, hogy egyedei "vezető
szerepeket töltenek be a bolyban". Megvizsgálsz egy másik,
harmadik, tizedik bolyt, és pontosan ugyanazt figyeled meg.
Visszamész hangyatörténeti adatok megvizsgálására, és azt
tapasztalod, hogy számtalan generációra visszamenőleg hasonló a
jelenség, és a csoport mindig kis számban volt jelen, de mindig
túlélt, és mindig valahol előnyös helyzetben volt a többi
hangyával szemben (ilyen persze tudtommal nincs az igazi hangyák
között, ez egy mesterséges példa). Milyen tanulságot vonnál le?
Azt vonnád le, hogy "hát ezek összetartóbb hangyák voltak"?
Ugye nem. A hangyák, és minden más élőlény esetén a konklúzió
majdnem elkerülhetetlen: annak a csoport hangyának valamiféle
genetikus előnye kell hogy legyen, különben a kis számuk miatt
már régen eltűntek volna. Ez az állatvilágban a világ
legtermészetesebb következtetése.
Az
embervilágban ugye a jelenlegi tudományok állása szerint nincs
olyan, hogy genetikai előny. Éppen a zsidó holokauszt zárta be az
esetleg meg félig nyitva is levő ajtókat, és az emberiség
rohant, hogy levonja a következtetést: minden emberfajta teljesen
egyenlő, a bőrszínükön kívül semmi más különbség nem is
létezhet. Mindezt persze tudományos feltárás, kutatás nélkül
tette. Ez a következtetés pusztán egy emberi vágyakozás alapján
lett levonva.
Énszerintem
az emberiség áltatja magát. Tán a Kolumbuszéhoz hasonló nagy
felfedezések eredményeképpen a fehér ember rátalált az
amerikai, ausztrál kontinensre, behatolt a Szahara alatti Afrikába
és SEHOL nem talált egy saját maga szintjén levő civilizációt.
Még a nagydobra vert kivételek (inka, maya, azték) is csak az őket
körülvevő, amúgy primitív törzsi állapotban létező
embercsoportokhoz képest volt "fejlett", az akkori fehér
civilizációhoz képest nem. Továbbá izoláltak voltak, és még
így is kihaltak (mennyire lehet komplex egy civilizáció, amit
állítólag néhány száz spanyol képes volt tönkretenni?)
A különbség
aligha volt "kis különbség". A különbség radikális
volt. A Szahara alatti Afrikában az emberek olyan szinten éltek,
mint ahogy a fehér ember élt i.e. 10000 előtt vagy még régebben.
Úgyszintén Ausztráliában, úgyszintén Amerika legtöbb részén.
Több száz év eltelt azóta, és ALAPJÁBAN semmi nem változott. A
Szahara alatti Afrika még mindig borzasztó elmaradásban él, az
Ausztrál bennszülöttek többsége még mindig a fák között
bujkál félmeztelenül, harci színekre festve, egyedül az amerikai
indián, aki úgy-ahogy, félig-meddig beilleszkedett, de egy önálló
civilizációról nála sincs szó. A KLÍMA a nagy magyarázat. Nem
elfogadható. Ugyan Afrikában még logikus lenne, de Észak-Amerika
klímája nagyjából azonos Európa klímájával. Ha tényleg
klíma-függő lett volna a kérdés, az észak-amerikai indián
Európához hasonló szintet kellett volna hogy elérjen.
Nekem
személyes meggyőződésem, hogy igenis van valamilyen genetikai
különbség a különböző fajok között. És ez az, amit az
emberiség még csak meghallani sem akar. Az Amerikába szállított
afrikai feketék rabszolgaként voltak tartva a 19 század második
feléig, azóta 125 év eltelt, és az nem volt elég egy akár
félig-meddig beilleszkedésre. Az amerikai feketék még mindig
alapvető problémákkal küszködnek, a most már majdnem 400 éves
külső behatás ellenére is. Egy nem genetikai különbség már
régen elmosódott volna.
Tehát ez az
általános kép. Hogy jönnek ide a zsidók? Úgy, hogy nagyon is
elképzelhetőnek tartom, hogy ott is van valamilyen genetikai
különbség. A bőrszín ugyan nem más, fehér emberek, de
rendelkeznek egy "felismerhető" karakterisztikával, ami
persze sokkal kevésbé észrevehető, mint a fehér-fekete bőrszín,
de egy létező fizikai különbség. És tudom, hogy ez vadnak fog
hangzani, de szerintem az évezredek óta fennmaradó zsidó
népcsoport, elhanyagolható létszáma ellenére is túlélt és
prosperált. Az erre meglévő népszerű magyarázatok, hogy
"diaszpórában éltek", "összefogtak", meg
hasonló, történelmi távlatban teljesen elégtelenek kell hogy
legyenek. Az inkák, mayák, aztékok is diaszpórában éltek,
összefogtak, és ez nem mentette meg őket.
Tehát mit
szólsz ahhoz a feltételezéshez, hogy a zsidóknak van egy
genetikai fölényük? Ne értsd félre, nem úgy, nem olyan
viszonylatban, hogy "felsőbbrendű emberek" lennének,
csak úgy, hogy az a kis különbség, plusz, egy olyan világban,
ahol ekkora a kompetíció szinte mindenért, az a kis plusz éppen
elég ahhoz, hogy megmagyarázza a túlreprezentációt, a végül is
mindig intellektuális területeken. Mint ahogy a feketék kis
mínusza elég volt ahhoz, hogy kőkorszaki szinten hagyja őket a
Szahara alatti területeken a fehérekkel szemben.
Az Indexen
mindenki majdnem hogy "kicsúfolt" a Nobel díjak arányának
analízisén, de a computerszimuláció, amit írtam ezzel
kapcsolatban és közkézre bocsátottam, bizony torkára
forrasztotta a szót majdnem mindenkinek (gondolom láttad).
Én tudom
hogy ez a kijelentés az adott témakörben még több érzelmet
lobbant lángra, és első megközelítésben talán még jobban
elmélyíti az ellentéteket, de csak első megközelítésben.
Hiszen HA igaz a feltételezésem, AKKOR elkerülhetetlen lesz, hogy
előbb vagy utóbb az emberiség szembenézzen ezzel. Egy ilyent nem
lehet örökre elsumákolni (ha létezik). És ha ez igaz, akkor
minden további magyarázat nagyjából felesleges is, hiszen az
amúgy is ennek a másodlagos, harmadlagos következménye lenne.
Mit szólsz
mindehhez?
Eddig tartott a
levél.
***
(Hangyák és előnyök)
Azt látjuk
tehát - összegezve Gabor Laufer gondolatát -, hogy a szóban forgó
hangyafajtát akárhova veti is a sors, mindig megmarad, mindig
mindent túlél, egyedei - számarányukhoz, illetve másokhoz
viszonyítva - gyakrabban jutnak irányító, meghatározó,
befolyásoló szerephez. Milyen következtetésre lehet ebből jutni?
Valóban nem lehet másról szó, minthogy ezeknek a hangyáknak
valamiféle genetikai (tehát fajtájukból eredő) előnyük,
fölényük van a többi hangyával szemben? Ha csak egészen
pici is, de mégis csak van egy kis különbség, egy kis "plusz"
e különleges hangyák javára? Miként például a fehér embernek
a feketékkel szembeni, sikeres térhódítását nem lehet egyébbel
magyarázni ugyanúgy a zsidóknak a többi fehér emberrel szemben
való térhódítását sem? Hiszen más népek is voltak üldözöttek,
mások is összefogtak (összefoghattak), mégsem jutottak hasonlóan
kedvező helyzetbe...
A
klíma-magyarázat nem tűnik megfelelőnek, éppen, mert nem
indokolja meg kielégítően, hogy az egyik emberfajta mitől vált
sikeresebbé a másiknál. S ha nem, akkor elvileg (G. Laufer
szerint) már csak egyetlen lehetőség marad: az emberi fajon belüli
fajták (etnikumok) nem csupán külsőre, de belsőre is (pl.
intelligencia-szintjük tekintetében) többé-kevésbé különböznek
egymástól. Így már - egyebek között - az is könnyedén
megmagyarázható, hogy a zsidóság a számarányához képest
hogyan tudott ilyen sok Nobel-díjassal előrukkolni...
Nem kerülhetjük
meg a kérdést, hogy honnan lehet tudni, ki zsidó, ki nem. Ez a
kérdés azonban leginkább csak errefelé, Európában helytálló,
ahol - az ismert történelmi előzmények után - nem illik firtatni
senki származását. Ettől még Amerikában s nem kevésbé a
világhálón számtalan idevágó statisztikai kimutatás lát
napvilágot (nem egyszer zsidó szervezetek jóvoltából). Gabor
Laufer "gyűjtéséből" emelek ki néhány, témánkba
vágó, meggyőző adatot (ahol van, zárójelben megjelölöm a
forrást):
- Az
Amerikai Egyesült Államok etnikai csoportjainak IQ-ja:
Etnikai
csoport
|
Népességen
belüli arány (%)
|
Átlagos
intelligencia
|
Fehér
|
72
|
100
|
Ázsiai
|
3
|
106
|
Zsidó
|
3
|
117
|
Fekete
|
12
|
85
|
Spanyol
|
10
|
89
|
- Zsidó férfiak és nők kapták a Nobel-díjak 21 %-át, holott a világ népességének kevesebb mint 0,25 százalékát teszik ki. (http://www.dorledor.org/chain.html). 165 pszichológiai és orvosi Nobel-díjasból (1984-ig) 26 (16 %) zsidó származású, a 152 fizikaiból 17 (11 %). (http://www.virtual.co.il/science/science/nobel.htm)
- A zsidó származásúak aránya az (amerikai) élet különböző területein (a részben átvett, nem teljes adatsor forrása: Arthur Hu's Jewish Statistics Page,http://www.arthurhu.com.):
-
100 %:a kaliforniai szenátorok közül 1996-ban ("CA senators 1996")85%:
a felsőbb (college) szinten továbbtanuló zsidók aránya ("College age jews in college")
60%:a Yale egyetem végzősei közül ("Yale Grad students")
60%:Hollywood 60 felsőszintű vezetőjéből ("Hollywood Top positions 60 min")
58%:két vagy több tévésorozat igazgatói, szerzői és gyártói közül ("Directors, writers, producers in 2 or more TV series")
40%:amerikai Nobel-díjasok közül a közgazdaságtudomány terén ("American Nobel laureates science economics")
40%:a legjobb New York-i jogi cégek munkatársai közül ("Partners at best NY and DC law firms")
30%:a legfelsőbb bíróság tisztviselői közül ("Supreme Court Law Clerks")
26%:újságírók, szerkesztők közül a médiában ("Reporters, editors, execs in print broadcast media")
23%:az 500 leggazdagabb amerikai közül ("1982 Forbes 500 richest Americans")
23%:a száz leggazdagabb kanadai közül ("Top 100 wealthy Canadians")
17%:a bostoni szimfonikusok vonósai közül ("Boston Symphony Strings")
14%:a Clinton-kormány tagjai közül 1997-ben ("Clinton Cabinet 1997")
10%:a Pulitzer-díjasok közül 1997-ben (" Pulitzer 1997")
10%:a szenátus tagjai közül ("US Senate")
2%:az USA népességéből ("US Population")
0.25%:a világ népességéből ("World Population")
- A számaránynál nagyobb (kisebb) jelenlét foka az amerikai élet különböző területein. (A részben átvett, nem teljes, illetve kiegészített adatsor forrása: Arthur Hu's Jewish Statistics Page, http://www.arthurhu.com. A számítás módja: a zsidók képviseletének aránya osztva a az USA népességében kitett számarányukkal. Az első példánál: a legfelsőbb bíróság hivatalnokainak 30 %-a zsidó, viszont a zsidók 2%-át teszik ki Amerika népességének, a kettő aránya 15, vagyis ezen a területen tizenötszörös a zsidók jelenlétének aránytalansága ("túlreprezentáltsága"). A negatív számok értelemszerűen a negatív aránytalanság (az "alulreprezentáltság") fokát mutatják.):
-
15,00:
a legfelső bíróságnál
13,00:a médiában
7,14:a Clinton-kormányban
5,00:a Pulitzer-díjasok között
5,00:a szenátorok között
2,25:a liberálisok között
2,00:az abortusz engedélyezését követelők között ("Abortion always legal")
1,85:a évi 40.000 dollárnál többet keresők között
1,75:a demokraták között
***
-1,75:a konzervatívok között
-1.85:a republikánusok között
-5,20:1996-ban a republikánus elnökjelöltre szavazók között ("Voted 96 Republican President")
Csakugyan nem
lehetetlen, hogy vannak markáns észbeli - s mögötte genetikai -
különbségek az egyes népek (rasszok) között. Miképpen alkatra,
színre elég jelentős eltérések fedezhetők fel, miért ne
lehetne ugyanígy pl. az intellektus tekintetében? Az egyik nagy
kérdés azonban, amelyre ekkor válaszolnunk kell, hogy honnan
erednek a zsidók? Egyetlen emberpár volt a kezdet-kezdetén, vagy
több? Vala kezdetben egy külön zsidó emberpár? Ha mégsem, akkor
kik hordozták eredendően a zsidó géneket? Ha igaz az a bibliai
tétel, hogy zsidók és arabok unokatestvéreik egymásnak -
márpedig a modern genetikai kutatások is kimutatják a zsidók egy
részével való közeli vérrokonságot egymásnak -, akkor
ugyancsak felmerül a kérdés: hol van az arabokban - hová tűnt
belőlük - az a különleges gén, mely feltevésünk szerint a
zsidókban ott van; ha közös őseik voltak, akkor az arabokban (a
szintén szemitákban - sémitákban -, köztük élet-halál harcuk
esküdt ellenségében, a palesztinokban) is ott kellene lennie!
Tovább
bonyolítja a képet, hogy Kozma György, a budapesti rabbiképző
tanára (2002. június 12-én kelt személyes közlése szerint) a
zsidó kifejezés eredetileg nem is etnikumot jelölt.
A zsidó, a
jehudi szó ugye nem egy etnikumra volt eredetileg alkalmazva,
hanem csak egy családnév (a Visszhangzók), amely a megmaradtakra
ragadt a fogság után. A tíz elveszett törzs után kezdték így
nevezni a megmaradt hébereket (héberül ivri = túlélni; trans
latinul). A szgula, a "kiválasztott" szó "saját"
jelentésű, tehát talán pontosabb lenne ha "speciális"-nak
fordítanánk... Külön népe a Lét Urának... De bárki
csatlakozhat hozzájuk. És még a legsötétebb években is évente
több tucat "betérő" volt (a neológoknál legalábbis).
(Bne Noach-nak, Noé fiának hívják azokat, akik a Tóra nem
zsidóknak szánt elveit betartják bármely népből. Hét szabály
van, pl. a bíróság felállítása, a hetedik nap tartása; de
kósert nem kell enniük... Léteznek ma is sokfelé. Nem beszélve
az unitáriusokról vagy a mozlimoknál a dónmeh szektáról, akik
"zsidózó" keresztények és muszlimok...)
A másik nagy
kérdés, hogy voltaképpen min mérhetők le a különbségek? Mi az
intelligenciának-intellektualitásnak az a pontosan definiálható
és mérhető megnyilvánulása, amelynek alapján esetleg biztos
rangsort lehet állítani a fajták között? Vajon abban a tényben,
hogy a cigányok vagy a négerek olyan nehezen illeszkednek be egy
civilizált társadalomba, az játszik szerepet, hogy
intelligencia-hányadosuk - a feltételezésnek megfelelően -
csakugyan alacsonyabb, vagy pedig eltér a befogadókétól a
"természetük", eltérnek évezredes kulturális
szokásaik, hagyományaik, fogékonyságaik?
Nos, az idevágó
szakirodalom kiválóságai (de nem kevésbé saját
élettapasztalataink) arról győzhetnek meg, hogy még e "tudásra
épülő" világban sem feltétlenül azok a legsikeresebbek (a
legsikeresebb beilleszkedők, túlélők), akiknek nagy az
intelligencia-hányadosuk, hanem nagyon gyakran inkább azok, akiknek
"nagy az érzelmi intelligenciájuk". (Hogy legalább két
idevágó jeles szerzőt és művét említsem: Isabelle Filliozat: A
szív intelligenciája, Fiesta és Saxum Kft, Budapest, 1998.;
valamint Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér Kiadó,
Budapest, 1997.)
Ahhoz persze,
hogy népek (fajták) között összehasonlítást tehessünk
sikerességüket illetően, megkerülhetetlenül tisztáznunk kell a
siker fogalmát.
Evolúciós
tekintetben (hangya-szempontból) a négerek és a cigányok egyelőre
igencsak sikeresnek tekinthetők. Az utóbbiak kétségkívül
kevesebb Nobel-díjat kapnak, mint a zsidók, kétségkívül
kevesebb irányító, befolyásoló szerephez, funkcióhoz jutnak a
zsidó-keresztény kultúrára épült (épülő) civilizáción
belül, viszont elég gyorsan szaporodnak, eléggé gyorsan növelik
a saját életterüket. (Kéretik ezt a nehezen
megkerülhető szót a helyi értéke alapján értelmezni). Itt,
Magyarországon is a tendenciák azt mutatják, hogy mindenféle
"elmaradottsága" ellenére a cigányság egyre nagyobb
helyet foglal el a mindennapi civil életben a nem cigányokkal
szemben, mert tőlük gyorsabban szaporodik.
Az a közismert
tapasztalat (azaz tény) sem szorul tán külön bizonyításra, hogy
e cigányok között jóval több olyan egyént lehet találni, mint
a nem cigányok között, akik inkább lopni járnak, inkább
vándorolnak, de ellenállnak annak, hogy valamiféle állandó
fizikai vagy irodai munkát végezzenek. (Persze ha a lopás fogalmát
kiterjesztjük az köz megrövidítésének intellektuálisabb
vállfajaira, már korántsem biztos, hogy e bűn terén valóban a
cigányok az elsők; a gyakoriságot illetően talán igen, de a
mennyiséget illetően bizonyosan nem.) Hogy jobban ellenállnak a
civilizációs kötöttségeknek, annak lehet, hogy nem csak
kulturális gyökerei vannak (etnikai hagyományok, családi minta),
de genetikaiak is, számunkra azonban itt most az a fontos, hogy
nyilvánvalóan mások a normáik, mások az élettel szembeni
kívánalmaik, és másképpen képzelik el a sikert, a sikerességet
is. A zsíros hivatali állás vagy a Nobel-díj valószínűleg
ritkábban szerepel álmaikban, mint a nem cigányokéban, illetve
mint a cigányok más - beilleszkedni vágyó - nemzetségeinek
egyedeiében. Lehet tehát, hogy egyáltalán nem az intellektuális
képességeik, hanem a szándékaik, mélyebb indítékaik döntik el
- ezek iránya és ereje -, hogy merre indulnak és meddig jutnak.
Ha megfigyeljük
különös kis emberhangyáinkat, úgy tűnik, az valóban igaz, hogy
bármilyen idegen bolyba keverednek, hamarosan többen jutnak
magasabb presztízsű szintre, irányító vagy befolyásoló
szerephez, mint ahogy számarányukból következne. Csakhogy, ha
kicsit visszamegyünk az időben (történelemben), rögtön kiderül,
hogy ez egyáltalán nem volt mindig így! Egy lebilincselő
tanulmánykötetből, Shlomo Avineri "A modern cionizmus
kialakulása" című könyvéből (Századvég Kiadó, Budapest,
1994) idézek néhány részt:
"1815-ben
az európai zsidóság még a keresztény társadalom peremére
szorult közösség volt: a zsidók földrajzi és társadalmi
szempontból is az európai társadalom háttérországában éltek
[...]. 1914-re az emancipáció közbeeső száz éve a zsidó
életet a perifériáról Európa centrumába helyezte át. A
zsidók földrajzi tekintetben ez idő tájt már Európa
nagyvárosaiban gyülekeztek. [...] Marginális közösségből a
felvilágosodás, az emancipáció és az ipari forradalom
legfontosabb kedvezményezettjeivé váltak. S mindez alig száz év
alatt történt!" (14-15. o.)
"A
felvilágosodás és a francia forradalom előtt egy olyan
világban, amelyben a nem zsidó többség a gens Christiana vagy a
dar el-Iszlám részének tekintette magát, a zsidókat eltérő,
nonkonform vallási meggyőződésük különböztette meg. Egy
keresztény államban egy olyan személy, aki nem hitt Krisztusban,
nem kaphatott közhivatalt, nem gyakorolhatott hatalmat a
keresztények felett, nem léphetett feudális viszonyba, s ezért
földdel sem rendelkezhetett." (16. o.)
"A zsidó
maga sem kívánt integrálódni a keresztény társadalomba:
száműzöttként, nem zsidó uralom alatt élve - bármilyen
jóindulatú uralom volt is ez időnként - nem kívánt egy olyan
társadalom tagjává válni, amelynek alapvető hittételeit
elutasította. [...] Ebben az egyenlőtlen, hierarchizált
egyensúlyi helyzetben a judaizmus csaknem két évezreden át fenn
tudott maradni. [...] Ez az egyensúlyi helyzet tette lehetővé -
ideiglenes felborulásainak szörnyűségeivel együtt is -, hogy a
zsidók egy alapvetően ellenséges környezetben fenn tudjanak
maradni." (16. o.)
"A
szekularizáció és a liberalizmus az egyenlőség elve alapján
megnyitotta az európai társadalmat a zsidók előtt. [...] A
törvény előtti egyenlőség és a vallás visszaszorítása a
magánszférába azt jelentette, hogy az állam már nem tekintette
magát keresztény államnak, hanem olyan államnak, amely
állampolgárait vallási meggyőződésükre vagy ezek hiányára
való tekintet nélkül foglalja magába." (17. o.)
Az iméntiek
alapján annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy hangyáink
akármilyen okosak voltak is (vagy lettek volna is), ez az okosság
vagy nem volt elegendő, vagy nem volt megfelelő ahhoz, hogy a
tizenkilencedik századig központi szerephez, befolyáshoz,
hatalomhoz juttassa őket. A tizenkilencedik század viszont
egyértelműen a zsidóké volt, s az is biztos, hogy ebben valóban
meghatározó szerepet játszott a szekularizáció és a
liberalizmus, vagyis két olyan külső körülmény, amelynek
előidézéséhez ha volt is köze a zsidóságnak (a zsidó
okosságnak), ez a befolyás mindenképp szerényebb (korlátozottabb)
volt, mint a fordítottja (vagyis az európai folyamatoknak a
zsidóságra, a zsidók életére kifejtett hatása). Magyarán:
aligha lehetett az intelligenciáé a főszerep.
Nos, ha ezt a
megállapítást elfogadjuk, még arra akkor sem adtunk választ,
hogy milyen tulajdonságai (sajátos képességei, ismeretei) révén
tudott a zsidóság ilyen fényesen (sikeresen) élni az adódó
lehetőséggel? (Bár itt megint óvatosan kell bánni a "siker"
szóval - hiszen ott tornyosul árnyékában az alig néhány évtized
múlva bekövetkezett népirtás.) Vajon szükség van-e a válaszhoz
magasabb intelligencia meglétének feltételezéséhez?
"A
kommunikáció, speciel a verbális kommunikáció egy zsidó
sajátosság" - véli Kozma György író, karikaturista, a
budapesti rabbiképző oktatója A törzsi háború természetrajzához
adott interjújában (Harmadik könyv: A megoldás nyomában.)
Hasonlóképpen gondolja a baloldali liberálisok egyik hazai
szellemi vezére, Konrád György író is, szerinte a zsidó
verbális nép. Kozma még hozzáteszi: "Én nem csodálkoznék
olyan nagyon, ha a kommunikáció, és általában a verbális
kommunikáció területén túlsúlyban lennének a zsidók..."
Ilyen alapon
persze azt is gondolhatnánk, hogy például a kereskedővilágban és
pénzvilágban meg azért vannak (számarányukhoz képest)
túlsúlyban, mert a kereskedés és a pénz szeretete a vérükben
van, amióta világ a világ. De ez már csak azért sem valószínű,
mert hiszen sem a kereskedés, sem a pénz nem öröktől fogva való.
Az emberiség
történetében jól felismerhető az a tendencia, hogy a közösségek,
társadalmak egyre inkább kinyílnak, egyre szélesebb ajtót tárnak
a külvilág (más közösségek, más társadalmak) felé. (Ennek a
vége felé tartó folyamatnak éppen most zajló szakaszát hívjuk
globalizációnak.) A nyitás nem csak a gazdagodás lehetőségével
jár együtt, de a legkülönfélébb veszteségek kockázatával is,
éppen ezért minden társadalomban ott találhatók a nyitásellenes
erők is: ők a hagyományőrzők, az értékőrzők, a
konzervatívok. Amíg kellőképpen stabil egy közösség
(társadalom), s amíg nem alakul ki erősebb, szervesebb kapcsolat
(pl. rendszeres, tömeges kereskedelem) a külvilággal, addig az új
ismereteknek és új eszméknek (új értékeknek, normáknak) is
kicsi a felvevő piacuk; a külvilági hírek, információk például
nem annyira felhasználható és felhasználandó tudásként, hanem
puszta érdekességként (kuriózumként, extremitásként)
értékelődnek.
A kezdetben
bezárkózó (statikus) közösségek, társadalmak rendkívül
összetett, szerteágazó és mélyreható folyamatok révén válnak
nyitottá (mozgékonnyá, dinamikussá). A protestantizmus, a
polgárosodás, a felvilágosodás terjedése, a vallás szerepének
háttérbe szorulása (a szekularizáció), s ezek által vagy ezek
kíséretében az addigi egyházi és világi hatalom tekintélyének
(érték- és norma-meghatározó hegemóniájának) megtörése
hosszú évszázadok történése. A témánk szempontjából e
pillanatban leginkább izgató kérdés, hogy e történésekhez a
különböző népek (etnikumok, emberfajták) hogyan viszonyultak,
illetve e viszonyulásban felfedezhetők-e etnikai (netán genetikai)
sajátosságok.
Nyilvánvaló,
hogy egy zárt társadalom megnyitása, dinamizálása feltétlenül
érdekük azoknak, akik a társadalom perifériáin élnek; akiket
nem kötnek annyira a nagyobb (az egyházi és világi rend) és
kisebb (helyi) közösségek szokásai, hagyományai, normái; akik
vallásuk miatt kiszorulnak az egyházi és világi hatalomból; akik
még földet sem tarthatnak; s akiknek igazi hazájuk már csak
vallásos emlékezéseikben él. Az is nyilvánvaló, hogy e
hazátlan-földetlen közösségek összességükben mozgékonyabbak
(a változások tényleges vagy lehetséges szorgalmazói és
hordozói), mint az egyházi-világi rendhez (kiváltságokhoz,
hivatalokhoz) s a röghöz (földhöz) kötöttek; és az is inkább
logikus, mint meglepő, hogy fogékonyabbak lesznek a társadalmakon
belüli és kívüli kereskedésre, s ennek velejárójaként a
pénzcsinálásra. A Kirekesztők című könyv
bevezető tanulmányában olvashatjuk (Karsai László: A gyűlölet
öröksége. Kirekesztők, Antiszemita írások 1881-1992. AURA
Kiadó, 1992, XIII. o.):
"A zsidó
kereskedő igazi terepe a naturális gazdaság volt; az árutermelés
kezdeti időszakában a zsidó vándorkereskedők komoly
konkurenciaharcot vívtak keresztény és mohamedán kollegáikkal.
A középkor hajnalán a zsidó kereskedőből uzsorás lett, és
ezután főként fogyasztási hiteleket adott. [...] Később, a
kapitalizmus hajnalán a bankár-zsidó már termelési-forgalmi
hitelt folyósított."
Tehát elegendő
feltétel és ok látszik ahhoz, hogy már a polgárosodás kezdetén
a zsidók számarányukhoz viszonyítva nagyobb részt vállaljanak
az európai kontinens áru- és pénzkereskedéséből, mint
általában más népek ("emberfajták"). Ámde azt is
várnánk, hogy más hazátlan-földetlen, s ezért mozgékony népek,
mint például a cigányság, szintén éljenek az adódó
lehetőséggel, s e történelmi pillanattól kedve hasonló
"életpályát" fussanak be (történelmi utat járjanak
be), mint a zsidók. Tudjuk azonban, hogy ez nem így történt.
Vajon miért nem?
A következőkre
gondolhatunk. A zsidók szétszóratásának története egészen
más, mint a cigányoké. A zsidókat szétszóratásukban is első
pillanattól összefogta a zsidó vallás, s ennek három fontos
eleme: a közös múlt (Tóra: sors és történelem), a közös
jelen (Talmud: szigorú vallási - viselkedési - előírások) és a
közös jövő reménye, a közös várakozás (a messiás
eljövetelére, a visszatérésre Izrael földjére). A zsidók
írásbeliségének itt megint csak nem intellektuális
szempontból van kiemelkedő jelentősége, hanem közösségképző
(identitás-meghatározó) és közösségszabályozó ereje miatt.
(A vallási és viselkedési előírások szigorúságát jól
tükrözi a talmudista szó régebben közkeletű
pejoratív értelmezése: szőrszálhasogató.) A történelem
viharaiban az efféle pontosan és aprólékosan rögzített írásos
minták révén valószínűleg sikeresebben őrizhető meg egy
közösség közös kultúrája, énképe, önmagával való
azonossága, mint a kénytelen-kelletlen változó, torzuló szóbeli
hagyományok, normák segítségével. Úgy vélem, leginkább e
közösségképző és közösségszabályozó erő szüntelen
jelenlétének tulajdonítható, hogy a zsidó mint nép túl tudta
élni a vissza-visszatérő pogromokat, azaz tömeges üldöztetését,
legyilkolását.
Természetesen
az sem mellékes, hogy mit rögzítenek ezek az írások: mit gondol
magáról, minek tekinti magát e nép.
Üldöztetései
és hányattatásai ellenére ez a nép nem egy a sok szerencsétlen
között. Ez a nép a "(ki)választott" nép, a" zsidó-keresztény
kultúra" egyik "névadója". Véletlenül sem
szabad ebből arra a hamis következtetésre jutnunk, hogy minden
egyes zsidó kiválasztottnak érezné magát és ez meghatározza -
döntően ez határozná meg - viselkedését, életének céljait,
törekvéseit! Az viszont több mint logikus, hogy a zsidók
összességét tekintve inkább hatással van, hatással lesz az
egyedek életére, mint nem, mert inkább növeli, mint csökkenti az
egyedek önbecsülését, inkább akarnak valakik lenni, mint
akárkik, több figyelmet szentelnek karrierjük építésének s
többet is áldoznak erre (pl. tanulással), mint általában azoknak
a népeknek a fiai, amelyeknek egyéneiben efféle - rejtett vagy
nyílt - bizonyítási vágyak kevésbé dolgoznak.
Feltételezésünk
alaposságát látszik bizonyítani rendszerváltásunk egyik
marginálisnak tűnő kísérőjelensége. A Ceauşescu-rezsim bukása
óta több ezer romániai (erdélyi) magyar telepedett le
Magyarországon. Többségük oly mértékig sikeres életpályát
fut(ott) be, hogy noha ízig-vérig magyarok, a hazai magyarság
közhangulatában egyre-másra terjed az "erdélyi"- vagy
még inkább "román"-ellenesség. Hasonlóformán, mint a
zsidóellenesség! Eszerint az erdélyiek karrieristák, akik éles
könyökkel, agresszivitással, ellenszenves szívóssággal és
összefogással szereznek zsíros állásokat maguknak, elvéve
ezeket az "igazi" magyarok elől. Kovács László, az MSZP
elnöke, ma újra külügyminisztere, az egyik "Kereszttűzben"
reklámszünetében felháborodva állapította meg, hogy a
külügyminisztérium "tele van határon túli magyarokkal".
Politikai államtitkára (Bársony András) pedig azt nyilatkozta a
Népszabadságnak (2002. június 5.), hogy "hivatalát
mindenképpen szeretné megszabadítani attól az örökségtől,
hogy a határon túli magyarok árnyékminisztériuma legyen".
El lehet képzelni, hogy akkor a honi tanulatlan, primitív emberek
tömegeiben hányan gondolkodnak hasonlóképpen az egyébként már
magyar állampolgárságú "románokról", "idegenekről"!
Nos, az erdélyi
magyarok körében csakugyan tapasztalható erős elszántság és
törekvés (a feljebb jutásra, vagyonosodásra) szintén
összefügghet azzal, hogy nemzeti önbecsülésük általában
erősebb, mint a honi magyaroké, egyéb történelmi okok mellett
(ld. pl. a magyar kommunisták antinacionalista politikájának
sikerességét) legfőképp annak következtében, hogy Romániában
kisebbségi sorsba kényszerültek. Az erdélyi értelmiségit
általában ezért fűti jobban a bizonyítási vágy, mint határon
inneni megfelelőit, és bizonyos, hogy intellektuális különbséget
bizonyító genetikai eltéréseket lehetetlenség lenne kimutatni.
Ha tehát
vannak is jellegzetes fajtajegyek, akkor sem a "nagyobb
intelligencia" vagy a "jobb tulajdonságok" döntenek,
hanem a fajták (kulturális, történelmi) előéletéből fakadó
puszta másságok - más tulajdonságok, más közös emlékek, más
törekvések -, amelyek révén a különböző korokban éppen
más-más fajták tudnak sikeresebben alkalmazkodni. Az egyik kor az
egyik népet teszi naggyá, a másik kor egy másikat; az egyik kor
az egyik népet süllyesztheti el, a másik egy másikat. Miközben e
népek - genetikailag megalapozott - IQ-ja aligha
változott! Természetesen előfordulhat, hogy némely népek -
részben talán eredendő, részben a történelem során formálódó
- fajtajegyei a történelem egészét tekintve alkalmasabbak az
alkalmazkodásra, mint másokéi, mégsem mernék rámutatni egyetlen
népre sem, amelyről úgy gondolnám, hogy a hátra levő időre is
garantálva van a sikeressége. És ez mindenképp vonatkozik a
zsidóságra is.
Képzeljünk el
tehát egy hazátlansága, földtelensége és hivataltalansága (no
és üldözöttsége) folytán mozgékony népet, amelynek azonban
szétszórt egyedeit szellemiségükben összetartja a közös múlt,
jelen és jövő, s amelynek önbecsülése elég erős ahhoz, hogy
vallása (azaz önmaga, önazonossága) feladása által nem akar
(nem kíván) a társadalom perifériájáról a belsejébe kerülni,
másfelől viszont fűti a becsvágy (bizonyítási vágy) a sikerre,
feljebb emelkedésre, befolyásoló, alkalmasint domináns szerepre
jutásra. Logikus-e, hogy e nép egyedei olyan foglalkozásokat
űzzenek, amelyeket egyáltalán megengednek nekik, de ha már
űzhetik, leginkább a maguk hasznát, a maguk (egyszerre egyéni és
közösségi) törekvéseit tartják szem előtt, nem a másokét?
Logikus, magától értetődő jelenség-e, hogy e hazátlan,
földtelen, hivataltalan nép fiai más népek fiaihoz képest
számarányuknál nagyobb arányban fognak kereskedésbe, s ennek
révén szabad pénzhez (tőkéhez) jutva, gyakrabban fognak - akár
határokon átnyúló - pénzügyi akciókba (kisebb-nagyobb
kölcsönügyletekbe, bank- és kereskedőház-alapításokba,
hasonlókba)?
Alighanem
logikus.
A pénzcsinálás
és pénzszaporítás csínjának-bínjának kitanulása a nekik
hagyott szűk terepen azonban nem egyszerűen megélhetési
(kenyérkereseti) és emelkedési (vagyonosodási) lehetőség, hanem
hatalmi, stratégiai kérdés. A pénz: hatalom. (A háborúhoz három
dolog kell - mondta Montecuccoli -: pénz, pénz, pénz.) A
tizenkilencedik század előtt (majd alatt és után) Európa szinte
folyamatosan háborúzott, benne a harcoló felek (népek) közül a
legyőzötteknek mindig hatalmas anyagi veszteségeket kellett
elszenvedniük, de gyakran a győztesek is kivéreztek hosszú időre.
A lényegében országok (népek) közötti (feletti) hadiszállítók
és a háborúkat kölcsöneikkel tápláló bankházak azonban
jobbára meggazdagodtak (sőt, megtollasodtak). Nem intellektusuk
nagysága, hanem helyzetük sajátossága miatt: ami egyfelől nézve
kirekesztettség, másfelől nézve államok (országok, népek,
nemzetek) közöttiség, sőt, a kívülállóságából fakadóan,
felettiség.
Úgy tűnik
tehát, eddig teljesen logikus (magától értetődő, sőt,
szükségszerű) e nép egyedeinek és közösségének
(közösségeinek) életút-választása. A sikerhez - és
magyarázatához - elegendő a bibliai nép köztes-léte, illetve
önbecsülése és becsvágya. Nincs okunk különleges intellektusra
gyanakodnunk.
A zsidók
felemelkedése, sikeres társadalmi beágyazódása tekintetében új
helyzetet teremtett a tizenkilencedik század, amikor a
felvilágosodásnak, szekularizációnak köszönhetően megnyílt az
út a zsidók olyan beolvadása előtt, amely nem jár szükségképpen
együtt önbecsülésük feladásával. Ezt írja idézett könyvében
Shlomo Avineri:
"A
tizenkilencedik század minden lehetséges szempontból a legjobb
század volt, amit zsidók valaha is megéltek - kollektíve vagy
egyénileg - a Templom lerombolása óta. A francia forradalom és
az emancipáció lehetővé tette a zsidók számára, hogy bárki
máshoz hasonlóan vegyenek részt az európai társadalmak
életében. Első ízben élveztek jogegyenlőséget, s az iskolák,
az egyetemek és a különféle foglalkozások fokozatosan
megnyíltak előttük." (13. o.)
Mindenekelőtt
tehát a lehetőség adatott meg. A gettóba zárt és zárkózó nép
kiszabadult fogságából, s mint a duzzasztott víz, amely elől
egyszer csak felemelik a zsilipet, szerteszét áradt. Minden
bizonnyal a fogságban tartott hangyák is ekképp viselkedtek volna.
A vízzel és a
hangyákkal ellentétben azonban a zsidók valójában választás -
válaszút - elé kerültek, ahonnan ekkor (az emancipáció
csodálatos korában) három fő irányban lehetett elindulni: 1)
Továbbra is őrzik szigorú vallásukat (vallási, közösségi
rítusaikat), amelynek folytán ha már nem rekesztetnek is ki a
társadalomból, de különállóak maradnak; 2) Teljes
asszimilációra (beolvadásra) törekednek, beleértve akár a
befogadó nemzet valamely uralkodó vallásának felvételét
(kikeresztelkednek); 3) Részleges beolvadásra törekszenek, ennek
során a jogokat és lehetőségeket illetően a maguk számára a
teljes egyenlőséget szorgalmazzák, de nem kívánják a befogadó
nemzet hagyományait, normáit, értékeit, jelképeit, azaz:
kultúráját teljesen elfogadni.
Ezek tehát a
fő utak. A valóság annyival árnyaltabb (összetettebb és
bonyolultabb) egyfelől, hogy ugyanaz az egyén élete különböző
szakaszaiban letérhetett az egyik útról és elindulhatott egy
másikon; másfelől mindegyik fő útról vezettek elágazások.
Hogy a talán legfontosabbat említsem: a harmadik úton (a részleges
beolvadásén) lehetett választani a zsidó vallás részleges
megőrzését, elhagyva szigorú, ortodox előírásait; illetve a
teljes vallástalanságot (az ateizmust, a materializmust), amely
értelemszerűen szintén ellenáll(t) az évezredes (keresztény)
vallási hagyományokat, szokásokat magába olvasztó nemzeti
kultúra el- és befogadásának.
A lényeg
azonban számunkra itt az, hogy a zsidók valóban mindegyik
lehetséges utat választották, és - egy darabig legalábbis -
mindegyik út a maga módján, a maga értékrendje mentén sikerrel
kecsegtetett. Vagyis a választás eredménye megint csak nem
intellektuális képességeken (az intelligenciaszint nagyságán)
múlt.
Annak viszont,
hogy a 2. és 3. utat választók a pályájukon meddig (milyen
magasra, milyen sikerre) jutottak, elkerülhetetlenül keresnünk
kell az okait (magyarázatait), beleértve azt a lehetőséget is,
hogy alkalmasint létezik fajtaspecifikus intellektus mint genetikai
előny.
Shlomo Avineri
így írja le azt az óriási változást, amely a tizenkilencedik
században a zsidóság életében bekövetkezett:
"Berlin,
Bécs, Budapest, Varsó - kisebb mértékben London, Párizs és
Odessza - Amerika jelentősebb városi központjaihoz viszonyítva
aránytalanul sok zsidó lakossal rendelkezett. S e városok
szellemi életében a zsidók jóval nagyobb szerepet játszottak,
mint létszámuk sugallná. Az egyetemek, az akadémiák és az
iskolák mind több zsidót vontak be tevékenységükbe. Egyes
zsidók vezető pozícióba kerültek a sajtóban, az irodalomban,
a zenében, a természettudományokban, a festészetben, a
filozófiában és a pszichológiában; a pénzvilágot zsidó
mágnások népesítették be, s a forradalmi mozgalmak vezetői
között is sok volt a zsidó - Karl Marxtól, Moses Hesstől és
Ferdinand Lassalle-tól az orosz forradalmárok és
szociáldemokraták vezetőiig. Európa történetét ekkor már
nem lehetett volna megírni a zsidók szerepének figyelembevétele
nélkül." (14-15. o.)
Vajon mi lehet
az oka (magyarázata) a zsidók e látványos sikerének? Néhány
olyan tényezőt sorolok fel, amelyek jelentősége történelmi,
pszichológiai és biológiai (evolúciós) alapismeretek birtokában,
úgy vélem, könnyen belátható, azonban egyik sem kötődik
szükségszerűen magasabb intelligenciaszinthez. (Némelyik
tényezőről már korábban is szóltam.)
- Föld- és hivatalnélküliség
A zsidó nép
föld- és hivatalnélkülisége -
egyszersmind önbecsülése és becsvágya -
száműzetésében (gettó-létében) megteremti a szellemi lét
tiszteletét, a tanulás és a tudás becsületét, a -
(földhözragadt) valóságon túlra elvezető - művészetek és
elvont tudományok iránti spirituális vonzalmat.
Föld és
hivatal hiányában az emancipálódó zsidók kisebb kockáztatással
nagyobb társadalmi mozgásokra képesek, mint más népek egyedei.
("Csak a láncukat veszíthetik.")
- "Gyökértelenség"
Nem tekintve
azokat a zsidókat, akik már több generáción át sikeresen
beilleszkedtek a befogadó ország és nemzet életébe, a hazát s
a nemzetalkotó népet teljes mértékben magukénak érezték
(beleértve a. hazafiúi büszkeséget), és ennélfogva származásuk
(tudatosan vagy tudattalanul) "elfelejtődött",
lényegtelenné vált - tehát őket nem tekintve, a zsidók
általában kevésbé gyökeresedtek meg választott hazájukban,
ennek normáit, szokásait, kultúráját, nemzeti és nemzetközi
törekvéseit kevésbé fogadták el mint követendő mintát és
megkérdőjelezhetetlen célokat. Az emancipáció lehetőségének
bűvöletében, egyszersmind a zsidó vallás szigorú előírásainak
elhagyásával érzelmek és értékek tekintetében afféle
"gyökértelen", azaz szabad (független) állapotba
kerültek, amely más népek egyedeihez képest fogékonyabbá tette
őket az újdonságok, a változások és változtatások iránt. (A
"gyökértelenség" miatt hajlamosabb az ember testetlen
absztrakciónak tekinteni környezete évezredes elemeit, s ennek
megfelelően sutba vágni, újakkal lecserélni.) Az új tudományok,
új művészeti áramlatok és új eszmék iránti fogékonyság
egyaránt megmutatkozott ezek művelésében és terjesztésében.
- Üldöztetés, kirekesztettség
A zsidók
(legalábbis egy kisebb részük) több évezredes üldöztetése
(úgy vélem) ugyancsak logikusan megmagyarázza (gyakran átmeneti)
sikerük és befolyásuk egyik összetevőjét: erős
fogékonyságukat és hajlamukat a létfeltételek gyökeres -
számukra kedvezőnek tűnő - megváltoztatására. Mivel a
megőrzés és újítás (változtatás) kettős igénye valamilyen
arányban minden emberben ott van, természetesen nem állítom,
hogy a "forradalmi" újdonságok, eszmék hordozói csakis
zsidók lettek volna; azt viszont igen, hogy számarányukhoz
képest, más népekhez viszonyítva efféle változtatásokra
hajlamosabbak voltak; a "megforgatjuk az egész
világot"-szemlélet általában kevésbé állt távol tőlük,
mint az évezredes rendiségüket, kultúrájukat, értékeiket
féltő népek egyedeitől.
Az üldöztetés
- a maga természeténél fogva - kiépítette az önvédelem erős
reflexét is. Az életkörülmények (társadalmi környezet)
gyökeres megváltoztatása, a zsidó élettér erőteljes bővítése
nem csak a szabadság vágya és öröme, hanem védekezés is: a
potenciális üldözők hatalmi struktúrájának szétverése,
pozícióinak megszerzése. A pénz, mint mondottam, hatalom. A
tudás is hatalom. A befolyás is. A hatalom pedig: önvédelem is.
A
tömegmédiában hadállásokat szerezni nem annyira
intellektualitás kérdése, mint inkább sok pénzé, erős
szándéké és személyes kapcsolatoké. A zsidóság a közvetlen
(képviseleti) politikából csak igen korlátozottan tudta kivenni
részét, a tömegek véleményének befolyásán keresztül viszont
nagyon nagy hatást tudott kifejteni az egész közéletre s
politikára. Ezt a befolyásolási szándékot - a zsidók számára
kedvező politikai és kulturális közeg kialakítását -
feltétlenül (mert logikusan, magától értetődően) táplálta
az az önvédelem, amely "ösztönösen" szorgalmazott
minden, a "haladó" világra való nyitást (beleértve az
általános emberi jogok elfogadását, kinyilvánítását vagy a
"multikultúrák" támogatását), ezzel szemben pedig
erőteljesen támadott mindent, ami a bezárkózás (a népi
kultúra, a nemzeti szellem megőrzése vagy erősítése) irányába
mutatott. Még egyszer fontos hangsúlyozni: tendenciáról
beszélünk, akárhány valóságos kivétellel, amelyek azonban
magának a tendenciának a létezését nem teszik semmissé.
Ámde a
hatalom és befolyás megszerzésének vágyát - például a Jászi
Oszkár-féle polgári radikálisokét, vagy a Kun Béla-féle vörös
diktátorokét - természetesen nem csak önvédelmi megfontolások
táplálták, hanem a minden emberben és nemzetben ott fészkelő
uralkodási vágy is. Ha e tekintetben a zsidók köreiben a
számarányukhoz képest többen voltak, akik uralomra, hatalomra,
befolyásra törekedtek, az az említett önvédelmi reflexszel
hozható összefüggésbe, valamint az évezredek során
elszenvedett sérelmekkel, amelyek orvoslása régóta kényszerűen
váratott magára.
- Felszabadulás, kiszabadulás
Végül pedig
pusztán az a körülmény, hogy a zsidók önbecsülésüket nem
sértő felemelkedési és beilleszkedési (kitörési) lehetőséghez
jutottak, önmagában egyik logikus magyarázatát adja, mi hajtotta
a zsidóságot a perifériákról a társadalmak közepe felé.
Összegzésképpen
újra megállapíthatjuk: a siker magyarázatához nem szükséges a
zsidók intelligenciáját rendkívülinek értékelni. Az
elkövetkezett sikertelenségek, drámai kudarcok mögött sem
szükséges rendkívüli zsidó tulajdonságokra (netán a zsidók
IQ-jának - fajtaspecifikusan - kisebb voltára) gyanakodnunk. A fő
ok, úgy tűnik, ismét a történelmi környezetváltozás.
Vajon mi az
oka, hogy a sikeres emancipáció ellenére (vagy ezzel együtt) a
tizenkilencedik század utolsó harmadában újra fel-fellángolt
Európában (így Magyarországon is) a zsidóellenesség;
fokra-fokra erősödött, a II. világháborúban a holokausztban
(népirtásban) tetőzött, majd átmeneti halványodás után a múlt
század utolsó harmadától megint erőre kapott? Nos, a
tizenkilencedik század utolsó harmadában az folyt kicsiben, ami a
huszadik század utolsó harmadától nagyban.
A 17. század
végén megindult felvilágosodás-polgárosodás szelleme egymás
után lépte át a keresztény világ országainak határait,
megbolygatva addigi - feudális - értékrendjüket, több évszázados
hagyományaikat, szokásaikat, normáikat. E társadalmak egyszerre
engedtek a változásoknak, egyszerre hagytak felszámolni régi
vallási, feudális normákat, és teremtettek a helyükre egy
lényegében régi-új köteléket: a nemzetet. Régi ez a kötelék,
amennyiben maga a szó is utal a származási (vérségi, nemzési,
nemzetségi) kapcsolat létére, feltételére; új kötelék,
amennyiben a nemzethez való tartozás feltételeként éppen hogy
nem nyilváníttatott ki a megfelelő származás követelménye,
sőt, ellenkezőleg: a törvény előtti egyenlőség kimondásával
azt deklarálták, hogy származásától függetlenül mindenki a
nemzet része, aki magára nézve elfogadja és betartja a
(nemzet)állam törvényeit.
A
tizenkilencedik század - az egyetemes polgárosodással párhuzamosan
- a nemzetek és nemzetállamok kialakulásának, megerősödésének,
szabadságharcának kora. A huszadik század harmadik harmada pedig
egyfelől a globalizáció, másfelől ennek ellenhatásaként
ugyancsak a nemzeti (nacionalista) szellemiség és politizálás
megerősödésének időszaka. Nyitás és bezárkózás, nemzeti
önfeladás és önvédelem jegyben járnak. Voltaképp megint csak
magától értetődően: minden nyitás egyben önazonosság-vesztéssel
is jár; engedünk hagyományainkból, szokásainkból, értékeinkből
- feloldódunk egy bizonytalan, félig-meddig idegen értékvilágban.
Eddig tudtuk, hogy kik vagyunk, éppen mert mások lehettünk és
mások voltunk másokhoz képest; minél inkább arra kényszerítenek,
hogy másokkal azonosak legyünk, annál jobban ragaszkodunk
megmaradt különlegességeinkhez. Értelemszerűen főképpen is
azokhoz, amelyek leginkább magukon viselik vagy magukban hordozzák
sajátosságunk, különállásunk, egyediségünk valóságát, de
legalább a látszatát: ezek pedig a nemzeti jelképek, illetve a
nemzeti jelképpé sűrűsödött kulturális elemek.
Nyitás és
bezárkózás (kozmopolitizmus, internacionalizmus, globalizmus
kontra nacionalizmus) harcát a társadalmak egyedei számára az
teszi a maga bonyolultságában szinte felfoghatatlanná,
feldolgozhatatlanná és kezelhetetlenné, hogy önmagában mindkét
út (a teljes nyitás vagy a teljes bezárkózás) járhatatlan,
tehát azt az arányt kell megtalálni és rögzíteni, amely
összességében a legnagyobb hozammal, gazdagodással jár a nemzet
egészére (illetve kinek-kinek magára) nézve. A magyar
szabadságharc idején a helyes arány megtalálása azért nem
vezetett még áthidalhatatlan és feloldhatatlan konfliktushoz, mert
az európai polgári forradalmak szellemének, az Egyetemesség
eszméjének beengedése és zászlóra tűzése még sokkal
egyértelműbben és nyilvánvalóbban szolgálta a nemzet saját
érdekeit: a függetlenséget és a polgárosodás folyamatát. A
magyarság zsidó és nem-zsidó elemei között is ugyanezért nem
alakult ki a később oly jellemzővé vált konfliktus. A kiegyezés
annyiban hozott új helyzetet, hogy a nemzeti függetlenségi harc
jelentősége háttérbe szorult, s vele együtt a külső ellenség
képe is elhomályosult. Ekkor már maradéktalanul érvényesült az
az ellentmondás, amelyet a nyitás és a bezárkózás, a
változtatás és (hagyomány)őrzés kettős szükségessége
teremtett és gerjesztett. Azáltal, hogy a kiegyezés deklarálta és
garantálta az izraelita vallásúak, sőt, a felekezetiek és
felekezeten kívüliek egyenlőségét, a magyarországi zsidóság
is hihetetlen gyorsasággal megkezdte a perifériáról a centrum
felé haladást. Ennek mértékét legyen elég itt egyetlen szóval
érzékeltetni: Judapest. Az ország szívének, fővárosának
építésében, Budapestnek mint világvárosnak a létrejöttében
óriási szerepet vállalt zsidóságra utal ez a - jobbára
ellenséges érzelmi töltettel hangoztatott - kifejezés.
Bekövetkezett
az, aminek "emberi számítások szerint" be kellett
következnie: a zsidóságnak a beolvadást választó, s a többi
etnikumhoz képest radikálisan szabadelvű, rendkívül mozgékony,
ráadásul tőkeerős részének látványos emelkedése (helyenként
domináns szerephez jutása) kiváltotta a nem-zsidó nép- és
nemzetféltők aggodalmát, sőt, riadalmát. Ne feledjük,
Magyarországon például ez az a századfordulós időszak, amikor a
felvirágzás - s a zsidók (egy részének) látványos emelkedése
- közepette főleg a vidéki szegény, sőt, nyomorgó népességből
"kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk". Az
ellentéteket nem önmagában a fajtakülönbség (tehát a
rasszizmus, antiszemitizmus) táplálta, hanem a felfogásbeli
különbség. A radikális polgárosodás, az ezt tápláló új
polgári eszméknek és az új (zsidó vagy nemzetközi) tőkének a
magyar hagyományokkal (a hagyományos magyar rendekkel, magyar
kiváltságosokkal, magyar vidékkel, magyar - népi - kultúrával)
szembeni hihetetlen gyors térnyerése egy csapásra felerősítette
a változások motorjaival és hordozóival (főképpen is a
zsidókkal) szembeni ellenérzéseket és ellenérdeket. Ez a növekvő
ellenségesség Magyarországon a tiszaeszlári vérvádban testesült
meg, Franciaországban a Dreyfus-ügyben.
A tiszaeszlári
ügy perében, 1883-ban több zsidót vádoltak azzal, hogy rituális
célból megöltek egy keresztény cselédlányt, Solymosi Esztert.
Több mint egy évig tartó per után felmentették őket Alfred
Dreyfus zsidó származású, francia tüzérkapitányt 1894-ben
hazaárulással (hadititkok elárulásával) vádolták és
lefokozásra, valamint örökös száműzetésre ítélték. Csak 12
évvel később, 1906-ban mondták ki véglegesen ártatlanságát.
Shlomo Avineri
ragyogóan világít rá, hogy az efféle perek - s a perek mögött
húzódó nacionalista indulatok - miféle változásokat idéztek
elő a zsidóság felfogásában, beolvadási - illetve
kívülmaradási, önállósulási - törekvéseiben.
"A
francia forradalom univerzalisztikus elveinek befogadói attitűdjét
mindenütt korlátozta a modern nacionalizmus historicista
kirekesztésigénye. Theodor Herzl [a cionizmus egyik megalapítója]
számára a Dreyfus-ügyben nem egyszerűen az a heves
antiszemitizmus volt a megdöbbentő, amely végigsöpört a
francia társadalom különféle rétegein. Herzl azt találta
annyira felháborítónak, hogy ebben az esetben egy teljesen
emancipált, sikeresen integrálódott és alapvetően
szekularizálódott zsidó személyről volt szó. Alfred Dreyfus
kapitánynál nemigen lehetett senki nagyobb francia soviniszta,
militárisabb szellem és »zsidószerűtlenebb« ember. Amikor
azonban árulásról kezdtek beszélni, s az egyik gyanúsított
Dreyfus lett, a közvéleményben azonnal megjelentek az olyasféle
hangok, hogy »persze, hogy ő az - végtére is nem igazi francia,
hanem zsidó«. Az emancipáció és az asszimiláció ígéretére
e zsigeri válasznál súlyosabb csapást semmi nem mérhetett:
csinálhatsz, amit akarsz, a mi szemünkben, az igazi franciák, a
gallok leszármazottai szemében Júdás vagy és az is maradsz."
Megint csak nem
az intelligencián múlik, hogy ebben a helyzetben milyen (újabb)
túlélési és felemelkedési stratégiákat követ, milyen
életutakat választ (milyenekkel kísérletezik) a világ zsidósága.
Az egyik út a
látható másság, kívülállóság megőrzése: a zsidó vallási
közösség elkülönülése, rítusainak követése. Feltehető,
hogy részben a fel-fellángoló antiszemitizmusok (zsidóüldözések,
pogromok) hatására, részben a világ általános
szekuralizációjának megfelelően a zsidóknak csak egy viszonylag
kis része őrzi meg ősi hitét, többségük vallástalan lesz,
kisebb része pedig más hitre tér.
A másik
lehetséges út továbbra is a beolvadás (az asszimiláció),
amelynek korábbi zsidó élharcosai az ún. reformisták voltak,
akik a zsidó vallás megreformálásától, szigorának
enyhítésétől, és a befogadó országokba (társadalmakba,
nemzetekbe) való minél teljesebb beilleszkedéstől várták a
zsidók sorsának jobbulását. A Dreyfus-ügyhöz és a Tiszaeszlári
perhez hasonló esetek azonban azt bizonyították a zsidóknak,
később pedig a holokauszt is, hogy nekik valójában faji okoknál
fogva nem adatott meg a teljes beilleszkedés lehetősége. Formailag
ugyan teljes jogú tagjaivá válhatnak a befogadó nemzetnek,
valóságosan (tartalmilag) viszont nem, mert a nacionalisták mindig
is idegennek (hazafiatlannak, nemzetietlennek) fogják tekinteni
őket.
Az igazi
nacionalizmus a nemzet fogalmát valójában a történelem egy
korábbi időszakának közösségi formájához, a nemzetséghez
kapcsolja. A nemzet mint kötelék több és más, mint a vérségi
szálakat (rokonságot) számon tartó, egykori nemzetségi, törzsi
kötelék, amelynek jelentősége a kereszténység kialakulásával,
a keresztény államok létrejöttével háttérbe szorult; annyiban
több és más, amennyiben a nemzethez tartozónak számított
mindenki, aki a legnagyobb nemzetalkotó nép nyelvét, kultúráját,
függetlenségi törekvéseit elfogadta. Azok a zsidók, akik a
magyarság soraiban részt vettek az 1848-49-es szabadságharcban,
egyszersmind magyarnak, a magyar nemzet alkotó elemeinek
számítottak. "[...] nagyon sok zsidó önként állt Kossuth
seregébe, hitsorsosaik egy része pedig nagy összegekkel támogatta
a szabadságharcot. 1849. július 28-án Szegeden, a végső vereség
árnyékában ugyan, de törvénybe iktatták egyenjogúsításukat."
- tudhatjuk meg a Kirekesztőkből (id. mű: XVI. o.).
Majd ugyanitt azt is, hogy Haynau roppant méretű hadisarccal
minősítette kollektíve bűnösnek a magyar zsidókat, és Bécs
természetesen eltörölte az egyenjogúsításukat kimondó
forradalmi törvényt is. Jogegyenlőségüket csak 1867-ben fogadta
el a magyar parlament, a zsidó vallás egyenjogúsítására pedig
1895-ig kellett várni.
A nemzet
szűkebb értelmezésére - magyarán a kirekesztésre - adott
válaszul a beilleszkedéssel próbálkozó zsidók (ha akarják, ha
nem) jobban megőrzik zsidó identitásukat, beolvadásuk érzelmileg
(zsigerileg) részleges marad. Egyszerre érzik magukénak a befogadó
hazát, s magukat a nemzet alkotó részének, másfelől pedig
potenciális ellenségnek mindazokat, akik "ellenükben" a
saját hazafiságukat, nemzetszeretetüket hangoztatják. Mélyen
beléjük van égetve az őket ért félelem és sérelem, és nagyon
kevés kell hozzá, hogy előtörjön.
A harmadik
lehetséges út - amelyen Herzl Tivadar és követői is elindultak -
a cionizmus, azaz a zsidó nacionalizmus. Erről szól Avineri
ragyogó könyve - rádöbbentve olvasóit arra, hogy a cionizmus
éppen olyan nemes, felelősségteljes, olykor önfeláldozó, máskor
másokat feláldozó, de mindenképp drámai küzdelem volt a zsidó
nemzetállam megteremtéséért, mint amilyet a magyar hazafiak
folytattak a magyar nemzetért, vagy mások a maguk nemzetéért.
Azt ma még nem
tudni (nem látni), mi lesz Izrael sorsa. Annyi azonban bizonyos,
hogy a megteremtéséért és élete normalizálásáért folytatott
drámai harc nem annyira a zsidó intellektust dicséri, mint inkább
a zsidó öntudat, a zsidó önazonosság, a zsidó szolidaritás
erejét. Hogy önvédelme címén ne pusztítson az
elkerülhetetlennél többet a palesztinokból és saját magából,
ez már valóban lehet nem mindennapi (átlag feletti) intelligencia
egészen különleges feladata. Ha a feladat sikerülne, akkor lesz
majd érdemes újra elővenni a kérdést: nincs-e a zsidóknak
másokhoz képest magasabb IQ-juk?
"Egyáltalán
nem véletlen, hogy éppen a 19. században volt valami mágikus
áttörés" - véli Gabor Laufer újabb levelében, s mindjárt
felteszi a kérdést: Mit lett volna képest csinálni Einstein,
mondjuk, a 13. században, ha akkor születik? Esetleg egy tanyán.
Kitalálta volna, hogy nem itt kell kutat fúrni, hanem ott?
Gabor Laufer -
voltaképp a lehető legtermészetesebb módon - a saját sorsát
vetíti rá a zsidóság egészére. Amerikában a maga erejéből
lett az, aki, egy kisebb település szülész-nőgyógyász orvosa,
ahol nem túl kimagasló, de legalább biztos és rendszeres
jövedelme van, amelyből kellő színvonalon eltarthatja családját.
Zsidósága, származása sokáig teljesen mellékes volt számára,
hiszen Amerikában az élet a szabad versenyre épül, csak a
teljesítmény számít, az, hogy ki honnan jött, majdhogynem
érdektelen, ebből következően a sikereit soha nem kötötték
össze a zsidóságával, nem támadtak irigyei, ellenségei, nem
volt alkalma közelről megérezni és személyesen átélni az
antiszemitizmus - kissé költőien fogalmazva - ordas leheletét.
Gabor Laufer azonban nem tartozik a vallásos zsidók közé, sőt -
ahogy egyébként roppant udvariasan kifejtette ("Ezt ne vedd
sértésnek") - úgy véli, éppen intelligenciájuk nagysága
magyarázza, hogy miért lett olyan sok zsidóból ateista. ("A
tudományok előretörése, a tudományos típusú gondolkodás egyre
elfogadhatatlanabbá tette a tradicionális istenképek vak
elfogadását. És itt jön egy talán zsidó sajátosság: a zsidó
vallás az egyetlen, amelyik nem ígér halál utáni létet. Erről
a pontról könnyebb a tudományos ismeretek kombinációjával
ateistává lenni - ha a nagy csali eleve ki van iktatva.")
Laufer szerint minden ortodox zsidóra jut legalább két ateista,
őket aztán "tuti nem érdekli semmiféle biblikus kapcsolat".
Mivel saját
élete ezt példázza, Gabor Laufer úgy véli, hogy a zsidó
identitásnak, a zsidó vallásnak, a zsidó közösségeknek semmi
szerepük nincs abban, hogy a szétszóratásban élő egyes zsidók
milyen magasra jutottak. "És akkor jött az ipari forradalom, a
technológia előretörése, a feudalizmus szétfoszlása, a
kapitalizmus kialakulása, és mindezzel [...] az intelligencia egyre
kritikusabb szerepe mindenféle ÚJ társadalmi funkciókban. A
»kényelmes«, öröklődésen alapuló
erő-hatalom-pénz-értékviszonyok megszűntek, és érdemeken,
képességeken, szorgalmon, kitartáson alapuló új viszonyok jöttek
létre."
"Nálam
kevésbé zsidó zsidó nagyon kevés lehet a világon - teszi hozzá
Gabor Laufer. - Számomra ez a kérdés nem is létezett, amíg el
nem jutottam az Indexhez. Egyszerűen nem volt téma. Életem első
50 évét úgy éltem le, hogy ez a kérdés eszembe sem jutott.
Kiválasztottnak érzem magam? Nem. Tudom nagyon jól, hogy
intelligensebb vagyok, mint az átlag. Függetlenül attól, hogy
zsidónak születtem (és ha nem függetlenül, akkor sem érzem
így). Hidd el, hogy nálam ez az egész kérdés szigorúan és
kizárólag intellektuális szinten »zajlik le« a fejemben.
Pontosan ezért van az, hogy akárki azt ír nekem, amit akar. Mert
nincs érzelmi kötés. Nincs szükség önuralomra, akárki
zsidózik, mert nincs mit »leküzdenem«. Nincs zsidó érzés
bennem, semmilyen. A kérdés pusztán annyi, hogy a létező
statisztikákat elhiszem, vagy feltételezem, hogy csalásról,
tévedésről van szó."
Laufer, mint
válaszában kifejti, nem látja, hogy a "közös múlt, közös
jelen, közös jövő" általi behatás hogyan valósulhat meg
az egyedek szintjén egy egész népcsoportra. Hogyan válik közössé
a mindenhová szétszóródott zsidók között? "Te
feltételezel valamiféle mágikus »csoportgondolkodás«-t. [...]
Tényleg el tudod képzelni, hogy mondjuk a 23 éves Kohn Móric leül
az asztalhoz és elkezd morfondírozni: »na most beolvadjak, vagy
sem? Vajon ragaszkodnom kellene ortodox módon a zsidó valláshoz,
vagy legyek ateista inkább? Mi lehet jobb a zsidóságnak? Vajon az
őseim mivel értenének egyet?« Énszerintem ez abszurd, az igazi
életben ilyen nincs. Kohn Móric, mint mindenki más, a saját
életének a szempontjából fogja egyéniségét kialakítani, a
különböző lehetséges irányzatokból az egyiket választani, és
mindez spontánul fog történni, nem valamiféle »analízis«
eredményeképpen. [...] Kohn Móric édesanyja sem valószínű,
hogy azt fogja mondani a kis Mórickának, hogy »kisfiam, eddig
minket több ezer éven keresztül üldöztek. Itt a nagy alkalom,
legyél bankár, akkor a te kezedben lesz a pénz, és akkor nem
fognak tudni téged üldözni.« Amúgy te találkoztál valakivel,
akárkivel, akit a szülei bankárnak neveltek? [...] Kohn Móricka
agyán nem fognak átmenni azok a gondolatok, amiket te feltételezel.
Sem az övén, sem más zsidókén, sem senkién. Ha az emberek agya
össze volna kapcsolva, akkor lenne lehetséges. De mindenkinek
izolált a tudata [...]. Egyetlen rendelkezésre álló eszköz a
kommunikáció, ami alig elég arra, hogy a legegyszerűbb dolgokat
megértessük egymással, nemhogy ultra-komplex történelmi,
vallási, filozófiai tényeket, hogy mindez szinkronban egy
népcsoport javára működjön, mindez jó előre megtervezve. Ha
erre a zsidók tényleg képesek lettek volna, akkor minden kétséget
kizárólag nem csak intelligensebbek, de abszolút felsőbbrendűen
lennének. Ha minden zsidó, akárhol élt is a világon, közismert
izolációjában (elkülönültségében) képes lett volna
valamilyen ki nem mondott, nem megbeszélt »közös érdek«
szintjére vezető, hosszú távon érvényesülő gondolkodásra,
akkor a zsidók superman-ek lennének."
A rosszul
feltett kérdésre csak rossz feleletet kaphatunk. A családi és
közösségi hagyományok, szokások, normák a legritkább esetben
szabályoznak bennünket úgy, hogy "Vajh, mit szólna hozzá az
édesapám?", vagy pláne, "Mit szólna hozzá a népem?"
A normák, minták pici korunktól szépen belénkivódnak, ha
akarjuk, ha nem, és döntéseink során bizony befolyásolni fognak
bennünket. A kérdés valójában úgy merül fel, hogy minek van
nagyobb presztízse, becsülete egy közösség, egy család életében
- ez pedig erősen kultúra- és történelemfüggő. Ha egy
közösségben szégyen tanulatlannak, segédmunkásnak, parasztnak
lenni, viszont elismerést vált ki, ha sokra viszem, akkor a
közösség tagjai számára ez olyan útravaló, mely mindig ott
lesz a tarsolyukban. Amíg csak emlékeik teljesen szét nem
foszlanak, ott lesz szétszóratásukban is. A zsidó gyökereket -
el lehet bár, de - nem könnyű elszakítani. Éppen azért nem,
mert saját személyes lényünket is csak mások szemével, mások
megítélésén át vagyunk képesek értékelni (később, amikor
ezek az ítéletek már megülepszenek bennünk, kevésbé van
szükségünk külső tükörre; de kezdetben elengedhetetlenül). A
zsidó az ellenségeivel és csodálóival együtt az, aki, s mivel
ezek a történelem során mindig is bőségesen akadtak, ez is
megnehezítette és megnehezíti, hogy a zsidó mint közösség
érdektelenné, jelentéktelenné váljék.
A közös
eredetnek és sorsnak az ad jelentőséget, hogy a zsidókat (a
zsidók számottevő részét) egy adott történelmi helyzetben egy
meghatározott irányba fogja terelni. Egyáltalán nem az szabja meg
az irányt, hogy az egyes zsidók mennyire intelligensek és jövőbe
látók. Ha e nép egyedei olyan nagyon intelligensek és jövőbe
látók lennének, egészen biztos, hogy elkerülték volna a
holokausztot. De a sokaságok soha nem tudják elkerülni sorsukat.
Mert soha nem képesek a józan, kimért ész szerint haladni, csakis
tömeges indítékaik nyomására, amelyek viszont a jobbára
ugyancsak irracionális egyéni (ennek megfelelően változatos)
indítékokon keresztül hatnak.
Az egyén
életét erősen befolyásolják olyan, kívülről érthetetlennek
látszó indítékok, mint a sértettség, a büszkeség, a
kivagyiság, a félelem, a kisebbrendűség... és a mindezekhez
többé-kevésbé kötődő bizonyítási vágy. Kisgyerek korunktól
fogva meg akarjuk mutatni környezetünknek, mi igenis jobbak, többek
vagyunk, különbek vagyunk... Na de, hogy mitől érezzük különbnek
magunkat, az nagy mértékben attól függ, hogy a környezetünk
milyen normákat diktál! Ha az én népes családi környezetemben -
amely nyilván nem mellékesen az egyik ágról püspök és költő,
a másikról főpolgármester felmenőkkel dicsekedhet - a pénz
mennyisége és a pénzkereső elismerése között szoros kapcsolat
lett volna, az újabb időkben minden bizonnyal többen kerültünk
volna "zsíros" állásba vagy vállalkozásba; ámde
inkább az volt a jellemző, hogy a "pénzre utazókat" a
szó szoros értelmében megvetettük. ("Szegények vagyunk, de
jól élünk" - ez volt az egyik ránk jellemző családi
szólásunk.) Ugyanígy: nálunk a családban elképzelhetetlen volt,
hogy be akarjuk csapni embertársainkat, s ennek révén jussunk
előnyhöz. Megkockáztatom, hogy az üldözésnek kitett vagy
gettólétbe kényszerült zsidók ezt a "jellembeli luxust"
csak ritkán engedhették meg maguknak.
Tulajdonságainkat
tehát szűkebb-tágabb közösségeink is befolyásolják, ezt a
hatást azonban indokolatlan volna abszolutizálni. Egy olyan
pénzéhes és pénzközpontú világban, mint a mai, sokan
"vetkőznek ki" magukból, nagyon sok értékrend és
hagyomány borul. Némi malíciával ugyan akár azt is mondhatnánk,
egyre zsidósabb a világ, utalva arra, hogy a liberalizmus
terjesztésében, az egyéni érdekeknek a közösségivel való
szembeállításában fontos szerepet játszott az egyéni (emberi,
állampolgári) szabadságjogokért küzdő, a régi keretek
felszámolásában érdekelt zsidóság. Csakhogy nem kevésbé
lennénk ekkor igazságtalanok, mintha a pénzhamisítás bűnét a
pénz feltalálóinak nyakába varrnánk.
"Nem egy
kizárólagosságról van szó" - figyelmeztetett újabb
levelében Gabor Laufer. Úgy véli, azok a tényezők, amelyeket
felsoroltam, valószínűleg mind szerepet játszanak, mégsem tűnnek
elégségesnek, hogy megmagyarázzák a "végső eredményt /
kimenetelt / jelenséget".
Mindenekelőtt
tisztáznunk kell, mi ez a "végső eredmény / kimenetel /
jelenség"?
Ha azt nézzük,
hogy pl. a zenei életben nagyon sok tehetséges zsidót találni
(többet, mint amennyi számarányukból következne), akkor rögtön
eszembe jut Hegedűs Vili, aki a minap földbe (a betonba)
gyökereztette a lábam a Keleti pályaudvarnál, olyan gyönyörűen
muzsikált! Mikor odamentem hozzá, hogy tegyek egy kis hálapénzt a
hegedű tokjába, kezembe nyomott egy kis cédulát, rajta nevével,
hogy ő Hegedűs Vili, vállalkozik rendezvényeken, baráti
társaságokban a legkülönfélébb komolyzenei klasszikusok
darabjainak eljátszására. Nos, Hegedűs Vilin messziről látszik,
hogy cigány. A cigány kultúrában mélységes mélyen gyökerezik
a zene szeretete és ismerete, és ez nemzedékről nemzedékre,
apáról fiúra száll. Noha az én felfogásom (és esztétikai
élvezetem) szerint ők nem kevésbé tehetséges zenészek, mint a
zsidók, nem gondolom, hogy ez a képességük IQ-jukkal lenne
összefüggésben.
Ugyanezt
gondolom az irodalomról, a színészetről, más művészetekről:
sokkal inkább kultúra-, mint IQ-függő. És egyáltalán nem
gondolom, hogy a kultúra terén a zsidók összességében nagyobbat
alkottak volna, mint például hajdan a görögök. Ez is abban
erősít meg, amit korábban állítottam: minden népnek vannak
történelmileg jelentősebb és kevésbé jelentős korszakai, attól
függően, hogy kulturális sajátosságaik és egyéb (földrajzi,
gazdasági stb.) adottságaik éppen mennyire viszonyulnak kedvezően
vagy kedvezőtlenül a világ friss fordulataihoz. Gazdaságilag
szerényebb eredményeik miatt szokás ma a görögökről
lekicsinylőleg beszélni. Ha ez a nép a maga híres
vendégszeretetével és kissé keleties habitusával élvezni is
szereti az életet, nem csak a pénzt és a sikert hajszolni, akkor
ez kevésbé intelligens és kevésbé sikeres népcsoport, mint
mondjuk a német, a japán vagy az amerikai?
Nézzük a
látszólag racionálisabb területeket, nincsenek-e erősebb,
meggyőzőbb kapcsolatban az intelligenciával!
Például itt
van a pénz világa. Közelebbről ismertem egy kissé ügyefogyott,
idétlen (ám rendkívül kedves) zsidó fiút, aki amúgy nem volt
jó, sem rossz tanuló. Mi tagadás, a meglepődéstől leesett az
állam, amikor megtudtam, hogy a legnagyobb és talán legjobban
fizető pénzintézetben, a Magyar Nemzeti Banknál jutott
osztályvezetői álláshoz. Vajon hogyan kerülhetett oda, ilyen
magasra, ilyen "zsíros" pozícióba? Mert kimagaslóan
intelligens volt? Azért ugyan nem. Sokkal inkább annak
köszönhetően, hogy ebben a zsidó családban hagyománya volt
ennek a pályának; s nem csak szellemi értelemben, de gyakorlati
síkon is, magyarán akadhattak bőven patrónusok, akik ismerősömet
protezsálták. A magyar élet alaposabb ismeretében egyszerűen
nincs okunk kétségbe vonni, hogy a családi s a szélesebb
közösségi kötelékeknek (normáknak, szokásoknak,
hagyományoknak) túlbecsülhetetlen jelentőségük van az egyén
választásai, döntései során.
Vagy itt van a
média - mégpedig a magyar média - világa, amelybe munkám folytán
elég jól belelátok. Nos, egyáltalán nem állíthatom, mert a
legkevésbé sem tapasztaltam, hogy a zsidóként számon tartott
újságírókra jellemző lenne, hogy intelligensebbek a
nem-zsidóknál. Vannak, kétségtelenül, nagyon intelligensek (pl.
ilyennek gondolom Betlen Jánost vagy Baló Györgyöt160),
ők azonban épp olyan kivételek, mint a valóban intelligensek a
nem zsidók között. Hogy ki van a médiában csúcson, az
legtöbbször nem IQ kérdése, hanem eltökéltségé,
gátlástalanságé és alkalmazkodóképességé. És egyáltalán,
hogy ki összpontosítja energiáit a médiára, ki ácsingózik és
ki jut ottani pozíciókra, az ugyancsak inkább a kultúra (a
szocializációs környezet) függvénye, mintsem az észbeli
képességeké. Ez paradox módon éppen azon mérhető le leginkább,
hogy ma Magyarországon egyre több ragyogó tehetség bukkan fel
éppen nem a hagyományos baloldali és zsidó kulturális
környezetből. A rendszerváltás kikezdte a baloldali hegemóniát,
amelyben - ismert történelmi okok miatt - a zsidó származásúak
is általában otthonosabban mozognak, s hirtelen erős igény támadt
tehetséges jobboldali, nemzeti gondolkodású "ifjakra". S
mint kiderült, csodák csodájára, ebben a körben is szép számban
vannak ilyenek: született tehetségek. Egyik újságírónövendékem
egyetlen évnyi képzés-gyakorlás után a Magyar Demokrata jeles
publicistája lett. Ez is abban erősít meg, hogy megfelelő
intellektusokból általában sokszorosan több van, mint amennyi
végül felszínre bukkan, mert ehhez (a felbukkanáshoz,
fennmaradáshoz) az észbeli képességeken túl még számos egyéb
tényező kedvező együttállása is szükségeltetik.
Nem szóltam
még a politikában elfoglalt pozícióról (sikerről, aránytalan
képviseletről). Itt megint nem látni tiszta, egyértelmű
összefüggést intelligencia-szint és politikai hatalom között.
Ha valamire, akkor a politikára sokszorosan igaz, hogy nem annyira
ész és értelem kell hozzá, mint megfelelő lelki alkat,
beállítottság, fogékonyság. Sőt, még azt is megkockáztatom,
hogy egy-egy ragyogó ember intelligenciájának nagysága olykor
éppen abban mutatkozik meg, hogyan képes távol tartani magát a
(formális, politikai) hatalomtól (ld. például Hamvas Bélát,
gyümölcsös ládák szegeléséből éldegélt filozófusunkat).
Nagy bátorság
lenne például azt állítani, hogy az 1919-es magyar
proletárdiktatúrát levezénylő, politikai teljhatalmat birtokló
zsidók népük szellemi krémjét képviselték volna. Noha volt
közöttük Lukács György formátumú entellektüel is, szívesebben
gondolom, hogy ez bizony a szellemi csőcselék volt. Ha van terület,
ahol nem az intelligencia a fontos, sokkal inkább - százszor inkább
- a mélyebb (lelki) indítékok, az bizony a politika. Negyvenöt
után, amikor a zsidók (Rákosi Mátyásék) fajlagosan újfent túl
nagy politikai szerephez jutottak, megint csak nem az számított,
hol van az a fél tucat legintelligensebb ember, akit a politika
csúcsára kell állítani; hanem az, hogy hol van az a fél tucat
(nem-nemzeti) ember, aki könyörtelenül és gátlástalanul végre
fogja hajtani a Szovjetunió szocializmusba csomagolt gyarmatosító
terveit.
A politikához
képest a társadalomtudományokban talán valamelyest egyértelműbb
az összefüggés siker (rang, pozíció) és intelligencia között.
De ha megnézzük a nagy zsidó filozófusokat, gondolkodókat (pl.
Marxot) vagy a nálunk nagyra fújtakat (pl. Lukács Györgyöt, aki
népbiztosságot vállalt 1919-ben), akkor az is feltűnik, minél
nagyobbakat (intelligensebbeket) gondoltak, annál nagyobbakat
tévedtek. Vagy ha végignézem Shlomo Avineri könyvének cionista
gondolkodóit: egyik zseniálisabbnak tűnik, mint a másik, s tény,
hogy megszületett végül Izrael is; de mit kezdjek azokkal, akiknek
intelligens munkássága folytán ártatlan embereket (egy
Hamasz-vezetőért például kilenc kisgyereket) robbantgattak fel
(vagy egykori terroristákból intelligens államférfiúvá válnak);
s mit kezdjek azzal a ténnyel, hogy a zsidó nacionalizmus éppen a
"modern", "intelligens" világgondolattal, a
globalizmussal halad szemben (s ennyiben "szűklátókörű",
"korlátolt", ez pedig a magas IQ-hoz ugyebár - legalábbis
elvileg - nem illik igazán).
S végül itt
vannak a természettudományok, az Einstein-formátumú emberek,
nagyságuk, sikereik, a Nobel- és egyéb díjaik. Kétségkívül a
természettudományokban jut a legnagyobb szerep az elvonatkoztató
(absztrakciós) képességnek, az intelligencia egyik fokmérőjének.
Úgy tűnik tehát, hogy leginkább itt - tehát az egész életnek
voltaképp egy kis részénél - számíthat az a kis többlet,
amennyi a zsidóság IQ-ját jellemzi. Itt is elgondolkodhatunk
azonban azon, hogy a zsidó származásúak kimagasló hozzájárulása
például az új tudományos felfogáshoz (relativitás) vagy az
atombomba előállításához elsősorban intelligenciájuk
nagyságának köszönhető-e, vagy valami más (lelki, kulturális,
társadalom-környezeti) tényező is legalább ilyen fontosságúnak
bizonyult. Hadd idézzem ide Saint-Exupéry megállapítását: "Jól
csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek
láthatatlan." Ha ezt értelmezzük, az is igaznak tűnik, hogy
nagy dolgok meglátásához az ész önmagában kevés, s az
intelligencia csak az intuíció segítségével képes nagyobb
magaslatokra jutni; márpedig az intuíció az lélek is. A
relativitás-elmélet esetében szinte kínálja magát a gondolat,
hogy felfedezőjének legalábbis (röghöz kötetlen) világpolgárnak
kellett lennie. Az atombomba sem az a természetű (nagyságrendű)
dolog, amelyet provinciális szemléletű emberek sikeresen
felfedezhettek volna. Azok az emberek, akik egy virtuális ország
nagyon is valóságos közösségének gyermekeiként, egy vándorló,
mozgékony nép egyedeiként könnyedén lépik át a természetes
országhatárokat, miért ne tudnák ugyanilyen könnyedén (azaz
másoknál viszonylag könnyebben) átlépni a gondolat, a képzelet
megszokott határain?
Tehát újra,
sokadjára is a közösség jellegzetességeihez, a kultúra
sajátosságaihoz tértünk vissza, és ezek ismét elegendőnek tűnő
magyarázattal szolgáltak "a zsidók sikeressége", "a
zsidók túlreprezentáltsága" (magyarul: pozitív
aránytalansága vagy fajlagos többsége) nevű jelenséghez.
Most, hogy a
jelenség magyarázatához sikeresen szükségtelennek találtuk és
ítéltük a genetikailag átörökített, átlag feletti
intelligencia létezését és feltételezését, érdemes a másik
irányból kiindulni, s megvizsgálni, milyen hatásuk és szerepük
lehet az intelligenciahányados különböző csoportok szerinti
eltéréseinek.
Az USA etnikai
csoportjainak átlagos intelligenciaszintjéről tanulmányunk első
részében közölt adatsor a népesség IQ szerinti megoszlásával
kiegészítve válik igazán beszédessé.
Az USA
népességének IQ szerinti megoszlása
Etnikai
csoport
(részarány, %) |
IQ
|
||
85 alatt
|
85-115
|
115 felett
|
|
Fehér (72) |
44,76
|
76,84
|
82,80
|
Ázsiai (3) |
1,31
|
3,07
|
4,46
|
Zsidó (3) |
0,27
|
2,06
|
8,98
|
Fekete (12) |
32,4
|
9,08
|
1,48
|
Spanyol (10) |
21,26
|
8,95
|
2,28
|
A táblázat
összefüggéseiből megállapíthatjuk, hogy a zsidóság az USA
népességének 3%-át teszi ki; az átlagos szintet (mint korábban
láttuk, 17%-kal) meghaladó intelligenciahányadosa jóvoltából
azonban az alacsonyabb IQ-tartományból mintegy tizedannyi, a
magasabból pedig mintegy háromszor annyi helyet foglal el, mint
amennyi részarányából következne.
Nézzük
először az alacsonyabb IQ-tartományt! Ha az USÁ-ban (vagy bárhol
a világon) azt tapasztaljuk, hogy az ilyen (85 alatti) IQ-szintnek
megfelelő foglalkozásokban (segédmunka, betanított munka) valóban
ilyen szerény mértékben képviselteti magát a zsidóság, akkor
ez olyan erős összefüggés, amely előtt valószínűleg meg kell
hajolni. Mivel idevágó adatsorunk nincs, csak személyes
tapasztalatainkra, illetve a témában jártas, hiteles (zsidó)
szerzőkre hagyatkozhatunk.
Nos, itt
Magyarországon a zsidóság létszámát kb. 80 ezerre becsülik,
vagyis mintegy 0,8 százalékát teszi ki a hazai népességnek, és
csakugyan azt tapasztalhatjuk, hogy magát zsidónak valló
segédmunkással, betanított munkással egész életünk során
talán egyetlen egyszer sem találkozunk, nem tekintve a kivételnek
számító, esetleg könnyebb, pénzesebb (és emiatt valószínűleg
protekciós) állásokat (ilyen például egy televíziós
forgatócsoport technikai kisegítő személye), vagy amikor az egyéb
fizikai munka kényszerű és átmeneti pénzkereseti lehetőség a
valódi élethivatás (pl. írói, költői munkásság)
gyakorlásához. Ez a felismerésünk azonban már azt is sejteti
velünk, hogy a zsidóság nemcsak hogy IQ-arányosan, de ennél is
jóval csekélyebb mértékben van képviselve az "alantasabb"
foglalkozások körében, vagyis ismét körül kell néznünk más
indokokért, magyarázatokért.
Újra csak
Shlomo Avinerinél, már idézett, kitűnő művében találjuk meg a
választ:
"A
diaszpóra zsidóságát az jellemezte, hogy a zsidók aránytalanul
nagy számban voltak jelen a középosztályba tartozó rétegekben
- a hagyományos kereskedőosztályban vagy a modern, magas iskolai
végzettséggel rendelkező diplomás és értelmiségi
középosztályban. A cionista forradalom lényegéhez tartozott az
a törekvés, hogy az Izraelbe emigráló zsidókat kiforgassa
középosztálybeli helyzetükből, s az elsődleges -
mezőgazdasági vagy ipari - termelésre állítsa át őket, így
teremtve meg egy átfogó társadalmi szerkezettel rendelkező új
hazát, amely a társadalmi-gazdasági foglalkozási ágak teljes
spektrumát felöleli.
Amikor Izrael
1948-ban létrejött, sokkal közelebb állt ehhez az eszményhez,
mint ma, hiszen lényegében minden munkát zsidók végeztek. Ma -
főként a nyugati parti és a gázai arab munkaerő beáramlásának
köszönhetően - az izraeli gazdaság jelentős szektoraiból
eltűntek a zsidó munkások, s arab munkások álltak a helyükre.
A mezőgazdaság egész ágazataiban, az építőiparban s az
alantasabb szolgáltatásokban a fizikai munka túlnyomó részét
arabok végzik. S mindez akkor, amikor az izraeli társadalom
viszonylag magas életszínvonalát jelentős tengerentúli
adományok segítségével tartják fenn, s Izrael zsidó népessége
mindinkább a fehérgalléros foglalkozási ágakban
koncentrálódik." (262. o.)"
Kicsit odább
Avineri magyarázatát is adja a jelenségnek. Mellesleg erős érvet
kapunk az ellen a szemlélet ellen is, amely lebecsüli a zsidóságnak
mint közösségnek az egyedi zsidó sorsok alakulásában kifejtett
hatását és erejét.
"A
cionista forradalom ugyanis permanens forradalom a zsidó
történelem hatalmas erői ellen, amelyek legalább részben
magában a zsidó népben lakoznak, s amelyek a zsidókat önálló,
autonóm népből egy idegen közösségek peremén, sőt, néha
idegen közösségekből élő néppé formálták át. A cionizmus
a zsidó élet sodra ellen lázad, amely oly sok zsidót késztet
arra - éppen eltökéltségük és állóképességük miatt,
amelyet megpróbáltatásaik csepegtettek beléjük -, hogy
viszonylag tiszta és könnyű foglalkozást keressen magának,
ahelyett, hogy szembenézne a nemzeti társadalom felépítésének
kihívásával, amely átfogó felelősséget ró az emberre, s nem
engedi, hogy csak a maga és az övéi javát tartsa szem előtt."
(264. o.)
Most pedig
fordítsuk figyelmünket a magasabb, a 115 pont feletti
IQ-tartományra! Azt várjuk, hogy a zsidóság, mely az adatok
szerint az átlagnál 17 ponttal jobb intelligenciahányadosú,
azonban az amerikai népességen belül csak 3 százalékot tesz ki,
legyen háromszorosan-négyszeresesen aránytalanul képviselve, azaz
csaknem kilenc jusson zsidónak száz magasabb (115 pont feletti)
IQ-hoz rendelhető állásból, foglalkozásból, rangból, díjból
vagy elismerésből. Ha ennél jóval több jut, akkor azt kell
gondolnunk, hogy mégsem az intelligenciahányados nagyságáé a
döntő szó, hanem más tényezőé vagy tényezőké.
Például
azoké, amelyeket fentebb sorra vettem. Vagy amiről Avineri szólt:
a zsidók eltökéltsége és állóképessége, amelyet
megpróbáltatásaik csepegtettek beléjük, s amely arra készteti
őket, hogy viszonylag tiszta és könnyű foglalkozást keressenek.
Inkább ezért - és nem a 117-es IQ miatt - lehetett 1996-ban minden
kaliforniai szenátor zsidó; és zsidó a Yale végzőseinek és
Hollywood felső vezetőinek 60%-a, tévésorozatok igazgatóinak,
szerzőinek és gyártóinak 58%-a, a közgazdasági Nobel-díjasok
és a legjobb New York-i jogi cégek munkatársainak 40%-a, a
legfelsőbb bíróság tisztviselőinek 30%-a, a újságírók,
szerkesztők 26%-a, az 500 leggazdagabb amerikai 23%-a, és így
tovább.
A zsidók
sikerének és annak összekapcsolása ellen, hogy IQ-juk az
átlagosnál nagyobb, az intelligenciahányados mérésének
bizonytalanságai miatt is okkal berzenkedhetünk. Az IQ-mérés
egyik legfőbb problémája, hogy kétséges maga a viszonyítási
alapja, nincs etalonja. Ezt erősíti meg egy pszichológiai
kézikönyv (Hellmuth Benesch: SH atlasz, Springer Hungarica, 1994),
amelyben ez olvasható: "Az intelligenciamérés kritikájában
joggal hangsúlyozzák (Walter), hogy a mérés alapja éppen a
mindenkor kívánatos emberkép." Ha abban a világban, amelyben
más népekhez képest történetesen a zsidók válnak sikeresebbé,
olyan etalonok számítanak, amelyek jobban illeszkednek a - kevésbé
röghöz kötött, mozgékonyabb - zsidóság szellemi, kulturális
világához, akkor valószínűleg a zsidók IQ-ja magasabbnak fog
mutatkozni, mint például egy pásztornépé; meggyőződésem
azonban, hogy ki lehet találni olyan szempontokat, amelyek szerint a
helyhez és hagyományokhoz kötődő, a természetes környezete
apró részleteire ügyelő, "földhözragadt" pásztorész
összességében jobb eredményre jutna a zsidó (s mindenféle
urbánus, világpolgár) intelligenciánál. Kétségemet csak
megerősíti ugyanennek a könyvnek egy másik megállapítása, mely
szerint az intelligencia begyakorolható! Tehát vannak ugyan
született tehetségek, de ha az egyik nép kultúrájában inkább
jelen vannak bizonyos gondolkodási sémák, mint a másikéban,
akkor már nem valamiféle steril intelligencia-teszt fogja
eldönteni, hogy az adott személyiség milyen szellemi nívón van,
hanem az is számítani fog, milyen szellemi, kulturális közegben
nevelkedett az illető, mennyire otthonosak számára a gondolkodási
és gondolatsémák.
Azt, hogy
milyen nagyfokú a bizonytalanság, amely az IQ-méréssel, a mérési
eredmények értelmezésével és hasznosíthatóságával
kapcsolatban vetődik fel, jól mutatja az a tény, amelyről maga
Gabor Laufer tájékoztatott lovagias nagyvonalúsággal: az USA-ban
a 60-as évek végén a legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy
az IQ-tesztek eredményei nem használhatók sem munkába, sem
iskolába való felvételhez, sem más, hasonló társadalmi célokra.
Emiatt a legtöbb komoly IQ-felmérés e döntést megelőzően
folyt, s ma már csak utalnak eredményeikre.
Éppen ideje
felvetni: egyáltalán mi a tétje annak, hogy most egy genetikai
(evolúciós) előnynek, az átlagosnál nagyobb szellemi szintnek
(intelligenciának) tulajdonítsuk-e a zsidók szembeötlő sikerét,
vagy pedig egy közösség kulturális és történelmi
sajátosságaiban: az ezekhez kötődő jellegzetes
magatartásjegyekben, viselkedésekben, szokásokban találjuk meg a
választ.
Nos, a tét a
zsidók helyes megítélése.
Ha ugyanis
semmi más nem számít, mint az egyéni intelligenciák: a
genetikailag kódolt képességek, tehetségek, akkor a zsidókkal
összefüggő bármely jelenséget a világon legfeljebb is biológiai
szükségszerűségként szabad felfogni és kezelni (ha ezek után
egyáltalán kezelni lehetne vagy kellene). Ha valaki okosabbnak
születik, mint a nagy átlag, ő tehet róla a legkevésbé, s egy
tisztességes versenyre épülő (demokratikus és kapitalista)
társadalomban a lehető legtermészetesebb dolog (merthogy a
társadalomnak is elemi érdeke), hogy az okosabbak
(intelligensebbnek) foglalják el a magasabb, értékesebb (nagyobb
megbecsülésnek örvendő, jobban fizető) helyeket. Az égvilágon
minden rendben van tehát. Már csak azért is, mert innentől fogva
teljesen mindegy, hogy ez a magasabb intelligenciájú egyén amúgy
zsidó volna vagy fekete, vagy sárga (ez a körülmény legfeljebb
az emberiség fejlődéstörténete, evolúciója tekintetében
érdekes), és az is értelemszerűnek tűnik, hogy eme
"individuális" felfogás térhódítása automatikusan
véget vetne mindenfelé antiszemitizmusnak, fajgyűlöletnek. Ahogy
Gabor Laufer is véli: ha a németek tisztában lettek volna azzal,
hogy a zsidóknak magasabb az átlagos intelligenciájuk, és ennek -
egyéni érdemeiknek - köszönhetik sikereiket, nem pedig valamiféle
zsidó összefogásnak és összeesküvésnek, nos, akkor Hitler nem
tudta volna népét a zsidók ellen uszítani.
Ha viszont a
sikernek egyéb - közösségi, kulturális, néplélektani -
összetevői is vannak, s ezek így vagy úgy, de eltorzítják a
tiszta versenyhelyzetet, akkor ezt a torzítást ki kell mutatni, az
okait fel kell tárni, és ha lehet, meg kell szüntetni. Ebben az
esetben bizony akadhatnak olyanok is, akik a legkézenfekvőbb módon:
a zsidók kiszorításával oldanák meg a problémát. Ez a
kockázata a "közösségi" felfogásnak.
Látszólag
könnyű a választás a két felfogás, két elképzelés között:
aki jót akar a zsidóknak, az elsőre teszi le a voksát, aki
rosszat, a másodikra. Nyilvánvaló azonban, hogy egyik elgondolás
sem kerülheti el a valósággal való szembesülést, és az is,
hogy mindkettő pontosan annyira válhat hasznossá, amennyire igaz.
Hogy a zsidók kizárólag egyéni érdemeiknek köszönhetően és
kizárólag az emberiség javára jutottak volna több pozícióhoz
és jobbakhoz, mint amennyi és amilyen számarányukból következne,
az nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak; általában véve
sem életszerű egyébként - ha más nem, a rendszerváltozás
elmúlt tizenvalahány éve mindenkit meggyőzhetett erről -, hogy a
sikerek igazán a valódi érdemek körül szóródnának. Még egy
már kialakult és megnyugodott társadalmi formációban sem mindig,
hát még ahol nagy átváltozások, társadalmi mozgások zajlanak.
Még az olyan
egyszerű esetekben is, mint például a Nobel-díj vagy az Oscar-díj
odaítélése, hiszen a díjazottak számát és származási
megoszlásukat összehasonlítva egyértelműnek látszó
következtetésre juthatunk, felmerülnek olyan szempontok, amelyek
megingatják meggyőződésünket. Nem vonva kétségbe, hogy soha
senki nem volt érdemtelen a díjra, melyet kapott, felmerül a
kérdés, hogy nem lettek volna-e olyanok, akik még inkább
megérdemelték volna? A díjakat emberek osztogatják, és ezekért
a díjakért lehet lobbizni, mások díja ellen - mások sikere ellen
- pedig akár aknamunkákat végezni. A már megszerzett, valóságos
befolyás birtokában még arra sincs szükség, hogy a támogatás
vagy aknamunka konkrét művekért, személyekért, illetve ezek
ellen folyjék; elég a kulturális életben, a tömegkommunikációban
szemléleti preferenciákat kijelölni, "political
correctness"-eket letűzni.
Hogy
feltételezésem alátámasztására egy frissebb és egy régebbi
példával szolgáljak. A 2002. évi Oscar-díj osztásakor kis híja
volt, hogy az - igencsak egyöntetűen - legjobbnak ítélt film, a
Csodálatos elme, egyetlen díjat se kapjon. A konkurencia ugyanis
elhintette a széles nyilvánosságban, hogy a játékfilm - és nem
dokumentumfilm! - hősének mintájául szolgáló tudós hajdanán
antiszemita nézeteket vallott. A film semmilyen tekintetben nem szól
a zsidókról, a zsidókhoz fűződő viszonyulásokról, így a
művészi alkotás értéke szempontjából teljesen mellékes, hogy
a szóban forgó tudós mint valóságos személy életében,
ráadásul skizofrén állapotában tett-e zsidóellenesnek
minősíthető kijelentéseket, vagy nem.
A józan ész
végül ellenállt a buktatási kísérletnek. Mintegy fél
évszázaddal korábban viszont, itt Magyarországon, egy szó
szerint zseniális parasztírót, Sinka Istvánt sikeresen iktattak
ki a köztudatból az antiszemitizmus - meggyőződésem szerint
alaptalan - vádjával. Életemben kevés olyan megrázóan szép,
emberi (baloldali terminológiával élve: "humanista")
művet olvastam akár hazai, akár külföldi szerző tollából
(legyenek ez utóbbiak bár a legnevesebb Nobel-díjasok), mint az ő
Fekete bojtárja.
"Mi van
akkor - kérdi vitazáró levelében Gabor Laufer -, ha IGAZAD VAN,
és a zsidók plusz intelligenciája vagy nem is igaz, vagy ugyan
igaz, de nem ez játszik elsődleges szerepet a sikerükben, hanem
tényleg azok a történelmi és kulturális hagyományok, amiket te
állítottál? [...] Tényleg racionális elvárni a zsidóktól,
hogy holnaptól dobják sutba az akár hagyományokon, akár
genetikán alapuló előnyüket és szándékosan »vonuljanak
vissza«, hogy mások foglalhassák el azokat a pozíciókat, amiket
ők ma képesek elfoglalni? Mert végül is erről van szó. Tényleg
racionális elvárni Kohn Mórictól, hogy ugyan képes lenne
egyetemet végezni, pozíciót kapni, vagy képes lenne egy bankot
nyitni, ehelyett inkább menjen el segédmunkásnak, hogy a
bankalapítás lehetőséget meghagyja egy nem-zsidónak?
Hány embert
ismertél az életben, aki tudatosan, szándékosan egy egész
életutat más irányba terelt, mint amire képes lett volna, pusztán
azért, hogy valamilyen ismeretlen akárkinek ezzel jobb lehetőséget
adjon? Énszerintem ez egy teljesen irracionális elvárás.
A világnak nem
azt kell eldönteni, hogy a zsidók szerepe ilyen vagy olyan alapokon
ilyen vagy olyan, hanem azt, hogy a demokratikus politikai rendszer
és a kapitalista gazdasági rendszer a kívánatos, vagy valami más.
Hiszen ha az előbbi, akkor azon belül úgy a politikában, mint a
gazdaságban a szabad választás van feltételezve. Azon belül meg
teljesen mindegy kell hogy legyen, hogy hány zsidó, keresztény,
ősmagyar vagy bevándorolt és állampolgárosított eszkimó jut
politikai vagy gazdasági pozícióba. Ha képes a pozíciót
megszerezni, akármilyen alapon, egészen addig amíg ez a törvények
keretein belül zajlódik le, szabad a vásár, szó szerint. [...]
És ezért
vagyok képtelen az antiszemitizmust igazolni [elfogadni]. Még akkor
sem, ha nem genetikai okokból jutottak előnyös helyzetbe a zsidók.
VAGY persze, a társadalom kijelentheti, hogy nem akarunk
demokratikus kapitalizmust, és ki lehet találni valamilyen más
társadalmi formát, aminek persze a hátulütője az, hogy még
senki nem talált fel egy olyant, ami funkcionálisabb és
igazságosabb lenne a demokratikus kapitalizmusnál, minden álmodozás
dacára (arról nem is beszelve, hogy éppen a zsidók próbálták
meg, lásd kommunizmus, és lám milyen kudarcba fulladt. Pedig
garantálni merném, hogy Marx nem állt volna a sztálini formátum
mellé, még akkor sem, ha az abban elő zsidók 100%-nak tökéletes
élete lett volna).
[...] A
leveledben írod (ezt az egyet idézem), hogy »Mivel ez a világ az
egyedi intelligenciák versenyére épül, e versenyben a magasabb
IQ-jú zsidók megérdemelten jutnak magasabbra. Ezt pedig a világnak
tisztességesen tudomásul kell(ene) vennie. Ez tehát a Te
gondolatmeneted.«
Kérdezem én,
milyen más gondolatmenet LEHETSÉGES a demokratikus kapitalizmus
keretein belül? Te látsz valamit? Mert én nem. El tudsz képzelni
"speciális zsidótörvényeket", amik fékezik a zsidók
szerepét a társadalomban ÚGY megalkotva (és ez itt a lényeg),
hogy azt soha senki más ellen ne lehessen felhasználni? El tudsz
képzelni egy amúgy minden más szempontból szabad társadalmat,
amely kizárólag a zsidókat fékezi?
És játsszunk
ezzel a gondolatmenettel. Mondjuk, megalkotnak ilyen törvényeket,
érvénybe lépnek, a zsidók háttérbe szorulnak. Természetesen,
valakik mások helyükbe fognak lépni. A zsíros, előnyös
pozíciókba is. Gondolod (racionális elképzelni), hogy onnan
mindazok, akik KISZORULTAK, megelégedetten fognak ülni a
segédmunkási és más hátteres [alacsony presztízsű]
pozíciókban, és azt fogják hinni, TÉNYLEG AZT FOGJÁK HINNI,
hogy "na most legalább igazságos a világ"?
Énszerintem
nem racionális ezt elképzelni. Pontosan ugyanúgy fognak valami
összefüggést keresni és találni, hogy kik és miért foglalják
el az előnyös pozíciókat. Mert ma is van egy csomó ország, ahol
nincsenek is zsidók, és mégis ez folyik. Mert ezt hívjak emberi
természetnek. És ha egyszer már volt olyan törvény, amely
kiszorított egy népréteget, a következő majdnem hogy garantált.
És a következő, és a következő, egészen addig, ameddig a dolog
át nem megy valamiféle véres diktatúrába.
Kiút? Nem azt
mondom hogy könnyű, de lehetséges. Igenis ragaszkodni kell ahhoz a
társadalmi formához, ami eddig a leghatékonyabbnak bizonyult a
legtöbbek számára. [...] Számomra nem kétséges, hogy a ma
"demokráciá"-nak nevezett (igazán persze nem az, tiszta
demokrácia sem létezik) társadalmi forma, kombinálva kapitalista
gazdasággal a leghatékonyabb. És ebben a szabad politikai és
gazdasági irányzat a tipikus. És ezen belül ha zsidó, ha
keresztény, ha eszkimó, ha bantu néger, ha pici, ha nagy, ha
zöldszemű, ha három lába és nyolc keze van, ha a Marsról jött,
de tényleg ő képes legjobban ellátni az adott akármilyen
pozíciót, ő kell hogy odakerüljön.
Tökéletes a
szisztéma? Mindig az kerül oda, aki a legjobban képes ellátni a
funkciót? Nyilvánvalóan nem. De az eltérésnek statisztikailag
rendkívül jelentősnek kellene lenni ahhoz, hogy emiatt érdemes
lenne magát az alapstruktúrát megváltoztatni. Esetleg szigorítani
lehet a szabályokat, emelni a valószínűségét, hogy mindig a
legjobb képességű személy kerüljön oda, vagy emelni a büntetést
a társadalom által, ha nem a legjobb képességű személy kerül
oda és ebből másoknak kár fakad. Esetleg fejleszteni kell a
választási rendszert, hogy a politikusok tényleg a választók
akaratát tükrözzék. De nem látom, hogy hogyan lehet ennél is
messzebb menni, hogy igazságos, de ugyanakkor szabad is maradjon a
rendszer.
És igen, ezen
belül a világnak tisztességesen tudomásul kellene venni, ha a
zsidók ennek ellenére is valahogy előnybe [előnyös helyzetbe]
képesek magukat nyomni. Az IGAZI megoldás nem a zsidók gátolása,
hanem sokkal inkább, PLÁNE, HA NEM GENETIKUS a tényező,
egyszerűen eltanulni, hogy hogyan csinálják. Hiszen látszólag
semmi bűvös nincs a dolog mögött, a zsidó szülők rögtön a
tudásra, tanulásra fektetik a hangsúlyt, nyomják a gyereket, hogy
jusson előre. Miért nem másolható le ez? Miért akadályozni
kellene ezt a lemásolás helyett? Vagy ha erre nem hajlandóak vagy
nem képesek mások, miért baj az, ha egy amúgy képes [megfelelő
képességű] ember ül az adott pozícióban? Tényleg jobban járna
hosszú távon a társadalom, ha egy kevésbé jó képességű
nem-zsidó ülne a pozícióban? Tényleg el lehet hinni, hogy az nem
ugyanúgy elsősorban a saját malmára próbálná hajtani a vizet?
Az antiszemitizmus egyik legnagyobb tévedése, amikor a nem-zsidók
azt hiszik, hogy egy nem-zsidó »tisztességesebb« lenne. Több
ezer éves történelem bizonyítja ennek az ellenkezőjét, az
emberek sajnos egyformán tisztességtelenek (átlagban)..."
(Akár én is írhattam volna)
"Leveled
akár én is írhattam volna!" - feleltem Laufer Gábornak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése