Vakolók A cél közös, a világhatalom végleges megszerzése

Vakolók A cél közös, a világhatalom végleges megszerzése

Lakatos Pál:Az egygyökerű kommunista és kapitalista szabadkőművesek(M.V.,2008. Aug.14.)

A cél közös, a világhatalom végleges megszerzése Ha valaki még mindig nem érti a „rendszerváltozást”, azt, hogy az „elit” miképpen is árulhatott el bennünket, s a kiválasztottakon kívül, hogyan is kerülhetett annyi felfuvalkodott hólyag, tudatlan senki magas pozícióba (hogy lehetett például a Princz kaliberűekből bankár, az remélem, az elkövetkezendő történelmi összefüggéseket olvasva ráébred, ma is a szabadkőművesek irányítanak bennünket. Az ő, és hazai vazallusaik érdekei alapján történik minden, amit sokszor képtelenségnek hiszünk. Szabadkőművesek bitorolnak minden fontos posztot. Szabadkőművesek ámítanak bennünket, újságíró képében tetszelegve. Akik meg nem akarnak beállni a hazaárulók közé, azokat körön kívülre üldözik, sok esetben bűnözőnek, radikálisnak, szélsőségesnek kiáltva ki őket. Pedig nem mások ők, mint hazájukat szerető és féltő magyarok. De a szabadkőműves eszmekör ellenséget lát bennük, azért szorulnak a perifériára. Okulásként olvassák Hernádi Tibor most következő történelmi elemzését. Olvassák és tanuljanak belőle. Talán, még nincs minden veszve. „Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett "Népfront" indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96, 27 százalékos „győzelemmel" került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű „legitimációját". A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni. Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek „megtisztítását" és további kiépítését. Ez a folyamat, jelentéktelen időkülönbséggel, minden úgynevezett „szocialista útra lépett" kelet- és közép-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet- és közép-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát? A májusi „választási győzelem" után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt "megtisztítására", amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszláv ellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik a választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén, komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát. Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort, mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP- ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. A Rajk- per érdekes színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak". Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok, és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják - amiben egyébként senki sem hitt, az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár, ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat", ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH- s ezredest - aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében-, amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. (Az ÁVH működése igen költséges volt, s a háború okozta károk és a gazdasági voluntarista diktatúra dilettantizmusa miatt előállt hiánygazdaság a működés fedezetét igen bizonytalanná tette (csak az ún. „konspiratív célú lakások" fenntartása is tetemes összegeket emésztett fel). A Belügyminisztérium működtetésére adott költségvetési támogatás – melynek az ÁVH jelentékeny részét kapta – semmiképp nem volt elegendő a szervezet fenntartásához. Ezért tagjai (sokszor saját zsebre is) különféle gazdasági melléktevékenységekbe fogtak, mint pl. a zsarolás. A kivándorolni szándékozó nagytőkéseknek pl. útlevelet állítottak ki, cserébe viszont lefoglalták ingó értékeiket (festmény, bútor, technikai eszközök). Ezek az összegek Szűcs Ernő (Péter Gábor helyettese) páncélszekrényébe kerültek, míg a házkutatások során kizsarolt hasonló javak felett Csapó Andor őrnagy (a gazdasági ügyek vezetője) rendelkezett. Az így befolyt összegeknek azon része, melyről az ÁVH precíz elszámolást vezetett, névértékben 13 millió 160 ezer forintra rúgott. Az ÁVH mellesleg pénzmosással is foglalkozott, az utóbbi tevékenysége során megforgatott összegeket (amely csak egyetlen esetben vélhetően több mint kétmilliárd, a Stasitól érkezett nyugatnémet márkára rúgott) azonban kevésbé precízen tartotta nyilván, s így azoknak némely esetben (már amennyiben valóban léteztek) nyoma veszett. Az ilyen összegek sokszor magánvagyonná konvertálódtak: a Princz Gyula vezette ÁVH- s brigád, amely Szűcs ezredest agyonverte, annak páncélszekrényében több millió forint értékű ékszert, és készpénzt (egy része valuta) talált. Milyen érdekes, a módszerek, az ÁVH-s aljasságok napjaink jellemzői is. L. P. kiegészítése.)) Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség. A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunista üldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. Az 1930-as évek végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a „fasiszta” magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a „tisztogatások" visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak, egytől-egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva, működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: "... Ha ezek közül (a tíz pontos fogadalom) csak egynek is ellene cselekedném, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! Isten engem úgy segéljen!" A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás, csakúgy, mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele, nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, aki nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat; vagy elfogadja a páholyba való meghívást vagy a zsidóság által uralt sajtó, összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt XX. századi kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő és fasisztának nevezhető hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is. Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán-orosz háborúhoz jelentős pénz kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiffel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített Atomholocaust sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holocaust volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71. 000 japánt ölt meg. A nagasaki bomba pedig 40. 000 főt égetett el, élve. (A Magyar Televízió 1 programjának 1998. december 23-án 14. 50 órakor elhangzott adása.) Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300. 000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holocaust eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig, zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen. Még azt is felülmúlta a drezdai holocaust, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 13-án este 10 órakor, majd közvetlenül éjfél után, 529 angol nehéz bombázó, 14- én délben pedig amerikai légierők hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül, alig egy óra leforgása alatt mintegy 300. 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holocaustjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willi Brandtot kényszerítették „testvérei", a német nép nevében, a zsidó „holocaustért” való megalázkodásra. A német krematóriumok, a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle „hamvasztás" semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre. Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat. Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét, a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták „elprivatizálni" a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: A világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság „segítő" közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet. Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből, a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nem különben gyarmati helyzete. A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar „testvérszervezetüket" is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt a szabadkőműves páholyokba, karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár, nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatokat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik - ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt - voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek, az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után, a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú vagy még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta volna, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát. Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt - úgy tűnik volt valami titkos jogcíme, kötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait „jobboldalinak" bélyegezve zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek, a sablonos szocialista retorika kivételével, nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét, a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek", nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben, 1956-ig, a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével, a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség, párosulva a vak engedelmességgel - ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak - jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe - ahová már zsidó nem jutott - kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen, kiválasztásukat több „káderezés" előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. E zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók. A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése a közömbös magyar polgárt megzavarta. Ez a szabadkőműves módszer, a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi standard elleni vádlottak, koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunista ellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi, a Rajk- perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagy mértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén, ezek a már- akár tudtukkal, vagy anélkül - szabadkőművessé gyúrt „testvérek", új szóhasználattal elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották, lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951. tavaszán - amikor várható letartóztatásáról értesült, családjával együtt öngyilkos lett. A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a „kaszthoz" tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Tito- ellenes, nemzetközi figyelem elterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát - Rákosi utasítására - a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos" magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt, élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd, csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik „krími üdülőbe" utalták be. A kivégzését, Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János, becsaptál!" (Azért Kádár nem felejtette el mindazt, ami Rajkkal és a többi, feleslegesnek ítélt elvtársával történt. Utolsó beszéde, amikor már elmeháborodottnak minősítették, árulkodik erről. Kádár ugyanis, a „rendszerváltozás” hajnalán, érezte, hogy bajban van. A szabadkőműves-kommunista elvtársakat ismerve, nem tartom kizártnak, hogy nem véletlenül lett ő elmeháborodott. Valakik besegíthettek neki ebben. Elég volt hozzá egy időben adagolt injekciós kúra. Hiszen Kádár, ha ép elmével életben marad, csak hátráltatja az új árulókat. Hátráltatja azzal, hogy van és emlékezik. Azzal, hogy mindenkiről tud mindent. Ceausescuék is ezért végezték olyan kegyetlen halállal. Mert sokat tudtak az új hatalmasságokról. A román „forradalmárokról”. Szóval, az utolsó beszédében, amit az MSZMP Központi Bizottsága tagjai előtt tartott, Kádár arról is beszélt, hogy nagyon is jól tudja ő, hogy a függönyökön, és szobája más részein, lehallgató készülékeket helyeztek el elvtársai. Még a borotválkozó tükrén keresztül is figyelik őt, mondta. Beszélt arról is, hogy most előszeretettel javasolják neki, hogy menjen a Szovjetunióba, kezeltesse magát. Persze, mondta, azért akarnak engem is odaküldeni, hogy soha többet ne is kerülhessek haza. Azt akarják velem csinálni, amit Rákosival tettek. Ugye, hogy mégsem volt annyira hibbant, mint ahogy ezt elhitetni akarták a később emlékező hivatásos megbízottak. Amit leírtam, azt mind Burgert Róbert mesélte el nekem, aki akkor, mint a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója, tagja volt a központi bizottságnak. L. P.) A Rajk-per után - szovjet mintára - iszonyú „tisztogatás" következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott ellenséget". Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét. A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidó, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba? Ez a „miért vonult be?" zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba.(Ami persze szintén nem így történt. L. P.) A magyarországi katolikus egyházat, Mindszenty József bíboros bebörtönzésével, a kommunista hatalom lefejezte. (Maga a Vatikán nyilvánította üresnek a hazai katolikus egyház bíboros-érseki székét. Pedig Mindszenthy hercegprímás jelezte, ő kész visszatérni hazájába, s a kényszerűségből félbehagyott szolgálatát folytatni kívánja. Az akkori pápa mondott nemet erre a kérésre, teljesítvén ezzel a kommunista-szabadkőművesek akaratát. L. P.) Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ- egyik szervezeténél, a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát, mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak. Az 1948-as „fordulat éve" után a kommunista kormányzat vad hiénaként veti rá magát a parasztságra. Míg az 1945-ös és 1947-es országgyűlési választások kampánya során tagadta, hogy a mezőgazdaságot kolhozosítani szeretné, sőt erőteljesen bizonygatta, hogy Magyarországon ez az út nem is lenne járható - a hatalom birtokában megkezdi a mezőgazdasági üzemek szervezését. Parasztságunk ellenállását gátlástalan erőszakkal igyekszik megtörni. Az egyéni gazdákra olyan beadási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. Megtiltják az áruhalmozást. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák, és áruhalmozásért börtönbe zárják. A börtönök gyorsan megtelnek. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról mert beszélni; azt az ÁVH „dupla látogatással" tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig, amikor megtalálta. Ezek a népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló „cselekmények" nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több mint egy évtizednyi börtönnel sújtották.(Ismertem olyan parasztembert- Tótkomlóson találkoztam vele-, aki elmesélte, s még a naplóját is megmutatta, hogy miképpen bántak el vele az ÁVH-s pribékek. Búzát termelt, s amikor behivatták a központba, hogy rábeszéljék, legyen faluja besúgója, minden porcikája tiltakozott ellene. Aztán megfenyegették, ha nem lesz besúgó, fölgyújtják a betakarítás előtt lévő búzatábláját, s azt mondják, a rendszer ellen tiltakozván, ő maga lobbantotta lángra az „életet”. Szörnyű börtönbüntetésnek néz így elébe. A tótkomlósi férfi a besúgást választotta. A „rendszerváltozást” követően ő maga állt falubelijei elé, s bevallotta szörnyű tettét, s azzal büntette magát, hogy nem költözött el Tótkomlósról. Nap, mint nap szembe kellett néznie azokkal, akiket évtizedeken keresztül elárult. Ő vállalta a szembe nézést. A mai politikusok, és a gazdasági csodacsinálók azonban nem. Így lettünk a besúgok országa. Talán nincs is olyan hatalmon lévő, aki ne ennek köszönhetné mostani „karrierjét”. L. P.) Ehhez képest Magyarország az évszázad végére elérkezik majd az ígéret földjére, amikor százmilliárd forint sikkasztásáért sem adnak majd két év felfüggesztett börtönnél többet. Igaz, aki ennyi pénzhez hozzáfér, az sohasem magyar ember, hanem tagja valamely titkos társaságnak. Újabb szóhasználattal maffiának. (Még, ha csak ennyit loptak volna!! Elzabrált nemzeti vagyon, legalább negyvenezer milliárd forintos a veszteség, olajszőkítés, a maga kétezer milliárdos veszteségével, bank- és adóskonszolidációk, amit másképpen tolvajlásnak is hívnak, ötezer milliárd ment így veszendőbe. Nem sorolom, mert még ma sincs vége tudatos megnyomorításunknak. L. P.) Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. A magyar parasztság szívós és méltó ellenfelévé vált a moszkvai zsidó megváltóknak. 1951. tavaszán, a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert. A marxista-leninista ideológia a parasztságot szervezetben, egymástól nagymértékben elszigetelt „rétegnek" deklarálta és a „jól szervezett" proletáriátus alárendeltségébe utalta. A mezőgazdaság „átszervezése" mégis sokkal keményebb diónak bizonyult, mint a „munkásosztály” igába hajtása. Úgy tűnik, nemcsak Magyarországon. Sztálin panaszolja egy alkalommal Churchillnek, hogy a mezőgazdaság kolhozosítása nagyobb küzdelmet jelentett a szovjet hatalom számára, mint a második világháború. A magyar paraszt nem dőlt be a zsidó sajtó semmiféle ámításának. Hiába közölték meggyőzőnél meggyőzőbb cikkeiket a termelőszövetkezetekbe való „tömeges belépésekről". (Az idősebbek még emlékeznek a Magyar Rádió „Egy falu, egy nóta” című műsorára. Ebben a műsorban zenével szórakoztatták a téeszcsébe lépetteket. Egy akkori neves riporter mesélte, semmi sem volt igaz. Abban biztosak voltak, hogy minden faluban van Nagy vagy Kiss nevű ember. Kossuth és Petőfi utca is volt bőviben. Levelek nem érkeztek a szerkesztőségbe, így hát ők maguk írtak levelet maguknak, s küldték a buzdító szavakat a kitalált falvak, kitalált utcájában lakó, kitalált nevű, téeszcsét dicsőítőnek. L. P.) Hiába hajtottak ki kettőszáz parasztot Erdei Ferenc (a Parasztpártnak és a kommunista pártnak is tagja volt, L. P.) vezetésével küldöttségnek nevezve a Szovjetunióba a kolhozok tanulmányozására. A korabeli sajtó nevetséges felhívást tett közzé, amelyben ez a küldöttség felhívja a parasztságot; kövesse a szovjet példát, lépjen be a termelőszövetkezetekbe. Ezek az együgyű módszerek falra hányt borsóként hullottak vissza kiötlőik nyakába. A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a "munkásosztály" megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a „munkáshatalomnak". Ráadásul, ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háború okozta épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt, családtagjainak számától függetlenül, kényszerítették egy másik család befogadására. A kommunista hatalom kiépülésével megjelenik - Milovan Gyilasz szóhasználatával élve - az új osztály, a pártoligarchia. A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából és Auschwitzból Magyarországra özönlött zsidóság, mint az új hatalom megtestesítői maguk között osztották fel, a hasznos goj "munkáskádereknek" ebből már nem jutott. A társbérletből való kiemeléshez lakásra volt szükség. A zsidó kormányzat ezt a rá jellemző módon oldotta meg. A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951. június közepén intézkednek „a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről". Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit, maximum ötven kilós csomaggal, teherautóra rakták és valamely távoli faluba vitték, nem egyszer istállóban helyezték el. Lakásuk, teljes ingóságukkal, elkobzásra került, amelyet a „munkásigazgatók" és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem- és egyéb gyűjtemények, mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik mint „használhatatlan kacatokat" rövid úton elkótyavetyélték. Az antikváriumok megteltek értékes könyvekkel, a városi ócskapiacok pedig gondosan feldolgozott gyűjteményekkel. A máig nagyon keresett Szilágyi Sándor által szerkesztett, a Millenniumra kiadott tíz kötetes Magyar Nemzet Története díszkötésben, egy napi kereset árán antikváriumokban kapható volt. (A kastélyokból magtárak lettek, s mára meg ismét kastélyok a szabadkőműves testvéreknek. L. P.) Öreg éremgyűjtők mesélik, hogy budapesti klubjukban délutánonként ezek a káderek esetenként egész bőröndnyi régi pénzt hoztak be, eladásra kínálva. Egy közös asztalra kiöntve, mindenki kiválogatta a saját érdeklődési területének megfelelő anyagot, amelyet az „új gazda", bármilyen nevetséges összegért - hisz valódi értékét nem ismerte - eladott.” A parasztokra és a munkásokra azóta sincs szükségük a tolvaj testvéreknek. A kollaboráns értelmiség közreműködésével, kifosztásuk zavartalanul folytatódik.

Lakatos Pál: Az Apró- klán szorításában

(Magyar Világ, 2007. nov. 29.) lakatospal.hu 
A KGB-s Apró Antal, a dinasztia-alapító 
Az egykori szobafest?, a magyar Haynau, Kádár János telekszomszédja, Apró (Klein) Antal azon kevesek közé tartozott, aki tegez?dhetett Kádárral. Nagy kiváltság volt ez akkoriban. Ez a kádári gesztus persze a KGB-s Apró Antalnak szólt, még pontosabban a KGB-nek, az egykori Szovjetunió, egykori titkosszolgálatának, amelynek, mint már többször is leírtuk, Apró Antal volt a hazai legf?bb f?nöke. Ezért lehetett, egészen 1971-ig a KGST, a Szovjetunió által 1949-ben létre hozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa állandó magyarországi képvisel?je, majd 1976 és 1989 között a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke. 1961-ben ? volt a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának elnöke, ? írta alá a "Barátság I." k?olajvezeték megépítésének szerz?dését és az atomer?m? programmal kapcsolatos dokumentációkat. Bár Szegeden Kleinnek született 1913-ban, mégis kijelenhetjük, még az ereiben is orosz vér folyt. Lehetett ? bármilyen poszton, a dönt? szót, pontosan az orosz köt?dése miatt, mindig ? mondta ki. 1956. október 25-ét megel?z?en, a Kossuth téri vérengzés el?tt is. S amikor veszélyben érezte magát, 1956. november másodikán, kenyéradó gazdáihoz, a tököli orosz laktanyába menekült.

1994-ben, mindenféle felel?sségre vonás nélkül, ágyban, párnák közt halt meg. Addig azonban még rengeteg teend?je akadt. ?t sejthetjük, mint a KGB hazai nagyf?nökét, az olajsz?kítés el?készítése és a magyarországi kiválasztott oligarchák meggazdagodása mögött. T?le függött a Gyurcsányok, Hornok, Antallok, Borossok, Orbánok, Medgyessyk egzisztenciája. Még az orosz államadósság "elkártyázásban", annak a majd 2 milliárd konvertibilis rubel (a dollárral volt egyenérték?) dobra verésében is. Az ? lelkén is szárad, hogy Hazánk ebb?l az irdatlan mennyiség? pénzb?l egyetlen árva centet, vagy kopejkát sem fordíthatott az értéket termel? ember életének jobbra fordítására. Aki pedig megtermelte mindazokat a javakat, amelyeket a nagy Szovjetunióba exportáltunk, s amely érték kifizetése egyre csak késett. Ki volt ez jól találva. Amikor az oroszok döntenek, hogy magyarországi elvtársaikból gazdag kapitalistákat csinálnak, akkor már megy a szemfényvesztés az államadósság visszafizetése körül.

Mindent úgy intéznek, mintha csinálnának is valamit, de nagyon vigyáztak arra, hogy az egész tranzakció lebonyolítása, az igazi cél számunkra ne derülhessen ki.
Milyen érdekes (vagy talán nagyon is érthet?), hogy az adósság visszafizetése körüli legnagyobb herce-hurca között, 1994 és 1995 tájékán, 1991-hez képest, az országba bejött, háztartási tüzel?olajként, tehát vámfizetés nélkül bekerült, motorbenzinként feldolgozott k?olaj mennyisége hirtelen megtízszerez?dött. Tobzódott a fehérgalléros és a négy elemis alvilág. A politikai és a gazdasági "elit" már ekkor kezet rázott az olajsz?kít?kkel, a maffiával. Csak az el?bbiek valamivel jobban jártak. A mai gazdagok, multimilliárdosok pénztárcája, a t?lünk ellopott orosz államadósság révén, mostani áron számolva, legalább kétezer milliárd forinttal gazdagodott.

Nem tudom, a kommunisták titokban imádkoznak-e- haláluk el?tt bizonyára, hiszen még az MSZMP egykori f?titkára, Grósz Károly is imáit mormolta az utolsó pillanatokban-, tehát, ha így van, akkor Apró (Klein) Antal lelki üdvéért, a mai kommunista-kapitalista szájakból egyfolytában szólhat az ige. Sokat, talán mindent neki köszönhetnek. Mint ahogy mis is, a nyomorúságunkat.

De nézzük csak, az orosz államadósság körül ki sündörög a legtöbbet? Min? véletlen, az illet? "urat" Kapolyi Lászlónak hívják, aki Vásárosnaményben, az orosz államadósság elosztására és lebontására létrehozta a System Consulting Kft. elnevezés? cégét. Ezen kívül van még neki 48 más vállalkozása is. Az egyiket, amely azóta már megsz?nt, Peresztrojka Kft.-t-nek hívták, s amelynek egyik ügyvezet?je a moszkvai Olga Kucserova volt. Kapolyi egyébként is nagyon szereti az oroszokat, több cégében is jelen vannak Moszkva képvisel?i.
Kitartó és következetes munkája kell?képpen gyümölcsözik is. Az évenkénti tiszta haszna rendszeresen eléri a háromszáz millió forintot.
Pedig már a Kádár-rezsimben is volt mit a tejbe aprítania. 1983 és 1987 között ipari miniszterként tengette életét, s vele együtt dolgozott, helyettes államtitkárként a nagy példakép egyik gyermeke, a mai szürke eminenciás (n?), Apró Piroska is.

Kapolyiról persze mást is tudnunk kell. Rövid életrajzát 2005-ben, a Magyar Világban így foglaltuk össze: "Dr. Kapolyi László, a moszkvai Bányászati Egyetem díszdoktora, 1976-tól nehézipari miniszter volt, az MSZMP KB tagja, jelenleg országgy?lési képvisel?, a szovjet államadósság aktív lebonyolítója, feltételezett szervezete: KGB és GPU."
Így már persze rögtön érthet?bb lesz minden. Még a különleges üzleteket is megértjük azonnal. Az olyanokat például, amelyek négy évvel ezel?tt történtek, s amely példa egy a rengeteg közül: "2003-ban, a Medgyessy-kormány idején Csehország megawattonként huszonhárom-huszonnyolc euróért kínált eladásra elektromos energiát. Az MVM és az eladó közé belépett Kapolyi László MSZP-s országgy?lési képvisel? cége, s az elektromos energia megawattja máris nyolcvan euróba került. A magyar piacon naponta több ezer megawatt elektromos energia helyezhet? el. Megint tetten érhet? a hazai érdekek elárulása."

A 2000-ben megjelent Vörös milliárdosok cím? könyvemben, a témához kapcsolódóan a következ?képpen beszélgettünk K?rösi Imrével:
"- Nézzünk meg egy speciális adósságfajtát. A Szovjetunió fölbomlása utáni, úgynevezett átvállalt orosz államadósságot, amely az indulása körül olyan kétmilliárd dollár körül volt.

- A felét Jelcin elnök ittléte alkalmából már áruban törlesztették, és utána körülbelül 900-950 millió dollár maradt, ami orosz államadósságként Magyarországon jelentkezett. Külön csapat alakult, amely majd ezt az orosz államadósságot kezelni fogja.
Ilyen például a Társaság a Keleti Piacokért. Ebben részt vettek az MSZP vezet? politikusai: Hujber Ottó, Pál László, Máté László, akik ezt a kvázi rossz hitelt ugyanabban a rendszerben - mert azt mondták, az oroszok nem akarják megadni - hajlandók a legjobb feltételekkel biztosítani hazánk részére. Amit tehát nem hadianyagban teljesítettek, és nem a Honvédelmi Minisztériumon keresztül kaptunk meg MIG 21-esekben és egyebekben, annak a maradék összegét ez az érdekcsoport "le akarta nyúlni". Sikerült is bel?le zsebre tenni pár milliárd forintot, de összevesztek rajta. Ekkor robbant ki az olajbotrány, ekkor robbant ki például Pál László viselt dolgai. Itt már az MSZP-s érdekcsoportok egymásnak is betartottak, ez miniszterváltásokat eredményezett, majd az olajügyben ezek az érdekcsoportok sok súlyos b?ncselekményt követtek el. Az olajügy ebben az államadósság gondban-bajban keletkezett, a legjobb megoldás az lett volna, ha az orosz állami vállalat a magyar, az akkor még teljesen állami vállalat, a MOL részére teljesít, bartell-megállapodás formájában. Akkor viszont nem nyertek volna rajta a tisztelt urak, ezért a MOL és az orosz import?r közé magánszemélyeket kellett beiktatni, akik a közvetít?i jutalékból is rendkívüli módon megéltek volna. Az, hogy az egész 950 millió dollár jelent?s része nem került át 94 és 98 között magánzsebekbe, a bels? marakodásnak köszönhet?.

- Tudunk neveket mondani? Korábban ezzel összefüggésben említette például Berecz János nevét is.

- A Társaság a Keleti Piacokért szervezetben több százf?s csapat van, természetesen Berecz János is benne van. Ez a "keleti piac" Kapolyi Lászlótól kezdve arra szakosodott, hogy a régi elvtársi-baráti kapcsolatok információira épüljön. Az új kormányzatnak, az
Antall-kormánynak semmilyen hasznosítható keleti kapcsolata nem volt. A régiek viszont baráti, üzlettársi kapcsolatban voltak a felbomlott szovjet birodalom vezet? pozíciójú embereivel. Ez egy nagyon fontos momentum, mert nemcsak Magyarországon történt az állami tulajdon ilyen módon való "kiprivatizálása" és az állami javak elt?ntetése. Ugyanez történt a fölbomló Szovjetunióban, de nagyságrendekkel nagyobb csalásokkal."
S következzék még egy idézet, ugyanebb?l a könyvb?l, szintén K?rösi Imrével beszélgetve:
"- Antall Józsefnek nagyon sokat köszönhet az MSZP, nélküle ma Magyarország egy évtizeddel jobban állna társadalmilag, gazdaságilag, politikailag, tudatilag. Minden szempontból. ?k törték meg a 90-es évek elején azt a lendületet, ami egy gazdasági, tulajdonosi vagy lelki változás motorja lehetett volna. Az a privatizáció, amit Antall folytatott, idegen érdekek és aszocialista párt érdekei szerint, 2003-ban már ismert. De nemcsak privatizált, milliárd dolláros kintlév?ségeket sem hajtott be, illetve az adósság rendezésének lehet?ségét átadta aszocialista vállalkozóknak. Mostanában már napvilágot látott, hogy az úgynevezett orosz államadósság rendezésének lehet?ségét Máté László, a szocialista párt pénztárosa, és Hujber Ottó, a szocialista párt vállalkozói tagozatának vezet?je 1992-93-ban szerezte meg, az Antall-kormány ideje alatt, az akkori miniszterekkel folytatott telefonbeszélgetések alapján.

- Legalábbis ez jelenik meg a Magyar Nemzetben, amikor is Dunai Imre az orosz államadósságból elt?nt tizennégy milliárd forint sorsát taglalva azt mondja, hogy Hujber Ottó, aki az MSZP vállalkozási tagozatának volt a vezet?je, Szabó Ivánnal, mint országgy?lési képvisel?vel Budapesten, a IX. kerületben találkozott, és beszélte meg, hogy mi legyen az orosz államadósság sorsa, mely vállalkozások kaphatják meg ezt az államadósságot, és kufárkodhatnak vele. Ebbe besegít Kádár Béla akkori gazdasági miniszter is. Tehát - mondja Dunai Imre, egykori Horn-kormánybéli ipari miniszter - Hujber Ottó nem volt más, mint egy MDF-es.

- Gyakorlatilag ez volt az antalli örökség. Ez az a maszkabál, amit még évtizedekig nyögni fog az egész magyar társadalom, teljesen függetlenül attól, hogy jobboldalinak gondolja magát vagy baloldalinak. A hazai nemzeti vagyon, amely hangsúlyozom, mint privatizálható vagyon százhúszmilliárd dollárra volt értékelve, s ennek, az antalli id?szak alatt, közel a fele került értékesítésre tömeges privatizáció címén. Ez a tömeges privatizáció reálértékben nem éri el a hét-nyolc százalékot a tényleges, könyv szerinti értékhez viszonyítva. Ezt nem lehet másként min?síteni, mint hazaárulásnak." (...)

- Szóljunk akkor a Kordaxról, a cég vezet?je Kelemen Iván. (...)
- A büntet?eljárás éppen nyolc éve folyik ellene. Most bírói szakban van az ügy. Ez az, amit az olajdolgok bizonyítanak, hogy amikor a politikához közelálló személy csinál valamit, akkor hat-nyolc-tíz-tizenöt éven keresztül nem születik bírói ítélet. Tehát, jogszer?en ki sem mondhatjuk, hogy Kelemen Iván ezt, meg ezt csinálta, ezt majd egyszer a bíróság mondja ki, mondjuk 2040-ben. De hogy csinálta, az teljesen biztos. Kelemen Iván valamilyen dolgot elkövetett, mert különben miért emelt volna vádat ellene az ügyészség. De, hogy az olajügyekben nyolc év alatt nem születik ítélet, azért az elgondolkoztató, mert lassan ennek az óriási olaj-gengszterizmusnak közel ezer halálos áldozata van Magyarországon. Ezek közül egy sincs lezárva, az ítéletek jórészt nem születnek meg jelenleg sem, csupán nekifognak az ügy vizsgálatának.

Az Orbán-kormány id?szaka alatt egyetlen súlyos gazdasági b?ncselekményben sem született büntet? ítélet, legyen szó a Kordaxról vagy az olajügyekr?l. S?t, az Orbán-kormány éppen a csúcson volt, amikor kirobbant az olajügy, felállt a parlamenti vizsgálóbizottság, amit riadtan állított le Orbán Viktor azzal a kijelentéssel, hogy belebukunk ebbe a szörny?ségbe. Kiderült ugyanis, hogy az olajügyben mindenki benne van, és nemcsakszocialista szabadcsapatok lopták és sz?kítették az olajat, hanem a legmagasabb szint? politikai vezetés, valamennyi pártból, az SZDSZ-b?l, az MDF-b?l, a Fideszb?l, a kisgazdáktól mindenki ott volt a környéken. Orbán Viktor elkövette azt a történelmi hibát, hogy az állami irányítás alatt álló ügyészséggel nem Nógrádi Zsolt mintegy huszonhat órás vallomása alapján ment végig a gazdasági b?ncselekményeken, hanem leállíttatta a nyomozást."

A kordaxos Kelemen Iván is a KGB markában van, mivel az 1995-ös Bokros- csomag nyolc százalékos vámpótlékot vetett ki a behozott import olajszármazékokra, de az alapanyagot nem sorolták bele. Az import alapanyag után nem kellett fizetni semmit sem. A Kordax több
száz millió liter olaját a "Barátság" k?olajvezetéken, az oroszok küldték, majd már, mint magyar árút, a szlovák Slovnaft finomítóba, Pozsonyba vitték feldolgozásra. Majd miután onnan visszakerült, már üzemanyagként került eladásra, így az államkincstárba, 1995-ös áron, 12 milliárd forintot nem fizettek be. És a mai napig nincs még els? fokú ítélet sem az ügyben.

A KGB kinyújtott keze jelenleg Apró Piroska és az ? keze alá dolgoznak a klán tagjai. Apró Piroska 1993-ban megalakította a Kossuth (Keresked?) Kft.-t, amely alatt, mint a cégcsoport tagja, az ország legnagyobb felszámoló cége, a Kossuth Holding Rt. helyezkedik el, s közvetlen mellette található az orosz államadóssággal foglalkozó Kossuth Keresked?ház Rt., a már sokat emlegetett Máté Lászlóval, Hujber Ottóval és Csintalan Sándorral. S ide sorolhatjuk még a Diamond Zálogház Rt.-t is.
Ez a cégcsoport az állami vagyon közel felét "nyúlta" le, körülbelül 3 ezer cég felszámolását intézték 1993-tól napjainkig. Körbe cserkészik a nagy vagyonnal rendelkez? cégeket és a bankokon keresztül, ha a cégeknek van hitelük, veszteségbe vitetik. Ezt követ?en nagy gyorsasággal lefolytatják a felszámolási eljárást. Amire a sértett észbe kap, addigra már kiforgatták a céget teljes vagyonából, de ha lehet, még a magánvagyonából is. Ha nincs a cégnek hitele, a hatóságok közrem?ködésével, bírságok kiszabatásával lehetetlenítik el a kiszemelt céget, majd a felszámolást már a Kossuth Holding Rt. folytatja le.
Ilyen módszerrel "buktatták be" többek között a Kordaxot, az Ikarus Holding Zrt.-t, a Bonyhádi Cip?gyár Rt.-t, a Borsod Volán Szállítmányozási Rt.-t, a Szarvasi Bútoripari Vállalatot, a CO-Nexus Trade Rt.-t, a Csepeli Egyedi Gépgyárat, a Ganz Felvonógyár Vállalatot, a Hírös- Ép Holding Vagyonkezel? Kft.-t, a Kecskeméti Bútorgyárat, a Szegedi Kossuth Nyomdát, Bábolnát. És a sort folytathatnánk háromezerig, de ezek a cégnevek az Interneten, a cégtárban olvashatók.

A cél egyébként az volt, hogy olyan emberek is szerezhessenek az állami vagyonból, akiknek erre nem volt meg a jogosultságuk, majd az elvtársak, a már ismertetett felszámolási módszereikkel visszaszerezték saját maguknak a kiszemelt vagyont. A 3 ezer cég vagyona együttesen 1500 milliárd forint, ami Apró Piroskáék és társaik tulajdonába jutott, majd a megbízható rezidensekhez került, 5- 10 százalékos értékben. Az egymilliárdot ér? Kecskeméti Bútorgyárat Pintér Sándor kapta meg a Holdingtól, 100 millió forintért, tehát az eredeti érték 10 százalékáért. A közel 3 ezer lefolytatott eljárás után nagyon sok sértett feljelentést tett és az Alkotmánybírósághoz fordult. Az Alkotmánybíróság, határozatában mondta ki, hogy a Kossuth Holding Rt., a felszámolási eljárások nagy részét szabálytalanul folytatta le. A bíróságok, büntet? eljárásokban azonban kimondták, hogy ?ket nem köti az Alkotmánybíróság állásfoglalása, így a felszámoló céget rendre felmentik a vádak alól.
Legutóbb, 2007. november 21-én a Gy?ri Ítél?tábla hozott joger?s határozatot, hogy a cég törvényesen m?ködik, és a bíróság nem veszi figyelembe az Alkotmánybíróság határozatát, mivel az rájuk nézve nem kötelez?. A Kecskeméti Bútorgyár kijátszott tulajdonosa- az elmúlt 14 évben tönkre tett több ezer család bátorítására is- feljelentette a felszámolókat a kecskeméti rend?rségen, ami óriási zavart okozott a megyeszékhelyen, mivel a feljelentettek között több helyi bíró is megtalálható. A megyei bíróság elnöke, ezt követ?en felhívta telefonon az akkor még regnáló megyei rend?rf?kapitányt és kérte, hogy a még folyamatban lév? ügyek aktáit küldesse át a megyei bíróságra. A f?kapitány ezt megtette, ami viszont kiderült és most a megyei f?kapitány (aki már csak volt f?kapitány, mert az országos f?kapitány, indoklás nélkül, 2007. november 14-én fölmentette beosztásából) és a megyei bírósági elnök ellen eljárás folyik. Emellett kiderült még az is, hogy a sokat emlegetett Zuschlag ügy aktáin már 2005 végét?l ült a rend?rség, hiszen a feljelentés már akkor megszületett, de a 2006-os országgy?lési- és önkormányzati választások el?tt már nem akartak ügyet csinálni bel?le. Az ügyészség viszont 2007. elején érdekl?dött a rend?rségen, hogy mi van a Zuschlag üggyel, s ezután indult meg a lavina. A f?kapitány indoklás nélküli menesztésében - állítólag- közre játszott a Magyar Világ, olajsz?kítéssel és annak megyei vonatkozásával foglalkozó cikksorozta is., s meg a tanyákat fosztogató b?nbandák garázdálkodása, ami ellen a hatóságok alig tettek valamit, vagy egyáltalán nem tettek semmit.

A pokol- közjogi szempontból- a KGB-hez köthet? Horn Gyula miniszterelnöksége, és Apró Piroska kabinetf?nöksége alatt szabadult el. Földlopások, felszámoló maffia -amely Apró cégéhez köthet?- és az 1994 közepét?l nagyüzemi módon folytatott olajsz?kítési ügyek, ezek ennek a tarthatatlan sorozatnak a legf?bb állomásai.
Összjáték ez persze a javából, hiszen a volt MSZMP-sek már 1992-ben rájöttek arra, hogy a hatalmon lév? "nemzetiek" betartják 1990-ben adott szavukat, és nem számoltatják el ?ket. Ezért rögvest folytatni kezdték kétes ügyleteiket. Amire csak lehetett rátették a kezüket, gátlástalanságuk 1994-t?l csak fokozódott, amikor már ?k voltak hatalmon, és amit csak lehetett kiárusítottak a külföldieknek. A halálbüntetést?l sem kellett félniük, hiszen Kulcsár Kálmán "rendszerváltozás" el?tti igazságügyi miniszter, attól való rettegésében, hogy kemény elszámoltatás elé néznek, az európai normákra hivatkozva, a parlamenttel eltöröltette ezt a büntetési módot.
Mindenféle jogi következmények nélkül, az SZDSZ-szel megkötött paktum alapján, s a KGB óvó tekintete mellett, a kiválasztottak közül gazdagodhatott mindenki. Így juthatott az Apró klán is 800 milliárd forintos, azaz körülbelül 3 millió Eurós vagyonához.

Az igazán men?ket, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy a leggátlástalanabbakat már felsoroltam, de nehogy valakinek hiányérzete legyen, szólok még pár szót Puch Lászlóról, Pintér Sándorról.
Puch László bizalmi embere, dr. Szabó Gyula volt az Els? Magyar Olajtározó Rt. ügyvezet?je. A cég központja Tolnamözsön, az egykori orosz laktanyában volt. Itt található az a hatalmas tároló, ahová egyszerre 250 millió liter üzemanyagot lehetett elhelyezni. Az MSZP hatalomra kerülése után, 1994 ?szén, az egész tárolót feltöltötték. Ennek persze el?zménye is volt. Mint a t?zhöz közel állók, Puch Lászlóék tudták, hogy 1994. december 31-ével megsz?nik a háztartási tüzel?olaj állami támogatása, s így literje 60 forinttal kerül majd többe. Az olajat aztán 1995 elején, nagy árréssel tovább adták. Ezen az üzleten 15 milliárd forintot kerestek.
Az Els? Magyar Olajtározó Rt. tagjai voltak a MOL akkori fels?bb vezet?i, de ott találtuk Zsigár Bélát és Murányi Károlyt is. Zsigár hosszú ideig bujdokolt Romániában, majd amikor hazajött, 2 éve, benzinnel leöntötték, és felgyújtották, hogy ne merjen beszélni. Zsigár megúszta, szerencsére nem sérült meg komolyabban, viszont koldusszegényen él, talán Tolnamözsön. Egyébként Puch László csapata szállította le a megbeszélt mennyiség? üzemanyagot, a Stoller Kft-n keresztül, a BKV-nak. Azaz, volt egy kis szépséghiba, a megbeszéltnél kevesebb volt ez, de üsse k?! Demszky Gábor, a BKV-n keresztül kifizettette a teljes mennyiséget. Így mulat egy magyarországi úr, legfeljebb, ha baj van, felemeli a jegyek és a bérletek árát. A haverok nem járhatnak rosszul, Budapest lakossága meg kit érdekel.
Pintér Sándor is bizalmi emberével üzletelt. Szellem Zoltánnal, aki a Valuta Kft. tulajdonosa volt, s ennek közrem?ködésével 1995-ben, a vámhalasztott id?szakban, 51 millió liter benzint hozatott be az országba, de a 6 milliárdot kitev? közterhet nem fizette be, s azt senki nem is kérte számon rajta. A trükk ósdi volt, de bevált. Egy hajléktalant jelentettek be ügyvezet?nek. Így Szellem Zoltánt a bíróság minden felel?sség alól mentesítette, a céget felszámolták. Felel?s tehát nincs. Pintér Sándorhoz meg senki nem mert nyúlni, s ma sem meri senki az ügyleteit számon kérni rajta.
Azért van remény, ha Budapestig nem is, de a határon túlra elhallatszik a szavunk. A napokban olvastam az alábbi hírt, a Magyar Távirati Iroda adta közre:

"A Kreml vezényli a MOL osztrák felvásárlási kísérletét?

Miközben az OMV és a MOL közötti huzavona els? látásra az Európai Unión belüli bels? piaci akadályokról szóló, ismer?s történetnek t?nik, a Gazprom orosz energiaóriás színfalak mögötti szerepe szintén jelent?s mértékben része a vitának - írta pénteken utcára került számában a Brüsszelben kiadott European Voice cím? hetilap, amely kizárólag uniós ügyekkel foglalkozik, de független az EU-szervekt?l.
Egy ágyban az ellenséggel cím? cikkében a lap leszögezi, hogy Közép-Európában minden energiacég üzletel a jelent?s részben a Kreml irányítása alatt álló Gazprommal, "akár tetszik ez országa kormányának és a cégvezetésnek, akár nem". Alexandros Petersent, egy neves londoni elemz? cég szakért?jét idézve, az Economist-csoporthoz tartozó lap azt írta, hogy a Gazprom - az OMV-ben is meglév? - ausztriai kapcsolatain keresztül, a Kreml vezényli a MOL-ra vonatkozó osztrák felvásárlási kísérletet.
Ez ugyanakkor felveti azt az aggodalmat is, hogy valójában ki dirigál az EU energiapiacán. A közép-európai ügylet is egyik útja annak, hogy a Gazprom növelje befolyását ezen a piacon - tette hozzá a European Voice.
A lap egyúttal úgy vélte, hogy a MOL és a magyar kormány kett?s játékot játszik. Miközben a színfalak mögött tiltakoznak az ellen, hogy a háttérb?l a Gazprom irányítja a történéseket, a másik oldalon segítenek az orosz energiaóriásnak abban, hogy terjeszkedjen az unióban. A lap a Kék Áramlat gázvezeték támogatását hozta fel példának, emlékeztetve arra is, hogy Magyarország emellett kulcsszerepl? a Nabucco-projektben is."

Mintha err?l írtunk volna az el?z? részben. Megnevezve a nálunk, bujtatott állásában lév? közvetít?t is. Mégis van remény?

“Csalással viselj háborút”

Támadás az USS Liberty ellen

(Hazánkért, 2002. március)

Mások mindig bűnöznek, Izrael mindig ‘csak téved’

“Csalással viselj háborút”

Támadás az USS Liberty ellen

(Hazánkért, 2002. március)

Mások mindig bűnöznek, Izrael mindig ‘csak téved’

“Csalással viselj háborút”

A Moszadból hűtlenül kilépő Viktor Osztrovszky ügynök szerint az izraeli titkosszolgálat mottója: “Csalással viselj háborút.” Ez tehát a világ legkönyörtelenebb és legfélelmetesebb kémszervezetének, a cionista Moszadnak a politikája, ami a nemzsidó nemzetekre vonatkozó, az “Izrael Istene” által, prófétáikon keresztül kiadott ószövetségi parancsok egyike:

“Irts ki minden népet, akit Isten aládrendel. Szemed nem szabad hogy sajnálja őket. Senkit se hagyj életben, aki lélegzik.” (Deuteronomy 7:16, 20:16)

“Csalással viselj háborút.”- Mit jelent ez a parancs? -“Ha nem tudod elkerülni, viselj háborút. De jobb az esélyed a nyerésre, ha ravasz vagy!” Vagy pedig ezt: “Viselj hadat és csalj!”?

35 esztendő elmúltával várható-e a háborús bűncselekmény beismerése a zsidó állam részéről? Mivel államalapítását Izrael a Bibliára a Tórára és a Talmud törvényeire alapozza, tagadhatatlan, hogy az USS Liberty ügyében IS a szent parancsokat követte.

Senkise várja, hogy majd Izrael bevallja szándékos bűncselekményét, hiszen az a Motor Torpedo Boat 23/MTB 23, amely hatalmas lövedéket küldött a Liberty oldalába, ma fő helyen van kiállítva az izraeli múzeumban az általuk nagyrabecsült tengerészeti műemlékek között.

A talmud-zsidó nem tekinti bűnös cselekménynek a nemzsidóval szemben elkövetett gaztettet vagy igazságtalanságot. A zsinagóga nagy bölcsének Maimonidesznek tanítása szerint, ‘ha zsidó zsidót megöl, akkor vétkezik a Tízparancsolat, Ne ölj! tilalma ellen, és halállal büntetendő. Ám ha nemzsidót öl meg, még ha az prozelita [a zsidó vallásra áttért keresztény] is, a zsidótörvény nem bünteti halállal a zsidó merénylőt’. (Ezért maradnak el mindenütt és mindenkor a zsidók elleni számonkérések!)

Az ilyen tanokból azt következtethette a zsidó, hogy nemzsidót -- tehát keresztényt is -- szabad megölni. S ha valóban megtette, emiatt nem érzett lelkiismeret-furdalást, ha az volt a felfogása, hogy a nemzsidók voltaképpen nem is emberek, hanem barmok, mely esetben a nemzsidók megölése csupán annyi, mintha állatot ölt volna meg. Semmibe sem vette, ha csak nem kellett félnie a világi bíró büntetésétől.

***

A Hatnapos arab-izraeli háború negyedik napján, 1967. június 8-án fényes nappal izraeli bombázógépek és hadihajók sortüzet nyitottak a nemzetközi vizeken cirkáló amerikaiUSS Liberty nevű kémelhárító hadihajóra.

Már hónapokkal a támadás előtt olyan rémhírek szállingóztak, hogy ‘Egyiptom megtámadta Izraelt’. Ezért az USS Liberty Afrika nyugati partjaitól gyors sebességgel indult útnak megfigyelésre.

Ugyanakkor, elektronikus lehallgató-állomásokkal feszerelt repülőgépek is felszálltak Athén katonai repülőbázisa és az izraeli-egyiptomi partok között. Június 8-án ezek a gépek héber nyelvű szóváltásokat hallottak és rögzítettek az izraeli támadásról, amiket most 35 évvel az esemény után James Bamford hozott nyilvánosságra a Body of Secrets c. könyvében.

A támadás első perceiben Joseph Tully az USS Saratoga repülőgép-anyahajó kapitánya segélykérési üzenetet kapott a Libertyről, és azonnal repülőgépeket küldött segítségül. De Tully kapitány gépjeit Washingtonból perceken belül visszaparancsolták! Ezen idő alatt vesztette életét 34 amerikai.

Miért nem volt szabad segíteni?

Az USS Libertyt a Hatodik Flottához (6th Fleet) intézett segítségkérése mentette meg, bár a segítség soha nem érkezett meg, mert Lyndon B. Johnson amerikai elnökmegparancsolta, hogy a repülők azonnal térjenek vissza az anyahajóra. (Az elnök nyílván nem akarta szégyenbe hozni kedvenc szövetségesét, Izraelt. Ez fontosabb volt, mint az amerikai katonák élete?) De a segélykiáltás legalább elzavarta az izraeli támadókat.

Izrael szerint,

‘a Színáj-partoktól 14 mérföldnyire hajózó USS Libertyt az izraeliek az egyiptomi El Quseir nevű hajónak vélték, ahonnan izraeli alakulatokat támadás érte. Mivel az izraeliek egyiptomi hajónak vélték a Libertyt, megtámadták’.

 Ellenben a támadás előtt izraeli felderítőgépek egészen alacsonyan legalább 5 és fél óráig köröztek a hajó felett, amelyen az amerikai zászlót szabadon lengette a szél. A kékszínű Dávid-csillagos repülőgép pilótája még a Libertyn jól látható GTR-5 jelzést is jelentette, tehát képtelenség azon állítás, miszerint a Libertyt egyiptomi hajónak vélték.  

Spanyol, lebanoni és német rádiósok és magán a hajón is hallották az izraeli főhadiszállásnak leadott pilótajelentéseket, hogy “ez amerikai hajó!” Mégis megtámadták...

A támadást rakétákkal, gépfegyverekkel, torpedókkal és napalmbombákkal hajtották végre, ami harmincnégy halálos áldozatot és 171 sebesültet követelt. [Emlékirataiban az Izrael-barát Johnson amerikai elnök azt állítja, hogy ‘mindössze 10 áldozat volt’.]

Miért történt a támadás?

Az izraeliek attól tartottak, hogy a titkos CIA-Moszad megállapodást a külügyminisztérium majd valamilyen módon veszélyezteti. Ugyanakkor a CIA szemmel akart tartani minden izraeli megmozdulást. Ezért történt, hogy az USS Liberty nevű kémhajót működésben lévő elektronikus felszereléssel a Földközi tenger keleti felébe rendelték, közel a Színáj-félszigethez, hogy figyelje az izraeli és arab jelzéseket. A Liberty feladata volt részletesen tájékoztatni a Nemzetbiztonsági Hivatalt Washingtonban az arab és az izraeli hadmozdulatokról tengeren, szárazföldön és levegőben. Ha akár a Szovjetunió, akár az ENSZ beavatkozik: mindkét lehetőség kárára lett volna Izraelnek.

A Liberty viszonylagos közelsége a parthoz Izrael háborús tervét fenyegette. Ha ez a hajó folytatja az izraeli jelzések és a haderők mozgásának ellenőrzését, akkor ez eljuthat a külügyminisztériumból az ENSZ-hez. Ami még rosszabb: az ENSZ tájékoztathatná az egyiptomiakat, tehát tönkretehetik az izraeliek haditervét.

Az izraeli külügyminisztert Washingtonba hívták és közölték vele, hogy a háborúskodást haladéktalanul le kell állítani, amint az ENSZ, az Egyesült Arab Köztársaság kérésére elrendeli a fegyverszünetet. Amikor a követ tiltakozott, a diplomácia nyelvén tudomására hozták, hogy az USA-nak tudomása van róla, hogy Jordániát hamis jelzésekkel ugratták be a háborúba. Nyilvánvaló volt, hogy amennyiben a Liberty folytatja az adásait, úgy végzetessé válhat Izrael számára, ha felfednék, hogy az izraeliek megszegték az ENSZ tűzszüneti parancsát.

Az izraeliek tudták, hogy a CIA-Moszad-terv, ami gyors háború lett volna Egyiptom ellen június második felében, veszélyeztetve lehet, ha a külügyminisztérium közben megállapodásra jut Egyiptommal.

Izraeli katonatisztek és újságírók tanúvallomásai szerint az izraeli alakulatok 1967. június 8-án legalább ezer arab foglyot végeztek ki az El Arish nevű színáj városban. Gabby Bron történész írta az izraeli Yediot Ahronot c. folyóiratban, hogy június 8-án reggel saját maga szemtanúja volt a kivégzéseknek.

Mivel az USS Liberty csak 13 mérföldnyire volt a parttól, az izraeliek attól tartottak, hogy az amerikaiak a tömeggyilkosságokat észreveszik.

Izrael évtizedek óta tagadja, hogy ‘a támadás szándékosan rosszindulatból történt volna, sőt tévedés volt az egész.’ De a lassan előkerült bizonyítékok arra mutatnak, hogy az izraeliek attól tartottak, hogy az USS Liberty ellenőrzi szíriai Golan Fennsík megszállására irányuló előkészületeiket, ami másnapra be is következett.

1982-ben egy izraeli pilóta — aki hosszasan beszélt az ügyről Paul N. McClosekyamerikai kongresszusi képviselővel — elmondta az áldozatok hozzátartozóinak, hogy ő akkor azonnal felismerte a Libertyt, mint amerikai hajót, és értesítette a főhadiszállást. Azt a választ kapta, hogy “ne törődjön az amerikai zászlóval és folytassa a tüzelést”.Mivel a parancsot nem volt hajlandó végrehajtani, visszatért a főhadiszállásra, ahol azonnal letartóztatták.

Egy másik, kettős állampolgársággal rendelkező izraeli őrmester elmesélte a hozzátartozóknak, hogy amikor a pilóta telefonált, ő akkor éppen a főhadiszállás harcászati termében tartózkodott. A pilóták és mindenki más nagyon jól tudta, hogy amerikai hajót támadnak. Ezt a nyilatkozatot az őrmester visszavonta miután Izraelből fenyegető telefonhívásokat kapott.

Az áldozatok hozzátartozói változatlanul azzal vádolják Washingtont, hogy Izrael háborús bűnét elhallgatja a nyilvánosság előtt. De vajon miért? James Ennes, aki ama tragikus napon az USS Liberty kapitánya volt, ezt írja könyvében:

“Az ügyet hivatalos körökben az első naptól kezdve máig mellőzik.”

Mindez annak ellenére, hogy Dean Rusk akkori külügyminiszter és a ‘Joint Chief of Staff’ (vezérkar) elnöke Thomas Moorer tengernagy egyértelműen Izraelt vádolják az amerikai hajó ellenséges megtámadásával.

D. Rusk kijelentette:

“Sohasem voltam elégedett az izraeliek magyarázkodásaival... Nem hittem akkor, és a mai napig sem hiszek nekik. A támadás felháborító cselekmény volt!”

“Ilyen fontos kulcsszemélyiségek erős nyilatkozatai ellenére, — írja Ennes — senki az akkori kormányban nem tett jelentős lépéseket az ügy tisztázása érdekében.”

Végül, 1991. november 6-án Rowland Evans és Robert Novak újságírók nyilvánosságra hozták, hogy Beirutban az amerikai követség lehallgatta az izraeli rádióadást, amelyben izraeli pilóta jelentette: “Ez a hajó, amerikai!” Az izraeli parancsnokság figyelmen kívül hagyta a jelentést és parancsot adott a támadás folytatására. Evans és Novak tehát megállapították, hogy az izraeliek azért támadták meg az USS Libertyt, mert úgy gondolták, hogy

“a hajó minden üzenetet lehallgathatott volna az IDF (izraeli védelmi bázis) és katonai alakulatai között, mialatt a Golán Fennsík megtámadására készülnek.”

A jelentést Dwight Porter, Libanon akkori amerikai követe is hitelesítette. Izrael és védelmezői a mai napig kiállnak amellett, hogy a támadás “tragikus szerencsétlenség volt, hisz’ háborúkban sokszor történnek tévedések.” Izrael a legjobb felderítő készülékekkel felszerelt amerikai hajót holmi negyvenéves, rozsdás egyiptomi csónaknak nézte.

James Ennes leírja, hogy az amerikai tengerészet kivizsgálása is csak a személyzet képzettségére és a hiradások elvégzésére összpontosította a figyelmet. A kivizsgálás idején megtiltották a haditengerészetnek, hogy Izrael bűnösségét felülvizsgálják, és a nyomozók tanúvallomásokat sem engedélyeztek, amik egyértelműen bizonyították volna a támadás szándékosságát, s hogy Izrael kifogásai hamisak. Pedig a 171 sebesült túlélő, mint szemtanú beszélhetett volna a 40 percig tartó sortűzről, s hogy a vízre leeresztett mentőcsónakok lövöldözéséről is.

Még James Ennes tanúvallomását sem engedélyezték, s mivel Izraelt nem találták bűnösnek [!], tanúvallomásokra nem is volt szükség! Az áldozatok hozzátartozóinak ez nem kivizsgálás, hanem közönséges leplezés.

A bizonyítékok és tanúvallomások ellenére, eddig egyetlen amerikai kormány sem szedett össze bátorságot, hogy szembenézzen az izraeli lobbyval, és felelősségre vonja Izraelt.

1986-ban Walter Jacobsen amerikai tengerészparancsnok és jogász a George Washington egyetemen részletes tanulmányt készített az USS Liberty-ügyben. Megállapította, hogy a támadás több pontban is megsértette a háborús bűnökre vonatkozó Genfi Egyezmények törvényeit, amiket az amerikai kormány sem tart tiszteletben azzal, hogy nem hajlandó az ügyet kivizsgálni.  Jacobsen rámutatott, hogy a támadás törvényellenes volt, még az ENSZ alapokmánya szerint is.

Izrael hivatalos álláspontja

“Megállapították: egyértelmű és tagadhatatlan a bizonyítékok és a harcászati naplók alapján, hogy az amerikai USS Liberty hajót nem szándékosan rosszindulatból támadták meg; hanyag bűncselekmény sem történt, a támadás csupán ártatlan tévedés volt.” [Az izraeli kormány hivatalos nyilatkozata, 1967]

“Háború idején gyakoriak a balesetek. Az USS Liberty támadása súlyos tévedés volt. Tíz hivatalos amerikai és három izraeli kivizsgálás eredménye szerint a támadás tragikus tévedés volt, amit Jitzhak Rabin is alátámaszt önéletrajzában.

Amikor az izraeliek rájöttek, hogy amerikai hajót támadtak meg, azonnal értesítették Tel Avivban az amerikai követséget, és segítségül siettek résztvenni a mentési szolgálatokban. Izrael 13 millió dollárt adományozott az áldozatok és sebesültek megsegítésére. (Futotta az évi hárommilliárd amerikai segítségből. - szerk.) Az ügyet a két kormány diplomáciai úton 1987. decemberében lezárta.”

***

Az Interneten -- izraeli szemszögből -- magyarázat olvasható az USS Liberty megtámadásáról, amihez főleg Jitzhak Rabin önéletrajzát, valamint Hirsh Goodman, Ze’ev Schiff cikkeit a Jerusalem Postból, és a CNN televízió Larry King c. Műsorát használják forrásként, ahová a Liberty egyetlen túlélőjét sem hívták meg!

A legjelentősebb az, hogy az amerikai kormány, karöltve a sajtóval, elhallgatja az USS Liberty támadását. Miután a sérült hajó, két másik amerikai hajó kíséretében halottakkal és sebesültekkel megérkezett Málta szigetére, a legénységnek Isaac Kidd tengernagy megparancsolta, hogy a titkos jellegű ügyről soha senkinek ne beszéljenek.

“ Soha, ismétlem soha senkivel erről nem tárgyalhatnak, még a feleségeikkel sem. Amennyiben mégis beszélnének, a hadbíróság ítéletére és életfogytiglan börtönbüntetésre, vagy még rosszabbra számíthatnak.”

***

James Ennes szerint az izraeliek célja az volt, hogy a szíriai Golán Fennsíkot zavartalanul, Amerika bármiféle beavatkozása nélkül, megszállhassák. Ezt sikerrel végre is hajtották! - amerikai véráldozattal: 34 halott, 171 sebesült. James Bamford viszont azt állítja, hogy a támadásnak kizárólag egy célja volt: ‘mindenkit elpusztítani, és a hajót elsüllyeszteni’.

Izrael változatlanul ragaszkodik a “tragikus szerencsétlenség” meséhez, pedig Bamford könyvében a National Security Agency/NSA héber nyelvű hangfelvételei cáfolhatatlan bizonyítékok arra, hogy az izraeliek támadása nem volt véletlenség.

Eddig számos fontos könyv jelent meg az USS Libertyről: az egyiket (Assault on the Liberty, 1980) James Ennes írta, a hajó akkori kapitánya, aki maga is súlyosan megsebesült. John E. Borne, The USS Liberty c. munkájában alaposan cáfolja az izraeli “tragikus szerencsétlenség és véletlen tévedés” meséjét. Végül James Bamford 720 oldal terjedelmű National Security, Body of Secrets c. könyvében hatvan oldalon át tárgyalja a Liberty sorsát. Tavaly augusztusban, félévi késéssel, a History Channel televízió is foglalkozott a Liberty történetével, és tanúkat szólaltatott meg. Az adást februárra tervezték, ám Izrael követelte, hogy a saját álláspontját is filmre vegyék.

A műsoron részt vett Richard Dekmejjan amerikai professzor szerint,

“ a támadást lekicsinyíteni vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni végzetes tévedés. Izrael elhatározta, hogy megszerzi magának a Golán Fennsíkot -- az ENSZ által kiadott fegyverszünet parancs ellenére -- és [a zsidó állam] egyszerűen nem akarta, hogy Amerika tudomást szerezzen a tervekről. De izraeli katonák sem akartak nézőközönséget, mialatt El-Arishban egyiptomi hadifoglyokat mészároltak le, akikkel a saját sírgödrüket ásatták meg. Talán Izrael megpróbálta megsemmisíteni a Libertyt és a háborús bűncselekményt bizonyító rádiójelentéseket? Azt remélte, hogy elsüllyeszti a Libertyt, amivel végül Egyiptomot vádolják?” /www. wrmea. com/

A neves zsidó professzor dr. Alfred Lilienthal, The Zionist Connection című könyvében a témának egész fejezetet szentel, döbbenetes részletességgel és hiteles adatokkal.

Remélhetőleg mindez megzavarja a Kongresszusban az ügy körül uralkodó síri csendet, és teljes kivizsgálást indít. Az áldozatok hozzátartozóinak, de az amerikai népnek is jogában áll végre megtudni az igazságot. +++

BIZTONSÁGPOLITIKA

Hadnagy Imre József

A háború és a terrorizmus *

Változnak-e a háborúval kapcsolatos elméletek – korunk egyik legnagyobb kihívása a terrorizmus tükrében

A háború és a terrorizmus rokon természetû cselekmények, jellemrajzuk sok hasonlóságot mutat. A történelemben lezajlott háborúk nagy része a Föld egy-egy kis részére terjedt ki (országrészekre, néhány országra, kontinens részre, régióra korlátozódott). Amikor az érdekek konfliktusa, az ellentétek annyira kiélezõdtek, hogy azok egy vagy több kontinensre kiterjedtek, és már politikai eszközökkel kezelhetetlenek lettek, akkor a fegyverek kaptak „szót”, az államszövetségek, társadalmi rendszerek, világuralomra törõk ellenségeskedése világháborúba torkollott. (Az emberiség történetében immár két alkalommal.)

A terrorizmus egy arcnélküli, a békés világ mételyeként, elsõsorban rettegést, félelmet, szenvedést hozó, a pusztítóeszközök egész arzenálját felvonultató „fenevad hadviselésként” mérgezi világunkat. A mai megjelenési formájában sok mindenben hasonlít az „országrészek háborújára” (és jóval a háborús küszöb alatti fegyveres küzdelemre), ugyanis egyidejûleg – mégha egymástól jelentõs távolságra, azonos idõben végrehajtott terrorakciókról is van szó – a világnak csak nagyon kis szeletében jelenítenek meg „hadiállapotot”. A terrorcselekmények „szelídebb” formája a túszejtés legdurvább módja talán a „kamikázakció” (az öngyilkos merénylet, repülõgép vagy robbanószerrel teli jármû célpontra irányítása, majd a becsapódáskor robbanása), amely a rombolás mellett – kevés kivételtõl eltekintve – mindig emberéleteket is követel.

Felvethetõ, ha a nemzetközi terrorakciókban a nukleáris eszközök korlátlanul „szót kaphatnak”, akkor módszeresen elpusztul a világ, egy világra kiterjedõ katasztrófa következik, egy újabb világháború robban ki, amit világégésnek is lehet nevezni. Talán ez egy újabb, az eddigieknél pusztítóbb világháború lenne? És ez a katonai elméletben korábban nagy szerepet kapott atomháború rémét éleszti fel!

Háború, világháború; terrorizmus

A háború-világháború, terrorizmus-világégés szópárok használata nem öncélú. Amíg a háború, világháború kirobbanásának, kirobbantásának voltak és vannak érzékelhetõ elõjelei, egy kész helyzettel találjuk szembe magunkat. A háborúkat az emberiség – józanul mérlegelve a helyzetet – képes megelõzni, hacsak valaki az erõfölényével nem akar visszaélni, vagy gazdasági érdekbõl éppen azzal akar élni. A XXI. században a háborúk megakadályozásának minden feltétele adott, tehát azok elkerülése egy békés világot szülhetne. A feltételezés csak egy ideális helyzetet vetít elénk, mert korunk rákfenéje a terrorizmus megmérgezi ezt a nyugalmat.

A terrorcselekmények kiszámíthatatlanok (annak idején senki nem számolt a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett eseményekkel), megelõzésük elvileg lehetséges, de ennek valószínûsége sokkal kisebb, mint a háborúk esetében.

A terrorizmus megelõzése sokkal bonyolultabb dolog annál, mint ami az elsõ közelítésben látszik. A terrorizmus hátterében politikai, társadalmi, gazdasági okok, és érdekellentétek állnak. A globalizáció és a terrorizmus, mint világjelenség között bizonyára szoros összefüggés is van.

A továbbiakban érdemes áttekinteni a béke, biztonság, háború, világháború, terrorizmus, világégés fogalmát; ezek tükrében a béke, biztonság, háború, és a terrorizmus viszonyát vizsgálni, közben megfogalmazni azokat a gondolatokat, amelyek a terrorizmus természetrajzát teljesebbé teszik. Ezt követõen átgondolni, hogy napjaink kihívásának tükrében a háborúkról alkotott elmélet felülvizsgálatra szorul-e? A terrorizmus elleni fellépés, a terrorizmus által folytatott és az ellene folyó háború egy új kategóriát képvisel-e?

A béke a világnak, államoknak, társadalomnak, embereknek, az egyénnek, természetnek az alapállapota – kellene, hogy legyen! Meghatározására néhány példa. „Nyugalmas állapot, békés viszonyok, amelyet nem zavar meg viszálykodás, politikai, társadalmi harc, ellenségeskedés.” ¹ „Valakinek, vagy valaminek nyugodt, csendes, zavartalan (lelki)állapota; a test vagy a lélek, a kedély, a lelkiismeret nyugalma, egyensúlya; békesség, zavartalanság, bántatlanság.” ² „A természetnek, a magánynak a lelket megnyugtató csendessége.” ³

Ezek a meghatározások különleges viszonyokat tükröznek. A mai rohanó világban a földgolyó talán egyetlen szegletében sem lehet ilyen idealizált helyzettel találkozni. Igazából már a napi események is megtörik az egyén békéjét, nyugalmát a modern híradó eszközök által nyújtott sokoldalú tájékoztatásnak köszönhetõen.

Az emberiség kénytelen szembesülni azzal, hogy napjainkban már nem is tartoznak a különlegességek közé a fegyverropogástól hangos terrorcselekményekrõl, eseményekrõl szóló híradások. Nagy sajnálattal, de bátran ki lehet jelenteni, hogy ezek az erõszakos, embertelen, emberáldozatokat követelõ események a „békés hétköznapok” részévé váltak, sorozatosan törik meg a hétköznapok csendjét.

A Hadtudományi lexikon katonai szemmel nézve a világot, ideális békét feltételezve a következõképpen fogalmaz: „ A béke az államok és népek közötti olyan állapot és a kapcsolatok kialakítása, amely kizárja a fegyveres erõszak alkalmazását, a katonai konfliktust és a háborút, mint a politikai célok elérésének eszközét. A béke lehetõsége a legalapvetõbb emberi jog.” ⁴

A megfogalmazás szerinti idealizált helyzetben, béke idején nem lehetnének fegyveres konfliktusok, fegyveres cselekmények, de a terrorizmus a settenkedõ veszedelem, ezzel mit sem törõdik. A háttérben az vezérli, hogy a „békébe ájult világban” sokkal zavartalanabbul készítheti elõ, és hajthatja végre akcióit. A terroristák fegyvere – természetébõl eredõen – rettenetes hatású eszköz, de úgy tûnik, hogy politikai, gazdasági problémák megoldására eddig alkalmatlan volt. Legalábbis eddig ezt a szerepét nem töltötte be. Amikor azonban szervezetté válik, az egész világot behálózza, egyre nagyobb hatóerejû fegyvereket birtokol. Vajon megváltozik-e ez a helyzet? Vajon az emberiség engedi-e addig fajulni a dolgokat, hogy a terrorszervezetek a világra kiterjedõ fegyveres akcióikkal, a félelmetes fegyverekkel való zsarolással igyekezzenek magvalósítani kitûzött céljaikat?

A terrorizmus természetébõl fakad, hogy a meglepetésre épít, egy adott cselekmény bekövetkezésére utaló jelek rejtésére kínosan ügyel, mint eddig is sokszor „kihagyja a szótárából” a korrekt viselkedést, ha váratlan akcióként nagyhatású fegyvert alkalmazhat, ezt béke idején is zavartalanul megteheti. Amíg a világ józanabb része ura a helyzetnek, addig a „terroristakatasztrófa” veszélye elvben csekély. Szerencsére napjainkban még a békét csak a helyi akciók mérgezik. A dolgok ilyen állása esetén még nem késõ nagyon komolyan venni a terrorizmust, ellene minden eszközzel fellépni. Feltehetõ azonban a kérdés, vajon elég gyorsan tesznek-e meg mindent az illetékesek ennek a veszedelemnek a megállítása érdekében? Emlékezzünk! A fasizmus is hasonló fenevad volt, de ha azt is idejében megállították volna, akkor nagyon sok szenvedéstõl menekült volna meg a világ.

Abszolút biztonság nem létezik. A biztonság fogalma különféleképpen fogalmazható meg. Az ideálishoz legjobban közelítõ: „A dolgoknak, életviszonyoknak olyan rendje, olyan állapot, amelyben kellemetlen meglepetésnek, zavarnak, veszélynek nincs, vagy alig van lehetõsége, amelyben ilyentõl nem kell félni. … Valakinek, valaminek – veszélytõl, kártól, jogtalan beavatkozástól, bántódástól való – védett állapota, helyzete. Védelem, oltalom” ⁵. A biztonság komplex fogalomként, olyan állapotot tükröz, amikor kizárható, vagy biztonságosan kezelhetõ a bekövetkezõ veszély, és adottak az ellene való eredményes védekezés feltételei.

Katonai szemmel nézve a biztonság az: „ha békében nincs külsõ támadási veszély, a belsõ rend szilárd, kezelhetõk a kockázatok, kihívások, a lakosságnak, … az egyes állampolgároknak lehetõségük van a progresszív irányú fejlõdésre, a boldogulásra, az érvényesülésre. …. Válsághelyzetben megvannak a konfliktus kezelésnek, … az élet normalizálásának lehetõségei; háború, fegyveres összeütközés (katonai konfliktus) idején pedig adottak a fokozatos visszafejlesztés, a korlátozás, az eredményes védekezés, a személyi és anyagi károk, ártalmak és veszteségek elviselhetõ szinten tartásának, a nemzeti túlélésnek, az állami szuverenitásnak és a mûködõképességnek a feltételei. ” ⁶

A terrorizmus a maga eszközrendszerével, alattomos megjelenési módjával képes megtörni a népek békés életét, kérdésessé tenni biztonságát. Sajnos napjainkban a meglepetésszerû felbukkanásával, pusztító eszközeinek alkalmazásával együtt járó zavarkeltéssel, az ellene való védelem nehézkes, vagy lehetetlen. A terrorista akció(ka)t követõen a helyzet helyreállítható, a veszteségeket leszámítva a normális élet feltételei biztosíthatók, de a következõ terrorista „csapás” a maga váratlanságával ugyancsak elháríthatatlan lehet.

A háború a világnak, államoknak, társadalomnak rendkívüli állapota . „A háború érdekeket megvédeni, céljaikat békés úton elérni már nem tudó, vagy nem akaró államok közötti érdekellentétek, konfliktusok feloldásának fegyveres módja.”⁷ „A háború a politika folytatása más, erõszakos eszközökkel (Clauzewitz) . A mindennapos szóhasználatban az államok fegyveres összeütközése, amikor a politikai célok elérése érdekében hadra kelnek a fegyveres erõk a legfõbb és leghatalmasabb erõk, de emellett folytatódik a küzdelem gazdasági, politikai, diplomáciai és más területeken is. … A háború jogi fogalmát a nemzetközi szerzõdések nem tartalmazzák, de azt igen, hogy az államok egymás közötti kapcsolatában csak egyetlen törvényes állapot létezhet: a béke állapota.” ⁸

A példaként vett megfogalmazások annyiban összecsengenek, hogy a háború ismérvének tekintik a fegyveres küzdelmet. Az idézetbõl kiderül, hogy a fegyverek mellett a háborúban szót kapnak a politikai, gazdasági, diplomáciai eszközök is. Az is szembetûnõ, hogy az utóbbi a békés államközi kapcsolatokat tekinti egyetlen törvényes és jogszerû állapotnak, mert ez a történelemben nem mindig volt így.

A XX. század két nagy háborúja rádöbbentette az emberiséget arra, hogy a nemzetközi politikai tevékenység középpontjába a békéért és a biztonságért való küzdelmet kell állítani. A háborút minden eszközzel el kell kerülni, ki kell iktatni az emberiség életébõl. A világ legoptimistább politikusai komolyan is gondolták, hogy a fegyvereket végképp el lehet némítani. A XX. század végi és a XXI. század eleji fegyveres konfliktusok azonban ezt megcáfolni igyekeznek. ⁹

A terrorizmus a maga háborúját szinte kizárólag csak fegyverekkel (pusztító eszközökkel) vívja. Nem sajátja más területeken – gazdasági, politikai, diplomáciai területen „megmutatni magát.” „A terrorizmus nagyjai” – ha értesültek is róla, vagy olvasták – nem eléggé vésték emlékezetükbe az I. és II. hágai békekonferencián jegyzõkönyvbe foglaltakat, a genfi konvenciók anyagát. A Clauzewitz-i gondolatból azonban az erõszakos eszközök alkalmazásának lehetõségét mindenhatóvá tették. A fegyveres cselekmények végrehajtását a társadalom normális állapotának tekintik, a békés hétköznapokat pedig a következõ akció elõkészítésére használják fel.

Az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelye annak az államnak a háborúhoz való jogát elismeri, amelyet megtámadtak, így az jogszerûen alkalmazhat fegyveres erõszakot a támadóval szemben. Ennek kapcsán felvetõdik a kérdés, vajon a terrorista szervezetek jogszerûen alkalmaznak-e fegyveres erõszakot? A válasz eléggé egyértelmû: nem. Ugyanis ezek a szervezetek nem egy államot testesítenek meg. Az idézett cikkely szerinti megtámadásuk csak egy fikció lehet, mert nem ismert, hogy kit kellene megtámadni, ugyanis a terroristák mindig rejtõzködnek, mindig illegalitásban vannak. A terrorista szervezetek nem képeznek sem fegyveres erõt, sem fegyveres testületet, sokkal inkább „sötétben bujkáló fegyveres hordának tekinthetõk”, mert az akcióikat megelõzõen – szinte kivétel nélkül minden esetben – nem nyíltan viselik fegyvereiket, az egyenruha, vagy egy különleges jelzés nem különbözteti meg õket a békés emberektõl. Sokkal inkább az a helyzet a jellemzõ, hogy õk támadnak és az ellenük való fegyveres fellépés viszont jogszerû.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa meghatározott esetekben fegyveres fellépést rendelhet el háború megakadályozása, háború lezárása, a háború tilalmának betartása, a béketeremtés érdekében. A szövetséges haderõ afganisztáni, iraki fegyveres fellépése esetében, annak jogszerû volta – a hatalmon levõk terrorizmust támogató magatartása, tiltott vegyi fegyverek gyártása, felhalmozása – egyértelmûen kizárja a nevezett államok háborúhoz való jogát. Egy terrorista szervezetnek, terrorizmust támogató államnak egyáltalán nem lehet jogalapja fegyveres fellépésre, mert ehhez nemzetközi felhatalmazást nem kapott, és ezután sem fog kapni. Ennek ellenére naponta vagyunk tanúi a terroristák gyilkos, romboló akcióiknak, a túszejtésnek, stb. Az USA és szövetségesei iraki fegyveres fellépésének jogszerûségével kapcsolatban tett ENSZ fõtitkári nyilatkozat ismeretében is meg lehet erõsíteni, hogy a terrorista szervezetek jogalap nélkül hajtják végre akcióikat Irakban. Egy gondolattal ezt még kiegészítve, az USA helyzetmegítélése Irak esetében egyre inkább tévesnek bizonyul. Célszerûbb lett volna az erõket, eszközöket az al-Kaida szétzúzására használni, annál is inkább, mert az al-Kaida jelenléte az iraki ellenállásban többszörösen bizonyítható.

Még egy fontos dolgot szóba kell hozni a hadijogot. „A nemzetközi jog részeként ez a hadviselés módjára, eszközeire, valamint a hadicselekményekkel érintett meghatározott személyek és dolgok védelmére vonatkozó mindazon nemzetközi szerzõdések és szokásjogi normák összessége, melyeket a hadviselõ feleknek a háború (a fegyveres összeütközés) során meg kell tartaniuk. ” ¹⁰

A hadviselés módjára és eszközeire a hágai egyezmények és nyilatkozatok vonatkoznak. A háború áldozatainak védelmére vonatkozó humanitárius szabályozás a genfi jegyzõkönyvekben és kiegészítõ jegyzõkönyvekben kapott nyilvánosságot. A nevezett dokumentumok fõ vonalakban az alábbiakat teszik egyértelmûvé: ¹¹

• A hadviselõknek közös érdeke a háborúval együtt járó pusztítások korlátozása.
• A háború (fegyveres összeütközés) ne okozzon több kárt és szenvedést, mint ami a gyõzelem kivívásához (agresszió elhárításához) elegendõ.
• A háború megelõzése egyetemes emberi érdek, de ha mégis kitör, akkor a háborús felekre vonatkozóan szabályozni kell a magatartást, az alkalmazható fegyvereket és hadviselési módokat, a veszélyeztetett személyek életének, egészségének, a létfenntartási javaknak, kulturális értékeknek minél nagyobb mérvû megóvását.

A nemzetközi hadijog érvényes szabályokat tartalmaz, elveket fogalmaz meg és azok annak ellenére érvényesek, hogy az ENSZ a háború kirobbantását nemzetközi bûncselekménynek minõsítette. A fegyveres összeütközések, fellépések nem történhetnek öntörvényûen csak a hadijog szabályainak betartásával. A hadijog alapelvei:¹²

• Általános érvényûség elve , mely szerint a hadijog szabályait mind a támadó, mind a megtámadott köteles betartani.
• Megkülönböztetés elve, mely szerint a harccselekmények során különbséget kell tenni a polgári személyek és harcosok, valamint a polgári javak és katonai célpontok között. A támadások, a harc csak a szemben álló fegyveres erõk, azok harcosai, valamint katonai célpontok ellen irányulhatnak.
• Arányosság elve, mely szerint a katonai célpontok ellen csak olyan támadások indíthatók, amelyek a polgári személyek és javak körében nem okoznak aránytalanul nagyobb veszteséget, amely meghaladná a közvetlen és várt katonai elõny mértékét.
• A hadviselés módjai és eszközei korlátozottságának elve , mely szerint a hadviselõk nem alkalmazhatnak a nemzetközi szerzõdésekben tiltott fegyvereket, harceszközöket, tekintettel a felesleges károkra, és szükségtelen szenvedésre.

A modern hadijog új elveket is képvisel: ¹³ , az emberiség fennmaradásnak (túlélésének) elsõdlegességét, az emberi környezet megóvását, azon fegyverek betiltása, amelyek nem tesznek különbséget katonai és polgári célpontok között.

A hadijog elveinek, az I. és II. hágai békekonferencián jegyzõkönyvbe foglaltak, a genfi konvenciók anyagának ismeretében egyértelmû, hogy a terrorizmus sokszorosan megsérti az abban foglaltakat. Jószerével csak egy dolog az amiben nem „sáros” a viszonosság kérdésében. A hadijog normáinak érvényesítése viszonossághoz van kötve, tehát ha valaki nem részese valamely egyezménynek, akkor annak rendelkezéseit nem kötelezõ betartania. Ez azonban a felelõsöket nem mentesíti az emberiség elleni gaztettek, a bûncselekmények miatti felelõsségre vonás alól. A terrorista szervezeteket a világ országai nem fogadják el legitim szervezeteknek. Sok országában ezt a látszatot megtartják, de támogatják és megtûrik jelenlétüket. A terrorista szervezetek az elõzõekbõl fakadóan nem lehetnek, és nem is részesei egyetlen konvenciónak sem. Valamely konvenció elfogadása egyúttal azt is jelentené, hogy az adott terrorista szervezet(ek) kilépne (kilépnének) a sötétbõl, az illegalitásból, ez azonban nem egyeztethetõ össze a terrorizmus természetével.

„ A világháború az emberiség nagy részét érintõ háború .”¹⁴ Ugyanez katona szemmel:„A világháború államkoalíciók földrészeket átfogó küzdelme fegyveres erõk alkalmazásával.
… a világháborúban a világ országainak többsége részt vesz, és az hatalmas területeket érint. A világháború folyamán az államok jelentõs politikai, gazdasági célokat tûznek maguk elé, s a küzdelem minden fajtájának (fegyveres, politikai, gazdasági, ideológiai) felhasználásával igyekeznek azokat elérni. ” ¹⁵

A terrorizmus által végrehajtott cselekmények – a világháború Katonai lexikonban foglalt ismérvei szerint – egyidejûleg földrészeket érinthetnek, a világ számtalan országában megtörténhetnek, a küzdelem egyetlen eszközét a fegyvereket bevetve félelmet keltenek. Valóban ez alapján a terrorizmus nem világháború, de világméretû küzdelem az ész és az értelem (az emberiség józanul gondolkodó része), valamit „az elvakultság” (terrorista szervezetek) között.

A terrorizmus, a terrorcselekmények mindegyike az emberiség elleni gonosztettnek számít, az emberek, népek megfélemlítésének, rettegésben tartásának eszköze, a társadalmi élet egy szükségtelen jelensége. Korunknak ez a torz jelensége, ha itt-ott „feltûnik”, megmérgezi a társadalmi élet minden területét, a maga valóságában az emberi életek kioltásával, fizikai romboló hatásával félemlíti meg az embereket, tartja rettegésbe a népeket, az országok egy részét, vagy esetleg az egész világot. 16

A terrorizmus mindenható urai a saját „gárdát” sem nagyon tisztelik. Több országban a fiatalokat tudatosan készítik fel az „önfeláldozásra”. Az adott egyházak közremûködésével az örök földöntúli élettel kecsegtetik õket, mint nemzeti hõsöket. A fiatalok a lelki felkészítést követõen bátran áldozzák fel magukat az öngyilkos akciókban. (A japán kamikazek alkalmazták ezt a harcmodort, napjaink követendõ példájaként.)

A terrorista cselekmények elleni fellépés egy-egy ország esetében össznemzeti, össztársadalmi ügy. A terrorizmus nemzetközivé válása egyértelmûvé teszi, hogy az ellene való küzdelem az országok világméretû összefogását, együttmûködését követeli meg. A terrorizmus elleni hatékony harc, mint komplex feladat és tevékenységi rendszer, feltételezi és megköveteli a fegyveres szervezetek aktív közremûködését is, de azt is hangsúlyozni kell, hogy a rendõrségre, a nemzet- és katonai biztonsági szolgálatokra, a katasztrófavédelemre, államhatalmi szervekre is nagy volumenû feladatok hárulnak. ¹⁷

Nem lényegtelen a terrorizmus és az érdekek kapcsolatának a kérdése. Ha terrorcselekményeket alaposan vizsgálat alá vesszük joggal tehetõk fel hasonló kérdések: mi volt a kiváltó ok, mi volt a cél, kinek állt érdekében, kit akartak megfélemlíteni, mit akartak tudatosítani stb? A történelemben voltak ún. „magányos farkasok”, akik elsõ megközelítésben úgy tûnik csak öncélúan hajtottak végre gyilkosságokat, merényleteket stb., az alaposabb vizsgálat ezt a feltevést nem mindig támasztaná alá. ¹⁸

A terrorcselekmények elkövetésének körülményeit, a mélyebb összefüggéseket vizsgálva megállapítható, hogy minden esetben személyek, csoportok, népek, népcsoportok, államok, gazdasági formációk, politikai, gazdasági, pénzügyi, stb. szervezetek tevékenységével kapcsolatos elégedetlenség, az általa indukált érdekellentétek a terrorista cselekmények mozgatórugói. Az adott történelmi körülmények között bizonyos érdekek sérülnek, az érdekegyeztetés hiánya, vagy nehézsége vezet végsõ soron terrorista akciók elkövetéséhez. A terrorcselekmények (a lexikonok értelmezése szerint is) a történelemben retrográd szerepet játszanak, a dolgok természetébõl eredõen azonban a társadalomra gyakorolt hatásuk a haladást is szolgálhatja. Példaként említem, hogy az arab-izraeli (érdek)ellentétekkel összefüggésbe hozható izraeli terrorcselekmények a józanabbul gondolkodó izraeli vezetõket már hosszabb ideje arra ösztönzik, hogy az érdekek egyeztetésének kérdésével is foglalkozzanak, áttételesen, a terrort szülõ okokat keressék, azok megszüntetésén munkálkodjanak. Természetesen ezzel nem akarom tagadni a közel-keleti terrorizmus embertelenségét. Ellenkezõ esetben, ha az érdekellentétek megszüntetése nem cél, akkor „a terror terrort szül” jelenséggel találkozunk, sajnos erre újabb példaként lehet felhozni az iraki eseményeket is.¹⁹

A témába tartozó szakirodalom, a médiában megjelent írások, híradások, konferenciákon elhangzott elõadások alapján a terrorizmust találóan jellemezõ, és természetrajzába illõ – azt teljesebbé tevõ – megállapítások egy csokorba szedve az alábbiak. A terrorizmus: ²⁰

• Hadüzenet nélküli háború.
• A fegyveres összeütközés egy sajátos formája.
• Aszimmetrikus hadmûvelet.
• A bûnözés egy módja.
• Bûncselekmény.
• Emberiség elleni bûntett.
• Biztonságot fenyegetõ tényezõ.
• A békés világ mételye.
• Az atomkor kísértete.
• Fenevad hadviselés.
• Nem egyenruhás hadviselõ fél.
• Láthatatlan arcvonal.
• Front nélküli háború.
• Hadüzenet nélküli fegyveres harc.
• Emberiség elleni agresszió.
• Arc nélküli ellenség.
• Settenkedõ veszedelem.
• Az emberi gonoszság torz szüleménye.
• „Sötétben bujkáló fegyveres horda.”
• Gonosztett az emberiség ellen.

Némely ókori görög filozófus szerint a világmindenségnek tûz által bekövetkezõ elpusztulása. A földkerekség nagy részének háború által való (el)pusztulása; világháború.

A nemzetközi terrorizmus a nagyhatóerejû nukleáris fegyverek birtokában a fogalom szerinti tûzként képes lenne elpusztítani a világot, amely világégést jelentene. A terroristák „kezében” az atomeszközök a felelõs emberi ellenõrzés alól kikerülnének, korlátlan alkalmazásuk a legvadabb pusztítást szabadítaná a Földre. Ez csaknem ugyanaz az atomháború lenne, amelyet a katonai teoretikusok az 1960-as, 1970-es évek környékén képzeltek el, és ebben a terroristák saját magukat is képesek lennének elpusztítani (gondoljunk csak az öngyilkos akciókra.)

Háború a terrorizmus ellen

Hadtudományi kutatók már régen hangoztatják, hogyha a terrorizmust a XX. század végére nem sikerül „béklyóba zárni”, akkor nagy valószínûséggel csak mérhetetlen nagy erõfeszítéssel lesz megfékezhetõ. Ebben a gondolatban van is némi igazság, mert az új évezred eddig eltelt néhány évében minden eddiginél kíméletlenebb terrorcselekmények történtek (többek között az USA-ban, Izraelben, Spanyolországban, Irakban, Oroszországban, Egyiptomban). A terrorista erõk nagy offenzívára készülnek, legalábbis ez derül ki az al-Kaida második emberének több országnak címzett fenyegetõ nyilatkozatából. A terroristák számos országot meg akarnak leckéztetni az iraki szerepvállalás miatt. A civilizált világnak ez esetben az a feladata, hogy az arabok szent háborújához (dzsihadhoz) hasonlóan „keresztesháborút” hirdessen a terrorizmus ellen, olyan számvetéssel, hogy azt gyõztesként be is fejezze.

Egy háború menete és kimenetele nem ugyanaz, ha a szereposztás egyszer ez, máskor az. A terrorizmus háborújában a támadók a terroristák, a terrorszervezetek –, a megtámadott a „civilizált világ, vagy annak egy szelete”. A szereposztás pont fordított a terrorizmus elleni háború esetén. A terrorizmust az emberiség csak akkor tudja megzabolázni, ha kezdeményezõen lép fel vele szemben, azaz háborút indít ellene, és nem a terrorizmus háborújának szenvedõ részese marad, csak jogos önvédelmi harcot folytat. A világ terrorfenyegetettségének ismeretében a legjobb védekezés a támadás elvet kell érvényesíteni. Az eddigiekbõl egyértelmûen következik, hogy ebben a párharcban a terrorizmus háborújáról, és a terrorizmus elleni háborúról beszélhetünk. Úgy vélem bármelyik háborúról is van szó, az nem azonos a klasszikus értelemben vett háborúk egyikével sem. Ebbõl eredõen a háború minden ismérve nem is igaz rá. A terrorizmus által és ellene viselt háború egy különleges összeütközés, egy olyan harc, amelyben az egyik félnek nem mindig van alkalma fegyvert használni.

A XXI. század emberiségének a terrorizmus elleni háborúja sok tekintetben különbözni fog az eddigi értelemben vett háborúktól. A terrorizmus elleni küzdelem egy sokszorosan átgondolt elmélet alapján álló komplex gyakorlati tevékenységrendszert jelent, amelyben fontos szerep hárul a fegyveres erõkre, a bûnüldözõ, felderítõ, katasztrófavédelmi, rendvédelmi, stb. szervezetekre.

A terrorizmus háborúja emlékeztet a partizán-, valamint a gerillaháborúra. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a partizán-, és gerilla-hadviselésben fellelhetõ emberiességi vonások, a hadijog bizonyos elemeinek tiszteletben tartása racionális vonások, de mindezek hiányoznak a terrorcselekmények eltervezõinek, és végrehajtóinak eszköztárából. A klasszikus értelemben vett háborúk elmélete csak részben igaz a terrorizmushoz köthetõ háborúkra. A háborúkról szóló elmélet így szükségszerûen változik, meglátásom szerint kiegészül a terrorizmus által és az ellene viselt háborúk fejezetével.

A terrorizmus elleni háború a háborúk egy új a XXI. századi formája. Ez a háború a maga politikai, gazdasági, diplomáciai oldala mellett egy különleges módon megvívott fegyveres összeütközést jelenít meg. Ezt a háborút az ENSZ jogos, a világ népeinek oldaláról nézve igazságos háborúnak (a nemzetközi szervezet szóhasználata szerint fegyveres fellépésnek) kell, hogy elismerje. De facto (ténylegesen) ez még nincs így, mert a WTC elleni terrortámadást követõen ugyan az ENSZ BT elfogadta az 1373. számú határozatot, amely széles körû lehetõségeket biztosít a tagállamok számára a terrorizmus elleni hatékony fellépéshez, de elsõsorban a pénzügyi lehetõségek korlátozása terén. Az ENSZ állásfoglalása a terrorizmus kérdésében nem egyértelmû, ez még várat magára. A világszervezetnek egyértelmûvé kell tenni, hogy a maga eszközeivel hatékonyan segíti az emberiséget a terrorizmus elleni küldetése teljesítésében.

A terrorizmus elleni háborút politikai, gazdasági, diplomáciai területen csak indirekt módon lehet folytatni. A katonai fellépés (fegyveres küzdelem) megindítására sem a klasszikus szabályok az érvényesek, mert nagy valószínûséggel nem reguláris fegyveres erõk ellen kell ezt a harcot megvívni. A világon szétszórtan terrorista szervezetek valóban léteznek, de a derékhad a „fekete sereg” nem egy szervezett katonai alakulat, az esetek többségében a harcosok egészen az akciók megkezdéséig „láthatatlanok” maradnak.

A történelembõl ismert, hogy a hadiállapot kinyilvánítása hadüzenettel történik, (megjegyzendõ azonban, hogy eddig is sok példa van a hadüzenet nélküli háborúra, agresszióra). „A hadüzenet állam, vagy koalíció akaratnyilvánító hivatalos diplomáciai közlése, a fegyveres támadás megindításáról, azoknak az okoknak a megjelölésével, amelyek miatt a háborút indokoltnak tartja.” ²¹ A terroristák, terrorszervezetek médiumokon (rádión, televízión) keresztül történõ üzengetése azt valószínûsíti, hogy létezõ szervezetekrõl ²² van szó. Az üzengetés a maga nemében hadüzenetnek fogható fel. A terrorista szervezetek részére a hadüzenetet, vagy ultimátumot a hadviselésben meghonosodott módon nem lehet átadni, mert a címzett „lakhelye” ismeretlen. Egy rejtõzködõ ellenfélnek csak úgy lehet hadat üzenni, ahogy azt õ is megteszi, erre a feladatra maradnak a modern technikai eszközök, többszörös áttételen keresztül a közvetítõk, ugyanis egy illegális szervezethez diplomáciai út nem is vezethet.

„Az 1907. évi III. hágai egyezmény 1. cikke kimondta, hogy az ellenségeskedéseknek nem szabad megkezdõdniük elõzetes és minden kétséget kizáró értesítés nélkül, mely akár megokolt hadüzenetnek, akár ultimátumba foglalt feltételes hadüzenetnek az alakjába foglalható . ” ²³ Az al-Kaida hazánknak is címzett fenyegetésének valódiságáról találgatások folytak, egy ilyen üzengetés „a minden kétséget kizáró értesítés” kritériumának nem felel meg ²⁴ Megjegyzendõ, hogy – a terroristák kiszámíthatatlansága miatt – nem kizárt a fenyegetés betartása. A terrorizmus természetébõl fakad, hogy „nem akar (nem tud?) az ellenfél szemébe nézni.” A terrorizmus elleni háborúban a kezdeményezõ fél csak a korábban leírt formában, indirekt módon tudja a másik fél számára egyértelmûvé tenni szándékát.

A hadtudomány azt is elismeri, hogy „a háborús cselekmények megindulását nem mindig vezeti be hadüzenet, mert a támadó, egyrészt nem akar lemondani a meglepetés nyújtotta katonai elõnyökrõl, másrészt pedig nem mindig akarja vállalni a háború kirobbantásáért a felelõsséget.” A felelõsségvállalás, és a „szembe babám” kérdésében vannak „nehézségei” a terrorista szervezeteknek. Az ellene viselt háborúban sokkal elõnyösebb, ha meglepetésszerû akciók után a „barlangjában” pusztul el a „fenevad”, errõl az elõnyrõl nem szabad lemondani, mert a terrorizmus nem érdemel könyörületet.

A továbbiakban néhány dolgot összefoglalásképp – nem logikai rendben – felvillantva érzékelhetõvé válik, hogy a terrorizmus ellen viselt háború, a vele szembeni fegyveres fellépés miért különleges.

• A klasszikus értelemben vett háború ismérvei csak részben igazak rá.
• A világ terrorizmussal fertõzött részein csak multinacionális erõk egyidejû fegyveres fellépésével lehet sikert elérni.
• A terrorizmust támogató államokat úgy kell elszigetelni, hogy ne tudjanak menedéket adni a terroristáknak, terrorszervezeteknek.
• Kizárt a hadtudomány által hirdetett módon a szembenálló felek közötti nyílt fegyveres összeütközés katonai szervezetekkel, eszközökkel, és tervek szerint.
• A szembenálló félnek, a terrorista szervezeteknek nincs reguláris fegyveres erejük.
• A terrorista jogi értelemben nem tekinthetõ harcosnak.
• Hadszíntér a klasszikus értelemben nem létezik. A fegyveres cselekmények nem a klasszikus értelemben folynak, mivel a terroristák legkedvezõbb létezési módja „oszolj el a tömegben, és a világon”.
• A terrorizmus elleni háború nem hagyományos módon kezdõdik. Nincs csapatösszevonás, hadmûveleti felvonulás és szétbontakozás, arcvonal, harcrend, stb. egységes elgondolás és terv alapján folyó haditevékenység.
• Egyidejûleg több helyszínen, nagy valószínûséggel megbízható felderítési adatokra alapozva meglepetésszerû rajtaütéssel történik a rejtõzködõ terroristák elleni támadás, a helyzettõl függõen ezt követi a lefegyverzés, az elfogás, végsõ esetben az élõ erõ, valamint a terrorakciókhoz felhasználni kívánt eszközök elpusztítása.
• Gócokban jóval a háborús küszöb alatti fegyveres összeütközés folyik.
• A terroristák egyidõben sokféle harcmódot alkalmaznak, ezért az ellenük fegyveresen fellépõknek kiválóan felkészültnek, felkészítettnek kell lennie.
• Kommandókra épülõ (kis kötelékekkel történõ) harc folyik.
• Összességében a világnak csak nagyon kis szeletében jelenít meg „hadiállapotot”.
• A fegyveres fellépés idõtartama nem határolható be, valószínûsíthetõ az elhúzódó háborús állapot.
• A megtámadottnak nem mindig van alkalma fegyvert használni.
• Különleges hadviselési móddal lehetséges az ellenfél felõrlése. Ez hasonló ahhoz, mint amikor az oroszok – a II. világháborúban – Sztálingrádban (ma Volgográd) minden házért külön csatát folytattak. Ezt a mai helyzetre átültetve azt jelenti, hogy a terroristák minden sejtjét külön fel kell kutatni, és ellene fegyveresen fellépni, azt tudva, hogy térben azok jelentõs távolságra helyezkedhetnek el egymástól.
• A terroristákat sok helyen a nép fiának tekintik, tisztelet övezi õket, ezért az ellenük való fellépés népharagot vált(hat) ki.
• Különleges szerepet kap a polgári katonai együttmûködés (CIMIC).

A terrorizmus ellen viselt háború egy igen nehéz, nem látványos, hosszadalmas küzdelem, akár a tervezõ, szervezõ, végrehajtó, akár a védekezésre kényszerülõ oldaláról vizsgáljuk. Ebben a küzdelemben gyors eredmény talán nem is lehetséges.

A terrorizmus elleni háborúra is igaz, hogy a szembenálló felek aszimmetrikus hadviselést folytatnak. Az aszimmetria többek között abban jelentkezik, hogy: Az egyik oldalon azok az államok (szövetségi rendszerek) állnak, amelyek tudományosan szervezett, modern eszközökkel ellátott (nehézfegyverekkel is rendelkezõ) haderõt tartanak fenn biztonságuk szavatolására. A másik oldalon esetenként bizonyos államok támogatását élvezõ csoportosulások, szervezetek, stb. állnak, amelyek célkitûzéseik elérése érdekében titkos katonai szervezeteket, csoportokat tartanak fenn és alkalmaznak, gyakran (öngyilkosságot is vállaló) egyéneket készítenek fel az akciók végrehajtására, legtöbbször csak egy-egy kijelölt cél rombolására, megsemmisítésére elegendõ fegyver (robbanó eszköz) igénybevételével. Az akciókra való felkészítés rejtetten, a cselekmények végrehajtása nem a nemzetközi jog, és a hadviselési szabályok szerint történik. A terrorcselekményeket legtöbbször azokon a helyeken hajtják végre, ahol tömegek vannak jelen és a romboláson kívül a pszichikai hatás is a legnagyobb.

*   *   *

Összegzésként elmondható, hogy a világ nyugodt, békés élete ennek a gyilkos kórnak a gyógyításával, a kóros állapot megelõzésével lehetséges. Elsõ lépésként a terror, a terrorizmus természetrajzát kell megismerni. Ez magában véve is nehéz dolog, de az ellene való hatékony fellépés még nehezebb. Ez utóbbi érdekében a teljesség igénye nélkül:

• fel kell tárni a terrorizmus kiváltó okait (összességében, és a világ régióira vonatkozóan);
• egyértelmûvé kell tenni a terrorizmus elleni háború elkerülhetetlenségét;
• a lehetõ legtöbb államot meg kell nyerni ehhez a küzdelemhez, beleértve a fegyveres fellépésben való részvételt is;
• ki kell dolgozni a fegyveres fellépés legcélravezetõbb módjait, módszereit;
• meg kell teremteni a terrorizmus elleni háborúban résztvevõ szervezetek szoros együttmûködésének feltételeit;
• létre kell hozni a terrorizmus elleni háború leghatékonyabb eszközrendszerét és
• fel kell készülni a viszontválaszra, a terrorakciók megelõzésére, a terrorizmus „váratlan csapásának” elhárítására.

A terrorizmus egy különleges elmélete, alattomos és orv gyakorlata a politikai célokért való küzdelemnek. Az ellene való fellépést bátran nevezhetjük háborúnak, amely a tanulmányban megfogalmazottaknak megfelelõen a XXI. század sajátos háborúja. A hadtudomány elméletében tárgyalt háborúktól sokban különbözik, ha ezt igaznak fogadjuk el, akkor a háborúkról alkotott elméletet ki kell egészíteni erre a háborúra vonatkozó részekkel.

FELHASZNÁLT IRODALOM

[1] Boda József: A nemzetközi terrorizmus és az ellene való összefogás szükségessége lehetõségei
[Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, 2003. 7. évfolyam 4. szám. 69–76. oldal.]

[2] Hadnagy Imre József: Néhány gondolat a terrorizmus elleni harc idõszerû társadalmi, katonai és rendvédelmi kérdései konferencián elhangzottakhoz [Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 95–98. oldal.]

[3] Havasi Zoltán: A terrorizmus és a jog [Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 7. évfolyam 4. szám. 46–68. oldal.]

[4] Kõszegvári Tibor: A fegyveres erõk szerepe és feladatai a nemzetközi terrorizmus elleni harcban
[Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 7. évfolyam 4. szám. 8–27. oldal.]

[5] Szternák György: A terrorizmus és a terrorizmus elleni harc tudományos igényû vizsgálatának folyamata [Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 7. évfolyam 4. szám. 41–45 oldal.]

[6] Kurta Gábor: A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem új dimenziói [Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 7. évfolyam 4. szám. 99–104. oldal.]

[7] A magyar nyelv értelmezõ szótára. I. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1984.]

[8] Hadtudományi lexikon A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995.]

[9] Akadémiai Kislexikon A–K. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1989. 701. oldal.]

[10] A magyar nyelv értelmezõ szótára. VII. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1980.]

[11] Hadtudományi lexikon. M–ZS. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995.]

[12] A magyar nyelv értelmezõ szótára. VI. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1980.]

* Az MHTT 2004. évi pályázatán III. díjat nyert pályamû rövidített, szerkesztett változata.

1 A magyar nyelv értelmezõ szótára. I. [Akadémiai kiadó. Budapest. 1984. 488. oldal. (2.)] « Vissza

2 Uo. 489. oldal (3.) « Vissza

3 Uo. 489. oldal (4.) « Vissza

4 Hadtudományi lexikon. A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 127. oldal.] « Vissza

5 A magyar nyelv értelmezõ szótára. I. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1984. 642. oldal. (1.)] « Vissza

6 Hadtudományi lexikon. A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 144. oldal.] « Vissza

7 Akadémiai Kislexikon A–K [Akadémiai kiadó, Budapest, 1989. 701. oldal.] « Vissza

8 Hadtudományi lexikon. A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 427. oldal.] « Vissza

9 Ua. m. e. « Vissza

10 Hadtudományi lexikon. A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 453. oldal.] « Vissza

11 Hadtudományi lexikon. A–L. Hadijog címszó alapján. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 127. oldal.] « Vissza

12 Ua. m. e. « Vissza

13 Ua. m. e. 454. oldal. « Vissza

14 A magyar nyelv értelmezõ szótára. VII. [Akadémiai kiadó, Budapest, 1980. 420. oldal.] « Vissza

15 Hadtudományi lexikon. M–ZS. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 1432. oldal.] « Vissza

16 Ua. m. e. 97. oldal. « Vissza

17 Ua. m. e. 96. oldal. « Vissza

18 Ua. m. e. 98. oldal. « Vissza

19 Hadnagy Imre József: Néhány gondolat a terrorizmus elleni harc idõszerû társadalmi, katonai és rendvédelmi kérdései konferencián elhangzottakhoz cikk nyomán. [Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, Budapest, 2003. 98. oldal.] « Vissza

20 Ua. m. e. 97–98. oldal. Néhány gondolattal kiegészítve. « Vissza

21 Hadtudományi lexikon. A–L. [Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995. 490. oldal.] « Vissza

22 Egyébként a felderítõ szolgálatok több tucat terrorszervezetrõl tudnak. « Vissza

23 Ua. m. e. « Vissza

24 Végül is a szakértõk a fenyegetést hitelesnek fogadták el, ezért hazánkban is az illetékesek a megelõzést szolgáló rendszabályokat foganatosították. « Vissza

« Vissza a 2005/1. tartalomhoz