ÉLET
A HALÁL UTÁN
HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY- EGY KICSIT MÁSKÉPP!
2012.11.16
Részlet
Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény:
szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című
könyvéből.
Mellen-Thomas
Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt.(HKÉ) Több mint
másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je
során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel
kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte
a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az
ősrobbanás mögötti ürességébe is eljutott. Tapasztalata
során sokat megértett a
reinkarnációról is.
Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt
találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami - többek között - nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat
szabadalma van az USA-ban.
1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és
pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.
Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt
adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül
szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy
elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.
Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: "Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek."
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: "Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában."
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Önmagunk Felsőbb énjének mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek
nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában
tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian
rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai.
Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam.
Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: "Készen állok, vigyél!"
A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott:
az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott
véleményem.
Így szóltam: "Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!"
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
"Hogyan lehetséges ez?" - kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: "Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?"
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: "Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad."
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második
eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
"Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!"
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: "Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!"
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: "Van egy vágyad."
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
"Igen!" - suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt.
Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis - az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan - az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi
csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes
mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén - az első szón - az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító
gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van!
Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai
megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai "vagyok" után valójában kérdőjel dukál.
"Vagyok? Mi vagyok?"
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy "vagyok"-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos az Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel. Minden a nagyszerű Én. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat - vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és
a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy
valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent... Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van - hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden atomon belüli részecske, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer hoz létre. Hihetetlen fény-show! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk - az összes égitesthez hasonlóan - egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem - amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy
ilyen csodálkozó gyermeknek.
"És most?" - tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak
tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában.
Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
"Rendben" volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
"Hogyan működik ez? Hogyan működik az?" Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk... a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian - függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem - áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok;
a halál összes jele megvolt - már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: "Élek?" Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem.
Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: "Nos, most nincs itt semmi."
Mire én: "Akkor csoda történt, nem?"
Mire ő: "Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás."
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a
dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energia átalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy
fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Énjét - rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni az Énedet, és Istent fogod megtalálni abban az Énben, mert az az egyetlen Én.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt
a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem "ott" van. Isten itt van. Ne "ott kint" keresd Istent. Itt keresd Istent. Az Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél... az Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De - úgy tűnt, egy örökkévalóság után - elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen
hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: "A halál angyala vagy?"
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy... Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: milli-másodpercekig és nano-másodpercekig maradnak fenn. Csak most
kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk
keresztül tágítja önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy "drótozva".
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
"Mi köze volt ehhez az anyukádnak?"
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: "Mi a mennyország?"
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is
teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a "stadionban" vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: "Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?"
És az Istenség - nagy szeretettel - így válaszolt: "Törődöm is én vele!"
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: "Nem számít, milyen vallású vagy."
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe.
Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: "Törődöm is én vele!", azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy
protestáns vagy-e, vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni - ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: "Már nincs szükségünk erre többé."
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, "lélekméretűek" ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel
kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk
ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű- és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.
Mellen-Thomas
Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt.(HKÉ) Több mint
másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je
során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel
kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte
a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az
ősrobbanás mögötti ürességébe is eljutott. Tapasztalata
során sokat megértett areinkarnációról is.
Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt
találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami - többek között - nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat
szabadalma van az USA-ban.
1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és
pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.
Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt
adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül
szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy
elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.
Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: "Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek."
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: "Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában."
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Önmagunk Felsőbb énjének mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek
nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában
tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian
rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai.
Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam.
Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: "Készen állok, vigyél!"
A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott:
az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott
véleményem.
Így szóltam: "Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!"
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
"Hogyan lehetséges ez?" - kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: "Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?"
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: "Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad."
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második
eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
"Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!"
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: "Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!"
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: "Van egy vágyad."
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
"Igen!" - suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt.
Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis - az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan - az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi
csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes
mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén - az első szón - az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító
gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van!
Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai
megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai "vagyok" után valójában kérdőjel dukál.
"Vagyok? Mi vagyok?"
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy "vagyok"-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos az Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel. Minden a nagyszerű Én. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat - vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és
a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy
valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent... Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van - hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden atomon belüli részecske, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer hoz létre. Hihetetlen fény-show! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk - az összes égitesthez hasonlóan - egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem - amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy
ilyen csodálkozó gyermeknek.
"És most?" - tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak
tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában.
Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
"Rendben" volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
"Hogyan működik ez? Hogyan működik az?" Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk... a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian - függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem - áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok;
a halál összes jele megvolt - már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: "Élek?" Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem.
Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: "Nos, most nincs itt semmi."
Mire én: "Akkor csoda történt, nem?"
Mire ő: "Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás."
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a
dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energia átalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy
fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Énjét - rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni az Énedet, és Istent fogod megtalálni abban az Énben, mert az az egyetlen Én.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt
a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem "ott" van. Isten itt van. Ne "ott kint" keresd Istent. Itt keresd Istent. Az Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél... az Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De - úgy tűnt, egy örökkévalóság után - elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen
hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: "A halál angyala vagy?"
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy... Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: milli-másodpercekig és nano-másodpercekig maradnak fenn. Csak most
kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk
keresztül tágítja önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy "drótozva".
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
"Mi köze volt ehhez az anyukádnak?"
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: "Mi a mennyország?"
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is
teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a "stadionban" vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: "Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?"
És az Istenség - nagy szeretettel - így válaszolt: "Törődöm is én vele!"
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: "Nem számít, milyen vallású vagy."
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe.
Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: "Törődöm is én vele!", azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy
protestáns vagy-e, vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni - ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: "Már nincs szükségünk erre többé."
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, "lélekméretűek" ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel
kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk
ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű- és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.
http://kvantumlovaglas.hu/forditasok#halalkozeli-elmeny--egy-kicsit-maskepp
http://tudatvaltas2012.blogspot.hu
ÖSSZEFOLYT AZ UNIVERZUMMAL, DE FELGYÓGYULT A SZTÁRSEBÉSZ
2012.10.16
Egy
hétig feküdt kómában egy jónevű amerikai idegsebész, aki
most azt állítja, hogy ezalatt az univerzumnak egy
másik, mélyebb dimenziója tárult fel előtte. Meg van
győződve róla, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal
inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb
fejezete.A Newsweek címlapon hozta, de más külföldi lapok és az elektronikus média is kiemelten foglalkozott a héten dr. Eben Alexander történetével, aki azt állítja, hogy egy agyhártyagyulladás során bizonyosságot szerzett a túlvilág létezéséről. Tapasztalatairól, illetve az orvostudomány halálközeli élményekről vallott nézeteiről könyvet írt, amely az Egyesült Államokban most jelent meg."Mint idegsebész korábban nem hittem a halálközeli élményekben. A tudomány világában nőttem fel, az apám is idegsebész volt. Követtem a pályán, és kutatóorvos lettem, oktattam többek között a Harvard Orvosi Intézetében és számos más egyetemen is. Értem, hogy mi történik a halál közelében lévők agyában, és eddig úgy gondoltam, hogy a tudomány kielégítő magyarázatot ad a klinikai halál állapotába kerülők testen kívüli, túlvilági utazására. Az agy elképesztően összetett, de egyben rendkívül finom szerkezet, amelynek oxigénellátottsága ha csak minimális mértékben is csökken, annak hatása lesz a tudatra. Korábban sem lepett meg, hogy súlyos sérülésen átesett emberek az oxigénhiányos állapotból furcsa történetekkel tértek vissza. Ám úgy gondoltam, hogy ez még nem jelenti azt, hogy utazásaikból bármi is valós lenne" - írja a Newsweek-ben megjelent írás bevezetőjében Alexander.
Az idegsebész 2008-ban, egy őszi reggelen nagyon erős fejfájással ébredt. Állítása szerint néhány órán belül az agykérgének - amely a gondolatok, érzelmek kontrollálásáért felel, vagyis lényegében ez az agyterület, amely az embert emberré teszi - működése leállt. A virginiai Lynchburg Általános Kórházba került, ahol abban az időben dolgozott, és ahol kollégái rövid időn belül megállapították, hogy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladásban szenved. Az agy-gerincvelői folyadékba bekerült E. coli baktérium óráról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. Az intenzívre kerülve rövidesen tetszhalottá vált: hét napon keresztül feküdt kómában, teste egyáltalán nem reagált az ingerekre, magasabb rendű agyfunkciói nem működtek.
Alexander arról számolt be, hogy miközben kómában feküdt, elméje - tudata, belső lénye - eleven volt, sőt jól érezte magát. Miközben az agykéreg idegsejtjei állítólag egyáltalán nem mutattak aktivitást, "az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel". "Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek nyilvánított volna" - írja az idegsebész.
Tapasztalásai nagy vonalakban megegyeznek a mások által is leírt halálközeli élményekkel. "Megtapasztaltam, hogy többek vagyunk, mint a testünk és az agyunk, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete" - írja.
Dr. Eben Alexander Halálközeli élmény Interjú
"Nem én vagyok az első ember, aki megtapasztalta, hogy a testen kívül is létezik tudatosság. De úgy tudom, senki nem utazott még e dimenziókba oly módon, hogy egyrészt az agykérge igazoltan teljesen leállt, másrészt az utazás teljes ideje alatt a teste folyamatos orvosi megfigyelés alatt állt." Az előbbi ténynek azért van jelentősége, mert a legtöbb magyarázat szerint a halálközeli élményeket az agy csökkent oxigénellátottsága idézi elő. Alexander azonban azt állítja, hogy esetében dokumentálhatóan nem az alulműködő agy furcsa kisüléseinek eredménye volt az élmény, az ő agykérge a CT-felvételek és a neurológiai vizsgálatok során egyáltalán nem jelzett aktivitást.
"Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem" - olvasható a Newsweek cikkében.
"Az utazásom a felhőkben kezdődött. Nagy, fodros, rózsaszín-fehér felhőkben, amelyek éles kontrasztban álltak az ég kékes-feketés színével. A felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, hosszú csíkokat hagyva maguk mögött" - olvasható a beszámolóban. Ezek a lények egyetlen földi élőlényre sem hasonlítottak az idegsebész szerint, fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. Beszámolója alapján fentről lefelé örömzene hangjai áramlottak, de a hang mintha anyagszerű lett volna, mint mikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes. Ebben a világban nem létezett elkülönülés: úgy tűnt, hogy nem lehet csak megfigyelőnek, vagy a zene hallgatójának lenni, az ember mindenképpen részévé vált. Minden mindennek a része volt, Alexander szerint olyan volt ez a kép, mint egy nagy, gazdagon díszített perzsaszőnyeg.
Az idegsebészt útja nagy részén egy aranybarna hajú, sötétkék szemű fiatal nő kísérte, aki egyszerű, de nagyon élénk színű - kék, lila, narancs színekben pompázó - ruhát viselt. "Olyan tekintettel nézett rám, hogy ha valaki így néz rád, akár csak öt másodpercig, átjár az az érzés, hogy élni érdemes, bármi is történt veled addig az életben. Nem romantikus tekintet volt, nem is baráti. A földi szereteten túli tekintet volt, ám annak minden elemét egyidejűleg magában hordozta" - írja. Kísérője szavak nélkül beszélt hozzá, az üzenet mint szél jutott el az elméjébe, és a tartalmát azonnal értette. "Szeretve és táplálva vagy, örökre. Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el" - sugallta a kísérő.
Majd változott a kép, még magasabb rezgésű tartományokban találtam magam - írja Alexander, aki szavak nélküli kérdéseket tett fel. Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt? A kérdésekre szavakon túli választ kapott: a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be.
Az idegsebész hangsúlyozza: tisztában vele, hogy története természetfeletti, hihetetlen, és hogy orvosként korábban ő is hallucinációnak tartotta volna. De tudja, hogy nem érzékcsalódásról van szó, az élmény valóságosabb volt, mint bármi az életében, beleértve az esküvőjét és két fia születését is.
"A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll. Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalásom előtt, számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nem csak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján" - írja Alexander, aki hátra lévő életét az elme, a tudat valódi természetének kutatásával kívánja tölteni, valamint annak bizonyításával, hogy az ember sokkal több, mint a fizikai agya, és létezik agytól független tudatosság is.
http://paranormal.hu
MEGJÁRTA A MENNYORSZÁGOT, MAJD VISSZATÉRT AZ IDEGSEBÉSZ
2012.10.12
Megjárta
a másvilágot, majd visszatért a földre egy amerikai idegsebész.
Az addig szigorúan realista 59 éves férfi, miután felgyógyult a
halálos agyhártyagyulladásból, könyvet írt élményeiről, s
kijelentette: be tudja bizonyítani, hogy a mennyország létezik.
Saját
bőrén tapasztalta meg az 59 éves amerikai idegsebész, dr. Eben
Alexander, hogy létezik a mennyország. Erről a világ egyik
legnagyobb hetilapjának, a Newsweeknek nyilatkozott az orvos, aki
nemzetközi szinten is elismert szaktekintély.
– Soha
nem hittem a halálközeli élményekben. Egy olyan világban nőttem
fel, ahol mindent a tudomány vett körül, köszönhetően
idegsebész édesapámnak, akinek én is a nyomdokaiba léptem. Így
lett belőlem is akadémikus idegsebész, aki pontosan tudja, hogy
milyen folyamatok mennek végbe az agyban a halálhoz közeledve, s
így adtam tovább a tudásomat számos egyetemen – kezdte
Alexander a Newsweeknek.
– Az
agy bámulatosan kifinomult s egyben rendkívül kényes gépezet,
amely a legkisebb oxigénhiányra is érzékenyen reagál. Ennek
megfelelően nem volt meglepetés, amikor hihetetlen történeteket
meséltek a súlyos traumákból felépülő betegek – magyarázta
az orvos, mennyire nem hitt a spirituális világban, mielőtt 2008
novemberében kómába esett.
Utazás
egy másik világba
– Iszonyatosan
erős fejfájásra ébredtem azon a napon, órákkal később pedig
az agyam majd összes aktivációs funkciója leállt. Az orvosok
arra jutottak, hogy a kólibaktérium egyik ritka fajtája fertőzött
meg és okozott agyhártyagyulladást. Amikor betoltak a kórterembe,
a túlélési esélyeim a nullához közelítettek. A testem hét
napig hevert, az agyam nem működött, s mégis utazást tettem egy
másik világba – emlékezett a neves idegsebész. Dr. Eben
Alexander állítja: a jelenkori tudomány állása szerint a
halálközeli élményeket az agykéreg minimális, átmeneti vagy
részleges működési zavara okozza. Csakhogy erről dr. Alexander
esetében azért nem lehet beszélni, mert az agykérge szinte
semmilyen szinten nem működött a kóma alatt, amit CT-vizsgálatok
támasztottak alá.
– Olyan
érzés volt, mintha a föld alól bukkannék elő, még a fák
gyökérzetét is láttam magam előtt. Ahogy egyre haladtam fölfelé,
számomra teljesen idegen, átlátszó, de mégis érzékelhető és
nagyon gyorsan szálló alakokat láttam meg a rózsaszín felhőkkel
teli kék égbolton. Egyszerűen éreztem azoknak az elsuhanó
alakoknak a hangját. Nem hallottam, hanem éreztem! Minden teljesen
elkülönülőnek tűnt, de mégis minden tökéletesen
összetartozott – idézte fel túlvilági utazásának részleteit
Alexander.
– Aztán
vettem csak észre, hogy mintha egy pillangó szárnyára kapaszkodva
utaznék, ráadásul nem egyedül. Egy csodálatos lány volt velem,
tekintete mindennél jobban megnyugtatott, mintha csak azt súgta
volna: „Ne aggódj, nincsen semmi baj!” Egyre távolodtunk a
Földtől és az univerzumtól, miközben sorban tettem fel magamnak
a kérdéseket: „Hol vagyok?” vagy „Miért történik ez
velem?” A válaszokat pedig nem megmondta valaki, hanem egészen
egyszerűen átjárták a testemet – mondta el Alexander.
Dr.
Alexander megjárta a mennyországot
Kapcsolatban
Istennel és a másvilággal
Dr.
Csókay András idegsebész főorvos fejlesztette ki a súlyos
traumás agyduzzadás kezelésére az úgynevezett éralagút-technika
módszert, de további koponya- térnyerési technikák új műtéti
megoldásai is neki köszönhetők. Ő nem vonja kétségbe kollégája
szavait.
– Számos
neves tudós ismerte el a történelem során, hogy a
spiritualitásnak, a hitnek mennyire fontos szerepe van. Elég csak
Albert Einsteinre vagy Max Planckra gondolnunk, hogy tudjuk: az ész
önmagában nem megy sokra – vélekedik Csókay. – Egészen
biztosan kapcsolatban vagyunk Istennel és a másvilággal, s erről
én is megbizonyosodtam már. Egyik ilyen alkalom volt, amikor egy
igazoltan agyhalott betegem ágya mellett állva a következőnek
voltam szemtanúja. Ahhoz, hogy egy agyhalott személynek a szerveit
tovább lehessen adományozni, 16 kritériumnak kell megfelelnie. Ez
a fiatalember mindnek teljesen megfelelt, tökéletesen agyhalott
volt, semmilyen agyi aktivitást nem mutatott, semmilyen külvilági
ingert nem észlelt.
A
szeretet áramlása
– Mielőtt
három órával később kivették volna az összes szervét, a
nővére odalépett öccse élettelen testéhez, megsimogatta a
kezét, és beszélt hozzá. Az agyhalott fiatalember pedig könnyezni
kezdett – idézte fel egy megrázó élményét a főorvos, aki azt
szűrte le ebből, hogy a szeretet áramlása nem az agyon keresztül
történik, csupán annak segítségével. De ha bárki belegondol:
az agyban nincs olyan, hogy szabadakarat-, megbocsátás- vagy
szeretetközpont, mégis rendelkezünk ezekkel a képességekkel és
érzelmekkel. Az agyunk csak abban segít, hogy ezeket kifejezésre
juttassuk, véli Csókay András. Hozzátette: ha halálközeli
élménye közelebb vitte dr. Eben Alexandert Istenhez, akkor egészen
biztos, hogy igazat mondott.
Háromszor
tért vissza a halálból Teo
Horvátország
a halálból eddig háromszor visszahozott, hatéves Teónak szurkol,
de a kicsinek nem sok az esélye a túlélésre. Olyan betegségben
szenved, amit csak minden 120 ezredik gyerek örökölhet, és a
kezelésére nincs pénz.
A
kis Teo Snajder egészségesen született. Szülei boldogan nevelték
mindaddig, míg az egyik reggelen hat hónapos korában nem kezdett
el keservesen sírni. Aztán elkékült, rángatózott, nem kapott
levegőt, s úgy tűnt, elszállt belőle a lélek. Édesanyja szájon
át élesztette újra. A kiérkező mentők azonnal kórházba
szállították, ahol kiderült: a pici anyagcseréje felborult,
állapota menthetetlen. Csakhogy a kis Teo ebbe „nem nyugodott
bele”. Harcolt. Az ápolása a legjobb zágrábi kórházban, a
Rebróban zajlik, ahol még kétszer kellett őt visszahozni a
halálból.
– Teo
a második újraélesztése óta könyörög, vigyük őt oda,
ahonnan visszatért. A fényességbe, ahol boldog volt, ahol nem fájt
semmi. A szívem megszakad, de nem viszem. Míg egy szemernyi esély
van arra, hogy itt tarthatom őt, nem mondok le róla – jelentette
ki anyukája, Sanja.
http://www.borsonline.hu
ASZTRÁLUTAZÁSOK – QUANTUMFIZIKAI VALÓSÁG VAGY EZOTERIKUS MÍTOSZ?
2012.05.15
Aki
hisz a test és lélek filozófiai dualizmusában, annak többnyire
nem kérdéses, hogy a halál
után a lélek a testet elhagyja,
hogy új
feladatokat,
és talán új
inkarnációkat is keressenmagának.
A testen
kívüli élmény során
a tudat elválik a testtől, és érzékszerveink nélkül érzékeljük
a világot. Nos, vannak olyan kíváncsiak, akik az anyag és a
szellem elválását már a kimúlásuk előtt szeretnék kipróbálni
és megtapasztalni.
Ha
hiszünk a pszichológiai határtudományokban, ez a szándék nem
jelent semmilyen problémát. Mert az erre alkalmas technikák
segítségével, amelyek ráadásul edzhetők is, mindenki, aki
szeretné, megteheti az egyéni
asztrálutazásait,
és átélheti a legsajátabb testen kívüli tapasztalatait. De
ilyenkor az „én” tényleg elhagyja a fiziológiai
bázisállomását? Vagy ez az egész csak egy barátságos fikció a
természettudományosan megalapozott megállapítások szilárd
alapján a „megváltozott tudatállapotok” témájában?
Halálközeli
élmények extrém helyzetekben
Az
autentikus beszámolók a halálközeli élményekről lenyűgözőek.
Ezekben az emberek, akiknek életéért az orvosok éppen a
műtőasztalnál küzdenek, elhagyják
a súlyosan sérült testüket,
hogy az egész zaklatott jelenet fölött lebegjenek, és az egész
tevékenykedést fentről
nézzék végig.
Ilyenkor nemcsak hallani képesek, hanem meg is érteni, hogy a műtős
team mi mindent beszél. És nagyon pontosan láthatják, hogy milyen
intézkedéseket és beavatkozásokat hajtanak végre. Csodálatos
módon a szabadon lebegő
lélek ekkor
nem esik pánikba, hanem betölti
őt a béke.
Ezt
a szokatlan élményt csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni. Azonban
azok, akik ezt a saját testükön megtapasztalták, a saját
testükbe visszatérőként egészen új
emberekként ébrednek fel,
teljesen fordított világképpel. Ezek a személyek minden
próbálkozásra, amely ezt a történést fiziológiailag érthető
illúzióként akarnák leleplezni, csak jót mosolyognának.
LÉTEZIK-E A FÉNY ALAGÚTJA? KUTATÁSOK A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYRŐL
2012.04.27
Jó
ideje foglalkoztatja az embereket, mi történik valójában azokkal,
akik testen kívüli élményekről számolnak be. A magyarázat
sokféle, ám a legutóbbi kutatások szerint a halálközeli
élmények csak agyunk szüleményei, és akkor következhetnek be,
amikor zavar keletkezik az agyi funkciók normál működésében.
Évtizedek
óta vitatkoznak azon az érintett szakemberek – neurológusok,
pszichiáterek, pszichológusok –, hogy az úgynevezett testen
kívüli élmények, a már elhunyt rokonokkal történő
találkozások, illetve a fény az alagút végén mivel
magyarázható. Egyszerűen csak az emberi agy trükkje, vagy valóban
egy röpke kóstoló a túlvilági létből? A Salon.com terjedelmes
cikket szentelt a témának, rámutatva azokra a fontosabb
kutatásokra, tudományos publikációkra, amelyek a halálközeli
élményekkel, megtapasztalásokkal, beszámolókkal foglalkoztak.
Ebből szemezgettünk.
Az
egyik, talán legnagyobb visszhangot kapott "élménybeszámoló"
Pam Reynolds az atlantai énekeshez, dalszerzőhöz köthető. A cikk
is részletesen felidézi az 1991-ben történt eseményeket. Az
egész azzal kezdődött, hogy miután az énekesnél beszédzavar,
erős szédülés jelentkezett, megállapították, hogy az
agytörzshöz közel egy igen veszélyes artéria aneurizma (az aorta
falának kiboltosulása) található, és ez okozza a tüneteket.
Orvosai döntöttek, ha nem műtik meg, Reynolds meghal. Így egy
akkor még üttörő bevatkozásnak számító műtét – amely
Robert Spetzler idegsebész nevéhez fűződik – mellett döntöttek,
amely alatt rövid időre leállítják a páciens szívét –
hypothermiás szívmegállásként is emlegették. Az eljárás
lényege, hogy annyira alacsony hőmérsékletre hűtik a testet,
hogy egy pillanatig lényegében halottnak számít az illető.
Lecsapolva a vérét, és így megszüntetve az életveszélyes
állapotot, lassan visszahozzák a normális szintre, mielőtt
visszafordíthatatlan károsodást szenvedne.
A műtétnek azért lett ekkora szerpe szakmai berkekben is, mert pontosan dokumentálták minden mozzanatát, így könnyen össze lehetett vetni a leírtakat azzal, amiről később Reynolds beszámolt, pontosabban a halálközeli élményeiről.
Klinikai halál, amiről újságok cikkeztek
Miután Reynolds már nem volt tudatánál, az orvosok megkezdhették munkájukat, EEG elektródákkal mérve az agy elektromos aktivitását. Hogy kiszűrjék a környezeti zajokat, fülhallgatót is kapott a beteg. Ennek ellenére a páciens mégis olyan hangokról, történésekről számolt be a műtét után, amit nem hallhatott. Elmesélte, hogy hallotta a borotva hangját, amivel előkészítették a koponyáján a műtéti területet, és "fültanúja" volt az orovosok közötti beszélgetésnek is. Az általa visszamondott párbeszédek tökéletesen megegyeztek a műtéti jegyzőkönyvben leírtakkal.
És miközben egy rövid időre leállt a szíve, a klinikai halál állapotába került. Elmondása szerint ezalatt "felülről" látta magát, amint fekszik a műtőasztalon, majd egy hosszú alagút végén megpillantotta a fényt. Látta elhunyt rokonait, ám a semmihez sem hasonlítható érzés hirtelen véget ért: "mintha egy jeges medencébe dobtak volna".
Mi jön az élet után?
A halálközeli élmény fogalma 1975-ben lett beszédtéma, amikor Raymond Moody amerikai pszichiáter előrukkolt rövid időn belül népszerűvé vált könyvével – Life after life –, amelyben több mint 100 esettanulmányt mutatott be. Olyan emberekkel, akik arról számoltak be, hogy a klinikai halál állapotában élénk szellemi életetet tapasztaltak. A beszámolók érdekessége, hogy sok a hasonlóság bennük. A könyvet persze rengetegen támadták, és ennek köszönhetően indultak el a tudomáynos vizsgálatok, amelyek a furcsa jelenségekre igyekeztek választ adni. Így az 1978-ban létrejött International Association for Near Death Studies (IANDS) nevű szervezet vágott bele elsőként, hogy egyfajta tudományos magyarázatot adjon a jelenségre. Elsősorban arra a kérdésre igyekeztek választ adni, hogy milyen kapcsolatuk van a halálközeli élményeknek a tudattal.
A műtétnek azért lett ekkora szerpe szakmai berkekben is, mert pontosan dokumentálták minden mozzanatát, így könnyen össze lehetett vetni a leírtakat azzal, amiről később Reynolds beszámolt, pontosabban a halálközeli élményeiről.
Klinikai halál, amiről újságok cikkeztek
Miután Reynolds már nem volt tudatánál, az orvosok megkezdhették munkájukat, EEG elektródákkal mérve az agy elektromos aktivitását. Hogy kiszűrjék a környezeti zajokat, fülhallgatót is kapott a beteg. Ennek ellenére a páciens mégis olyan hangokról, történésekről számolt be a műtét után, amit nem hallhatott. Elmesélte, hogy hallotta a borotva hangját, amivel előkészítették a koponyáján a műtéti területet, és "fültanúja" volt az orovosok közötti beszélgetésnek is. Az általa visszamondott párbeszédek tökéletesen megegyeztek a műtéti jegyzőkönyvben leírtakkal.
És miközben egy rövid időre leállt a szíve, a klinikai halál állapotába került. Elmondása szerint ezalatt "felülről" látta magát, amint fekszik a műtőasztalon, majd egy hosszú alagút végén megpillantotta a fényt. Látta elhunyt rokonait, ám a semmihez sem hasonlítható érzés hirtelen véget ért: "mintha egy jeges medencébe dobtak volna".
Mi jön az élet után?
A halálközeli élmény fogalma 1975-ben lett beszédtéma, amikor Raymond Moody amerikai pszichiáter előrukkolt rövid időn belül népszerűvé vált könyvével – Life after life –, amelyben több mint 100 esettanulmányt mutatott be. Olyan emberekkel, akik arról számoltak be, hogy a klinikai halál állapotában élénk szellemi életetet tapasztaltak. A beszámolók érdekessége, hogy sok a hasonlóság bennük. A könyvet persze rengetegen támadták, és ennek köszönhetően indultak el a tudomáynos vizsgálatok, amelyek a furcsa jelenségekre igyekeztek választ adni. Így az 1978-ban létrejött International Association for Near Death Studies (IANDS) nevű szervezet vágott bele elsőként, hogy egyfajta tudományos magyarázatot adjon a jelenségre. Elsősorban arra a kérdésre igyekeztek választ adni, hogy milyen kapcsolatuk van a halálközeli élményeknek a tudattal.
Megfigyelték
ugyanis, hogy az elmesélt halálközeli élményeket általában
szívmegállás, kóma okozta agykárosodás, mérgezés, fulladás
váltotta ki. Azaz olyan helyzetek, amelyben a betegek azt
érezhették, hogy meg fognak halni.
A cikk utal rá, hogy az Egyesült Államokban és Németországban is végeztek felméréseket, amelyek szerint a lakosság mintegy 4,2 százaléka már mesélt halálközeli élményekről. Ezekben azt is megfigyelték, hogy a legkülönfélébb hitű emberek – protestánsok, buddhisták vagy ateitásták –, függetlenül gazdasági státusztól, iskolai végzettségtől "egybecsengő" tapasztalatokróladtak hírt. Noha a részletkben voltak eltérések, sok volt a közös elem: állították, hogy elhagyták testüket, át tudtak hatolni ajtókon, sőt, mások gondolataiban is tudtak olvasni.
Megváltozik a személyiség?
Megint más tanulmányok, amelyek az USA-ban, Nyugat-Európában és Ausztráliában születtek, azt mutatták ki, hogy a halálközeli élmények hatására az emberek megváltoztak, és persze pozitív irányba. Egy nő például így nyilatkozott: "Teljesen megváltoztam a baleset után, azóta viccelődöm, mosolygok, barátkozom... azaz teljesen más vagyok, mint azelőtt."
Mindeközben a szkeptikusok is egyre hangosabban álltak ki véleményük mellett, azt hangoztatva leginkább, hogy semmiféle bizonyíték nincs ezekre a megtapasztalásokra. A személyes beszámolókat nem erősíti meg "független forrás", kénytelenek vagyunk arra hagytakozni, amiről az érintettek beszámolnak. Csak sokaknak ez kevés, elismerve ugyanakkor a már idézett Reynolds beszámolóját mint kivételt.
Maria és a szociális munkás esete
A külső forrás hiányának emlegetésekor szokták felhozni bizonyítékként egy Maria nevű hölgy esetét is, amit Kimberly Clark szociális munkás dokumentált az Egyesült Államokban. Maria szívrohamot élt át, ám miközben az orovosok újraélesztették, elmondása szerint testen kívüli élményben volt része. Látta felülről a testét, amit az orvosok igyekeztek visszahozni a klinikai halálból, majd elhagyva a kórtermet az épület körül lebegett. Ébredése után viszont jól emlékezett arra, hogy az egyik ablakpárkányon meglátott egy tornacipőt. Könyörgött az őt meglátogató Clarknak, hogy nézzen ennek utána, mert ő is tudni akarja, hogy valóban látta-e. A beteg leírása alapján a kórházi területen végül megtalálták az ominózus cipőt, amelyet Mara előtte semmiképpen nem láthatott.
A cikk utal rá, hogy az Egyesült Államokban és Németországban is végeztek felméréseket, amelyek szerint a lakosság mintegy 4,2 százaléka már mesélt halálközeli élményekről. Ezekben azt is megfigyelték, hogy a legkülönfélébb hitű emberek – protestánsok, buddhisták vagy ateitásták –, függetlenül gazdasági státusztól, iskolai végzettségtől "egybecsengő" tapasztalatokróladtak hírt. Noha a részletkben voltak eltérések, sok volt a közös elem: állították, hogy elhagyták testüket, át tudtak hatolni ajtókon, sőt, mások gondolataiban is tudtak olvasni.
Megváltozik a személyiség?
Megint más tanulmányok, amelyek az USA-ban, Nyugat-Európában és Ausztráliában születtek, azt mutatták ki, hogy a halálközeli élmények hatására az emberek megváltoztak, és persze pozitív irányba. Egy nő például így nyilatkozott: "Teljesen megváltoztam a baleset után, azóta viccelődöm, mosolygok, barátkozom... azaz teljesen más vagyok, mint azelőtt."
Mindeközben a szkeptikusok is egyre hangosabban álltak ki véleményük mellett, azt hangoztatva leginkább, hogy semmiféle bizonyíték nincs ezekre a megtapasztalásokra. A személyes beszámolókat nem erősíti meg "független forrás", kénytelenek vagyunk arra hagytakozni, amiről az érintettek beszámolnak. Csak sokaknak ez kevés, elismerve ugyanakkor a már idézett Reynolds beszámolóját mint kivételt.
Maria és a szociális munkás esete
A külső forrás hiányának emlegetésekor szokták felhozni bizonyítékként egy Maria nevű hölgy esetét is, amit Kimberly Clark szociális munkás dokumentált az Egyesült Államokban. Maria szívrohamot élt át, ám miközben az orovosok újraélesztették, elmondása szerint testen kívüli élményben volt része. Látta felülről a testét, amit az orvosok igyekeztek visszahozni a klinikai halálból, majd elhagyva a kórtermet az épület körül lebegett. Ébredése után viszont jól emlékezett arra, hogy az egyik ablakpárkányon meglátott egy tornacipőt. Könyörgött az őt meglátogató Clarknak, hogy nézzen ennek utána, mert ő is tudni akarja, hogy valóban látta-e. A beteg leírása alapján a kórházi területen végül megtalálták az ominózus cipőt, amelyet Mara előtte semmiképpen nem láthatott.
Az
eset azért is volt érdekes az orvosok számára, mert ezek szerint
a beteg akkor is képes volt "átélni" ilyen élményeket,
amikor a gépek szerint nem volt mérhető agyi aktivitása.
Vak emberek
A későbbiekben a kutatók rájöttek, az lenne az igazi "kézzelfogható" bizonyíték, ha vak emberek számolnának be ilyen élményekről. Mert ezt szerintük azt jelentené, hogy valóban történt valami a klinikai halál ideje alatt, ha egy vak ember is képes ezt elmesélni.
1994-ben Kenneth Ring és Sharon Cooper 31 vak embert vont be a vizsgálatba, akiknek már volt halálközeli, illetve testen kívüli élményük. A vizsgálati eredmények azt támasztották alá, hogy a vak alanyok is hasonló élméynekről számoltak be, mint a többiek. A vizsgálat eredményeit 1997-ben publikálta a kutatópáros, arról számolva be, hogy szerintük is létezik egy "másfajta érzékelés", amely független fizikai testünktől.
Az agyban keresendő
Ezek után igencsak illúziórombolónak hatott az a megközelítés, miszerint ezek a túlvilági megtapasztalások csupán az emberi agy "termékei". Olaf Blanke neurológus és kollégái 2002-ben a tekintélyes tudományos folyóiratban, a Nature-ben publikálták ezzel kapcsolatos eredményeiket. Egyetlen alanyuk volt, egy 43 éves, epilepsziás rohamoktól szenvedő nő. A kutatók elektródákat ültettek az alany jobb halantéklebenyébe, hogy információt szerezzenek arról, mely területen akakulnak ki a rohamok, ami akár műtéti úton befolyásolható. Vizsgálataik során meglepő eredményre jutottak. Amikor a már említett agyi területet ingerelték – ez szabályozza amúgy többek között a látást, az egyensúlyt – hasonló élménybeszámolót hallottak a pácienstől. "Fekszem az ágyban, látom magam felülről" vagy "lebegek a menyezet közelében". Az ebből született írás szintén nagy sajtóvisszhangot kapott, a Nature szerkesztői ki is jelentették, végre sikerült lokalizálni az agyban azt a területet, amely felelős a testen kívüli "megtapasztalásokért".
"Ez egy újabb csapás azoknak, akik azt hiszik, hogy az agyban elkülönül az elme és a lélek" – fogalmazott akkor Michael Shermer pszichológus, a tengerentúli Szkeptikus Társaság igazgatója, hozzátéve: "valójában mindenféle tapasztalat az agyból származik". Szintén ezt a vonalat erősítette egy 2004-ben publikált cikk, amelyben a szerzők azt ecsetelték újabb kutatási eredményeket bemutatva, miszerint a testen kívüliség érzése nem más, mint illúzió, amelyet elektromos stimulációval ki lehet váltani az agyban.
Egy brit pszichológus, Susan Blackmore "haldokló agyról" beszélt, mondván, ezekért a különös élményekért az oxigénhiány a felelős. Puszta hallucináció az alagút, ahogy a korábban elhunyt hozzátartozók látványa is.
Ráadásul a vadászgépek pilótái is ugyanezt a "fény alagútja" élményt élik át, miközben a nagy sebesség és a gravitációs erő többszöröse következtében kialakul a hipertenzív ájulás, amely sok esetben alagútszerű perifériás, vagy akár centrális csőlátást okoz. Ez az állapot akár nyolc másodpercig is eltarthat. Egy amerikai tanulmány szerint a szem nem megfelelő vér- és oxigénellátása is okozhatja ezt az élményt.
/hvg.hu/
Vak emberek
A későbbiekben a kutatók rájöttek, az lenne az igazi "kézzelfogható" bizonyíték, ha vak emberek számolnának be ilyen élményekről. Mert ezt szerintük azt jelentené, hogy valóban történt valami a klinikai halál ideje alatt, ha egy vak ember is képes ezt elmesélni.
1994-ben Kenneth Ring és Sharon Cooper 31 vak embert vont be a vizsgálatba, akiknek már volt halálközeli, illetve testen kívüli élményük. A vizsgálati eredmények azt támasztották alá, hogy a vak alanyok is hasonló élméynekről számoltak be, mint a többiek. A vizsgálat eredményeit 1997-ben publikálta a kutatópáros, arról számolva be, hogy szerintük is létezik egy "másfajta érzékelés", amely független fizikai testünktől.
Az agyban keresendő
Ezek után igencsak illúziórombolónak hatott az a megközelítés, miszerint ezek a túlvilági megtapasztalások csupán az emberi agy "termékei". Olaf Blanke neurológus és kollégái 2002-ben a tekintélyes tudományos folyóiratban, a Nature-ben publikálták ezzel kapcsolatos eredményeiket. Egyetlen alanyuk volt, egy 43 éves, epilepsziás rohamoktól szenvedő nő. A kutatók elektródákat ültettek az alany jobb halantéklebenyébe, hogy információt szerezzenek arról, mely területen akakulnak ki a rohamok, ami akár műtéti úton befolyásolható. Vizsgálataik során meglepő eredményre jutottak. Amikor a már említett agyi területet ingerelték – ez szabályozza amúgy többek között a látást, az egyensúlyt – hasonló élménybeszámolót hallottak a pácienstől. "Fekszem az ágyban, látom magam felülről" vagy "lebegek a menyezet közelében". Az ebből született írás szintén nagy sajtóvisszhangot kapott, a Nature szerkesztői ki is jelentették, végre sikerült lokalizálni az agyban azt a területet, amely felelős a testen kívüli "megtapasztalásokért".
"Ez egy újabb csapás azoknak, akik azt hiszik, hogy az agyban elkülönül az elme és a lélek" – fogalmazott akkor Michael Shermer pszichológus, a tengerentúli Szkeptikus Társaság igazgatója, hozzátéve: "valójában mindenféle tapasztalat az agyból származik". Szintén ezt a vonalat erősítette egy 2004-ben publikált cikk, amelyben a szerzők azt ecsetelték újabb kutatási eredményeket bemutatva, miszerint a testen kívüliség érzése nem más, mint illúzió, amelyet elektromos stimulációval ki lehet váltani az agyban.
Egy brit pszichológus, Susan Blackmore "haldokló agyról" beszélt, mondván, ezekért a különös élményekért az oxigénhiány a felelős. Puszta hallucináció az alagút, ahogy a korábban elhunyt hozzátartozók látványa is.
Ráadásul a vadászgépek pilótái is ugyanezt a "fény alagútja" élményt élik át, miközben a nagy sebesség és a gravitációs erő többszöröse következtében kialakul a hipertenzív ájulás, amely sok esetben alagútszerű perifériás, vagy akár centrális csőlátást okoz. Ez az állapot akár nyolc másodpercig is eltarthat. Egy amerikai tanulmány szerint a szem nem megfelelő vér- és oxigénellátása is okozhatja ezt az élményt.
/hvg.hu/
http://rejtelyekszigete33.blogspot.com/
MIRŐL BESZÉLNEK AZ EMBEREK A HALÁLUK ELŐTT?
2012.02.17
Kerry
Egan, aki közel 15 éve hospice-lelkigondozói szolgálatot végez,
a CNN blogján így ír:
„Életük végén az emberek leginkább a családjukról beszélnek: édesanyjukról, édesapjukról, gyermekeikről. A szeretetről, amit éreztek és amit adtak.
Sokszor a szeretetről, amit nem kaptak meg, amit nem tudtak vagy nem akartak kifejezni, vagy talán nem is éreztek azok iránt, akiket feltétel nélkül szeretniük kellett volna. Elmondják, hogyan tanulták meg, mi a szeretet és mi nem. A haldoklók a végstádiumban, hörögve, kezüket valami láthatatlan felé nyújtva sokszor a szüleiket szólítják: Mama, Apuka, Édesanyám.”
A lelkigondozó a szeretet kifejezésének megindító pillanatképeit eleveníti fel: egy férj, miközben nedves kendővel megtörli felesége arcát, másik kezével alulról tartja teljesen megkopaszodott fejét, mert az asszony már nem bírja felemelni a párnáról; egy lány kanalanként eteti édesanyját, aki már évek óta nem ismeri meg; egy feleség megigazítja a párnát halott férje feje alatt, miközben segít a halottszállítónak átemelni a testet a hordágyra.
„Életünk értelmét nem vitákban, nem könyvekben vagy tantermekben, még csak nem is a templomban, a zsinagógában vagy a mecsetben találjuk meg, hanem a szeretetnek ezekben a gesztusaiban. Ha Isten, mint hisszük, szeretet, akkor annál jobban megismerjük őt, minél többet tudunk a szeretetről. A szeretet első iskolája – s általában az utolsó is – a család.”
„Nem kell teológiai kifejezésekkel beszélnünk Istenről; a halál küszöbén ilyen szavak szinte sohasem hangzanak el. Tanuljuk meg a haldoklóktól, hogy gyermekeinknek azzal beszélhetünk leghatékonyabban Istenről, ha odaadóan szeretjük egymást és szívből megbocsátunk – mint ahogy mindannyian vágyunk rá, hogy édesanyánk, édesapánk, gyermekeink szeressenek és megbocsássanak nekünk.”
Magyar Kurír
„Életük végén az emberek leginkább a családjukról beszélnek: édesanyjukról, édesapjukról, gyermekeikről. A szeretetről, amit éreztek és amit adtak.
Sokszor a szeretetről, amit nem kaptak meg, amit nem tudtak vagy nem akartak kifejezni, vagy talán nem is éreztek azok iránt, akiket feltétel nélkül szeretniük kellett volna. Elmondják, hogyan tanulták meg, mi a szeretet és mi nem. A haldoklók a végstádiumban, hörögve, kezüket valami láthatatlan felé nyújtva sokszor a szüleiket szólítják: Mama, Apuka, Édesanyám.”
A lelkigondozó a szeretet kifejezésének megindító pillanatképeit eleveníti fel: egy férj, miközben nedves kendővel megtörli felesége arcát, másik kezével alulról tartja teljesen megkopaszodott fejét, mert az asszony már nem bírja felemelni a párnáról; egy lány kanalanként eteti édesanyját, aki már évek óta nem ismeri meg; egy feleség megigazítja a párnát halott férje feje alatt, miközben segít a halottszállítónak átemelni a testet a hordágyra.
„Életünk értelmét nem vitákban, nem könyvekben vagy tantermekben, még csak nem is a templomban, a zsinagógában vagy a mecsetben találjuk meg, hanem a szeretetnek ezekben a gesztusaiban. Ha Isten, mint hisszük, szeretet, akkor annál jobban megismerjük őt, minél többet tudunk a szeretetről. A szeretet első iskolája – s általában az utolsó is – a család.”
„Nem kell teológiai kifejezésekkel beszélnünk Istenről; a halál küszöbén ilyen szavak szinte sohasem hangzanak el. Tanuljuk meg a haldoklóktól, hogy gyermekeinknek azzal beszélhetünk leghatékonyabban Istenről, ha odaadóan szeretjük egymást és szívből megbocsátunk – mint ahogy mindannyian vágyunk rá, hogy édesanyánk, édesapánk, gyermekeink szeressenek és megbocsássanak nekünk.”
Magyar Kurír
5 HIBA, AMIT A HALDOKLÓK LEGINKÁBB MEGBÁNTAK
ÉVEKEN ÁT DOLGOZTAM A HOSPICE SZOLGÁLATNÁL, PÁCIENSEIM AZOK VOLTAK, AKIK HAZAMENTEK A KÓRHÁZBÓL MEGHALNI. IGAZÁN KÜLÖNLEGES IDŐSZAKOT OSZTOTTUNK MEG EGYMÁSSAL: VELÜK VOLTAM AZ ÉLETÜK UTOLSÓ HÁROM-TIZENKÉT HETÉBEN. AZ EMBEREK NAGYOT TUDNAK FEJLŐDNI, AMIKOR SZEMBENÉZNEK A SAJÁT HALÁLUKKAL.
Megtanultam,
hogy sose becsüljem alá senki fejlődési lehetőségeit. Néhány
változás rendkívüli volt. Mindegyikük sokféle érzelmet
tapasztalt meg, ahogy ez várható is: elutasítást, félelmet,
haragot, megbánást, még több elutasítást és végül
elfogadást. Minden egyes páciens végül megtalálta a békéjét,
mielőtt továbbindult volna, mindegyikük.
Amikor arról kérdeztem őket, hogy van-e valami, amit megbántak, vagy van-e olyasmi, amit másként csináltak volna, hasonló témák merültek fel mindegyiküknél. Íme, az öt legtöbbször előforduló tévedés ezek közül:
1. Bárcsak lett volna bátorságom úgy élni az életem, hogy hű legyek önmagamhoz, nem úgy, ahogy mások elvárták tőlem!
Ez volt a legtöbbször előforduló vágy az összes közül. Amikor az emberek rájönnek, hogy az életüknek mindjárt vége és visszanéznek, könnyű meglátni, hogy mennyi álmuk maradt, amit nem váltottak valóra. A legtöbben az álmaik felét sem vették figyelembe és úgy kellett meghalniuk, hogy tudták: ez a saját döntéseik vagy épp döntésképtelenségük következménye.
Fontos, hogy igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani életed során. Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged tönkremegy, már késő. Az egészség szabadságot ad, amit kevesen értékelnek egész addig, amíg már nincs meg nekik.
Amikor arról kérdeztem őket, hogy van-e valami, amit megbántak, vagy van-e olyasmi, amit másként csináltak volna, hasonló témák merültek fel mindegyiküknél. Íme, az öt legtöbbször előforduló tévedés ezek közül:
1. Bárcsak lett volna bátorságom úgy élni az életem, hogy hű legyek önmagamhoz, nem úgy, ahogy mások elvárták tőlem!
Ez volt a legtöbbször előforduló vágy az összes közül. Amikor az emberek rájönnek, hogy az életüknek mindjárt vége és visszanéznek, könnyű meglátni, hogy mennyi álmuk maradt, amit nem váltottak valóra. A legtöbben az álmaik felét sem vették figyelembe és úgy kellett meghalniuk, hogy tudták: ez a saját döntéseik vagy épp döntésképtelenségük következménye.
Fontos, hogy igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani életed során. Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged tönkremegy, már késő. Az egészség szabadságot ad, amit kevesen értékelnek egész addig, amíg már nincs meg nekik.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!
Ezt mindegy egyes férfi páciensem mondta, akit ápoltam. Hiányzott nekik az, hogy lássák a gyerekeiket felnőni, fájlalták, hogy nem töltöttek elég időt a kedvesükkel. Néhány nő szintén bánta ezeket a dolgokat, de a nők főleg az idősebb generációból valók voltak, így a legtöbb női páciens nem volt családfenntartó.
Azzal, hogy leegyszerűsíted az életed és tudatos döntéseket hozol, elképzelhető, hogy nem kell akkora bevétel, mint amit gondolnál. És azzal, hogy több teret engedsz önmagadnak az életedben, boldogabbá válsz és nyitottabbá azokra az új lehetőségekre, amelyek jobban illenek az új életmódodhoz.
3. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy kifejezzem az érzelmeimet!
Sokan elnyomták az érzelmeiket azért, hogy elkerüljék a konfrontációt másokkal. Ennek eredményeképpen megelégedtek egy középszerű élettel és sosem váltak azokká, akikké válhattak volna. Sokan betegségeket teremtettek maguknak állandóvá vált keserűségükkel és neheztelésükkel, bosszankodásukkal.
Mások reakcióit nem tudjuk kontrollálni. Bár az emberek természetesen reagálni fognak arra, ha megváltozol és őszintén kezdesz kommunikálni, a végén mindez egy egészen új, egészségesebb szintre emeli a kapcsolataidat másokkal. Vagy ez történik, vagy az egészségtelen kapcsolódások eltűnnek az életedből. Akárhonnan nézzük, jól jársz, ha felvállalod önmagad.
4. Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal!
Gyakran nem ismerték fel a régi barátokkal való kapcsolattartás fontosságát és hasznát, amíg közel nem kerültek a halálukhoz és nem tudtuk mindig megtalálni a régi barátaikat. Sokan annyira elmerültek a saját életükben, hogy aranyat érő barátságokat hagytak elsikkadni az évek folyamán. Sokan bánták, hogy nem szántak elég időt és figyelmet a barátaikra. Mindenki hiányolta a barátait haldoklása során.
Gyakran előfordul elfoglalt életünk során, hogy elhanyagoljuk a barátságainkat. De amikor szembetalálod magad a közelgő halállal, az anyagias dolgok már nem számítanak. Az emberek el akarják ugyan rendezni a pénzügyeiket, ha lehetséges, de nem a pénz vagy a státusz a fontos számukra ilyenkor. Rendet akarnak tenni, hogy ezzel segítsék azokat, akiket szeretnek. Általában sajnos ilyenkor már túl betegek vagy fáradtak ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik.
A végén minden a szeretetről és az emberi kapcsolatokról szól. Mindössze ez marad az utolsó hetekben fontos, a szeretet és az emberi kapcsolatok.5. Bárcsak engedtem volna magam boldogabbnak lenni!
Ez egy meglepően gyakori vágy. Sokan csak a halálos ágyukon jönnek rá, hogy a boldogság választás kérdése. Régi viselkedési mintákba és szokásokba ragadtak bele. Az ismerős dolgok kényelmes komfortja elárasztotta az érzelmeiket és az egész életüket. A változástól való félelem arra késztette őket, hogy szerepet játsszanak mások és önmaguk előtt is. Miközben legbelül arra vágytak, hogy végre egy jót kacagjanak és bohóckodjanak és vidámság legyen az életükben. A halálos ágyadon fekve egyáltalán nem gondolsz arra, hogy mások mit gondolhatnak rólad. Milyen csodálatos dolog újra képesnek lenni mosolyogni!
Az élet egy választás. Ez a TE életed. Válassz tudatosan, válassz bölcsen, válassz őszintén. Válaszd a boldogságot!Fordította: Tamás Krisztina Tara - Hivatásos Múzsa
Ha úgy érzed, hogy még erőd teljében változtatni szeretnél az életedben és elakadtál, keress meg! Új nézőpontokat adok, együtt megtaláljuk az utat a mosollyal telibb életedhez .
Nem vagy egyedül!http://egyensulyban.com/hivatasos-muzsa.html
Forrás: EmpowerNetwork
Képek:taoty / FreeDigitalPhotos.net
Ambro / FreeDigitalPhotos.net
AMIKOR A LÉLEK ELHAGYJA A HOLTTESTET: A DELPASSE-EFFEKTUS
Az
alábbiakban James Bedford és Walt Kensington nyomán ismertetjük a
Delpasse-effektus lényegét. Az angol agykutató, Grey Walter a
következő kísérletet végezte el. A kísérleti személynek -
akinek ágybéli elektromos hullámait elektroencefalograf-készülék
(EEG) rajzolta fel - azt a gyakori utasítást adta, kapcsoljon be
egy tv-készüléket. Az EEG-készülék tanúsága szerint minden
egyes bekapcsolás előtt áramlökés keletkezett a kísérleti
személy agyában. Ezt az áramlökést Grey Walter készenléti
hullámnak nevezte el.
Később
megváltoztatta az utasítást. Az elektródákat közvetlenül a tv-
készülékhez kötötte, és a készenléti hullámokat elektromos
úton felerősítette. Ezek után a kísérleti személy pusztán
azáltal is be tudta kapcsolni a tv-készüléket, ha csak azt
gondolta, hogy be akarja kapcsolni. A készenléti hullám volt a
„bekapcsolótényező".
A
kísérlet ezen fázisához kapcsolódott Jean Jaques Delpasse,
fizikus és kibernetikus, aki feltételezte, hogy a gyakori ismétlés
emlékezetmolekulákat hoz létre az agyban, melyeknek a készenléti
hullám képezi szilárd „alkatrészét". Az emlékezet anyagi
természetű, emlékezetmolekulákból áll.
Ez
a megállapítás nyilvánvalóan lehangoló. Ha ugyanis a
személyiség, a tudat, a lélek csupán molekula, akkor a Nagy Semmi
vár ránk.
Delpasse
professzor számára fenti felismerése nem a belenyugvás alapja
lett, sőt ellenkezőleg, kihívássá vált. Azt állította, ha a
tudat, a szellem számára létezik túlvilág, ha halhatatlan, tehát
ha levetvén anyagi köpenyét, a testet, energiastruktúraként
megmarad, akkor egy bizonyos részét, mondjuk épp az emlékezetet
ki lehet mutatni a halál után is.
Delpasse,
Grey Walter kísérletei alapján talált bizonyítási módot,
eljárást is. Csakhogy ehhez haldoklókra lett volna szüksége. Ez
a feltétel óriási akadályokat gördített a bizonyítási eljárás
elé. Haldoklókkal ugyanis nem lehet csak úgy kísérletezni!
S
ekkor lépett közbe a véletlen. Delpasse találkozott William Jongh
van Amsynck professzorral, a híres neurológussal.
Amsynck
sokat foglalkozott az úgynevezett bio-feddbackkel. Magasvérnyomásos
betegek számára olyan vérnyomásmérő készüléket szerkesztett,
amely a nyomásváltozásokat akusztikilag is lereagálta. Ha
emelkedett a vérnyomás, szörnyű, idegölő hangot, ha viszont
süllyedt, kellemes haranghangot adott. így a páciensek rövid
gyakorlás után képesek voltak vérnyomásukat befolyásolni
pusztán azzal, hogy az egyik hangot szívesen, a másikat viszont
undorral hallgatták.
Delpasse
számára Amsynck betegei alkalmasak voltak elmélete bizonyítására,
hiszen mindannyian magas vérnyomásban szenvedtek, s ez a betegség
gyakran jár agyvérzéssel, illetőleg halállal.
Amsynck
professzor hajlandó volt saját kísérletei mellé felvenni,
alkalmazni a Grey Walter-kísérlet technikáját is. A betegek is
hajlandók voltak, hiszen örömöt okozott nekik, hogy pusztán
akaraterejükkel be tudják kapcsolni a szemben álló tv-készüléket.
Egy
napon Amsynck klinikáján váratlanul súlyos agyvérzést kapott
egy hatvanhét éves hipertóniás nőbeteg. Hogy agyi működését
ellenőrizzék, EEG-készülékhez kötötték, ezenkívül a Grey
Walter- kísérlet apparátusával is összekapcsolták.
Az
azonnali intézkedések ellenére a betegnél fokozatos agynyomás-
növekedés jelei mutatkoztak, mely nyomásnövekedés végül is az
agyműködés megszűnéséhez vezetett. Az encefalografon
megjelentek a jellegzetes nullahullámok, melyek az agyi áramok
kialvását, megszűnését jelezték.
Delpasse-effektus
Halála
előtt hosszú ideig kómában feküdt a beteg, tehát már nagyon
régóta nem volt képes tudatosan és akaratlagosan készenléti
hullámokat létrehozni, gerjeszteni. Ennek ellenére a végleges
agyhalál szimptómáinak megjelenése után a Grey Walter-készüléken
megjelent a bekapcsolási szignál.
Ezt
a bekapcsolási szignált, felvillanást, amely a végleges halál
küszöbén annak ellenére jelenik meg, hogy már nem létezhetik
készenléti hullám, Delpasse-effektusnak nevezzük.
Ez
az effektus azt jelenti, hogy az emberi szellem, egy eddig ismeretlen
energia hátán, illetve segítségével, a halál pillanatában
elhagyja a testet.
(Hernádi
Gyula, Lélekvándorlás című könyvéből)
Forrás:
,
fényportál
A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK LEHETSÉGES PARAPSZICHOLÓGIAI ANALÓGIÁI
A
nemzetközi tudományos parapszichológiai kísérletek, illetve a
saját idevágó megfigyelések alapján a HKÉ különbözô
fázisaiban tapasztalt tudati észleletek analógiába hozhatók a
pszi képességek több típusával. Írásomban három főbb
élménykörrel foglalkozom, ezek: A testelhagyás élménye, a HKÉ
alatt fellépő telepatikus észleletek, a panorámatudat élménye.
A
halálközeli élmények (HKÉ) magyarázatai között található
természetfeletti megközelítés ma már nem feltétlenül a
misztikum területére sorolandó. A parapszichológia jelenlegi
kutatási eredményei a HKÉ legtöbb stációjára logikailag is
bizonyítható vagy valószínűsíthető magyarázatot kínálnak. A
természetfeletti jelenség fogalma ugyanis leírható a jelenlegi
fizikai ismeretek szerint nem magyarázható, ám valamiképpen
észlelhetô jelenség definíciójával is. Az élmények esetenként
merôben szubjektív volta - például a halott rokonokkal való
találkozás - természetesen nehezíti az objektív megítélést,
azonban a HKÉ-nek vannak olyan elemei is, amelyek kísérletileg
megfigyelhetôk.
A
legmegragadhatóbb rész a testelhagyás, vagyis a testenkívüliség
tapasztalata. Ennek a jelenségnek a verifikálása, illetve a
tudományos köztudatba vitele egyébként alapvetôen változtathatná
meg a test és tudat kapcsolatáról vallott eddigi nézeteinket.
Ebben az esetben nem másról van szó, mint arról, hogy a klinikai
halál állapotában - az életműködések igazolható hiányában
is - észlelni képes a tudat, mégpedig az ismert észlelési
állapotokon messze túlmutató módon. Ennek részletes
vizsgálatához tekintsük át a testenkívüli élmény egy tipikus
példáját:
A
műtôben eszméletlen állapotban lévô beteg egyszer csak magához
tér, és tisztán hallja, hogy halottnak, de legalábbis klinikai
halottnak nyilvánítják az orvosok. Mindeközben abban a furcsa
helyzetben találja magát, mintha az újraélesztésére irányuló
kísérleteket és a műtőt valahonnan a plafon közelébôl
szemlélné. Mindent pontosan lát, mindent tisztán hall, sôt az
emberek ki nem mondott gondolatait is észleli, amikor viszont
kommunikálni kíván, például az orvosával, rájön, hogy ôt nem
látja és nem hallja senki. Érthetô módon rájön arra is, hogy Ô
nem azonos azzal a testtel, aki a műtôasztalon fekszik, illetve
arra, hogy jelenlegi testetlen formájában képes átkelni szilárd
tárgyakon, falakon is. Így, és azzal a képességgel, hogy
gondolataival, vágyaival választja meg tartózkodási helyét,
távoli helyeken, például vidéki rokonainál is azonnal képes
megjelenni. A testenkívüliség fantasztikus élményét aztán
továbbiak követik, azok ismertetése elôtt azonban térjünk
vissza az eddigiek parapszichológiai magyarázatának kísérletéhez.
A
pszi-képességek - telepátia, távolbalátás, jövôérzékelés,
illetve pszichokinézis - ismeretében kijelenthetjük, hogy a tudat,
legalábbis bizonyos működéseit tekintve, nem lokális jelenség.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak itt és most, vagyis érzékszervi és
testi környezetünkben észlelünk és hatunk az anyagi világban,
hanem a pszi útján elméletileg bárhol és bármikor. Ezek, a
laboratóriumban csupán statisztikusan kimutatható marginális
hatások, többek között, az érzékszervi ingerek csillapításával
(például meditáció) fokozhatók. Elképzelhetô, hogy szóban és
gondolatban megfogalmazódó tudatunk a pszi-észleléseket
tulajdonképpen egy érzékszervi blokád folytán képtelen
közvetlenül átélni, így azok a tudatalatti és tudattalan
cselekvésekben kényszerülnek megnyilvánulni. Ezeknek a
képességeknek a halálközeli élményekben tapasztalt
kiteljesedését - ebben a felfogásban - a tudat testi határok és
hatások közül való kilépése is eredményezheti. Az említett
testelhagyási jelenség azért is figyelemre méltó, mert a HKÉ
élményei közül a leginkább bizonyítható.
Az
ebben az állapotban szerzett észleletek gyakran több helyiséggel
odébb zajló szimultán események pontos leírását jelentik,
kiegészülve esetenként olyan információkkal, amelyek csak
telepatikus úton szerezhetôk meg. A HKÉ másik
parapszichológiailag lényeges eleme az úgynevezett
életfilm-áttekintés, amelyben az élményt átélôk egyfajta
idôntúli panorámatudattal rendelkeznek. Ilyenkor mintegy lepereg
elôttük az életük, amely kifejezés azért helytelen, mert életük
pillanatai ebben az áttekintésben egyidejűleg vannak jelen. Az
élmény utólagos felidézésében az elfelejtettnek hitt, akár
kora gyerekkori emlékek olyan sűrűségben és részletességgel
tárulnak fel, ami nem magyarázható a klinikai halál vagy egy
esetleg csak egy-két másodperces zuhanás rendelkezésre álló
idôtartamával. Ismerve a tudat idôbeli kötetlenségét - például
jövôérzékelés és hipnotikus regressziók - valószínűnek
tűnik, hogy ebben az esetben inkább egy tudati idôsíkváltás
történik. A HKÉ átélôinek beszámolóiban egyébként is olyan
fokú hasonlóság tapasztalható - erre figyelt fel Moody is -, ami
már önmagában is rendkívüli jelenség, ugyanakkor egy
egybehangzó új világszemléletet sugall. Itt nemcsak a
halálfélelemtôl való megszabadulásra vagy az élet felfokozott
tiszteletére gondolok, hanem egyfajta transzcendens ok- és
sorsszerűség megjelenésére az átélôk gondolkodásában.
A
spirituális felfogású paratudományok a vallásokkal egybehangzóan
egy nagyobb tudati egész részeként kezelik életünket, ahol a
cselekvések egy karmikus oksági rendszer kollektív szempontjai
szerint ítélhetôk meg. A mérlegre tétel, vagyis a megmérettetés
a halálkor, szinte minden kultúrában valamilyen formában
megjelenik. A jelenlegi parapszichológiai elméletek szerint ez
részint az idôn kívüli tudatállapot nagyobb összefüggéslátó
képességébôl adódik, részint pedig egy kollektív tudati
rendszerbe való visszatéréskor, az annak erkölcsi értékeihez
való viszonyulásból.
Mindezen
feltételezések természetesen arra az alapfeltevésre épülnek,
ami szerint elképzelhetô a tudatnak olyan túlélô formája, amely
nem kötôdik elválaszthatatlanul a testi folyamatokhoz, nem terméke
vagy függvénye annak.
A
Walker-féle parapszichológiai hipotézis az agyat már csak a
tudattal csupán kölcsönhatásban lévô fiziológiai rendszernek
tekinti, Lund elmélete pedig egyenesen a testet tekinti úgy, mint
ami a tudat mezôjébe van beleágyazva.
A
túlvilág létérôl szerzett információink érthetôen igen
közvetettek, hiszen a klinikai halálból visszatértek végsô
soron élô emberként számolnak be különös tapasztalataikról,
csakúgy, ahogyan a biológiailag is halott lelkek tolmácsolói, a
médiumok is élô emberek. Tudnunk kell azonban, hogy a halál
feltételezett tudatállapotával sok más tudatállapot is analóg
lehet. A tibeti buddhizmus hajszálpontos leírásai a halálközeli
élményekrôl arra engednek következtetni, hogy szerzôiknek -
közismerten magasrendű szellemi gyakorlataikkal - bejárásuk volt
a halál elôcsarnokába, és nem biztos, hogy csak odáig jutottak.
Az
álmok, a látomások, a művészet kifejezôeszközei mind azt
sejtetik, hogy a legnagyobb titok és talány, amely az embereket
jobbára gyógyíthatatlan rettegésben tartja, végsô soron nem is
titok, hiszen a lényeget évezredek óta tudhatjuk róla. A
vallások, a hagyományok utat és irányt mutathatnak nemcsak az
emberi hitvilágok, de az intuitív és modern tudományos ismeretek
szintéziséhez is, feladatot adva és jelentve a mai kor keresô
emberének.
Paulinyi
Tamás
Forrás:
,fényportál
Halálközeli élmény - ÚJ látásmód
1991,- ben egy műtét kapcsán halálközeli állapotba kerültem. Ez a megélés feltárta előttem azt, hogy a halál után is van élet, és megváltoztatta erről a kérdésről alkotott véleményemet. Ebben az állapotban tapasztaltam meg először egy másfajta létformát, amely felejthetetlen élmény volt számomra.
Itt találkoztam először a testen kívüliség élményével. A mindent átölelő határtalan szeretet, békesség, a mindent magába foglaló és átjáró, öntudatra ébresztő fénnyel, és ebben jelenlevő Fénylényekkel,- akik ma is jelentős hatással vannak életemre. Az orvosoknak hosszú percekig tartott "visszahozni" abból a világból.
Eléggé kétségbe voltak esve, nem tudták mi történhetett velem. Ennek ellenére mikor az egyik orvos megkérdezte, hogy hol jártam és mit láttam, a tőlem kapott válasszal nem igazán elégedett meg, csak sejtelmesen nézett rám, és tagadóan rázta meg a fejét.
Nem hitték nekem el nekem, hogy egy csodálatos helyen jártam, ott, ahol béke, nyugalom és végtelen Szeretet uralkodik. Mindezt azzal magyarázták, hogy biztos a kelleténél több altatószert adtak be, és ezt az egész élményt ennek a hatásának tulajdonították. Ez az élmény jelentős hatással volt az életemre, és teljesen megváltozott hatására az életszemléletem.
Az élet megmagyarázhatatlan helyzeteket és eseményeket teremt, amelyeket akkor magunk sem tudunk értelmezni, csak évek távlatából visszanézve jövünk rá, milyen felismeréshez vezetett. Itt, ezen a ponton vett életem új irányt, és fordultam a látható világból a láthatatlan felé.
Az évek során folyamatosan tapasztaltam és kerestem az utam, amely elvezet a megvalósuláshoz.
A kilencvenes évek legelején történt mindez, akkoriban még nem volt ilyen „nagy divat” az ezotéria.
Az emberek többsége nem volt ennyire nyitott a természetfeletti dolgokra. Csekély volt a kínálat a különböző könyveket és tanfolyamokat illetően. Sok időt töltöttem különböző folyóiratok, könyvek olvasásával, és kitartóan kerestem továbbra is a megfoghatatlant, amit az utam részének tartottam.
Évek teltek el így, és én egy kezdődő porckorong sérvtől szenvedtem már hónapok óta, ami nyomta a lábamban kilépő ideget. Semmilyen alternatív, és orvosi gyógymód nem hozta meg a végleges gyógyulást. Szörnyű fájdalmakat éltem át, ami a munkámban is akadályozott. Abban az időben még női fodrászként dolgoztam, és több esetben csak úgy tudtam dolgozni, hogy a fájós lábamat hajszárítás közben egy széken pihentettem.A véletlenekben nem hiszek, azt mondják a véletlenek mögött Isten mosolyogva áll, nos ezek a véletlenek nekem kedveztek.
Ebben az időszakban költözött a lépcsőházunkba egy orvos, aki többféle gyógymóddal is foglalkozott. Többek közt említést tett, hogy milyen nagy hasznát venném és talán végleges gyógyulást is hozna, ha elvégeznék egy agykontroll tanfolyamot.
Elmondta mi a jelentése, hogy működik. Tetszett a dolog, utána néztem a lehetőségeknek. Szerencsém volt, mert a tanfolyam pár hét múlva kezdődött, egy közeli városban. Két teljes hétvégét vett igénybe a tanfolyam.
Hatására rövid időn belül megváltozott az életről alkotott felfogásom, más lett általa a gondolkodásmódom. Próbáltam a pozitív dolgokat meglátni egy történésben, és ezáltal leginkább a pozitív állítások kerültek előtérbe életemben.
A tanfolyam után hónapokig kitartóan „programoztam”a gyógyulást.
Elképzeltem, hogy újra egészséges lesz gerincem, felszívódik a kitüremkedett sérv, és nem nyomja már a lábamban kilépő ideget, és azt, hogy végleg elmúlnak a fájdalmaim. Rövid időn belül jelentős változást értem el. Mivel ez volt az első sikerélményem, így nagy lendülettel folytattam tovább az utam ebben az irányban.
Az agykontroll tanfolyamot minden embernek szívből ajánlom. Főleg annak, aki erre az útra lép, szerencsés, ha itt fekteti le az alapokat.
A továbbiakban, folyamatosan végeztem el különböző jellegű tanfolyamokat.
Ittam a tudást, a megtapasztalás érzését, amellyel ebbe az új világba kaptam betekintést. De amíg hitünkben nem erősödünk meg, a racionális világ próbál eltávolítani a céltól, és arról az útról amelyre léptünk. Próbál meggyőzni, hogy az a helyes, ha úgy gondolkodsz mint a többi ember. És ha még gyenge vagy hitedben, lehet, hogy kétkedővé válsz. Azon kezdesz el dolgozni, hogy felismerd, - melyik út számodra a helyes, az üdvözítő.
Az én következő állomásom, egy reiki tanfolyam volt. Ennek a tanfolyamnak a hatására gyökeresen más lett Istenről alkotott fogalmam és képem.
„Az ember akkor tölti be az igaz küldetését a Földön, ha felismeri magában az Istent, és másokat Istenként tisztel.”
Mivel gyermekkoromban nem részesültem vallásos neveltetésben, így nem volt egy kialakult Isten képem.
Reiki mesteremnek köszönhetően, a tanfolyam kapcsán felismertem, hogy Isten mindenhol, mindenben jelen van.
Hiszen az Ő keze nyomát csodálhatjuk meg minden teremtett lényben, önmagunkban is. Mindegy, hogy hol találjuk meg Őt, - egy napfelkeltében, a lenyugvó nap sugarában, a természet lágy ölében, gyermekünk mosolyában, társunk ölelésében, - a lényeg, hogy megtaláljuk, és tudjuk, hogy életünk minden pillanatában velünk van. Ha igazán meg akarod találni Istent, rá kell jönnöd, hogy az út a szívedbe vezet, és szíved szeretetében, békéjében tudsz leginkább egyesülni vele.
Isten határtalan szeretetével végtelenül átölel minket, és ha őszintén keressük Őt, segít megtalálni a hozzá vezető utat.
Az én hozzá vezető utam, egy Angyaltanfolyamra vezetett.
A tanfolyamon egy olyan beavatást kaptam, ami számomra maga volt a csoda.
A mester két személyt választott ki beavatandónak, az egyik én voltam.
Megkért hogy lazuljak el, csukjam be a szemem.Figyelmemet próbáljam befelé fordítani. Először vegyes érzések jártak át, izgatottá váltam. Valójában nem tudtam mit kellene éreznem, pár másodpercig semmit sem éreztem. Viszont egy kis idő elteltével hirtelen egész lényemet betöltötte egy határtalan szeretetérzés, amely nyugalommal párosult és lelkem legmélyéig hatolt.
Belső látással különböző színű és alakú fényeket láttam pulzálni, hol kisebb, hol nagyobb formában, betöltve határtalan szeretetükkel.
Annyira megható volt az érzés, annyira ismerős és fájdalmas a felismerés, hogy újra érzem az Angyalok jelenlétét. Átöleltek feltétel nélküli szeretetükkel, és bizonyságot adtak jelenlétükről.
Az öröm a hála érzésével párosult bennem, és zokogásban tört fel belőlem.
A tanfolyam után és a nap hátralévő részében is megmaradt ez a jóleső érzés, nyugalommal, melegséggel járta át a szívemet. Éreztem, hogy újra kaptam egy megerősítést, és ettől végtelen boldog voltam,- szárnyaltam.
Hazatérve boldogan meséltem el a családomnak a velem történt eseményeket, majd másnap a fodrászüzletemben is a vendégeimnek.
Eleinte furcsán néztek rám, nem igazán tudták hová tenni azt a változást amelyen rövid időn belül keresztül mentem.
Aki erre az útra tér, ami számára annyira szép és egyben ismeretlennek tűnik először, meg szeretné osztani az átélt élményeit másokkal is. Megpróbálja rávezetni a körülötte élő embereket, hogy a fizikai léten túl van egy másik valóság.
Ez a valóság, attól hogy nem mindenki látja a lelki szemével, - létezik, és a részünket képezi. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy ez a valóság mit is adhat a számunkra, ha megmerünk nyílni előtte. Sok időbe telt mire saját tapasztalatomon keresztül rájöttem, hogy nem mindenki nyitott a természetfeletti világra.
A kilencvenes évek végén, a könyvesboltok polcai nem roskadoztak ilyen mennyiségben az Angyalos könyvektől.
Talán ennek az lehet az oka, hogy: - az Angyaltörténelem szerint, három korszakra oszthatjuk az Angyalok jelenlétét a Földön.
A jelenlegi korunkban az Angyalok jelenlétének a harmadik hullámát éljük.
Az első hullám, - a Bibliai időkre datálódik, amikor többnyire csak alkalmanként jelentek meg, túlnyomórészt prófétáknak, pátriárkáknak.
A második hullám, - a középkor idején volt, és itt főleg szenteknek és látóknak jelentek meg.
A harmadik hullám, - a tizennyolc- tizenkilencedik században kezdődött. Ebben az időben megjelentek költőknek, művészeknek, bármilyen foglalkozású embereknek, akik nyitottak voltak az irányukban. Mindig is voltak Angyalok, minden időben, de most ebben a különösen nehéz időszakban, még közelebb húzódtak a Földhöz, és többen vannak, mint valaha. Azért jöttek, hogy bátorítsanak minket, és segítsenek a felemelkedés felé vezető utunkon. Fokozott jelenlétüket érezhetjük, hiszen egyre több filmben, és regényben, ábrázolásban lopják be magukat a szívünkbe.
Irányt mutatnak, készek rá, hogy megérkezzenek életünkbe, és ha kérjük, a segítségünkre legyenek.
Az Angyalok különböző irányultságú tanfolyamra vezettek el, az itt hallottakat már a saját szűrőmön keresztül engedtem be és fogadtam el.
Abban az időben, az egyik tanfolyam különösen felkeltette az érdeklődésemet, azonos szemléletet képviseltünk. A legelső alkalommal már az első tíz perc után úgy éreztem,- hazaérkeztem. Nagy hatással volt rám a magyarság értékeinek felvállalása, és az az értékrend, hogy nem kell szégyellnünk magyarságunkat, hanem méltón lehetünk büszkék rá. A magyarság tudat már akkor is mélyen bennem élt, és az előadások hatására egyre jobban felszínre került. Sokféle gyógyítási technikát sajátítottam itt el, de legjobban az ősi gyógymódok, technikák tetszettek.
Ahogy telt az idő, érzékelésem folyamatosan erősödött.
Látni ugyan még nem láttam a körülöttem lévő szellemvilág lényeit, de az energiájukat fokozottan éreztem.
Főleg az éjszakák töltöttek el félelemmel, mikor tisztán éreztem körülöttem a jelenlétüket, de látni nem láttam őket.
Ebből kifolyólag sokszor nem tudtam aludni, volt időm gondolkodni.
Egyre jobban felszínre került bennem az a meggyőződés, hogy a jelenlegi világban az emberek jelentős többsége elvesztette természetes érzékelését és Istenbe vetett hitét, ősi tudását, és nem utolsósorban szertartásait.
Egyre távolabb kerül a természetestől, és ez által egyre messzebb az Istenitől. Kihalófélben vannak az ősi gyógyítási technikák, az ősi szertartások és rítusok, ahol az emberek még Isten közelében éltek és mindennapjaikba is behelyezték Őt.
Ahol a mesék, a mítoszok, szájról, szájra terjedtek, és az idős embernek meg volt a becsülete, tisztelete.
Mivel ő már élete útján jelentős tapasztalatokra tett szert, így azt át tudta adni azt a követő nemzedéknek. Ezáltal kialakult egy olyan ősi közeg, aki Istenbe vetett hittel és tudattal élte mindennapjait, és ezen keresztül megélt tapasztalatait feltárta és beavatta a rend szerinti követőknek.
A mai emberre ez nem jellemző. Egyre jobban eltávolodott a természetes közegétől, és a belső énjétől! Nem igazán hallgat a megérzéseire, a belső hangra, amely segítőként jelentkezik nála, és általában a legkevésbé bízik meg önmagában.
Ebben a mai világban kevés szó esik arról, hogy milyen érzések, lelki folyamatok játszódnak bennünk.
Egyszerűbb elterelni magunkról a figyelmet, hogy ne szembesüljünk saját hiányosságainkkal, és inkább a másik ember felé fordítani figyelmünket. Vele foglalkozni, ítélkezni felette, ahelyett, hogy a saját házunk táján söprögetnénk.
Az ember akarva, akaratlanul is meg akar felelni a körülötte lévő világnak és a kihívásoknak. Ezzel együtt jár, hogy nem saját magukat mutatják, hanem mindenkinek más- mást,- azt az arcukat mutatják, amit elvárnak tőlük.
Talán már azt sem tudják mélyen legbelül, hogy kik is ők valójában.
Azt is elfelejtették, hogy egy csiszolatlan gyémántként jöttünk a világra.
Csak aztán az évek során megélt fájdalmak, a megpróbáltatások, félelem, és a másokkal való azonosulás következtében, ezt a gyémántot egy vastag védőburok fedte el. Azonosulunk vele és elhiszzük, hogy ezek vagyunk.
El kell jutnunk odáig, hogy felismerjük ez nem így van, és szép lassan letisztogatni a ránk rakódott és felvett piszkot. Feltárni és megismerni saját lelkünk nagyságát.
Ez nem megy másképp, csak kemény önismerettel.
Ami nem igazán tartozik a legkellemesebb dolgok közé, mert közben saját hiányosságainkkal is szembe kell néznünk. Valójában, ez egy nagyon nehéz belső munka eredménye. Útközben egyre jobban megismerjük saját magunkat, és ez által közelebb kerülünk az Isteni Önvalónkhoz.
Megértjük, hogy különböző eseményekre miért és hogyan reagálunk, és ha nem tetszik, megpróbálunk változtatni rajta. Ha elég kitartóak vagyunk, és közben nem tudnak eltéríteni az útról, végül célba érünk. Rátalálunk saját igazi nagyságunkra, az Isteni mivoltunkra, a mélyen megbúvó csiszolatlan gyémántunkra, aki valójában mi vagyunk.
Különböző irányultságú tanfolyamok elvégzése után
2001 augusztusában jelentkeztem a budaőrsi parapszichológiai Akadémiára, amit sikeresen elvégeztem.
Az Akadémián nagyon sok érdekes témába kaptunk betekintést, és választhattunk, hogy vizsgát követően melyik gyógyítási területtel foglalkozunk.
Engem továbbra is a regresszió, az életutazás, más néven belső utazás, érdekelt a legjobban. Így hát a későbbiekben a gyógyítás során ezzel kezdtem el foglalkozni, amihez aztán kapcsolódott a spirituális gyógyításban jelenlévő csakra,- auratisztítás és harmonizálás, és egyéb kiegészítő technikák.
Azóta is parapszichológusként gyógyítással foglalkozom.
http://lendvaykati2.gportal.hu
HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY
– MELLEN THOMAS BENEDICT-TŐL
Szerzô:
TUDATBÁZIS
Mellen-Thomas
Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél
órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során
kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi
volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés
távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás
m…ögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során
sokat tanult a reinkarnációról is.
Halálközeli
élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni.
Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait,
valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta,
hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik
őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást
eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó;
hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli
élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny
Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death
Experience: A Reader) című művében. A következő idézet
részleteket tartalmaz a könyvből.
1982-ben
meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom,
s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább
vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es
években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább
elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így
tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a
világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett
el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón.
Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a
problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.
Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt
meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha
negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív
volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle alternatív
gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.Ezért aztán
elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem
szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem
volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az
alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok,
amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam,
hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle
vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon
érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor
semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes
üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam
akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül
találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag
tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam
kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de
olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is
mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját
ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki
végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül
tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni,
mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy
fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi
a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem,
ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam,
hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam
néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az
ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy
hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt
olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor
meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire
emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli
élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem
az ágyban maradt.
Sötétség
vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt,
mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden
szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét,
és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott
a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más
ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás
volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni
hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád
vetni magad.
Ahogy
a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek,
halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így
szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni
akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor,
legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg
befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton
vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és
beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat
öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus
képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem
a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel
magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából
nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia
zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított
információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen
visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy,
katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő
visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld,
de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy
a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy
igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok
erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek
mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban
benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy
mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül,
közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak
van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit
mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában
tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy
a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható.
Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel
mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a
Forrással.
Tehát
a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos
lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként
kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik
össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény
különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen
konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény
visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A
legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és
egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit
az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít,
gyógyít, regenerál.
Ahogy
megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda
a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol
az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy
társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi
szint, mondhatnánk.
Ezután,
néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán
tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam
a következő lépésre.
Így
szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam
valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón
élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban
negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor
megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt
láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is
vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb
teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit
együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden.
El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az
emberi lényekről alkotott véleményem.
Így
szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen
szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot
viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve
ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan
lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az
volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A
szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják
őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem
gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a
szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az
a szeretet hiánya.
Azt
hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd
megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az
emberiség?”
Ekkor,
mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt
mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el:
te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így
volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél
teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben
a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra,
hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük
magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk,
mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték.
Erről szól a második eljövetel.
Teljes
szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű
szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes
nagyrabecsülésemet:
“Ó,
édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Szelf, szeretem az
életemet!”
Úgy
tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha
teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt
a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb
volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami
még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen
és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így
felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből
szíved vágya szerint!”
Így
is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az
életből ittam!
Eksztázisba
estem.
Ezután
így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent
tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!”
– suttogtam.
Azt
kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami
naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl
van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal.
Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor
nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy
tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az
életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész
pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt.
Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és
még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy
ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan
– az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot
láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy
ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási
fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött
hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt.
Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom.
De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a
saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az
univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem.
Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam:
csecsemő Csodaországban!
Úgy
tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem,
s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második
fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami
még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét
bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem
kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja,
és még annál is többet.
Ahogy
a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most
emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a
leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom
elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom
túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam
magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl
a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam;
az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első
szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy
éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés
volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor
azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem
ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint
létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis
tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek
tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt
láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú
ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek
univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket
használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez
viszonylag közel.
A
régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új
univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd
elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a
korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút,
tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes
ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították
önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam,
hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a
teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyaráni. Még mindig nem találom
rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem
után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az
üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség
kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút
zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet
megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális
intelligenciánál is.
Hogy
hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és
kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az
ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell
elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj.
Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum
vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern
tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó
űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni,
a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy
mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a
végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az
univerzumban, mint bármi más!
Amit
a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van
energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette,
ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól
kezdve, ami az első vibráció.
A
bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok?
Mi vagyok?”
A
teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja
Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben,
mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon
keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes
atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot.
Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó
szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel. Minden a nagyszerű
Szelf. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért
lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában
vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában
van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy
felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést,
teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat
ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a
teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet
tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes
a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az
Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az
életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az
univerzumban!
Az
ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is
megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki.
Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak
annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És
hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az
az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a
megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt
van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az
emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk
Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így
állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül
kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak
Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már
Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez
az egész.
Amikor
erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam
térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt
természetesnek.
Aztán
hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson
keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A
tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át.
Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok
szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a
galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum
nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk
túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett
dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes
energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a
galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény.
Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is
fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével
rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek
is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden;
minden nagyon is intelligens.
Ahogy
továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény
érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk
Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent
a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez
a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint
képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része
vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi
vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez
a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a
része, ami tudja, hogy van.
Az
összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen
fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az
összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely
fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi
csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy
energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi
az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld
csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is
hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában
játszó gyermekek.
Közvetlenül
a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel
a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás
követett.
Ebben
a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az
élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető
legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális
szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És
most?” – tűnődtem.
A
fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények
vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy
természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül
recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a
visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni.
Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem
tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a
pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes
kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy
összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint
értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek
más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk
egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a
dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma
is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És
ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind
hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint
Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen
Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy
megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és
nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok
visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat
vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat
összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a
kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon
tettem szert.
“Rendben”
volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán
a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész
folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé
tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól.
Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan
működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni
fogok.
A
Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni
tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog
voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is
boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom.
Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a
legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb
elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy
áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy
emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian –
függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem
– áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval,
úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam,
csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan
fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem
vissza.
Nagyon
meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen
értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a
testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a
szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta
fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne,
hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már
merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam
halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy
megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat,
hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy
sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak
ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő
igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem
halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg
legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem,
és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást
és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt.
Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból.
Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor
felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek.
Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem.
Egyre csak kiszúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem:
“Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három
napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen
máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az
emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi
lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen
ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van
cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak
én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül
három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el
megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos
vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és
féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem,
ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos
vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt
semmi.”
Mire
én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire
ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán
javulás.”
Egyáltalán
nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött,
még ha mást nem is.
Az
élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához.
Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az
intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a
dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk
bölcsebb részével tennénk.
A
Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a
Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi
ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a
reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi,
hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak
csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is
lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már
emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként,
ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének
ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a
csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam,
hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz,
Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a
maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi
csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok
csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik
az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz
felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések,
melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét –
rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass.
Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a
Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni
kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk.
Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik
sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy
tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint
lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is
kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad
nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek
vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a
reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső
lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten
sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent.
Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb
szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent
szeretni fogsz belőle.
Alászálltam
abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam
sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját
nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe
való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű
örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi
lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a
rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki
figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és
nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után –
elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált
segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat
formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az
összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval,
azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk
össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk
egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a
pokolból.
Felém
jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem:
“A halál angyala vagy?”
Tudomásomra
hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom,
önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk
hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát
nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek
a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért
ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak.
Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább.
Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az
egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten.
Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott
belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a
többségük igen rövid életű: millisecundumokig és
nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy
teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy
örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy
pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő
fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a
hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez,
mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem
óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és
megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor
meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod
hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A
test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény
univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy
szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz
többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan
az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál,
követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De
kérdezd csak meg az elmét:
“Mi
köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez
a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám!
Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az
univerzumban.
A
fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott
az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az
örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket.
Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket.
Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik
velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy
részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam
a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy
trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon
ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a
mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország
nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek
találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök
Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik.
És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy
fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része
annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott
vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz;
ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is
különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz.
A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem
Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És
az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm
is én vele!”
Hihetetlen
kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk
ilyesmivel.
Az
összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem
számít, milyen vallású vagy.”
Vallások
jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem
a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól.
Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció
következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz,
mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak
harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén,
hogy csak nekik van igazuk.
Az
emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a
vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy
szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség
azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy
ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi
törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső
Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista,
vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak
minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a
vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy
ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni – ez a
lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik
hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy
mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi
hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással,
az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik
probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris
pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami
ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely
földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket
egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán
tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót,
ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig
bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk.
Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre
többé.”
Valójában
most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha
is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy
jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt,
mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter
Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak
lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az
esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több
fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj
érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik.
Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy
nagyobb dolognak.
A
Föld önmaga megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz
többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is
vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés
és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés
nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati
váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a
politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi
történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá
tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma
ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi,
emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy
galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek
vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi
lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a
Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt
legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk.
Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek
az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött
legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az
álmok.
Most,
hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán
tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy
titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy
addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év
után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk
váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan
kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a
fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni
fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük
majd benne.
Már
eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy,
egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő
áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még
azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és
finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság
óta él.
forrás:
netes körlevél / Dr.
Lee Worth Bailey és Jenny Yates
A
halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death
Experience: A Reader)
http://tudatbazis.hu
A TIBETI HALOTTASKÖNYV ÚTMUTATÁST AD
A
léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik a tibeti
Halottaskönyv. A könyv tartalmát a régi nemzedékek szájról
szájra adták tovább, míg végül leírták. Az a szövegváltozat,
amely nálunk is ismert, a VIII. századból való, így tehát több
mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a
haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. A
szövegfelolvasásnak két feladatot kellett betöltenie: a haldoklót
kellett segíteni, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor
azokkal találkozik és a haldoklóval meg kell szerettetni az új
tartózkodási helyét, hogy kedvet kapjon az ottmaradásra, ne
tartsa õt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi
élethez, megszabaduljon minden testi igénytõl.
A
Halottaskönyv leírása a halál korai szakaszairól teljesen
megegyezik azoknak a vallomásaival, akiket a klinikai halál
állapotából felélesztettek. A tibeti leírás szerint amikor az
ember lelke megszabadul a testtõl akkor kis idõ múlva „elájul”,
azután huzatba (sodrásba) kerül, majd egy szûk völgykatlanba
érkezik, amelyben öntudata tovább él. Ott rémes és kellemetlen
zúgást és zörejeket hall, önmagát és környezetét szürke,
felhõszerû megvilágításban látja. Csodálkozik is, hogy a
testén kívül van, látja és hallja rokonait és barátait, akik
teste mellett síránkoznak és elõkészítik a temetésre. Hiába
próbálkozik velük beszélni, õt nem láthatják és nem
hallhatják. Még nem tudja, hogy már meghalt, ezért eléggé
zavarodott.
Késõbb
rádöbben arra, hogy meghalt, de nem tudja, hogy hová menjen, mit
csináljon. Ezért nagy bánat fogja el és kétségbeesik helyzete
miatt. Egy darabig azon a helyen tartózkodik, ahol testi életében
volt. Akkor észre veszi, hogy még mindig testben van, de ez már az
õ sugárteste, amely nem anyag. Képes a legkisebb akadály nélkül
is átmenni falakon, sziklákon, hegyeken. A helyváltoztatás egy
pillanat alatt történik, mert ahová menni akar, azonnal ott is
van.
Gondolatai
világosak, értelme kifinomult, jobban kitárult az isteni dolgok
iránt. Földi életében lehetett vak, süket, korcs, itt azonban
csodálatosan erõs. A sugártest minden érzékszerve rendelkezik
földi életének minden képességével, sõt azokat fel is múlja.
Ugyanakkor más lényeket is megismer ebben a „testi” formában.
A Halottaskönyv részleteit felolvasók ekkor azt tanácsolják az
elhunytnak, hogy amikor a fényhez közeledik, közölje, hogy
szeretettel van mások iránt és együtt érez másokkal. Ekkor
tükörszerûen egész életét felvillantják neki, a jó és a
rossz tetteket egyaránt. Ebben az állapotban nincs semmiféle hamis
kép, mert földi életérõl nem lehet hazudni.
A polihisztor a túlvilágon is járt volna?
Emmanuel Swedenborg a XVII. században élt Stockholmban. Korának híres hadmérnöke és polihisztora volt, a természettudományok különbözõ területein dolgozott. Kezdetben az anatómia, a fizológia és a pszichológia problémáival kapcsolatban írt könyveket, életének késõbbi szakaszában viszont olyasmikrõl írt, hogy kapcsolatban áll a túlvilági szellemi lényekkel. Munkáiban hemzsegnek az eleven történetek, amelyekben a halál utáni életet mutatja be. Ezekkel az írásokkal is lehet végezni összehasonlításokat az õ szellemtani tapasztalatai és a halál közelébõl visszatért mai emberek vallomásai között.
Érdekes a leírása az emberi testrõl a vérkeringés és a légzés megszûnése után. „Az ember még sokáig nem hal meg” – írja – „hanem csak elválik a testétõl, amelyre a földi világban szüksége volt. Amikor az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy egy másikba.” A halál beállta utáni események közül néhányat Swedenborg saját maga is megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott. „Az összes érzékszervem mûködése megállt, amikor a halál állapotának a közelébe kerültem. Mégis megmaradt a bensõ életem és gondolkodásom, fefoghattam és visszaemlékezhettem azokra a dolgokra, amelyek ott történtek velem, és hogyan történtek meg azoknál, akik a halálból újraéledtek. Különösen arra emlékszem, milyen volt az, amikor a lelkem kiszakadt, kirántódott a testembõl.”
A lélek nyelve mindenki számára érthetõ
A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. A lelkek közötti érintkezés nem földi, emberi módon megy végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Minden ember erre a mindenki által érthetõ nyelvre változtatja beszédét, amely tulajdonképpen a saját lelkének a nyelve. Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Ennek ellenére mások, akik a közelben vannak nem érthetik meg ezt a beszédet, csak az hallja, aki felé irányulnak a szavak. Ez azért van így, mert az
angyal vagy
a szellembeszéde
elsõsorban az ember gondolataiba hatol be.A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és az idõnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben. A léleknek minden képessége magas tökélyre emelkedik, így a gondolkodás, a tapasztalás és a felfogás is. A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe. Ha valkaiknek a lelke elvált a világtól, barátai és ismerõsei azonnal elébe mennek, örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá. Elmúlt életének minden részletére emlékezik és lehetetlenség bármit is eltitkolni. A legkisebb gyerekkortól a legöregebb koráig minden dologra emlékezik és lépésrõl lépésre mindent feltárnak elõtte.
Swedenborg írásaiban – akárcsak a Bibliában, Platónnál vagy a tibeti Halottaskönyvben meglepõ párhuzamot fedezhetünk fel azon beszámolók között, amelyeket a mai emberek halálközeli tapasztalataiból már megismertünk. Felmerülhet az a kérdés, hogyan lehet az, hogy Pál apostol látomása és istenélménye, Platón elképzelései és mítoszai, a tibeti lámák bölcsessége és Swedenborg kinyilatkoztatásai, tehát az emberiség írásos emlékei annyira megegyeznek a mai emberek elbeszéléseivel, akik közel voltak a halálhoz. Erre válasz nincs, esetleg az, majd meglátjuk.
Érdekes a leírása az emberi testrõl a vérkeringés és a légzés megszûnése után. „Az ember még sokáig nem hal meg” – írja – „hanem csak elválik a testétõl, amelyre a földi világban szüksége volt. Amikor az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy egy másikba.” A halál beállta utáni események közül néhányat Swedenborg saját maga is megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott. „Az összes érzékszervem mûködése megállt, amikor a halál állapotának a közelébe kerültem. Mégis megmaradt a bensõ életem és gondolkodásom, fefoghattam és visszaemlékezhettem azokra a dolgokra, amelyek ott történtek velem, és hogyan történtek meg azoknál, akik a halálból újraéledtek. Különösen arra emlékszem, milyen volt az, amikor a lelkem kiszakadt, kirántódott a testembõl.”
A lélek nyelve mindenki számára érthetõ
A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. A lelkek közötti érintkezés nem földi, emberi módon megy végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Minden ember erre a mindenki által érthetõ nyelvre változtatja beszédét, amely tulajdonképpen a saját lelkének a nyelve. Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Ennek ellenére mások, akik a közelben vannak nem érthetik meg ezt a beszédet, csak az hallja, aki felé irányulnak a szavak. Ez azért van így, mert az angyal vagy a szellem beszéde elsõsorban az ember gondolataiba hatol be.
A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és az idõnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben. A léleknek minden képessége magas tökélyre emelkedik, így a gondolkodás, a tapasztalás és a felfogás is. A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe. Ha valkaiknek a lelke elvált a világtól, barátai és ismerõsei azonnal elébe mennek, örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá. Elmúlt életének minden részletére emlékezik és lehetetlenség bármit is eltitkolni. A legkisebb gyerekkortól a legöregebb koráig minden dologra emlékezik és lépésrõl lépésre mindent feltárnak elõtte.
Swedenborg írásaiban – akárcsak a Bibliában, Platónnál vagy a tibeti Halottaskönyvben meglepõ párhuzamot fedezhetünk fel azon beszámolók között, amelyeket a mai emberek halálközeli tapasztalataiból már megismertünk. Felmerülhet az a kérdés, hogyan lehet az, hogy Pál apostol látomása és istenélménye, Platón elképzelései és mítoszai, a tibeti lámák bölcsessége és Swedenborg kinyilatkoztatásai, tehát az emberiség írásos emlékei annyira megegyeznek a mai emberek elbeszéléseivel, akik közel voltak a halálhoz. Erre válasz nincs, esetleg az, majd meglátjuk. FÁY Gábor
forrás: www.auranka.hu
A HALÁL PILLANATAI
Annak,
akihez fájdalmas, szenvedéssel teli hetek, hónapok alatt közelít
a halál, nehezen lehet megmagyarázni, hogy a halál maga csak egy
átjáró az anyagi lét és egy másik sík között. A fizikai
gyötrelmekhez gyakran olyan érzések társulnak például, mint a
rettegõ félelem, a düh, a harag, a fojtogató magányérzet, a
tagadás, a keserû önsajnálat. Az élet elvesztésének tudata, az
a vigasztalan érzés, hogy az ember örökre elhagyja azt a földi
világot, melyben élt, égõ hiányérzést teremt, különösen
akkor, ha a távozó úgy gondolja, elintézetlen ügyeket hagy maga
után.Ma, amikor az utolsó idõszak átélését segítõ régi szokások és hagyományok kiveszõben vannak, egyre nehezebb a haldoklót a másik oldalig kísérni. Sokan azt hiszik, életük nem volt eléggé értékes, lehetõségeiket nem használták fel kellõen, bûntudatot éreznek, és önmagukat hibáztatják. Ilyen lelki terhek a hétköznapi életben is megzavarják az emberi aurarendszert. Sokan azért érkeznek boldogtalanul, elhagyatva és elcsigázva a túlvilági átjáróhoz, mert negatív gondolataik annyira meggyengítik egyébként is széthullóban lévõ aurájukat, hogy az szinte már föl morzsolódik, s alig tudják tudatukat annyira egyben tartani, hogy igazán átélhessék a halál felemelõ pillanatát. A kapuélményt rendkívül erõteljesen tapasztalják meg néhányan azok közül, akiket valamilyen váratlan baleset, életveszély sodor a halál közelébe. Ma már a klinikai halál állapotából visszatért emberek rendkívüli élményeire hivatkozva sokan bizonyítékot látnak a túlvilág, a mennyország létezésére.
A
halál folyamatát most az energiaváltozások szemszögébõl
mutatom be. Ebbõl a szempontból a jelenség mindig arról szól,
hogyan lesz o fizikai testre jellemzõ mozgás és o részecskékre
jellemzõ töltés idõvel a hullámra jellemzõ rezgés és
fotonokkal, kvantumos adagokban, vagyis kódolt formában szállított
információ. Metaforikusan szólva a halál az az esemény, amelynek
során az anyag fénnyé válik.
A VÁRATLAN HALÁL
Az élettõl való megválásnak két fajtája van. Az egyik esetben váratlan az elhívás, máskor azonban az átlépést hosszabb elõkészület elõzi meg. Az, hogy az aura milyen
állapotban érkezik a halál pillanatához, döntõ fontosságú a
lélek további sorsa szempontjából. Az elmúlás hosszas folyamata
alatt elméletileg lenne idõ rá, hogy az ember felkészüljön erre
a találkozásra. A leghelyesebb persze az volna, ha mindig úgy
élnénk, hogy bármelyik percben nyugodt szívvel hagyhassuk el a
világot. Ehhez azonban az kellene, hogy ne legyen harag bennünk
sosem, minden dolgunk, kapcsolatunk rendben találtassék. Valahogy
úgy kellene gondolkodnunk, ahogyan a latin mondás ajánlja:
"Memento mori!", ami annyit tesz: "Emlékezz a
halálra!" Téved, aki azt képzeli, hogy ez egy örökös sírba
révedést jelent. Sokkal inkább arról szól az üzenet, hogy
életünk akármelyik másodpercében bekövetkezhet a vég, s hogy
éppen ezért úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban
elszámolhassunk hibáinkkal és jótetteinkkel. Néha nem árt erre
figyelmeztetnünk magunkat, valahogy úgy, amint a néma barátok, a
karthausi szerzetesek tették, akiknek tenyerére volt festve a
"memento mori" két M betûje, s ha találkoztak,
tenyerüket mutatva üdvözölték egymást.
A váratlan halál esetében gyorsan pergõ auratörténések zajlanak. Elõfordulhat, hogy miközben a fizikai test haldoklik, az egész rendszert érintõ energetikai trauma hatására az aura egysége hirtelen felbomlik. A leggyakrabban az aura nem szilárdan fizikai részei ilyenkor egyszerûen "felszippantódnak", elnyelõdnek egy vákuumban, anélkül, hogy az ember érzelmi vagy mentális összetevõi, ha úgy tetszik, aura rétegei egyáltalán tudomást szereznének az eseményekrõl. A halhatatlan testnek is nevezett aura rész viszont, amely voltaképpen az energiatérbõl személyes használatra kölcsönvett energiacsomag, soha nem vész el.
Olyanféleképpen lehet elképzelni, mint a vákuum (vagy más néven az éter) egy részét, mely lényegileg sohasem különbözik tõle, még akkor sem, amikor az emberi lény testében ver tanyát. Az emberi létezésnek ez az igazán örökérvényû eleme, de feladata sokkal több annál, hogy csupán a világegyetem energetikai állandóságát biztosítsa. Hordozója annak a karmaléleknek is, mely az ember földi sorsát irányítja. Ez a karmalélek nem azonos a személyiséggel, a gondolatokkal. Ez inkább maga az igazi én, az önvaló, az isteni lélekrész, melynek egyébként csak halvány tükrözõdése érzékelhetõ a földi világban. Ez azért van, mert az emberek többsége - bár a születése elõtt pontosan tudja, milyen feladattal érkezik a világba - a fizikai testbe kényszerüléskor ennek a tudásnak jelentõs részét elveszti, és igazából csak a karmalélek, a sorsfeladat emlékével jön a világra. (A lélek újraszületésérõl a könyv késõbbi fejezeteiben részletesebben is szólok.)
A halhatatlan test tehát visszavonul a folyton fluktuáló vákuumba, és magával viszi a karmalélek lényegét is, valahogy úgy, mint egy kis információ csomagocskát. Ez a karmalélek azután pihenhet egy ideig, nem nyilvánul meg, olyan, mintha egy születésre váró magocska lenne a téridõben. Talán ez az az emlékezés és fájdalom nélküli boldogság, amelyben a régi görögök szerint a túlvilág elíziumi mezõin lakók is részesülnek. Csak nagyon kevesen vannak azok, akik a halálba tudatosan és felkészülten lépnek át. Ugyancsak kicsi azoknak a száma is, akik sokáig nem ébrednek rá, hogy meghaltak, s valamilyen módon folytatni kívánják földi létüket. Mi történik az ilyen, finoman fogalmazva "nem tökéletes" halál esetén?
A földhöz még valamiért kétségbeesetten ragaszkodó ember aurája szétesik a halálban, de míg a fizikai teste és az azt szervezõ étertest lassan megsemmisül, elõfordulhat, hogy az érzelmi vagy a mentális test része vagy egésze tovább mûködik. Mivel azonban a halhatatlan test többnyire már kivonult a folyamatokból, az egész emberi egységet szervezõ karmalélekkel együtt, az érzelmi és mentális részek már csak töredékként fájdalmas hiányérzettel és sóvárgással funkcionálnak. Ilyenkor tulajdonképpen szokványos energetikai folyamatok játszódnak le. A hasonló rezgés hasonló rezgést keres, más szavakkal: a leszakadt aura részek próbálnak valamilyen "gazdatesthez" csapódni, ahol hasonló energia mintázatra bukkannak. Végletes esetben még az is elõfordulhat, hogy egy "vétlen" áldozat lesz az aurarész életben tartója. Ilyenkor tapasztalhatjuk, hogy az idegen energiamintázatot a magáéba olvasztó ember megváltozik, szokatlan érzelemkitörések, különös, a korábbitól eltérõ viselkedésmódok jellemzik, vagy éppen rögeszmés, új gondolatok kerítik hatalmukba. Az aurarészek ez esetben azért keresnek hordozót, vagyis egy élõ személyt, hogy félbe maradt feladatukat valahogyan befejezhessék, vagy felsõbb szervezõ és irányító erõ nélkül maradt, kontrollálatlan vágyaikat kielégítsék. Kétségtelen, hogy csak olyanokhoz tudnak kapcsolódni, akikben találnak hasonló rezgéseket, néha pedig az emberek óvatlanságból vagy éppen tudatlanságból engedik be auraterükbe ezeket a szennyezett aurahulladékokat. (Az élõknek élõk és holtak által való megszállottságáról, mint auradinamikai folyamatról külön fejezetben írok.)
A halál során az is elõfordulhat, hogy az étertest, és az azt létesítõ halhatatlan test egy része olyannyira megpróbálja fenntartani a fizikai test épségét, hogy gyakorlatilag egy kvázi testet hoz létre, vagyis egy kísértetet. Ez külsõre olyan, mint valami kékes derengés, az étertesthez sokban hasonlít, de annál levegõsebb, lebegõbb, finomabb, de egyben hidegebb hatású is. Az ilyen ritka jelenések gyakran helyszínekhez kötõdnek. A jelenséget azzal is magyarázzák, hogy a többnyire brutálisan kegyetlen történések (például gyilkosság) hatására az adott helyen és idõben olyan hatalmas mennyiségû, kínból, félelembõl, kétségbeesésbõl született energia szabadul fel, mely szinte beleégeti a téridõ szerkezetbe a maga mátrixát, vagyis egy állandósult energiamintázatot hoz létre. Ezt úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint egy sûrû szövedékû, rugalmas hálót, melyre - például hõhatásra - rányomódik egy adott tárgy körvonala. Mindez persze nem kétdimenziós, síkszerû valami, hanem térben történõ esemény. Ezeken a pontokon idõlegesen (egy következõ fölülírásig) megragad az információ. Olyan érzés az ilyesmit szemlélni, mintha az ember rángatná a téridõ szövetét, s az valahol odabent sikoltozna.
A VÁRATLAN HALÁL
Az élettõl való megválásnak két fajtája van. Az egyik esetben váratlan az elhívás, máskor azonban az átlépést hosszabb elõkészület elõzi meg. Az, hogy az
aura milyen
állapotban érkezik a halál pillanatához, döntõ fontosságú a
lélek további sorsa szempontjából. Az elmúlás hosszas folyamata
alatt elméletileg lenne idõ rá, hogy az ember felkészüljön erre
a találkozásra. A leghelyesebb persze az volna, ha mindig úgy
élnénk, hogy bármelyik percben nyugodt szívvel hagyhassuk el a
világot. Ehhez azonban az kellene, hogy ne legyen harag bennünk
sosem, minden dolgunk, kapcsolatunk rendben találtassék. Valahogy
úgy kellene gondolkodnunk, ahogyan a latin mondás ajánlja:
"Memento mori!", ami annyit tesz: "Emlékezz a
halálra!" Téved, aki azt képzeli, hogy ez egy örökös sírba
révedést jelent. Sokkal inkább arról szól az üzenet, hogy
életünk akármelyik másodpercében bekövetkezhet a vég, s hogy
éppen ezért úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban
elszámolhassunk hibáinkkal és jótetteinkkel. Néha nem árt erre
figyelmeztetnünk magunkat, valahogy úgy, amint a néma barátok, a
karthausi szerzetesek tették, akiknek tenyerére volt festve a
"memento mori" két M betûje, s ha találkoztak,
tenyerüket mutatva üdvözölték egymást.A váratlan halál esetében gyorsan pergõ auratörténések zajlanak. Elõfordulhat, hogy miközben a fizikai test haldoklik, az egész rendszert érintõ energetikai trauma hatására az aura egysége hirtelen felbomlik. A leggyakrabban az aura nem szilárdan fizikai részei ilyenkor egyszerûen "felszippantódnak", elnyelõdnek egy vákuumban, anélkül, hogy az ember érzelmi vagy mentális összetevõi, ha úgy tetszik, aura rétegei egyáltalán tudomást szereznének az eseményekrõl. A halhatatlan testnek is nevezett aura rész viszont, amely voltaképpen az energiatérbõl személyes használatra kölcsönvett energiacsomag, soha nem vész el.
Olyanféleképpen lehet elképzelni, mint a vákuum (vagy más néven az éter) egy részét, mely lényegileg sohasem különbözik tõle, még akkor sem, amikor az emberi lény testében ver tanyát. Az emberi létezésnek ez az igazán örökérvényû eleme, de feladata sokkal több annál, hogy csupán a világegyetem energetikai állandóságát biztosítsa. Hordozója annak a karmaléleknek is, mely az ember földi sorsát irányítja. Ez a karmalélek nem azonos a személyiséggel, a gondolatokkal. Ez inkább maga az igazi én, az önvaló, az isteni lélekrész, melynek egyébként csak halvány tükrözõdése érzékelhetõ a földi világban. Ez azért van, mert az emberek többsége - bár a születése elõtt pontosan tudja, milyen feladattal érkezik a világba - a fizikai testbe kényszerüléskor ennek a tudásnak jelentõs részét elveszti, és igazából csak a karmalélek, a sorsfeladat emlékével jön a világra. (A lélek újraszületésérõl a könyv késõbbi fejezeteiben részletesebben is szólok.)
A halhatatlan test tehát visszavonul a folyton fluktuáló vákuumba, és magával viszi a karmalélek lényegét is, valahogy úgy, mint egy kis információ csomagocskát. Ez a karmalélek azután pihenhet egy ideig, nem nyilvánul meg, olyan, mintha egy születésre váró magocska lenne a téridõben. Talán ez az az emlékezés és fájdalom nélküli boldogság, amelyben a régi görögök szerint a túlvilág elíziumi mezõin lakók is részesülnek. Csak nagyon kevesen vannak azok, akik a halálba tudatosan és felkészülten lépnek át. Ugyancsak kicsi azoknak a száma is, akik sokáig nem ébrednek rá, hogy meghaltak, s valamilyen módon folytatni kívánják földi létüket. Mi történik az ilyen, finoman fogalmazva "nem tökéletes" halál esetén?
A földhöz még valamiért kétségbeesetten ragaszkodó ember aurája szétesik a halálban, de míg a fizikai teste és az azt szervezõ étertest lassan megsemmisül, elõfordulhat, hogy az érzelmi vagy a mentális test része vagy egésze tovább mûködik. Mivel azonban a halhatatlan test többnyire már kivonult a folyamatokból, az egész emberi egységet szervezõ karmalélekkel együtt, az érzelmi és mentális részek már csak töredékként fájdalmas hiányérzettel és sóvárgással funkcionálnak. Ilyenkor tulajdonképpen szokványos energetikai folyamatok játszódnak le. A hasonló rezgés hasonló rezgést keres, más szavakkal: a leszakadt aura részek próbálnak valamilyen "gazdatesthez" csapódni, ahol hasonló energia mintázatra bukkannak. Végletes esetben még az is elõfordulhat, hogy egy "vétlen" áldozat lesz az aurarész életben tartója. Ilyenkor tapasztalhatjuk, hogy az idegen energiamintázatot a magáéba olvasztó ember megváltozik, szokatlan érzelemkitörések, különös, a korábbitól eltérõ viselkedésmódok jellemzik, vagy éppen rögeszmés, új gondolatok kerítik hatalmukba. Az aurarészek ez esetben azért keresnek hordozót, vagyis egy élõ személyt, hogy félbe maradt feladatukat valahogyan befejezhessék, vagy felsõbb szervezõ és irányító erõ nélkül maradt, kontrollálatlan vágyaikat kielégítsék. Kétségtelen, hogy csak olyanokhoz tudnak kapcsolódni, akikben találnak hasonló rezgéseket, néha pedig az emberek óvatlanságból vagy éppen tudatlanságból engedik be auraterükbe ezeket a szennyezett aurahulladékokat. (Az élõknek élõk és holtak által való megszállottságáról, mint auradinamikai folyamatról külön fejezetben írok.)
A halál során az is elõfordulhat, hogy az étertest, és az azt létesítõ halhatatlan test egy része olyannyira megpróbálja fenntartani a fizikai test épségét, hogy gyakorlatilag egy kvázi testet hoz létre, vagyis egy kísértetet. Ez külsõre olyan, mint valami kékes derengés, az étertesthez sokban hasonlít, de annál levegõsebb, lebegõbb, finomabb, de egyben hidegebb hatású is. Az ilyen ritka jelenések gyakran helyszínekhez kötõdnek. A jelenséget azzal is magyarázzák, hogy a többnyire brutálisan kegyetlen történések (például gyilkosság) hatására az adott helyen és idõben olyan hatalmas mennyiségû, kínból, félelembõl, kétségbeesésbõl született energia szabadul fel, mely szinte beleégeti a téridõ szerkezetbe a maga mátrixát, vagyis egy állandósult energiamintázatot hoz létre. Ezt úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint egy sûrû szövedékû, rugalmas hálót, melyre - például hõhatásra - rányomódik egy adott tárgy körvonala. Mindez persze nem kétdimenziós, síkszerû valami, hanem térben történõ esemény. Ezeken a pontokon idõlegesen (egy következõ fölülírásig) megragad az információ. Olyan érzés az ilyesmit szemlélni, mintha az ember rángatná a téridõ szövetét, s az valahol odabent sikoltozna.
A
LASSÚ ELMÚLÁS A
halál másik formája, a lassú elmúlás hosszabb elõkészület
után következik be. Még ekkor is megeshet természetesen, hogy a
lélek nem útra kész, de legtöbbször a betegség vagy az öregkor
elég idõt ad az életösszegzésre, a belenyugvásra, a
megbékélésre. Az aurában is sajátos folyamatok játszódnak le.
A legszembetûnõbb jelenség az a fényhíd vagy világító
energiacsatorna, mely a testet egy átfogó energiamezõvel köti
össze. Ez a fénynyaláb hasonló ahhoz, amit mélyen meditáló
vagy spirituális erõvel gyógyító emberek aurájában is látunk.
A haldokló esetében azonban nem feltétlenül a test központi
energiavezetékének koronacsakrán át való meghosszabbítása ez.
Inkább olyan, mint egy odaföntrõl lebocsátott fényszóró, ami
elûzi a halálfélelem sötétjét. A fényáram akár az egész
testet is átfoghatja. Anyaga a halhatatlan testéhez hasonló, tehát
vákuum jellegû, de fény és anyag (hullám és részecske)
tulajdonságokat is mutat. Az energiaoszlop egyik oldalán az emberi
aurát találjuk, a másikon pedig egy tölcsérszerû nyílást,
mely egy egységes, bár folyton pulzáló, univerzális energiatérbe
vezet. Maga az oszlop egyáltalán nem mozdulatlan valami, inkább
olyan, mint egy felfelé gyenge szívó hatást mutató, lassan forgó
örvény, rugalmas falú, kékesfehér színû, de gyakran ezüstös
villanások, szikrák is feltûnnek benne. Tulajdonsága az is, hogy
az étertest alkotóelemeinek vivõanyagaként is szerepel, vagyis
azt nemcsak felépíteni, hanem lebontani is képes. Nagyon fontos
tudnunk, hogy egy bizonyos pontig ez a lebontó mûködés még
megfordítható! Mentális hatásra, de olykor kémiai, fizikai
szerek közvetítette információrezgésekre (gyógyszerekre) is
megváltozhat a folyamat iránya, az étertest a kozmikus energiából
nyert erõ segítségével visszaépül, s a beteg csodaszámba
menõen egyszer csak talpra áll.
Az energiahíd folytonos összeköttetést teremt az ember és a másik oldal között. Míg azonban mindez a hétköznapokban szokványosan és szinte észrevétlenül zajlik (az átlagos aurában legfeljebb csak egy vékony energiaszál vagy laza energiaszöveti kapcsolódás jelzi a viszony létezését), addig az olyan kitüntetett pillanatokban, mint a meditáció, az ima, a beavatásélmény, a megvilágosodás vagy éppen a halálközeliség megtapasztalása, a csatorna nagymértékben kitágul, erõsebb, védettebb és tisztább lesz. Ez a csatorna nem tartalmaz érzelmi töltést vagy bármilyen utasítást, üzenetet. Nincs befolyásoló szerepe, egyszerûen "szállítóeszköz", hordozó, vivõanyag. Hiányában ugyanakkor nem jöhet létre a kommunikáció. Néha tapasztalható, hogy ezen az energiahídon át küldöttek érkeznek a haldoklóhoz, aki bennük elhalt rokonaira ismer, de idõnként ismeretlen, személyes jellegû formákat vagy lényeket is leír, hallja a hangjukat, beszélget velük, vagy vallási beállítottsága szerint szentekként, védõangyalokként azonosítja õket. Nagyon is valószínû, hogy ezek a létezõk valóban segítõnek érkeznek a haldokló mellé. Közvetítenek közte és a következõ világ lényei között, megismertetik mélyebb lényegével, s megpróbálják megkönnyíteni számára a találkozást és az önvizsgálatot.
Gyakori, hogy a távozni készülõ ember aurája szinte szemmel láthatólag is elszakad a földtõl. Az auratojás alsó része megkisebbedik, vékonyabb lesz vagy egyenesen lebegni látszik. Az egész aura mérete csökken, selyemgubószerûvé válik, és sokszor jól látható lesz az a hálós szerkezet, mely az étertest utolsó erõfeszítései révén még összetartja a fizikai testet. A háló rácspontjaiban ott vannak még az életerõ mûködését jelzõ, kis fénylõ energia kisülések, mintha csak ezt a hálót apró csillagokkal szórták volna tele. Fájdalmas és megrázó látvány még az auravizsgálónak is, ha ezeket a csillagocskákat felfelé emelkedni látja. Ilyenkor ugyanis többnyire már nincs mit tenni, a halál megkezdõdött. A kékesfehéren derengõ fényhengerben úgy szállnak az éteri rács csillagpontjai, mintha csak a finoman pilinkázó hóesést figyelnénk egy csendes éjszakai utcán, ahogyan az utcai lámpa sugarában megvillan a lebegõ hópelyheken a fény. Itt azonban az étertestbõl kiszabaduló, eddig kötött energia most felfelé igyekszik, egyesülni készül. Ha messzirõl néznénk, olyannak találnánk a látványt, mintha egy csodálatos vizû, átlátszó falú hengerben kis, ezüstös hátú halak úsznának méltóságteljesen valamely távoli óceán felé. Ezek a hasonlatok talán kifejeznek valamit abból az érzésbõl is, mely a csatornához társul: a beleolvadás, az akadálytalan áramlás, a hazatérés, a könnyûvé és szabaddá válás érzete ez, súlytalanság és lebegés, átadás és felkínálkozás.
Míg az ember és a másik oldal közötti átjárón a szellemvilág lényei is érkezhetnek, a haldokló esetében a segítõ létezõk látogatása, és az étertest lassú átminõsülése mellett egy további funkciója is van az energiacsatornának. Az étertest egyes elemei egyfajta hírvivõként, elõreküldött részként szerepelnek, mintha a lélek maga is tapogatózna, s tájékozódna a felõl hová is jut. Ez a parányi információáramlás a felkészülést segítheti, bár a megszerzett válaszok legtöbbször nem tudatosak. Az étertest kis alkotóinak finom ingajárata végül is pontosan jelezni tudja, mikor jön el az idõ: ekkor ugyanis egyre több részecske marad odafönn, s a kritikus határon átjutva már szinte mágnesként húzza magához az étertest lent maradó elemeit. Ez a folyamat gyors is lehet, s a tisztánlátó olyasféle lobbanást lát, mintha a testbõl szív-gyomor tájékon, vagy esetleg a fejtetõ csakrán keresztül egy kis, áttetszõ füstgomoly vagy buborék szállna fel, vagy csak egyszerûen kicsúszna a lélek a testbõl. Nagyon hasonlít ehhez az asztrális utazásnak, testen kívüli tapasztalásnak is nevezett lélekutazás jelensége, de ott a fizikai és a halhatatlan test között fennmarad egy köldökzsinórszerû kapcsolat, míg a halál alkalmával a nem anyagi testek véglegesen elhagyják fizikai burkunkat.
A haldoklás folyamán a földi energiákat feldolgozó csakrák (az egyestõl a hármasig) lassan befejezik mûködésüket. A halálra készülõ ekkor már nem is érzi szükségét, hogy felkeljen, már ételt sem igen vesz magához. Átlépését megkönnyíti, ha a felsõ csakrái is rendben vannak, elfogadta és megértette sorsát és életét, elmondta üzenetét, megbocsátott önmagának és környezetének az esetleges tévedésekért, az elkövetett hibákért. A félelem, a rettegés és más negatív érzelmek, gondolatok azonban nem mindig adják át ilyen könnyen a helyüket. Ha nem sikerül az elszámolás idõben, a felsõ csakrák körül zöldes, sárgás vagy kékesszürke gomolygást látunk, ez a fej környékén állandósul, és a tudat beszûkülését eredményezheti. Ekkor a beteghez alig tudunk hozzáférni, legfeljebb csak a testét lehet ápolni, de a felhõszerû köd elfedi elõle a szellemi segítséget. Sokszor csak önmagával tud foglalkozni, de nem megértõ és felszabadító módon, hanem valami mély önsajnálattal vagy éppen riasztó gyûlölettel és haraggal. Néha pedig egyszerûen kiégett érdektelenséggel csak sodródik a halálba.
A sok negatív gondolat az egészséges aurát is alaposan pusztítja, a haldokló ember aurájának azonban egyenesen gyilkosa lesz a fortyogó düh, a parttalan bánat. Egy teljes, szép emberi élet után ritka, hogy az ilyenfajta érzelmek véglegesen eluralják az energiarendszert, de aki már korábban is nehezen küzdött meg saját zavaros gondolataival és érzelmeivel, az az utolsó pillanatokban fájdalmasan magára hagyottnak érezheti magát.
A legborzasztóbb sors, a lélek teljes széthullása igazából csak kevés embert érint. Vannak olyan szellemi iskolák, melyek szerint a lélek sohasem pusztul el, sajnos azonban mégis létezik olyan extrém helyzet, amikor a gonoszság szinte felmorzsolja az aurát, s az a halál pillanatában egyszerûen semmiféle egységet nem képes alkotni. Ezek a végleg elveszett lelkek olyan hatalmas mennyiségû feszültséget halmoztak fel életükben (vagy elõzõéleteikben), hogy gyakorlatilag önmagukat pusztították el. Számukra ez a "büntetés".
Ilyenfajta végrõl már az egyiptomiaknak is tudomásuk volt, akik azt tartották, hogy a halál után 42 isten kérdezi a lelket az elkövetett tetteirõl. Ha hazudik, és könnyûnek találtatik, a bírák átadják õt a Halottfalónak, aki egy furcsa keveréklény, elöl krokodil, középen oroszlán, hátul víziló. A lélek lélekként való teljes megsemmisülésérõl számol be többek között egyik látomásában a XI. században élt apátnõ, Hildegard von Bingen is. "Az árnyak két útja" címû képén az üdvözültek és az árnyak mellett egy harmadik lehetõség is felsejlik: egy sötét, ördögszerû, állatias lény falja magába azokat, akik nem tudnak felemelkedni a purgatóriumból. Ezek a lelkek felismerhetetlen részekként távoznak az ördögi emésztõrendszerbõl. Már nem is töredéklények vagy entitások, hanem egyszerûen csak irány és érték nélküli univerzumrészecskék. Az "elveszett lélek" fogalma a teozófiában is ismert, itt olyan lényt jelöl, akinek nincs lehetõsége a spirituális megváltásra, aki a nyolcadik szféra, vagy az úgynevezett Halálbolygó szintjére süllyedt. A gonosz lelkek itt pusztulnak el véglegesen, az elveszett lélek felbomlik és megszûnik létezni. Néhány teozófus szerint ez a hely a világûrben ténylegesen is fellelhetõ, mások szerint azonban a lét egy szimbolikus állapotáról van szó.
Annak, hogy a lélek ilyen végzetesen megsemmisüljön, anélkül, hogy valaha is átélte volna a teljes eggyé olvadást az isteni fénnyel, kicsi az esélye. Ehhez már olyan nagy bûnt kell elkövetni a saját életút ellen, amire példát is nehezen lehet mondani. Amire a legtöbben számíthatnak a haláluk pillanatában, az nem félelmetes, riasztó érzés, hanem egy mélyen szeretõ, megbocsátó gondoskodás, melynek nem a lélek gyötrése és megkínzása a célja, hanem segítõ támogatása és szeretetre való tanítása.
A lélek mégis gyakran érzi kiszolgáltatottnak magát, ami abból fakad, hogy a halál elõtt az emberi auratér általában csökkent, az étertest hálózata már gyenge, az energiamezõ védõburkai fokozatosan leválnak, s az ember úgy érzi, mintha már alig óvná valami. A hétköznapi életben az ilyen érzés átmeneti, mert a lehulló, megtámadott vagy megsérült aurahártyákat hamar vissza építi az ember, de még olyankor is tapasztalhatjuk, hogy addig legszívesebben elvonulunk a világtól. amíg a megsebzett felületet helyre nem állítjuk. A haldokló ember is hasonlóan védtelen, amit az õ esetében már úgy is fogalmazhatnánk: meztelenné lett Isten elõtt.
A túlvilággal való találkozás megrázó, de felszabadító is egyben. A lélek felsõbb rezgésegységekbe való átszivárgása a lelket arra készteti, hogy egyre finomabb szûrõknek tegye ki magát A durva anyagi testet ezeken már nem lehet átvinni, a fizikai-biológiai szervezet tehát a kifejezõ szóval élve valóban csupán porhüvellyé lesz. Az étertest visszatér az energiatérbe, ahonnan származott, az aura többi része azonban a halhatatlan test szárnyain újabb és újabb szintekre emelkedik. Azok a rossz gondolatok és érzelmek, melyeket nem sikerült a halál elõtt megnyugtatóan feldolgozni, valóságos lerakódásként jelennek meg az aurában, alig mozdítható blokkokat képeznek. Az ilyen csomók, görcsök nehezen "férnek át" a magasabb rezgésû szintek szövetén, vagyis mindaz, amit magunkkal hurcolunk, az most fájdalmasan "súrlódik" az egyre tisztább szintek hálóin. Az aurában jól láthatók az ilyen szennyezõdések. Sajnos nemcsak a saját rossz tetteinkbõl fakadó bûntudat képez fáradságosan feloldható gátakat. Az is eltorzítja auránkat, ha mások bántanak meg minket, vagy ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat. Ilyenformán végül is a lélek a maga bûntudatból, fájdalomból, szomorúságból, haragból vagy másból teremtett kinövéseivel, dudoraival és púpjaival önnön magát horzsolja véresre, amikor megpróbál átférni a szûrõkön. A hibákért senki nem bünteti: saját maga az, aki rájön, hogy csak neki fáj, ha másnak okozott szenvedést, de az is a dolga lett volna, hogy szeresse és gyógyítsa önmagát.
Ez a gyötrelmes tapasztalás, amit szinte szó szerint a "saját bõrén" érez a lélek, egyben azzal a keserû felismeréssel is jár, hogy az ember mennyi jócselekedet lehetõségét mulasztotta el a földi életében. Ez a lelket szomorú önvizsgálatra készteti, s boldogtalanul látja, hogy ezek a pillanatok már visszahozhatatlanul elvesztek. A legnagyobb fájdalmat annak megértése okozza, hogy a lélek ráébred: milyen csodálatos lehetõségekkel született a földre, s mennyire kevéssé tudta mindezt felhasználni. A lélek magával hozott terhei a belátás alkalmával szinte maguktól szétfoszlanak, már a megértés és a megbánás is olyan rezgéshullámokat teremt, mely szétbont ja a negatív blokkokat Megmaradhatnak azonban olyan elzáródások, melyeket a lélek egyedül nem képes feldolgozni. Ilyenkor a támogatására érkezett, magasabb rezgésszinteken mûködõ lények próbálják a lelket fentebbi szintekre emelni. Ez az igyekezet nem mindig eredményes, ennek ellenére a lélek minden esetben érzi a megértõ, nem ítélkezõ, elfogadó természetû gondoskodást. Ez akkor is kijár neki, ha nem kerülhet a köztes lét tiszta rezgésû lényei vagy erõi közé.
Az átlépéskor megjelenõ segítõ lényeket az aura vizsgálója is láthatja vagy érzékelheti. Néha a halál pillanatában a külsõ szemlélõ hõmérsékleti változást érez, a tisztánlátó szellemlények jelenlétérõl számol be, de még olyan kísérletet is lefolytattak már, melynek során az derült ki, hogy a test halál elõtti és utáni súlya között különbség van, és az utóbbi érték az alacsonyabb. Ritkán az utolsó energetikai kioldódások hevében olyan helyi feszültségkülönbség is keletkezhet, mely különösen egyes rezonáló tárgyakban okoz változásokat, az óra számlapja elreped, a szekrény vagy a családi kép üvege eltörik, a fabútor elhasad, vagy csak erõteljesen megroppan.
Mindennél persze fontosabb, hogy a lélek az istenséggel való találkozás alkalmával megéli az eggyé olvadás és a megbocsátó szeretet felemelõ, boldog érzését. Sok olyan ember van, akinek egész élete során a halála a legnagyszerûbb élménye.
Az energiahíd folytonos összeköttetést teremt az ember és a másik oldal között. Míg azonban mindez a hétköznapokban szokványosan és szinte észrevétlenül zajlik (az átlagos aurában legfeljebb csak egy vékony energiaszál vagy laza energiaszöveti kapcsolódás jelzi a viszony létezését), addig az olyan kitüntetett pillanatokban, mint a meditáció, az ima, a beavatásélmény, a megvilágosodás vagy éppen a halálközeliség megtapasztalása, a csatorna nagymértékben kitágul, erõsebb, védettebb és tisztább lesz. Ez a csatorna nem tartalmaz érzelmi töltést vagy bármilyen utasítást, üzenetet. Nincs befolyásoló szerepe, egyszerûen "szállítóeszköz", hordozó, vivõanyag. Hiányában ugyanakkor nem jöhet létre a kommunikáció. Néha tapasztalható, hogy ezen az energiahídon át küldöttek érkeznek a haldoklóhoz, aki bennük elhalt rokonaira ismer, de idõnként ismeretlen, személyes jellegû formákat vagy lényeket is leír, hallja a hangjukat, beszélget velük, vagy vallási beállítottsága szerint szentekként, védõangyalokként azonosítja õket. Nagyon is valószínû, hogy ezek a létezõk valóban segítõnek érkeznek a haldokló mellé. Közvetítenek közte és a következõ világ lényei között, megismertetik mélyebb lényegével, s megpróbálják megkönnyíteni számára a találkozást és az önvizsgálatot.
Gyakori, hogy a távozni készülõ ember aurája szinte szemmel láthatólag is elszakad a földtõl. Az auratojás alsó része megkisebbedik, vékonyabb lesz vagy egyenesen lebegni látszik. Az egész aura mérete csökken, selyemgubószerûvé válik, és sokszor jól látható lesz az a hálós szerkezet, mely az étertest utolsó erõfeszítései révén még összetartja a fizikai testet. A háló rácspontjaiban ott vannak még az életerõ mûködését jelzõ, kis fénylõ energia kisülések, mintha csak ezt a hálót apró csillagokkal szórták volna tele. Fájdalmas és megrázó látvány még az auravizsgálónak is, ha ezeket a csillagocskákat felfelé emelkedni látja. Ilyenkor ugyanis többnyire már nincs mit tenni, a halál megkezdõdött. A kékesfehéren derengõ fényhengerben úgy szállnak az éteri rács csillagpontjai, mintha csak a finoman pilinkázó hóesést figyelnénk egy csendes éjszakai utcán, ahogyan az utcai lámpa sugarában megvillan a lebegõ hópelyheken a fény. Itt azonban az étertestbõl kiszabaduló, eddig kötött energia most felfelé igyekszik, egyesülni készül. Ha messzirõl néznénk, olyannak találnánk a látványt, mintha egy csodálatos vizû, átlátszó falú hengerben kis, ezüstös hátú halak úsznának méltóságteljesen valamely távoli óceán felé. Ezek a hasonlatok talán kifejeznek valamit abból az érzésbõl is, mely a csatornához társul: a beleolvadás, az akadálytalan áramlás, a hazatérés, a könnyûvé és szabaddá válás érzete ez, súlytalanság és lebegés, átadás és felkínálkozás.
Míg az ember és a másik oldal közötti átjárón a szellemvilág lényei is érkezhetnek, a haldokló esetében a segítõ létezõk látogatása, és az étertest lassú átminõsülése mellett egy további funkciója is van az energiacsatornának. Az étertest egyes elemei egyfajta hírvivõként, elõreküldött részként szerepelnek, mintha a lélek maga is tapogatózna, s tájékozódna a felõl hová is jut. Ez a parányi információáramlás a felkészülést segítheti, bár a megszerzett válaszok legtöbbször nem tudatosak. Az étertest kis alkotóinak finom ingajárata végül is pontosan jelezni tudja, mikor jön el az idõ: ekkor ugyanis egyre több részecske marad odafönn, s a kritikus határon átjutva már szinte mágnesként húzza magához az étertest lent maradó elemeit. Ez a folyamat gyors is lehet, s a tisztánlátó olyasféle lobbanást lát, mintha a testbõl szív-gyomor tájékon, vagy esetleg a fejtetõ csakrán keresztül egy kis, áttetszõ füstgomoly vagy buborék szállna fel, vagy csak egyszerûen kicsúszna a lélek a testbõl. Nagyon hasonlít ehhez az asztrális utazásnak, testen kívüli tapasztalásnak is nevezett lélekutazás jelensége, de ott a fizikai és a halhatatlan test között fennmarad egy köldökzsinórszerû kapcsolat, míg a halál alkalmával a nem anyagi testek véglegesen elhagyják fizikai burkunkat.
A haldoklás folyamán a földi energiákat feldolgozó csakrák (az egyestõl a hármasig) lassan befejezik mûködésüket. A halálra készülõ ekkor már nem is érzi szükségét, hogy felkeljen, már ételt sem igen vesz magához. Átlépését megkönnyíti, ha a felsõ csakrái is rendben vannak, elfogadta és megértette sorsát és életét, elmondta üzenetét, megbocsátott önmagának és környezetének az esetleges tévedésekért, az elkövetett hibákért. A félelem, a rettegés és más negatív érzelmek, gondolatok azonban nem mindig adják át ilyen könnyen a helyüket. Ha nem sikerül az elszámolás idõben, a felsõ csakrák körül zöldes, sárgás vagy kékesszürke gomolygást látunk, ez a fej környékén állandósul, és a tudat beszûkülését eredményezheti. Ekkor a beteghez alig tudunk hozzáférni, legfeljebb csak a testét lehet ápolni, de a felhõszerû köd elfedi elõle a szellemi segítséget. Sokszor csak önmagával tud foglalkozni, de nem megértõ és felszabadító módon, hanem valami mély önsajnálattal vagy éppen riasztó gyûlölettel és haraggal. Néha pedig egyszerûen kiégett érdektelenséggel csak sodródik a halálba.
A sok negatív gondolat az egészséges aurát is alaposan pusztítja, a haldokló ember aurájának azonban egyenesen gyilkosa lesz a fortyogó düh, a parttalan bánat. Egy teljes, szép emberi élet után ritka, hogy az ilyenfajta érzelmek véglegesen eluralják az energiarendszert, de aki már korábban is nehezen küzdött meg saját zavaros gondolataival és érzelmeivel, az az utolsó pillanatokban fájdalmasan magára hagyottnak érezheti magát.
A legborzasztóbb sors, a lélek teljes széthullása igazából csak kevés embert érint. Vannak olyan szellemi iskolák, melyek szerint a lélek sohasem pusztul el, sajnos azonban mégis létezik olyan extrém helyzet, amikor a gonoszság szinte felmorzsolja az aurát, s az a halál pillanatában egyszerûen semmiféle egységet nem képes alkotni. Ezek a végleg elveszett lelkek olyan hatalmas mennyiségû feszültséget halmoztak fel életükben (vagy elõzõéleteikben), hogy gyakorlatilag önmagukat pusztították el. Számukra ez a "büntetés".
Ilyenfajta végrõl már az egyiptomiaknak is tudomásuk volt, akik azt tartották, hogy a halál után 42 isten kérdezi a lelket az elkövetett tetteirõl. Ha hazudik, és könnyûnek találtatik, a bírák átadják õt a Halottfalónak, aki egy furcsa keveréklény, elöl krokodil, középen oroszlán, hátul víziló. A lélek lélekként való teljes megsemmisülésérõl számol be többek között egyik látomásában a XI. században élt apátnõ, Hildegard von Bingen is. "Az árnyak két útja" címû képén az üdvözültek és az árnyak mellett egy harmadik lehetõség is felsejlik: egy sötét, ördögszerû, állatias lény falja magába azokat, akik nem tudnak felemelkedni a purgatóriumból. Ezek a lelkek felismerhetetlen részekként távoznak az ördögi emésztõrendszerbõl. Már nem is töredéklények vagy entitások, hanem egyszerûen csak irány és érték nélküli univerzumrészecskék. Az "elveszett lélek" fogalma a teozófiában is ismert, itt olyan lényt jelöl, akinek nincs lehetõsége a spirituális megváltásra, aki a nyolcadik szféra, vagy az úgynevezett Halálbolygó szintjére süllyedt. A gonosz lelkek itt pusztulnak el véglegesen, az elveszett lélek felbomlik és megszûnik létezni. Néhány teozófus szerint ez a hely a világûrben ténylegesen is fellelhetõ, mások szerint azonban a lét egy szimbolikus állapotáról van szó.
Annak, hogy a lélek ilyen végzetesen megsemmisüljön, anélkül, hogy valaha is átélte volna a teljes eggyé olvadást az isteni fénnyel, kicsi az esélye. Ehhez már olyan nagy bûnt kell elkövetni a saját életút ellen, amire példát is nehezen lehet mondani. Amire a legtöbben számíthatnak a haláluk pillanatában, az nem félelmetes, riasztó érzés, hanem egy mélyen szeretõ, megbocsátó gondoskodás, melynek nem a lélek gyötrése és megkínzása a célja, hanem segítõ támogatása és szeretetre való tanítása.
A lélek mégis gyakran érzi kiszolgáltatottnak magát, ami abból fakad, hogy a halál elõtt az emberi auratér általában csökkent, az étertest hálózata már gyenge, az energiamezõ védõburkai fokozatosan leválnak, s az ember úgy érzi, mintha már alig óvná valami. A hétköznapi életben az ilyen érzés átmeneti, mert a lehulló, megtámadott vagy megsérült aurahártyákat hamar vissza építi az ember, de még olyankor is tapasztalhatjuk, hogy addig legszívesebben elvonulunk a világtól. amíg a megsebzett felületet helyre nem állítjuk. A haldokló ember is hasonlóan védtelen, amit az õ esetében már úgy is fogalmazhatnánk: meztelenné lett Isten elõtt.
A túlvilággal való találkozás megrázó, de felszabadító is egyben. A lélek felsõbb rezgésegységekbe való átszivárgása a lelket arra készteti, hogy egyre finomabb szûrõknek tegye ki magát A durva anyagi testet ezeken már nem lehet átvinni, a fizikai-biológiai szervezet tehát a kifejezõ szóval élve valóban csupán porhüvellyé lesz. Az étertest visszatér az energiatérbe, ahonnan származott, az aura többi része azonban a halhatatlan test szárnyain újabb és újabb szintekre emelkedik. Azok a rossz gondolatok és érzelmek, melyeket nem sikerült a halál elõtt megnyugtatóan feldolgozni, valóságos lerakódásként jelennek meg az aurában, alig mozdítható blokkokat képeznek. Az ilyen csomók, görcsök nehezen "férnek át" a magasabb rezgésû szintek szövetén, vagyis mindaz, amit magunkkal hurcolunk, az most fájdalmasan "súrlódik" az egyre tisztább szintek hálóin. Az aurában jól láthatók az ilyen szennyezõdések. Sajnos nemcsak a saját rossz tetteinkbõl fakadó bûntudat képez fáradságosan feloldható gátakat. Az is eltorzítja auránkat, ha mások bántanak meg minket, vagy ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat. Ilyenformán végül is a lélek a maga bûntudatból, fájdalomból, szomorúságból, haragból vagy másból teremtett kinövéseivel, dudoraival és púpjaival önnön magát horzsolja véresre, amikor megpróbál átférni a szûrõkön. A hibákért senki nem bünteti: saját maga az, aki rájön, hogy csak neki fáj, ha másnak okozott szenvedést, de az is a dolga lett volna, hogy szeresse és gyógyítsa önmagát.
Ez a gyötrelmes tapasztalás, amit szinte szó szerint a "saját bõrén" érez a lélek, egyben azzal a keserû felismeréssel is jár, hogy az ember mennyi jócselekedet lehetõségét mulasztotta el a földi életében. Ez a lelket szomorú önvizsgálatra készteti, s boldogtalanul látja, hogy ezek a pillanatok már visszahozhatatlanul elvesztek. A legnagyobb fájdalmat annak megértése okozza, hogy a lélek ráébred: milyen csodálatos lehetõségekkel született a földre, s mennyire kevéssé tudta mindezt felhasználni. A lélek magával hozott terhei a belátás alkalmával szinte maguktól szétfoszlanak, már a megértés és a megbánás is olyan rezgéshullámokat teremt, mely szétbont ja a negatív blokkokat Megmaradhatnak azonban olyan elzáródások, melyeket a lélek egyedül nem képes feldolgozni. Ilyenkor a támogatására érkezett, magasabb rezgésszinteken mûködõ lények próbálják a lelket fentebbi szintekre emelni. Ez az igyekezet nem mindig eredményes, ennek ellenére a lélek minden esetben érzi a megértõ, nem ítélkezõ, elfogadó természetû gondoskodást. Ez akkor is kijár neki, ha nem kerülhet a köztes lét tiszta rezgésû lényei vagy erõi közé.
Az átlépéskor megjelenõ segítõ lényeket az aura vizsgálója is láthatja vagy érzékelheti. Néha a halál pillanatában a külsõ szemlélõ hõmérsékleti változást érez, a tisztánlátó szellemlények jelenlétérõl számol be, de még olyan kísérletet is lefolytattak már, melynek során az derült ki, hogy a test halál elõtti és utáni súlya között különbség van, és az utóbbi érték az alacsonyabb. Ritkán az utolsó energetikai kioldódások hevében olyan helyi feszültségkülönbség is keletkezhet, mely különösen egyes rezonáló tárgyakban okoz változásokat, az óra számlapja elreped, a szekrény vagy a családi kép üvege eltörik, a fabútor elhasad, vagy csak erõteljesen megroppan.
Mindennél persze fontosabb, hogy a lélek az istenséggel való találkozás alkalmával megéli az eggyé olvadás és a megbocsátó szeretet felemelõ, boldog érzését. Sok olyan ember van, akinek egész élete során a halála a legnagyszerûbb élménye.
/Hodnik
Ildikó/
forrás:
www.auranka.hu
EZÜST KÖTÉL
Az
ezüst kötelet úgy írták le, mint ami sima, nagyon hosszú,
nagyon fényes, mint egy rugalmas fény-kábel, kb. 1 hüvelyk
széles, ragyog, mint az angyalhaj a karácsonyfán és több
lehetséges helyen csatlakozik a fizikai testhez. A haldoklás során,
amikor a szellemtest elhagyja a fizikai testet, és egyre távolodik,
az ezüst kötél vékonyabb lesz, aztán eléri a határt, és
elszakad. Amikor ez történik, a szellemtest már nincs kapcsolatban
a fizikai testtel. Ezen a ponton lehetetlen, hogy a fizikai testbe
visszatérjen. Ezért nevezhetjük „visszafordíthatatlan
halálnak," amikor az ezüst kötél elérte a határt, és
elszakadt. Ez az úgynevezett „vissza-nem-térés pontja."
Ezen a határponton megjelenhet valami más jel is, pl. folyó, fal,
kerítés vagy szakadék. Ha átlépték ezt a határt, a halálközeli
élmény visszafordíthatatlan haláltapasztalattá válik.
Sok
tapasztaló érezte a kötél húzását, amikor lehetõségeinek
határához közeledett. Gyakran úgy írják le ezt az élményt,
hogy azonnal visszajutottak a fizikai testbe - mint amikor kihõznak
egy gumiszalagot, és aztán elengedik az egyik végét.
Az
ezüst kötél a szellemtestünk „életvonala" a fizikai
testhez, ugyanúgy, ahogyan a köldökzsinór az életvonalunk az
anyánk testéhez, amikor megszületünk.
Ha
a fizikai test erõszakos halált halt, pl. egy súlyos
autóbalesetben, az ezüst kötél az ütközés elõtt elszakad;
hogy a szellemtest ne érezze a fizikai test által tapasztalt
fájdalmat.
A
Biblia is említi az ezüst kötél létezését:
"Emlékezz
rá - mielõtt az ezüst kötél elszakad, vagy az arany tál
eltörik; mielõtt a veder széttörik tavasszal, vagy a kerék
eltörik a kútnál, és a por visszatér a porhoz, ahonnan jött, és
a szellem visszatér
Istenhez, aki adta." (Préd. 12:6-7)
szellem visszatér
Istenhez, aki adta." (Préd. 12:6-7) Az ezüst kötél és az arany tál vallási jelentõsége
Az
Episcopal Daily Lectionaries Online webhelyrõl vettem ezt a
fordítást:
"Az
ezüst kötélre függesztett arany tál az élet szimbóluma volt; a
kötél elszakadása és a tál eltörése a halálé. A veder és az
eltört kerék: más metaforák az életre és annak végére."
A Christadelphian Tidings webhely szerkesztõi oldalairól:
"A
6. vers két metaforában beszél a halálról. Az egyik az ezüst
kötél és az arany tál - a tálat valószínûleg olajmécsesként
használták, kötélre akasztva. A meghalást a kötél
elszakadásához, a tál földre zuhanásához hasonlítják; a tál
eltörik, és a láng kialszik. Másodszor, a halált a vederhez
hasonlítják, amellyel kimerik a vizet a kútból. A halál olyan,
mint amikor eltörik a veder és a kerék, amelyen leeresztették.
Nem lehet több vizet meríteni, gyõzött a halál.
"Érdekes, hogy a szentírások másutt a víz és a fény szimbólumait az életre használják. Az élet megszûnésének következménye a lebomlás, amikor a por visszatér a porhoz. A szellem azonban visszatér Istenhez, „aki adta." Ezt jelenti a halál: az ember minden reménysége összeomlott, megszûnt minden, ami õ volt, és amit akart."
"Érdekes, hogy a szentírások másutt a víz és a fény szimbólumait az életre használják. Az élet megszûnésének következménye a lebomlás, amikor a por visszatér a porhoz. A szellem azonban visszatér Istenhez, „aki adta." Ezt jelenti a halál: az ember minden reménysége összeomlott, megszûnt minden, ami õ volt, és amit akart."
Halálközeli élmények és az ezüst kötél
Amikor
Edgar Cayce az egyik túlvilági utazására készült, elvesztette
az eszméletét, álmot látott. Szokás szerint egy alagúton át
utazott a fény felé. De ez alkalommal a halál angyalával
találkozott, és hallott az ezüst kötélrõl. Ezekkel a szavakkal
írja le a tapasztalatát:
Amikor kimentem, megértettem, hogy kapcsolatba kerültem a halállal, mint személlyel, egyénnel vagy lénnyel. Ezt mondtam neki:
"Te nem olyan vagy, ahogyan ábrázolnak - fekete álarccal vagy csuklyával, vagy mint csontváz, vagy mint az idõ atyja, kaszával. Sõt nagyon is szép vagy, erõteljes, rózsás az arcod - ollód vagy kaszád van."
Kétszer is rá kellett néznem a lábaira, vagy a testére, hogy a test formát öltsön. A halál angyala válaszolt:
"Igen, a halál nem olyan, mint ahogy sokan gondolják. Nem olyan borzalmas, mint gyakran ábrázolják. Csak egy változás - egy látogatás. Az ember valóban a kaszát vagy ollót asszociálja az élettel és a halállal. Ezek egyesítenek a megosztással - és megosztanak az egyesítéssel. A kötél általában nem középrõl nyúlik ki, mint ahogyan gondolják - lehet, hogy a fejnél vagy a homloknál szakad meg - a lágy résznél, amit a csecsemõnél lüktetni látunk.
"Ezért látjuk, hogy az öregek, maguk sem tudják, miért, erõt nyernek a fiataloktól, ha ott csókolják meg õket; és a fiatalok bölcsességet nyernek ezektõl a csókoktól.
"A rezgéseket fokozni is lehet, annyira, hogy a kötél ismét kapcsolódik, ahogyan a mester tette a naini özvegy fiával. Mert nem a kezét fogta meg (amit odakötöztek a testéhez, akkoriban az volt a szokás), hanem a fejét simogatta - és a test életet vett az Élettõl! Látod, az ezüst kötél el is szakadhat - de a rezgés ...'" (Edgar Cayce)
Láttam, hosszú ezüst kötél jött ki a szellemtestembõl, a vékony ruhán keresztül, amit viseltem. A kötél le- és kilógott elõttem, és amikor megfordultam, láttam, hogyan csavarodik mögöttem, mint egy köldökzsinór. Követtem a két csarnokon át, a lakóhelyemig, ahol láttam, hogy a fizikai testem fejéhez csatlakozik. A kötél kb. 1 hüvelyk széles volt, és ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán ... Amint megláttam, hogy az ezüst kötél a fejemhez csatlakozik, a szellememet azonnal belökték egy sötét alagútba. (Dr. Dianne Morrissey)
angyalával
találkozott, és hallott az ezüst kötélrõl. Ezekkel a szavakkal
írja le a tapasztalatát:Amikor kimentem, megértettem, hogy kapcsolatba kerültem a halállal, mint személlyel, egyénnel vagy lénnyel. Ezt mondtam neki:
"Te nem olyan vagy, ahogyan ábrázolnak - fekete álarccal vagy csuklyával, vagy mint csontváz, vagy mint az idõ atyja, kaszával. Sõt nagyon is szép vagy, erõteljes, rózsás az arcod - ollód vagy kaszád van."
Kétszer is rá kellett néznem a lábaira, vagy a testére, hogy a test formát öltsön. A halál angyala válaszolt:
"Igen, a halál nem olyan, mint ahogy sokan gondolják. Nem olyan borzalmas, mint gyakran ábrázolják. Csak egy változás - egy látogatás. Az ember valóban a kaszát vagy ollót asszociálja az élettel és a halállal. Ezek egyesítenek a megosztással - és megosztanak az egyesítéssel. A kötél általában nem középrõl nyúlik ki, mint ahogyan gondolják - lehet, hogy a fejnél vagy a homloknál szakad meg - a lágy résznél, amit a csecsemõnél lüktetni látunk.
"Ezért látjuk, hogy az öregek, maguk sem tudják, miért, erõt nyernek a fiataloktól, ha ott csókolják meg õket; és a fiatalok bölcsességet nyernek ezektõl a csókoktól.
"A rezgéseket fokozni is lehet, annyira, hogy a kötél ismét kapcsolódik, ahogyan a mester tette a naini özvegy fiával. Mert nem a kezét fogta meg (amit odakötöztek a testéhez, akkoriban az volt a szokás), hanem a fejét simogatta - és a test életet vett az Élettõl! Látod, az ezüst kötél el is szakadhat - de a rezgés ...'" (Edgar Cayce)
Láttam, hosszú ezüst kötél jött ki a szellemtestembõl, a vékony ruhán keresztül, amit viseltem. A kötél le- és kilógott elõttem, és amikor megfordultam, láttam, hogyan csavarodik mögöttem, mint egy köldökzsinór. Követtem a két csarnokon át, a lakóhelyemig, ahol láttam, hogy a fizikai testem fejéhez csatlakozik. A kötél kb. 1 hüvelyk széles volt, és ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán ... Amint megláttam, hogy az ezüst kötél a fejemhez csatlakozik, a szellememet azonnal belökték egy sötét alagútba. (Dr. Dianne Morrissey)
Dr.
PMH Atwater könyvében, (A fényen túl) találjuk Alice
Morrison-Mays halálközeli beszámolóját. Alice elmondja, hogyan
tért vissza a fizikai testébe, egy halálközeli tapasztalatból.
Emlékszik, hogy az ezüst kötélen keresztül lépett be a fizikai
testébe:
"Csaknem
azonnal éreztem a visszatérést a testembe, az ezüst kötélen át,
a fejem tetején. Olyasmi volt, mint egy fizikai ütés. Amint
beléptem, hallottam, hogy valaki ezt mondja mellettem, 'Ó,
visszakaptuk.' Azt mondták, két darab placentát távolítottak el,
akkorák voltak, mint a grapefruitok." (Alice-Morrison-Mays)
Szó
szerint olyan nagy fény volt, hogy nem tudtam nézni, elfordultam.
Abban a pillanatban észrevettem az ezüst kötelet, a köldökterület
táján csatlakozott, lefelé, le, le a személyig, aki az ágyamon
feküdt. Ez voltam én. Furcsa módon nem érdekelt. (Joni Maggie)
Amikor
az elsõ gyerekem született, úgy éreztem, kívül vagyok a
testemen, fölötte lebegek, egy vastag kötél köt össze vele.
(Mrs. Walters)
Pár évvel ezelõtt tapasztaltam az ezüst kötelet, amikor 'transzban kiléptem.' A testemen kívül, egy-másfél m távolságban megfordultam, a fizikai testemmel szembe. Mint testközeli távolságban szokásos, vizuális észlelés nélkül, abszolút sötétségben voltam. Érintést éreztem a mellemen, odanyúltam, és valami sima felületû, toboz forma dolgot éreztem, alul (a mellemnél) 15-20 cm lehetett az átmérõje, egyre kisebb, kb. 5 cm, kb. 30 cm testtávolságban.
Pár évvel ezelõtt tapasztaltam az ezüst kötelet, amikor 'transzban kiléptem.' A testemen kívül, egy-másfél m távolságban megfordultam, a fizikai testemmel szembe. Mint testközeli távolságban szokásos, vizuális észlelés nélkül, abszolút sötétségben voltam. Érintést éreztem a mellemen, odanyúltam, és valami sima felületû, toboz forma dolgot éreztem, alul (a mellemnél) 15-20 cm lehetett az átmérõje, egyre kisebb, kb. 5 cm, kb. 30 cm testtávolságban.
Ennél
az átmérõnél (5 cm) kötéllé változott, a fizikai testem felé
vezetett. A többi testen kívüIi, „transzban kilépés"
esetben nem figyeltem az ezüst kötélre, de egy bizonyos
távolságban (kb. 50 m) húzást éreztem. Ez megállított, mintha
hátulról meg kellett volna kötözve. Abban a pillanatban
visszarántott a fizikai testbe. Ez nagyon gyakran történt, és
frusztrált, mert csak rövid kirándulásokat engedett. (Alfred
Ballabene)
Sylvab Muldoon elsõ tudatos projekciója akkor történt, amikor 12 éves volt. Felébredt az éjszaka közepén, tudatos volt, de nem tudta, hol van, úgy vélte, meg sem tud mozdulni. Késõbb asztrális katalepsziának nevezte ezt az állapotot
Sylvab Muldoon elsõ tudatos projekciója akkor történt, amikor 12 éves volt. Felébredt az éjszaka közepén, tudatos volt, de nem tudta, hol van, úgy vélte, meg sem tud mozdulni. Késõbb asztrális katalepsziának nevezte ezt az állapotot
Aztán
úgy érezte, hogy lebeg, gyors föl-le rezgést, hatalmas nyomást
érzett a tarkóján. A lidércnyomásos érzések közepette lassan
visszatért a gyerek hallása, aztán a látása, látta, hogy a
szobában, az ágya fölött lebeg.
Valami
erõ elkapta, és a vízszintes helyzetbõl függõlegesbe húzta.
Látta, hogy a hasonmása nyugodtan alszik az ágyon, és kettejük
között gumiszerû kábel van, amely tudatos énje tarkójától a
vagy hat lábnyira, az ágyban felvõ test szemei közötti pontig
vezet.
Muldoon
el akarta hútni a kötelet, át akart menni a másik szobába, hogy
felébresszen valakit, de azt találta, hogy keresztülment a
(bezárt) ajtón, más alvók testén is, amikor fel akarta rázni
vagy megmarkolta õket. Rémülten kóválygott a házban, érzése
szerint 15 percig, aztán a kötél húzása lassan felerõsödött,
és visszarántotta õt a testébe.
Most minden fordítva történt. Vízszintes helyzetbe billent, ismét kataleptikus lett, ugyanazokat a rezgéseket érezte, aztán egy rándulással visszaesett a testébe. Ismét ébren volt, és élt. (Sylvan Muldoon)
Az ezüst kötél sokféle módon véd minket. Hirtelen halál, pl. autóbaleset esetén az ezüst kötél még az ütközés elõtt elszakad, hogy a személy ne érezzen fájdalmat. Nagyon megvigasztalt a tudat, hogy a fiam nem érzett fájdalmat, amikor meghalt. A haldoklás során a kötél egyre vékonyabb lesz, és végül elszakad. A lélek kiszabadul. (Debbie Doe)
Susan Blackmore-t, a korábban nagyon szkeptikus parapszichológust a testen kívüli és halálközeli élmények a világ egyik vezetõ tekintélyének tartják. Neki is volt egy halálközeli élménye, amikor az oxfordi egyetemre járt a 70-es évek elején. Maga is elismeri, hogy „az idõ nagy részét belõve töltötte, különféle drogokkal kísérletezett."
Most minden fordítva történt. Vízszintes helyzetbe billent, ismét kataleptikus lett, ugyanazokat a rezgéseket érezte, aztán egy rándulással visszaesett a testébe. Ismét ébren volt, és élt. (Sylvan Muldoon)
Az ezüst kötél sokféle módon véd minket. Hirtelen halál, pl. autóbaleset esetén az ezüst kötél még az ütközés elõtt elszakad, hogy a személy ne érezzen fájdalmat. Nagyon megvigasztalt a tudat, hogy a fiam nem érzett fájdalmat, amikor meghalt. A haldoklás során a kötél egyre vékonyabb lesz, és végül elszakad. A lélek kiszabadul. (Debbie Doe)
Susan Blackmore-t, a korábban nagyon szkeptikus parapszichológust a testen kívüli és halálközeli élmények a világ egyik vezetõ tekintélyének tartják. Neki is volt egy halálközeli élménye, amikor az oxfordi egyetemre járt a 70-es évek elején. Maga is elismeri, hogy „az idõ nagy részét belõve töltötte, különféle drogokkal kísérletezett."
A
halálközeli élményt az elsõ oxfordi évében élte át, miután
több órát töltött az Ouija táblánál, marijuanával tele. A
tapasztalat életének abban az idõszakában is megismétlõdött,
amikor általában alig aludt. Azt mondja, „elég sajátos
elmeállapotban" volt a halálközeli élmény idején.
A halálközeli élmény során Blackmore fák között, de mintegy alagúton ment egy fény felé, a mennyezetnél lebegett, látta odalent a testét, az ezüst kötelet, amely a lebegõ asztráltestéhez csatlakozott, kilebegett az Oxford melletti épületbõl, Anglia, majd az Atlanti óceán fölött, New Yorkba.
A halálközeli élmény során Blackmore fák között, de mintegy alagúton ment egy fény felé, a mennyezetnél lebegett, látta odalent a testét, az ezüst kötelet, amely a lebegõ asztráltestéhez csatlakozott, kilebegett az Oxford melletti épületbõl, Anglia, majd az Atlanti óceán fölött, New Yorkba.
Egy
ideig New York fölött lebegett, aztán visszatért a szobájába,
ahol nagyon kicsi lett, és testének lábujjaiba lépett be. Aztán
nagyon nagy lett, elõször akkora, mint egy bolygó, aztán
kitöltötte a naprendszert, végül akkora lett, mint
az univerzum.
Az ezüst kötél-tapasztalata éppen olyan, mint a hagyományos
okkult írásokban, az asztrális projekcióról. (Susan Blackmore)
univerzum.
Az ezüst kötél-tapasztalata éppen olyan, mint a hagyományos
okkult írásokban, az asztrális projekcióról. (Susan Blackmore)
Könyvében
(Nyugtalan elme) a bipoláris rendellenességben szenvedõ Kay
Redford Jamison hasonló utazást ír le, mint Blackmore. Jamison a
Jupiterre utazott, elmebetegségének mániás fázisában. (Susan
Blackmore)
Egy
paciens 2 éves múlt, amikor leállt a szíve. A szülei Dr. Sam
Parnia orvost hívták ki, miután a gyerek lerajzolta magát, mint
aki kint van a testébõl, és alátekint a testére.
A
rajzon mintha egy léggömb tapadt volna hozzá. Amikor megkérdezték,
mi az a léggömb, ezt mondta, "Amikor meghalsz, ragyogó fényt
látsz, és össze vagy kötve egy kötéllel."
"Még 3 éves sem volt, amikor ezt tapasztalta," mondta Parnia. (Dr. Sam Parnia)
Hirtelen a testem fölött lebegtem, egy furcsa kötél kötött össze a fizikai testemmel. Errõl már olvastam, és tudtam, hogy normális. Gyakoroltam, aztán tovább lebegtem, töbnnyire a szuterénben. Aztán fölmentem az emeletre hogy megnézzem, van-e ott valaki, és a nõvéremet a konyhában találtam. Megérintettem az arcát, és õ egyenesen rám nézett.
"Még 3 éves sem volt, amikor ezt tapasztalta," mondta Parnia. (Dr. Sam Parnia)
Hirtelen a testem fölött lebegtem, egy furcsa kötél kötött össze a fizikai testemmel. Errõl már olvastam, és tudtam, hogy normális. Gyakoroltam, aztán tovább lebegtem, töbnnyire a szuterénben. Aztán fölmentem az emeletre hogy megnézzem, van-e ott valaki, és a nõvéremet a konyhában találtam. Megérintettem az arcát, és õ egyenesen rám nézett.
Egy
pillanatra azt gondoltam, hogy látott engem. De aztán
keresztülsétált rajtam, és beállította a termosztátot. Ekkor
vettem észre, hogy a kötelem eltûnt! Egy szál se maradt
belõle. Azt gondoltam, visszamegyek a testembe, de nem történt
semmi. Biztosra vettem, hogy vége. Senki sem fogja tudni, mi történt
velem.
Visszamentem
a szuterénbe, hogy megnézzem, milyennek látszom kívülrõl. És
ott ült. A legszebb férfi, akit valaha láttam. Intett, hogy menjek
oda, és megtettem. Azt mondta, csak lebegjek a testem fölé, és õ
majd segít. Hirtelen úgy éreztem, visszahúztak a testembe.
Fölébredtem, mielõtt köszönetet mondhattam volna neki ... tudom,
hogy egy angyallal találkoztam. (Caroline Graham)
Éjszaka
egy fiú fölébredt, és fölkelt az ágyból. Amikor átment a
hallon, észrevette, hogy „valami nem stimmel." Megfordult,
hátranézett, és látott valamit, ami tõle a hálószobáig
vezetõ, vékony fény-kötélnek tûnt. Természetesen megijedt,
követte a kötelet, vissza a hálószobába ahol fölfedezte, hogy
még mindig az ágyában alszik. Nem emlékezett rá, hogyan tért
vissza a fizikai testébe.
Ez egy tipikus példa az alvás közbeni, testen kívüli tapasztalatra, ami mindenkivel megtörténik. Ebben az esetben csak az szokatlan, hogy a fiú asztrálutazás közben fölébredt, és megrémült.
Ez egy tipikus példa az alvás közbeni, testen kívüli tapasztalatra, ami mindenkivel megtörténik. Ebben az esetben csak az szokatlan, hogy a fiú asztrálutazás közben fölébredt, és megrémült.
(Kevin
Williams és Govinda)
forrás:
www.auranka.hu
NYUGODNAK A HALOTTAK?
Az
a hit, hogy a lelkek a halál után nyugodnak csak annyiban igaz,
hogy az éretlen lélek egy
teljesen tétlen állapotban várakozik, mert nincs semmi ereje. De
ez nem a jóleső nyugalom állapota, hanem kínos állapot, a
megbilincseltség, a tehetetlenség állapota - és ebből
következik, hogy nem kívánatos helyzet.
A túlvilágon a lélek csak egy bizonyos érettségi fok után lehet tevékeny. A tevékenykedésre ekkor állandó erőt kap, és ezt már minden korlátozás nélkül használhatja. Mert tevékenységük anyaghoz nem kapcsolódik, következésképpen más ez a munka, mint a Földön végzett, azzal összehasonlítani sem lehet, mert a szellemi világban teljesen mások a feltételek, amelyek megengedik, vagy lehetővé teszik a munkálkodást.
A szellemi ismeret állandó oktatása és közvetítése tisztán szellemi folyamat, amely az adakozó léleknek boldogságot jelent, a befogadó lélek kínjait pedig csökkenti, és erő-befogadóvá teszi.
Ez valóban szeretet-szolgálat, de a földi állapottal csak olyan alapon hasonlítható össze, hogy a lelkek a maguk sötétségében azt hiszik, hogy még a Földön élnek, ahol elképzelésük szerint, saját vágyaik által maguk teremtik meg környezetüket, és ennek az elképzelésnek megfelelően most szeretetből kell tevékenykedniük.
De minél világosabbá válik bennük minden, gondolatilag annál inkább eltávolodnak a Földtől, és már elképzeléseikben sem kapcsolódnak földi anyaghoz.
Ezeknek a lelkeknek most már az a tevékenységük a túlvilágon, hogy A KAPOTT TUDÁST KÖZVETÍTSÉK. Minden adakozókedvű, erőt befogadó léleknek megvan a Földön, vagy a túlvilágon a maga védence, aki rá van bízva, és akiről szeretetteljesen, és fáradhatatlanul gondoskodik. Védencét az igazságba gondolatilag kell bevezetnie, a gondolkodására kell hatni - tehát anélkül, hogy kényszerítené, tiszta látást kell teremteni benne. Ez mondhatatlan türelmet és szeretetet igényel, mert két egymástól teljesen különvált lélek az, aki így szembeáll egymással, akik teljesen szabadon gondolkodnak, és cselekszenek.
A túlvilágon a lélek csak egy bizonyos érettségi fok után lehet tevékeny. A tevékenykedésre ekkor állandó erőt kap, és ezt már minden korlátozás nélkül használhatja. Mert tevékenységük anyaghoz nem kapcsolódik, következésképpen más ez a munka, mint a Földön végzett, azzal összehasonlítani sem lehet, mert a szellemi világban teljesen mások a feltételek, amelyek megengedik, vagy lehetővé teszik a munkálkodást.
A szellemi ismeret állandó oktatása és közvetítése tisztán szellemi folyamat, amely az adakozó léleknek boldogságot jelent, a befogadó lélek kínjait pedig csökkenti, és erő-befogadóvá teszi.
Ez valóban szeretet-szolgálat, de a földi állapottal csak olyan alapon hasonlítható össze, hogy a lelkek a maguk sötétségében azt hiszik, hogy még a Földön élnek, ahol elképzelésük szerint, saját vágyaik által maguk teremtik meg környezetüket, és ennek az elképzelésnek megfelelően most szeretetből kell tevékenykedniük.
De minél világosabbá válik bennük minden, gondolatilag annál inkább eltávolodnak a Földtől, és már elképzeléseikben sem kapcsolódnak földi anyaghoz.
Ezeknek a lelkeknek most már az a tevékenységük a túlvilágon, hogy A KAPOTT TUDÁST KÖZVETÍTSÉK. Minden adakozókedvű, erőt befogadó léleknek megvan a Földön, vagy a túlvilágon a maga védence, aki rá van bízva, és akiről szeretetteljesen, és fáradhatatlanul gondoskodik. Védencét az igazságba gondolatilag kell bevezetnie, a gondolkodására kell hatni - tehát anélkül, hogy kényszerítené, tiszta látást kell teremteni benne. Ez mondhatatlan türelmet és szeretetet igényel, mert két egymástól teljesen különvált lélek az, aki így szembeáll egymással, akik teljesen szabadon gondolkodnak, és cselekszenek.
A
helyes gondolkodást nem lehet kényszerítéssel átvinni, nehogy
megakadályozza a még fejletlen másikat, hogy hasonló magas
érettséget érjen el. A még tudatlan léleknek úgy kell nyújtani
a szellemi ismeretet, hogy ellenállás nélkül elfogadja, és még
több kegyelemre ébredjen kívánsága. Tehát a befogadó léleknek
teljesen szabadon kell dönteni, mert az átadott ismeretet csak így
érzi erőnek, és teszi boldoggá.
Az átadó tevékenységet csak igen nagy szeretettel lehet végbevinni, mert többnyíre fáradságos munka. De a tétlenségre kárhoztatott lélek állapota annyira szánalmas, hogy a fény-lények állandóan segíteni akarnak, és készek a legfáradságosabb munkára, hogy megváltsák őket ebből az állapotból.
Másrészt, ha munkálkodásuk sikeres, az a maguk boldogságát is megemeli. Ugyanis tevékenységük elképzelhetetlen nagy köröket húz, mert minden befogadó lény a benne felébredő késztetés által tudását újból továbbadja, hogy segíthessen a lelkeken, tehát hogy megváltó módon tevékenykedjen.A LÉLEK ALVÁSÁRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS
Mert föntről jövő szavaimért dolgozni is hajlandók vagytok, ez arra késztet, arról is adjak magyarázatot, eddig milyen tévedésben voltatok. Ez a lélek alvásáról szóló tanítás. Ez egy teljesen hamis képet nyújt a lélek állapotáról, amikor az a Szellemi Birodalomba jut. Ezt a tanítást azzal indokoljátok, hogy az Írásban nincs sehol szó a halhatatlan lélekről. Ezt egyetlen mondattal meg lehet cáfolni: "Aki bennem hisz, az az örökkévalóságban él." És az alvás a halál testvére. Tehát az alvó nem él majd, hanem halott lesz.
Sötét éjszakában a halál állapotába esik, tehát nem lehet szó arról, hogy ÉLETBEN VAN AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN.
Mindenki számára, aki ebben hisz, az a legrosszabb, hogy ebben a tudatban távozik a Földről.
Való igaz, hogy minden ismeret hiányzik ekkor belőletek, és sokáig eltart, míg az ismeret egy kis derengésére is eljuttok. Mert ezzel az ismerettel valóban teljesen vakon mentek el erről a Földről, és odaát csak akkor kaptok valamelyes világosságot, ha a földi életet szeretetben töltöttétek el.
Amíg ettől a tévtantól odaát meg nem szabadultok, azt sem tudjátok majd, meghaltatok-e, mert az én-tudat állapotában érzitek magatokat. Az én-tudat jelenléte életet jelent, és úgy gondoljátok, csak másfajta vidéken vagytok. De nyugalomba örökké nem juttok - ahhoz a nyugalomhoz, amit nektek az alvás jelent. Így aztán ÉLTEK, de nem a boldogság állapotában, hanem egy megzavart gondolkodásmódban - ami annak a tanításnak a megfelelője, amit mint ember a Földön képviseltetek.
Mindörökké fennmarad minden, ami belőlem keletkezett, de a túlvilági birodalomban a halál állapotába juthat - és valamennyien ezt a halálállapotot választjátok, akik ezt a téves tanítást terjesztitek, és nem az életre törekedtek, ami a Szellemi Birodalomban a sorsotok lehetne. Mert az igazi élet ekkor kezdődik.
Természetesen feltételezve, hogy az életet szeretetben töltitek, és ettől a téves tanítástól megszabadultok. Még ha hiszitek is, hogy az ítélet napján feltámadtok, hogy mind felébrednek, akik a sírokban "nyugodnak", a ti sorsotok az lesz, hogy nem juttok előbb életre, míg ennek a tanításnak az értelmetlenségét be nem látjátok. Tehát létetek a túlvilágon olyan lesz, hogy tétlenségben - az alvás állapotában - várakoztok örök időkön át, vagy ugyanolyan hosszú ideig mozogtok egy világban, amit a Földnek gondoltok, amit pedig már régen elhagytatok.
Ti emberek, akik ezt a téves tanítást képviselitek, nem tudjátok, micsoda rossz szellemhálójába estetek. Mérhetetlenül sok szeretetet kell létrehoznotok, hogy egyszer hirtelen felismerhessétek, hogyan van ez a valóságban. És még szerencséről beszélhettek, ha van a Földön egy értetek könyörgő lélek, akinek a segítségével a helyes ismeretre eljuttok. Mindig döntő a szeretet foka abban, hogy a Földről való távozástokkor villámgyors felismerésre juttok-e. Mikor nem hisztek a lélek "halhatatlanságában", azt sem hiszitek, hogy közvetítőt kaphattok a Szellemi Birodalomból, aki ismereteket nyújt. Ez nagyon hátrányos, mert ő megmagyarázná, hogy a túlvilágra jutó lelkek mind felfelé lépkednek. És akkor ezt a gondolatot, mint sátáni tanítást visszautasítanátok, mert csak az a célja, hogy a túlvilágon a magasabbra jutástól viszszatartson - mert az hamarosan meghozná az igazi életet, amit egykor valamennyiteknek el kell érni.
Az átadó tevékenységet csak igen nagy szeretettel lehet végbevinni, mert többnyíre fáradságos munka. De a tétlenségre kárhoztatott lélek állapota annyira szánalmas, hogy a fény-lények állandóan segíteni akarnak, és készek a legfáradságosabb munkára, hogy megváltsák őket ebből az állapotból.
Másrészt, ha munkálkodásuk sikeres, az a maguk boldogságát is megemeli. Ugyanis tevékenységük elképzelhetetlen nagy köröket húz, mert minden befogadó lény a benne felébredő késztetés által tudását újból továbbadja, hogy segíthessen a lelkeken, tehát hogy megváltó módon tevékenykedjen.A LÉLEK ALVÁSÁRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS
Mert föntről jövő szavaimért dolgozni is hajlandók vagytok, ez arra késztet, arról is adjak magyarázatot, eddig milyen tévedésben voltatok. Ez a lélek alvásáról szóló tanítás. Ez egy teljesen hamis képet nyújt a lélek állapotáról, amikor az a Szellemi Birodalomba jut. Ezt a tanítást azzal indokoljátok, hogy az Írásban nincs sehol szó a halhatatlan lélekről. Ezt egyetlen mondattal meg lehet cáfolni: "Aki bennem hisz, az az örökkévalóságban él." És az alvás a halál testvére. Tehát az alvó nem él majd, hanem halott lesz.
Sötét éjszakában a halál állapotába esik, tehát nem lehet szó arról, hogy ÉLETBEN VAN AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN.
Mindenki számára, aki ebben hisz, az a legrosszabb, hogy ebben a tudatban távozik a Földről.
Való igaz, hogy minden ismeret hiányzik ekkor belőletek, és sokáig eltart, míg az ismeret egy kis derengésére is eljuttok. Mert ezzel az ismerettel valóban teljesen vakon mentek el erről a Földről, és odaát csak akkor kaptok valamelyes világosságot, ha a földi életet szeretetben töltöttétek el.
Amíg ettől a tévtantól odaát meg nem szabadultok, azt sem tudjátok majd, meghaltatok-e, mert az én-tudat állapotában érzitek magatokat. Az én-tudat jelenléte életet jelent, és úgy gondoljátok, csak másfajta vidéken vagytok. De nyugalomba örökké nem juttok - ahhoz a nyugalomhoz, amit nektek az alvás jelent. Így aztán ÉLTEK, de nem a boldogság állapotában, hanem egy megzavart gondolkodásmódban - ami annak a tanításnak a megfelelője, amit mint ember a Földön képviseltetek.
Mindörökké fennmarad minden, ami belőlem keletkezett, de a túlvilági birodalomban a halál állapotába juthat - és valamennyien ezt a halálállapotot választjátok, akik ezt a téves tanítást terjesztitek, és nem az életre törekedtek, ami a Szellemi Birodalomban a sorsotok lehetne. Mert az igazi élet ekkor kezdődik.
Természetesen feltételezve, hogy az életet szeretetben töltitek, és ettől a téves tanítástól megszabadultok. Még ha hiszitek is, hogy az ítélet napján feltámadtok, hogy mind felébrednek, akik a sírokban "nyugodnak", a ti sorsotok az lesz, hogy nem juttok előbb életre, míg ennek a tanításnak az értelmetlenségét be nem látjátok. Tehát létetek a túlvilágon olyan lesz, hogy tétlenségben - az alvás állapotában - várakoztok örök időkön át, vagy ugyanolyan hosszú ideig mozogtok egy világban, amit a Földnek gondoltok, amit pedig már régen elhagytatok.
Ti emberek, akik ezt a téves tanítást képviselitek, nem tudjátok, micsoda rossz szellemhálójába estetek. Mérhetetlenül sok szeretetet kell létrehoznotok, hogy egyszer hirtelen felismerhessétek, hogyan van ez a valóságban. És még szerencséről beszélhettek, ha van a Földön egy értetek könyörgő lélek, akinek a segítségével a helyes ismeretre eljuttok. Mindig döntő a szeretet foka abban, hogy a Földről való távozástokkor villámgyors felismerésre juttok-e. Mikor nem hisztek a lélek "halhatatlanságában", azt sem hiszitek, hogy közvetítőt kaphattok a Szellemi Birodalomból, aki ismereteket nyújt. Ez nagyon hátrányos, mert ő megmagyarázná, hogy a túlvilágra jutó lelkek mind felfelé lépkednek. És akkor ezt a gondolatot, mint sátáni tanítást visszautasítanátok, mert csak az a célja, hogy a túlvilágon a magasabbra jutástól viszszatartson - mert az hamarosan meghozná az igazi életet, amit egykor valamennyiteknek el kell érni.
Amen.
/részlet:
Bertha Dudde-Lélek a túlvilágon c. könyvéből./
forrás: www.auranka.hu
HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK
Ma
már ciki, ha valakinek nincs halálközeli élménye. Ez a nemrég
még okkult tapasztalat mára szabad prédájává vált az amatõr
kutatóknak, a vallási fanatikusoknak, és az istenbizonyítékokat
keresõknek. Mindamellett tényleg érdekes jelenség. A dolog
úgy kezdõdött, hogy hétévesen egy felnõttkórházba kerültem,
s mivel már akkor rendkívül aranyos és értelmes voltam, a
felnõttek szerettek velem beszélgetni. Az osztályos orvos
kölcsönadta a fonendoszkópját, én meg jártam a kórtermeket, és
mindenkinek meghallgattam a szívét. A néniknek érdekes módon a
szívük a hasukban volt, de ez akkor nem tûnt fel.
Egy
napon az egyik bácsi félrevont, és elmesélte, hogy amikor õt
megmûtötték, valami csodálatos zenét hallott, fényt és fényes
angyalokat látott. Hittem is, meg nem is; mit tehet az udvarias
gyerek, ha egy felnõtt õrültségeket mesél neki?
Majdnem
ugyanebben az idõben Raymond A. Moody filozófia szakra járt a
Virginia Egyetemen, és egy pszichiáter professzortól fantasztikus
történetet hallott arról, mit élt át a klinikai halál
állapotában. Én folytattam tanulmányaimat a Deák téri általános
iskolában, õ pedig gyûjteni kezdte a halálközeli élményekrõl
szóló beszámolókat, amelyeket 1975-ben meg is jelentetett Élet
az élet után címmel. Világsikert aratott. Én ez idõ alatt a
lineáris algebra gyûlöletével töltöttem napjaimat a TTK-n.
Tulajdonképpen
meglepõ, hogy ilyen sokáig váratott magára a téma, hiszen a
Gallup több felmérése bizonyítja, hogy az emberek 5-15%-ának
volt már halálközeli élménye (1., 2.), ami csak Amerikában 8-20
millió személyt jelent. Ez a szám az újraélesztési technika
fejlõdésével egyre növekszik. A halálközeli élményekrõl
meglehetõsen régi leírások is beszámolnak, ilyen a Tibeti
halottaskönyv vagy Platón története az Államban (3.): egy
harcost, a pamphüliai Ért a csata után 10 nappal találtak meg
holtan, de teste nem indult oszlásnak. Rokonai hazavitték, és
máglyára tették; ekkor Ér hirtelen feltámadt, és hihetetlen
dolgokat mesélt arról, hogy elhagyta a testét, és több lélekkel
találkozva csodálatos utazás során eljutott egy helyre, ahol
értékelték az életüket (4.). A jók a felfelé vezetõ hasadékon
mehettek át, a rosszakat lefelé küldték. Amikor a bírái elé
lépett, azt mondták neki, hogy õ fogja hírül vinni az
embereknek, mik történnek itt, ezért jól figyeljen. Hosszú
vándorlás után nagy fényességhez értek. Itt ismerte meg a
szférák zenéjét is, amit külön kiemelnék mint elsõ leírását
annak, amit 2000 évvel késõbb névtelen adatközlõm hétéves
koromban említett nekem. Végül Ér visszatért a Földre, vagyis
felocsúdott a klinikai halál állapotából.
Platón
meghökkentõen mai szcenárióját írta le a halálközeli
élményeknek:
1.
A " lélek"
elhagyja a testet.
2. A múlt értékelése, megítélése.
3. Egy bizonyos ideig való ott-tartózkodás ebben a transzcendens világban.
4. Felkészülés a földi életbe való visszatérésre.
5. A "lélek" egyfajta eligazítást, tervet kap a további életre vonatkozóan (5.).
2. A múlt értékelése, megítélése.
3. Egy bizonyos ideig való ott-tartózkodás ebben a transzcendens világban.
4. Felkészülés a földi életbe való visszatérésre.
5. A "lélek" egyfajta eligazítást, tervet kap a további életre vonatkozóan (5.).
Úgy
tûnik, az élmények struktúrája a világ minden táján azonos
(6.), de a látottak-hallottak kulturálisan meghatározottak.
Például a sziú sámán, Fekete Jávorszarvas gyermekkorában átélt
halálközeli élményében két férfi jött el érte a felhõkbõl,
s odafent az õsök tanácsával találkozott, akik átadták neki a
gyógyítás tudását (7.).
Mohamed
prófétáért ugyancsak két férfi jött, foglalkozásukra nézve
arkangyalok, s akkor õ kilépett a testébõl, és hét mennyen
keresztül érkezett meg Allahhoz. Útközben minden mennyben
találkozott valamelyik kollégájával, úgymint Mózessel,
Ábrahámmal stb. (8.).
A
modern kutatások a korabeli leírásokhoz hasonló motívumokat
tártak fel.
A
halálközeli élmény állomásai
Persze
Moody és mások kicsit precízebben osztották szakaszokra az
élményfolyamot, több száz beszámoló összevetésével.
A
tapasztalat elsõ állomása általában a halál beállta szokott
lenni. Gyakran fájdalom, küzdelem elõzi meg, majd hirtelen
hihetetlenül mély megnyugvás és fájdalommentesség önti el a
testet. Az illetõ hallja, ahogy a feje fölött kimondják:
"meghalt". Ez gyakran meglepõ és furcsa, hiszen közben
érzékeli a külvilágot (9.). A meghalás felemelõ, békés,
megtisztító élmény: ez derül ki a beszámolókból, ami
homlokegyenest ellenkezik halálelképzeléseinkkel.
A
megbékélést követi a testen kívüliség élménye; ez a
legkülönösebb, természetesen ezen lovagolnak aztán a legtöbbet.
Sokak szerint ez bizonyítja a lélek különállóságát,
halhatatlanságát, ergo a halál utáni létezést.
Ilyenkor
a testbõl, mint a filmekben, kiválik egy másik, súlytalan,
mindenen áthatolni képes test, s általában felfelé emelkedik.
Carl Gustav Jung 1944-ben átélt egy infarktust, és a klinikai
halál állapotába került; elmondása szerint ekkor a magasból
látta a Földet, mint egy ûrhajós, a kontinensek felett röpködött,
költõi leírását adva a látottaknak (10.). Persze ha lehet neki
egyáltalán hinni, hiszen elég sok kétes hitelû történetet
leírt Emlékek, álmok, gondolatok címû önéletírásában is.
Mások megelégszenek a plafonig emelkedéssel, s ott luftballonként
lebegnek, mindent megfigyelve. Sok olyan szavahihetõ beszámolónk
van, amelyben az újraélesztett személy egyrészt szóról szóra
visszamondja, ami halála és újraélesztése alatt történt,
másrészt olyan részleteket közöl az újraélesztés
mozzanatairól vagy a halála idején a szobában/mûtõben
történtekrõl, amelyeket nem figyelhetett meg, egyrészt mert
halott volt, másrészt mert fekvõ helyzetébõl még élve sem
láthatta volna úgy a dolgokat, ahogy késõbb elmondta. Még
meglepõbb, hogy újraélesztett vak emberek is beszámolnak a
látottakról, pl. megmondják, milyen színû inget viselt az orvos,
stb. (11.). A beszámolók legmeghökkentõbb típusában a "lélek",
miközben testét újraélesztik, kikukkant a folyosóra, leugrik a
büfébe, ahol aztán olyan dolgokat tapasztal, amelyeket végképp
nem lehet annak a számlájára írni, hogy a látszólag halott test
mégiscsak érzékel valahogy, mert ezek a tapasztalások a testtõl
fizikailag elkülönült térben történnek meg (12.).
Peter
Sellers, a Rózsaszín párducból is jól ismert komikus Shirley
MacLaine-nek elmondta, hogy amikor elsõ szívrohama érte, és
meghalt, kilépett a testébõl, s látta, ahogy mentõvel kórházba
szállítják. "Mentem velük, és nem voltam megijedve, mivel
remekül éreztem magam; a testem volt az, aki bajba került".
(13.)
A
testen kívüli élmény vagy a halál tudatosulását jellegzetes
hangjelenség kíséri, ami a legtöbb élménybeszámolóban
megjelenik: egy zavaró fémes, csörgõ, kattogó, zizegõ hang
(14.), de szerencsésebbeknél transzcendentális zene hallik.
Ezután
következik a híres alagútélmény (15.), amely Hieronymus Bosch
XVI. században festett mennybemenetelén is látható.
A
"túlvilági" utasok ezt szinte egybehangzóan írják le;
valami bejárat, egy hosszú, sötét csõ, amelyen legtöbbször
suhanva haladnak át, bár van, akinek lépcsõkön, létrán kell
felküzdenie magát. Az alagút végén nagy fényesség tûnik fel,
amit mindenki úgy ír le, mint a szeretet és elfogadottság
élményét.
Sellers
így mesél róla: "Ahogy körülnéztem, hihetetlenül
gyönyörû, vakító, szeretetteljes fehér fényt láttam meg
felettem. Mindennél jobban szerettem volna hozzá közelebb jutni.
Soha semmit nem akartam ennél jobban. Tudtam, hogy szeretet, igazi
szeretet van a fényen túl, és ez hihetetlenül vonzott. Kedvesség
és szeretet volt, s emlékszem, akkor arra gondoltam, ez Isten".
(13.)
A
beszámolókban itt eltérések mutatkoznak: van, aki elhunyt
szeretteivel, barátaival találkozik, mások idegenekkel, megint
mások fénylényekkel. Elizabeth Taylor az ötvenes évek végén
egy mûtét során 5 percre a klinikai halál állapotába került:
"Egyszer csak azt mondták, halott vagyok, és láttam a fényt.
Nehéz errõl beszélni, mert olyan elcsépeltnek hat. Találkoztam
Mike-kal (1958-ban elhunyt nagy szerelme és férje), s vele
szerettem volna maradni. De Mike azt mondta, hogy vár rám a munkám
és az életem, s visszaküldött engem az életbe". (13.)
Elisabeth
Kübler-Ross halálkutató húsz éve folyamatosan haldoklik, kétszer
már járt "odaát" is. Egy interjúban beszámolt róla,
hogy egy autóbalesetet szenvedett család haldokló gyermeke azt
mondta neki, a szülei már várják a mennyben. A gyermek halála
után Kübler-Ross megtudta, hogy a szülõk idõközben egy másik
kórházban már valóban elhunytak, de ezt a gyermek nyilvánvalóan
nem tudhatta (16.).
A
meghaltak általában csodálatos tájra érkeznek, egzotikus
madarakkal, sok-sok virággal, olyan ez, mint a Paradicsom. Az
emberben önkéntelenül felvetõdik, hogy azok az elképzelések,
miszerint a jók haláluk után eljutnak a mennybe, a Paradicsomba, a
nirvánába, tulajdonképpen ezeknek a jelenségeknek a vallási
hiedelmekbe öntése, illetve aki vallásos, az joggal gondolja, hogy
a halálközeli élmény nem más, mint annak megvalósulása, amit
vallása hirdet.
A
különös ebben a világban az, hogy az emberek vagy lények
általában nem szavakkal, hanem gondolatokkal, érzésekkel
kommunikálnak.
Aztán
általában felbukkan egy fénylény, aki valamiféle fõnöknek
tûnik itt, s õ az, aki szavak nélküli megvilágító kérdéseket
tesz fel a túlvilági turistának. Ezek a kérdések soha nem
számonkérések, hanem valamiféle megvilágosodást váltanak ki.
Ilyenkor szokott a panorámajelenség is lejátszódni, vagyis a
meghalt hirtelen az egész életét látja, megéli, s mindez gyakran
egy idõben, komplex élményként zajlik le. A beszámolók szerint
a legkülönösebb az, hogy ebben az életsûrítményben nem
egyszerûen fizikai eseményeket látnak, hanem saját életük és
cselekedeteik másokra gyakorolt hatását élik át, s hirtelen
megértik, hogy az életben a legfontosabb a szeretet és a másokhoz
való jóság, s kisszerûnek és szánalmasnak látják sok
tettüket, amellyel fájdalmat, keserûséget okoztak másoknak.
Ugyanakkor ebben a számadásban különösen pozitív hangsúlyt
kapnak olyan mindennapi esetek is, mint hogy valaki segített egy
elveszett kisgyereknek megtalálni a mamáját, stb. (El is
határoztam, ezentúl vadászni fogom a vak néniket, hogy
átkísérhessem õket az úttesten. Ezek szerint mégiscsak létezik
valahol egy folyószámla, ahol vezetik a jó és rossz
cselekedeteket.)
Ez
a panoráma- vagy visszatekintés-jelenet az, ami a halálból
visszatérõket gyökeresen megváltoztatja, mert úgy érzik,
megértették az élet igazi értelmét. Például a menedzser többé
nem tud ugyanúgy hajtani, mert számára a pénz elveszíti
jelentõségét, s többé könyörtelen sem tud lenni. Sokszor
bûnözök is megjavulnak a klinikai halálból visszatérve. Nem
volna meglepõ, ha az úgynevezett megvilágosodási élményeket,
mint Szent Pál megtérését, valójában halálközeli élmények
váltották volna ki.
Persze
veszélyes dolog a megváltás, ezt talán a menedzser példája is
sugallja. Elmegy az illetõ a modern, versengõ, élethalálharc
jegyében folyó világból, ahol addig kegyetlenül jól
funkcionált, és visszatér egy szent, aki számára értelmetlen
már a gyûlölködés, a nevetséges csaták megvívása. Ahogy
Moody egyik könyvében leírja (17.), a klinikai halált követõ
személyiségváltozás sokszor váláshoz vezet mert az addig durva,
veszekedõ férj türelmes, megértõ emberré válik, aki szeretetre
vágyik, és szeretetet akar nyújtani. A feleség életjátszmájába
azonban ez nem illik bele; õ esetleg éppen azzal akarta elkerülni
az intimitást, az egyenrangú, szeretetteljes kapcsolatot, hogy
brutális férjet választott magának. Vagyis nem szerencsés dolog
csak úgy felelõtlenül megjavulni.
Végül
a fénylény, akit sokan vallásuk istenével, mások egyszerûen a
szeretettel azonosítanak, közli a látogatóval, hogy vissza kell
mennie a földi létbe, mert neki ott még dolga van. Van, aki
tiltakozik, de a fénylény nem tágít, s menni kell. Egyes
beszámolókban maguk a meghaltak kérik, hogy visszamehessenek, mert
szeretnék felnevelni gyermeküket, stb.
Sellers
a következõképpen élte ezt át: "Megláttam egy kezet, amint
átnyúlik a fényen. Próbáltam megérinteni, belé kapaszkodni,
hogy átemeljen engem a fénybe." Ám ekkor sikerült
újraindítani a szívét, és "abban a pillanatban a kéz
hangja azt mondta: Még nem jött el az idõ! Menj vissza, és fejezd
be! Még nem jött el az idõ!" Aztán a kéz lassan
elhalványult, Sellers visszalebegett a testébe, és szívében
keserû csalódottsággal ébredt fel (13.).
A
beszámolók körülbelül 6%-a tartalmaz a jövõben bekövetkezõ
eseményekre vonatkozó információkat is. Így pl. Jung megtudta,
hogy az õt újraélesztõ orvos hamarosan meg fog halni, és úgy is
lett (10.). Amikor a döntés a visszajövetelrõl megszületik,
általában a személy visszatér fizikai testébe, ami orvosi
szempontból egybeesik a szív és a légzés megindulásával,
vagyis a sikeres újraélesztéssel. Egyes betegek ilyenkor
ellenségesek az orvosokkal, mert visszahozták õket "onnan".
Élet
a klinikai halál után
A
klinikai halál élménye meglepõ módon nem trauma szokott lenni,
hanem megváltó élmény. Akik átélik, pozitív
személyiségváltozáson mennek keresztül, s hasznosan akarják
eltölteni a visszakapott életet. Általában nagy tudásvágy támad
bennük, gyakran maga a fénylény is utal rá, hogy a szeretet és a
tudás a legfontosabb az életben. Akik meghaltak, és feltámadtak,
élni akarnak. Ha az újraélesztés pillanataiban bánják is, hogy
vissza kell jönniük, hiszen akkor egy csodálatos, soha nem
tapasztalt élmény hatása alatt állnak, késõbb boldogok, hogy
folytathatják életüket (20.). Ugyanakkor jellemzõ, hogy többé
nem félnek a haláltól - talán ez az, amit jó lenne, ha át
tudnának adni embertársaiknak.
Az
ilyen emberek már messzirõl azonosíthatók az avatott szem
számára. Ismertem egy könyvkötõt, munkája közben feltûnõ
volt a nyugodtsága, higgadtsága, s ezt az tudta igazán értékelni,
aki ismerte a könyvkötõmûhely vezetõjét is. A rendszerváltás
elõtt mindenféle izgalmas könyvek illegális másolásával,
kötésével és terjesztésével is foglalkoztam, s Moody munkájának
zugfordítását is kiadtuk 100-200 példányban. Ahogy ez az ember
kezdte méretre vágni az Élet az élet után könyvtesteit,
belelapozott, s amikor rájött, mirõl szól a könyv, szûkszavúan
elmondta, hogy õ régebben alkoholista volt, és ez addig-addig
ment, mígnem meghalt. A hûtõkamrában éledt fel, s a nõvér
elájult, amikor könyvkötõnk imbolyogva megjelent egy szál
lepedõben a hullakamra irányából. Azóta élete teljesen
megváltozott, már nem iszik, és egy antialkoholista mozgalomban
dolgozik. Ha ezt Moody hallaná, egyik szeme nevetne, a másik
copyrightpert indítana. Úgyhogy maradjon köztünk.
A
halálközeli élmények legeslegtudományosabb értelmezése
Vannak
misztikus lelkek, akik kiéhezetten várják, miben élhetik ki
parapszichológiai komplexusaikat. A halálközeli élmények remek
lehetõséget nyújtanak túlvilágról, n-edik dimenzióról,
lélekvándorlásról elmélkedni. Ám mióta Michael Persinger
demonstrálta, hogy elég a jobb halántéklebenyt egy jó erõs
mágnessel ingerelni, és máris kész a misztikus élmény meg a
testen kívüliség megtapasztalása (21.), azóta én erõsen
kétlem, hogy az anyagelvûség bukásáról volna szó.
Egyrészt
a halálközeli élmények különféle elemei - pl. a testen
kívüliség tapasztalása - számos olyan esetben megjelennek,
amikor az agy oxigénhiányos állapotba kerül, vagy a jobb
halántéklebeny kóros izgalmi állapotban van, pl. temporális
epilepsziában, halántéklebenyi daganatban, mûtét alatti
ingerlésben vagy LSD hatására (22.). Morse, aki a gyermekkori
halálélményekre specializálódott, egy 12 éves kislánynál jobb
halántéklebenyi epilepsziás roham alatt a halálközeli
tapasztalat mindene elemét megtalálta, a testen kívüliségtõl az
alagútélményen át a mennyországélményig (22.).
A
mai legjobb magyarázó elmélet az ún. ketaminteória. A ketamin
egy régi mûtéti altatószer, amely mellesleg megvédi az agyat
oxigénhiányos állapotban, s ennek kapcsán kiderült, hogy a
ketamin tulajdonképpen csak utánozza az endopszihozin
vegyületcsoport hatását, amely az agyban termelõdik a neurokémiai
izgalmi hatások kivédésére (21.). A ketamin gyakran okoz
halálközeli élményeket (23.), ezért ha alkalmazzák, erõs
nyugtatót is szoktak adni mellé. Egy férfi ketamint adott be
magának, s élményeit azonosnak találta az egy héttel azelõtt
átélt halálközeli élményeivel (24.).
Mivel
a halálközeli élmények pozitív változásokat indukálnak a
személyiségben, kísérleteket tesznek arra, hogy a ketaminnal
elõidézett halálközeli élményekkel kezeljenek más módon már
befolyásolhatatlan betegeket, pl. alkoholistákat (23., 25.).
Persze
mindent nem tudunk megmagyarázni vegyületekkel és az
agymûködéssel; mindig lesz egy fehér folt, amelyet mindenki azzal
népesít be, amivel akar: majdani még pontosabb tudományos
magyarázatokkal vagy miszticizmussal.
E
kutatások legfontosabb üzenete, hogy szeressük egymást, gyerekek!
Nem kell a halál közelségébe kerülni ahhoz, hogy ráébredjünk:
az élet többet ér annál, hogy tudás és szeretet helyett eladjuk
a lelkünket pénzért vagy talmi sikerekért. Innen üzenem, hogy
nem veszem át a Nobel-díjat, ha nekem ítélnék.
/írta:
Szendi Gábor, Prim.hu/
ÉLET A HALÁL UTÁN
2011.05.03
BEVEZETŐ
Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.
Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?
Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.
Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.
A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).
A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.
Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.
Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."
(Máté 22,31 és 33)
1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk
Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.
Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?
Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.
Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.
A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).
A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.
Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.
Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."
(Máté 22,31 és 33)
1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk
Az
első kérdés valóban az, hogy hogyan tudjuk folytatni életünket
bármilyen módon, ha közben testünk halott, a földben nyugszik;
és még ez a test is eltűnik később, elkeveredik a földdel vagy
a levegővel.
Az
utóbbi években sok olyan könyv jelent meg, amely a "halál
utáni élettel" kapcsolatos tapasztalatokról számol be.
Amerikai orvosok még tudományos dolgozatokat is írtak erről a
témáról. Ezekben a könyvekben összegyűjtött vallomások
szerint néhány súlyos beteg, gyakran súlyos műtét után,
biológiailag halottnak nyilváníttatott. Egy idő elteltével
azonban észrevették, hogy újra visszatért belé az élet. Később
megkérdezték tőlük, mi történt velük az alatt, amíg halottnak
hitték őket. Meglepő volt a beszámolók közötti hasonlóság.
Ezek a személyek legtöbbször egy "testen kívüli"
létezésről beszéltek, amelynek során külső szemlélőként
látták a testüket. És ami a legtöbb személy elbeszélésében,
akik ilyen megtapasztalásban részesültek, közös az, hogy
mindannyian egy fényes és irgalmas lénnyel való találkozásról
számolnak be. E lény külsejével és személyazonosságával
kapcsolatban ugyan eltérnek a beszámolók, attól függően, hogy a
megtapasztaló személyek kevésbé vagy egyáltalán nem hívők. A
megbocsátó ítélettel, a jósággal való szembesülés viszont
mindegyikük beszámolójában megtalálható.
Minden
esetre el kell ismerni, bármi is az értéke ezeknek a
tanúvallomásoknak, hogy megegyeznek abban, hogy az "élet és
halál határán" megélt tapasztalatokról van szó. Ezek az
emberek valóban újrakezdték életüket, ezért tudnak most
beszélni nekünk erről. Tehát arra lehet gondolni, hogy ez a
titokzatos Lény talán egy figyelmeztetést, egy új esélyt adott
nekik, bátorította őket hogy éljenek jól, és ez az élet a
folytatása lesz annak az életnek, amit eddig közöttünk éltek.
Van
valami, amit el kell fogadnunk ezekben a vallomásokban: a biológiai
élet szélső határaihoz érkezve, megdöbbentő módon tárul fel
előttünk a tény, hogy nemcsak test vagyunk, hogy lényünknek egy
finom pontja képes rákérdezni a testünkre, életünkre és
sorsunkra. Ez a lélek?
Ez
lényeges kérdés. Lássuk, milyen kimondott, vagy kimondatlan érvek
szólnak amellett, hogy "anyagi, biológiai" létezésünk
nem képes kifejezni, kimondani mindazt, amik vagyunk. Nem logikus,
hogy a biológia területére korlátozzuk legmélyebb vágyainkat, s
amit érzünk, amikor életünk végső céljára tekintünk. Ezt nem
nehéz megérteni. Vegyünk egy példát:
Egy
férfi szerethet egy nőt a testével. De nem lenne igaz, ha azt
mondanánk, hogy csak a testével tudja szeretni. És tévednek azok,
akik a szerelmet a testiséggel azonosítják. Az igazi szerelem
tovább lép, sokkal mélyebb és sokkal tartósabb. Valóban
szeretni azt jelenti, hogy nem csupán testünkkel, hanem egész
szívünkkel, lelkünk minden erejével szeretünk. Szeretjük a
másikat önmagáért. Mindennél jobban kívánjuk , hogy boldog
legyen. Úgy szeretjük, hogy közben elfeledkezünk saját
magunkról, mindenkor szeretjük.
Igen,
"a szeretet erősebb a halálnál" (Énekek éneke).
A
boldogsággal is így vagyunk. Az ember a boldogságra van teremtve:
hogyan is lehetne valaki boldogtalan, ha a boldogságról semmi
fogalma nincs és nem is vágyakozik utána? És mikor boldognak
érezzük magunkat, mit kívánunk? Nem csupán azt, hogy
folytatódjon az az esemény, amely boldogságot szerzett nekünk,
hanem hogy boldogságunk állapotának ténye tartson örökké,
bármi is idézte elő. Van tehát valami bennünk, amely több a
testünknél, amely a boldogságra való szüntelen vágyakozás. Ezt
nevezik a hívő emberek - és sokan mások - léleknek.
És
a halál egy akadály. Arra vagyunk teremtve, hogy boldogok legyünk,
olyan boldogságra vágyunk ami örökké tart, nem ér véget a
halállal. Erre a vég nélküli boldogságra mindnyájan vágyunk,
magunkért és azokért, akiket szeretünk, és nem tudunk
beletörődni a halálba, mert van lelkünk. Természetes,
elfojthatatlan módon él bennünk a vágy az örökkévalóság
után, mert a lélek nem arra van teremtve, hogy eltűnjék itt a
földön.
2 -
Azoknak az ellenvetései, akik abban hisznek, hogy nincs semmi a
halál után: a "materialisták"
Vannak
külsődleges ellenvetések, és olyanok is, amelyek inkább a
belsőből származnak: egyesek tárgyilagosan érvelnek és készek
érveik megvitatására, másoknak lényük bensejéből fakadnak a
reakcióik, fájó sebekből vagy teljesen személyes belső
félelmeikből. Nem mindig vesszük észre, de gyakran miután ezek a
sebek feltárulnak, sikerül őket megbékíteni, meggyógyítani.
A
materialisták fő érve egyszerű: azt állítják, hogy nincsen
semmi a fizikai világon kívül, azon kívül, amit érzékeinkkel
megvizsgálhatunk és megmérhetünk. Ami a legfurcsább, hogy úgy
hisznek ebben, ahogy mások Istenben hisznek.
Ez
egy úgymond "tudományos" érvelés, és valójában első
sorban azoknak volt a vélekedése, akiket "scientistá"-nak
neveznek.
Ezek
az emberek a tizenkilencedik század második és a huszadik század
első felében azt állították, hogy kizárólag a tudományban
lehet hinni, és elkápráztatták a kevéssé művelt embereket a
tudománnyal. Meg voltak győződve arról, hogy tudományos
módszerrel mindent meg lehet magyarázni. Minden egyéb elgondolásra
alapozott tudást, ismeretet vagy bölcsességet elvetettek. Ami nem
volt tudományos, azt légbőlkapott ostobaságnak tekintették.
Kicsit olyan ez, mintha egy ógörög nyelv-szakértő azt mondaná,
hogy minden, ami nem görög-betűvel van írva, értelmetlen. Mivel
a lélek nem mérhető és egyenletekkel nem írható le, arra
jutottak, hogy nem is létezik.
Az
ilyen fajta materialista nézeteket "redukcionistának"
nevezik, mert az embert mennyiséggé, képletekké, kémiai
reakciókká, fiziológiai sémákká redukálják, fokozzák le.
A
gondolkodást, a szeretetet, az életet csupán fizikai-kémiai
reakciók "felépítményének" vélik.
A
szcientisták ezáltal éppúgy tudományellenes előítéleteik
voltak, mint másoknak, hiszen konzerválni akarták elméletüket.
Így a nagy Pasteur-nek, annak a tudósnak az ellenfelei, aki
felfedezte a mikrobákat és a védőszérumokat, hittek az
ősnemzésben. Miért? Nem igazi tudományos okokból kifolyólag,
hanem istentagadásból, mert azt gondolták: ha az állatok nem
ősnemzéssel, azaz spontán módon fejlődtek ki, akkor kénytelenek
volnának hinni a teremtésben és a Teremtőben.
Másik
oldalról ugyanakkor maga Pasteur, aki annyira igényes volt
tudományos téren, hitt a lélek és az örökkévalóság
létezésében. Hálát adott Istennek felfedezéseiért (például a
Pasteur Intézet avatásán mondott beszédében). És egyik gyermeke
halálakor született írásában gyönyörűen önti szavakba
reményét, hogy egyszer újra találkozni fog vele az örök
életben. Mert számára akkor ez volt a kérdés. És ez a kérdés
kívül esik a kémia, csillagászat vagy a fizika területén: a
gyermekem halott, de tényleg halott? Véglegesen halott? Vagy része
lesz egy igazi boldogságban, amelyben újra találkozhatom majd
vele, és újra láthatom a mosolyát? Isten ígéreteibe ez is
belefér?
"Mivel
kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert
bűnösök közt folyt az élete... Aki korán tökéletes lett, nagy
kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett
kimenteni a romlottság köréből... Az igazak azonban örökké
élnek, az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli
gondjukat."
(Bölcsesség
könyve, 4. fej. 10., 13. és 14. vers; 5. fej. 15. vers)
3 -
Van-e egy titkos félelem az ember szívében Isten és az
örökkévalóság misztériuma előtt? - a hitetlenek félelmei és
sebei
Sokaknak
ateista barátaink közül vagy azoknak az embereknek, akik azt
mondják, hogy nincs semmi a halál után, egészen másfajta érveik
vannak, mint az, hogy "nincsen semmi a természet-tudományokon
kívül". Egészen személyes okból nem tudnak hinni abban,
hogy a lélek él, és a menny örökkévaló. Olyan érvek ezek,
amelyek a szabadságot, erkölcsöt, az igazság fogalmát, mások
szeretetét és saját, személyes élettörténetünket érintik.
Ebben a tanulmányban megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a
kérdések valós kérdések, de gyakran rosszul fogalmazzuk meg
őket, és ezért nem kapunk rájuk jó választ. Elvetjük, mert
félünk tőle. Nem akarjuk meghallani attól való félelmünkben,
hogy fájdalmat fog okozni. Befogjuk a fülünket. Pedig ha
meghallgatnánk az igazi választ, mekkora öröm lenne akkor,
micsoda felszabadulás!
Vannak
ateisták, akik nem képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy
létezhet egy örök élet. Én is megismerkedtem közülük
többekkel igen közelről, mert az édesapjuk, édesanyjuk,
barátnőjük, férjük… éppen akkor halt meg. Ilyenkor ők azt
gondolják magukban: "ez a szeretett, csodált ember nem mehet a
mennybe Istenhez, ha az egyáltalán létezik, mert nem hitt benne
míg élt. Vagy ez a személy tett olyan dolgokat, amelyek nem
egyeztethetők össze az Istennek tetsző erkölcsös élettel.
Mindenesetre én jobban szeretném, ha nem lenne sem Isten, sem örök
élet, mert ők ki lennének belőle zárva és ez túl szomorú".
De
erre Jézus Krisztus Evangéliumában (amelynek jelentése: Jó hír)
megtaláljuk a választ :
"Embernek
ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges"
(Máté
19,26)
"Istenünk
azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön."
(1
Timóteus 2,4)
"Úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy
mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten
nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot,
hanem hogy üdvözüljön általa a világ."
(János
3,16-17)
Tehát
teljes bizonyossággal elhihetjük, hogy Isten egy jóságos,
irgalmas Isten. Azok előtt, akik jóhiszeműségből nem ismerik őt,
kész megnyitni az üdvösség kapuját. Nyitottságukat nézi
mindenekelőtt. Elég ha szívükben, lelkük mélyén igent mondanak
az ő irgalmára. Ez ki van fejtve az Evangéliumban, amikor Jézus
haldoklik a kereszten, bal és jobb oldalán a két lator
hasonlóképpen keresztre feszítve. Az egyik kettőjük közül
megszánja Jézust, felé fordul, és így szól:
"Mi
ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi
rosszat nem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg
rólam, amikor eljössz uralmaddal." Erre ő így felelt:
"Bizony
mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban."
Ez
az, amit kérhetünk Istentől, ha egy általunk szeretett személy
anélkül halt meg, hogy megismerte volna Istent: hogy mint a jó
latort, érintse meg őt Isten ártatlansága majd amikor találkozik
vele, és kérje Jézus Krisztust, hogy emlékezzen meg róla a
Királyságában. És akkor Isten, akinek semmi sem lehetetlen,
megadja barátunknak a lehetőséget, hogy belépjen vele a
Paradicsomba.
Halálunk
pillanatában, ott, ahová már senki nem kísérhet el minket,
Isten, aki maga a szeretet, különleges módon fedi fel magát, mint
szeretet és irgalom. Ekkor minden Istentől való félelmünk, hamis
istenképünk szertefoszlik, akár a bárányfelhők a tűző
napsugártól. A szeretet, Isten igazi arca Krisztusban megjelenik
úgy, mint a jó latornak. És ekkor elég kimondani az igent Isten
Szeretetére, a többit elvégzi ő.
Mi
pedig, az élők, talán azért félünk Istentől ma, mert valóban
hamis az Istenről alkotott képünk. Vegyük például az erkölcsöt.
Lemondjak valamiről, amit ma szeretek egy jövendő boldogságért,
amit nem is ismerek? Isten ilyen szigorú feladatokat ró ki ránk,
csak hogy megmutassa hatalmát? Rabszolgát akar csinálni belőlem?
A válasz ugyanaz, amit fentebb megadtunk:
"Ha
Isten a Fiát adta oda azért, hogy nekem örök életem legyen, ha
akkor is szeret engem, ha én nem is ismerem, nem is szeretem, talán
még harcolok is ellene; ha ennyire szeret, miért félnék attól,
hogy a boldogságon kívül bármi mást akarna nekem?"
Néha
nehéz lehet megértenünk ezt. Miért nem kérjük tőle a szeretet
nevében, amelyet ránk áraszt, hogy világosítsa meg számunkra a
válaszokat e kérdésekre?
Jézus
Krisztus nem kényszeríti ránk a szeretetét. Csecsemőként jött
közénk Karácsonykor, gyengén, erő és hatalom nélkül.
Szeretetét nem erőlteti, hanem felkínálja. Szeretetet koldul. Nem
vár mást tőlem, csak egy szabad választ. Ha nem is értem meg
azonnal, már elkezdhetek másként tekinteni rá. Azután lelkemből
lassan kitörlődnek az Istenről alkotott téves képek. ő nem
akarja megakadályozni a boldogságomat az életemben. Megmutatja
azokat az utakat, amelyek egy távolabbra mutató boldogsághoz
vezetnek el. Olyan boldogsághoz, amire lényem legmélyéből
vágyom.
Akkor
majd felfedezem ezt az Istent, aki maga a szeretet, és elfogadom
csodálatos ígéreteit. Örömmel és szabadsággal telve,
meggyógyulva mély sebeimből, kedvem lesz neki igent mondani,
teljes lelkemből szeretni akarok majd. Minden gondomat leteszem a
lába elé, amivel nem tudok megbirkózni. Örömmel fogadom majd
bocsánatát, ami teljesen újjá varázsol. És új reménység lesz
bennem, a szeretet értelme, amiért kész leszek megváltoztatni
valamit az életemben.
4 -
A reinkarnáció is egyfajta élet a halál után, nem? Lehetséges,
hogy több egymást követő életünk van?
Napjainkban
meglehetősen sokan mondják, hogy hisznek a reinkarnációban.
Gyakran nem is tudják pontosan mi is az, de modernebbnek tűnik
számukra.
Miért
vannak egyesek annyira elbűvölve a reinkarnáció gondolatától?
Mi vonzza őket a reinkarnáció felé?
A
reinkarnáció tana felé való fordulásban két alapvető útkeresés
mutatkozik meg:
1 -
Valahol érzem, hogy az egész benső életem nem tűnhet csak úgy
el egyszerűen. Irtózom a semmitől. Kell, hogy valami módon az
életem, a lényem tovább tartson a halálon túl. Igazából az,
amit a reinkarnáció eszméje mögött keresnek az emberek: az
öröklét. De valóban a reinkarnáció tana a jó válasz? Ez az az
út, ami az igazi boldogság felé visz?
2 -
Az emberek érzik, hogy nem juthatnak csak úgy be a Paradicsomba.
Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy szükségünk van
megtisztulásra.
A
reinkarnáció tana szerint a földön újrakezdett életek,
újjászületések során át fokozatosan megtisztulunk és
megszabadulunk a rossztól, ami hozzánk tapad. Ez mély és
tiszteletre méltó gondolat. De vajon a megoldás, amit a
reinkarnáció a problémára javasol, érvényes-e?
A
gondolat, hogy a lélek tetszése szerint testből tesbe vándorol,
testünket átmeneti börtönné fokozza le. Valójában a test a
lélek személyi igazolványa. A lélek a test által létezik, benne
ölt alakot, s nem más, mint annak lelki élete. Minden ember
egyedülálló személyiség, saját testtel, saját lélekkel, és
saját történettel.
A
reinkarnáció nem jelenti az örök életet.
A
reinkarnáció, bármelyik tanításba ágyazódik is bele (több van
belőlük: keleti tanok, New Age, buddhizmus), igazából nem az
örökéletet jelenti. Tulajdonképpen kis életek egymás
utániságáról van szó, az itteni, földi élet korlátaival,
egészen addig, míg egyszer csak már nincs több újjászületés,
hanem elérjük a "nirvánát".
Az
út végére javasolt boldogság nem tűnik kissé furcsa
boldogságnak? Ha megnézzük a nirvána szó etimológiáját, ez az
újjászületések utáni végső állapot levegőhiányt jelent,
lélegzethiányt. Ez a sorozatos újjászületésekkel elérhető
megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi
javaktól, a hatalomtól, másokkal való kapcsolatoktól, a
barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel magával
összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem lélegzünk. Ekkor
majd eggyé olvadunk a világegyetemmel, a nagy mindenséggel. Nem
mozgunk többé, nem gondolunk már semmire, nem szeretünk többé.
Nincs többé személyiségünk, nincs többé egyéniségünk.
Vajon
ez az a boldogság, ami után vágyakozunk? Megszűnni önmagunk
lenni, hogy "Minden" lehessünk?
Ezzel
szemben a feltámadás után mi magunk fogunk örökké élni az Élő
Istennel együtt és mindazokkal, akik vele élnek szeretetében és
abban a boldogságban, amit nekünk ad. Beszélhetünk majd vele, és
továbbra is szerethetjük azokat, akik a Földön vannak, és
imádkozunk, hogy ők is részesei legyenek ennek a boldogságnak.
A
reinkarnáció általi megtisztulás problémái.
A
másik probléma a reinkarnációval az általa javasolt megtisztulás
módja: egymást követő újabb és újabb életek során felfelé
vagy lefelé lépegetünk egy létrán ami a rossztól - az anyagi
világtól - a jó felé vezet - az anyagtalan és személytelen
"Teljességig".
Így
viszont félő, hogy az élet sokat veszít értékéből:
elodázhatjuk problémáink megoldását, hiszen majd egy következő
életben jobban csináljuk talán. Ez felelőtlenség, mert nem
vesszük komolyan az életet: nem biztos, hogy mindenről most kell
dönteni, majd egy másik életben bepótolhatom a lemaradásaimat.
De
ha ez igaz is lenne! Miért ne kereshetném életem boldogságát
most? Milyen különös ellensége lehet az embernek és sorsa
nagyságának az, aki kirója ránk ezt az anesztéziát,
érzéketlenséget? Elvenni az embertől élete értelmét és
értékét? Mindig osztályt kell hát ismételnünk?
Nem
mértük fel eléggé a kárt, ami ebből a tanból következik: ha
én ebben a mostani életemben egy előző élet súlyát cipelem,
akkor egy olyan életért bűnhődöm, amiről nincsen semmiféle
emlékem; amelyben egy másik személy testében voltam, vagy éppen
egy állatéban. Micsoda büntetés nehezedik rám, és mekkora
erőfeszítéseket igényel tőlem!
Lehet,
hogy életek során kell újra meg újra megszületnem, hogy újra
feljuthassak a létrára?
Hát
nincsen senki, aki a segítségemre jönne? Kire támaszkodjam, hogy
sikerüljön jóvá válnom és végére érnem ennek a fatális
láncnak?
Az
élő Isten ígéretei teljesen másfélék. Isten, a mi Atyánk, azt
szeretné, ha jók és tökéletesek lennénk. De tudja, hogy
milyenek vagyunk. Isten a szeretet, ajándékozó és irgalmas. Nem
kéri tőlünk életek sokaságát. Elküldi Fiát, hogy megbocsásson
nekünk, hogy megtisztítson minket, hogy képessé tegyen minket a
jóra, ő, aki a forrása minden jónak. A saját életét adja
nekünk és a saját jóságát.
Tiszteletben
tartja és komolyan veszi szabadságunkat. Szereti a szabadságunkat,
azért adta nekünk, hogy szerethessünk. És ha szabadságunkkal
élve elfogadjuk kinyújtott kezét és szeretetét, akkor belépünk
az örök, igazi életbe.
5 -
Mi az örökélet? Hogy fogunk akkor élni? Milyen kapcsolatunk lehet
azokkal, akik a mennyben vannak?
Néha
úgy képzeljük, hogy az élet a halál után valami olyasmi, mintha
a temetőben lennénk: hosszú-hosszú egyhangú nyugalmas pihenés.
Egyszer
egy öt éves kisfiú azt kérdezte: "A mennyországban mindenki
az ágyában él majd?" Azért mondta ezt, mert emlékezett a
beteg nagynénjére, akit azelőtt az ágyban fekve látott, és aki
most a mennyországban van. Megmagyaráztuk neki, hogy a
mennyországban nincsen sem betegség, sem halál, még "élőbbek"
leszünk, mint a Földön.
Lisieux-i
Teréz ezeket a szavakat mondta halálos ágyán: "Belépek az
életbe". És azt is mondta: "A mennyországban azzal
töltöm majd az időt, hogy jót tegyek a földön lévőkért."
Mindazok, megszámlálhatatlanul sokan, akik több mint 100 éve
imádkoznak hozzá (1897-ben halt meg), tanúsíthatják, mennyire
igaz ez.
Most
el szeretném mesélni egy személyes élményemet. Feleségem és én
elveszítettük Domonkost, kisfiúnkat hat éves korában. Édesapám,
az ő nagyapja nagyon szomorú volt. Néhány nappal a baleset után
felébredt az éjszaka közepén mély szomorúságában, és sírva
fakadt. Ekkor egy kis hangot hallott, amely azt mondta neki: "Nem
kell sírnod, nagypapa." Ezután újból elaludt, de másodszorra
is sírva ébredt fel. Ugyanazt a kicsi hangot hallotta, amiről
felismerte, hogy Domonkosé. Majd harmadszor is, és a hang azt
mondta neki: "Ne sírj, Nagypapa, ha tudnád milyen boldog
vagyok." És ekkor a nagypapa érezte, hogy minden szomorúsága
elszállt.
Néha
megtörténik, hogy - Isten engedélyével - egy nekünk nagyon
kedves személy, aki már eltávozott közülünk, valamilyen módon
érezteti velünk jelenlétét, közbenjár értünk Istennél, mert
akik Isten körül vannak, nem tétlenek. Élők ők, ahogy Isten is
Élő Isten. Szüntelenül gyönyörködnek Isten arcában. És
örökösen közbenjárnak azokért, akik a Földön élnek. Olyan
ez, mint egy nagy szolidaritás-lánc. Isten közelében lehetnek,
mivel szívük Isten felé fordul, megkapják tőle - szeretetből -
a lehetőséget, hogy imádkozzanak értünk; hogy kérjék nekünk
Isten világosságát és segítségét; hogy olykor jelet mutassanak
nekünk Isten kegyelméből, hogy az Élet útján irányítson
minket, Jézus Krisztus felé, aki az "út, az igazság és az
élet".
De
nem fordulhatunk a halottak felé úgy, hogy közben elfordulunk a
mennytől és Istentől, például a jóslással. A halottakkal való
effajta kapcsolattartás a bálványimádás egyik formája, vagyis
az igaz Istentől való elfordulás. A spiritizmus veszélyes.
Könnyen rossz irányba fordíthatja lelki, szellemi tehetségeinket,
s olyan tettekhez vezethet, melyeket később nagyon bánunk.
Ezzel
szemben, az isteni élet megnöveli és átalakítja mindazt a szépet
és jót, ami a mennyben lévőket a földiekhez köti. Kiigazítja
és megtisztítja, ami nem volt helyes, hogy tökéletes szeretettel
szeressük mindazokat, akiket ismertünk. Istennel élünk, s kérjük
őt, hogy ugyanazt a boldogságot adja meg számukra, melyben nekünk
van részünk.
Testünkkel
együtt támadunk fel.
Az
élet teljessége nem csak az életet érinti. Jézus az
Evangéliumban a testek feltámadásáról beszél:
"Én
vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is
halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg
sohasem."
(János
11,25-26)
Krisztus
testben támadt fel. Tanítványai látták a sebhelyeket kezén, a
lábán és az oldalán. Evett és ivott velük együtt. De nem földi
életét folytatta tovább. Megdicsőült testben támadt fel. 2000
éve ezt vallja minden keresztény.
Mi
is az idők végén átalakult, megdicsőült testben támadunk fel.
Szent
Pál, a korintusiaknak írt első levelében magyarázza, hogy ez
ugyanaz a test lesz - ugyanaz a személy -, de akárcsak a mag, ami
kihajt, ugyanaz, mint a növény, ami belőle kinő, testünk,
egyesülve lelkünkkel többé nem a földi élet korlátain belül
fog létezni, hanem átlényegült formájában Isten Életében
részesedik, amit a mennyországnak hívunk.
"Ha
pedig bennetek van annak a Lelke, aki föltámasztotta Jézust
halottaiból, ő, aki Krisztus (Jézust) halottaiból feltámasztotta,
életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke
által."
(Róm
8,11)
Tehát
nincsen feloldódás az univerzumban, a nagy mindenségben, ahogy azt
a reinkarnációban hívők gondolják, mert nem ismerik Isten
ígéreteit. Isten az, aki visszaadja tökéletes létünket, és
személyiségünk is megmarad, valóban Isten partnereivé válunk,
asztalához meghívottként. Letöröl minden könnyet szemünkről,
amint azt a Jelenések könyvéből idéztük.
Ezt
az örök életet azonban már most elkezdhetjük élni bizonyos
értelemben. Isten megadja a lehetőséget, hogy már ebben az
életben megismerhessük őt. Hogyan? Az Evangélium - Isten igéjének
- olvasásával, a "szentségek" vétele által: a
keresztségben, ami által megszületünk az isteni életre.
Az
Oltáriszentségben, vagyis a misén, ahol Istent vesszük magunkhoz
az ostyában; Isten a saját életével akar táplálni minket, saját
éltető szeretetével, a Szentlélekkel. A kiengesztelődés
szentségében megbánjuk vétkeinket, s kérjük Istent, hogy
bocsássa meg az ellene, s embertársaink ellen elkövetett bűneinket
. És ott van még a betegek szentsége, a házasság és a papi rend
szentsége.
Az
imádságban már jelen életünkbe bekapcsoljuk az örök életet.
Isten, ha szánunk rá egy keveset a mi értékes időnkből, helyet
készít a szívünkben és megnyit minket, hogy képesek legyünk az
evilágon túli dolgok befogadására.
Ekkor
házaséletünk is átalakuláson megy át: megújult szerelemmel
szeretünk. A másokkal való kapcsolataink is megváltoznak: más
szemmel nézzük őket, szeretettel és reménnyel tekintünk rájuk.
Ez a "karitász": Isten belénk költözik és a szeretet
eszközévé változtat minket.
Ismerjük
az örömöt, mert él bennünk a reménység.
"Magadnak
teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg nem
lakik tebenned."
(Szent
Ágoston)
6 -
Mit tehetünk azokért, akik meghaltak?
A
hitvallásban, amely összefoglalása mindannak, amiben a
keresztények 2000 éve hisznek, azt mondjuk: "Hiszek a szentek
közösségében". Ez azt jelenti, hogy szoros kapcsolat van
azok között, akik Isten mellett a mennyországban vannak, vagyis a
"szentek" és közöttünk, akik itt élünk a földön.
A
"szentek" nem csak azok, akiket az Egyház hivatalosan
kanonizált, szentnek nyilvánított. Mindazok szentek, akik úgy
haltak meg, hogy igent mondtak Isten szeretetére, átmentek egy
megtisztuláson, és ők is "szentek".
De
ahhoz, hogy a szeretet tüze belénk költözzön, izzanunk kell,
égnünk kell a szeretettől. Ezért, ha szükségünk van arra, hogy
felmelegedjünk, ennek a megtisztulásnak a helye a "Tisztítótűz".
Imáinkkal meggyorsíthatjuk menetelésünket a szeretet felé. Isten
számára nem létezik idő. Ha ma valamelyik halottunkra gondolunk
és imádkozunk érte, Isten már hallja is imánkat.
A
legjobb ima az, ha felajánlunk egy misét, amin lehetőleg mi magunk
is részt veszünk. De minden kis szónak, amit szeretett
halottainkért mondunk, nagy ereje van: mert Isten Szívét érintik
meg.
Urunk,
Íme
az áldozat, amit mi, a te szolgálóid és teljes családod
bemutatunk neked: fogadd el jóságosan. Add meg nekünk életünk
békéjét, ments meg minket a kísértéstől és fogadj be minket
választottaid közé.
(miseima)
Azokért
is sokat kell imádkozni, akik egészen közel vannak már a
halálhoz, mert ez az az utolsó pillanat, amikor igent lehet még
mondani a szeretetre.
Imádság
Szűz Máriával
Üdvözlégy
Mária, kegyelemmel teljes,
az
Úr van teveled.
Áldott
vagy te az asszonyok között,
s
áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk
Szűz Mária,
Istennek
szent Anyja,
imádkozzál
érettünk bűnösökért,
most
és halálunk óráján. Ámen.
És
a pokol létezik-e? Igen, Jézus figyelmeztet rá minket az
Evangéliumban, például a szegény Lázárról vagy a gazdag
ifjúról mondott példabeszédben. És különösképpen akkor,
amikor az utolsó ítéletről szól.
"Nem
egyesülhetünk Istennel csak akkor, ha szabadon döntöttünk
amellett, hogy szeressük." (A Katolikus Egyház Katekizmusa).
Jézus szavai súlyosak:
"Aki
nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét,
gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete,
amely megmaradna benne. "
(1
János levél 3. fejezet, 14-15. vers)
"Gyehennáról"
beszél, "tűzről, amely nem alszik ki".
(Márk
9,43 és 48)
Kijelenti,
hogy "elküldi majd angyalait, akik összegyűjtik a bűnösöket
és a tüzes kemencébe vetik." A pokol bizony létezik, és az
Egyház nem mond egyebet, mint amit maga Jézus mondott. Miért?
Isten szeretete megóv minket attól a tragédiától, hogy
szeretetlenségben éljünk és hogy elkerüljük a mennyország
kapuját, az örök életet. ő a felelősség vállalására hív,
hogy az ember felelősséggel használja szabadságát az örök élet
elnyeréséért. Ez meghívás a megtérésre.
De
a pokol nem azt jelenti, hogy Isten elveti az embert. Isten senkit
sem szán arra, hogy a pokolba kerüljön, mint ahogyan azt a
janzenisták hitték - tévesen. Akkor jutunk a pokolba, ha életünk
utolsó pillanatáig visszautasítjuk Istent, s irgalmát.
Isten
valójában azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Aki
őszintén kér tőle bocsánatot, meg is kapja. Emlékezzünk a jó
latorra.
Isten
nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra
térjen.
(2
Péter 3,9)
Remélhetjük
hát, hogy minden szeretett halottunk kérni fogja ezt az irgalmat
Istentől, és ezért imádkozhatunk is. Maga Isten az, aki ösztönöz
minket, hogy imádkozzunk halottainkért, és hagyja, hogy kérésünk
meghallgatást találjon nála.
Tehát
halottainknak és nekünk a mennyország a reménységünk, Isten
irgalmából fakadó szilárd reménységünk, hogy újra találkozni
fogunk Isten országában.
"Íme
az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő
népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten
letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé
sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé,
mert az elsők elmúltak."
(Jelenések
könyve 21. fejezet 3-4.vers)
www.1000questions.net
DRUNVALO MELCHIZEDEK ÉLET ÉS HALÁL ( DRUNVALO ÉDESANYÁNAK HALÁL UTÁNI ÉLMÉNYE )
Drunvalo
Melchizedek
Élet
és halál
(
Drunvalo édesanyának halál utáni élménye )
Új-Mexikóban
laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvő sivatagos
területen. Ha jól emlékszem, 1992-őt írtunk. Még mindig
emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a
száraz, sivatagi levegőt, amint finoman és ritmusosan ki-be
lélegeztem. Aznap reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint
általában, és ahogy szépen lassan visszatértem a testembe,
valakinek a jelenlétét éreztem, közvetlenül magam előtt.
Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.
Azelőtt
soha sem láttam őt így, arany fényben csillogott. Amivel azt
akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz,
hithű katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb
szellemi jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem
fogta fel. De ott volt előttem és egyenesen a szemembe nézett,
amikor tudtam, hogy a fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem,
alig hittem el, hogy az én anyám ott van. Soha az életben nem
láttam őt ezen a másik síkon tevékenykedni.
89
éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az
életenergiájából. Haldokolt.
Hónapokkal
az új-mexikói eset előtt, a nővérem Nita mesélt el egy
történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor
meglátogatta anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta
őt, de nem volt hajlandó beszámolni az okáról. Aztán végül
Nitának sikerült kihúzni belőle az izgalom okát. Úgy tűnt,
hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testéből és repdeshet
körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb móka,
amiben része volt.
A
nővérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes volt, teljesen ismerős
volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos tapasztalások, de
meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp
felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak,
felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik
helyiségbe, ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint
valamivel foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy
testét hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t
nézni. Anyám tudni akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita
egyszerűen elmondta neki az igazságot, hogy ez teljesen
természetes.
Nita
elmondta, hogy anya halála előtt még egyszer utoljára vissza
akart menni Texasba, hogy megnézze a testvére sírját. A testvérem
tisztában volt vele, hogy egy ekkora útra fizikailag képtelen,
tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy ki is repülhetsz ebből
a házból?" Erre anya: „Tényleg?" Erre soha nem
gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar,
méghozzá könnyűszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is
ment a testvére sírjához. És hova máshova repült még el anyám:
egyenest az új-mexikói házamba.
Amint
kinyitottam a szemem és ott állt előttem éterikusan az édesanyám,
láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem azonnal a boldogság
és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak csak úgy
maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit
csinálsz itt?" Egyszerűen így szólt „Csak meglátogatlak.
Mindig is szerettelek."
Nem
tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem kérdéseket feltenni az
otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma volt, amit anya
szeretett.
Mindenhova
követett és életének a részleteiről mesélt, aztán elkezdett
mindent elmesélni nekem. Arról, hogy apa is mennyire beteg volt, és
hogy nem volt semmi öröm az életében, addig a pontig, amíg fel
nem fedezte ezt a kis „repülős" trükköt.
Végül
aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor történtek,
amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A
párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk,
gyerekekről szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A
szüleimnek hat gyereke volt és anyám a teljes életét a családon
belüli szeretetnek szentelte.
Hallgattam
őt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni, hallgattam
ahogy úgy beszél az életről mint valami csodálatos dologról,
ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család
vonatkozásában értette. Egyszer sem tett úgy említést valamiről
mintha az téves vagy rossz lenne. Egyszerűen szerette az életet.
Elkezdtem őt új fényben látni. Ráeszméltem, hogy milyen
csodálatos lélek is ő valójában és még jobban kezdtem
szeretni.
Aznap
éjjel, amikor készülődtem lefeküdni, egyszerűen odaült az
ágyam szélére és rám nézett, mintha csak védelmezne vagy óvna
engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak el és álmodjak
szép álmokat.
A
második és a harmadik nap úgy telt, mint az első. Anyám
telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató szeretet és a
törődés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt gondolni,
hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan indulok.
Ne aggódj!"
Harmadnap
éjszaka, olyan hajnali fél kettő körül hívott fel a nővérem,
hogy anyánk egy órája halt meg. El kell, hogy ismerjem, nem voltam
meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire számítottam. Elfordultam a
telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még mindig velem volt.
Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a legnagyobb
rendben." És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb
rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem.
Másnap reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az
izgatottsága azóta csak nőtt. Így szólt: „Fiam, van arról
fogalmad, hogy milyen szép is a halál? Csodaszép, minden
értelemben. Miért féltem én annyira tőle, amikor még éltem? Ez
életem legkomolyabb megtapasztalása!"
Egy
percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és
erős, egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki
semmit. Ahogy a fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így
szólt: „Fiam, benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond
ha itt maradok veled, amíg átesek ezen a megtapasztaláson?"
Mondtam neki, hogy szeretem és hogy természetesen bármit megteszek
érte. Elmagyaráztam neki, hogy van bizonyos tapasztalatom a halál
folyamatával kapcsolatban és úgy tudom, hogy minden elhunyt
személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a Földön, ami
4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána már
nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az
esetben itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet,
ami nem egy egészséges jövőkép. A szemembe nézett és ezt
mondta: „Kedvesem, teljesen megbízok benned."
Így
nekiláttam, hogy felkészítsem őt az előtte álló kalandra.
Tudtam, hogy olyan tiszta lélekről van szó, hogy minden kétség
nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be
is bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit
vagy bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját!
Ez olyan valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját
életemre nézve.
Úgy tűnt, hogy a halálát követő napon, minden perccel egyre és egyre boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az első nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje is ennek megfelelő volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.
A
második nap reggelén azonban, már túlságosan is szembetűnő
volt a változás, valóban megfiatalodott. Valamit mondanom kellett.
Külseje és viselkedése alapján is olyan volt, mintha 30 éves
lenne. Csodaszép volt, és csak úgy ragyogott az élet felett -
vagy még inkább a halál felett - érzett izgatottsága miatt. Így
szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen? Mit gondolsz, jól
nézek ki?" Természetes, hogy ettől megnyílt a szívem és
elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni,
hogy ne kérdezősködjek a megtapasztalásával kapcsolatban.
Elmondta, úgy döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és
megfiatalította magát. Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?"
Nem volt okom arra gondolni, hogy miért is ne lenne ez jó, mondtam
is neki, majd újra elmondtam, hogy milyen fantasztikusan néz ki.
A
halálát követő harmadik napon, a magasabb világokról
beszélgettünk, amiről szinte semmit sem tudott, kivéve azt, amit
az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag
hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen
megtapasztalásról, kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek
legalább ott van a Tibeti Halottas könyv, a katolikusoknak semmi.
Még az ősi egyiptomiaknak is megvolt a maguk Halottas könyve,
amely azt taglalta, mire számíthatunk a halál után és leírta a
továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen felkészületlen
volt. Megtettem minden tőlem telhetőt.
A
negyedik nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet.
Néhányan akár 2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán,
valakinek ehhez négy napra is szüksége van. Anyám kihasznált
minden rendelkezésre álló időt.
Amikor
felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén
üldögélt és nagyjából 12 éves korúnak tűnt. Emlékszem, hogy
megrémültem. Tudtam, hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott
gyerekként látni őt. Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez
nevetséges!"
Erre
azt felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl
fiatal." Így aztán az következű 2-3 órában már nem
fiatalodott tovább, hanem kezdett visszaöregedni. Körülbelül a
18 éves koránál állította meg a folyamatot. Így szólt anyám:
„Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem."
Egyszerűen
szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelőtt. Úgy
tűnt mintha az élete épp hogy csak elkezdődött volna. És a szó
szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületőben
van egy másik világba.
A
negyedik nap hátralévő részében, anyám mindenhova követett,
bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és nem fogadtam
vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és egyedül
akartam maradni.
A
testvérem hívott, hogy tudassa velem, anyánkat Kaliforniában
éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem Nita-val, tudta, hogy
anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért nem megyek el a
temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a
temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban
éppen ott volt rám szüksége.
Az
utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami teljesen váratlanul
ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még utoljára lássa
apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy tartson
vele. Aztán eltűnt, akkor először a hét folyamán. Egyedül
maradtam.
Két
órával később újra megjelent, apával az oldalán. Anyám
fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az
életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ő
is látott engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás
volt. Annyira félt, hogy alig tudott megszólalni.
Anyám
gyorsan beszélt, tele izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a
halál szép élmény és nem kell tőle félni. Anyám annyira
akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre ijedtebb lett, olyannyira,
hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül így szólt:
„Elnézést, de én ebből egy szót sem értek és most haza kell
mennem. Szeretlek, de mennem kell." És ezzel eltűnt. Anyámon
most először látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott
ebben az állapotában. De hamar váltott és visszatért a
lelkesedése. Ezt mondta: „Egyszerűen, ez nem a megfelelő idő
számára." Ahogy be is bizonyosodott, mert apa még ezután két
évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen dolog ami életben
tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett félelme. Soha
nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az anyával
történt. Ő csak egyszerűen elment.
Kb.
egy órával azután, hogy apa meglátogatott azon a bizonyos
negyedik napon, Nita hívott fel azzal a hírrel, hogy apa
szélütéssel kórházba került. Igazolást nyert a tény, hogy
abban az időben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül
feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának
rávennie apát, hogy eljöjjön.
Az
utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk az új világba
vezető útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még a
Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak
egyetlen gyertyával volt megvilágítva.
Csináltam
egy kis oltárt az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és
egymással szemben ültünk. Becsuktam a szemem és a belső
szememmel láttam az anyámat. Fölöttünk az éjszakai égbolt
terült el és a csillagok csak úgy táncoltak odafent. Az űr még
soha sem tűnt ilyen mélységesnek. Csendben mindketten az eget
kémleltük.
Egy
adott pillanatban ránéztem anyára, mert éreztem hogy itt az idő
és megkérdeztem, hogy készen áll-e? Bólintott és úgy nézett
rám, mint egy várakozásokkal teli kis iskoláslány. Felém nyúlt
és megfogta a kezem.
Mindketten
felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk
felett megjelent egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon
különbözött mindentől körülötte. Nagyon fényes volt, hideg
kék színe pedig egészen a szívünkig elért. Tudtam, hogy ez az.
Szóltam anyának, hogy erre a csillagra összpontosítson.
Kb. 5
perc elteltével anya aurája kezdett megváltozni és ibolya színe
kezdett átmenni erős fehér színbe, arany szegéllyel. Éreztem,
hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám nézett és így
szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor idősebb
leszel. Ne felejts el! Szeretlek." Ezekkel a szavakkal
megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra
összpontosított. És elkezdett felemelkedni a Földről.
Késztetést
éreztem arra, hogy vele tartsak és együtt emelkedtünk felfelé,
hátrahagyva a bolygót. De csak néhány másodpercig tartottam
vele, mert hirtelen nagy sebességgel kilőtt és mint „hazafelé"
tartó üstökös, elszáguldott mellőlem. Aztán egy vakító,
fehér fényű villanás töltötte be a látóteremet. Csak egy-két
másodpercig tartott, aztán minden elsötétült és egyedül
maradtam.
Ahogy
ott ültem egyedül a sötét szobában, elkezdett pörögni az
agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem és a teljesen
sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt,
rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a
szobában lévő gyertya is kialudt. Ez úgy működik, hogy amikor a
gyertyaviasz fogytán van, akkor egy kis időre még fényesebben,
nagyobb lánggal ég, majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós
magyarázata annak a felvillanó fehér fénynek és az azt követő
sötétségnek. Annyira jó volt az időzítés.
Mindig
is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk
egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni,
amikor idősebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is
a megfelelő helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál,
nem létezik, csak egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és
magasabb világokba, majd Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál
is csodálatos, és egy teljes ciklus részét képezik.
forrás:www.spiritufo.ditro.hu
ÉLET A HALÁL UTÁN.
Élet
a halál után. Az életed jobb lesz, megváltozik, ha tisztába vagy
ezekkel!
Félelmemben
félreértettem a halált, valami másra vártam, arra, aminek
elképzeltem. A sírt soha nem a szellem számára ássák, csupán a
testnek. Nem éreztem, hogy elítélt volna a tévedésem miatt.
Egyszerűen az élő igazság foglalta el tévedésem helyét.
Megértettem, hogy ő az Isten Fia, bár ő maga is Isten, és hogy
már a világ teremtése előtt ki lett választva, hogy a mi
Megváltónk legyen. Megértettem, vagyis inkább emlékeztem a
szerepére, mint a Föld teremtőjére. Az ő küldetése erre a
világra az volt, hogy tanítsa a szeretetet. Ez a tudás több volt,
mint emlékezés. A dolgok jóval a földi életemnél korábbról
jöttek elő számomra, ezeket a dolgokat születésemkor tudatosan
elfedték előlem a feledés „fátyolával".
Ahogy
egyre több kérdés bukott ki belőlem, fel kellett figyelnem a
humorérzékére is. Szinte nevetve figyelmeztetett, hogy lassítsak
egy kicsit, ha mindent meg akarok tudni, amire vágyom. De én
mindent meg akartam tudni, a kezdetektől a végig. Kíváncsiságom
már a szüleimet, meg a férjemet is meggyötörte - néha saját
magamat is -, de ez most áldásnak tűnt, és fel voltam villanyozva
a tanulás szabadságától. Hiszen a tanítók Mestere tanított ! A
befogadóképességem olyan volt, hogy kötetekre valót értettem
meg egy pillanat alatt. Mintha ránéznék egy könyvre, és egyetlen
pillantás alatt magamévá tenném a tartalmát - mintha csak ülnöm
kéne hátra dőlve, míg a könyv minden részlete világossá nem
lesz előttem, elölről-hátulról, kívülről-belülről, minden
apró részletében, és lehetséges közölnivalójával. S mindez
egyetlen pillanat alatt. Mihelyt egy dolgot megértettem, újabb
kérdések és válaszok jöttek elő, egyik a másikra épült, és
egymásra hatásában minden igazság tulajdonképpen összefüggött.
Az a szó, hogy „mindentudó" soha még ilyen sokatmondó nem
volt a számomra. Átjárt a tudás. Bizonyos értelemben énemmé
vált. És én elbámultam azon a képességemen, hogy a világegyetem
misztériumait fel tudom fogni egyszerűen csak egy pillantással.
Szerettem
volna tudni, hogy miért van olyan sok egyház a Földön. Miért nem
adott Isten csupán egyetlen egyházat, egyetlen tiszta vallást ? A
válasz a legtisztább megértéshez vezetett. Azt mondták nekem,
hogy mindnyájan a szellemi fejlettség és felismerés különböző
szintjein vagyunk. Éppen ezért mindenki a szellemi ismeretek
különböző szintjeire van felkészítve. A Földön minden
vallásnak szerepe van, mert vannak emberek, akiknek éppen arra van
szükségük, amit az egyik vagy másik tanít. Emberek egyetlen
valláson belül nem juthatnak az Úr evangéliumának teljes
megértésére, és nem is fognak eljutni. De az a bizonyos vallás
lesz az első lépcsőfok a további tudáshoz. Minden egyház olyan
szellemi szükségleteket elégít ki, amelyeket talán egy másik
nem tudna. Egyetlen egyház sem elégítheti ki mindenkinek a
szükségleteit minden szinten. Amint az egyes ember ismerete
Istenről és önmaga örök fejlődéséről magasabb szintre
emelkedik, elégedetlenné válhat jelenlegi egyházának
tanításaival, és ezért egy másik filozófiát vagy vallást
keres, amelyik betöltheti ezt az űrt. Amikor ez bekövetkezik,
akkor a megértés egy magasabb szintjére jutott, és további
igazságok és ismeretek után fog vágyódni, újabb fejlődési
lehetőség után. Ezeket a tanulási lehetőségeket az út minden
lépcsőjén meg fogja kapni.
Ennek
az ismeretnek a birtokában megértettem, hogy semmi módon nincs
jogunk kritizálni egyetlen egyházat vagy vallást sem. Az ő
szemében mindegyikük drága és fontos. Minden országba, minden
vallásba, az élet minden pontjára az oda megfelelő ember lesz
elhelyezve fontos megbízatással, hogy másokat megszólítson. Az
evangéliumnak megvan a maga teljessége, de a legtöbb ember még
nem fogja azt itt elérni. Ahhoz, hogy ezt az igazságot
megragadhassuk, oda kell figyelnünk a Szellemre, és háttérbe kell
szorítanunk a magunk egóját.
Szerettem
volna megérteni a földi élet célját. Miért vagyunk itt ? Ahogy
én sütkéreztem Jézus Krisztus szeretetében, el nem tudtam
képzelni, hogy akadhat lélek, aki önként elhagyja ezt a
csodálatos paradicsomot és mindazt, amit nyújt, világok
felfedezését, elgondolások kialakítását, és a tudás
elnyerését. Miért akar bárki is a Földre menni ? Válaszként
visszaemlékeztem a Föld teremtésére. Tulajdonképpen azt éltem
át, mintha az egész újra lezajlana a szemem előtt. Ez nagyon
fontos volt. Jézus azt akarta, hogy ezt az ismeretet magamévá
tegyem. Akarta, hogy tudjam, mit éreztem, amikor a teremtés
zajlott. És ennek a módja a számomra csak az lehetett, hogy lássam
ismét, és érezzem, amit akkor éreztem.
Halandó
élete előtt minden ember mint szellem részt vett a Föld
teremtésében. Fel voltunk ajzva, hogy részt vehessünk benne.
Együtt voltunk Istennel és tudtuk, hogy ő teremtett bennünket,
hogy mi az ő legsajátabb gyermekei vagyunk. Meg volt
elégedve a fejlődésünkkel, és tökéletes szeretettel volt
eltelve mindnyájunk iránt. Jézus Krisztus is ott volt. Legnagyobb
meglepetésemre megértettem, hogy Jézus Istentől külön lény, a
maga saját isteni feladatával, és azt is megértettem, hogy Isten
a mi közös Atyánk. Protestáns neveltetésem úgy szólt, hogy az
Atyaisten és Jézus Krisztus egyetlen lény. Amikor mind
összejöttünk, az Atya elmagyarázta nekünk, hogy ha egy időre
lejövünk a Földre, az elősegíti szellemi fejlődésünket.
Minden egyes szellem, aki a Földre készült, részt vett a földi
feltételek megtervezésében - beleértve még a halandóság
törvényét is -, amelyek uralkodni fognak felettünk. Ezek magukban
foglalták a fizikai törvényeket, ahogyan ismerjük őket, testünk
korlátait és azokat a szellemi erőket, amelyeket képesek leszünk
kifejleszteni. Segítettünk Istennek a növényi és az állati élet
kialakításában, hogy milyen legyen az a Földön. Minden szellemi
anyagból lett megalkotva, mielőtt fizikailag létrejött
-naprendszerek, napok, holdak, csillagok, bolygók, az élet a
bolygókon, hegyek, folyók, tengerek stb. Láttam a folyamatot, és
aztán hogy jobban megértsem, elmondta nekem a Megváltó, hogy a
szellemi alkotást a filmelőhíváshoz lehet hasonlítani; a
szellemi alkotás olyan, mint egy éles, csillogó fotó, és a Föld
olyan lesz, mint annak sötét negatívja. Ez a Föld csak a szellemi
alkotás szépségének és dicsőségének az árnyéka, de a
fejlődésünkhöz erre van szükségünk. Fontos volt, hogy
megértettem, mindnyájan segítettünk kialakítani a
körülményeinket.
Igen
gyakran a láthatatlan inspiráció eredménye számos alkotó
gondolat, amely ebben az életünkben megfogamzik. Nagyon sok
felfedezésünk, sőt maga a technológiai fejlődés előbb
szellemileg készül el, szellemi zsenik révén. Aztán földi
egyéniségek kapják az inspirációt, hogy ezeket a találmányokat
itt megvalósítsák. Megértettem, hogy egy élettel teli dinamikus
lánc van a szellemvilág és a halandók között, és hogy
haladásunkhoz szükségünk van a szellemekre odaát. Azt is láttam,
hogy ők nagyon boldogok, ha bármilyen módon segíthetnek
bennünket.
Azt
is láttam, hogy a halandó állapotunk előtti világban már
ismertük, sőt megválasztottuk életküldetésünket. Megértettem,
hogy életünk állomásai e küldetéseknek a célkitűzésein
alapszanak. Isteni tudás segítségével megtudjuk, hogy mi lesz
számos próbánk és átélésünk, és e szerint készülünk fel.
Összeköttetésben vagyunk másokkal -családtagokkal és
idegenekkel -, hogy segítsenek teljesíteni küldetésünket.
Szükségünk van a segítségükre. Önkéntesekként jövünk,
izgatottan várjuk, hogy megismerjük és megtapasztaljuk mindazt,
amit Isten teremtett a számunkra. Tudtam, hogy mindnyájan, akik úgy
határoztunk, hogy ide jövünk, erős lelkű szellemek voltunk. Még
az is, aki közülünk a legkevésbé volt fejlett itt, erős és
bátor volt ott.
Szabad
akaratot kaptunk, hogy tevékenykedjünk önmagunkért. A saját
tetteink határozzák meg életünk menetét, és bármikor
megváltoztathatjuk - vagy visszafordíthatjuk az életünket.
Megértettem, hogy ez döntő kérdés; Isten megígérte, hogy nem
avatkozik bele az életünkbe, hacsak mi nem kérjük. És akkor ő
mindentudásával segíteni fog nekünk megvalósítani igaz
vágyainkat. Mi hálásak voltunk azért a képességért, hogy
kifejthetjük szabad akaratunkat, és gyakorolhatjuk annak hatalmát.
Ez nagy öröm elérését teszi lehetővé mindnyájunk számára,
vagy hogy azt válasszuk, ami szomorúságba dönt. A választás a
miénk a döntéseink révén.
Tulajdonképpen megkönnyebbültem,
mikor úgy találtam, hogy a Föld nem természetes otthonunk, hogy
nem innen eredünk. Jóleső érzés volt látni, hogy a Föld csupán
az iskolázásunk számára rendelt átmeneti hely, és hogy nem a
bűn a mi valóságos természetünk. Szellemileg a Fény -
ami maga a tudás - különböző fokán állunk, és isteni szellemi
természetünk okán tele vagyunk vággyal, hogy jót tegyünk. Földi
valónk mindazonáltal állandó ellenkezésben van szellemünkkel.
Láttam, hogy milyen gyenge a hús. De szívós. Jóllehet szellemi
testünk csupa fény, igazság és szeretet, állandó harcban kell
álljon, hogy legyőzze a húst, és ebben megerősödik. Akik
valóban fejlődnek, azok megtalálják a tökéletes összhangot
testük és szellemük között, a harmóniát, amely békével áldja
meg őket és lehetőséget nyújt nekik arra, hogy másokat
segítsenek.
Ahogyan
a teremtés törvényei megtanítanak bennünket tűrni, arra is
megtanítanak, hogyan használjuk fel őket saját javunkra.
Megtanítanak, hogy miként éljünk összhangban a bennünket
körülvevő alkotó erőkkel. Isten személyre szóló tálentumokkal
látott el bennünket, egyikünket többel, másikunkat kevesebbel,
szükségleteink szerint. Amikor használjuk ezeket a tálentumokat,
megtanuljuk, hogyan alkalmazzuk - és végső soron meg is értsük -
a törvényeket, és hogyan győzzük le ennek az életnek a
korlátait. Ezeknek a törvényeknek a megértésével egyre jobban
tudjuk szolgálni a körülöttünk lévőket. Bármi történjék
velünk itt a halandó életben, az lényegtelen, amennyiben a mások
javára cselekszünk. Ajándékainkat és tálentumainkat azért
kapjuk, hogy segítsenek bennünket a szolgálatban. És mások
szolgálata szellemi növekedésünket eredményezi.
Mindenekfelett azt mutatták meg nekem, hogy a szeretet a legfőbb jó. Láttam, hogy igaz szeretet nélkül semmik vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk másoknak, hogy gondoskodjunk másokról, hogy megértsük egymást, megbocsássunk és szolgáljunk egymásnak. Azért vagyunk itt, hogy minden Földre született ember iránt szeretettel legyünk. Földi megjelenésünk lehet fekete, sárga, barna, csinos, csúnya, vékony, kövér, jómódú, szegény, intelligens vagy ostoba, nem ezeknek a külsőségeknek az alapján kell ítélnünk. Minden szellemnek megvan a képessége, hogy elteljék szeretettel és örökkévaló energiával. Kezdetben mindenki rendelkezik a Fény és igazság bizonyos mennyiségével, amelyet lehet teljesíteni. Mindezt mi nem tudjuk lemérni. Csak Isten ismeri az ember szívét, és csak Isten tud tökéletesen ítélni. Ő ismeri szellemünket, mi csak átmeneti erősséget és gyengeséget látunk, korlátozottságunk miatt ritkán tudunk bepillantást nyerni az ember szívébe.
Megtudtam,
hogy minden, amit azért teszünk, hogy a szeretetet kimutassuk,
értékes: egy mosoly, egy bátorító szó, egy önfeláldozó, apró
tett. Ezek által növekszünk. Nem minden ember szeretetre méltó,
de ha valakiről úgy találjuk, hogy nehéz szeretnünk, az gyakorta
azért van, mert emlékeztet valamire saját magunkban, amit nem
szeretünk. Megtanultam, hogy szeretni kell ellenségeinket is,
félretéve a dühöt, irigységet, keserűséget, le kell győzni a
megbocsátani nem tudást.
Mert
ezek a dolgok rombolják a szellemet. Be kell számolnunk róla,
hogyan bántunk másokkal. Amikor megkaptuk a teremtés tervét,
örvendezésünkben énekeltünk, és megteltünk Isten szeretetével.
Öröm töltött el, amikor láttuk azt a növekedést, amelyet itt a
Földön elérünk majd, és az örömteli kötelékeket, amelyeket
ki fogunk alakítani egymással.
Aztán
figyeltük, hogyan jött létre a Föld. Figyeltük, amikor szellemi
fivéreink és nővéreink beléptek fizikai testükbe földi életük
idejére, mindegyikük megtapasztalta a fájdalmakat és örömöket,
amelyek a haladásban segítik őket. Különösképpen emlékszem,
amint végignéztem az amerikai pionírokat, amint átvágtak a
kontinensen, örvendeztek, amikor letudták nehéz feladataikat, és
teljesítették küldetésüket. Megértettem, hogy csak azok
kerültek oda, akiknek arra a tapasztalatra szükségük volt. Láttam
az angyalokat örvendezni azok felett, akik szenvedéseiket
elviselték és győzedelmeskedtek, és szomorkodásukat azok miatt,
akik elbuktak. Láttam, hogy egyesek a saját gyengeségeik miatt
buktak el, mások pedig mások gyengesége miatt. Ereztem, hogy sokan
közülünk, akik nem voltunk ott, nem tudtunk volna megfelelni a
feladatoknak, belőlünk csapnivaló pionírok váltak volna.
Ugyanígy egyes pionírok, vagy más területekről valók, nem
tudták volna elviselni a mai élet szenvedéseit. Ott vagyunk, ahol
lennünk kell.
Amikor
mindezek a dolgok elém jöttek, felismertem a terv tökéletességét.
Láttam, hogy mindnyájan önként vállaltuk helyzetünket és
helyünket a világban, és hogy mindnyájan több segítséget
kaptunk, mint amennyiről tudunk. Láttam Isten feltétlen
szeretetét, túl minden földi szereteten, sugározni minden
gyermekére. Láttam a mellettünk álló angyalokat, akik arra
várnak, hogy segítsenek nekünk, örvendezzenek a
teljesítményeinknek és az örömeinknek. De mindenekfelett láttam
Krisztust, a Teremtőt, és a Föld Megváltóját, a barátomat és
azt, aki a legeslegjobb barátja lehet bármelyikünknek. Úgy
éreztem, feloldódom az örömben, amint a karjaiban tartott és
megnyugtatott -végre otthon vagyok. Odaadok mindent, amivel csak
valaha rendelkeztem, hogy ismét betöltsön az a szeretet - hogy
átöleljenek az ő örökkévaló Fényének sugárkarjai.
Részlet: Átölel
a Fény /Betty J.Eadie/
Forrás: www.jezusatyank.blogspot.com
ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ
ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ
FOLYTATÁS
ÁTÖLEL A FÉNY II.
(7)
A
TÖRVÉNYEK
Még
mindig az Úr jelenlétében voltam, továbbra is Fényének
melegében fürdetett. Nem érzékeltem, hogy bármilyen
meghatározott helyen lennék, sem a körülöttünk lévő űrt,
vagy más lények jelenlétét. Ő látott mindent, amit én láttam,
tulajdonképpen tőle kaptam mindent, amit láttam és megértettem.
Az
ő Fényében maradtam, és a kérdések és válaszok folytatódtak.
A közöttünk zajló párbeszéd valóságosan felgyorsult, míg
végre úgy látszott, hogy a lét minden területét érintettük.
Gondolataim ismét a fölöttünk uralkodó törvények felé
fordultak, és az ő tudása elkezdett belém áradni. Kifejezetten
éreztem a boldogságát, az örömét, hogy megoszthatja mindezt
velem.
Láttam,
hogy számos törvény létezik, amellyel irányítanak bennünket -
szellemi törvények, fizikai törvények és egyetemes törvények
-, amelyek legtöbbjéről csupán sejtésünk van. Ezeket a
törvényeket egy cél betöltése érdekében alkották meg, és a
törvények kiegészítik egymást. Ha felismerjük ezeket a
törvényeket és megtanuljuk, hogyan kell alkalmaznunk pozitív és
negatív erőiket, akkor felmérhetetlen hatalomra, erőre teszünk
szert. Ha megszegjük e törvények bármelyikét is, ha a
természetes rend ellen támadunk, bűnt követünk el.
Láttam,
hogy mindent szellemi erővel alkottak meg. Minden egyes elem, a
teremtés minden egyes részecskéje intelligenciát hordoz, amely
intelligencia telve van szellemmel és élettel, és így megvan a
képessége, hogy megtapasztalja az örömöt. Minden egyes elem
független, önálló cselekedetekre képes, reagálni tud az őt
körülvevő törvényekre és erőkre, ha Isten szól ezekhez az
elemekhez, válaszolnak és örömmel engedelmeskednek a
szavának. Krisztus a természeti erők és törvények
betöltésével teremtette a Földet.
Megértettem,
hogy ha igazán hűségesen, a rajtunk uralkodó törvények szerint
élünk, további áldásban lesz részünk, és még nagyobb
tudáshoz jutunk. De azt is megértettem, hogy megszegve ezeket a
törvényeket, „bűnözve" elgyengülünk, és lerombolhatunk
mindent, amit eddig felépítettünk. A bűnnek ok-okozati
összefüggései vannak. Elkövetett cselekedeteinkkel magunk hozzuk
létre a saját büntetésünket. Ha például szennyezzük a
környezetünket, ez „bűn" a Föld ellen, és mi az élet
törvénye megszegésének természetes következményeit fogjuk
viselni. Lehet, hogy fizikailag legyengülünk vagy meghalunk,
esetleg mások fizikai legyengülése vagy halála lesz
cselekedeteink következménye. Vannak bűnök, amelyeket a hús
ellen követünk el, amilyen a túltáplálás vagy az alultáplálás,
a testedzés elmulasztása, visszaélés a gyógyszerekkel (ide
tartozik bármilyen anyag, amely nincs összhangban testi
szervezetünkkel), és más fizikai legyengítő tevékenység. A hús
„bűnei" közül egyik sem kisebb, mint a másik. Felelősek
vagyunk a testünkért.
Láttam,
hogy minden szellem tulajdonul kapja a testét. Amíg a halandó
világban élünk, a szellemünknek kell irányítania a testünket,
kívánságait és szenvedélyeit maga alá kell rendelnie. A
szellemből származó minden dolog a testben nyilvánul meg, de a
test és annak tulajdonságai nem tudják a szellemet annak akarata
ellen fordítani - a szellem az a bensőnkben, ami dönt. A szellem
uralkodik. Az eszünket, a testünket és a szellemünket tökéletes
összhangba kell hoznunk, ha olyan tökéletesek akarunk lenni, mint
amennyire egy halandó tökéletes lehet. Szellemben tökéletessé
válásunkhoz, ehhez az összhanghoz krisztusi szeretetet és
tisztaságot kell hozzáadnunk.
Egész
szellemem szinte ujjongott az örömtől, ahogy ezek az igazságok
megvilágosodtak. Megértettem őket, és Jézus tudta, hogy magamévá
tettem mindazt, amit megmutatott nekem. Még egyszer felnyíltak
szellemi szemeim, és láttam, hogy Isten sok világegyetemet
teremtett, és az elemeket bennük ő vezérli. Ő uralkodik minden
törvényen, energián és anyagon. A mi világegyetemünkön belül
vannak pozitív és negatív energiák, és a teremtéshez és
növekedéshez mindkét fajta energia elengedhetetlen. Ezek az
energiák intelligenciával rendelkeznek - engedelmeskednek az
akaratunknak. Jó szándékú szolgák. Istennek abszolút hatalma
van mindkét fajta energia felett. A pozitív energiák alapvetően
azok, amelyeket ilyennek ismertünk meg: fény, jóság, kedvesség,
szeretet, türelem, jótékonyság, remény és így tovább. És a
negatív energiák is éppen azok, amelyeket azoknak ismertünk meg:
sötétség, gyűlölet, félelem (a sátán legfontosabb eszköze),
kellemetlenség, türelmetlenség, önzés, kétségbeesés,
bátortalanság és így tovább.
A
pozitív és a negatív energiák egymással ellentétesen működnek.
És ha meghitt kapcsolatba kerülünk ezekkel az energiákkal, a
szolgáink lesznek. A pozitív a pozitívat vonzza, a negatív a
negatívat. A fény vonzódik a fényhez, a sötétség szereti a
sötétséget. Ha főként pozitívvá vagy főként negatívvá
válunk, a hozzánk hasonlóakkal kerülünk kapcsolatba. De nekünk
megvan a választási lehetőségünk, hogy pozitívak vagy negatívok
legyünk. Egyszerűen pozitív gondolatok segítségével, pozitív
szavak kimondásával pozitív energiákat vonzunk. Láttam, hogy ez
így van. Láttam, ahogy különböző embereket különböző
energiák vesznek körül. Azt is láttam, hogy egy ember szavai
valóságosan befolyásolják a körülötte lévő energiamezőt.
Csupán a szavak - a levegőrezgések - vonzzák maguk is az egyik
vagy a másikfajta energiát. Az egyes emberek vágyainak hasonló a
hatása. Hatalma van a gondolatainknak. A saját
gondolatainkkal magunk alakítjuk ki a környezetünket. Fizikai
értelemben ez egy bizonyos időt vesz igénybe, de szellemileg
azonnal megtörténik. Ha megértjük a gondolataink
hatalmát, akkor sokkal jobban vigyázunk rájuk. Ha megértjük
szavaink káros hatását, akkor sokkal inkább hallgatni fogunk
minden negatívum helyett. Gondolatainkkal és szavainkkal hozzuk
létre saját gyengeségünket és saját erősségeinket. Korlátaink
és örömeink a szívünkből származnak. Mindig helyettesíthetjük
a negatívat pozitívval. Minthogy a gondolataink befolyással
lehetnek erre az örök energiára, éppen ezért az alkotás
forrásai is lehetnek. Minden alkotás a gondolatban kezdődik.
Először el kell gondolni. Tehetséges emberek a képzeletüket is
fel tudják használni új dolgok megalkotására, mind csodálatos
dolgok, mind pedig szörnyűek megteremtésére. Egyes emberek már
úgy jönnek a Földre, hogy képzelőerejük fejlett, és láttam,
hogy némelyikük visszaél ezzel a hatalommal. Egyes emberek negatív
energiákat használnak, hogy bántó dolgokat hozzanak létre,
megállapításokat vagy szavakat, amelyek rombolni tudnak. Mások
pozitív módon használják képzeletüket a körülöttük lévők
megjavítására. Ezek az emberek valódi örömet idéznek elő, és
áldottak. A gondolkodás által létrehozott dolgoknak szó szerint
hatalma van. A gondolatok tettek.
Megértettem,
hogy az életet képzeletben lehet a legteljesebben élni - hogy,
ironikusan szólva, a képzelet kulcs a valósághoz. Ezt soha nem
gondoltam volna. Azért küldtek bennünket ide, hogy teljes életet
éljünk, hogy bőségben éljünk, hogy örömünk teljék saját
alkotásainkban, akár új gondolatok, vagy dolgok, vagy érzelmek,
vagy átélések azok. Nekünk magunknak kell megalkotnunk az
életünket, gyakorolni az adottságainkat, és megtapasztalni mind a
tévedést, mind a sikert. A szabad akaratunkat alkalmaznunk kell,
hogy kitágíthassuk és megnyithassuk az életünket.
Mindennek
a megértésével együtt ismét annak a felismerése következett,
hogy a szeretet mindenekfelett való. A szeretetnek kell uralkodnia.
Mindig a szeretet uralja a szellemet, és a szellemnek meg kell
erősödnie, hogy irányíthassa a lelket és a testet. A szeretet
természetes rendjét ismertem fel mindenütt. Először is
szeretnünk kell a Teremtőt. Ez a lehetséges legnagyobb szeretet
(ámbár lehet, hogy nem is tudjuk meg ezt, amíg nem találkoztunk
vele). Azután szeretni kell önmagunkat. Megtudtam, hogy az
önszeretet érzése nélkül az a szeretet, amit mások iránt
érzünk, hamis. Aztán hogy mindenki mást úgy kell szeretni, mint
önmagunkat. Ahogyan meglátjuk Krisztus fényét önmagunkban,
másokban is meg fogjuk pillantani, és így lehetetlenné válik,
hogy ne szeressük benne Istennek ezt a részét.
Most,
hogy bennmaradtam a Megváltó ragyogásában, abszolút
szeretetében, felismertem, hogy amikor gyerekkoromban úgy féltem
tőle, tulajdonképpen távolabb kerültem tőle. Amikor azt hittem,
hogy nem szeret, a magam szeretetét vontam meg tőle. Ő soha nem
mozdult el. Most láttam csak, hogy ő volt az én galaxisomnak a
napja. Én forogtam körülötte, néha közelebb, majd távolabb, de
az ő szeretete soha nem halványodott el.
Megértettem,
hogy mások milyen eszközei voltak az én tőle való
eltávolításomnak, de nem éreztem sem keserűséget, sem elítélést
velük szemben. Láttam, hogy fölöttem hatalommal bíró férfiak
és nők hogyan lettek prédáivá a negatív energiáknak, és úgy
tanítottak Istenben hinni, hogy féljek tőle. A céljaik pozitívak
voltak, de a tetteik negatívak. A saját félelmeik miatt a félelmet
használták mások irányítására. Megfélemlítették az alájuk
beosztottakat, arra tanították őket: úgy higgyenek Istenben, hogy
„féljék Istent, mert különben a pokolra jutnak".
Ez
engem megakadályozott abban, hogy igazán szeressem Istent.
Megértettem ismét, hogy a félelem a szeretet ellentéte, és a
sátán legerősebb fegyvere. Minthogy féltem Istentől, nem tudtam
őt igazán szeretni, és mert nem tudtam szeretni őt, nem tudtam
szeretni magamat sem, és tisztán másokat sem. A szeretet törvénye
lett itt megszegve.
Krisztus
továbbra is mosolygott rám. Elégedett volt, hogy én örömömet
lelem a tanulásban, hogy milyen izgalommal élem át az élményt.
Most
tehát tudtam, hogy valóban van Isten. Többé nemcsak valamiféle
egyetemes hatalomban hittem, hanem most már megláttam az Embert a
Hatalom mögött. Láttam egy szerető Lényt, aki teremtette a
világegyetemet, és minden tudást belé helyezett. Láttam, hogy ő
uralkodik az ismeretek felett, és ezt a hatalmat a kezében tartja.
Tiszta tudással értettem meg: Isten azt akarja, hogy olyanok
legyünk mint ő, és hogy ellátott bennünket isteni képességekkel,
mint amilyen a képzelet és az alkotás hatalma, a szabad akaraté,
az intelligenciáé, és mindenekfelett a szereteté. Megértettem:
valóban azt akarja, hogy vegyük igénybe a mennyei erőket, és ha
hiszünk benne, hogy képesek vagyunk ezt megtenni, akkor képesek is
leszünk.
forrás:
www.jezusatyank.blogspot.com
ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ
ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ
FOLYTATÁS
ÁTÖLEL A FÉNY III.
Miután
megismertem az univerzum két legfőbb energiaforrását, amelyek
egyaránt Isten fennhatósága alá vannak rendelve, megláttam azt
is, hogy ezek az erők hogyan hatnak ránk fizikailag. Emlékezetembe
idézték, hogy a szellemnek és a gondolatnak hatalmas befolyása
van a testre, s így láttam, hogy szó szerint értve is
rendelkezünk erővel a saját egészségünk befolyásolására.
Láttam, hogy mindnyájunk szelleme hatalommal rendelkezik, hogy erőt
adhasson a testnek a betegség távol tartására, illetve ha már
egyszer megbetegedett, a meggyógyítására. A szellemnek hatalma
van a lélek irányítására, és a lélek irányítja a testet.
Gyakran, amikor erre a törvényszerűségre gondoltam, eszembe
jutott az Írás, amely azt tanítja, hogy amit az ember a szívében
gondol, az ő maga.
Gondolatainknak
kivételes ereje van arra, hogy negatív vagy pozitív energiákat
vonzzunk magunk köré. Amikor hosszasabban a negatívumokat vonzzuk,
az eredmény a test védelmének meggyengülése lesz. Ez különösen
akkor igaz, ha a negatív gondolatokat önmagunkra összpontosítjuk.
Megértettem, hogy akkor vagyunk a leginkább énközpontú
állapotban, amikor lehangoltak vagyunk. Semmi nem tudja úgy
kiszipolyozni természetes erőnket és egészségünket, mint a
sokáig tartó lehangoltság. De ha erőfeszítést teszünk, hogy
elmozdítsuk saját magunkat önmagunktól, mások gondjaira
koncentráljunk és arra, hogyan segíthetnénk nekik, a gyógyulásunk
elkezdődik. A szolgálat mind a szellem, mind a test balzsama.
Minden
gyógyítás belülről indul ki. Szellemünk gyógyítja a
testünket. Egy orvos biztos keze megműthet, és a gyógyszerek
ideális körülményeket teremthetnek az egészség számára, de a
gyógyító hatást akkor is a szellem fogja gyakorolni. A szellem
nélküli testet nem lehet meggyógyítani. Az nem képes tovább
élni. Megmutatták nekem: testünk sejtjei úgy vannak megtervezve,
hogy vég nélkül élhetnénk. Kezdetben úgy lettek beprogramozva,
hogy regeneráljuk önmagunkat. Hogy a régi sejteket, amelyek
életképtelenek lettek vagy megsérültek, újak váltsák fel úgy,
hogy az élet ne fejeződjék be. Ezt azonban valami megváltoztatta;
nem mutatták meg nekem pontosan, hogy mi volt a folyamat, de
megértettem, hogy a halandóságot a „halál" vezette be az
Édenkertben. Megmutatták, hogy igenis volt Édenkert, és azt is
láthattam, hogy az ottani döntések hozták létre azokat a
körülményeket, amelyek között a halandóságban lehetetlenné
vált örökké élni.
A
testünknek meg kell halnia, de mindig van bennünk elég erő, hogy
a hit és a pozitív energia felhasználásával megváltoztassuk a
sejtjeinket és meg tudjunk gyógyulni - ha ez jogos. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy Isten akaratát mindig vegyük számításba a
gyógyításnál.
Szó
sincs arról, hogy tagadjuk le a betegség vagy a probléma
jelenlétét, egyszerűen csak azt tagadjuk, hogy hatalma volna
isteni jogunk felett, hogy elűzzük azt. Hit által kell
élnünk, nem látás által. A látás a következtető és elemző
gondolkodásra épül. Racionalizál és igazol, a hit felett a
szellem uralkodik. A szellem emocionális, elfogadó és
befogadó. S ahogy ez minden más vonatkozásban is így van, a
hitben is csak úgy lehet növekedni, ha alkalmazni próbáljuk. Ha
megtanuljuk, miként használjuk fel azt, amivel rendelkezünk, akkor
többet is fogunk kapni. Ez szellemi törvény.
A
hit kifejlesztése olyan, mint a magvetés. Még ha egyes magok az
útszélre hullanak is, akkor is részünk lesz némi aratásban. A
hit minden cselekedete áldást hoz ránk. Minél nagyobb gyakorlatra
teszünk szert (és ha gyakorolunk, akkor jártasak leszünk), annál
nagyobb lesz hitünk aratása. Minden a maga termését hozza. Ez is
szellemi törvény.
Most
kezdtem igazán megérteni a szellem hatalmát a test felett, és
láttam, hogy a szellem olyan szinten működik, amit a legtöbben
nem is fogunk fel. Természetesen tudtam, hogy az én elmém hozza
létre a gondolataimat, és az én testem hajtja végre az én
cselekedeteimet, de a szellem titok volt a számomra. Most azt is
megértettem, hogy a szellem a legtöbb ember számára titok.
Láttam, általában úgy működik, hogy a lélek nem is tud róla.
A szellem van kapcsolatban Istennel, lévén az az elfogadó eszköz,
amely a tudást és a dolgok meglátását kapja tőle. Fontos volt
ezt megértenem, és ez úgy jelent meg előttem, mintha egy
fluoreszkáló fénycső lenne a testünkben. Amikor a fény világít,
minden részünk megtelik fénnyel és szeretettel; ez az az energia,
amely a testnek életet és erőt ad. Azt is láttam, hogy a fény
elhalványulhat, és a szellem a negatív élmények hatására
elgyengül - ilyen a szeretet hiánya, az erőszak, a szexuális
eltévelyedés, vagy más romboló élmény. A szellem gyengítésével
ezek az élmények legyengítik a testet is. Nem biztos, hogy a test
megbetegszik, de sokkal fogékonyabb lesz a betegségre mindaddig,
amíg a szellem túlterhelt. Szellemünket megszabadíthatjuk a
túlterheléstől mások szolgálata, az Istenben való hit által,
és egyszerűen azzal, hogy pozitív gondolatokkal megnyitjuk
magunkat a pozitív energiák számára. Ezt mi irányítjuk. Az
energiaforrás Isten, és mindig elérhető, csak rá kell
hangolódnunk. El kell fogadnunk az isteni erőt, ha élvezni akarjuk
hatását az életünkben.
Meglepetésemre
úgy láttam, hogy mi magunk választjuk meg a betegségeket,
amelyekben majd szenvedni fogunk, sőt egyesek azt a betegséget is,
ami véget vet majd az életüknek. A gyógyulás néha nem jön
azonnal, sőt egyáltalán nem, a fejlődés követelményei szerint.
Minden átélés a javunkat szolgálja, és néha a negatívnak
gondolt tapasztalatok segítik elő szellemünk fejlődését.
Szellemként nagyon készségesen, majdhogynem lelkesen fogadtunk el
minden gyengeséget, betegséget és itteni balesetet, hogy ezzel
elősegítsük szellemi fejlődésünket. Megértettem, hogy a
szellemvilágban a mi földi időnknek nincs jelentősége. A
fájdalom, amit átélünk a Földön, csupán egy pillanat, a
szellemvilági tudatunknak csupán egy futó másodperce, és nagyon
is hajlandók vagyunk elviselni azt. Gyakran még a halálunk is bele
van számítva a fejlődésünkbe.
A
Megváltó vezetése alatt megtanultam, fontos, hogy úgy fogadjam el
a tapasztalatokat, mint hatásukban jókat. El kell fogadnom az
életem célját, és az életben való helyemet. El tudom fogadni a
negatív dolgokat is, amelyek történtek velem, és megpróbálok
úrrá lenni a hatásukon. Meg tudok bocsátani ellenségeimnek, még
szeretni is tudom őket, és ezzel semlegesíteni tudok minden rossz
hatást, ami felém irányulhat. Megkereshetem a jó gondolatokat és
a kedves szavakat, és ezzel gyógyírt találok a saját lelkemnek
éppúgy, mint másokénak. Láttam, hogy elkezdhetem gyógyítani
önmagamat előbb szellemileg, aztán érzelmileg, értelmileg, majd
fizikailag. Azt is láttam, hogy megtakaríthatom magam számára a
kétségbeesés romboló hatását. Jogom van teljes életet élni.
Megláttam
a rosszat abban, hogy megadom magam a sátán egyik leghatásosabb
fegyverének -bűntudatom és félelmem személyes ciklusainak.
Megértettem, hogy el kell eresztenem a múltat. Ha törvényt
szegtem vagy bűnbe estem, akkor szívből meg kell változnom,
megbocsátanom önmagamnak és továbbmennem. Ha megsértettem
valakit, ideje elkezdenem szeretni őt - becsületesen -, és keresni
a bocsánatát. Ha kárt okoztam a saját szellememben, akkor
közelítenem kell Istenhez, hogy ismét érezzem szeretetét -
gyógyító szeretetét. A töredelem olyan könnyű vagy olyan
nehéz, amilyenné mi magunk tesszük. Ha elestünk, fel kell
állnunk, leporolni magunkat és továbbmenni. Ha ismét elesünk,
akár egymilliószor is, akkor is tovább kell mennünk; gyorsabban
fejlődünk, mint gondolnánk. A szellemvilágban a bűnöket nem úgy
nézik, mint ahogy mi itt. Minden tapasztalat pozitív lehet. Minden
tapasztalat tanulság.
Soha
nem szabad öngyilkosságra gondolnunk. Ez a tettünk csak az itteni
földi továbbfejlődésünk lehetőségétől foszt meg bennünket.
És aztán visszanézve erre az elveszített lehetőségre, sok
fájdalmat és szomorúságot fogunk érezni. Fontos az eszünkbe
idéznünk ezért, hogy minden lelket Isten ítél meg, és a lélek
megpróbálásának szigorúsága is rajta múlik. Keressük a
reményt, legalább egy pozitív cselekedetet, és akkor felvillan
egy kicsit a fény, amelyet korábban hiányoltunk. A kétségbeesésre
soha nincs okunk, mert soha nincs rá szükség. Azért vagyunk itt,
hogy tanuljunk, hogy kísérletezzünk, és hibákat kövessünk el.
Nem kell magunkat durván elítélnünk, az életet egy-egy lépésnek
kell felfognunk; ne aggódjunk más emberek ítélkezése miatt, és
ne is mérjük magunkat mások mércéjével. Meg kell bocsátani
magunknak, és hálásnak kell lennünk azokért a dolgokért,
amelyek segítenek a fejlődésben. A legkeményebb feladatainkról
fog kiderülni egy szép napon, hogy azok voltak legkiválóbb
tanítóink.
Értettem,
hogy minden teremtés gondolatokkal kezdődik, ezért azt is
megértettem, hogy a bűn, a bűntudat és a kétségbeesés, meg a
remény és a szeretet bennünk jön létre. Minden gyógyulás
belülről jön. Minden nyomorúság belülről jön. Megalkothatjuk
a magunk kétségbeesés-spirálját, vagy megteremthetjük a
boldogság és a szellemi képességek ugródeszkáját. A
gondolatainknak hatalmas ereje van. Mint kisbabák kapálózunk,
próbáljuk megtanulni, hogyan alkalmazzuk a bennünk lévő erőket.
Hatalmas erők ezek, és törvények uralkodnak felettünk, amelyek
megvédenek bennünket önmagunk ellen. De ahogy fejlődünk és a
pozitív dolgokat kutatjuk magunk körül, még ezek a törvények
maguk is nyilvánvalóvá lesznek. Mindent megkapunk, aminek
elfogadására felkészültünk.
forrás:www.jezusatyank.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése