Pszi jelenségek II.

Pszi jelenségek II.

Látás az asztráltérben

A fizikai testünk körülbelül 220 fokos szögben lát (a perifériás látással együtt). Tehát csak előrefelé látunk, de hátra, lefelé, fölfelé ugyanabban az időpillanatban nem.

Az asztráltestünkben TÖBB mint 360 fokos a látókörünk, és egyszerre látunk minden irányban. Ez a szferikus látás (gömblátás). Az AP során a szokás hatalma alatt állva, csak egy irányba figyelünk, arra, amerre (szerintünk éppen) az “előre” van.

Ettől még az összes többi irány látványa is ott van, ugyanabban az időbe, csak éppen az agyunk nem tudja ezeket egyidejűleg feldolgozni. Ez az agyba az egész életen
keresztül berögződött, frontális látás szokása ellen való. A gömblátás olyan, mintha egy több irányba látó szemünk lenne, amely egyidejűleg lát az összes irányba!

Az asztráltestben nincsenek fizikai szerveink, mint amilyen pl. a szem. Ilyenkor a tudatnak egy, a semmiben lebegő, kivetített, nem-fizikai pontja vagyunk. Ilyenkor a gravitáció sem hat ránk, sem más fizikai törvény. Ebben az állapotban nincs le és fel, jobbra és balra, elöl és hátul. Csak az életünk során belénk rögződött látásmód az, ami ezt a perspektívát ránk akarja erőltetni az AP során.

Fontos a gömblátás megértése, ha hatásosan akarunk működni az asztrálvilágban. Ez főleg akkor van így, amikor valós időben projektálunk, a valós világhoz közeli síkra. A gömblátás miatt gyakran úgy tűnhet, mintha tükörkép-világban találnánk magunkat, vagy a valóságnak egy megfordított másolatában. Ezt saját magunk okozzuk, amikor elveszítjük az eredeti nézőpontunkat a projekció során.

A projekció során egy ponton bármikor dezorientáltakká válhatunk, és a normálistól eltérő nézőpontban találjuk magunkat, amikor gondolkodás nélkül  megfordulunk, vagy fejjel lefelé fordulunk. Ez megfordítja a természetes jobb és baloldalt, fel és le irányokat. Arra készteti a tudatalattit, hogy megfordítsa a képet, hogy a normál tudat rendesen működhessen.

Mivel az asztrálvilágban nincs fizikai test, nem szükséges megfordulni ha hátra akarunk nézni. Egyszerűen csak a nézőpontot változtatjuk “hátrafelé”-re. Ez, ha mozgás nélkül történik, akkor a tükörkép-effektust okozza. A következő ábra illusztrálja ezt a megfordított nézőpontot (megfordulás nélkül). Vegyük észre, hogy a jobb és bal nem cserélődik fel.

Tehát, amint a nézőpontunk (A)ról (B)re változik (illetve a nézési irány) megfordulás nélkül, a jobb és baloldal nem cserélődik fel. Ez készteti a tudatalatti elmét, hogy kreatív erejét felhasználva kijavítsa a látványt, vagy annak egy részét, azzal, hogy megfordítja azt. Ez könnyebb, és kevesebb gondot okoz a tudatalattinak, mintha el kellene fogadnia a két oldal (örökös) felcserélődését.

Hasonló hatást lehet elérni, ha lefekszünk és a fejünk fölé nézünk, vagy pedig fejen állunk, és megpróbáljuk a tárgyak jobb és bal oldalát megfogni. Ez egy kis zavart okozhat a jobb és a bal megítélésében, tehát tudatosan ki kell gondolni, hogy melyik melyik oldal is ebben a megfordított helyzetben. Ez az enyhe kis zavar elég a tudatalattinak ahhoz, hogy valami könnyebben elfogadhatót kreáljon inkább.

A gömblátás megérthető, de attól még zavarba ejthet az AP során, ha előáll az oldalak felcserélődése. Inkább számításba kell venni, mint küzdeni ellene. Ilyenkor el kell fogadni a tükörképet, és egyszerűen a tárgyak, objektumok elhelyezkedése alapján tájékozódni, nem pedig a saját jobb- és bal oldalról való beidegződéseink alapján.

Az AP során minden amit látunk, az elme által kerül felfogásra. A tudatalatti számára könnyű dolog az AP folyamán megcsavarni vagy megfordítani a valós világnak a tudatos érzékét, akár részben, akár teljes egészében.

Megjegyzés: a megfordított nézőpont jelensége nagyon gyakran megtörténhet bármely projekciónk során.

/Robert Bruce – Értekezés az Asztrálprojekcióról, fordíttotta: Houdek Zoltán/

Az Aura színei és jelentésük

Auránk Igazi Természetünket tükrözi bármely pillanatban. Ezen a ponton talán szükségszerű lenne részletezni, hogy mit is értünk “Igazi Természet” alatt és miért kell erőfeszítéseket tennünk a “felfedezése” érdekében.

Társadalmunk a jelképeket, sablonokat, megszokásokat, bevett és felszínes viselkedésmódokat, a képmutatást és mások követését hangsúlyozza, beleértve szabad akaratunk alávetését bizonyos “vezetőknek”. A “nevelésünk” nagyrészt olyan emberek nézetein és elvárásain alapul, akik megpróbálják irányítani a csordát.

Az Igazi Természetünk az, ami megmarad ha felismerjük és elhagyjuk összes megszokásunkat, sztereotípiánkat, a képmutatást, felszínes viselkedést és teljesen tudatossá, természetessé és ösztönössé (spontánná) válunk. Figyeld csak meg, néhány ember annyira a szokásainak és bevett viselkedésmódjának a rabja, hogy nagyon nehéz, ha nem lehetetlen felidézniük, kik is ők valójában. Az egyetlenegy mód, hogy azonnali belátást nyerjünk a személyiségükbe az, ha megnézzük Aurájukat, ami a mindenféle felületes viselkedés mögötti Igazi Természetüket mutatja.

Általánosságban, minél színesebb, tisztább és ragyogóbb az Aurája, annál jobb és spirituálisan fejeltebb az adott ember. Ezenkívül minél egyenletesebb az energiaeloszlás az Aurában, annál egészségesebb és kiegyensúlyozottabb az illető.

Az Aurán belüli energiaeloszlás nagyon hatásos egészségügyi vizsgálóeszköz lehet, de általában igen összetett felszerelés használatára van szükség. Ezen szöveg célja olyan dolgokra összpontosítani, amik szabad szemmel is könnyen láthatóak.

Auránk az egész testet körülveszi, de a lejjebb található értelmezése a színeknek csak a fej körüli részére vonatkozik. A színek lejjebb található irodalom szerinti jelentését ezen cikk szerzője is megerősítheti. Ha már jól látod az Aurát, magad is ellenőrizheted, ha bizonyos gondolatokra figyelsz miközben sajátodat nézed, vagy megmondod más emberek gondolatait Aurájuk figyelése közben.

Általában az embereknek egy vagy két domináns szín (erős pont) van az Aurájukban. Ezek a színek (vagy az Aurikus párjaik) nagy valószínűséggel a kedvenc színeik is egyben.

A domináns színek mellett, az Aura tükrözi a gondolatokat, érzelmeket és vágyakat, amik “villanások”, “felhők” vagy “lángok” formájában jelennek meg általában kicsit távolabb a fejtől. Például egy narancssárga felvillanás az Aurában azt a gondolatot vagy vágyat jelzi, hogy az illető hatalom és irányítás gyakorlására vágyik. A narancs, mint domináns szín az erő és a más emberek irányítására való általános képesség jele. Gyorsan változó “felvillanások” gyorsan cikázó gondolatokra utalnak.

Tiszta színek jelentése az Aurában (a szivárvány fényes, ragyogó, monokromatikus színei)

A lila: spirituális gondolatokra utal, sosem erős pont az Aurában. Mindössze átmeneti “felhők” vagy “lángok” formájában jelenik meg.

A kék: kiegyensúlyozott létezés, helytállás, nyugodt idegrendszer, vagy energia küldése. Ha egy embernek ez a szín dominál az Aurájában, az illető nyugodt, kiegyensúlyozott, arra is késznek érzi magát, hogy egy barlangban éljen és életben is maradjon. Született túlélő. A kék gondolat jelentheti az idegrendszer pihentetését a tudat egyensúlyának eléréséhez, vagy szólhat a túlélésről is. Az acélkék az egész Aurát uralhatja, mikor az illető energiát kap vagy küld, vagy telepatikus kapcsolatban van. Például Michel Desmarquet, a “Thiaoouba Prófécia” c. könyv szerzője gyakran acélkéken sugároz előadásai során, különösen amikor a közönség kérdéseire válaszol.

A türkiz: lendületes és nagyon energikus személyiségre utal, aki képes az énjének kivetítésére és hatással van másokra. Az olyan emberek, akiknél a türkiz erõs pont az Aurában képesek egyidejűleg több dolgot is csinálni és jó szervezők. Unatkoznak ha arra kényszerülnek, hogy egyszerre csak egy valamire koncentráljanak. Az emberek szeretik azokat a főnököket, akiknek türkiz Aurájuk van, mert elmagyarázzák céljaikat és képesek hatni a csapatukra, ahelyett, hogy csak parancsolgatnának. Az ilyen színű gondolat szervezésről és a másokra hatásról árulkodik.

A zöld: nyugalmas, mérséklő energia, természetgyógyászati képesség. Az emberek, akiknél a zöld erős pont az Aurában természetgyógyászok. Minden ilyen foglalkozású személynél jelen kellene lennie ennek a színnek. Minél dominánsabb a zöld, annál jobb a gyógyító. Az ilyen emberek szeretnek kertészkedni és értenek a növényekhez. Egy zöld színű, erős Aurájú ember jelenlétében lenni nagyon békés és nyugalmas érzés. A zöld gondolat nyugalmi állapotot és gyógyítást jelent.

A sárga: öröm, szabadság, kötődés nélküliség, létfontosságú erők felszabadítása vagy szabadon bocsátása. A sárgával sugárzó emberek tele vannak belső örömmel, nagyon nagylelkűek és nem kötődnek semmihez. A sárga fényudvar a fej körül magas spirituális fejlettséget jelent. A spirituális tanító ismertetőjele. Senkitől se fogadj el spirituális tanítást, akinek nincsen hasonló glóriája. Buddhánál és Krisztusnál a fényudvar egészen a karukig terjedt. Manapság nehéz olyan embert találni a Földön, akinél nagyobb mint 1 hüvelyk (2,54 cm). A sárga glória a rendkívül aktív homlokcsakra eredménye (amit sok ember láthat a szemináriumaimon, ahogy ibolyaszínnel ragyog). A spirituálisan fejlett emberek éveken keresztül folyamatosan serkentik a homlokcsakrájukat, mivel mindig erőteljes spirituális gondolataik vannak. Ha ezt a csakrát különösen aktív állapotban figyeljük meg, egy sárga (az ibolyaszín Aurikus párja) fényudvar jelenik meg körülötte az egész fejet körülvéve. A sárga gondolat az öröm és megelégedés pillanatát fejezi ki.

A narancssárga: felemelő és érdekfeszítő. Inspiráló. Az erő jele. Képesség és/vagy vágy mások irányítására. Ha a narancsszín erős ponttá válik, általában sárga glóriával párosul, ami aztán aranyszínű lesz jelölve, hogy az illető egy nagy spirituális tanár, aki képes egyedülálló képességeinek szemléltetésére. A narancsszínű gondolat a hatalom gyakorlásával és más emberek irányításának vágyával kapcsolatos.

A piros: materialista gondolatok, gondolatok a fizikai testről. Ha túlságosan domináns szín az Aurában, materialista beállítottságú embert jelöl.

A rózsaszín (=lila+piros): szeretet. A tiszta rózsaszín eléréséhez vegyíteni kell a lilát (a legmagasabb frekvencia, amit érzékelni tudunk) a pirossal (a legalacsonyabb). A rózsaszín Aura azt jelzi, hogy az illető megteremtette a tökéletes egyensúlyt a spirituális tudatosság és az anyagi létezés között. A legfejlettebb embereknek nemcsak sárga glória van a fejük körül (amely egy állandóan erős pont az Aurájukban) de óriási rózsaszín Aurával is rendelkeznek, ami messzire kiterjed. A rózsaszín az Aurában nagyon ritka dolog a Földön, és mindössze átmeneti gondolatok formájában jelenik meg, sohasem erős pontként.

A piszkos színek jelentése (színek, amelyek sötétebbnek tűnnek a háttérnél, és fényár helyett inkább füstre hasonlítanak)

A barna: felzaklató, nyugtalanító, materialista, spirituálisan tagadó.

A szürke: sötét, lehangolt gondolatok; tisztátalan szándékok, a személyiség sötét oldalának jelenléte.

A kénsárga/zöldessárga (olyan mint a mustár): fájdalom vagy könnyedség hiánya, harag.

A fehér: súlyos betegség, szintetikus behatás (drogok). Miért is jelent a fehér szín az Aurában problémát? Mert a fehér leginkább a zajra hasonlít, nem olyan, mint a harmonikus színtónusok összessége (a monokromatikus színek). Lehetetlen a zajt összehangolni egy olyan zenekarral, ami harmonikus zenét játszik, ennélfogva a fehér Aura az egység hiányát jelzi mind testben mind lélekben. A Természet, melynek mi is a részei vagyunk, harmonikus. Ez az egység különálló rezgés “tónusok” vagy harmonikus frekvenciák formájában jelenik meg, ahogy azt részben a modern kvantumfizika is leírja.

Néhány órával a halál beállta előtt, az Aura fehérré válik és nagyban növekszik az intenzitása. Figyeld csak meg, hogy a legtöbb kultúrában a halált FEHÉRNEK (nem pedig feketének) ábrázolják, mert a múltban az emberek látták a fehér Aurát a halál beállta előtt. Úgy tűnik, hogy őseink sokkal többet tudtak, mint aminek a beismerésére ma hajlandóak vagyunk.

 Forrás: koli.kando.hu

Időtlen idők?

Több jelentős parapszichológiai kutató volt kénytelen belátni, hogy a szellemkutatás több jelensége és főbb ismérvei, valamint a paraképességű személyek által elmondott, átélt jelenségek között van bizonyos hasonlóság. Különösen akkor, ha az időről kezdenek el beszélni.

A tudomány nem tud mit kezdeni a “szellemekkel”, mert azt mondja: vagy vannak, vagy nincsenek. Nem evilági létezők, nem itteni kategóriák, tehát tényezők sem lehetnek, legalábbis ezt hiszik. Ki is mondják és le is írják, hogy ezek a “képzelt lények” nem gyakorolhatnak hatást a földi, fizikai folyamatokra.

Valami ilyesmi történik a különleges képességű emberek megítélésével is. Őket is nem létezőnek tekintik, hiszen így lehet a legkönnyebben kitérni előlük. Ha a hivatalos tudomány elfogadna bármilyen tényt is azok közül, amelyek valóban megtörténtek, valóban tények, akkor kénytelen lenne felrúgni az egész, ma kötelező érvényű, és a világ ezer egyetemén tanított elveit.

Erre, persze, egyszer úgyis rá fog kényszerülni. Mert hiszen van bizonyítéka a szellemvilágnak, és van – az előbbinél jóval több – annak, hogy egyes emberek hihetetlen dolgokra képesek. Olyasmit tudnak, amit a fizika- és biológia-tankönyvek szerint nem lenne szabad tudniok, hisz azok “nem léteznek”.

Több kutató rájött hogy a paraképességű emberek különös lelkiállapotban képesek előre látni a még meg sem történt eseményeket. A jósokról mindnyájan hallottunk, mostanában sokunknak lehet is ilyen élménye. Kevés (vagy nem kevés) pénzért szinte bárki elmehet jós(nő)höz, és ott megtudhatja, mi vár rá. Hogy ebből mennyi igaz, abba most ne menjünk bele. Maradjunk a laboratóriumi – azaz többféle módon ellenőrzött kísérleteknél.

Rengeteg alkalommal bebizonyosodott, hogy a paraképességű személyek előre megjósoltak valamely, jövőben bekövetkező eseményt, vagy olyanról beszéltek, amely a kísérlettel egy időben történt – csak éppen több ezer kilométerrel távolabb. Vagyis a jós normális úton-módon semmiképpen nem szerezhetett róla tudomást. Éppen ezen alapul a parapszichológiai jelenségek jó része: egyesek nem a szokásos érzékszervi módon kapnak “valahonnan” információt.

De miképpen tudhat valaki bármit is arról, ami még meg sem történt? - okoskodtak a kutatók. – Csak egyetlen mód létezik erre: ha az események nem időrendi sorrendben történnek, hanem minden “esemény” valahol már készen megvan! Vagyis ez esetben el kellene felejteni az időt. Ami nem könnyű, hiszen hozzászoktunk már, hogy az életünk egyik irányból a másikba “folyik”, és az események valamiféle sorrendben történnek. Lehet, hogy mindezt csak képzeljük?

Valaki azt mondta, olyan ez, mint amikor a kis féreg hosszú cérnaszálat néz. Csak kicsiny részét látja. Ahogyan halad mellette, azt hiszi, a zsinór mozog. Holott az a zsinór vagy cérnaszál már régóta készen van, rajta minden bog, repedés, elágazás, mikroszkopikus szakadás és egyéb.

Holott, mint sok keleti filozófia tanítja, az élet nem történik, az élet egyszerűen van. Vagyis túl közel vagyunk a dolgokhoz, és azt hisszük, azok történnek, méghozzá sorrendben. Ezzel szemben minden dolog, ami például a világ vagy az ember, vagy bármilyen élőlény életének eseményeit tartalmazza, már készen van. A kezdet és a vég összefolyik, eggyé válik, elválaszthatatlanul. Aki viszont paraképességekkel rendelkezik, az eltávolodik a túl közeli dolgoktól, és megláthat – valamilyen más módon
(“lelki szemeivel”, “megérzéssel”, netán másképpen) – olyasmit is, ami mintegy “előre készen van”, esetleg része mások életének.

Az, hogy megszületett, felnőtt, férjhez ment, gyereket szült, megbetegedett, kigyógyult, elütötte egy autó és meghalt – mind-mind előtte áll, egyetlen látványként. Érzékelhető az egész élete, és a jós – ha valóban rendelkezik ilyen képességgel -, az eseményhalmazt egyszerre érzékeli. Ezért van az, hogy nem képes megmondani általában azt, hogy az általa jelzett esemény mikor következik be. Néha még azt sem, hogy a felnőtt kor melyik szakaszában várható.

Ő ugyanis mindazt, ami az adott emberrel történhet és történni fog, egy halomban, egy csoportban látja. Nincs idősorrend, mert az idő nem “odaát létezik”, csak itt. Sőt, itt is csak mi alkottuk, mi foglalkozunk vele. Ily’ módon kétféle valóság van, mert az a másik, odaát tapasztalható is valóság – ki tudja, nem inkább az-e, mint ez az igazi? Aki így vagy úgy már járt “odaát”, az állítja: amíg itt az információkat érzékszerveink révén szerezzük be, odaát a megfigyelt személy és a megfigyelő egyformán része a  nagy egésznek.

Az érzékszervek csak jelentéktelen részleteket továbbítanak, a lényeget nem. A mi világunkban az idő múltra, jelenre, jövőre oszlik; ám odaát nemhogy ilyen osztás, de idő sem létezik. A tettnek van következménye, de az nem a jövőben, hanem a végtelen jelenben következik be, így nincs is értelme az időt bármiképpen el- és felosztani, osztályozni…

/Nemere István írása/

Bilokáció, avagy hány helyen lehetünk egy időben?

Az ember sok esetben kerül olyan helyzetbe, hogy szívesen lenne egyszerre két, sőt több helyen. De hát ez képtelenség! Valóban az?

A történelem során, az elmúlt évezredekben, de különösen az utóbbi évszázadokban akadt néhány eset, amely azt bizonyította, hogy bizony lehet az ember egyszerre “kint s bent”, rácáfolva a kézzelfogható tapasztalatokra.

Nem csupán arról van szó, hogy egyesek képesek megkettőzni önmagukat. Ez is ritka eset, de megtörtént, így aztán egy időben látták ugyanazt a személyt egymástól több száz vagy több ezer kilométerre lévő két városban. Egyik helyen az illető igazi teste volt, a másikon az ál-teste, amit ő maga hozott létre nagy akaraterővel, és ugyanúgy viselkedett, mintha tudatosan lenne ott, és épp olyan tudatosan cselekedne. Bilokáció esetén azonban általában nem erről van szó.

Voltak és vannak emberek, akik a testüket ott hagyják valahol, miközben – szellemi erejük megfeszítésével, koncentrálással – a tudatukat küldik el valahová. Ezt az elküldést szó szerint kell venni. A tudat “elmegy és információt szerez”, mintegy körülnéz a testtől távol eső helyen. Ez a hely elvileg lehet nagyon messzire is, mondjuk földi méretekben a bolygó bármely távoli pontján.

Ilyesmire régebben csak azok voltak képesek, akik nagy szellemi összpontosítással éltek. Szentek, tudósok jógik és varázslók, vagyis olyan emberek, akik nem a fizikai örömöknek szentelték az idejüket, és akiket a fizikai valóság alig, vagy egyáltalán nem érdekelt.

El tudta hagyni a testét – legalábbis tudatilag – a Padre Pio néven ismert szent életű pap, vagy Sai Baba, aki az elmúlt évtizedekben vált egy másik vallás szent emberévé. A különféle kultúrákban az ilyen embereket vagy bolondnak tartották, vagy imádták.

A modern világ által méltatlanul primitívnek nevezett népeknél régen is voltak, ma is vannak varázslók, sámánok akik képesek bilokációra. Ők néhány percre transzba esnek, és eközben – állításuk szerint – a “lelkük” (vagyis a tudatuk) elmegy valahová messze, mondjuk a szomszédos ellenséges törzs településére, hogy onnan hírt hozzon. Nagyon is életszerűen mondja el aztán, hogy mire készülnek a folyón túliak.

De hát megesett ez már másokkal is, filozófusokkal éppúgy, mint egyszerű emberekkel. De legfőképpen a jövendőmondókkal. A dolog ugyanis szorosan összefügg az úgynevezett tisztánlátás képességével. A látnoki képességű ember ugyanis, a tudata révén, a távolban történő eseményekről számol be: katasztrófáról, merényletről, és így tovább.

A szemtanúk aztán sokkal később, a valóságos helyszínről megérkezve szinte szóról szóra ugyanúgy mondják el a történteket, ahogy a látnok leírta. Sőt, az is előfordult, hogy a bilokációt végző ember még meg sem történt eseményt jelzett előre.

Ez bizonyára annak köszönhető, hogy valahol az az esemény már megtörtént, különben ő sem tudhatna róla! Vagyis itt az idősíkok elcsúszásáról lehet szó. De az is lehetséges, hogy az események általában nem úgy történnek, mint ahogyan azokat mi elképzeljük. Nincs kizárva, hogy egyszerre több lehetséges változat “fut egy programban”, és valamilyen – általunk még ismeretlen – módon választódik ki végül az, amely valóságosan megtörténik, és amely számunkra véglegessé teszi azt az eseményt.

A leghíresebb ilyen “kettéváló” Edgar Cayce, Teresa Neumann, Adrienne von Speyr volt.

Mivel az efféle elbeszélések túl hihetetlennek hangzanak, a jelenséget néhány évtizeddel ezelőtt komoly tudományos intézmények laboratóriumában is vizsgálták, hogy végleg megcáfolhassák az “erős fantáziájú” mesélők állításait.

Csakhogy a vizsgálatok során egyértelműen bebizonyosodott, hogy igenis létezhetnek olyan emberek, akik képesek tudati úton tetszőleges távolságból információt szerezni. Egyes kísérletek alkalmával ugyanis a laboratóriumban lévő, mondhatni “bezárt” embert transzállapotba juttatták – vagy juttatta ő saját magát -, és ekkor megkérték, küldje el tudatát egy meghatározott városba, ott is egy előre meghatározott címre. Az épületen belül fel kellett keresnie egy bizonyos szobát, és a kísérletvezetőnek el kellett mondania, milyen kép lóg a falon, vagy mi olvasható a polcon található konkrét könyv valahányadik oldalán. Ezek után szinte hihetetlen események következtek: a kísérleti alany tudata több-kevesebb pontossággal – néha viszont félelmetesen pontosan! – beszámolt arról, mit talált a jelzett helyen.

Ne feledjük, az ilyen képességű ember nagyon ritka! Régebben, amikor még nem ennyi ember élt a Földön, nyilván még kevesebben voltak. Viszont remény van arra, hogy – a Föld lakóinak szaporodási ütemét követve – mind több paraképességű ember lesz közöttünk, és akkor az efféle kísérleteket is nagyobb számú személlyel lehet majd lefolytatni.

Ami pedig a lényeget illeti – bizony, a tudomány csak sötétben tapogatózik. A kutatók sem tudtak többet tenni, mint hogy bebizonyították, a jelenség létezik, és valóban képes néhány ember az ismert érzékszerveken kívüli módon is információt szerezni. Ez minden. Egyelőre – mert a jövőben folytatódnak a kutatások, és egyszer ezt a titkot is megfejti az emberiség.

/Nemere István írása - http://www.nemere.hu/n20.htm/

Az érzékfeletti valóság

A mai ember a teljes létezésnek csak egy parányi részét képes érzékelni, s ezt hiszi a teljes valóságnak. A teljes valóság azonban sokkal több, mint az anyagi megnyilvánulás. 

Hagyományos érzékszerveinkkel még a fizikai világnak is csak egy részét észleljük. Léteznek a színeknek olyan spektrumai, illetve a hangoknak olyan tartományai, amelyeket a mai ember nem érzékel, mégis butaság lenne azt állítani, hogy nem létezik például az infravörös fény vagy az ultrahang.

Az, hogy az ember mit fog föl a teljes valóságból, attól függ, hogy milyen tudatállapotban van, és milyen érzékszervekkel rendelkezik. Amikor a mai ember érzékszervi tapasztalatai alapján azt állítja, hogy nincs érzékfeletti valóság, az ahhoz hasonlít, mint amikor a vak ember azt állítja, hogy nem léteznek színek.

Ahogyan fizikai látás hiányában a vak embert nehéz meggyőzni a színek létezéséről, ugyanígy szellemi látás hiányában az átlagembert is nehéz meggyőzni az érzékfeletti valóság létezéséről.

A fizikai látók képesek leírni a színeket a vakoknak, a szellemi látók pedig szellemi képességeik révén hírt tudnak adni az érzékfeletti valóságról. Az anyagi világ csak a jéghegy csúcsa, amely nem is tudna létezni az érzékfeletti valóság nélkül.

Az érzékfeletti valóság megismerhető

Vannak emberek, akik elismerik, hogy létezik érzékfeletti valóság, de szerintük az az ember számára nem megismerhető. (Ők az úgynevezett agnosztikusok.) A magasabb világ megismeréséhez ugyanúgy érzékszervekre van szükség, mint a fizikai világ megismeréséhez. A fizikai világ megismeréséhez szükséges érzékszerveket az egészséges ember születésével magával hozza.

Az érzékfeletti világ megismeréséhez szükséges érzékszervek is ott vannak minden emberben, de csíraállapotban. Az ember feladata, hogy megfelelő iskolázással és gyakorlatokkal kifejlessze a magasabb megismerés szerveit. Ősidők óta a beavatás az a folyamat, amelynek révén feltárulnak a tanítvány számára az érzékfeletti világ tényei és lényei. A beavatásra való felkészülés többek között a magasabb megismerés szerveinek a kialakításáról szól.

Az érzékfeletti valóság megismerése lényeges életfeladat

Vannak olyan emberek és irányzatok, amelyek elfogadják azt, hogy létezik érzékfeletti valóság és az az ember számára megismerhető, de úgy gondolják, hogy ennek nincs különösebb jelentősége az ember lelki-szellemi fejlődése szempontjából. Ezen megközelítés szerint az ember akkor is képes visszatérni a forráshoz, ha mit sem tud az érzékfeletti világ folyamatairól és lényeiről.

A szellemtudomány megközelítésében mindannak a forrása, ami igazán lényeges a szellemi fejlődéshez, a magasabb világokban keresendő. Az ember csak akkor tudja beteljesíteni az életcélját, azt a feladatot, amiért a Földre született, ha élő és tudatos kapcsolatot alakít ki az érzékfeletti valósággal. Az emberiség nagy tanítói, vezetői mind megismerték a magasabb világokat. Enélkül a kapcsolat nélkül nem lettek volna képesek annak az átadására, amit az emberiségnek ajándékoztak.

A Föld a bölcsesség, a szabadság és a szeretet iskolája. A bölcsességnek, a szabadságnak és a szeretetnek a forrásai a magasabb világok. Az ember csak akkor képes ezekben az erényekben növekedni, ha kialakította a kapcsolatot az érzékfeletti világokkal. A szellemtudomány elősegíti, hogy az embernek élő és tudatos kapcsolata alakuljon ki a magasabb világokkal, hogy ezáltal növekedjen bölcsességben, szabadságban és szeretetben, s ily módon visszatérjen a perifériáról a lét középpontjába.

Rejtélyek szigete /Váradi Tibor írása

Távolbalátás – Célpont: Ádám és Éva

A katonai távolbalátás éveiben a “köztesek” tanulmányozása kisebbfajta csínynek számított. Valaki olvasta az Urantia könyvet (The Urantia Book), amely a transzcendens életformák ismertetésével foglalkozik, és elhatározta, hogy leteszteli.

Az Urantia könyv szerint a köztesek másvilági lények, akik a bolygónkon élnek és dolgoznak. Senki sem tudta, érdemes-e az információt komolyan venni, de mindenki meglepetésére 4. típusú körülmények között egymás után végrehajtott kísérletek ugyanarra az eredményre vezettek: ezek a transzcendens lények valóban léteznek. Felfedezésük hírét a magas rangú katonai vezetés hitetlenkedve fogadta. Már arról sem volt könnyű meggyőzni a tábornokokat, admirálisokat, hogy a képzett távolbalátók képesek felfedezni a rakétakilövőkben elhelyezett rakétákat, ráadásul még olyan láthatatlan, mindamellett barátságos lények létezéséről is beszámoltak, akik segítik az emberek fejlődését.

Szeretném leszögezni, hogy nincs szándékomban dicsőíteni az Urantia könyvet; nem tudom, mi igaz belőle és mi nem. A saját vizsgálataim alapján állítom, hogy sok minden helytálló benne, de nem az összes adat. Téves, manipulált információt is tartalmaz valós ismeretekkel vegyítve, és csak alapos távolbalátó vizsgálatokkal lehet elválasztani a kettőt egymástól.

Mivel az Urantia könyv a földönkívüliek szemszögéből vizsgálja Ádám és Éva kérdését, megkértem az irányítómat, vegye fel a legendás emberpárt a célpontlistánkra. A könyv sok mindent megmagyaráz azzal kapcsolatban, hogy bolygónk evolúciós folyamatába miként avatkoznak be már hosszú ideje a földönkívüliek.

A téma kiválasztása hazárdjáték volt. Ezen azt értem, hogy csak korlátozott számban tarthattunk irányított üléseket, és nagyon sajnáltuk volna, ha egy kitalált történetre pazarolunk el egy foglalkozást. De mint kiderült, az Urantia könyv Ádám és Éva története alapjában véve megfelel a valóságnak. Két ülést ismertetek, mindkettő témája a híres emberpár. Az egyik 4. típusú körülmények között zajlott le, míg a másikat 1. típusúként tartottam meg. A másodikra tulajdonképpen azért került sor, hogy választ kapjak néhány, az első ülés kapcsán felmerült kérdésre.

Bizonyára van olyan olvasó, aki csodálkozva tapasztalja, hogy Ádám és Éva, a két bibliai alak egy földönkívüli civilizációkkal foglalkozó műben bukkan fel. Tulajdonképpen azért választottam ezt a témát, mert meggyőződésem, hogy az emberiség legendái jórészt történelmi alapokon nyugszanak. A mítoszok tanulmányozása a távolbalátás módszerével kapcsolatokat tárhat fel a régmúlt valós eseményei, és a róla keletkezett, időben átörökített történetek között. Az Urantia könyv egy ilyen esetet ismertet Ádámról és Éváról.

Szerettem volna feltárni egy mítosz-valóság párhuzamot, mert azt reméltem, hogy segítségével magyarázatot kapok néhány tudományos kérdésre az emberiség evolúciójában tapasztalható hirtelen ugrások kapcsán.

Az olvasó nagy valószínűséggel nem tudja, mit ír az Urantia könyv Ádámról és Éváról, de ez nem is fontos. Csak azért hoztam szóba a művet, hogy tudják, honnan jött az ötlet.

Dátum:1994. július 14.

Hely:Atlanta, Georgia

Adat: 4. típus, távolról irányított

A célpont kódja: 5328/6080

Az előzetes szakasz egészen a 3. szakasz vázlatrajzáig arra utalt, hogy a célpont egy hegy közelében lévő erdős területen található. A hegy fölött gyorsan mozgó szerkezetet fedezetem fel.

C.B.: “Valamiféle szerkezetet érzékelek, amely robbanó energiákkal hozható összefüggésbe. Gyors és korong alakú. Kanyarogva, szabálytalan röppályán mozog lefelé egy helyenként erdővel borított hegy irányába. Egy fenyőfát érzékelek. A jelből azt az AOL-t ( analytic overlay=analitikai fedőfogalom – a távolbalátó ülés folyamán hozott mentális következtetés. – Galactus) kapom, hogy a hely Új-Mexikóban, Santa Fe Baldy közelében van.

A tárgy mesterséges készítmény. Kemény és magas szinten megmunkált. Ablakok és szemlélő nyílások vannak rajta. Élőlényeket, pilótákat érzékelek a szerkezetben. Ezek a lények nem szürkék. Egy pillanat. Nem is marslakók. Az emberre hasonlítanak, de nem mai emberek.”

IRÁNYÍTÓ: “Összpontosítson a nemükre.”

C.B.: “Nők és férfiak is vannak köztük. Egyenruhát viselnek. A jelből érkező AOL-ként feljegyzem, hogy fejlett emberekkel van dolgom. Az az érzésem, hogy a jövő embereit látom.”

IRÁNYÍTÓ: “Koncentráljon a céljukra.”

C.B.: “Megfigyelés céljából vannak itt. A lakosokkal egyáltalán nem lépnek kapcsolatba, nem avatkoznak be semmibe. Közvetlenül a Föderációnak tesznek jelentést. Nem érzékelik, hogy a távolbalátás módszerével figyelem őket.”

IRÁNYÍTÓ: “Mi egyebet lát az űrhajóra vonatkozóan?”

C.B.: “Leginkább a repüléshez szükséges berendezések vannak benne. Egészségügyi felszerelés is van velük, csak annyi, amennyi szükség esetén nekik kell.”

IRÁNYÍTÓ: “Térjen vissza az utasokhoz. Tudja meg, kicsodák, hogyan élnek.”

C.B.: “Ezek az emberek fejlettek, de nem sokkal fejlettebbek a mai embernél. Tovább vizsgálom őket. Úgy látom vegetáriánusok. Az űrhajót a bázison feltöltötték élelemmel. Az élelmiszert az űrben és a bolygókon lévő kertekből, planetáris raktárakból szerezték be szerves vegetatív formában. A Földről problémás lenne élelmiszert szerezni részben a betegségek miatt, részben, mert nem akarnak beleavatkozni az emberek életébe.”

Az irányítóm utasítására áttérek a 6. szakaszra, ahol egy időskálán bejelölöm a célpont idejét. Az ülés időpontjától nem messze helyezem el. Az idő fogalmával kapcsolatban vizsgálom a lényeket.

“Nem tudnak könnyedén előre és hátra mozogni az időben, nem úgy mint a szürkék. Rendszeresen ellátogatnak a Földre megfigyelés céljából. Megismétlem, a szürkékkel ellentétben nem folyamatos a jelenlétük.”

IRÁNYÍTÓ: “Jelölje be az első látogatásuk idejét az időskálán.”

C.B.: “Megálljunk csak! Húha! Egy AI! (aesthetic impression=érzelmi hatás – a távolbalátás során a látottak által keltett érzelmi hatás. – Galactus) Erős AOL-ként az Ádám és Éva jelet érzékelem. Ezek a lények már időtlen idők óta el-ellátogatnak ide megfigyeléseket tenni.

Úgy látom, régebben egy földi genetikai programban vettek részt. Tudósok és technikusok. Most azt tanulmányozzák, hogy alakulnak a dolgok, de nem avatkozhatnak közbe. Már régóta részt vesznek egy földi programban.”

IRÁNYÍTÓ: “Összpontosítson arra, mikor kerültek először kapcsolatba a Földdel.”

C.B.: “Először nagyon naivak voltak, frissen képzettek. Volt egy kis tapasztalatuk, de nem sok. A korábbi emberi testük nem sokban különbözik a mostanitól, nem mentek keresztül látványos evolúción. Határozottan érzékelem, hogy valamiféle tudományos szervezők, technikusok.

Most egy konkrét párra koncentrálódik a figyelmem. Ádám és Éva jeléből érkező AOL tölti ki az elmém. Nem tudom, képes vagyok-e folytatni az ülést, annyira elönt ez az AOL.”

IRÁNYÍTÓ: “Rendben. Befejezzük az ülést. A célpont Ádám és Éva volt.”

Néhány hónap elteltével úgy éreztem, többet szeretnék tudni Ádám és Éva földi pályafutásáról. Egyszerűen szólva kíváncsi voltam, kik voltak, mit csináltak. Így aztán ömálló, 1. típusú körülmények között megtartott ülésre vállalkoztam a következő célponttal: “Ádám és Éva eredeti tevékenysége a Földön.”

 

Dátum:1994. szeptember 16.

Hely:Atlanta, Georgia

Adat: 1. típus

A célpont kódja: 6957/4096

Az előzetes szakaszból kiderült, hogy a célponthoz időben hosszú út vezet. Szilárd talaj és néhány ember alkotta építmény kapcsolódik hozzá. Kellemes meleget éreztem. Szerves és emberi szag áradt. Hangokat hallottam.

Az előzetes szakasz által kijelölt úton haladva megállapítottam, hogy kellemes, leginkább száraz éghajlatú helyen vagyok. Közel-keleti, mediterrán vidéknek tetszett. Két embertípusra lettem figyelmes, világos és sötét bőrűekre.

Hamarosan hatalmas energiaforrást éreztem meg a közelben. A jelből valamiféle atomreaktor AOL-ja érkezett hozzám.

Ezzel egy időben éreztem, hogy a közelben néhány lény boldogtalan. A jelből rabszolgatábor és elnyomás AOL-ja jutott el hozzám. Nem követtem a gondolataimmal, nem is tért vissza többé az ülés további szakaszában ez az AOL.

A helyszínen különféle kisgépek, kövek, épületek voltak. A lakosság zöme nyugodt életet élt. Válságjelek nem mutatkoztak. Békés hangulat áradt, de mégis feszültség volt a levegőben.

A feszültségre koncentráltam, és egy világító, nem fizikális lényt fedeztem fel a helyszínen. A lény katonai vezető benyomását keltette. Más transzcendens lények is voltak körülötte, mellette.

A vezérrel kapcsolatban arra asszociáltam, hogy nemrég viszály tört ki: háború AOL-ját érzékeltem. Heves vita zajlott le, és az emberek véleménye megoszlott.

Ez a bolygó az univerzum félreeső pontján van, a civilizációtól távol, és az emberek tisztában voltak ezzel. Az egyik csoport úgy vélte, saját kezükbe kell venniük a sorsukat, nem törődve a távoli felsőbb szervvel. Két táborra szakadtak. A kisebb tábor lojális maradt a messzi fennhatósághoz, és a vita során bátran kiállt a másik párttal szemben. Tétlen időszak következett, mivel a két párt megszakította egymással a kapcsolatot.

Ezután helyváltoztatást hajtottam végre, és 3 lábnyira a célpont mellett találtam magam a tengerparton. Egy férfi és egy nő volt ott. Nem messze néhány fejlett, szimpatikus embert láttam.

A férfi elméjének a mélyére hatoltam. Bizonyos fokig elszigeteltnek érezte magát. Egyedül volt, szerelmes, de nem az ártatlan, első szerelem értelmében. Érett férfi volt. A nő elméjének mélyét megvizsgálva azt tapasztaltam, hogy irányító-szervező személyiség, magas szintű munkát végez. Nagyon kötődik a férjéhez. Határozottan éreztem, hogy ösztökélnie kell a férjét az előrejutásban, vagyis a nő úgy érzi, a párja nem halad elég gyorsan előre. Ekkor a helyszín problémájára koncentráltam. A transzcendens világban zavarok álltak elő. A helyszínen lényeket érzékeltem, akik azon voltak, hogy megakadályozzák a művelet zökkenőmentes lezajlását. Amikor a vezetés fogalmára összpontosítottam, a katonai szervezet képzete, és a Lucifer-féle lázadás jelének AOL-ja tolult fel a tudatomban. Nem próbáltam követni a gondolatot, de azt érzékeltem, hogy ez a hely messze van a központi irányítástól, és a lázadás erősen megalkuvó jelleget öltött.

A tengerparton lévő férfira és nőre összpontosítva azt tapasztaltam, hogy tanítanak és szervező munkát végeznek. A jelet követve érzékeltem, hogy a helybeli humanoidokkal foglalkoznak. A szaporodást és a párosodást érintő, előnyösnek vélt dolgokra tanították őket. Ismereteket adtak át nekik a szaporodás iránti érdeklődés felkeltése céljából. A tanításuk mögött nem volt semmiféle negatív hátsó szándék, mégis nyugtalanítóan hatottak, ugyanis valamiféle szelekción alapuló kitenyésztésre törekedtek.

A tevékenységük céljára koncentráltam, és megértettem, hogy egy új, kivételes fajt akartak kifejleszteni. Nem vihették be a saját génjeiket az állományba, hanem a természetes folyamatok felgyorsítását tervezték. Az evolúció túlzott befolyásolása nélkül, a természetes mutációk sok generációját átugorva egyenesen a végeredményhez akartak jutni, egy csapásra elvégezve a kiválogatást, selejtezést.

A program azonban sajnos félresiklott, már a kezdeteknél hiba csúszott a számításokba. Túlságosan bíztak az egyéni lojalitásban és a józan észben. Az embereket kihelyezték a világ végére, a vadonba, ahol szellemi tévútra keveredtek.

A program céljára összpontosítva tisztán éreztem, hogy ezek az emberek Isten szerepében próbáltak fellépni. Nagyon szerették volna a nekik tetsző irányba terelni a dolgokat, de a lelkük mélyén szorongtak.

Attól tartottak, hogy Isten – mivel cserben hagyták – náluk fejlettebb evolúciós sarjjal áll elő. A vállalkozásukban volt egy kis fellengzősség, elbizakodottság. Elgondolásuk azért okozott feszültséget, mert hibás társadalmi háttér állt mögötte. Eleve helytelen volt az elképzelés, ami miatt siettetni akarták az evolúciót. Emiatt válság tört ki a lények kollektív tudatában, olyannyira, hogy a lakosság egy része megszállottan törekedett a fejlett faj minden áron történő kifejlesztésére. Ezek a személyek megbetegedtek, elfajultak, megfeledkeztek az evolúció eredeti, rajtuk túlmutató, magasabb rendű céljáról. Vagyis a társadalom beteges elemei a maguk útját tartották helyesnek, és erről meg akarták győzni önmagukat és környezetüket is oly módon, hogy a többiek evolúcióját is a maguk irányába akarták kényszeríteni. Azt hitték, ők az evolúció tökéletes végtermékei.

Ádám és Éva egyértelműen a távoli fenséghez, lojális kisebbséghez tartoztak. A lázadás nem tartott sokáig.

VÉLEMÉNYEZÉS

Ádám és Éva az emberiséget érintő genetikai fejlesztőprogram irányítói és szervezői voltak a Földön, nem pedig a vadonban meztelenül szaladgáló egyszerű lények. A párt övező mítoszok nyilván olyan látnokoktól ered, akik született távolbalátó képességekkel rendelkeztek, de a két ember tevékenységét megfelelően fejlett intellektus hiányában nem tudták értelmezni. Így lett Ádámból és Évából az emberi faj első két tagja. Bizonyos értelemben ez igaz is, hiszen az emberi génállomány megváltoztatásán dolgoztak.

Ádám és Éva még ma is élnek, fizikai és transzcendens értelemben egyaránt. Valószínűleg a Föderáció szabályaihoz igazodva nem folynak bele a szürkék tevékenységébe, de nagy érdeklődéssel figyelik a Földön élő emberiség evolúciós pályáját. testük nyilván nem ugyanaz, mint annak idején volt, de érdekes módon nem fedeztem fel az evolúciós fejlődés feltűnő jeleit a fizikai megjelenésükön. Az volt a benyomásom, valami nem stimmelt ezzel a párral, de lehet, hogy ők élénken tiltakoznának ez ellen.

Egy azonban biztos: az emberi faj genetikai manipulációja nem új keletű elgondolás, hanem már jó ideje folyik. Lehet, hogy elsősorban ez áll annak a jelenségnek a hátterében, amit az evolúcióval foglalkozó biológusok szakaszos evolúciónak neveznek. Ez azt jelenti, hogy az evolúció viszonylag hirtelen irányt változtat. Még további – a távolbalátást és a hagyományos tudományos módszereket is felhasználó – kutatásokra van szükség a hipotézis igazolására vagy megcáfolására.

Rejtélyek szigete / Dr. Courtney Brown: Cosmic Voyage – A Scientific Discovery of Extraterrestrials Visiting Earth

Az asztrálutazás: vajon mi az, ami utazik?

Az asztrálutazás és annak egy válfaja, amellyel különlegessége folytán érdemes  foglalkoznunk, újabb kihívások elé állítja a világ működéséről alkotott elképzeléseinket, de egyszersmind újabb támpontokat ad arra nézve, hogyan is működhetnek a dolgok a negyedik dimenzióban.

Nos, az asztrálutazást végrehajtó emberek lényegében olyanok, mintha „szellemek” lennének. Ha a szellemek fizikai testük nélkül teljes mértékben megőrzik „szellemi frissességüket” és gondolkozóképességüket, sőt még gyarapítják is tudásukat és képességeiket, akkor talán a testükből kiszálló emberek is ugyanazt élik meg és észlelésük is ugyanúgy működik, mint a „szellemeké”. Van persze különbség, mert az asztrálutazó asztrális teste egy láthatatlan energiaszállal hozzá van kapcsolva fizikai testéhez.

Ettől eltekintve az asztrálutazó hasonló helyzetbe kerül, mint a „szellemek”, azaz éteritestével tudatával együtt a negyedik dimenzióba kerülhet. Az asztrálutazást meg lehet tanulni, egyeseknek ez elég gyorsan sikerül, mások évekig is hiába kísérleteznek. Én is sikertelenül próbálgattam, az is igaz, hogy nem túl nagy kitartással. Sok ember kísérletezget az asztrálutazással és tapasztalataikat megbeszélik és kicserélik a világhálón.

Az asztrálutazók a fizikai sík és a negyedik dimenzió határán is képesek utazgatni. A bátrabbak villanásnyi idő alatt át tudnak rándulni más bolygókra, sőt más galaxisokba és emlékeznek is rá, mit láttak ott. Az asztrálutazás problémája, hogy az asztrálutazók nem mindig képesek kontrollálni a helyzetet, nem ismerik a negyedik dimenzió üzemmódját. Nem tudják,hogy irányítsák magukat a kiszemelt célpontba, nem tudják, hová kerülnek szemvillanásnyi idő alatt és legtöbbször fogalmuk sincs, mi várhatja őket az ismeretlen terepen és adott esetben nem tudják, miként védjék meg magukat egy esetleges támadással szemben.

Ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a fizikai test halála után a negyedik dimenzióba jutott„szellemmé” változott ember. Gyorsan rájönnek azonban, hogy fizikai testükből kilépve, mozgásukat és környezetüket is gondolataikkal irányíthatják. Elég arra gondolniuk, hogy vissza akarnak jutni a testükbe és már ott is vannak. Az a bizonyos ezüst zsinór, amely összeköti szellemtestüket a fizikai testükkel, tulajdonképpen testük részét képezi és az bármilyen hosszúra megnyújtható.

Az asztrálutazás kapcsán az után kutattam, hogy pontosan mi is az, ami ilyenkor kilép a testből. Ezt a valamit az asztráutazó áttetszőnek látja, de ugyanolyan formája van, mint a fizikai testnek. Rendesen lát, hall, de őt a fizikai testben élő emberek nem látják és nem hallják. Előfordul, hogy a más dimenzióbeliek sem látják vagy nem kelt feltűnést. Az asztrálutazónak is van tehát valamiféle éteriteste, akár a szellemeknek, és ugyanolyan szédületes sebességgel képes helyet változtatni, mint a gondolat, bár ebben a sebességtartományban ezt nem lehet biztosan állítani. Ami biztos, hogy a fénysebesség sokszorosáról van szó. Ebből viszont további következtetések vonhatók le, amelyek,mint látni fogjuk, egyáltalán nem megalapozatlanok. Ezek pedig a következők: Ha a „szellemek” képesek az un. perisprit segítségével fizikai testté sűrűsödni, akkor lehetséges, hogy a negyedik dimenziós entitások valamennyien képesek erre, feltéve, ha hozzájutnának az ehhez szükséges energiához.

Vajon az az ember, aki képes szellemtestét fizikai testétől leválasztani és szellemtestét más helyre apportálni, nem lenne-e képes azt egy jó nagy adag energia felvétellel valamely célpontban szemvillanásnyi idő alatt besűríteni és mondjuk egy második fizikai testben egy másik helyen megjelenni? A feltételezés jogos, mert ez lehetséges.

Nagyon kevés ember, például indiai jógik valóban képesek erre. A jelenséget bilokációnak nevezik.

A fizikai test egy biztonságos helyen nyugszik, a„szellemtest” kiszáll, valahol lehorgonyoz, majd materializálódik. Ez a művelet lehet a feltámadás technikája is. A test halála után fennmaradó „szellemtest” egy időre összesűríthető és láthatóvá tehető. Ez viszont arra enged következtetni, hogy abban a testben, amelyet szellemtestnek neveztem, minden megvan, ami a fizikai testben, csak valamilyen más anyagformában. A bilokálódott test visszatérése a fizikai testbe a folyamat megfordításával zajlik le: most már nem kiszáll a szellemtest a fizikai testből, hanem visszaalakul éteri állagúvá és villanásnyi idő alatt ott terem a helyén, a fizikai testben. A másolat nem lehet az eredetivel teljes mértékben azonos, csak bizonyos külső jegyek alapján tűnik másolatnak. A bilokált test ugyanis kevésbé sűrű, mint a fizikai,frekvenciája talán a harmadik és a negyedik dimenzió közé esik.

De mindeközben mi van a tudattal? Melyik testben van? A kérdés jogos,mivel ahogyan a gondolatnak is van szubsztanciája, ugyanúgy az egyén tudatának is kell hogy legyen. Talán a tudata két részre oszlik: egyik része az agyhoz kötődik, másik része a szellem testhez, amely ilyenkor„kiszáll”? És vajon az asztrálutazó „anatómiai” tekintetben azonos egy„szellemmel”? Feltételeztük, hogy lényegében azonos, azzal a különbséggel, hogy az asztrálutazó nem tudja magát teljesen függetleníteni harmadik dimenziós elméjétől. Megjegyzem azonban, hogya Földtől elszakadni nem képes „szellem” sem képes erre. A Földhöz kötöttség valójában azt jelenti, hogy a „szellem” szintén a harmadik és negyedik dimenzió határmezsgyéjén lebeg. Ez magyarázza azt, hogy tudatuk is földhöz kötött, azaz a földi élet befolyása alól nem tudják kivonni elméjüket. Ami pedig a tudat hollétét illeti, a következőkből kiderül, elképzelhető, hogy a tudat az asztrálutazáskor valóban képes lehet megosztani magát.A negyedik dimenzióban a gondolat valóságteremtő ereje sokkal közvetlenebbül érvényesül, (az asztrálutazó azonnal meglátja azt, amire gondol), ezért ha az asztrálutazó célja, hogy e világokat objektív módon felderítse, akkor a szubjektív gondolatokat ki kell küszöbölnie, mert azok megváltoztatják az általa megismerni kívánt valóságot. Mivel a pszichikai kémek az asztrálutazást használják felderítési feladataik teljesítéséhez, így ez a pszichikai kémkedésnél igen fontos szempont.

A pszí kémek speciális kiképzést kapnak és az asztrálutazásukat szigorú protokoll szerint hajtják végre, hogy az elme ne zavarjon be a negyedik dimenziós észlelés objektivitásába. Az asztrálutazásnak ezt a tudományos precizitással kialakított technikáját scientific remote viewing-nak, azaz tudományos távolba látásnak nevezik. Még évekkel ezelőtt olvastam egy amerikai pszíkém élettörténetét, Morehouse: Psychic Warrior (A pszí katona) c.könyvét. A könyv fő célja nem is az volt, hogy leírja, miként folyik a pszichikus kémkedés, hanem hogy leleplezze, miként használják ki e különös képességű embereket enyhén szólva kétes célokra, hogyan teszik őket tönkre testileg-lelkileg, amikor pedig e kivételes képességeket azemberiség hasznára is fel lehetne használni. A szerző katonai karrierje nagyon ígéretesnek látszott egészen addig, míg egy eltévedt golyó fejbe nem csapta. A sisak megvédte a koponyáját, de a rázkódástól mégis megsérülhetett valami a fejében és attól kezdve látóvá lett. Olyan lényeket látott és hallott, amelyekben nem hitt vagy amelyekről tudta, hogy nem lehetnek valósak vagy nem kerülhettek arra a helyre, ahol látta őket, ezért azt hitte, valami baj van az agyával, máskülönben hogyan láthatna olyan dolgokat, amelyekről úgy vélte, hogy nem léteznek? Végül egy katonai pszichiáter, akihez segítségért fordult, elküldte őt a DIA (DefenseIntelligence Agency) nevű katonai pszichikai kémkedéssel foglalkozó csoporthoz.

Ott aztán elméletből és gyakorlatból egyaránt kiképezték,hogy megértse és használja ezt a képességet. Dióhéjban a remote viewing(távolba látás) módszere a következő: a tisztánlátó személy megváltozott tudatállapotba hozza magát , ő lesz azasztrálutazó. A felderítést végző személy mellett van egy segítő, aki „navigálja” az asztrálutazót. Az utazó kap egy kódszámot, amelyhez valamilyen számára ismeretlen helyszín tartozik, ami lehet időhöz kötött esemény is. A kódszám bármi lehet, bárki bármilyen helyszínt bármilyen kódszámmal elláthat, a módszer akkor is működik. A helyszín bárhol lehet, akár más bolygón is. Az asztrálutazó megkapja a mások által kitalált kódot, a navigáló személy vagy ismeri a kódhoz tartozó helyszínt vagy nem, mivel képzési, gyakorlási célból végzett utazás esetén dupla vakon is végre lehet hajtani a feladatot. És láss csodát, az utazó azonnal ott találja magát azon a számára ismeretlen helyszínen, amelyet a kódszám jelöl.Először vázlatrajzot készít arról, amit lát, abból kiderül, hogy milyen jellegű a helyszín. Szemben a tudatát kivetítő un. tisztánlátóval, aki elmosódottan, illékonyan látja, érzi a helyszínt, a profi asztrálutazó azt teljesen valóságosnak, fizikainak látja, hallja, érzékeli, legalábbis azok,akiknek ehhez adottságuk is van és megkapták a szükséges képzést is.

A tudatos tudatukat, érzelmeiket teljesen ki kell kapcsolniuk, mert az kételkedik, analizál, szubjektív ítéleteket alkot. A navigáló diktálja, mit nézzen meg alaposabban, hová közeledjen, merre menjen, az utazó a protokol előírása szerint mondja, hogy mit lát és azt le is rajzolja. Amikor ismert a helyszín, akkor a teljesítmény megítélhető a gyakorlat végén,amikor összevetik a leírt és lerajzolt adatokat a kódszámhoz tartozó mappába rejtett adatokkal, képekkel. Az asztrálutazó a kód alapján mindig hibátlanul megtalálja a célpontot, de persze megnevezni nem tudja, de azt látja és érzi, amit az adott helyen vagy egy adott esemény helyszínén látnia és éreznie kell, ha valóban ott jár. A kilencvenes évek közepén ezt a szervezetet (DIA) felszámolták és ezek az emberek megrendelésre kezdtek dolgozni (ipari kémkedés) valamint tudásukat tanfolyamok tartásával kamatoztatják. Az internetes fórumokon bemutatják, hogy ugyanilyen módszerrel még kezdő rv-sek milyen rajzokat és leírásokat készítettek olyan helyszínekről, amelyeket szintén kód formájában kaptak meg. Idő és távolság nem játszik szerepet abban, mennyire sikeres a művelet. Ez az egyéni tehetségtől függ.

Jártak a Holdon, jártak a Marson, jártak a múltban és a jövőben. Találkoztak földön kívüliekkel, „jártak” távoli bolygókon. A korábbi kérdésekhez hozzáadódik egy újabb fogas kérdés: honnan tudja azasztrálutazó tudatalattija, hogy mit rejt a kód? Ráadásul azonnal ott is terem. Nyilván úgy, hogy amikor a kódoló megadta a kódot, az ő tudatában a helyszín és a kód összekapcsolódott, a helyszín energiamintája imprintálódott a kódba azáltal, hogy a kódoló a kettőt a tudatában összekapcsolta.

Az rv-t végző személyek – mivel alfa, de inkább téta üzemmódban működik az agyuk, ami a tudatalatti működését jelenti, – így közvetlenül képesek olvasni az energialenyomatot, melyet a kód hordoz. A tudatalatti nem csak a kód leolvasására képes hanem engedelmesen gazdája akarat szerint elküldi a mentális testet (a„szellemtest” tudatát hordozó testrészt) a megadott helyszínre körülnézni.Hogyan lehetséges ez?

Csak úgy, ha a kód a kódoló személy által végrehajtott egyszeri gondolati összekapcsolás révén hordozza az általa reprezentált anyagi tárgy vagy helyszín vagy esemény energiamintázatát,amelyet a tudat alatti közvetlenül „olvasni” képes.

Forrás:Clare Voyant – Ahol megállt a tudomány

A jövőemlékezésről – P.M.H. Atwater

P.M.H. Atwater: A nyolcvanas évek elején kutatást végeztem a halálközeli élmények terén, s több ezer olyan embert interjúvoltam meg, akinek megváltoztatta az életét, hogy túlélte a klinikai halált. Több könyvet is írtam a témában, s közben fel-felbukkant a jövőre való emlékezés jelensége. Más kutatók is találkoztak ilyen esetekkel, de ők “az események előrepergetésének” nevezték.

Számomra valamilyen pszi-képességnek hangzott ez a kifejezés; nem adott magyarázatot arra, hogy mi történik ilyenkor. Ezért elkezdtem konkrétan ezt a témát kutatni. Vizsgálódásaim eredménye olyannyira meglepett, hogy ráébredtem: még több kutatást kell végeznem, hogy végére járhassak annak, milyen következményeket hordoz a jelenség, és hogy hová vezet mindez a gondolkodásmódunkat illetően.

P.M.H. Atwater

Felsorolná a jövőemlékezés néhány olyan elemét, melyek megkülönböztetik a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományosabb módjaitól?

P.M:H. Atwater: A jövőemlékezés valóban nem azonos a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományos módjaival, melyek ismerősebbek az emberek számára, mint például a prófécia vagy a jövendölés. A jelenség szigorúan jövő-irányultságú, de nem látomásként érzékelik, hanem valós tapasztalatként.

Az összes érzéket érinti, s a részletek olyannyira teljesek, hogy amikor sor kerül egy jövőemlékezési epizódra, nincs mód arra, hogy az egyén megkülönböztesse a szokásos élettől. Az egyén szó szerint megéli a dolgot – megfordul a testével, kinyújtja a kezét, bemegy a fürdőszobába, kifújja az orrát. Nem olyan, mintha moziban lenne, és megnézne valamit a filmvásznon.

Harmadszor az teszi egyedivé a tapasztalatot, hogy általában akkor történik, amikor éber és aktív az egyén, és nem módosult állapotban, vagyis nem például az agyműködés alfa szintjén. Az az ember, aki jövőemlékezést él át, általában valamilyen világias elfoglaltságot folytat éppen, például kocsit vezet, mosogat, takarít vagy egyéb ügyeket intéz. És nemcsak hogy világias események során történik az epizód: szinte mindig ilyesmiről is szól. Azok az események, melyeket az emberek előre megélnek, rendszerint hétköznapi tevékenységek, például vásárlás vagy egy állásinterjú, vagy akár az, ahogy aznap este hazamennek a munkából. Előre megélhetik, hogy találkoznak valakivel, vagy egyszerűen csak sétálnak egy utcán, s ugyanazokat az arcokat látják, melyekkel később a mindennapi életben találkoznak.

Azt hiszem, a legtöbb kutató többek között azért véti el a lényeget vagy értelmezi félre a jelenséget, mert nem szükségszerűen kirívó, és nem kifejezetten provokatív. Valójában a legtöbb olyan kutató, aki halálközeli élményekkel foglalkozik, nagyon ritkának nyilvánította a jelenséget, de én meglehetősen elterjedtnek találtam. És miközben igaz az, hogy kimondottan olyan embereknél lép fel, akik tudati átalakuláson mentek át, azt találtam, hogy a tapasztalat egyre növekvő mértékben figyelhető meg a nagyközönség körében is.

Lát valamilyen mintát arra vonatkozóan, hogy miként váltható ki a jövőemlékezés?

P.M.H. Atwater: Észrevettem néhány összefüggést, melyek véleményem szerint jelentősek. Először is, úgy tűnik, hogy leginkább serdülőkorban történik, bár előfordulhat később is, főleg stresszes időszakokban. Úgy tűnik, problémás területeket tisztáznak a jövőemlékezés epizódjai. De olyan embereknél is előfordul a jelenség, akiknél hirtelen elsődleges fontosságúvá válik az élet spirituális oldala, vagy akik egyszerűen olyan életszakaszban vannak, melyben nyitottabbak, mint máskor. De megfigyelhető olyan emberek esetében is, akik nem esnek át különösebb pszichológiai vagy fiziológiai stresszen. Gyanúm szerint ők egyszerűen olyan ponton voltak az életükben, ahol ösztönözni tudták a jelenség előfordulását, vagy nyitottak voltak ilyesmire. Tehát nem igazán mondhatnám, hogy egy adott körülménytől függ a dolog.

Meglátása szerint mi a légérdekfeszítőbb vonása a jövőemlékezési epizódoknak?

P.M.H. Atwater: Az előre megélt események világias jellege. Miért élne meg bárki is előre olyasmit, hogy például ebédelni megy a barátaival? Vagy hogy sétál az utcán, és látja az utcán járkáló embereket? Néhányan kétségkívül jelentőségteljesebb dolgokat élnek meg előre, például balesetet, de az epizódok többsége világias, hétköznapi történés. Amint felfigyeltem erre a mintára, azonnal keresni kezdtem az okokat, melyek magyarázatot adhatnának arra, hogy miért mindennapi tevékenységek körül forog egy ennyire egyedi tapasztalat. Amikor egy ember ilyesmit tapasztal, kétségkívül tud róla. Miután a tapasztalat véget ért, mindig megtalálható valamilyen érzékszervi nyom, ami – a kezdeti zavaron túl – jelzi az embernek, hogy ilyen tapasztalatban volt része.

Mit ért ön “érzékszervi nyom alatt”?

P.M.H. Atwater: Az ember borzong, eksztázist él át, nagyon vidám, vagy pedig valamilyen testi érzéklet mutat rá arra, hogy valami nagyon furcsa dolgot élt át épp az imént. A teste reagál, és e reakció módja azt sejteti számomra, hogy valamilyen kémiai anyagok szabadulnak fel ilyenkor az agyban.

Megfigyelései szerint meddig tart egy tipikus tapasztalat?

P.M.H. Atwater: Ezt nehéz lenne végérvényesen leszögezni, mert nagyon széles skála figyelhető meg e téren. Első tapasztalatom során a következő évet éltem meg előre, s tíz-tizenöt percig tartott az élmény.

Tehát a jövőemlékezés élményének ideje nem felel meg egy az egyben annak az időnek, ami alatt az előre megélt esemény a valós életben megtörténik?

P.M.H. Atwater: Nem, úgy tűnik, felgyorsul az idő, bár az ember nem érzi közben ezt a felgyorsulást.

Mint amikor a halálközeli élményt átélő emberek lelki szemei előtt percek alatt lepereg az egész életük?

P.M.H. Atwater: Igen, nagyon hasonló a kettő. Amikor előre megéltem egy évet, az íróasztalomnál ültem Idaho államban, Boise városának egyik bankjában. Ott dolgoztam. Egy elemzési jegyzőkönyvet futottam át éppen. Nagyon összpontosítottam, és hirtelen ott helyben ledermedtem. Ez egyébként jellemző sajátsága az eseménynek: valahogy minden megdermed a helyén. Ezzel együtt jár egy olyan érzés, hogy valahogy minden felfüggesztődik, s ezután történik meg az epizód. Miközben az ember megtapasztalja az epizódot, igazából semmi sem mutat arra, hogy a történés kilógna a korábbi események közül.

Ugyanolyannak tűnik a sebesség. Az ember nem érez felgyorsulást, és azt sem, hogy sebesen zajlana a történés. Úgy éli meg a tapasztalatot, mintha a jelenben történne. Nem tűnik különlegesnek. Tökéletesen kifogástalannak és teljesen normálisnak látszik. Ez okozott nekem kezdetben olyan sok fejtörést a kutatásom során. Saját tapasztalataim mellett mások történetei is a rendelkezésemre álltak; sokat le tudtam ellenőrizni közülük, és meg is tettem, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük, amíg el nem kezdtem olvasni a gyermeki agy fejlődésével kapcsolatos kutatások eredményeit. Ekkor került a helyére a kirakós játék összes darabkája.

Hogyan?

P.M.H. Atwater: Valamikor 3 és 1/2 – 5 éves kor között fejlődik ki a halántéklebeny. Nevezhetjük ezt a képzelet születésének. Ekkor alakít ki magának a legtöbb gyermek egy-egy képzeletbeli játszótársat. Az irodalom szerint szinte teljes mértékben a jövőre koncentrálnak az ilyen korú gyermekek. A jövő megélése eszköz számukra. A segítségével felkészülnek arra, ami hamarosan történni fog velük. Ez az egyik fő módszerük, mellyel felkészülnek a feladatokra, kötelességekre és tevékenységekre, melyeknek elvégzését hamarosan elvárják tőlük. A gyermekek automatikusan, fejlődésük ívének részeként hajtják ezt végre. Az ilyen korú gyermekek számára nem olyan magától értetődő a tér és az idő. Számukra a “most” egyik vetülete a jövő.

A gyermekek képessége arra, hogy a jövőbe vetítsenek ki eseményeket, hogy annak megtörténte előtt megéljék és elpróbálják a jövőt, az agy fő eszköze a perspektíva és folyamatosság elsajátítására. Így tanuljuk meg, hogy az egyik dolog egy másik dologhoz vezet, és eredménnyel jár. Ez nyújt nekünk folyamatosságot és perspektívát, s önmagunk felfedezésében is segít. Azt mondhatjuk tehát, hogy négyéves kor körül tudati átalakuláson esnek át a gyermekek. Ugyanez történik, amikor egy felnőtt sámánisztikus látomáson, a kundalini felszínre törésén, halálközeli élményen vagy bármilyen spirituális átalakuláson esik át. Miután valaki ilyesmit élt át, az egyik első nyom annak felismeréséhez, hogy valami nagyon különös és szokatlan dolog történt épp az imént, az, hogy fiatalabbnak látszik, mint korábban.

Az ilyen emberek arca és teste szinte egy éjszaka leforgása alatt változni kezd, és gyermekien kezdenek viselkedni – nem gyerekesen, hanem gyermekien. Elkezdenek jobban lazítani. Szemeik csillogni kezdenek. Fényes lesz a bőrük. Amikor a kutatók olyan felnőtt alanyok agyát vizsgálják, akik tudati váltáson mentek keresztül, a homloklebeny kitágulására utaló jeleket látnak. Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ilyen módosult állapotot valamilyen válság váltja ki, és eltöprengünk ezen az információn, arra a következtetésre juthatunk, hogy a limbikus rendszer a válság miatt aktiválta a homloklebenyeket. Mindenféle túlélési mechanizmus aktiválódik ilyenkor az agyban, s a limbikus rendszer kémiai anyagok özönével árasztja el a homloklebenyeket.

A homloklebenyben lokalizálódik képzeletvilágunk kezdeti mintázása. Emellett az agynak az a része ez, amit a sámánisztikus rituálék, egyházi szolgálatok és spirituális szabályok aktiválnak. Rengeteg bennszülött kultúra használ drogokat a tudat szikráinak meggyújtására, s ezek a kábítószerek a limbikus rendszert és a homloklebenyeket célozzák meg. Amikor tehát egy felnőtt agyi váltáson vagy tudati átalakuláson megy át, a homloklebenyek kitágulnak, ami a körülbelül négyéves korban történő homloklebeny-fejlődést utánozza. Amikor ilyen agyi váltás történik, a felnőtt elkezdi előre megélni a jövőt, éppúgy, ahogy egy gyermek. S én azt hiszem, ugyanabból az okból teszi, mint a gyermekek: próbál, felkészül, játszik a lehetőségekkel. Újra felfedezi identitását, és összeméri egymással a folyamatosságot és annak hiányát.

Ha a halálközeli élményeket vesszük szemügyre, melyeket itt modellként szeretnék használni, az egyik dolog, amit kutatásom során észrevettem, az, hogy ezek az emberek általában sok problémával küszködnek a mindennapi tapasztalatok és a hétköznapi élet kezelésében, valamint abban, hogy képesek legyenek ismét alkalmazkodni testükhöz, családjukhoz és társadalmukhoz. A halál torkából kiszabadult emberek közül sokan hosszú időn át irány vesztettek és depressziósak, és még az olyan világias tevékenységek is próbára teszik őket, mint amilyen a beszélgetés, az étkezés, a munkába járás, a csekkfüzetük kiegyenlítése és gyermekeik felnevelése.

Mindez kihívást jelent számukra, mert már nem ugyanazok, akik voltak. Most már olyan viszonyítási alapjuk van, amilyen korábban nem állt a rendelkezésükre. Most már tudják, hogy nem azonosak a testtel, és hogy nincs tér és idő. Hogyan éljenek hát térben és időben, ha nincsenek is ilyen dolgok? Hogyan magyarázzák el a főnöküknek, hogy mindenféle dimenziókon át tud nézni az elméjük?

A jövőemlékezés folyamata jelentősebbnek tűnik tehát, mint magának az emléknek a tartalma.

P.M.H. Atwater: Pontosan. A folyamat számít. Annak az éremnek a másik oldala ez, amin a gyermekek esnek át a homloklebeny fejlődését követően. A gyermekek esetében az a feladat, hogy fogják ezt a tágabb, egyetemes képzeletvilágot, és valahogyan csiszolgassák, vagy a személyes önfelfedezés szintjére szállítsák le. A felnőtt esetében az a feladat, hogy fogjuk már kialakult ön- és identitásfelfogásunkat, és haladjuk meg azokat a sztereotípiákat, melyeknek nincs értelmük. A képzelet felnőttkori újjászületéséről van itt szó, s a lényeges dolog – az a jel, ami megmutatja nekünk, hogy strukturális és kémiai váltás megy végbe az agyban – nem más, mint a jövő előre megélésére való képesség, mert hiszen az ember nem lenne képes erre, ha nem módosulna az agya. Nem attitűdökről vagy hitrendszerekről beszélek. Nem is kell foglalkoznom az illető hiteivel. Ehelyett arra figyelek, hogy mit tesz a fizikai test, hogy hogyan viselkedik a személy, és hogy agyi fejlődésről árulkodik-e mindez.

Amikor felnőttek mennek keresztül agyi váltáson, mindig hirtelen ugrás figyelhető meg az agyi fejlődésben. Most kifejezetten az agysejtek ideghálózatáról beszélek. Az ilyen felnőttek agya máshogyan működik. Intelligensebbek, mint korábban. Elkezdenek halmazokban gondolkodni, amit általában a zseni jelének tekintünk. Kétségkívül sokan – sőt, véleményem szerint a legtöbben – csak részleges váltást hajtottak végre, de akadnak olyanok is, akik teljes váltást valósítottak meg. Ez ismét csak egybeesik azzal, amin a gyermekek mennek keresztül négyéves korukban.

Egyik ugrás után a másikon mennek keresztül az agyfejlődés terén, és szinte órára pontosan ki is számíthatjuk ezt, ha tisztában vagyunk a gyermek korával és azzal, hogy milyen ösztönzést kaptak környezetüktől és játékaik során. Ez kicsit alábbhagy a továbbiakban, aztán ismét nagy ugrás következik a serdülőkorban, majd az élet hátralévő része már hegynek lefelé folytatódik. Azoknál az embereknél azonban, akik tudati átalakuláson estek át, mindig találunk jeleket arra, hogy újabb ugrás megy végbe agyi fejlődésükben. Ahelyett, hogy csökkenés következne be az idegsejtek termelődésében, fokozódás figyelhető meg e téren. Valami nagyon jelentős dolog történik itt.

Véleményem szerint arra utal ez, hogy strukturális és kémiai tekintetben változik az adott személy agya. Funkcionális és fizikai szempontból is megváltozik. Tehát nem csupán olyasvalamiről beszélünk, ami misztikus természetű; olyasvalamiről van itt szó, ami fizikai. Ezért csigázza fel annyira az érdeklődésemet.

Korábban említette, hogy úgy véli, a jövőemlékezés jelensége egyre inkább növekszik a nagyközönség körében. Jelzésnek látja ezt arra, hogy mi, emberi lények valamilyen elfeledett, de minket születésünktől fogva megillető jogra tartunk ismét igényt?

P.M.H. Atwater: Teljes mértékben. Túl a fényen [Beyond the Light] című könyvemben szemügyre veszem a fizikai apparátust, amivel születünk. Mindannyian rendelkezünk azokkal a fizikai mechanizmusokkal, melyekre a születéshez, a teremtéshez és az újjászületéshez szükségünk van. Születésünktől fogva minket megillető jogunk, hogy fejlődjünk, növekedjünk és változzunk. Arra törekszem, hogy félretegyem az összes divatos frázist, hagyományt, kultúrát és képzeletvilágot, és a nyersanyagot szeretném vizsgálni, hogy rájöjjek, mi is történik itt valójában. Idaho sivatagainak és kanyonjainak szellemi őrzői neveltek. Ismerem a sámánisztikus utazást, mert így neveltek. Emellett abban a szerencsében részesültem, hogy rengeteg kutatást végezhettem. Ezrekkel dolgoztam együtt spirituálisnak vagy misztikusnak nevezhető találkozások során.

Tehát már régóta összeköttetésben álltam ezzel a területtel, méghozzá különböző perspektívákból, s egyre csak azt láttam: függetlenül attól, hogy éppen milyen vallást, kulturális hagyományt vagy rituálét tanulmányozok, mindig van valami a tapasztalat mögött és azon túl, mely annak alapzataként szolgál. S ha a történelem és a nyelvezet összes rétegét lehámozzuk, eljutunk az alapokig. Elkezdünk ráeszmélni, hogy a tudat az elsődleges. Minden tudatos. Minden él, abban az értelemben, hogy mozog, lélegzik és intelligens. Kétségkívül különböző fokai vannak az intelligenciának, de mindenben megvan a tudat szikrája. Az egyik dolog, amire első halálközeli élményemet követően azonnal ráébredtem, az volt, hogy minden – még a ruháim is – élettel telinek látszik. Két másik halálközeli élményembe került, mire rádöbbentem ennek összes következményére.

És miben állnak ezek a következmények?

P.M.H. Atwater: Úgy gondoljuk, hogy emberi lények vagyunk, de ez valójában nem igaz. Isteni lények vagyunk, akik emberi testet viselnek. Van bennünk egy szikra, egy tűz, ami örökösen újra akar egyesülni nagyobb erőforrásával. A tudati átalakulások vagy agyi váltások azt a célt szolgálják, hogy felébresszék bennünk azt az apparátust, amire ahhoz van szükségünk, hogy tudatára ébredjünk, kik vagyunk; hogy megtapasztaljuk, mik vagyunk; hogy értsük, miért vagyunk itt; hogy mit tehetünk érte, és hogy merre tartunk. Célt és felelősséget mutat nekünk. Születésünktől fogva minket megillető jogunk ez, hiszen a lehetősége benne van testünk felépítésében. Születésünktől fogva minket megillető jogunk a születésünk mellett az is, hogy újjászülessünk. Más szavakkal, mindannyian egy magasabb rendű agy felé fejlődünk, hogy felszínre bukkanhasson a magasabb rendű elme.

Ez tesz majd minket képessé arra, hogy megtegyük a következő ugrást. Az agyi váltásokat egy autó (ez esetben az agy) betolásához lehetne hasonlítani, ami a magasabbrendű elme felszínre bukkanását segíti elő. Miután ez megtörténik, valóban más idők szelei fújnak majd, mert egyre inkább azzá válunk, ami és aki valójában vagyunk. Miután megtörténik, alábbhagy az a mechanizmus, ami az egészet mozgásba lendítette. Miután a homloklebenyek kifejlődnek a gyermekben, a gyermek folytatja életét; maga mögött hagyja képzeletbeli játszótársait, és elválasztja a jövőt a jelentől. Úgy tűnik, ugyanez történik azokkal a felnőttekkel, akik azt a fajta agyi váltást tapasztalják, amiről beszélek. Néhány év után csökkenni látszanak a jövőemlékezési epizódok; némelyiküknél már egyáltalán nem is jelentkezik ilyesmi. Más szavakkal, ha már a homloklebenyek kitágulása stabilizálódik, az ember folytatja életét, de más élet ez már. Békésebb és nyugodtabb lesz az egyén. Az ilyen emberek örömtelibbek, és a jelek szerint képesek arra, hogy együtt áramoljanak az élet erőpróbáival és kihívásaival. Ennek talán az az oka, hogy ha már megtapasztalta az ember az egyidejűséget, többé nem gyakorol rá hatást az idő zsarnoki uralma.

Mi a helyzet az idő zsarnoki uralmával? Mindig 100%-osan pontosak a jövőemlékezési epizódok? Meg lehet őket változtatni?

P.M.H. Atwater: Úgy tűnik, ez egyéntől függő. Néhányan a jelek szerint valóban képesek módosítani előre megélt tapasztalataikat. Én nem voltam rá képes. Akad példa a kettő közötti átmenetre is: vannak, akik késleltetik a jövőből származó emlékek megvalósulását. A könyvben leírtam egy esetet egy nőről, aki azt élte meg előre, hogy a férje késő este egy találkozóra megy, és totálkárosra töri a kocsit. Természetesen nagyon aggódott emiatt, és meg akarta akadályozni. Így aztán aznap este, amikor a férje már indulni készült a találkozóra, a feleség közbeavatkozott: ragaszkodott ahhoz, hogy vele megy, és ő vezeti az autót. Semmi nem történt, így a nő nagyon megkönnyebbült. De a következő héten egy késő este újabb találkozója volt a férjnek, és karambolozott. Totálkárosra törte össze a járművet. A nő tehát egy héttel késleltette a jövő-emlék bekövetkezését. Nem állította meg, csak késleltette. Úgy látszik, sokszor előfordul a késleltetésre való képesség a megállítás képtelenségével párosulva, de rengeteg ember jelenti ki azt, hogy egészen addig a pontig képesek módosítani, amíg már vagy nem történik meg az esemény egyáltalán, vagy pedig nagyon eltérő módon következik be. Tehát úgy tűnik, egyéne válogatja.

Meg lehet tanulni tetszés szerint kiváltani a jövőemlékezést?

P.M.H. Atwater: James Van Avery, a téma egyik kutatója szerint meg lehet. Egy évtizedes kísérletezés után kifejlesztett egy jövőemlékezést kiváltó módszert, s én útmutatást adok a könyvben az eljárásáról.

A jövő emlékezete [Future Memory] előszavában azt írja, hogy labirintusszerűen szerveződik a könyv. Mi az oka ennek? Azt próbálja elérni, hogy a könyv olvasása kiváltsa a tapasztalatot?

P.M.H. Atwater: Pontosan. A jövő emlékezetének lényegét a jelenséget kísérő agyi váltások képezik, valamint azok a következmények, melyek tér- és időfelfogásunkban jelentkeznek az élmény nyomán. A könyv labirintusszerű megírásával az volt a célom, hogy túlmenjek az információ puszta bemutatásánál, és olyan agyi váltásra serkentsem az olvasót, mely tapasztalati perspektívát nyújt majd számára. Ezért választottam a labirintus-szerkezetet. A labirintus nem útvesztő. Nincsenek zsákutcák. A labirintusnak egy bejárata és egy kijárata van, de az ösvény egyre csak kanyarog ide-oda, miközben kibontakoztatja önmagát. Ha szemügyre veszünk egy labirintust, látjuk, hogy az emberi agy tekervényeire emlékeztet, és ha áthaladunk egy labirintuson, akkor ez módosítja az agy működésének módját. Ez a célja a labirintusoknak: hogy megváltoztassák a tudatot.

Hogyan tervezte meg a könyvet, hogy mindezt visszadja vele?

P.M.H. Atwater: Őszintén szólva nem tudom. Tizenegyszer írtam meg a könyvet, úgy, hogy mindig a semmiből kezdtem újra, s így tizenegy különböző forma született. Akiknek odaadtam elolvasni, ilyesmiket mondogattak: “Az anyaga egyszerűen csodálatos, de végül is mi a véleményed erről az egészről?” Ez azt jelezte számomra, hogy nem írtam meg jól. A tizedik újraírás után már kész lettem volna arra is, hogy elégessem. 1987 óta írtam. Az egész lelkemet beletettem ebbe a könyvbe, és iszonyúan elegem lett már belőle. Aztán egyik nap, amikor épp végeztem a zuhanyzással, és kiléptem a fürdőkádból, minden ledermedt a helyén. Szikrákkal telt meg a levegő, és a következő mondat állt össze ezekből a szikrákból: “Változtasd labirintussá a könyvet!” Azonnal tudtam a mikéntjét. Nevetésben törtem ki, mert egyszerűen tökéletes volt. Nemcsak egy könyv lesz a könyv, hanem pszichotronikus eszköz, mely képes arra, hogy módosítsa az olvasó gondolkodásmódját. Amikor befejezi a könyvet, ezzel a hihetetlen érzéssel csukja be: “Hűha! Mi történt velem épp az imént?”

Mivel zárná szívesen ezt az interjút?

P.M.H. Atwater: Összegzésképpen annyit szeretnék elmondani, hogy a jövőemlékezés jelensége azért jelentős, mert a magasabb rendű agy fejlődését jelzi. Ahogy a gyermekek belemélyedtek a jövőbe, amikor előkészültek arra, ahogyan nemsokára élni fognak, úgy azok a felnőttek is elmélyednek benne, akik tudati átalakulást tapasztaltak, mégpedig ugyanabból az okból: hogy felkészüljenek arra, ahogyan hamarosan élni fognak.

A jövőemlékezés azt mutatja nekünk, hogy ez – vagyis hogy strukturális, kémiai és funkcionális tekintetben megváltozik az agy – azért történik, hogy felszínre bukkanhasson a felsőbbrendű elme. A jövőemlékezés a jel; ez aktiválja a folyamatot. És még képezhetjük is magunkat rá. Ha megnyitjuk magunkat a folyamat előtt, meg fog történni. Már a könyv elolvasása is elindítja a folyamatot. Ez pedig fontos, mert különben kiszaladunk az időből, hogy végrehajtsuk azokat a változtatásokat, melyekre szükség van a társadalmunkban. Ez egy mód arra, hogy nekiugorjunk a folyamatnak.Rejtélyek szigete / Richard Daab interjúja P.M.H. Atwaterrel
Magical Blend Magazin, 1996., október, 52. szám

Létrehozhatja-e az agy a gondolatokat?

Bármilyen nehéz dolog is gondolkodásmódunkon változtatni, a tudományos kutatásnak ez az ára.Nem tűnik veszélyesnek, és talán könnyen elfogadható gondolat, hogy esetleg létezhetnek magasabb kozmikus energiák, amiket még nem sikerült mérnünk.

Az a feltételezés azonban, hogy magasabb energiaszinteken létezhet élet, sőt mi több, saját életünk sem csupán a földi létre korlátozott, már merőben más természetű.Annyi bizonyos, hogy csodálatos fantáziával rendelkezünk. Ha el tudjuk képzelni a magasabb szférákat, akkor ezek létezhetnek. Ez persze szigorú feltételhez kötött dolog. Ahhoz, hogy egy magasabb szférát el tudjunk képzelni, léteznie kell bennünk valaminek, ami ennek a magasabb szférának megfelel, azaz rendelkeznünk kell olyan magasabb energiaszintű testtel, ami egy magasabb energiaszinten létező szférához tartozik. Egy kétdimenziós lény nem képes fogalmat alkotni egy háromdimenziós világról, mert az a bizonyos harmadik koordináta az ő „agyában” nem létezik.

Balogh Béla

Ugyanígy mi sem tudnánk elképzelni magasabb kozmikus szférákat, ha létünk a földi világ hullámtartományára lenne korlátozva.Az emberi agy rendkívül bonyolult, de végső soron viszonylag alacsony energiaszintű, egyszerű, „földi” anyagokból áll. Amennyiben létünket és lehetőségeinket agyunk viszonylag alacsony frekvenciái, azaz az agyunkat alkotó anyag határozná meg, akkor egyáltalán nem nyílna lehetőségünk arra, hogy bármit is felfogjunk, vagy feltételezzünk ezen a frekvenciasávon kívül. Az anyag leírható állóhullámok halmazaként, és érzékelésünk számára ezek frekvenciája a látható fény és a gammasugárzás felső határa között van. Ha bennünk nem léteznének ennél magasabb energiaszintek és frekvenciák, akkor az olyan energiákat, mint a kozmikus sugárzás, sem mérni, sem vizsgálni nem tudnánk, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy puszta létükről sem volnánk képesek fogalmat alkotni.Ez persze rendkívül izgalmas és érdekfeszítő kérdéshez vezet: vajon valóban megfelel a valóságnak az az elképzelés, miszerint gondolatainkat az anyagból álló agy hozza létre?

E=mc2. Einstein képletének értelmében az anyag is energia. Ezért is tudunk anyagot energiává alakítani, és fordítva. Az egész Világegyetem, a bolygókat, csillagokat, galaxisokat, pulzárokat, quazárokat és misztikus fekete lyukakat beleértve, nem más, mint energia. Semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a gondolat esetleg valami más lenne.Csakhogy amennyiben a gondolat is energia, léteznie kellene valamilyen hozzárendelhető frekvenciának. Más szóval: amit az anyagi világ bocsát ki, annak anyagi műszerekkel mérhetőnek kellene lennie.A gondolattal viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a kozmikus sugárzással. Csak közvetett hatásai alapján tudjuk mérni, közvetlen módon nem. Amennyiben gondolatainkat „agyunk termékének” tekintjük, a gondolatoknak megfelelő elektromágneses hullámokat műszereink segítségével meg kellene találnunk valahol a rádióhullámok és a gammasugárzás felső határa közötti intervallumban.Az agyműködés mérésénél az EEG (Elektro-Encefalo-Gram) adja az eddig elért legjobb eredményt. A műszert elektródák segítségével a fejbőrhöz kapcsolják, és ezek az elektródák regisztrálják az agy elektromágneses hullámainak változását. Az eredményt aztán egy kiíró szerkezet grafikus formában jeleníti meg.Ki lehet-e olvasni ebből a grafikonból, hogy ki mire gondol?Szó sincs róla. A gép jelzi, hogy van valami aktivitás, de hogy a vizsgált személy egérre, vagy elefántra gondol-e, azt csak ő tudja.Az utóbbi években orvosokkal együttműködő fizikusok kifejlesztettek egy „hazugságvizsgáló” gépet, aminek segítségével nagy valószínűséggel megállapítható, hogy valaki igazat mond, vagy hazudik. A műszer azonban félrevezethető, ezért sok bíróság nem is fogadja el bizonyíték gyanánt.

Arról pedig, hogy a műszer kimutatná, ki mire gondol, még csak szó sincs.Gyakran találkoztam azzal a nézettel is, hogy a gondolatok rendkívül kis energiájú elektromágneses hullámok, és még nem sikerült kifejlesztenünk olyan érzékeny műszert, ami ezek regisztrálására képes. Ez engem is kíváncsivá tett, vajon valóban így van-e?„Már az 1800-as évek vége felé is feltételezték, hogy a gondolatok az agy által kibocsátott információhordozó elektromágneses hullámok. A 30-as években szovjet kutatók, Leonid Vassíliev fiziológus vezetésével, gondosan ellenőrizték ezt a hipotézist. (Természetesen az 1930-as évekről van szó. A szerző megj.) Három kísérleti alannyal dolgoztak, akiket távolról, telepatikus szuggesztió révén hipnotikus álomba tudtak hozni, és ugyancsak telepatikus parancs segítségével a hipnózist fel is tudták oldani. Miután ez az úgy nevezett „hypnogén” módszer sorozatosan sikeresnek bizonyult, az adót is, a vevőt is ólomkamrába zárták, ami egy Faraday-kalitkához hasonlóan arra volt hivatott, hogy a feltételezett elektromágneses hullámok útjába akadályt állítson. Nagy meglepetésükre a kísérletek továbbra is sikeresnek bizonyultak. Ezeket az eredményeket először 1959-ben, a politikai enyhülés idején hozták nyilvánosságra. Az érdeklődés hallatlanul nagy volt, annál is inkább, mert a kutatók olyan sikeres kísérletekről is beszámoltak, ahol az adó és a vevő között 1700 km-es távolság volt (Sebastopol és Leningrád között). A szovjet kutatók igazolták ezzel egy bizonyos pszichikai távhatás létét, amit ők , “bioinformációnak” neveztek, de kihangsúlyozták, hogy ők, mint materialisták, a gondolatátvitelt kizárólag, mint valamilyen energetikai folyamatot tudják elképzelni. Azt azonban beismerték, hogy az a hipotézis, miszerint az agy rádióként működik, ki van zárva. Röviddel az után, hogy a kutatók nyilvánosságra hozták eredményeiket, a leningrádi egyetemen alakult egy bioinformáció-tanszék, ahol azt kutatták, lehet-e a telepátiát információ átadására használni.

Ezzel a gyakorlati kérdéssel foglalkozott az Apolló 14 kapitánya, dr. Mitchell is, aki telepatikus adóként négy Chicagóban lévő érzékeny személynek próbált gondolatokat közvetíteni.” A szovjet kutatók kísérletei szerint a gondolat áthalad az ólomkamrák falán, és az 1.700 km távolságra lévő „vevőt” is eléri. Az Apollo 14 esetében, dr. Edgar D. Mitchell kísérleteiben az áthidalt távolság 250.000 km volt.

Ólomkamrát jelen időkben nagy energiájú radioaktív sugárzás elleni védelemre használnak.Amennyiben a gondolat ezen áthatol, az vagy lényegesen alacsonyabb energiaszintre utal, pl. infravörös sugárzás, azaz hő, ami viszont nem elegendő az 1700 km távolságra lévő „vevő” eléréséhez, vagy a radioaktív sugárzásnál lényegesen magasabb energiaszintről van szó. Az a feltevés, miszerint a gondolatok gyenge, kis energiájú elektromágneses hullámok lennének, ezennel végérvényesen kizárható. A gondolati hullámokat bárminek nevezhetjük, csak gyengéknek nem.Így nem marad más hátra, mint módszeresen átvizsgálni az általunk ismert elektromágneses spektrum minden szegmensét, hogy lássuk, melyik is az, ami a gondolatok frekvenciáinak megfelel.— A szovjet kutatók eredményeinek alapján kizárható a spektrum alsó része, tehát a rádió, TV- és radarhullámok szegmense, mert ezek nem képesek áthatolni az ólomkamra falain. Amennyiben a gondolatok frekvenciái mégis ebben a szegmensben volnának, akkor valószínű, hogy már sikerült volna valamilyen műszerrel érzékelni, majd hanggá és képpé alakítani, ugyanúgy, ahogy azt a rádió és TV-adásokkal tesszük. Ebben a szegmensben sajnos nem sikerült a gondolataink mérésekkel bizonyítható nyomára bukkanni.— A következő szegmens az infravörös fény, vagy hősugárzás területe. Ugyanarról az infravörös fényről van szó, amit elektronikus készülékeink távirányítóiban is használunk. Ha gondolataink ebben a hullámsávban helyezkednének el, talán sikerülne pusztán a gondolat erejével TV csatornát váltani, vagy legalábbis megzavarni a távirányítót. Az persze igaz, hogy a gondolkodás együtt jár az agy bizonyos részeinek hőfejlesztésével. Ugyanúgy a számítógépek processzorai is hőt fejlesztenek, amint feladatokkal terheljük meg őket. A kisugárzott hőből viszont lehetetlen megállapítani, hogy a processzor, vagy az agy milyen feladaton dolgozik.— Mi a helyzet a látható fény hullámsávjával?

Nos, ez az. Látható. Mégsem látunk egyetlen gondolatot sem.— Amennyiben a gondolatok az ibolyántúli hullámsávban helyezkednének el, talán soha nem kellene napoznunk ahhoz, hogy bőrünk csokoládébarna legyen. Másrészt ezt a hullámsávot ma már nagyszerűen tudjuk mérni és fényképezni, de a gondolatoknak itt sem akadtunk a nyomára.— A röntgensugárzást Geiger-Müller mérővel, sőt más módon is mérni tudjuk, de agyunk nem bocsát ki radioaktív sugárzást. A röntgensugárzás káros az élő szervezetre, így talán különös is volna, ha az agy olyan frekvencián hozna létre gondolatokat, amik az élő anyagot, tehát végső soron önmagát rombolják.— A gammasugárzás szintén káros lehet a szervezetre, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy az agy ilyeneket hozzon létre.Az anyagnak tekintett állóhullámok komplex halmaza tulajdonképpen egybeesik azzal a szegmenssel, ami a látható fénytől a gammasugárzás felső határáig terjed. Ezt is ki lehet zárni, hiszen ellenkező esetben gondolatainknak szilárd anyagi tárgyakként kellene távozniuk agyunkból.— A kozmikus sugárzás energiája magasabb annál, amit mi hétköznapi értelemben anyagnak tekintünk. A Földön egyetlen olyan elem sincs, ami képes lenne kozmikus sugárzás kibocsátására. Nevetséges dolog lenne azt feltételezni, hogy az agy képes olyan frekvenciák kibocsátására, ami bizonyos esetekben még a csillagok képességét is meghaladja.Nos, ha valaki titokban szeretné tartani gondolatait, annak semmi akadálya. Ha a gondolatok mérhetőek lennének, ugyan mi szükség volna kínvallatásra, vagy igazságszérumra?

A gondolat viszont létezik, még akkor is, ha minden erre vonatkozó mérési kísérletünk csődöt mond. Nem holmi homályos, zavaros belső eszmélés, hanem részletekben és színekben gazdag belső képek, briliáns megoldások formájában jelentkezik, amik aztán könnyedén tárgyakká, gépekké, irodalommá, művészetté és filozófiává alakíthatók. Mindezt kifejezésre tudjuk juttatni, ha akarjuk. Különben úgy tűnik, nincs rá lehetőség, hogy minden kétséget kizáróan megállapítsuk, ki mire gondol.A gondolat kutatásának során a tudósok már minden frekvenciasávot végigpásztáztak, nem utolsó sorban katonai célokból. Minden általunk ismert szegmens nagy biztonsággal kizárható.Milyen irányban kutathatnánk tovább? Merre keressük a gondolat forrását? Úgy vélem, egyetlen lehetőség marad, éspedig az, hogy a gondolat magasabb frekvencián létezik, mint amit mérőműszereink segítségével el tudunk érni. Valószínű, hogy a szovjet kutatók helyesen fogalmaztak, amikor azt mondták, hogy a telepatikus információátadás valamilyen fajta energetikai folyamat, hiszen amit ismerünk, az mind energia. A gondolat mérésére tett sikertelen kísérletek viszont arra utalnak, hogy a gondolatot – mint szervező, irányító, rendszerező erőt – az általunk ismert elektromágneses spektrumon kívül kellene keresnünk.Kíváncsi voltam, milyen eredményre jutottak az orvosok és agykutatók, így hát átböngésztem néhány agykutatással foglalkozó szakkönyvet. Mérnökként hozzászoktam a precíz számításokhoz. Ha kiszámoltam egy híd tartóelemeinek teherbírását, soha nem mertem volna azt mondani, hogy „talán elbírja” ezt vagy azt a megterhelést. Minden bizonnyal ennek tulajdonítható, hogy nagyon meglepődtem az agykutatásról szóló könyvekben talált, állandóan ismétlődő talán, esetleg, valószínűleg, még nem tudjuk, de a kutatás folyik megfogalmazás láttán. Lassan persze megértettem, milyen hatalmas feladatot vállaltak magukra a kutatók, amikor megkísérelték feltárni az agy működési módját.

Lars Olsson professzor, a stockholmi Karolinska egyetem neurobiológusa az alábbi módon vélekedik az agykutatásról:„Módszereink, amivel az agy struktúráját, biokémiáját és működését vizsgáltuk, elég durvák voltak. Mindezt egy rádióhoz lehetne hasonlítani. Képzeljük el, hogy első alkalommal kerül a kezünkbe egy rádió, és mi úgy próbálnánk megvizsgálni, ahogy azt az aggyal tesszük. Egy biokémikus darabokra törné, és finom porrá őrölné, hogy megállapíthassa, mennyi rezet, vasat, alumíniumot, szilikont, műanyagot, stb. tartalmaz. Egy fiziológus belenyomna egy telefonpózna-vastagságú elektródát és az elektromágneses zavarokat vizsgálná. Én hisztológus vagyok, azaz szövettani kutató. Én talán megtölteném a rádiót parafinnal, mikrométer vékonyságú szeletekre vágnám, és ezeket mikroszkóppal vizsgálnám meg. Biztos, hogy a közös munka eredményeként sokat tanulnánk, de aligha érthetnénk meg, hogy a rádió kívülről kapja az információt, hullámok formájában, és ezeket alakítja át beszéddé és zenévé.” Nos, úgy tűnik, másokban is felmerült már a gondolat, hogy az agy „kívülről” kapja az információt. Miért ne működhetne úgy, mint egy antenna? Ebből a szempontból Lars Olsson professzor hasonlata zseniális. Persze ebben az esetben körülbelül akkora eséllyel találhatnánk meg a gondolatok forrását az agyban, mint magát a rádióriportert egy vevőkészülék antennájában.Az agykutatás szinte naponta új eredményekkel és új hipotézisekkel gazdagítja a tudományt. Annak ellenére, hogy sok olyan kérdés van, amiben a kutatók még nem egyeztek meg, úgy tűnik, van néhány olyan terület, ahol teljes egyetértés uralkodik:— Jelen idejű tudományos álláspont szerint a gondolat az agyban nem lokalizálható. Csupán aktívabb vagy kevésbé aktív területek kijelölése lehetséges. (Luria, Alexander Romanovich: Higher Cortical Functions in Man. 25. old. Consultants Bureau Enterprises, 1980)— Nem lehet azt állítani, hogy az agy bizonyos részei bizonyos testi funkciókat irányítanak.

Nem létezik az idegrendszernek olyan része, ami önmaga látna el egy bizonyos funkciót. Bizonyos körülmények között az egyik idegszövet részt vehet egy egészen más funkció irányításában. Azt mondják, az agyi struktúrák átfedik egymás funkcióit. Sérülés esetén az épen maradt rész gyakran át tudja venni a sérült rész szerepét. (Filimonov, I. N.: Localization of functions in the cerebral cortex and Pavlov’s theory of higher nervous activity. 1951,; Hess, WR.: Diencefalon; Automatic and Extrapyramidal functions. Monnographs in Biology and Medicine. No. 3., Grune & Stratton; 1954; Luria, 1980;)— Az agysejtek bizonyos kor után nem szaporodnak. Húszéves kor után nem alakulnak ki újabb sejtek, amik az elpusztult sejteket helyettesíthetnék. Egy emberi agy 50 év alatt mintegy 200 grammot veszít eredeti, kb. 1.400 g-os súlyából. (Kb. 14%)— Az agysejtek számát tízmilliárdra becsülik. Ebből minden nap nullától 50.000-ig terjedő számú neuron pusztul el. A pusztulás fiatal korban lassúbb, idős korban gyorsabb. 70 éves korunkra a neuronoknak mintegy 90%-a marad életben. (Sjöden, Stellan: Hjárnan; Brain-books AB, Malmö, 1995.)A neuronok pusztulása napi átlag 25.000 agysejt pusztulását jelenti, azaz mintegy kilencmillió agysejtünk pusztul el évente. Mégsem felejtjük el nevünket vagy lakcímünket. Ha az információt az agy tárolná, akkor minden bizonnyal pótolhatatlan hiányok mutatkoznának, valahányszor egy sejt elpusztul.

Tálán hétköznapi dolog lenne, hogy valaki, aki pl. a 17 szám alatt lakik, hirtelen és végleg elfelejt egy számjegyet, és az l-es, vagy a 7-es szám alatt keresné otthonát. Lehet, hogy ez nem a helyes megközelítési mód, de ettől függetlenül, ha az információ olyan sejtekben tárolódik, amik elpusztulnak, akkor nem volna lehetőség arra, hogy később mégis felidézzük a kiesett információt. Persze létezhetnek „biztonsági másolatok”, vagyis tételezzük fel, hogy ugyanaz az információ több helyen is elraktározható. Ez sok mindent megmagyarázna. Az információ költöztetése, mentése és az egészséges sejtekbe való áttelepítése feltételezi egy magasan fejlett szervező-program jelenlétét. (A számítógépek világában már létezik hasonló.) Ez sem kizárt, viszont feltételezi, hogy az agy önmaga írja meg a „rendfenntartó programot”, amit aztán végrehajt azért, hogy önmagát és az egész fizikai testet a lehető legjobb állapotban tartsa.Ha most megpróbálunk nem elveszni a részletekben, és nagy vonalakban áttekinteni az egész materialista világnézet által felvázolt folyamatot, az alábbi képet kapjuk:Élettelen anyagból a véletlen és az evolúció hatására létrejön az élet, ami aztán olyan komplex sejtegyüttesekké fejlődik, mint például az emberi agy. Ez az agy megírja saját programjait, sőt végre is hajtja őket. Fejlődik, gyarapodik, de bizonyos idő elteltével furcsa módon lebontja magát és elpusztul. Más szóval egy önfejlesztő rendszerrel állunk szemben, ami a termodinamika második alaptételével, az entrópia princípiumával ellentétes irányban halad. Mindezt csak azért, hogy egy idő után „meggondolja magát”, alávesse magát az entrópia törvényének és elpusztuljon.Ha valószínűségek alapján számolunk, talán elfogadhatónak tűnik, hogy az élet élettelen anyagból szerveződik élő sejtekké. Az is elfogadható, hogy ez a fejlődés ellentmond az entrópia princípiumának, azzal a kitétellel, hogy mindez az Univerzumban csak helyi megnyilvánulás, és az egységes egészre egyáltalán nem jellemző. Sőt mi több, az élet ilyen fajta megjelenésének esélyét valószínűség-számítással ki is lehet számítani.Csakhogy itt is akad egy-két probléma.

Még a legegyszerűbb, primitív szaporodási móddal rendelkező egysejtű életformában is fellelhető egy dupla DNS-spirál, ami mintegy 100.000 nukleotidából áll. Minden nukleotidát precíz rend szerint elhelyezkedő 30-50 atom alkot. Hozzá jön még néhány protein, ami a táplálék felvételéhez szükséges, valamint egy kettős sejtfal.Egy ilyen eredmény eléréséhez nagyszámú kémiai reakció szükséges, ami minden alkalommal a rendetlenség csökkenéséhez, a nagyobb rend kialakulásához vezet, és ily módon állandóan csökkenti a rendszer belső entrópiáját. Ha mindezt a véletlen irányítja (hiszen mindaddig, amíg a sejt nem jött létre és nem vált működőképessé, nehéz volna önfejlesztésről beszélni) feltehetjük a kérdést:- Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy ilyen sorozat kémiai reakció a véletlen hatására ilyen pontos sorrendben végbemenjen? Matematikusok és fizikusok szerint rendkívül csekély. Fred Hoyle* szerint:„Annak a valószínűsége, hogy élettelen anyagból egy élő sejt alakuljon ki, kisebb, mint annak a valószínűsége, hogy egy orkán végigsöpör egy roncstelepen, és összeállít egy működőképes Boeing 747-es repülőgépet.” (Fred Hoyle, rádióinterjú, 1980)

Az a feltételezés, hogy az élet élettelen anyagból és a véletlen hatására jön létre egyrészt nem bizonyított, másrészt igen csekély valószínűséggel rendelkező premissza. Giuseppe Sermonti* olasz biológus szerint a további építmény is gyanús, hiszen alig hihető, hogy a véletlen és a természetes kiválasztás dinoszauruszt alakíthatna ki egy amőbából.De ez még nem minden. Fogadjuk el egyelőre ezt a premisszát, hogy az élő sejt a véletlen hatására is létrejöhet, és lássuk, hova vezet az út?Minden élő szervezet belső rendje egyetlen sejtből alakul ki, ami osztódik. Ezek az osztódó sejtek elérhetik a szervezettségnek és rendnek azt a fokozatát, amit mi emberi agyként csodálunk. Ma azt tanítják, hogy minden információ a sejt DNS-struktúrájában van kódolva. Az élettelen anyag élő szervezetté állt össze, kifejlődött, és kialakult az öntudata, tehát olyan valami, ami az alkotóelemekből hiányzik. Az élőlény kialakított egy életösztönt is, hiszen nem létezik olyan élőlény, ami meg szeretne halni.És most szembe kell néznünk egy rejtéllyel!Hogy létezik az, hogy ennek a csodálatos struktúrának, aminek sikerült elhagyni az élettelen anyag stádiumát, és önmagát az agy és a fizikai test komplexitásáig eljuttatni, időben nem sikerül fenntartania ezt a komplexitást?

Az anyagot alkotó állóhullámok nem ismerik az öregedés fogalmát. Az öregedés titkát tehát a szervező princípiumban, a létfenntartó programban kell keresnünk. Az élni akarás és az életösztön ellenére minden élőlény megöregszik és elpusztul! Egy öntudattal, erős életösztönnel és halálfélelemmel rendelkező lény miért nem programozza magát örök életre? Ha nem is sikerülne minden egyednek ez a bravúr, de legalább itt-ott mégiscsak fel kellene bukkannia néhány – ilyen szempontból sikeresen alkalmazkodó – lénynek.Persze lehet, hogy mindezt nem az egyed határozza meg, hanem a kialakuló ökológiai rendszer, a közösség és a társadalom. Csakhogy akkor léteznie kell egy olyan „parancsnoki hídnak” ami az egyén érdekei fölött áll, olyan átfogó gondolati irányításnak, aminek az egyedek nincsenek tudatában (tisztelet a kivételnek).Mindent egybevetve, úgy tűnik, az evolúció elmélete – legalábbis mai formájában - elég bizonytalan alapokon áll.Ugyanakkor jelenségek hosszú sora utal arra, hogy a tudat nem anyagtól függő, és nem anyaghoz kötött jelenség. Ide tartozik pl. a telepátia, a hipnózis, és a távolbalátás.Ahhoz, hogy ezek a jelenségek megtapasztalhatók legyenek, feltétlenül magas energiaszint szükséges. Ezekhez egyszerűen nem elég az az energia, ami az agyban lejátszódó kémiai folyamatok következtében szabadul fel.A hipnózis jól ismert jelenség. Hivatkozhatnék orvosokra, vagy pszichológusok leírásaira, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendelkezem egyéni tapasztalatokkal.

Mindössze huszonhat éves voltam, amikor frissen végzett mérnökként Nagykárolyba kerültem. Itt ismerkedtem össze Busca Doru val, a velem egykorú judo-edzővel, aki – mint utóbb kiderült – nagyszerűen értett a hipnózishoz. Bizonyos idő elteltével engem is megtanított a módszereire. Először a jelenség valódiságáról győződtem meg. Később – féktelen kísérletező kedvemnek köszönhetően – a hipnózisban rejlő lehetőségekről és veszélyekről is gyakorlati tapasztalatot gyűjtöttem.Annyi bizonyos, hogy a hipnotizőr és a hipnózis alatt lévő személy közötti telepátia, vagy gondolatátvitel játszi könnyedséggel, minden kétséget kizáróan bizonyítható.A telepátia létét ma már világszerte több ezer sikeres kísérlet igazolja, és pozitív eredmények érkeztek többek között az amerikai, Princeton University kutatóitól, de más forrásokban is bőven válogathatunk.A távolbalátással kapcsolatban Harold Putthoff és Russel Targ, – a Stanford Research Institute két fizikusa – végzett sikeres kísérleteket. (Putthoff & Targ: Mind-Reach, New York, Delacorte Press, 1977)A távolbalátás jelensége az a képesség, ami egyesek számára lehetővé teszi, hogy távoli helyeket, eseményeket és személyeket érzékeljenek. Nem kell tehát rábíznunk magunkat az amatőrök állításaira, a megkérdőjelezhető médiumok ellenőrizhetetlen képességeire, hiszen ezek az eredmények egyetemi kutatólaboratóriumok ismert fizikusaitól származnak.Még ha Putthoff és Targ sikeres kísérletsorozatát valahogy sikerülne figyelmen kívül hagyni (ez általában elég jól sikerül azoknak, akik gondolkodásmódjukon nem hajlandók változtatni) akkor is ott van Edgar Cayce esete, aki precíz diagnózisaival az egész orvosi világot zavarba hozta.Edgar Cayce mindössze hat évig járt iskolába, és anatómiáról vagy orvostudományról fogalma sem volt. Álomhoz hasonló megváltozott tudatállapotban mégis képes volt a feljegyzések szerint több mint 6.000 pontos diagnózist felállítani.

Edgar Cayce

Sok esetben a kezelés módját és a szükséges gyógyszer nevét is megadta. Tette mindezt pusztán a beteg nevének és címének ismeretében. A betegek eközben több száz vagy több ezer kilométer távolságban voltak, és Edgar Cayce ezekkel a betegekkel személyesen nem is találkozott. (Stearn, Jess:Edgar Cayce, the Sleeping Prophet, Bantam Books, 1990)Putthoff és Targ kísérleteit, valamint Edgar Cayce különös képességét leszámítva rendelkezésünkre áll még több könyvre való anyag azoknak a betegeknek a beszámolóiból, akik túlélték a klinikai halál állapotát.A telepátia minden jel szerint az állatvilágra is jellemző, sőt, talán még jobban érvényre jut, mint az emberek között. Mindig szívesen néztem a tengeralatti világról készült szebbnél szebb felvételeket és dokumentumfilmeket. Nagyon csodálkoztam azon, amikor láttam, hogy több tízezer halból álló rajok képesek egyszerre, teljes szinkronban irányt változtatni. Vajon hogy sikerülhet ez nekik ilyen gyakran és ilyen precizitással? Az azért nem valószínű, hogy megbeszélik… Az is előfordul, hogy apróbb halak százai – sőt ezrei – olyan alakzatban úsznak, ami egyetlen nagy halra emlékeztet. Ezek szerint minden egyednek a tudatában ott van a védelmet biztosító „nagy hal” képe, és ezen belül minden egyednek ismernie kell a „nagy halban” elfoglalt helyét.Mindezek figyelembevételével elég egyszerűnek látszik a logikai egyenlet, ami három pontban foglalható össze:—A gondolatátvitelhez és telepátiához nem elegendő az az elektronvolt nagyságrendű, kémiai reakciókból származó energia, amit az agysejtek produkálni képesek.—Ha a gondolat magasabb energiaszintekből tevődik össze, és ezek a hullámok az anyag termékei, akkor ezt anyagi műszerekkel tudnunk kellene mérni.—Ha pedig magas energiaszintről van szó, és ezt anyagi műszerrel mérni mégsem lehet, akkor nem marad más hátra, mint feltételezni, hogy a gondolat energiája még a kozmikus sugárzás energiájánál is magasabb.

A kísérleti eredmények, a bennünket körülvevő jelenségek, valamint a logika ugyanabba az irányba mutatnak:

Sem az agy, sem más biológiai szerv nem képes gondolatot létrehozni!!!

A gondolkodás képessége és a tudat nem anyaghoz kötött. A magyarázatot – ugyanúgy, mint az anyagot alkotó állóhullámok esetében – magasabb energiaszinten, magasabb szférákban kell keresnünk.Ebben az esetben viszont az evolúcióról alkotott jelen elképzeléseink tarthatatlanná válnak, és egy meglepő fordulattal kell szembenéznünk:Ha a gondolatok és érzések nem a fizikai test termékei, akkor ezeknek a léte nem függ a fizikai test lététől, annak életétől vagy halálától! A test és az agy csupán „vevőkészülék”. Az adás folytatódik akkor is, ha a vevőkészülék tönkre megy. A magas energiaszinten létező gondolat léte nem függ az alacsony energiaszinten létező agy állapotától. Gondolataink és érzéseink „túlélik” tehát a fizikai testet. Ugyanez érvényes emlékeinkre is, hiszen azok is gondolatok.Most már nem az a kérdés, hogy „ha az agy nem képes létrehozni a gondolatot, akkor ugyan mi az, ami létrehozza?”Ha alacsonyabb energiaminőség nem képes önmagától magasabb energiaminőséget létrehozni – és még emberi segítséggel is csak úgy, hogy közben az egész rendszer energiaminősége csökken -, de ez a magas energiaszint és energia-minőség mégis létezik, akkor itt mindennek fordítva kell történnie!

Ebben az esetben a magasabb frekvencia, a magasabb energiaminőség az, ami képes létrehozni az alacsonyabbat és annak változásait.Más szóval: Nem az agy képes gondolatot teremteni. Az agy csak elektromágneses hullámokat és hőt képes termelni, és ezt a műszereink segítségével fel is ismertük.Itt pontosan az ellenkezőjének kell történnie.Valójában a gondolat az, ami képes megteremteni az anyagot alkotó állóhullámokat, az anyagi világként ismert teljes elektromágneses spektrumot, és persze a fizikai testet és az agyat is.

Ennek felismerése váratlan, drámai fordulatot jelent minden anyagelvű világkép számára, hiszen egy csapásra érvényteleníti az élet véletlenszerű kialakulásával és fejlődésével kapcsolatos minden elképzelésünket, sőt, az Univerzum kialakulásáról szóló elméleteink is értéktelenné válnak. Paradigmaváltás előtt állunk tehát, azaz régi elképzeléseinket és elméleteinket újabbakkal fogjuk helyettesíteni. Az ilyen jellegű változás soha nem megy könnyen, és eleinte bizonyára sokkal több ellenzője lesz, mint híve. Csakhogy ez alkalommal nem az újabb elméletek életképességének vitatásáról és bizonyításáról van szó, hanem arról, hogy az eddigiek a fizika törvényeinek értelmében tarthatatlanná válnak.De nézzük inkább a dolgokat az új szemléletből adódó lehetőségek szempontjából: ha a gondolat teremti az anyagot, akkor könnyen érthetővé válik, hogy a gondolat segítségével hatni tudunk az alacsonyabb energiaminőségekre, és alakítani tudjuk a fizikai világot. Fény derülhet a megértés mechanizmusára is. Értelmes magyarázatot kap az a jelenség, hogy egyes távolkeleti jógik képesek napokra felfüggeszteni, vagy legalábbis rendkívüli mértékben lelassítani minden életműködésüket. Szerintük is a tudat uralja a testet, és nem fordítva. A tibeti szerzetesek azon képessége is érthetővé válik, hogy olyan hőt képesek fejleszteni testükben, ami megszárít egy csupasz bőrükre terített vizes lepedőt, miközben ők mozdulatlanul ülnek a jóval fagypont alatti éjszakában.

A tudósok sokat foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel, rádió és TV érdekességként mutatta be őket, de elfogadható magyarázattal mindeddig nem találkoztam.Érthetővé válik az is, hogy képesek vagyunk az anyag energiaszintjénél magasabb energiák létét feltételezni. Ehhez ugyanis elengedhetetlenül szükséges, hogy létezzen bennünk valami, ami ezeknek a magas frekvenciáknak megfelel.Milyen érdekes is a világ!Kétségbeesetten kutatjuk a külső energiaforrásokat, és nem vesszük észre, nem értjük meg, milyen hatalmas erőforrás van bennünk.Nem szükséges holmi emberfeletti, természetfeletti erőnek a feltételezése, hiszen úgy tűnik, ez az erő bennünk van, és használni is tudjuk (az más kérdés, hogy hogyan és mire).A gondolatnak tulajdonképpen ott kellene lennie az anyagi világ minden manifesztációja mögött. Minden ásvány, minden élőlény és minden ember „mögött” ott kellene lennie a magasabb szférához tartozó „irányító egységnek”, hiszen csak ennek a szférának az energiaszintje képes az anyagi világ megteremtésére és fenntartására.*Egy magasabb szféra – egy univerzum, ami magasabb frekvenciájú elektromágneses hullámokból áll, minden szépségével, galaxisaival, csillagaival, és bolygóival együtt - nem fikció tehát, hanem az anyagi világ létezésének szükséges és elengedhetetlen feltétele!

/Forrás:Balogh Béla: Végső Valóság című könyve/

A levitáció rejtélyének megfejtése

Úgy tűnik, a mátrixenergetika ugyanazzal a tudományos területtel foglalkozik, mint a titkos éteri fizika. Ha a titkos kormánynak olyan űrhajói vannak, amelyek titkos fizikai elvek felhasználásával emelkednek a levegőbe, akkor ezek az elit technológiák biztos, hogy nem az Einstein-féle speciális és általános relativitáselmélet által kimondott korlátolt feltételezéseken alapulnak. Miután elolvastam mindazt,amit e témában eddig felleltem, gyanítom, hogy a relativitás egy szándékosan fenntartott tudományos vakvágány.

Úgy gondolom, van még mit felfedezni, kikísérletezni és megismételni. Személyes kutatómunkám eredményeként arra a következtetésre jutottam, hogy legalább az 1940-es évek óta titokban használják ezeket a technológiákat és elméleteket.Einsteinnek volt egy teljes verziója az egyesített mezőelméletről, amellyel 1928-ban egyesítette az elektormágnességet a gravitációval, és ezt Prágában be is mutatta.

Az elektormágnesség és a gravitáció egyesítéséhez egy nagyon egyszerű dolgot csinált: Theodor Kaluza ötödik dimenziós geometriai terének ötletét használta fel. Kaluza elmondta Einsteinnek, hogy ha a hosszúsághoz, a szélességhez és a mélységhez hozzáadjuk a negyedik geometriai teret és még az időt, akkor megkapjuk az egyesített elektormágnességet és a gravitációt. Oskar Klein svéd fizikus kiszámította, hogy ez az ötödik dimenziós tér olyan parányi, hogy mindössze Planck-hosszúságnyi. A számítások alapján ez az ötödik dimenzió annyira kicsi, hogy a Planck-állandó alapján kívül esik a téridő-dimenziókon; a téridő minden egyes pontja körül elhajlik. Állítólag ez az a hely, ahol az elektromágnesség megtalálható, azaz a téridőn kívül, és onnan aktivált potenciálként jön.Az egyetlen bibi Einstein elméletében az volt, hogy nem tudta beilleszteni az erős és gyenge nukleáris erőt a modelljébe, ezért végül visszavonta a nyilvánosság elől. Ez volt az a még befejezetlen, mégis működőképes egyesített mezőelmélet, amely a Philadelphia-kísérlettudományos alapját képezte.

Tom Bearden úgy véli, hogy amit „gravitációnak” hívunk, az a vákuumból ered, ahol az jelentős erő. Ha megfordítjuk az elektromágnesség erőit, eredményül gravitációt és az ellentétét: antigravitációt kapunk. Ha a vákuum elektromágneses fluxusából merítünk, olyan potenciálhoz jutunk, amellyel hatalmas elektrogravitációs hullámokat állíthatunk elő. Ezeket a hullámokat – amelyeket Tesla is felfedezett – fel lehetne használni egy ufók meghajtását szolgáló antigravitációs forrás előállításához: emberi kéz alkotta, intelligens vezérlésű, csúcstechnológiájú repülő járműhöz. Olyan speciális elektromágneses hullámokat is elő lehetne állítani, amelyeket vákuumban azonnal óriási távolságokra lehet küldeni úgy, hogy egy távoli célpontot jelölünk meg.A mai napig senki sem jött rá, hogy mi is az a gravitáció. Nem találjuk sehol. Elméleteket gyártunk vele kapcsolatban, de nem tudjuk összeegyeztetni az elektromágnességgel.

Mi van, ha csak egyetlen energia létezik, és minden más ennek az egyetlen erőnek az alárendeltje?A gravitáció mint különálló erő nem is létezik. Ha ugyanis létezne, már rég megtaláltuk volna. De sehol sem találjuk, és még a matematikai egyenleteinkbe sem tudjuk beilleszteni. Az egyetlen dolog, ameddig eljutottunk a gravitációval kapcsolatban, a nagyon nagy testeknél létrejövő téridőgörbület.A klasszikus fizikusok szerint a lokális téridő nem hajlítható el. Talán csak azért nem sikerül, mert rossz matematikai modellel dolgozunk. Maxwell rá is jött erre – majd ezt a modellt másolta le hibásan Heaviside, s aztán nyoma veszett. Ha elfogadunk egy korlátok között felállított modellt, akkor érzékelésünk úgy válik elfogulttá, hogy bizonyos dolgok „lehetetlenek”. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet megcsinálni. Csupán annyit jelent, hogy valóságod egyenletére alapozva nincs nagy valószínűsége.

A VALÓSÁG DIMENZIÓI

Én ezt az egészet a következőképpen gondolom: az elektromágnesség tulajdonképpen csak egy hatás, nincsenek is erők. Csupán a nullponti mezőből származó potenciálok léteznek. Éppen ezért az elektromágnesség és a gravitáció egy és ugyanaz, és ezért nem találjuk. A gravitáció a nullponti energiamezőből ered. Az elektromágnesség az az erő, amelyet itt látunk. A gravitáció és az elektromágnesség egyesíthető az ötödik dimenzióban, amely a negyedik dimenziós valóság minden egyes pontját körülöleli, és pontosan ezt a hatást érzékeljük mi.Ha elfogadjuk, hogy minden, amit a bennünket körülvevő világban látunk, csak „hatás”, ezzel eljuthatunk annak „okához”, forrásához is – ami a szív egyesített mezeje -, és akkor eggyé válhatunk mindezekkel az erőkkel. Egyesülünk velük. Hogy mi történik ilyenkor? Nos, először is gondolj csak bele, hogy téridőpolaritással van dolgunk. Mi lenne, ha az egyesített mezőben megfordítanánk a gravitációt? Antigravitáció. Szerintem a szentek képesek voltak ilyesmire, és ők ezekhez a dimenziókon túli állapotokhoz a szeretet erején keresztül fértek hozzá.

A szereteten keresztül eljutottak abba az extradimenzionális állapotba, amely a szív tóruszmezejében található.Jézus a vízen járt, leküzdve a gravitációt. A szív tóruszmezejéből kiindulva a gravitáció és az antigravitáció pusztán a töltés irányának kérdése. A gondolat ezeknek az erőknek az egyesítője. Éppen ezért, amire gondolsz, és amihez polaritást rendelsz, az valósul meg. A dolog nyitja, hogy a gondolataidat és az érzéseidet alárendeld a szívedben lakozó erőnek. A szív elektromágneses mezeje erősebb az agy által létrehozott elektromágneses mezőnél. Ha igazán sikerül a szívedbe belépned és ott maradnod, legyőzheted a teret és az időt.Ez a tudati technológia szívünk torziós mezőjében lakozik, amely kapcsolatban áll bioplazmikus energiamezőnkkel. Úgy vélem, hogy ezt a fizikát alkalmazta Jézus és Nikola Tesla is.És ugyanezt kezdjük most mi is tanítani. Az a remek az egészben, hogy még nem sokan tanítanak ilyesmit. Nos, lássuk csak, mit is jelent ez pontosan?!

Van egy tiszta, érintetlen morfikus mező, amelyet úgy alakítunk, ahogy akarunk.Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mostantól mindenki gyakoroljon, hátha sikerül levitálnia. Bár – nem mondom -jól jött volna, amikor leestem a színpadról. Elég hasznos csoda lett volna. A lényeg a megvalósíthatóság. Ha hajlandók vagyunk foglalkozni ezekkel az elképzelésekkel, azzal a morfikus mezőben egy dinamikát teremtünk (amit úgy hívnak, hogy mátrixenergetika). És akkor nagyobb valószínűséggel történnek csodák is, mert tudjuk, hogy tudományosan és logikával alátámasztható, megvan a folyamata, és már előtte mások is megcsinálták. És ha már egyszer megcsinálták, akkor – mindegy, hogy szükségből vagy sem – újra meg lehet csinálni. Ettől kezdve ugyanis ez már egy létező elv, amely meghatározható, megfigyelhető és megismételhető.Meggyőződésem, hogy vannak bizonyos ezoterikus és spirituális elvek, valamint gyakorlatok, amelyek felhasználhatók a levitáció, a láthatatlanság és egyéb csodák elérésére. Ha a titkos fizikának köszönhetően elképesztő, titkos technológiákra van lehetőség, akkor szerintem ezek a spirituális és anyagi megnyilvánulások is ugyanezen a fizikán alapulnak.

Állítom, hogy ha egy ember tud levitálni, akkor mindenki képes rá. Ezzel nem azt mondtam, hogy hamarosan úgy tartunk majd előadást, hogy a hallgatók ott lebegnek majd körülöttünk -csupán azt, hogy ez lehetséges.Ismered a buddhista meditációs tartást, amelyben tudatos figyelmedet egy körbe zárod? Ezt a folyamatot képviseli – sőt talán elő is segíti – a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujj összeérintése. Mi van akkor, ha ez a mudra több annál, mint hogy a figyelmedet befelé irányítja? Mi van, ha szó szerint külső elektromágneses energiát terel befelé? Mi egyáltalán ez a külső energia? Az biztos, hogy nem gravitáció – ami nagyon gyenge erő, mindössze 10-42 nagyságrendű az elektromágnességhez képest.De nézzük csak meg, hogy mi is a gravitáció pozitív megfelelője? Nos, az éppen az elektromágnesség, ami 1042. Micsoda véletlen! Ugye, te is látod azt a bizonyos jin-jang dolgot? Na most, ha megfordítod az egyenletet, akkor 1042 értékű gravitációt kapsz vákuumban, míg l(V~42-t itt kinn. És akkor mi történik? Felemelkedsz a levegőbe, és levitálsz.A hinduk ezoterikus anatómiája szerint az idegrendszerben, a gerinc két oldalán fut két csatorna vagy erő, amit úgy hívnak, hogy ídá és pingalá. Mi van, ha ezek az energiák az időben előre, illetve visszafelé áramló hullámok? Ha ezekre az energiacsatornákra fókuszálsz úgy, hogy azokat a központi gerinccsatornával, vagyis a szusumnával összekombinálod, lehet, hogy skaláris elektromágneses hullámot kapsz.Más szóval, olyan egymással 90 fokos szöget bezáró, egymáshoz képest eltolt fázisú hullámot kapsz, amelyek összegvektora nulla. Más szóval: a jelen kor technikai eszközeivel nem érzékelhető, de benne van a vákuum ereje. Ez megmagyarázná, miért van akkora ereje a kundalíni felemelkedésének, beleértve a levitációt, a vízen járást, a betegek meggyógyítását,sőt talán még a halottak feltámasztását is.Hogyan válhat ez az egész különös tudomány hasznossá számodra? Minden, amit fegyverként fel lehet használni, felhasználható gyógyításra is.

Az időben visszafelé mozgó energiának olyan pozitív hatásai vannak, mint például, hogy meggyógyulsz, megáll az öregedés, hosszú életed lesz, teli leszel vitalitással, képes leszel a levitálásra-ja igen, és a csodákra. De hogyan? Ügy, hogy a vákuum virtuális energiájából merítesz. Ha képes vagy hozzáférni a vákuum energiájához, akkor a szabad energia forrásához férsz hozzá. Ennek a vákuumnak az energiáit úgy alakíthatod, hogy a jelen lévő virtuális fotonokat mesterséges cselekvési tervvé rendezed újra. Egyszerűen megfordítod a betegség mintájának fázisát vagy polaritását, ami-nek eredménye csodaszerű gyógyulás lesz. Jógánanda mondta az Egy jógi önéletrajza című könyvében, hogy egy mesterjógi képes annyi fényhez hozzáférni, ami elegendő lenne egész Chicago kivilágításához!Ez az energia a nullponti mezőben található. A nullponti energiamezőhöz csakis a jobb agyféltekén keresztül férhetsz hozzá, amely az információfeldolgozás szempontjából jóval nagyobb kapacitással bír. Ráadásul a jobb agyféltekének közvetlen átjárása van a szív mezején keresztül.Ezek a spirituális és energetikai technológiák csaknem kétszázezer év óta léteznek, ezért igen nagy morfikus mezővel rendelkeznek, ennek ellenére szinte senki sem használja. Ha azzal a szándékkal csatlakozol rá az ilyen ősi erők morfikus mezejére, hogy betegeket gyógyíts, vagy segíts a Föld bolygón, akkor úgy használod ezt a spirituális tudattechnológiát, ahogy az leginkább az emberiség javára válik. Ilyenkor igazi Fénymunkássá és a világ szolgálójává válsz.

DR. HECTOR GARCIA LEVITÁCIÓS TÖRTÉNETE

“Még gyerek voltam, amikor édesanyám megismerkedett a mostohaapámmal, aki a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem professzoraként dolgozott, és mellesleg egy igazi amerikai úriember volt. Egy napon elvitt Pasadenába, egy önmegvalósítási központba. Nagyon örültem neki, és kíváncsian ér-deklődtem, miféle hely is az. Elmondta, hogy ezen a helyen az emberek imádkoznak és meditálnak, majd azt is hozzátette, hogy egyszerűen csak lazítsak, és érezzem jól magam. Néhány másik felnőtt társaságában bement egy szobába, engem pedig kiküldött a kertbe, hogy ott üljek le, és várjam meg. „Jól van – gondoltam – ez menni fog.”Mindig is érdekelt a jóga és a meditáció. Azóta jó néhány könyvet elolvastam, de emlékszem, hogy ott és akkor a legelső a hatha-jógáról szólt. A könyvben volt egy kép egy lótuszülésben ülő jógiról. Gondoltam, ezt én is kipróbálom. Senki sem szólt rám, így hát fogtam a könyvet, és elkezdtem csinálni.Én csak úgy csináltam az én kis „dolgomat” ott a kertben. Határozottan emlékszem, hogy azon a vasárnap délutánon hét ágra sütött a nap, miközben én lótuszülésben meditáltam a fűben. Amikor kinyitottam a szemem, akkor láttam, hogy egy csomó ember vesz körül, és csodálkozva bámulnak rám. Persze én erre egy kicsit zavarba jöttem, mert nem értettem, miért bámulnak ennyire.

„Mi olyan furcsa abban, amit csinálok? Hát nem így kell lótuszülésben meditálni, hogy közben egy kicsit felemelkedünk a földről?”Ekkor valaki megkérdezte, hogy: „Kitől tanultad ezt?” Mire én ártatlanul azt jeleltem, hogy a könyvben olvastam, és azt hittem, mindenki így csinálja. Erre közölte velem, hogy ez nem így van, majd lepottyantam a földre.Évekkel később, a középiskolában tájfutó voltam. A verseny előtt éjjel transzállapotban mindig elképzeltem, milyen lesz másnap a verseny. Magam elé képzeltem egy krija-jóga csillagot Krisztussal a közepén. Háttal a falnak ülve meditáltam úgy húsz percen keresztül. Néha a húgom megzavart, mondván, hogy elég furcsán csinálom, mivel háttal kezdtem ugyan, de valahogy közben megfordultam, és lótuszülésben a másik irányba néztem. Felemelkedtem, és megfordultam. Még mindig emlékszem, hogy akkor tudtam levitálni, de ma már nem megy.”

Ez a Garcia-féle történet biztosan felborítja a paradigmádat. Ha ugyanis átlagos emberek levitálni tudnak, akkor szerintem a pillanatnyi erőn van a hangsúly. Egyszerűen csak be kell lépni ebbe az állapotba, és megcsinálni, amit előtte már más is megtett. Lesznek ugyanis, akik elolvassák ezt az írást, és megcsinálják azt, amiről beszélek. Majd egyre több ember csatlakozik fel erre a rácsra, és egyre többen lesznek rá képesek. És utána paradigmaváltás következik be az egész világon.Hallottál már olyan tibeti szerzetesekről, akik képesek levitálni és olyan dolgokat művelni, amiket a jelenleg elfogadott fizikai törvények nem tesznek lehetővé?

Ha valóban igaz, hogy ezek az emberek ilyesmire képesek, akkor enyhén szólva hiányos az a fizikai modell, amit mindenütt tanítanak, de az is lehet, hogy szándékosan félrevezető, sőt egyenesen rossz.Nem azt mondom, hogy az efféle gyakorlatok elérése a cél a mátrixenergetikában, és gondolom, nem is kell a végletekig elmennem ahhoz, hogy maga az alapelv világos legyen. Ugye, érted már, miért hasznosak ezek a példák? Nem fogod ugyanis átlépni a normál tudatosságoddal összekapcsolt érzékelési határaidat, hacsak nem változtatsz eddigi gondolkodásmódodon.Ha nem hiszed, nézd csak meg újra azt a fejezetet, ahol a torziós mezőkről és azok tulajdonságairól írtam. Én ezt az egészet a következőképpen gondolom: az elektromágnesség tulajdonképpen csak egy hatás, nincsenek is erők. Csupán csak a nullponti mezőből származó potenciálok léteznek.

 Érted már, hogy ezeknek a különös dolgoknak a képessége az egyesített mezőben, azaz benned, szíved torziós mezőjében lakozik?Csodák mindig is voltak és lesznek. Ez nem attól függ, hogy valakinek szüksége van-e rájuk, vagy te személy szerint szeretnéd-e. Ez egy alapelv, amely meghatározható, megfigyelhető és megismételhető. Ne feledd, bármikor beléphetsz a mátrixenergetika által felépített tudatosság dinamikus mezejébe, hiszen kimondtuk, hogy: „Mi van akkor, ha nincsenek szabályok?”Az egyik tanítványom mesélte, hogy a barátai, akik egyszer Indiába utaztak, annyira boldogok és vidámak voltak, hogy egyszerre csak felemelkedtek, és a föld fölött lebegtek. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy ez az alapelv működik, és nem kell hozzá levitálnod vagy vízen járnod vagy csodákat művelned. A csodák akkor történnek, amikor abbahagyod az erőlködést. Te magad vagy a csoda.

Forrás: Richard Bartlett:The Physics of Miracles

Mi történt Philadelphiában?

Úgy mondják, a II. világháború legkülönösebb “titkos fegyverét” próbálták ki a philadelphiai haditengerészeti kikötőben, 1943 októberében. Ez nem volt egyéb, mint az Egyesült Államok Haditengerészeti Kutatóirodájának ún. “Szivárvány Programja”, próbálkozás arra, hogy elektronikus álcázással láthatatlanná tegyék a hajókat.

Albert Einstein személyesen is részt vett a tér és az idő relativitását leszögező elméletének e gyakorlati alkalmazásában. Az Eldridge nevű hadihajó körül körülbelül kilencven méter átmérőjű “mágneses erőteret” hoztak létre.

Ekkor zöld köd burkolta be a hajót, majd eltűnt egy “téridő-görbületben”, és teleportált a virginiai Norfolk 480 kilométerrel odébb lévő kikötőjébe. Néhány perccel később az Eldridge újra megjelent Philadelphiában, szemlátomást sértetlenül.

de a legénységre végzetes hatással volt az esemény. Néhányan meghaltak, mások megőrültek, megint mások megcsonkultak, és volt, aki időlegesen átlátszó lett, vagy át tudott hatolni szilárd tárgyakon.

A haditengerészet szupertitkos kórházakba vitte a túlélőket. A történet nem került napvilágra 1956-ig, amikor Morris Jessup ufológus közzétette információit, amit egy kereskedelmi tengerésztől hallott, aki szemtanúja volt az esetnek (bár  a kísérlet nem lehetett “szigorúan titkos”, ha minden arra járó szeme láttára hajtották végre.)

Az amerikai haditengerészet mindig is cáfolta, hogy a “Philadelphia kísérletre ” sor került volna – de némelyek az eset eltussolásáról beszélnek, és baljós jelt látnak Jessup 1959-ben elkövetett öngyilkosságában.

Azt állítják, hogy a tanúk még ma is hallgatnak a kormányhivatalok fenyegetései miatt.

Rejtélyek szigete

Titokzatos eltűnések

Minden civilizált országban évente több száz embernek vész nyoma. Többségük, persze, nem titokzatos fizikai jelenség következtében válik kámforrá, hanem nagyon is könnyen magyarázható ok miatt: új életet akar kezdeni, új környezetben, új adatokkal, új fizimiskával, mert mondjuk a bűnüldöző szervek elől kénytelen menekülni.

Mások bűncselekmény áldozatává lesznek, és csak később, vagy éppenséggel soha nem kerül elő a holttestük. Egy-két esetben olyan balesetre is lehet gondolni, amikor az illető szakadékba, folyóba, barlangba zuhan, és teste anélkül porlad el, hogy valaki rálelne.

Ezúttal azonban nem az ilyen kézenfekvő eseteket vesszük számba, hanem azt a néhány titokzatos, megmagyarázhatatlan tényt, amelyről csak elvétve hallani, ám ha megszorozzuk a világon évről évre nyomtalanul eltűnők számával, mégiscsak tekintélyes tömegről lehet szó.

Titokzatos eltűnésekről már az ókortól vannak feljegyzések. Tudományosan azonban senki nem foglalkozott ezekkel, mivel az adott kor kulturális-tudományos felkészültsége ezt nem is igen tette volna lehetővé. Inkább tartották isteni beavatkozásnak, “ördög művének”, földöntúli erők hatásának, mint egyszerű fizikai jelenségnek.

Századunkban azonban már mind több tudós kezdett foglalkozni a megmagyarázhatatlan eltűnésekkel. Rodney Davies amerikai fizikus számtalan ilyen esetet gyűjtött csokorba, és egyik könyvében közre is adta, ugyanis – a szakmájából adódóan – fizikai magyarázatot akart adni az egyébként megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnésre. Mint kutatásából kiderült, az évezredek során eltűntek között volt király, katona, tudós, nő és gyerek, rab és diplomata, szent és mágus – ami arra enged következtetni, hogy a jelenség igencsak “demokratikus”, nem válogat.

Gyűjtőmunkája során Davies arra is felfigyelt, hogy nem csupán élők tűntek el, hanem olykor holtak is, bár ez utóbbiak lényegesen ritkábban.

Már az ókori Rómát megalapító ikrek egyike, Romulus is eltűnt. Minden akkori forrás, legenda és krónika ezt úgy állítja be, mintha az istenek ragadták volna magukhoz, valójában azonban éppen olyan eltűnés volt ez is, mint sok ezer másik előtte és utána.

Kleomédész görög olimpiai bajnoknak élete késői szakaszában összeütközése volt a korabeli hatósággal. A szokásjogot kihasználva Athéné templomába menekült. Aki oda bejutott, azt a törvény emberei nem bánthatták. A templomon belül pedig Kleomédésznek olyan jól sikerült “elrejtőznie”, hogy soha többé nem találták meg. Akik látták, azt állítják: szétfoszlott a levegőben! (Egyébként a későbbiekben is sok esetben ilyesmiről beszélnek a szemtanúk!)

A középkorban, egészen pontosan 1579 tavaszán a franciaországi Arles városában éppen vallási ünnep volt, amikor a körmenetben Pierrette Darmelle, az egyik helyi polgárlány vitte Szent Klára kis szobrát. Egyszer csak sikoltozás, rémült kiáltozás támadt, s a tömeg – köztük több pap és a püspök – szeme láttára Pierrette, a kis szoborral együtt, néhány másodperc alatt szétfoszlott és eltűnt. Csak a hajában viselt könnyű kendő maradt a helyszínen. Az eset óriási megdöbbenést keltett, és a kor szellemének megfelelően, a Sátán mesterkedésének tudták be. A lány többé nem került elő.

A XIX. század leghíresebb eltűnése az 1800-as évek elején esett meg. Benjamin Bathurst angol diplomata 1809. november 29-én Németország egyik vendégfogadójában kiment az udvarra, hogy indulás előtt megnézze a lovakat. – Soha többé senki sem látta. (Ez a maga idejében majdnem olyan horderejű ügy volt, mint másfél évszázaddal később a Wallenberg-eltűnés.) Több diplomáciai jegyzéket váltottak, expedíciót küldtek Bathurst felkutatására – a keresését még huszonöt évvel később sem adták fel! Annál is inkább, mert fontos diplomáciai iratok is voltak nála.

Érdekességként jegyezzük meg: a diplomata eltűnéséből rengeteg történet született. Köztük a Napóleon elrablása című regény, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Bathurst részt vett a Bonaparte Napóleon elrablására irányuló akcióban!

A másik híres eltűnés 1811-ben történt, amikor a danzigi vár magas fallal határolt börtönudvarán a sétáló rabok közül a foglyok és az őrök szeme láttára tűnt el Diderici, a francia kalandor. Eltűnése lassú volt, előbb a lábának veszett nyoma… Kísérteties látványt nyújtott a még látható felsőteste és a feje majd fokozatosan az is mintegy “átfolyt” valahová. Egy másik világba…? A legenda szerint csak Diderici bilincsei, láncai estek vissza, nagy csörgéssel.

A tizenkilencedik században Amerikában is feljegyeztek több hasonló esetet. Közös jellemzőjük, hogy mindig véletlenszerűen “választódott ki” az áldozat – már persze, ha egyáltalán szó lehet valamilyen szándékosságról, és nem a vak véletlenen múlik az egész.

Tény viszont, hogy bizonyos Williamson, amerikai lónyésztő egy napfényes reggelen a saját háza udvarán – felesége és cselédei szeme láttára – dematerializálódott, vagyis vált semmivé. Évtizedekkel később egy másik farmon pedig a tulajdonos tizenhat éves fia tűnt el: vízért ment a közeli forráshoz, és többé nem látták. Mindez télen történt, és a gyerek keresésére induló felnőttek a nyomokat követve szörnyű dolgot tapasztaltak: a hóban tisztán látszottak a léptei, ám félúton a forrás felé egyszer csak minden nyom megszakadt, és sehol sem foly tatódott! A gyerek nyilván ott “oszlott köddé”.

És végül egy közelmúltban történt eltűnés: 1969. január 4-én zajlott le a brazíliai Sao José de Rio Preto városában. Paulo Faria da Costa, aki akkor harminchetedik évében volt, kis családi összejövetelre volt hivatalos.

Már összegyűlt a rokonság, amikor – mint azt később hivatalosan is megállapították, pontosan délután 16 óra 25 perckor – Paulo kiment a ház teraszára. A széles, sarkig tárt ajtón keresztül a bent maradók közül többen is jól látták a kissé testes, barna bőrű, mindig jókedvű férfit, amint a terasz korlátjánál állva a várost szemlélte. Nem múlt el több egy percnél, amikor egyik húga bent a szobában csodálkozva felkiáltott: – Paulo… eltűnt!

De a húg tulajdonképpen tévedett. Paulo akkor még nem tűnt el egészen… Az eltűnés ugyanis nem egyetlen pillanat alatt következett be. A későbbi tanúvallomások szerint a döbbenetes jelenség úgy 8-10 másodpercig tarthatott. Hogy pontosan mennyi ideig, azt igen nehéz volt pontosítani, mert mindenki másképpen érzékelte az idő múlását, különösen, hogy ilyen tragikus esemény történt. A jelenlévők tehát látták Paulo eltűnését, mégsem siettek a segítségére. Egyrészt azért, mert nem mindenki nézett éppen oda, így nem is vették még észre, mi történik. Másrészt, akik látták, azokat annyira megdöbbentette a dolog, hogy mozdulni sem tudtak.

A rokonok annyit láttak, hogy Paulónak először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújtott a levegőben lebegő, csonkának tetsző test! Két szemtanú szerint testének szélei “vibrálni” kezdtek. A vibrálást úgy írták le, ahogyan mondjuk a forró nyári napon a mező fölött homályosan izeg-mozog, reszket a levegőréteg. Paulo testének szélei ily módon váltak elmosódottá, majd… foszlottak el a semmiben!… Utoljára még a szemét látták, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt…

És ennyi volt. Paulo Faria da Costa eltűnt ebből a világból. Senki sem értette, mi történt valójában. Hová lett? Előkerül-e valaha?

Mert az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a rejtélyesen eltűnő személy – hazatért!

Néha előfordul, hogy a titokzatos módon eltűnt személy előkerült. Ez történt Ariszteász görög költővel is. Mint az a fennmaradt különböző forrásokból kiderül – egyszer világos nappal elájult az egyik város kellős közepén. Egy perccel később – még mindig eszméletlen állapotban – nyoma veszett, majd percekkel később a várostól több mérföldre bukkant fel ismét. Nem tudta elmondani, hogyan került oda, ugyanis semmire sem emlékezett. Mi történhetett? “Odaát” nem fogadták, nem akarták, így inkább visszalökték, és ismét evilági életre ítélték?

Csak nagyon kevesen voltak eddig, akik beszámolhattak arról, mi történt velük rejtélyes eltűnésük közben és után. Peter William Somerset brit hivatalnokkal néhány évvel ezelőtt történt a következő megrázó eset:

Kőfallal körülvett kertjében éppen a kutyáját kereste, amikor vihar tört ki, dörgött, villámlott. A ház népe azt látta, hogy a villámcsapás kékes fényében Somerset eltűnt! Két napig keresték, rendőrségi segédlettel, majd köröztették, és fényképét kiplakátolták az egész környéken. A harmadik napon találtak rá, ugyancsak a kertjében – ám akkor már másképpen volt öltözve, mint eltűnése idején!

Amikor az ájultságból magához tért, előbb semmire sem emlékezett. Később azonban az orvosi beavatkozások hatására, és a saját, ismétlődő álmai és gyógykezelése nyomán ennyit mondott el:

A villámcsapást követően “valamilyen másik kertben” találta magát, majd egy hosszú, keskeny úton ment, de az már teljesen ismeretlen volt számára. Később arra jött egy autó (!), amelyen orvos utazott. Ez az orvos bevitte a kórházába ahol aztán a személyzet rögtön elkezdett foglalkozni vele. Mivel előzőleg a nadrágja több helyen elszakadt, a kórteremben lévő egyik páciens adta neki kölcsön azt a kordbársony nadrágot, amiben három nappal később ismerősei a saját kertjében rátaláltak. Elmondása szerint két napig feküdt a kórházban, s még hónapokkal később is emlékezett az egyik orvos, meg az egyik nővér nevére. Később kiment sétálni a kórház udvarára, majd a már ismert keskeny úton találta magát, aztán legnagyobb meglepetésére a saját kertjében ébredt föl!

Somerset később bejárta a környékbeli kórházakat. Az egyikben felfedezte azt az orvost és nővért, akikre emlékezett, azok viszont állították, hogy sohasem látták. Igaz, a kórház is másképpen nézett ki, mint eltűnése napjaiban. Azonfelül kiderült, hogy utoljára húsz évvel korábban gyártották azt a bizonyos kordbársony nadrágot, amit kölcsönkapott.

Rodney Davies fizikus szerint teleportáció történt. Szerinte ugyanis létezhet a természetben olyan erő, amely nagy néha képes más térbe vagy más időbe elvinni embert, állatot, tárgyat (merthogy ez utóbbiak is el-eltűnnek olykor). És mintha Einstein is sejtette volna valamilyen formában ezt, mivel a miénktől eltérő téridő létezése nem ellenkezik a felfedezéseivel. Számos kutató – különösen a fiatalabb nemzedék, amely eléggé nyitott a világra és a legmeghökkentőbb esetben sem ejtené ki a száján, hogy lehetetlen – még azt sem tartja kizártnak, hogy valamilyen, ma még ismeretlen energia behatására az élőlények egyetlen pillanat alatt atomjaikra bomolhatnak, és azok az atomok a téridő – vagy akár csak a tér – valamely másik pontján ismét összeállnak.

Az sem lehetetlen, hogy az eltűnők párhuzamos világba kerülnek át. Ugyanis több jel mutat arra: nem csupán ez az egyetlen világ vagy tér létezik, amelyben mi mozgunk (és valljuk be, amelyen kívül másfélét jószerével el sem tudunk képzelni). Más tulajdonságú térből akár egy-kettő, akár tucatnyi vagy még több lehetséges. Nagy vonalakban Davies, és mások is, úgy képzelik el, hogy a kozmosz önmagában, mintegy “belül” is tovább osztódik, más és más kozmoszokra. Tehát nem csupán lineáris univerzum van, amelyben – mivel az végtelen – időtlen időkig utazhatnánk szupergyors űrhajóval, mégsem jutnánk soha a végére. Efféle utazás a végtelen számú “belső világegyetemben” is megtehető. Tehát a világ ilyen csavaros formában is végtelen. Ugyanis a benne lévő végtelen világok száma is végtelen…

Davies azt találta gyanúsnak, hogy Romulustól Somersetig gyakran kísérte az eltűnést vihar és villámlás (bár nem csak ilyenről tudunk). Tehát valamilyen mágnesesség, elektromos hatás, vagy más energia is közrejátszott abban, hogy a természetben “hiba” keletkezett, és “összecsúsztak” a téridők vagy a dimenziók. Még az is lehetséges, hogy igaza van.

Attól azonban még messze vagyunk, hogy megfejthessük a titkot. De a szórványosan előforduló jelenségek mindenképpen jelzik, hogy valami van a “falon túl”, az eltűnések körülményei azt sejtetik, hogy világunk korántsem olyan egysíkú és egyszerű, amilyennek sokan hiszik. A rejtélyek és titkok száma éppen olyan végtelen, mint a Világegyetem.

Rejtélyek szigete / Nemere István írása

Nyom nélkül

Hajdan a “nyomtalan” eltűnésekért a buja isteneket okolták, akik elragadják a nekik tetsző embereket, vagy a démonokat, akik a bűnösöket a pokolra viszik. Manapság némelyek a földönkívülieket teszik ezért felelőssé, mások feltételezik, hogy például az ősi szent helyeken, a “mezővonalak” metszéspontjában bejárat nyílik egy másik dimenzióba.

Ivan T. Sanderson tíz “rossz vortexet” térképezett föl (köztük a Bermuda-háromszöget), ahol a mágneses-éghajlati tényezők talán olyan “gravitációs örvényeket” hoznak létre, mely elragadja a tárgyakat és az embereket – ezek hol visszatérnek, hol meg nem.

Charles Fort “teleportációnak” nevezte el ezt a mozgásformát. Részletes feljegyzések születtek Maria de Agreda spanyol apáca esetéről, aki 1620-ban elmondta, hogy többször “elrepült” Mexikóba. Társai megesküdtek, hogy sohasem hagyta el a zárdát.

Az egyházi hatóságok igazi csodának ismerték el Maria nővér “ötszáz mexikói repülését”. Ő szerencsésebben járt, mint az a portugál kereskedő, aki néhány évvel később az indiai Goaából hirtelen szülőhazájába “teleportált”. A Szent Inkvizíció tudomást szerzett az esetről, és a férfit máglyán elégették boszorkányságért.

1622-ben Alonso de Benavídes atya, akit misszionáriusnak küldtek a mexikói jumano néphez, azt jelentette, hogy az indiánok már hallottak Krisztusról “egy kék ruhás hölgytől”. Utóbbi egy kelyhet is átadott nekik, amelyről később kiderült, hogy Maria zárdájából való.

Emlékezetes Benjamin Bathurst esete is – az angol diplomata egy német fogadó udvaráról tűnt el 1809-ben. Rudolf Diesel, a dízelmotor feltalálója egy északi-tengeri hajó fedélzetéről “illant el” 1913-ban; Victor Grayson angol politikus pedig 1920-ban, Liverpoolban felszállt egy vonatra, és soha többé nem látták.

Rejtélyek szigete

Az elnémulás a maláj gép egyik legsötétebb rejtélye

Ha olyan fontos a jeladó a repülőgépeken, akkor miért lehet kikapcsolni? És tényleg lehet az, hogy mindenki meghalt a gépen, amelyet aztán automata vezetett tovább órákon át? Újabb kérdések a rejtélyesen eltűnt malajziai repülőgép körül.

A konkrét tények ismeretének hiányában nehéz elképzelni, mi játszódhatott a malajziai felszállása után kevesebb mint egy órával rejtélyes körülmények között eltűnt utasszállító repülőgép fedélzetén. Az Malaysia Airlines Boeing 777-es utasszállítóját – vagy annak esetleges roncsait – jelenleg a világ egyik legeldugottabb pontján, az Indiai-óceán egyik távoli pontján keresik.

A rejtélyt fokozza, hogy a gép nem csupán a civil radarok képernyőiről tűnt el, és nem csupán a rádiókapcsolatát szakította meg a légi irányítással,hanem a gép transzpondere és a diagnosztikai adatokat is automatikusan továbbító rendszer, az ACARS is deaktiválódott rajta: azt egyelőre nem tudni, hogy ezek meghibásodtak, vagy valaki szándékosan kapcsolta ki őket a fedélzeten.

Mi az a transzponder, és miért fontos?

A transzpondert magyarul válaszjeladónak hívják, és az egység automatikusan reagál a légi irányítók másodlagos radarjainak jelzéseire. A polgári légi forgalom radarrendszere ugyanis két különböző radarrendszerből áll: az elsődleges (passzív) radarok, amelyek rádióhullámokkal letapogatnak bármilyen repülő tárgyat, amelyekről az irányítók monitorán egy pötty jelenik meg. A polgári légi irányítás kiszolgálásához azonban ennél sokkal több információra van szükség – például a gép aktuális magasságára, járatszámára is.

Ezeknek az adatoknak a lekérésére szolgál a másodlagos radar, amely egy kérdező impulzust bocsát ki a földi állomásról. Az impulzusra automatikusan válaszol a repülőgépen lévő transzponder, amelyből minimum kettő van a fedélzeten. A transzponder számos információt küld a polgári irányítás számára, és így a “buta pötty” mellett egy adatmező is megjelenik a monitoron. Erre alapul az egész polgári légi forgalom – magyarázta Kovacsics Tamás, a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt. osztályvezetője.

Háy Györgytől, a Ferihegyen működő Közlekedésbiztonsági Szervezet balesetvizsgálójaként dolgozó korábbi Malév-pilótától azonban azt is megtudtuk, hogy a válaszjeladók nem csupán a civil légi irányító rendszerek felé továbbítanak információkat a repülőgépről és annak útjáról, hanem a repülőgépeken alkalmazott ütközéselkerülő rendszer (a TCAS) is rájuk alapul.

Ha olyan fontos, miért lehet kikapcsolni?

A repülőgépeken lévő transzponderek egymással is kommunikálnak, és akkor adnak riasztást, ha érzékelik, hogy két légi jármű útja rövid időn belül keresztezni fogja egymást. A legszigorúbb riasztást akkor adja a rendszer, ha fél percen belül sor kerülne az ütközésre: ilyen esetben a transzponderek automatikusan egyeztetik, hogy melyik repülő fog süllyedni, és melyik emelkedni, és ennek megfelelő utasítást adnak a pilótának, a manővert azonban manuálisan kell elvégezni. Kikapcsolt transzponderrel ezért is rendkívül veszélyes repülni Háy szerint. A funkciót azért lehet kikapcsolni manuálisan, hogy a reptéren parkoló gépek ne adjanak indokolatlan riasztást a leszálló repülőknek.

Tizenkét évvel ezelőttig az ütközéseket megakadályozó rendszer sem működött tökéletesen, ennek egy tanulmányi verseny győztes diákjait utasai közt tudó baskír Tu-154-es és a DHL futárcég Boeing 757-es szállítógépe esett áldozatul 2002 júliusában a németországi Überlingen felett – svájci légi irányítás alatt. Esetükben az okozta a gondot, hogy az egyik gép pilótája a transzponder utasításait követte, a másiké azonban a földi irányítókét, így mindkét jármű azonos irányba módosította a pályáját, ezért összeütköztek, és a két fedélzeten tartózkodó minden ember meghalt. Az azóta érvényes szabályok értelmében a transzponder utasításai mindig felülbírálják a földi irányítástól kapottakat.

Ha el is lopták a maláj gépet, Európába nem juthat be

Ha a transzpondert kikapcsolják, akkor nem tud válaszolni a radar kérdéseire, és ebben az állapotban az irányításhoz nem lehet használni. Ezért transzponder nélkül nem is repülhet repülőgép Európában – ha egyik egység sem működik a gépen, le kell szállnia. A katonai radarnál épp fordított a helyzet, ez az elsődleges radarra van kihegyezve, hiszen a behatoló ellenség nem közli az adatait, így a pötty minél korábbi megpillantása a fő feladat – mondta Kovacsics.

Ha egy repülőgép kikapcsolt transzponderrel hatol be az európai légtérbe, akkor ezt a légvédelem nagyon gyorsan észleli, és első lépésben megpróbálják azonosítani. A légvédelem lekérdezi a polgári irányítást, hogy ki lehet a behatoló. Ha ez nem derül ki, akkor működésbe lép a légvédelem, és a vadászgépek a behatolás után néhány percen belül felszállnak (ez a rövid idő egyébként NATO-standard).

Egy ekkora Boeing ma már nem veszhet el

Háy György szerint egyre csökken az esélye annak, hogy a maláj gép fekete dobozát megtalálják az egység oldalára szerelt hangkibocsátó berendezés segítségével. Ez eleve csak akkor kapcsol be, ha a dobozt víz éri, és még azt sem tudni, hogy az MH370-es járat egyáltalán a vízbe zuhant-e. Ha igen, az energiatakarékossági okokból nem szirénázó, hanem pittyegő hangot kiadó egység már két hete aktív, és az akkumulátora kapacitása nagyjából még két hétre elegendő.

A fekete doboz hangját egyébként nagyjából két kilométeres távolságban lehet fogni víz alatti mikrofonokkal: ha az egység ennél mélyebben van, a víz alatt vontatható mikrofon alkalmazásával folyhat a keresés. Erre korábban, a 2009 júniusában az Air France Atlanti-óceánba zuhant Airbus A330-as gépe esetében volt példa, akkor a több kilométeres mélységben vontatott mikrofonnal sem sikerült felkutatni a fekete dobozt. Bár a Rio De Janeiróból Párizsba tartó AF447-es járat roncsait már öt nappal az eltűnése után megtalálták, a baleset pontos okainak megállapításához nélkülözhetetlen fekete doboz után robot-tengeralattjárók segítségével két éven át kutattak a négyezer méter mély vízben, mire sikerült megtalálni.

Kovacsics személyes véleménye szerint a maláj gépet meg fogják találni, mert egy ilyen hatalmas méretű és tömegű gépet a mai katonai műholdas technika elől nem lehet elrejteni egy kifutópályán. A szakember szerint azonban a gép megsemmisült, ráadásul valamilyen hirtelen eseménynek az eredményeként, ami lehetett például robbanás vagy tűz a fedélzeten. Lehetséges, hogy a személyzet még megpróbált valamit tenni, de nem sok ideje lehetett rá, egyetlen mobilhívás sem érkezett a gépről. Ha ez így történt, akkor utána egy darabig az automatika még vezethette a repülőgépet, míg aztán lezuhant.

Forrás:origo.hu – szerző: Straub Ádám