-
egykoron egyesült államok szétválása és megszűnése -
Kezdjük
egy talán nem meglepő mondattal: egyszer minden birodalom
megszűnik, vagy ha nem megszűnik, olyannyira átalakul, hogy már
nemigen hasonlít arra a monumentális hatalomra, ami egykoron volt.
Ezzel a kijelentéssel felesleges vitatkozni.
A
világ történelmén több tíz hatalmas és több száz kisebb,
közepes birodalom rohant keresztül, és egyik sem bizonyult
tartósnak; elkönyvelhetnénk, hogy ez a világ rendje, és talán
igazunk is lenne. Mert a birodalmak a fejlődéssel együtt, melyet
kénytelenek véghezvinni (a túlélés miatt), általában
elveszítik kezdeti erősségüket, hatalmukat, legyőzhetetlen
státuszukat.
Ez
így helyes. Talán.
Annak
rendje és módja szerint mindenki megtanulta, hogy a birodalmak
hogyan jöttek létre. Az első birodalmakat még javarészt
gyalogosokkal szerezték meg, később jöttek a lovasszázadok,
aztán a szó szerinti hordák (most nem a cigányokra, hanem a
tatárokra és a későbbi törökökre gondolunk), és még később
a nehéz páncélzattal ellátott, hihetetlenül ütőképes,
félelmetes (már a puskaport is bőszen használó) nemzeti
csapatok.
Szinte
minden birodalom „lyukas” volt, vagyis a térképen jól
mutatott, hogy hatalmas területeket foglal és ellenőriz, valójában
az általunk ismert vagy sejtett határokon belül (a kezdetekben)
több kisebb-nagyobb fejedelemség, hercegség, különálló
„államocska” létezett. Hiszen te sem hiszed, ugye, hogy a
tatárok valóban egy akkora birodalmat igazgattak –
négyzetcentiméterenként?
A
későbbi, középkori birodalmak már sokkal erősebb, keményebb
szervezésűek voltak. Nem, az ilyen birodalmak már nem csak a saját
földrészükön és környezetükben hódítottak, hanem vették a
fáradtságot, és pénzt, energiát nem kímélve távoli, addig nem
ismert földrészeket, szigeteket fedeztek fel, hogy kitűzzék a
nemzeti zászlókat, elhozzák az aranyakat, ásványkincseket, és
öljék a bennszülötteket. Ez a dolog akkora méretű volt, mintha
ma a Holdat igáznánk le, és az ott élő bennszülöttekkel
csatároznánk. (Csak a miheztartás végett.)
Te
is tudod, hogyan volt: létrejött a kis Portugáliából a portugál
világbirodalom, a közepes, éppen csak bicegő Spanyolországból
(akkoriban verte ki, végre sikeresen a muszlimokat az országból) a
spanyol világbirodalom, és a kicsinyke Hollandiából a holland
világbirodalom. Egyszerűen röhej, hogy ezek a „jókor, jó
helyen” lévő, jó szervezőkészséggel és elegendő tettvággyal
felszerelt országok még az angolok ébredése előtt képesek
voltak megmutatni, ki az úr a házban.
Ezt
követően Anglia is bekapcsolódott a versenybe, melynek célja egy
tökéletes világbirodalom létrehozása, mely nagyobb és erősebb
minden eddig ismert szerveződésnél, így a mongol birodalomnál, a
kínainál, a töröknél, perzsánál, vagy a görögnél, rómainál.
És akárhogy is nem tetszik, az angolok megmutatták, hogyan kell
ilyen roppant nagy birodalmat építeni.
De
(mint mondtam már) minden birodalom megszűnik, felbomlik,
összezsugorodik.
Ez
a világ rendje. Ez az emberiség rendje.
Térjünk
vissza ahhoz a gondolathoz, hogy régebben a világbirodalmaknak
valójában csak látható határai voltak, de a hadurak nem
uralkodtak minden egyes négyzetméter felett! Hiszen nehezen hihető,
hogy ha ilyen-olyan kiskirályok, távoli vidékek földesurai,
harcias gondolkodói úgy vélték, hogy nem hódolnak be, akkor
hogyan létezett a teljes birodalom, melynek a mai napig
csodájára járunk?
Megmondom.
A
kulcsszó olyan egyszerű, hogy el sem hiszed: politika. A második
kulcsszó: pénz (akkoriban még így nevezték: arany).
Hihetünk
benne, hogy kisebb-nagyobb területek, melyek felett talán senki sem
uralkodott, nem álltak be a hatalmasok mellé/táborába, hiszen szó
szerint nem volt senki sem, akiket le lehetett volna fizetni, vagy
meg lehetett volna félemlíteni. Már ezer évvel ezelőtt is
működött az a fajta büdös politika, ami manapság; sok ostoba
hadvezér előbb fegyverrel próbálkozott, aztán (okos tanácsadók
szavára hallgatva) megpróbálta ékszerekkel, arannyal, pénzzel,
nőkkel maga mellé állítani a renegátokat, és ha ez
sem ment (mert akkoriban is éltek bolygónkon nyakasok, ostobák,
felelőtlen barmok), akkor jött a politika.
A
politika lényegében egy megfogalmazhatatlan tevékenység, melyre
gondolván általában minden jóérzésű embernek felfordul a
gyomra. Szükséges rossz, mondhatnánk, de azért nem árt tudni,
hogy a szó régebben nem feltétlenül forrt ennyire össze
a mocsokkal,
mint manapság – bár tény, hogy akkoriban is megvoltak az
aljas backstabek,
akik ész nélkül teljesítettek minden olyan vélt vagy valós
parancsot (óhajt), amiben gyenge agykapacitásukkal hinni mertek.
A
birodalmak politikája mindig is aljas, hódító, és a megszerzett
területek lakosságát teljesen a földbe döngölő, lealacsonyító
volt. Undorító.
Mind
a spanyol, mind a portugál vagy holland (francia, olasz)
gyarmatbirodalom híres volt arról (de főként a spanyolokról
hallhattál), hogy egyrészt nem tisztelték eléggé a meghódított
területek lakosságát (az őslakosokat), másrészt
tiszteletlenségük jeleként javarészt ölték, pusztították őket
– röppenjen csak a fejedbe, hogy a maják és inkák majdnem
teljesen kihaltak!
És
itt újabb „fehér foltra” mutathatunk rá. Ez már nem a
mongolok, görögök, rómaiak birodalma – ez már sokkal
modernebb, „kifinomultabb” (műveltebbnek nem merném nevezni):
régebben az uralkodók meg voltak elégedve vele, ha pár tíz
„fehér folt” éktelenkedett birodalmukban, nem morogtak érte,
ha előfordult pár olyan terület, ahol katonáik sosem jártak, és
kiskirályok tartották be a kiskirályi rendet.
Előfordult. Hogyne.
Azonban
a spanyolok, elsőként a világtörténelemben, úgy érezték, hogy
„csak a halott indián a jó indián”, és tűzzel-vassal
kedveskedtek (meg érdekes, addig azon a földrészen nem tapasztalt,
európai betegségekkel) az őslakosoknak, aminek az lett az
eredménye, hogy bár hosszú évekig voltak fehér foltok
világbirodalmukban, ahová sosem jutottak el (rengeteg helyen még
ma sem járt fehér ember), ettől függetlenül nem kellett
aggódniuk azon, hogy valaki(k) arrafelé lefölözi(k) a hasznot –
nem kellett fegyverrel, arannyal, netalántán politikával
próbálkozniuk.
Tűrték,
hogy birodalmuk csak a térképeken legyen egységes – miközben
valójában olyan volt, mint az ementáli sajt.
Hasonló sorsot erényt
vívott ki magának Anglia is, mikor úgy döntött, hogy elkezdi
terjeszteni a világ egyik „legérdekesebb” nyelvét (közel 500
éve nem volt az angolban nyelvreform)(ezáltal joggal nevezhetnénk
az egyik legprimitívebb, legigénytelenebb nyelvnek a Földön), és
olyan gyarmatbirodalmat épít ki, aminek évszázadokon át a
csodájára fognak járni.
Így
is történt: 1945-ig a csodájára jártak ennek a
világbirodalomnak. Csodájára jártak a németek, az amerikaiak,
talán még az oroszok is (Japánról most ne beszéljünk – éppen
főzték a maguk kis csodáját vacsoráját).
Van
itt valami, amit nem árt megállapítani, ha már birodalmakról
beszélünk.
Az
egymás követő világhódítók mindig véresebbek és
kegyetlenebbek voltak, mint elődeik. Az egész olyan, mint egy sosem
befejeződő, bánatos játék, melyben a következő fokozat mindig
gusztustalanabb kell legyen, mint amilyen az előző volt. Hiszen
régebben csatákat vívtak, és még a vesztesek is elismerték a
győztesek technikai, katonai tudását – később megjelentek a
sokkal kegyetlenebb háborúk, több nemzetet is nyomorba
taszító politikai ármánykodások, és aztán az az
idő következett be, amikor már nem számított sem az, ha erősebb
vagy, sem az, ha esetleg műveltebb (lásd a spanyolokat). Ettől
számítva valahogy felgyorsultak a kegyetlenkedések, melyek egyenes
úton mutattak az első majd a második világháború ördögi pokla
felé.
Tévedsz,
ha azt gondolod, hogy a világháború „csak” világháború
volt! Ezek a hatalmas háborúk a gyarmatok újrafelosztása miatt
(is) keletkeztek. És ebben a felosztásban két állam volt
érdekelt, mindkettő kicsit „lemaradt”, mikor az
észt osztogatták menni kellett ésgyarmatosítgatni,
így csak most, a huszadik század közepe fele ébredtek rá, hogy
be kell hozniuk a lemaradást.
Be
is hozták.
Volna.
Egyiküket
Németországnak hívták, és a mai történelmi ismereteink szerint
ott gonosz, mindenre kapható nácik, fasiszták (sicc!),
barnaingesek, zsidógyűlölők törtek hatalomra, hogy cirka egy
évtized alatt szinte az egész világot fenyegessék, pusztítsák,
támadják. Erről most nem mondok semmit.
A
másik ország volt az Amerikai Egyesült Államok.
Eljutottunk
cikkünk fősodrához.
Azokban
az időkben, amikor a ma USA néven ismert ördögi formáció
megalakult, néhány angol arisztokrata azt vallotta, hogy valami
nincs rendben. Hiszen az mégsem járja, hogy pár vörös nyakú
paraszt mondja meg odaát a Nagy Víz másik oldalán, hogy most
hogyan is legyen a jövő, így 1776-ban, hosszas előkészítések
után, kitört az amerikai-angol háború. Ma már azt valljuk: ez a
háború nem a függetlenség miatt tört ki, mindössze néhány
kedvezőtlen rendelet, furcsa és „nemkívánatos” adók miatt –
és ezzel jókat hazudozgatunk, de hát ilyen a világ!
A
háborút az USA nyerte 1:0-ra, és így önálló állammá lett.
Megszületett a Szörny.
Az
Amerikai Birodalom pontosan olyan utat jár be, mint a többi, előtte
megismert birodalom – azzal a különbséggel, hogy véresebb,
erőszakosabb, agresszívebb és mocskosabb minden eddig megismert
szövetségnél. Hozzájuk képest a mongol horda kivénhedt
szűzlányok serege volt, a törökök gyapjas, bajuszos, falra
kitűnően mászó tinédzserek csürhéi, az oroszok rövidlátó
(he-he-he) könyvmolyok, és még a japánok is csak szusizabáló,
„egyistent” kedvelő, önfeláldozó (és éppen ezért eléggé
megbecsült) majmok bandái. Hát nem csodálatos?
Anélkül,
hogy hirtelen megint előtörne belőlem a tanárféle (hogyne),
lássuk, az elmúltköbö 200 évben miféle tettei
voltak ennek a „világ rendőrének”:
· Amerikai-brit
háború - 1812-1815
· Mexikói-amerikai
háború – 1846-1848
· A
„Walker-háborúk” (Latin-Amerika bekebelezési kísérletei) –
1853-1860
· A
kubai-spanyol-amerikai háború - 1898
· Első
világháború – 1917-1918
· Második
világháború – 1942-1945
· Koreai
háború – 1950-1953
· Vietnámi
háború – 1959-1975
· Disznó-öböl
invázió (Kuba leigázásának terve) - 1961
· „Igaz
ügy” hadművelet (Panama megszállása) – 1989-1990
· „Sivatagi
Pajzs” hadművelet (arab olajmezők megszállása) – 1990-1991
· Öbölháború
- 1991
· Afganisztáni
háború – 2001-2010 (eddig)(még folytatva)
· Iraki
háború – 2003-2010 (eddig)(hazudozva a kivonulásról, még
folytatva)
A
fentebb felsorolt háborúkat, inváziókat, hadműveleteket
(megelőző csapásokat)(ha-ha-ha)(pár forrongás kivételével) az
USA kezdeményezte, indította el, vagyis elmondhatjuk, hogy ez a
világ legnagyobb, legjószívűbb, legdemokratikusabb országa
azóta, hogy megalakult, a két „én nem lépek be, mert ez európai
belügy” világháborúval együtt 14 nagyobb háborút vívott a
Földön – ennyit és ekkora méretűt egyetlen nemzet sem
engedhetett meg magának. Ez mellett közel 30-40 kisebb
beavatkozásról tudunk, mely fegyveres összecsapások nem
szélesedtek ki háborúvá, bár közel voltak hozzá.
Miért
mer ennyire pofátlan lenni ez a szörnyeteg, mire fel ez a makacs
„kihaénnem”-stílus?
Ne
feledjük, hogy miután az Államok megalakultak, a szívük sokáig
még Európához vonzotta őket. És persze nem csak a szívük:
akkoriban (és még sokáig) Európa volt a világ közepe, ott
termelték meg azt a rengeteg gyógyszert, ruhát, szerszámot,
gépet, élelmiszert, a hajózáshoz, hadseregek fenntartásához
szükséges javakat, termékeket, melyek beszerzése (és
„lekoppintása”) nélkülözhetetlen volt ennek az új, de
akkoriban még gyenge, közepes birodalomnak.
Közepes
birodalomról beszélhetünk, mert bár az USA a XIX. században még
nem vonyított úgy, ahogy manapság teszi, azért minden épeszű
ember látta és láthatta, hogy egyszer hatalmas, talán a világ
legerősebb nemzete lesz ebből a területileg óriási, gazdaságilag
erősödő, katonailag még csak botladozó, de egyre jobban magára
találó óriásból.
Valamikor
a XX. században aztán az angolokat utánzó, karót nyelt, pökhendi
politikusok, akik nagyon értenek a szarkavarásokhoz az
értelmes hegyi beszédekhez, rájöttek, hogy hiába olyan roppant
nagy ez az ország, ha egyszer képtelen a saját lábán megállni.
Hiszen itt senki (ismétlem: senki) sem akar és szeret dolgozni,
hiába a jól hangzó Ígéret Földje, hiszen gyarmatok
nélkül, rabszolgák nélkül semmire sem fogja vinni. Azok az
egykori rabszolgák, akik felszabadult polgárként éltek, inkább
lefelé húzták az országot, mintsem felfelé tolták volna (értem
itt a már akkoriban elkezdődött „én nem dolgozom, mert üldözött
kisebbségben élek”-féle felhangokat), így az amerikai vezetés
körbenézett a nagyvilágban, hogy mit tehetne. Mert hamar elbukik,
aki nem a jövőnek építi országát.
Igen
ám, de az egész Föld fel volt már osztva. Elég nagy problémát
jelentett az a pár apró kis szigetecske is, amiket az USA
mérhetetlenül primitív, de azért valamennyire ütőképes
hadereje megszállt és elrabolt eredeti gyarmatosítóitól
(spanyoloktól, angoloktól), hiszen ezeket is csak nagyon nehezen
köthették az anyaországhoz. És lényegében nem hozott gazdasági
változást, fellendülést a dolog.
Nagyobb
halra volt szükség. Nagyobb gyarmatokra.
A
múlt század elején már kialakult az a gyarmattartó rendszer,
melyről nyugodtan beszélhetünk úgy is, mint „lebetonozott
rendszerről”, olyan mindenki számára elfogadott dologról,
melyet nem kérdőjelezünk meg. Természetesen a legnagyobb (és
legbiztosabb) birodalom az angoloké volt – éppen ezt irigyelte
meg a „kistestvér”.
Ahhoz,
hogy a jól szervezett és hihetetlenül erős, félelmetesen
kiképzett angol hadsereggel egy ilyen kis létszámú és gyengén
felszerelt katonasággal rendelkező ország szembeszálljon, kicsit
többre volt szükség, mint bátorságra (hősiességre?). (Itt
említeném meg, hogy pölö 1939-ben, mikor Adolf
Hitler éppen bekebelezte Csehországot, a cseh hadsereg ütőképesebb,
nagyobb létszámú, jobban felszerelt volt az amerikai haderőnél.)
Szóval
egy ilyen pár tankkal, puskával, néhány hadihajóval felszerelt,
alig 175 ezer fős hadsereg akarta legyőzni a
roppant nagy Brit Birodalmat, mert a kormánynak szüksége volt a
külföldről (is) ellopható kincsekre, ásványi anyagokra.
Hirtelen
kitört az első, pár évvel később pedig a második világháború.
Igen
ám, de az USA azt is belátta, miközben egyre nagyobb
érdekeltségeket szerzett szerte a világban, hogy a régmúlt
gyarmattartó rendszer, mint olyan, nem működhet. A gyarmatokhoz
ugyanis rengeteg pénz, katonai erő, hihetetlen logisztikai háttér
szükségeltetik, amely egy idő után megmakacsolja magát, és a
szürke hétköznapok sodrásával átcsap lakossági ellenszenvbe –
ezáltal pusztulásra ítélve a birodalmat. Ezt láthatjuk az összes
eddigi világbirodalomnál; előbb ők a fölényes győztesek, aztán
átalakulnak megszállókká, még később legyőzötten kullogó
ocsmány szarjancsikkávesztesekké.
Kapóra
jött az, hogy odaát Európában egy Németország nevezetű, nem
olyan régen létrejött, és iparilag egyre erősödő állam
szintén gyarmatokat szeretett volna szerezni – és
ezért bármire (a szó szoros értelmében bármire)
hajlandó volt. Akár az egész világgal farkasszemet nézett.
Tehette:
olyan erős, már-már legyőzhetetlen hadsereget szervezett, akkora
technikai ugrást és erkölcsi felemelkedést hajtott végre,
amelyre sem addig, sem azóta nem volt példa a történelem során.
Ne legyünk ostobák: az amerikai hadsereg nagyjából a
nyomába ér, de sem technikailag, sem erkölcsileg, emberileg nem
lesz képes sosem arra a szintre emelkedni, ahol a német
haderő volt 1939 és 1945 között! De nem ez a lényeg.
Miközben
zajlott a második világháború, az Egyesült Államok úgy
döntött, hagyja elvérezni azt a birodalmat, amelynek romjain a
saját világbirodalmát szerette volna felépíteni. Így esett,
hogy az angolok „hősiesen” ellenálltak a német támadásoknak,
szinte egyedül voltak a hihetetlen légi és szárazföldi fölénnyel
szemben – az amerikaiak pedig karba font kezekkel vártak.
Mindössze arra volt szükségük, hogy a világbirodalom végre
segítségért kiáltson – és mikor Churchill végre volt szíves
észrevenni, mire megy ki a játék, már rájött (túl későn),
hogy rossz lóra tett ezekkel a népekkel. Mert az amerikaiak a maguk
gőgösségén felül még ráadásul aljasok a saját fajtájukkal,
akár az angolszászokkal, akár csak a fehér bőrszínű emberrel
szemben is.
Ahogy
az USA belépett a második világháborúba, az maga a megtestesült
dráma, egy olyan káosz és cselszövés útjára tévedt nagyvilági
opera, melyet így nem is lehetett volna kitalálni – ehhez már
szükség volt némi szerencsére is. Azt a tényt, hogy Németország
felfedezte a cselt, mellyel az angolszász érdekeltségbe tartozó
államok (összefogva, bár a függönyök mögött megfelelő
ellenségeskedéssel) véglegesen el akarták tüntetni a történelem
színpadáról, és ezért megelőző csapást mért a Szovjetunióra
(akit ezek az ördögök képesek voltak rendesen belevonni az egész
csinnadrattába), nem szabad elfelejtenünk. Ezen megelőző csapás
nélkül a nyugaton harcoló német csapatok egyik napról a másikra
azt vették volna észre, hogy az oroszok a hátuk mögött
lerohanták őket, és Berlin elesett.
Azt
a tényt se felejtsük el, hogy nagyon nehéz volt rávenni
a japánokat arra a keserves támadásra, ahol az amerikaiak inkább
feláldoztak pár anyahajót, hadihajót és katonát, csak ki
lehessen mondani, hogy egy újabb háború indulhatnak, melyet aztán
(magabiztosan) meg fognak nyerni. A kísérteties hasonlóság 1942
és 2001 között ott van – megkerülhetetlen. Az elsőnél az
amerikaiak tudták, hogy érkezik a támadás, de nem tettek ellene,
a másodiknál az amerikaiak „önmagukat támadták”, és erre
hivatkozva tudtak háborúba lépni.
A
gyarmati rendszer, melyet végülis a maga érdekes formájában
„elloptak” az angoloktól, az USA számára nem működött. Ők
kezdetben nem akartak hadsereget állomásoztatni egyik „gyarmati”
országban sem (Ausztrália, Németország, Franciaország, Japán),
bár tény, hogy a háború végével azért maradtak ott ütőképes
egységek. Mint minden világbirodalom, az Amerikai Birodalom is
azzal kezdte, hogy kezet nyújtott és segített felemelkedni –
szövetségek születtek, technikai és tudományos vívmányok a
gyarmatokon, még később pénzügyi segítség érkezett, hiszen a
Nagy Amerika mindenkivel barátságos volt, aki nem a Szovjetunió
barátjának vallotta magát.
Felesleges
időrendi sorrendet felállítani, nem szükséges hosszasan
taglalni, hogy végülis mi fog vezetni ennek a birodalomnak az
összeomlásához. De össze fog omlani, hiszen (mint köztudott)
évek óta a kínai kormány finanszírozza az „amerikai álmot”,
az amerikai családok jólétét, minden amerikai katonai kiadást –
és ne tévedjünk el olyan szólamokban, hogy ez nem igaz, csak
szimpla rágalom! A tényeken semmit sem változtat, ha „véletlenül”
kiderülne, hogy mégsem akkora az a kínai részesedés az
amerikaiaknak adott évenkénti segélyben.
Most
meglessük, hogyan és miért dőltek össze az eddig létrejött
birodalmak! Tanulságos lesz.
Valamikor
réges-régen a sumérokkal és akkádokkal kezdődött a dolog. Az
akkádok kitaláltak egy újfajta, addig nem ismert és próbált
(köz)igazgatási rendszert, miszerint a városok élére
amolyan jómunkásemberhelytartókat, „kiskirályokat”
ültettek, ezzel alapozva meg, hogy nem mindig volt szükség a Nagy
Király személyes beavatkozására.
Bukásukat
az okozta, hogy nem bírtak el az északról a birodalomba özönlő
nomádokkal (nem, ez most nem egyezik a jelenlegi francia példával,
bár kísértetiesen hasonló helyzetet vizionál)(de az úgynevezett
Európai Unió „Birodalom” még nem vette észre a „nomádos
problémát”), és mire egy kicsit képesek lettek volna
lesüllyedni a szintjükre, megpróbálni beilleszteni őket,
addigra szinte az összes város, külső terület elveszett – és
a birodalom megroggyant. Aztán eltűnt a süllyesztő mélyén.
Az
egyiptomiak birodalma szó szerint nem is volt birodalom, mégis meg
kell róluk emlékeznünk, hiszen bukásuk több mint érdekes volt.
A birodalom azért omlott össze, mert a papok elkezdtek kicsit
mohóbbak lenni, és önállósodtak. Mikor ez bekövetkezett, már a
kutya sem istenítette a mindenkori fáraót, és aztán a külső
támadásokra csak a vállukat vonogatták az emberek – és mire
felocsúdtak volna, már a Római Köztársaság „csatlósa”
lettek. Hihetetlen.
Őket
ez a már valódi, erősen szervezett, katonailag és gazdaságilag
legyőzhetetlen birodalom, a Római követte, akik egyes vélemények
szerint igen jelentősen járultak hozzá ahhoz, ahogyan ma élünk
(itt az életminőséget, a technikai, emberi fejlődést
magyarázom)(a másik ilyen birodalom a Harmadik volt – csak erről
nem szabad beszélnünk). Mikor ez a birodalom elérte a legnagyobb
területi kiterjedését, illetve a legerősebbé lett a Földön,
akkor az emberek életkora hosszabbá vált, az életminőség
jelentősen (pozitív irányba) mozdult, és ez hirtelen megtetszett
a határokon kívül élő nomádoknak, népeknek, akik szerettek
volna a „jólét állampolgárai” lenni.
Ismerős
a helyzet, igaz?
A
Római Birodalomról, annak bukásáról több száz könyv és
ezernyi elmélet született, úgyhogy nem az én tollamból fogod
megtanulni a tutit, de annyi tény, hogy hosszú, keserves évtizedek
vezettek a véghez, pontosan úgy, mint manapság az Amerikai
Birodalom esetén – a „birodalmi elvek” szerint, aki ismerte a
hivatalos nyelvet (a latint), az bárhová eljuthatott, bármilyen
magas szintre „beférkőzhetett”. És az a rengeteg barbár,
nomád, élősködő és jöttment, akik a határokon
túlról érkeztek, sosem ütköztek megkülönböztetésbe, mert
Róma mindenkit szívesen látott, aki megpróbált beilleszkedni.
A
Római Birodalom veszte a bevándorlási politika volt.
Túl
sok és túl szegény, beilleszkedni nem akaró, a birodalmat lenéző,
támadó, ocsmány alak jött a távolból, és mire Róma
feleszmélt, már nem volt olyan erős gazdasági és katonai
hatalom. Még a légiók nagy része is koszos, mocskos zsoldosokból
állt – oda lett az egykor híres és hírhedt, félelmetes
hadsereg.
A
Római Birodalmat a Hun Birodalom követte, melyről nemigen tudjuk
például, hogy lakói, a nem mindig lóháton hangoskodók eléggé
fejlett állami, birodalmi életet éltek, komoly civilizációt
hoztak létre a sztyeppéken, és bár a rengeteg ostoba mendemonda
miatt később mint véres, kiengesztelhetetlen, brutális és
túlságosan primitív népként láttuk őket bájosan ostoba lelki
szemeink előtt (pölö a múlt századi, nácik elleni
uszító rágalomhadjáratban a bátor németeket a hunokhoz
hasonlították – természetesen negatív jelzőként, értve itt,
hogy senkinek sem kegyelmeznek, vérre éhesek/szomjasak), tudhatjuk
róluk, hogy azért valahol (ó, be szép is ez!) nekik is volt
szívük.
Nem,
nem a szívük vitte őket a romlásba, hanem Attila, a király
halála.
A
viszálykodásban, mely azt követően jött el, hogy Attila egy
lakoma közben degeszre (halálra) zabálta magát, utódai egymásnak
estek a birodalom hagyatéka miatt, így az addig adóztatott és
rettegésben élő népek szépen erőt gyűjtöttek, és
visszatámadtak. A Hun Birodalom több részre szakadva lassan
beolvadt a világba.
Nos,
a nomád hunok után a még „nomádabb” mongolok, a tatárok
következnek.
Ezek a szépen lovat megülni képes srácok hihetetlen gyorsan egy
hihetetlen nagy birodalmat hoztak létre – és ez állt is 162
évig, hogy aztán szépen különböző kisebb, majd még kisebb,
végül elenyésző kis birodalmakra szakadozzon szét, miután az
erőskezű irányító (jelen esetben Ögedej kán) szépen
átballagott a túlvilágra, vagy mifene. A Mongol Birodalom szerepe
a világ történelmi menetében végül is elenyésző, de ha azt
nézzük, pontosan megmutatta, meddig képes egy folyamatosan és
harciasan terjeszkedésre vágyó, csak a gyarmati rabszolgákból,
nyersanyagokból tolvaj módon építkező birodalom talpon maradni.
Rövid
ideig.
Azt
beszélik, a világ első valódi világbirodalma
bizony nem a Római, nem a Mongol, nem is a Hun volt, hanem a sokkal,
de sokkal későbbi Spanyol Birodalom. El is kell hinnünk. Mert azok
a nagy, sokszor több millió alattvalót is magukba olvasztó
birodalmak, melyek a spanyolok előtt léteztek, szinte csak
kistestvérek voltak ehhez képest.
A
Spanyol Birodalom a világ legelső globális birodalma volt, mert
nem csak a közvetlen környéken keresett új, gyarmatosítható,
elfoglalható és kizsákmányolható területeket, hanem nagyobb és
szélesebb távolságokban gondolkozott. A világ legerősebb
tengerészeti erejét hozták létre, és felfedeztek földrészeket,
szigeteket, szárazföldeket – olyan messzire jutottak, ahová
előttük csak nagyon kevesen. És ők voltak az elsők, akik a külső
gyarmatokon az egykori akkádokhoz hasonló „kiskirályi
rendszert”, kormányzóságokat hoztak létre.
Vesztük
pontosan az lett, ami előtte, a növekedés éveiben az előnyük is
volt: roppant nagy, az egész világra kiterjedő kereskedői,
katonai hálózatot hoztak létre és ezt hosszú távon képtelenek
voltak fenntartani.
A
folyamatos angol, francia, portugál támadások miatt a kolóniák,
melyek előtte több száz hajót küldtek át a nagy vízen, hogy
vigyék a drágakincseket, hirtelen elszakadtak az anyaországtól;
az európai kontinensen Napóleon erősebbnek bizonyult és lerohanta
Spanyolországot. A birodalom elkezdett inogni, a gyarmati rendszer
türelmesen várakozott, ámde megérkezett az a szörny, ami jelen
cikk témája is – kitört az amerikai-spanyol háború, és a
Spanyol Birodalom ezt követően omlott össze.
A
spanyolok mellett szép lassan magukra találtak az angolok is, és
csodák csodája: létrehozták a Föld legnagyobb kiterjedésű,
legnépesebb és legerősebb birodalmát, a Brit Birodalmat. A dolog
nem ment könnyen, mert folyamatos háborúban kellett állniuk a
franciákkal és spanyolokkal, még később már a németekkel,
amerikaiakkal is. Bárhogyan is szépítjük a dolgot, azért azt be
kell ismernünk, hogy a Szörnyeteg felemelkedése nélkül még
talán ma is állna ez a birodalom – nem azért, mintha annyira
tökéletes lett volna, hanem azért, mert megfelelő eszközökkel,
profin volt irányítva. Ez nem tagadható.
Vesztét
az európai háborúk okozták. Az első világháborúban egy kissé
meggyengült, bár ezzel a gyengeséggel még mindig a katonailag és
gazdaságilag legerősebb állam maradt a Földön, de a második
világháborút már nem tudta „átvészelni”. Mindjárt
megmondom, miért.
A
második világháború után a Brit Birodalom szép lassan darabokra
szakadt, az egykori kisebb-nagyobb gyarmatok visszanyerték
függetlenségüket, és véget ért egy 414 éves történelmi,
szinte az egész emberiségre hatással lévő folyamat.
Beszéltünk
már róla, a Vén Szivarozó mennyire megdöbbent, mikor észrevette,
hogy a barátjának gondolt Amerikai Birodalom (amely a második
világháború elején még csak Amerikai Pössedvény néven
emlegetett formáció volt) nem nagyon akar a segítségére sietni.
Ott állt az ostoba letolt gatyával, egyik oldalról azt látta,
hogy a Büszke Bajuszos baráti jobbot nyújt feléje, és azt ígéri,
hogy nem nyúl nehezen összehozott világbirodalmához, a másik
oldaláról a Rettentő Nagyarcú Félember pedig körberöhögi,
miközben a tenyerét dörzsölgeti.
Erre
Churchill a rosszabbik utat választotta – és ezzel szabályosan
ki is végezte a legendás brit világbirodalmat. Amerikának
szüksége volt rá, hogy a világot újraosszák, szüksége volt
azokra a gyarmatokra, amit a „kistestvér” levetett magáról.
Azonban
a második világháború és a 2010-es „iraki kivonulás”
közötti időszakban történt valami, ami egyenes úton vezetett
ezen új birodalom vesztéhez.
Hiába
próbálja a mai napig elhitetni a világgal, hogy jogosan ront rá
független országokra és a lehető legbrutálisabb eszközökkel
tapossa el a katonai, polgári ellenállásokat (lásd: Afganisztán,
Irak), hiába próbál egyre több és több „szövetségest”
találni, miközben csak vergődik abban az általa gerjesztett
katonai pokolban, ahová jutott – az Amerikai Birodalom végzetesen
magába fog zuhanni, összeomlik, és több kisebb országra,
„birodalomra” tagozódik, követve ezzel a Mongol Birodalom
példáját.
Az
elmúlt években rengeteg blogger, újságíró és író
foglalkozott ezzel a témával, és egyben az összes ember
egyetértett: az Amerikai Birodalom, az az egység, amelyet ma
ismerünk, meg fog szűnni. Nem tartható tovább az a rengeteg
etnikai, gazdasági, technológiai feszültség, ami most jellemzi az
Egyesült Államokat. A kérdés csak az: mikor? A másik kérdés:
ha ez bekövetkezik, az békés lesz, avagy háborúkhoz vezet?
Amennyiben
az itt látható tagozódással bomlik kisebb érdekeltségekre a
birodalom, és ebben az északi testvérke, Kanada is aktívan részt
vesz (a gazdasági összefonódások miatt részt kell, részt fog
venni), illetve bekapcsolódik az olcsó munkaerőt adó Mexikó is,
úgy elkerülhető lenne a vér, erőszak, háború. Közel 100-150
éve tudjuk, hogy Texas mindig is különálló (önálló?)
államként tekintett önmagára, és csak nagyon nehezen
illeszkedett (és illeszkedik) az Amerikai Birodalom szövetségébe.
Ugyanígy azzal is tisztában vagyunk, hogy Kalifornia, Nevada,
Arizona és Utah már a beolvasztást követően is egyetlen egységet
alkotva ellenkeztek minden olyan ellen, amelyet a fehérek, az
amerikaiak, a nagyeszűek találtak ki. (Ez mellett nem árt
megjegyezni, hogy pölö a jelenlegi kaliforniai
kormányzó is mennyire szeretne elnök lenni – ha nem az USA
elnöke, akkor talán a különálló Kalifornia országé, nemde?)
Kanadáról
már ma is elmondható, hogy Kína második külső
gyarmata/tartománya (az első a világ legnagyobb szigete, melyet
földrészként vernek a fejünkbe tanítanak
nekünk: Ausztrália), és a kanadai nyugati partvidék, Brit
Kolumbia állam, illetve az USA két északnyugati állama, Oregon és
Washington akár egyetlen összefüggő, kínafüggő országgá
is válhat. Miért ne? Emlékszel, ugye? Politika, pénz…
Folytathatnám:
Dél és Észak a mai napig gyűlölik egymást, viszont vannak ott a
Szörny hidegebb, Angliához hasonló hőmérsékletű szegletében
olyanok, akik még tudják, miféle értékek léteznek a Földön –
ők kiválhatnak Új-Anglia néven… És aztán Quebec tartomány,
amelyik több tíz éve azon fáradozik, hogy a francia államnyelvvel
egy önálló országgá lehessen… Alaszka a maga őrületes
ásvány- és természeti kincseivel… Hawaii, melyet olyan ocsmány
módon lopott el a Szörny egy nem teljesen épelméjű, de azért
vitathatatlanul választott királynőtől, hogy nem is lehet rá
szót találni (ocsmány, undorító?)(politikai?).
A
sor elég hosszú.
Sokan
és sokféleképpen szeretnék újra felosztani ezt a hihetetlenül
nagy birodalmat.
Azt
mondom, megérett rá.
Természetes,
hogy a legnagyobb szerepe ebben az újrafelosztásban Kínának és
az egyre jobban visszaerősödő megerősödő
Oroszországnak lesz. Ami évekkel ezelőtt elképzelhetetlennek
tűnt, az pár éven belül bekövetkezik. A jósok és semmittevő
politológusok (hazug munkakerülők) azt vallják, hogy nem fog
olyan gyorsan végbemenni ez a dolog, és ha már el is kezdődött
(ennek láthatjuk a jeleit), akkor is: az USA harc nélkül nem adja
magát.
Dehogynem.
Azért ne higgyük, hogy abban az országban, a birodalomban, a
Szörny belsejében csak szánalmas, tanulatlan, gondolkodásra
alkalmatlan emberek élnek! Szerencsére nem. Hallani és olvasni
olyan csoportokról, érdekszövetségekről (gárdistákról és
szervezett fegyveresekről), akik eltökéltek, látják a
jövőt, és tudják, hogy ha eljön az idő, mit és hogyan kell
cselekedniük.
Egy
hazugságra épülő politikai berendezkedés nem képes tovább
létezni. Egy hazugságra épülő államhatalomtól már az is szép
teljesítmény, hogy egyáltalán meg tudta ünnepelni kikiáltásának
a 200-adik, majd a 227-edik évfordulóját (2010. szeptember 3.), és
hogy talán megéli (ha megéli) a 250-ediket.
Végülis
szép „ajándék” lenne mind az elkeseredett, „felébredt”,
gondolkodó amerikaiaknak, mind a világ népeinek, ha a
negyedszázados évfordulón bejelentenék a Birodalom összeomlását,
sok-sok kisebb birodalomra, országra darabolódását. Mindenki jól
járna – és jól fog járni. Egy ilyen agresszív, élősködő,
meggondolatlan, katonai erejével kérkedő szörnyetegre, mint az
amerikai, nincsen szüksége a Földnek.
Nem
vagyok jós. Nem tudom pontosan az időpontot, de látom (vagy veled
együtt, vagy nélküled), hogy ennek a valamikor egyesült
államoknak befellegzett. Pontosan azokat a bűnöket és hibákat
követte (és követi) el, melyeket elődei – mert az ember, a
makacsság, egoizmus, ostobaság nem változik.
Nem
fog hiányozni. Az emberiség még hosszú száz éveken keresztül
fog beszélni róla, és talán a kierőszakolt történelmi
ismeretek magasztalni fogják, de érdemes megfontolni, mi volt, mivé
vált és mivé alakították: sosem volt valódi, olyan birodalom,
amelyre felnézhetünk, amelyik a maga kegyetlenségeivel azért
valamelyest pozitívan befolyásolta a bolygó jövőjét. Mindig is
egy rossz, megvetett, gyűlölt és undorító mocsok volt, melyet
nem másik birodalom tüntetett el (ez azért szégyenletes is a maga
nemében), hanem önállóan szűnt meg.
Béke.
Amit
még tudni érdemes.
A
világon ma egyetlen birodalom létezik csak, mely több ezer éves,
és még mindig „működik” (és ezt érdemes nem
elfelejtenünk)(bár véleményem szerint az USA és Lopottország
ezen tény miatt is idegeskedik), és ezt úgy hívják, hogy Perzsa
Birodalom – azaz a mai Irán, amelyik előbb Perzsia névre
„keresztelődött”, majd felvette „modernebb” nevét.
Vajon
mi kell ahhoz, hogy egy birodalom működjön, sokáig fennálljon,
ne merüljön feledésbe?
Talán
nem olyan hozzáállás, mint az 1783 és 2033 között
létezett Amerikai Egyesült Államok.
Blogom
történetében ezzel az eddig egyedülálló cikkel köszönöm meg
figyelmedet, mely cikkem pontosan a 250. egy méltán elismert és
figyelemre méltó sorban! Remélem, a némi „politikai”
hozzáállás, néha nagyon is fellángoló érzelmek, magánügyi
problémák és időnkénti kemény odamondogatás mellett tetszenek
neked az ilyen formájú írásaim is – mert a jövőben
szándékomban áll többet mesélni, szórakoztatni, mintsem állást
foglalni felesleges, oda nem illő, borzasztóan semmitmondó
emberek, szervezetek, értékek, gondok és gondolatok mellett.
Visszavárlak.
FELHÁBORODÁSI
MÉRTÉKEM: 4/10
AGYMOSOTT
INDEX:
FÜGGELÉK
AZ ÉRTELMEZÉSHEZ:
POLITIKA: -
Érdekcsoportokon belüli döntéshozási folyamat. Ez volt rá a
szebb kifejezés.
PÖSSEDVÉNY: -
Romlott(ság), romlás.
LOPOTTORSZÁG: -
Izrael. Ezen nincs mit magyarázni. Az a föld nem az övéké.
RENEGÁT: -
Áruló, hittagadó (különösen azok, akik a kereszténységet az
iszlámmal cserélik fel).
DEGESZ: -
Olyan növényszerv, mely púposan vagy hólyagosan fel van fúvódva,
ki van duzzadva, mint a repce vagy a paszuly. Más értelmezésben:
nyiroktól, nedvektől, kövérségtől dagadt vagy duzzadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése