2017. március 9., csütörtök

A kémkedés nevezetesebb esetei





 A kémkedés nevezetesebb esetei



Mindennél jobban megvilágítják azonban a kémkedés és hírszerzés elmé­letét és gyakorlatát azok az egyes esetek, amelyek a világháborút megelőző évtizedekben a különféle nemzetek igazságszolgáltatási hatóságai elé kerültek. Az alábbiakban néhány ilyen esetet fogunk közölni, minden magyarázat nélkül, mert maguk a tények egészen világosan beszélnek:
Niemeyer. 1890. február 18-án az audun-le-romani pályaudvaron elfogtak egy Niemeyer nevű volt német tisztet, akinek személyazonosságát a nála lévő okmányokból sikerült megállapítani. Iratai közt találtak egy jegyzőkönyvet, amelynek tanúsága szerint 1889. novemberében és decemberében beutazta a Vogézeket és a szomszédos megyéket; találtak nála feljegyzéseket katonai helyrajzi, ipari és kereskedelmi adatokkal. Niermeyer beismerte, hogy állandó fizetést kapott Németországból, semmi különös dolga nem volt Francia­országban, de megbízásból bejárta a nevezett vidékeket és felderítő útjának eredményeiről jelentést tett a német kormánynak. Bebizonyosodott, hogy a szállodákban ugyan valódi nevén jelentette be magát, azonban foglalkozását úgy jelölte meg, hogy elszászi kereskedő; bevallotta, hogy Strassburgban van megbízottja, akinek nevét nem volt hajlandó elárulni; bevallotta, hogy Nomenyben több külföldivel tárgyalt, akiknek neve ugyancsak ismeretlen maradt. Niemeyer hírszerzőútja során állandóan összeköttetésben volt a német Nachrichtenbureauval, havi 300 márkát kapott tőle és azzal a megbízással jött Franciaországba, hogy a csempészek, utasok és egyéb elemek közé vegyülve, igyekezzék átjutni a határon, telepedjék le a határhoz közeleső valamelyik városban s hetenkint tegyen kirándulásokat valamely fontosabb francia parancsnokság területére. Kiderült az is, hogy Niemeyernek megbízatása volt megszervezni a francia északi és északkeleti határon a német kémszolgálatot és személyesen is híreket szerezni a francia állam katonai helyzete felől. A vizs­gálat megállapította, hogy Niemeyer tekintélyes híranyagot juttatott haza, a tényeket a vizsgálat adataival és a vádlott vallomásával beigazoltaknak vette és Niemeyert 3 évi börtönre ítélte.
Contin. Pietro Contin olasz tüzér őrnagy 1890-ben francia kézre került Franciaország területén. Az volt a vád ellene, hogy hamis néven és hamis foglalkozással jelentette be magát és azzal foglalkozott, hogy terveket és közlekedési utakat rajzolt, pontos adatokat gyűjtött a francia állam belső biztonságára és védelmére vonatkozólag; behatolt Briancon erődjébe, behatolt Toulonba, ahol a törvényben tiltott 10 kilométeres távolságon belül eszközölt felvételeket és készített rajzokat; ugyancsak behatolt Nizza erődít­ményeibe is. Évek óta számos utazást tett Franciaországban, hogy a francia katonai és erődítési terveket és adatokat összegyűjtse; adatokat szerzett Sospel, Moulinet, Peyra-Cave, Authon, Barcelonnette, Niruysse, Saint Vin­cent, Lauzet, Logeret, Tournoux, de la Roche, Croix és még számos erődít­ményre vonatkozólag, lerajzolta az utakat, az erődműveket, az ütegállásokat, adatokat gyűjtött az ütegek számára és berendezésére vonatkozólag, leraj­zolta a hídfőket, miközben mindenütt gondosan eltitkolta valódi nevét és foglalkozását, néha svájci kereskedőnek, néha angol nyelvtanárnak, máskor mérnöknek adta ki magát. Letartóztatásakor egész vagyona 500 frank volt és kijelentette, hogy semmi más jövedelme nincs, mint tiszti fizetése. Letar­tóztatásakor megtalálták nála Arles, Marseille, Aix, Toulon francia vezér­kari térképeit, Marseille kikötőjének és erődeinek fényképeit, Saint Marguerite és Colle Noire ütegeinek és erődeinek rajzait, amelyeket a francia vezérkar pontos vizsgálat után kitűnőknek ismert el, megállapítván, hogy szakértő kézre vallanak. Mivel Contin működése kétségtelenül kémkedés volt, a bíró­ság 5 évi börtönre ítélte, amelyet a fellebbviteli törvényszék 2 évre mérsékelt.
Cooler. 1891. november 14-én a Saint Étienne-i rendőrség abban a pilla­natban tartóztatta le a katonai fegyvergyár Chazet nevű munkását, amikor bizonyos alkatrészeket akart kicsempészni a gyárból. Kiderült, hogy Chazet már előbb kicsempészett a gyárból egy karabélycsövet, amelyet eladott egy Cooper nevű ügynöknek 50 frankért. Ez a Cooper később rávette a munkást, hogy megszerezze a puska agyát is, és ezért újabb 50 frankot fizetett neki, még pedig egy másik munkásnak, Bednelnek lakásán. Későbbi időpontban kellett szállítania Chazet-nek Cooper számára később megállapítandó díj fejé­ben a karabély szerkezetének többi alkatrészeit. Cooper ugyan azt mondta a munkásnak, hogy orosz puskát szeretne megszerezni, azonban egyetlen célja volt megszerezni ezt a legújabb típusú francia lovassági karabélyt, amit meg is kapott. A vizsgálat megállapította, hogy Bednel segítségére volt munkástársának a hadititkot képező karabély kicsempészésében és tudta, hogy ezt megállapított díj fejében szolgáltatják ki az ismeretlen Coopernek.
Megállapította a vizsgálat, hogy mind a ketten ismerték Cooper szándékait és éppen azért bűnsegédi bűnrészeseknek tekintendők. Részben a büntető­törvényszék, részben a lyoni fellebbviteli törvényszék megállapította, hogy Cooper az angol hírszerzőszolgálat részére szerezte meg ezt a legújabbrend­szerű francia karabélytípust és ravasz fondorlattal csábította a francia mun­kásokat a bűnsegédi közreműködésre. A büntetőtörvényszék enyhe ítéletével szemben a felsőbb forum Cooper büntetését 2 évi börtönben állapította meg.
Decrion-Lerendu. 1899-ben a Szajna megyei büntetőtörvényszék ítélkezett egy Grould nevű kém és két bűntársa, Decrion és Lerendu kémkedési eseté­ben. A vizsgálat megállapította, hogy Grould, aki mint tüzérőrmester 1898-ban szerelt le, sógorával Laerendu-vel közölt bizonyos katonai vonatkozású híre­ket és adatokat, különösen a 75 mm-es lövegek gyártására és szerkezetére vonatkozólag, amit pedig a katonai hatóságok szigorúan titokban tartottak. Ebben az ügyben sűrű levelezést folytatott sógorával, többször találkozott is vele és a hadititkok közléséért egy ízben 10, más ízben pedig 20 frankot kapott. Grould pontosan tudta, hogy mit követ el, mert sógorához intézett leveleit úgy fogalmazta, mintha idegen emberhez írna valami érdektelen kereskedelmi ügyben. Nem is címezte leveleit egyenesen sógorának, hanem álcímekre küldte. Mindez bizonyította a bűnös szándékot. Kiderült, hogy Decrion, akit Lerendu ugyancsak belevont a kémkedési ügybe, vele együtt egy idegen hatalom hírszerzőszolgálatának dolgozott és attól jelentékeny összegeket kapott. Az utolsó híranyagot, amely ugyancsak a francia terület védelmére vonatkozott, letartóztatásuk miatt nem sikerült külföldre juttat­niuk, pedig ezért 1000 frankot kellett volna kapniuk. érdekes ennek a Decrion-nak pályafutása. 1895-től 1898-ig a hadügyminisztérium hírszerzőirodájának ügynöke volt és már ebben a minőségében összeköttetésbe került külföldi kémekkel, még pedig mindjárt szolgálatának elején. Hogy feladatát könnyeb­ben végezhesse, megnyerte alattomos munkájához segítőtársul Lerendut, aki viszont sógorát vonta bele a kémkedési ügybe. Decrion volt a tulajdon­képpeni értelmi szerzője a bűnnek, mert a másik kettő feltétlenül bízott benne, abban a hiszemben, hogy még mindig tagja a francia hírszerzőirodának. A hírszerzőiroda azonban hamarosan nyomára jött üzelmeinek és állandóan két ügynökével kísértette. Megfigyelték, hogy sűrű levelezésben volt a kül­földdel, különösen egy külföldi ügynökkel és a leveleket állandóan Lerendu-vel íratta. Hiába védekezett ő is és Lerendu is azzal, hogy tulajdonképpen ellenkémkedést végeztek azzal a szándékkal, hogy anyagukat majd a francia-hírszerzőiroda rendelkezésére bocsátják, rájuk bizonyult, hogy két francia ügynököt elárultak és a német hatóságok kezére juttattak. Mind a kettőt ellátták megfelelő tervekkel, iratokkal, fényképezőgéppel, úgyhogy mikor az előre értesített német hatóságok elfogták őket, könnyűszerrel rájuk bizo­nyították, hogy francia kémek. El is ítélték mind a kettőt. Mindezek ellenére meglepő, hogy milyen csekély büntetéssel úszták meg Decrionék az ügyet a legenyhébb büntetést kapta Grould, másfél évi börtönt; Decriont háromévi, Lerendu-t kétévi börtönre és mind a hármat megfelelő pénzbüntetésre ítélték.
Boisson. Boisson francia hadnagy 1899-ben került a francia kémelhárító szolgálat révén a francia hatóságok kezére. Boisson tényleges tisztje volt a francia hadseregnek, de bizonyos becsületbevágó ügyek miatt ki kellett válnia a tényleges szolgálatból. Ebben a helyzetében 1898. decemberében levelet írt az egyik külföldi állam párizsi követségének, Launay aláírással, amelyben felajánlta, hogy fontos katonai okmányokat tudna szállítani, például egy gyalogezred mozgósítási tervét, a mozgósított csapatok elhelyezésének tervét az egyik fontos katonai központban, valamely erődítmény felfegyverzését, lövőszer- és élelmiszerkészletét stb. Levelére jeligés választ kért az egyik párizsi postahivatalba. 1899. január 4.-én, mivel levelére nem kapott választ, újabb levelet írt, amelyben megismételte ajánlatát és választ kért. Január 26-án személyesen járt a postán a válaszért, február 4-én pedig egyik meg­bízottját küldte oda. Ennek a megbízottnak letartóztatása révén került fog­ságba maga Boisson hadnagy is. Később látni fogjuk, hogy a Redl-esetben ugyancsak a poste restante levél vezetett a kém nyomára. Megállapították a vádlott letartóztatása után, hogy még egy harmadik levél is van nála, amelyet most már más külföldi hatalom párizsi képviselőjéhez intézett. Ebben a levélben megismételte ajánlatát, s akkor szándékozott ezt postára adni, ha az előbbi leveleknek nem volna eredményük. Megmotozásakor megtalál­ták nála azokat az okmányokat, amelyeknek kiszolgáltatását felajánlotta. Ezek az okmányok szigorúan bizalmasak és titkosak voltak és közlésük esetén helyrehozhatatlan károkat okoztak volna a francia nemzetvédelemnek. Bebizonyítottnak vette a bíróság, hogy ezekhez a bizalmas és titkos adatok­hoz csak az egyik határmenti erődítményben teljesített szolgálata révén jut­hatott hozzá és ezt súlyosbító körülménynek vette. Boissont nem kémkedésért, hanem csak kémkedési kísérletért ítélték el és büntetése meglehetősen enyhe volt.
Rouet. 1911. március 31-én letartóztattak Párizsban egy Pallier nevű egyént abban a pillanatban, amint a külügy­minisztériumból ellopott fon­tos okmányt vitt René Rouet alkonzul lakására. Ezt az ok­mányt Pallier az elmúlt éj­szaka folyamán másolta le egy Maimon nevű gyanús külföldi egyén számára, aki az egyik keleti hatalom megbízottja volt. Azonnal házkutatást ren­deztek Maimon lakásán, író­asztalán megtalálták három példányban az említett okmány gépírásos másolatát, azon felül még negyvenkét okmányt, amelyek mind a külügyminisztériumból származtak. Rouet beismerte, hogy 1911. január 1-től március 31-ig negyvenkét okmány másolatát adta át Maimonnak, de tagadta, hogy január elseje előtt is kiszolgáltatott volna fontos iratokat. A vizsgálat ezzel szemben megállapította, hogy René Rouet már 1910. februárjában megismerkedett Maimonnal Konstantinápolyban, ahová diplomáciai futári minőségben érkezett. Maimon elhitette vele, hogy egy francia és külföldi részvényesekből alakult társaság meg akarja szerezni a ter­vezett keleti vasút engedélyét és ehhez szükségesek bizonyos bizalmas infor­mációk, amelyek azonban csak a külügyminisztériumban szerezhetők be. ezért 30,000 frankot igém Rouet-nek; Rouet elfogadta az ajánlatot és való­ban szállított is Maimonnak minden okmányt, amihez csak hozzájutott, Maimon pedig az iratokat rendszerint úgy használta fel, hogy külföldi újságok­ban közölte őket és ezzel hangulatot igyekezett kelteni a társaság mellett, amelynek megbízásában állt. Elsőrangú fontosságú iratok voltak ezek, mert legnagyobb részük feltárta Franciaország keleti gazdasági, pénzügyi, ipari és kereskedelmi politikájának kulisszatitkait. Ennek megfelelően az ítélet is meglehetősen szigorú volt, a békebeli viszonyokhoz képest. A bíróság Rouet-t és Maimon-t egyenkint kétévi börtönre és 1000 frank pénzbüntetésre, Pallier-t pedig háromhavi börtönre ítélte, mint bűnrészest. Ezen az ítéleten a fellebb­viteli bíróság annyiban változtatott, hogy Rouet büntetését mint értelmi szerzőét három évre emelte fel, Pallier büntetését pedig egy hónapra szállí­totta le.
Dreyfus. 1893-ban Sandherr ezredes volt a francia Deuxiéme Bureau főnöke. Ő is és munkatársai is pontosan tudták, hogy Schwartzkoppen ezredes, párizsi német katonai attasé Panizzardi ezredes olasz katonai attaséval egyet­értésben valóságos kémirodát tart fenn. Sandherr ezredes erélyes ellenintéz­kedéseket tett és sikerült neki a párizsi német követségen szobalányi minőség­ben elhelyezni egyik megbízottját, Bastiannét, aki a követ családjának bizal­mába férkőzött és idők folyamán minden néven nevezendő papirost és papír­hulladékot összeszedett, amit aztán időközönként egy Brucker nevű titkos ügynök révén eljuttatott Henry őrnagyhoz, Sandherr helyetteséhez. Bruckert egy napon bevádolta szeretője a hírszerzőirodánál, hogy Brucker szeretne német szolgálatba lépni, mert a németek 50,000 frankot ígértek neki. A meg­szorult Brucker viszont azzal vádolta meg kedvesét, hogy ellopta egyik irat­gyűjteményét és átadta Schwartzkoppennek. Ez az eset gondolkodóba ejtette a hírszerzőirodát és Henry őrnagy kiadta a parancsot, hogy ezen túl Bastianné közvetlenül neki adja át a követségen és a katonai attasé irodájában szerzett papíranyagot. Bastiannén kívül azonban volt a hírszerzőirodának még néhány alkalmi ügynöké is, akik teljes erővel rávetették magukat a német és olasz katonai attasék megfigyelésére.
A párizsi német követség polgári és tiszti alkalmazottai a követséggel szemben lakást béreltek, ahol klubfélét rendeztek be maguknak és egyúttal titkos ügynökeiket is ott fogadták. A Deuxiéme Bureau ugyanannak a háznak a második emeletén, közvetlenül a német klub felett ugyancsak lakást bérelt, a kéményen keresztül mikrofont vezetett a német klubba, hogy megfigyelhesse az attasék és ügynökök beszélgetéseit. A francia hírszerzőszolgálatnak ezen a réven sikerült négy-öt rendkívül veszedelmes francia kémet ártalmatlanná tennie. 1893-ban elfogták Schwartzkoppen ezredesnek egy levelét, amelyet Panizzardihoz intézett a meusei erődítések ügyében, és amelyről már fentebb megemlékeztünk. De ez az eset nem maradt elszigetelten. Nemsokára több levelet fogtak el, amelyek között különösen felkeltette a Deuxiéme Bureau figyelmét egy levél, amelynek tartalma körülbelül az volt, hogy a levél fel­adója küld 12 nizzai erődítési tervet, amelyeket “ez a bitang D...” bocsátott rendelkezésére. A levél aláírása ez volt: Alexandrine. A francia hírszerző­iroda felfigyelt erre a levélre, amely már hosszabb ideje birtokában volt, de mivel érkezésekor nem látták el dátummal, senki sem tudta pontosan, milyen időből származik. Gyanakodni kezdtek és vizsgálatot indítottak, de a vizsgálat semmiféle eredményre nem vezetett, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ha a levél D... névvel jelöli a francia kémet, annak neve egészen bizonyosan nem D betűvel kezdődik.
Ez az ügy tehát egyelőre elaludt, azonban 1894. szeptember 24-én Henry őrnagy nagy diadallal érkezett meg a hírszerzőirodába és egy iratot lobog­tatott kezében, amely első pillantásra megdöbbentette a többi tiszteket is. Az irat széttépett papírdarabokból volt összeragasztva, dátum nem volt rajta, borítékja sem volt, az őrnagy azt sem árulta el, hogyan jutott kezébe. Elolvasás után látták a tisztek, hogy az irat úgynevezett bordereau, vagyis okmány­jegyzék. A levél írója elmondja benne, hogy mivel nem kapott hírt a címzettől, közli vele, hogy a következő okmányokat fogja rövidesen rendelkezésére bocsájtani: A 120-as számú hidraulikus fék rajzát és leírását; a határmenti védőcsapatok jegyzékét; a tüzérségi alakulatokban beállott változásokat; egy Madagaszkarra vonatkozó iratot és a tüzérségi főszabályzat tervezetét. Megjegyezte, hogy ez utóbbi okmány megszerzése rendkívül nehéz és ha sikerül is megszerezni, csak néhány napra bocsáthatja rendelkezésre. Utasí­tásokat kér, hogy lemásoltassa-e és a végén megjegyzi, hogy most indul a fegy­vergyakorlatokra.
A tisztek tanácstalanul álltak a bordereauval szemben, míg végre D'Abo­ville alezredes, a vezérkar 4. számú irodájának főnökhelyettese megérkezett a Deuxiéme Bureauba és következtetések útján megállapította, hogy a bor­dereau szerzője csak tüzértiszt lehet, még pedig olyan tüzértiszt, aki ezekhez az egészen bizalmas iratokhoz hozzáférhetett; ilyen tüzértiszt csak azok között található, akik a vezérkarhoz beosztva teljesítenek szolgálatot. Végig­mentek az ilyen tisztek névsorán és Dreyfus nevénél állapodtak meg. Egyet­len akadály csak az volt, hogy Dreyfus ebben az időben nem volt hadgyakor­latokon. Ezen úgy tették túl magukat, hogy azt mondták: a levél írója bizo­nyára a vezérkari tisztjelöltek tanulmányi utazását érti azon, hogy had­gyakorlatra megy.
Tudni kell, hogy ebben az időben Franciaországban igen éles antiszemita izgatás folyt. Ebben a felekezeti harcban a tisztek is résztvettek és köztük Henry őrnagy vitte a főszerepet. De vele együtt Mercier tábornok és a tábor­nokok egész sora is az antiszemita párthoz tartozott, akik legközelebbi céljukul azt tűzték ki, hogy a zsidó elemeket eltávolítsák a hadseregből. Henry őrnagy kezdettől fogva rossz szemmel nézte Dreyfust a vezérkar irodáiban és minden eszközt megragadott, hogy ennek az áruló bordereaunak szerzőségét rábizo­nyítsa. Még a bordereau felfedezésének estéjén összegyűltek maguk a tisztek és összehasonlították Dreyfus írását a bordereau írásával és azt nagyrészt megegyezőnek találták. Innen kezdve az említett tiszteken kívül Gonse tábornok és De Boisdeffre tábornokok, valamint Du Paty de Clam őrnagy elkeseredetten kardoskodtak a mellett, hogy az áruló irat szerzője csak Dreyfus kapitány lehet. Október 9-én Mercier tábornok hadügyminiszter felkérte Gobert-t, a Banque de France írásszakértőjét, hogy mondjon véleményt, egyúttal pedig jelentette az esetet a köztársaság elnökének, Casimir Périer­nek. Henry őrnagy információi “szerint az irat tulajdonképpen a német katonai attaséhoz intézett levél, amelyet sikerült elfogni. Henry őrnagy azonban a levél borítékját sohasem tudta felmutatni. Gobert szakvéleménye nem beszélt határozottan; megállapította, hogy vannak hasonlóságok a két írás között, azonban igen súlyos aggodalmai vannak a szerzők azonosságára vonatkozólag és végül kijelentette, hogy a bordereau nem okvetlenül a gyanú­sított vezérkari tiszt írása, hanem lehet bárki másé is. Azok, akik minden­áron vádat akartak kovácsolni Dreyfus ellen, most a rendőrfőnökség szak­értőjét, Bertillont kérték fel véleményadásra. Bertillon nem volt írásszak­értő, de azért vállalta a munkát, fantasztikus rendszert szerkesztett, amely­nek segítségével, amint gondolta, napnál világosabban bebizonyította, hogy a bordereau Dreyfus írása. Miután az összes illetékes hatóságok megadták beleegyezésüket, Dreyfus kapitányt, 1894 október 15-én letartóztatták. Itt kezdődik Dreyfus kapitány kálváriája és itt kezdődik az a roppant arányú kémkedési bűnügy, amely egész Franciaországot két pártra szakította, a szenvedélyeket a végsőkig felkorbácsolta és egész Európát évekig tartó lázba hozta.
Nincs helyünk arra, hogy a Dreyfus-per minden részletét feltárjuk olva­sóink előtt. Az irodalom köteteket szentelt ennek az ügynek és a bírósági eljárás maga g évig tartott, a tárgyalásokról felvett jegyzőkönyvek maguk is vaskos köteteket töltenek meg. Csak néhány tény megállapítására szorít­kozunk. Bizonyos, hogy a levél a párizsi német katonai attasénak volt szánva. Schwarztkoppen emlékirataiból tudjuk azonban, hogy a bordereau-t soha­sem látta. Valószínűnek tartják, hogy Brucker, a Deuxiéme Bureau ügynöke fogta el a levelet és adta át Henry őrnagynak, azonban még valószínűbb, hogy maga a bordereau írója juttatta azt Henry kezébe. És itt van ennek a pokoli módon felépített tervnek a legfontosabb pontja: ha a bordereau írója maga adta át Henry őrnagynak az iratot, akkor ez az ember igent provocateur volt és nyilván Henry szolgálatában állott. Hogy ez az utóbbi eset állott fenn, azt a későbbi újrafelvételi tárgyalások fényesen igazolták.
Miután tehát Dreyfust letartóztatták, házkutatást rendeztek lakásán, de iratai közt semmi terhelőt nem találtak, még csak olyan papirost sem, amely a bordereau papirosával azonos lett volna. Csak Henry őrnagy tudta, hogy ilyen papirosa csak egyetlen tüzértisztnek van, gróf Walsin-Esterházy tűzérőrnagynak, aki szintén a vezérkarnál teljesített szolgálatot, de Henry ezt a körülményt elhallgatta. És itt van az egyik bizonyíték arra, hogy az irat Henry felszólítására készült és hogy annak szerzője nem Dreyfus, hanem Walsin-Esterházy volt. Azonban g év kellett hozzá, míg ez a francia bírósá­gok előtt kiderült.
A vizsgálat semmiféle terhelő adatot nem tudott megállapítani Dreyfus ellen; a hadügyminiszter már-már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Dreyfust szabadonbocsátják és a vizsgálatot megszüntetik. Ekkor azonban Henry a Libre Parole című lapban gyűlölettől izzó cikket közölt, amelynek nyomán hatalmas sajtóhadjárat keletkezett. Dreyfus bírái elé került és a sajtó által kellőképpen előkészített közvélemény, illetőleg ennek képviselői a rennesi tárgyaláson már olyan lelkiállapotban voltak, hogy feltétlenül meg voltak győződve Dreyfus bűnösségéről. A jelszó az volt: “Ki a zsidókat a hadseregből, halálraítélni az árulót!” És ennek a hangulatnak tápot adott az a körülmény is, hogy a tárgyalás nagyrésit a nyilvánosság kizárásával folyt le és maga a koronatanu Henry is zárt ajtók mögött tette meg terhelő vallo­mását. A bíróság Dreyfust hazaárulásért életfogytiglani deportálásra ítélte az Ördögszigetre és ezzel kapcsolatban rangjának elvesztésére, illetve lefoko­zására. A lefokozás 1895 január 5-én történt meg színpadias külsőségek között.
1895. július 1-én Picquart ezredes (később tábornok) lett a Deuxiéme Bureau főnöke. Picquart-nak kezébe került egy csőposta-levél, amelynek írását összeha­sonlította a bordereau és Esterházy írásával és egyszerre megdöbbent. Picquart ebben a pillanatban már meg volt győződve Esterházy bűnösségéről, de Henry minden erővel igyekezett elaltatni ezt a gyanút. Ebben az időben Henry talál­kozott Svájcban, Baselben a német vezérkar egyik kiküldöttjével, aki közölte vele, hogy Dreyfus sohasem állt a német követség szolgálatában; hanem. Esterházy volt az, aki rész­ben szállított titkos iratokat, részben ismételten ajánlatokat tett titkos iratok szállítására, úgy hogy Henrynak módjában lett volna azonnal végetvetni Dreyfus szenvedéseinek és az igazi bűnöst bírái elé állítani, ha nem vakította volna el a politikai és pártszenvedély. Henry tehát hallgatott, sőt megkezdte aknamunkáját Pic­quart ezredes ellen is.
Minthogy az ügy már olyan méreteket öltött, hogy az egész közvéleményt szinte nap­ról-napra foglalkoztatta, Henry kénytelen volt ismételten ok­mányhamisításra vetemedni. Panizzardi régebbi leveleiből, illetőleg leveleinek betűiből új levelet állított össze, amelynek szövege egyenesen Dreyfust nevezi meg, mint a német ka­tonai attasé francia hírszerző­jét. Ezzel a hamis levéllel sike­rült döntő csapást mérni Pic-Picquart tábornok. quart ezredesre. A derék ezre­des, aki kezdettől fogva a tisztán felismert igazságot védte, midőn Dreyfus ártatlanságát igyekezett bebizonyítani, kénytelen volt kiválni a vezérkari szolgálatból. Előbb a határra küldték különleges megbízatással, később pedig Tuniszba helyezték át. Mielőtt elment volna Afrikába, Leblois párizsi ügyvéd­del összeköttetésbe lépett, letétbe helyezte nála adatait, azzal, hogy ha odalent valami baja történnék, ezeket az adatokat használja fel az igazság kiderítése érdekében. Picquart nem ok nélkül félt attól, hogy egyszerűen el fogják tenni láb alól. Ebben az időben Dreyfus már harmadik éve töltötte keserves bünte­tését az Ördögszigeten, de azok, akik meg voltak győződve ártatlanságáról, lankadatlan erővel dolgoztak ügyének újrafelvétele érdekében. Különösen Dreyfus öccse, Mathieu Dreyfus gyűjtötte az adatokat az igazi bűnösök ellen és a nyilvánosság előtt is megvádolta Esterházy őrnagyot azzal, hogy ő a bor­dereau szerzője. Az ellentábor támadásba ment át, rágalmazásért bíróság elé állította Mathieu Dreyfust, akit azonban felmentettek. A bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy Dreyfus bűnösségét az ítélet végleg bebizonyította, az pedig, hogy Esterházy is bűnös-e, külön perre tartozik.
Ebben az időben Émile Zola, a kitűnő író is magáévá tette Dreyfus ügyét, amelynek újrafelvételéért az emberies­ség és az igazság nevében el­szántan küzdött. 1898 január 6-án Zola “J'accuse” című röp­iratában vádat emelt nyilvá­nosan az ellen a bűnszövetke­zet ellen, mint mondta, amely ravaszul kieszelt tervek szerint hadjáratot indított Dreyfus el­len, hogy árulónak bélyegezze és eltávolíttassa a hadseregből. Ebben a röpiratban, amely, mint a bomba csapott bele a francia közvéleménybe és Európa-szerte megmozgatta a független és tárgyilagos embe­rek lelkiismeretét, egymásután sorolja fel Mercier, Billot, Bois­deffre, Gonse, Pellieux tábor­nokok, Paty de Clam, Henry és a többi magasrangú katona­tisztek neveit, akik elfogultan, rosszindulatúan, tudatos hamisítások alapján juttatták Dreyfust arra a szo­morú sorsra, amelyben sínylődik. Zola ezért a röpiratért bíróság elé került, azonban egész vádiratából csupán egy mondatot inkriminált a bíróság, amely így hangzik: “Esterházyt felsőbb parancsra mentették fel.” Ennek a pernek a koronatanúja is Henry őrnagy volt és természetes, hogy Zolát elítélték.
Zola védőjének, Labori-nak tanácsára még aznap Londonba utazott és hónapokon keresztül onnan irányította az újrafelvételi eljárást. Zola vádirata roppant feltűnést keltett, a hadügyminiszter kénytelen volt foglalkozni a Dreyfus-per anyagával és irataival és könnyen megállapította, mennyi azok között a hamisítvány. 1898. augusztus 30-án Cavaignac hadügyminiszter sze­mélyesen hallgatta ki Henry őrnagyot, aki beismerte előtte a hamisításokat. Henry, mikor visszavitték cellájába, látva, hogy egész pokoli terve össze­omlott, még aznap borotvával felvágta ereit és meghalt. Esterházy őrnagy Londonba menekült. Az igazságot már nem sokáig lehetett feltartóztatni. Elrendelték az ügy revízióját, Dreyfust visszahozták Franciaországba és 1899. augusztusában és szeptemberében megtartotta a rennesi törvényszék az újrafelvételi tárgyalást. Ezen a tárgyaláson Zola ellenfelei meglepetés­szerűen újabb bordereaut mutattak be, amelyen II. Vilmos császár állítólagos kézjegye is rajta volt. Természetesen ez is hamisítvány volt. A bíróság hosszas tárgyalás után megint elítélte Dreyfust, de egyúttal kegyelemre ajánlotta s a köztársasági elnök a büntetést elengedte. Innen kezdve Dreyfus Francia­országban tartózkodott és barátaival együtt minden idejét arra szentelte, hogy ártatlanságát kiderítse.
Ha Dreyfus ellenfelei az ügy első éveiben a legelkeseredettebb hírlapi harcot folytatták, hogy Dreyfus bűnösségét a közvélemény előtt kétségtelenné tegyék, most Dreyfus barátai is kellőképpen felhasználták a sajtót Dreyfus ártatlanságának bizonyítására. Ebben az időben Esterházy Londonban lakott, meglehetősen nyomorúságos körülmények között és ismételten közöltek tőle nyilatkozatokat a francia lapok, amelyekben nyíltan bevallotta, hogy a bordereaut ő maga írta, Sandherr és Henry bíztatására, sőt egyenes parancsára. Részben Henry vallomása, részben Esterházy nyilatkozatai, részben a Zola, valamint Dreyfus védője, Demange által kiderített adatok lassankint világos­ságot derítettek az egész bonyolult szövevényre, amelynek hálójában Dreyfust meg akarták fojtani.
Történt, hogy az 1900-as évek elején Targe kapitány a Deuxiéme Bureau-ba került, ahol a régi iratok közt kutatva érdekes adatokra bukkant. Ezeket az adatokat, amelyek végképpen bebizonyították a Dreyfus ellen koholt vádak valótlanságát és a perben felhasznált hamisított iratok érték­telenségét, Targe kapitány mint koronatanú azon a tárgyaláson érvényesí­tette, amelyet a semmitőszék tartott meg végre, Dreyfus perének újrafelvé­tele ügy ében. Ebben az időben a közvélemény már meggyőződött Dreyfus ártatlanságáról, és mikor a minisztérium elrendelte az ügy újrafelvételét, min­denki meg volt győződve róla, hogy Dreyfus végre megkapja a teljes elégté­telt. Sajnos, ezt Zola, Dreyfus igazságának legelszántabb harcosa, már nem érhette meg, mert előbb meghalt. A semmitőszéki tárgyalás legnagyobb szenzációja Targe kapitány vallomása volt, amely egyszerre halomra dön­tötte az Esterházy és Henry hamisításain épült vádat.
A tárgyalás egészen a legapróbb részletekig bebizonyította az alapperben felhasznált iratok hamisított voltát, széttépte a bordereauk körül szövődött legendákat, úgyhogy a semmitőszék végül megsemmisítette a rennesi hadi­törvényszék ítéletét és Dreyfust felmentette. Arra a kérdésre, hogy kíván-e kártérítést az államtól fogsága és elmaradt szolgálati illetményei fejében, Dreyfus nemmel válaszolt. Ugyanekkor a minisztertanács foglalkozott Picquart ezredes és Dreyfus rehabilitálásának módozataival és erre nézve törvényjavas­latot terjesztett a kamara elé. A kamara és a szenátus óriási többséggel fogadta el a kormány javaslatát, amely kimondta, hogy Picquart ezredest vissza­helyezik a tényleges szolgálatba és kinevezik hadosztálytábornokká, Dreyfust kinevezik őrnaggyá és kitüntetik a becsületrend keresztjével, végül pedig Zola hamvait átszállítják a Pantheonba. 1908-ban a katonai akadémia udvarán volt a nagy katonai parádé, amelynek során Dreyfust ünnepélyesen vissza­vették a francia tisztikarba. Gillain tábornok, akinek hadosztályában Dreyfus valamikor szolgált, volt a kivonult csapatok parancsnoka, és az ünnepélyes alkalomhoz mért meghatott szavakkal adta vissza Dreyfusnak a tiszti rangot és tűzte mellére a becsületrend keresztjét. Dreyfus, aki különben vagyonos ember volt, ez után az aktus után nyugalomba vonult.
Alfred Dreyfus 1859. október 1-én született Mulhouse-ban. Az 1870-71. évi háború után apja felvette a francia állampolgárságot és Párizsba költö­zött. Dreyfus 1878-ban belépett az École Politechnique-ba és 1880-ban a fonténebleaui katonai iskolába. 1882. október 1-én a 31. tüzérezred had­nagyává nevezték ki, később, 1883 óta a párizsi r. számú lovashadosztályban szolgált. 1889. szeptember 12-én kinevezték a 21. tüzérezred kapitányává és egyúttal a bourgesi katonai tüzérszakiskolába került segédtisztnek. 1890. április 20-a óta a (elsőbbtiszti tanfolyam növendéke volt és minthogy kitűnően végzett, 1893-ban bekerült a hadiiskolába. 1890-ben feleségül vette Lucy Hadamardt, akitől két gyermeke származott. Apja után tekintélyes vagyont örökölt és ennek kamataival, valamint felesége hozományának kamataival és fizetésével együtt körülbelül évi 30,000 frank jövedelme volt, tehát nem tar­tozott azok közé, akik anyagi romlás miatt süllyednek odáig, hogy kémszol­gálatra adják magukat.
Alfred Dreyfus rehabilitálása után is szerepelt a nyilvánosság előtt, amennyiben mikor Zola hamvait átvitték a Pantheonba, egy Gregori nevű ember merényletet követett el ellene. Ez alkalommal Dreyfus csak könnyeb­ben sebesült meg. A háború kitörésekor azonnal arcvonalszolgálatra jelent­kezett, végigszolgálta a háborút, és mint ezredes szerelt le. Ebben a háború­ban esett el fia, úgyhogy hányatott életének emlékeivel és gyászával vissza­vonult és Párizsban éldegélt még hosszú évekig. 1935. július 11-én halt meg Párizsban és ez alkalommal a francia és a külföldi sajtó újból felelevenítette emlékét és különösen perét, amely a századforduló lelki válságainak és világ­nézeti forrongásának hű lecsapódása volt. Amily megnyugtató, hogy az ártatlan ember ügye egy évtizedre terjedő meghurcoltatás után felmentéssel végződött, épp oly szomorú, hogy a francia hadseregben akadt egy időben olyan törzstiszti és tábornoki kar, amely nem riadt vissza a legnemtelenebb eszközök használatától sem, hogy olyan politikai és világnézeti harcokba elegyedjék, olyan mesterkedésekre vetemedjék, amelyek akár ártatlan baj­társak hulláin keresztül is biztosíthatják politikai elgondolásaik ideiglenes győzelmét. Szerencsére akadtak férfiak, akik a megkótyagosodott francia köz­véleményt idejekorán jobb belátásra térítették és a francia szellem diadalára válik, hogy túl a tévelygéseken és a megmételyezett közvélemény fanatikus harcain, végre sikerült eljutnia a tiszta igazságig. Walsin-Esterházy őrnagy, akitől gyalázatos üzelmei miatt felesége is elvált, nyomorúságban végezte életét Londonban.
Petevsen. Az 1910. év egyik esős nyári éjszakáján köpenybe burkolt férfi leselkedett Wilhelmshaven városának külső szélén egy elkerített kis ház előtt, amelyet fák és bokrok vettek körül. Ettől a háztól körülbelül 200 méternyire előkelő villa emelkedett, egyébként a vidék nagyobbrészt beépí­tetlen volt. A köpenyes férfi már hetek óta figyelte a nagy villát és tudta, hogy mindössze néhány ember tartózkodik benne állandóan, akiket azonban nem ismert. Ezen az estén látta, amint három férfi és egy hölgy esőköpenybe burkolva kijött a villából és eltávozott. Úgy tudta, hogy már senki sincs a házban és ezért óvatosan átvetette magát a villa kerítésén, megkerülte az épületet és a villa háta mögött álló szénaboglyán fölmászott, levette derék­szíját, az emeleti ablak fájához kapcsolta és merész lendülettel bevetette magát az ablakon. Koromsötétség vette körül. Úgy érezte, hogy puha sző­nyegre esett, s hogy tájékozódjék, kivette villamos zseblámpáját. Amint a fény fölvillant, hirtelen hatalmas ütés érte, úgyhogy ájultan terült el a földön. Mikor jó idő múlva magához tért, látta, hogy atlétai termetű asszony ül az asztal mellett, az egyik széken, cigarettázik és az ő tárcájának tartalmát vizs­gálgatja. Amint a betörő föltápászkodott, az asszony nyugodtan közölte vele, hogy innen nem távozhat, s ha menekülési kísérletet tesz, azonnal újra leüti vagy kidobja az ablakon. Közölte vele az asszony, hogy megállapította sze­mélyazonosságát és szemébe mondta, hogy ő nem más, mint Glauss, a wil­helmshaveni rendőrség őrmestere.
Az őrmester megdöbbent, mikor megtudta, hogy leleplezték és az asszony faggatására be is vallotta, hogy csakugyan rendőrőrmester, és azért tört be a házba, mert nagy nyomorúságban van és remélte, hogy itt valami zsák­mányra tehet szert. Az asszony minden faggatására sem volt hajlandó többet mondani. Hosszas alkudozás után az asszony végre szabadonbocsátotta, de feljegyezte adatait és megengedte, hogy azon az úton távozzék, amelyen jött. A rendőr kimászott az ablakon, odalent megint átvetette magát a kerítésen és az utcán megindult a kis ház felé. Nem vette észre, hogy két sötét alak követi. Amint az utca végéhez ért, egyenruhás rendőr közeledett felé. Glauss furcsa füttyjelet adott, mire a másik odajött hozzá és ketten együtt megálltak az egyik fa alatt. Megint csak nem vették észre, hogy a két férfi közül, akik követték, az egyik átvetette magát a kerítésen és villámgyorsan fent termett a fán, amely alatt a két rendőr beszélgetett. Beszélgetésükből kiderült, hogy a másik férfi Jaenicke rendőr. Mindketten igen súlyos anyagi helyzetben voltak, mert a hivatalos pénzekből nagyobb összegeket sikkasztottak, és amint beszélgetésükből kiderült, már hosszabb ideje betörések révén szerzett pénzből pótolták a hiányokat. A fán hallgatódzó idegen azt is megtudta, hogy még ma éjjel be fognak törni egy sörgyár irodájába. A betörést csakugyan el is követték, néhány száz márkát zsákmányoltak, de az egész idő alatt nyo­mukban volt a két titokzatos férfi.
Mindössze egy hét mint el, midőn Glauss és Jaenicke megint abban az utcában teljesített szolgálatot, ahol a titokzatos villa állt. Egyszerre csak széles vállú férfi termett előttük és megállította őket. A férfi megkérte a két rendőrt, hogy fáradjanak be a villába, mert fontos dolgot akar közölni velük, még pedig le akarja leplezni a sörgyári betörés tetteseit. A két rendőr követte az idegent, aki aztán a lakásban, bármennyire tagadtak, titkolóztak és ellen­keztek is, kíméletlenül leleplezte őket, sőt végül, hogy teljes bizonyítékot szol­gáltasson ellenük, egy fényképet húzott ki zsebéből, amely a sörgyár irodá­jának ablakát ábrázolja abban a pillanatban, amint Glauss éppen kimászik az ablakon és Jaenicke a földre segíti.
Ezen az éjszakán a két rendőr nem teljesített szolgálatot, hanem majdnem hajnalig a titokzatos villában maradt. Az idegen, aki Petersen mérnöknek nevezte magát, megígérte, hogy nem fogja őket följelenteni, egyúttal pedig nyilván bizonyos megbízást is kaptak tőle, mert mind a kettő 5000 márkával távozott a mérnöktől. Jaenicke másnap civilbe öltözött és a kikötői gőzössel kiment a Von der Tann cirkálóhoz, hogy magával hozza a városba Ehlers tengerészaltisztet, aki a cirkálón teljesített szolgálatot. Évek óta ismerte már Ehlerst, és bizonyos tekintetben rokonságban is voltak, mert Jaenicke sógor­nője Ehlersnek a mennyasszonya volt. A házasságot eddig azért nem tudták megkötni, mert nem volt hozzá pénzük. Jaenicke, mielőtt a cirkálóra ment volna, sógornőjét is meglátogatta és hosszú beszélgetést folytatott vele. Este aztán mind a hárman találkoztak a városban.
A tengerészaltisztnek és mennyasszonyának feltűnt, hogy Jaenicke erő­sen költekezett, színházba is elvitte őket, aztán előkelő étterembe, ahol a hir­telen felbukkanó Glauss rendőrőrmester társaságában pazarul megvacso­ráztak és drága italokat ittak. Jaenicke arról kezdett beszélni, hogy sógor­nője szívesen megtartaná már az esküvőt, csak persze a pénz az akadály. Mikor a jegyespár meglehetősen szomorú hangulatban volt már a beszélgetés miatt, Jaenicke elővett egy ezermárkást és átadta nekik azzal, hogy ezzel kezdjék meg házasságuk megalapozását. Ehlers tudta, hogy jövendőbeli sógora szegény ember és feltűnt neki a pénz és költekezés. De az alkohol már lehetősen elhomályosította a fejét és gondtalanul tovább ivott.
Ettől a naptól kezdve, mikor szolgálata véget ért, rendszerint Jaenické-vel távozott a hajóról és mindig találkoztak valamilyen vendéglőben Glauss-szal. Az altiszt hiába törte fejét, honnan került ez a sok pénz, végre aztán belenyugodott, elkezdett bútorokat vásárolni, lakást bérelt, berendezési tár­gyakat vásárolt és hamarosan kiderült, hogy az ezermárkás elfogyott, sőt már 3000 márka adósságuk is van. Néhány nap múlva bevallotta adósságát két barátjának. Napközben józanul végezte szolgálatát a fedélzeten, estén­ként azonban mindig lerészegedett és ilyenkor úgy tűnt fel neki az új lakás és a közeli esküvő, mint valami álom és ilyenkor egyúttal nem is gondolkozott tovább a dolgon. Mikor barátainak bevallotta adósságát, Jaenicke megígérte neki, hogy egy nemsokára esedékes örökségéből mindent ki fog fizetni. Az örökség ugyan messze van még, azonban van egy ember, aki hajlandó előleget adni rá.
Mostanában a két rendőr minden éjjel ellátogatott a titokzatos villába és sohasem mentek üres kézzel. Mindjárt megbízatásuk elején megszerezték a városi vízművek rajzait, és egyúttal a szivattyútelepek terveit is. Még nem is sejtették, milyen szörnyű bűnt követnek el, hiszen a mérnök azzal csapta be őket, hogy valami pályázathoz van szüksége a tervekre, hogy azokat mintának használja. A két rendőr megvesztegette a vízművek egyik tiszt­viselőjét, s mikor Petersen lemásolta a terveket; visszaadták neki és egyúttal 1000 márkát is adtak fáradozásáért. Hosszabb ideje folyt már ez az össze­köttetés, a két rendőr kezén meglehetősen nagy összegek fordultak meg és egy szép napon Glaussnak fejébe szállt a könnyen szerzett pénz: elhatározta, hogy szabadságát Párizsban tölti. elutazott Hamburgba, ott divatos ruhákat vásárolt és Párizsba utazott. Párizsban két kézzel szórta a pénzt, törzsvendég volt a Montmartre tánchelyiségeiben és bárjaiban, és közelebbi ismeretséget kötött egy huszonkétéves marseillesi leánnyal, Yvonne-nal. Jaenicke egyelőre Wilhelmshavenben maradt, ő is szeretett volna szabadságra menni, de meg­bízói követelték tőle, hogy előbb az Ehlers-ügyet intézze el. Jaenicke egy napon elvitte Ehlersnek a háromezer márkát, hogy kifizesse adósságait, azzal a magyarázattal, hogy megkapta az illetőtől az előleget örökségére, és nem kér érte mást, csak azt, hogy Ehlers írja alá az elébetett nyugtát. A nyugta azon­ban váltó volt.
Most már gyorsan fejlődtek az események. Az altiszt ettől az időtől kezdve szépen berendezett új városi lakásában lakott, és nagy volt a meg­lepetése, mikor egy napon ismeretlen úr állított be hozzá azzal, hogy a váltó esedékessé vált és fizetnie kell, különben az egész berendezést el fogj a árverez­tetni. Ehlers rettentően megijedt és úgy érezte, nem tudja túlélni a szégyent, ha ilyesmi megesik vele. A véletlen úgy akarta, hogy ebben a kínos helyzetben Glauss őrmester lépett a lakásba. Most már az idegen, aki nem volt más, mint Petersen mérnök, Glauss őrmerterrel együtt vette munkába a szerencsétlen tengerészaltisztet. Hosszas beszélgetés után végre rátértek a tárgyra. A mér­nök elmondta, hogy egyik barátja a német kormány számára hadihajót tervez, azonban nem katonai mérnök, és ezért szüksége volna két dologra. Az egyik a hajó vízkiszorításának számítása és tervrajza, a másik pedig a tengerészeti jelzőkészülékek és jelzési módszerek adatai. Szerencsétlen barátja el fog esni ettől a kitűnő megbízatástól, ha nem sikerül megszereznie egy modern hadi­hajó tervrajzait, és egyúttal a haditengerészet jelzési könyveit, hogy ezeket a maga terveivel és tanulmányaival összehasonlíthassa. Erre a célra a Von der Tann cirkáló tervei volnának a legalkalmasabbak. Ehlers megijedt, kezdte sejteni, miről van szó, de Glauss szinte lelkesedett az ajánlatért, a mérnök pedig megígérte, hogy abban a pillanatban, amint Ehlers megteszi neki azt a csekély szívességet, Glauss 5000 márkát fog hozni részére.
A tengerészaltiszt ösztönösen védekezett és ellenkezett, de a váltót meg­óvatolták, megjelent a végrehajtó, Glauss is állandóan ott volt az altiszt nyakán és így történt aztán, hogy egy szép napon Ehlers magával hozta a hajóról a páncélos cirkáló tervrajzait, amelyeket Glausszal együtt elvitt a titkozatos mérnök villájába. A mérnök átvette a terveket azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd szobában megmutatja barátjának. Tíz perc múlva visszahozta az egészet, azt állította, hogy barátja nem tudja a terveket használni. Ehlers nagyot lélegzett és ígéretet kapott, hogy mihelyt a jelzőkönyvet magával hozza, vissza fogja kapni a váltót. Közben Jaenicke útján egész sereg ember belebonyolódott a nagyszerűen felépített hálózatba és Petersen pénze végig­szivárgott az egész rendőrségen. Jaenicke révén szerezte meg a mérnök a hadikikötő terveit, természetesen csak 10 percre, ami azonban éppen elég volt arra, hogy lefényképezze őket. Végre egy napon Ehlers remegve átadta a mérnöknek a haditengerészet legféltettebben őrzött titkát, a jelzőkönyvet.
Most végre visszakapta a váltót, levehették a végrehajtó pecsétjeit a bátorok­ról, néhány ezermárkás bankjegy csúszott a tárcájába, de innen kezdve nem volt többé nyugta az altisztnek. Hogy, lelkiismeret furdalásait elaltassa, mértéktelen ivásnak adta magát. Az események azzal zárultak, hogy Glauss kivette szabadsága második részét, megint Párizsba utazott, megint szórta a pénzt a Montmartre-on, a kis Yvonne társaságában.
Ezen a napon táviratot kapott a német vezérkar Londonból, amely óriási riadalmat okozott. A titkos hírszerzőszolgálat egyik ügynöke Londonba utazott és mikor visszatért, szinte alig tudott szóhoz jutni a rémülettől. Azt a hírt hozta, hogy az angolok megszerezték az akkori haditengerészet leg­gyorsabb hajójának, a Von der Tann-nak tervrajzait és egyúttal a német tengerészeti jelzőkönyvet.
Véletlenül ebben az időben a kölni rendőrség egyik legkitűnőbb tiszt­viselője, aki tartalékos tiszt is volt, Párizsba utazott, hogy egy nemzetközi ékszertolvaj után nyomozzon. A hálókocsi folyosóján egy darabos, parasztos külsejű, de igen elegánsan öltözött úrba ütközött, a dolognak azonban nem tulajdonított fontosságot. Mikor a vonat Párizsba ért, francia kollégája segít­ségével feltűnés nélkül igazoltatta a furcsa utast, amikor is kiderült, hogy az illető nem más, mint Glauss, a wilhelmshaveni rendőrség őrmestere. Miután: Párizsban elintézte dolgát, francia kollégájával együtt elment szórakozni a Montmartre-ra. egyik este aztán ők is megismerkedtek a kis Yvonne-nal, akitől megkérdezték, hogy hol van barátja, akivel szórakozni szokott. A tán­cosnő bevallotta, hogy az illető urat táviratilag hazahívták Németországba A táncosnő elhozta és megmutatta nekik a táviratot, amelynek ennyi volt a tartalma: “Azonnal jöjjön, Petersen”. A táviratot Wilhelmshavenben adták fel. Mikor a rendőrtisztviselő hazajött, kiderült, hogy a legveszedelmesebb kémszervezetet sikerült lelepleznie, ugyanazt a szervezetet, amely az angliai német ügynökök értesülése szerint a hatalmas arányú tengerészeti kémkedést elkövette és amelynek feje és főügynöke Petersen néven tartózkodik Wil­helmshavenben.
A kölni rendőrtisztviselő Wilhelmshavenbe utazott, mozgósították a rendőrséget és valóságos rendőrgyűrűvel vették körül a külvárosi villát. Természetesen rendkívül nehéz volt a helyzetük, mert ekkor már majdnem az egész wilhelmshaveni rendőrség meg volt vesztegetve. Mindenesetre az első lépés az volt, hogy letartóztatták Ehlerst, utána pedig rögtön Jaenicket és Glausst, azonban ezeknek éppen elég bizalmi emberük maradt még szabad­lábon, hogy Petersenéket idejekorán figyelmeztessék. Ehlers, mikor kihall­gatták, tökéletesen összetört. Elmesélte a rendőrtisztviselőnek az egész haj­meresztő esetet, Glauss és Jaenicke üzelmeit, elmondta, hogy nemcsak a tengerészeti rajzokat és utasításokat, hanem a vízvezeték és a kikötő rajzait is megszerezték az angol ügynök számára. Vallomása alapján tisztázottnak vették a tényállást és most már nem volt hátra más, mint elfogni az angol ügynököket.
Szerették volna kézrekeríteni Suhr rendőrőrmestert, aki a kémszervezet. bizalmasa volt, de ez idejében megszökött. Már jó néhány napja állt a rendőrök gyűrűje a kerti villa körül, amikor egyik éjjel hatalmas autó robogott a villa elé. Az autóból három férfi és egy nő szállt ki, gyorsan bementek a villába és bezárult mögöttük az ajtó. Most 20 rendőr föltartott revolverrel benyomult a házba, ahol azonban egyetlen lelket sem találtak. Átkutatták az egész villát, de nem találtak egyebet, mint a legfelső szobában egy fényképező műtermet, továbbá térképeket, fényképezőgépeket, villamos reflektorokat, s az egyik sarokban egy csomó fényképet, amelyek között felfedezték a sör­gyári betörés fényképét is. Miután az egész házat átkutatták, a pincébe jutot­tak, ahol átjáró folyosóra bukkantak. A folyosón végighaladva, egy távolibb villában kerültek megint a föld felszínére, amely villa már évek óta üresen állt. Így hát Petersennek és cinkosainak sikerült megszökniük. ezen az éjszakán, mikor a rendőrtisztviselő visszatért szállójába, még azt a szomorú hírt is tudomásul kellett vennie, hogy Glauss rendőrőrmester megszökött a fogházból; nyilván Petersen és cinkosai szöktették meg. Csak jóval később tudták felfedezni Glausst, aki előbb Párizsba szökött, később pedig Londonba, ahol egy kis pensióban lakott. A kölni rendőrtisztviselő megfelelő meghatal­mazással és kiadatási kérelemmel ellátva Londonba utazott és kérte Glauss kiadatását, még pedig nem kémkedés, hanem egyszerű betörés miatt, aminek bizonyítására a fényképet is felmutatta. Így aztán kiadták ennek a páratlan kémkedési ügynek legfőbb tettesét.
A birodalmi törvényszék Jaenickét kémkedés miatt 6 évi fegyházra ítélte, és ezt a betörésért járó büntetéssel együtt g évi fegyházra emelte fel. Ehlers tengerészaltiszt 6 évi fegyházat kapott és egyúttal a tengerészeti szolgálatból is elbocsátották. Glauss őrmestert csupán a betörésért ítélhették el. A tár­gyaláson 7 betörés bizonyultrá és ezekért összbüntetésül 6 évi fegyházra ítélték.
Berndorff, aki ezt a nagyarányú kémkedési esetet elbeszéli, hozzá­teszi, hogy 1911. decemberében olyan esemény fordult elő, amely egy­szerre felfedte a németek előtt az angol kémszervezet céltudatosságát és arányait. Steinbrink főhadnagyot bizonyos titkos aktákkal, amelyek a wilhelmshaveni kémkedési eset tárgyalásához voltak szükségesek, Kielbe küldték. A hamburgi pálya­udvaron oly ügyesen lopták el tőle a titkos iratokkal teli táskát, hogy észre sem vette. A haditörvényszék Steinbrink főhadnagyot egy évi vár­fogságra ítélte. Az egész wilhelmshaveni eset óriási feltűnést keltett a háború előtti években és különö­sen a hatóságokat érték súlyos támadások, hanyagságuk és felületességük miatt. Az ügy csattanója az, hogy a wilhelmshaveni rendőrséget az első embertől az utolsóig mind más vidékekre helyezték át.
Graves. Ugyancsak Berndorff beszéli el részletesen a legkitűnőbb és legsikeresebb német tengerészeti hírszerzőnek, Armgard Karl Graves ügynök­nek esetét. Erről a Gravesről már előbb ismételten megemlékeztünk és kiemel­tük, milyen részletesen és alaposan előkészítették a tengerészeti kémkedésre.
Graves a háború előtt német főiskolákon technikát és matematikát tanult és a titkos hírszerzőszolgálatban ezért alkalmazták szívesen, meg azért is, mert bizonyos szakismeretekkel rendelkezett a tűzfegyverek és lövegek terén. 1910-ben Angliába utazott pontosan meghatározott feladattal: azt a parancsot kapta, hogy állapítsa meg, milyen ágyúkat gyárt a glasgowi Beard­more & Co. cég. Ez a cég ebben az időben olyan ágyúkat készült önteni az angol tengerészet számára, amelyek rendkívül nagy kaliberűek voltak és egészen sajátságos alépítményre volt szükségük, kezelésükhöz pedig irányító­készülékekre, körtávcsövekre és egyéb modern technikai segédeszközökre volt szükség, amelyeket addig Németországban még nem ismertek. Németország­ban meg voltak győződve róla, hogy különösen a cég távolságmérő készülékei sokkal jobbak, mint a németekéi.
A német tengerészeti hírszerzőszolgálatnak fontos érdeke fűződött hozzá, hogy tisztába jöjjön ezekkel a dolgokkal. Graves első lépése az volt, hogy svájci állampolgárrá változott, svájci útlevelet szerzett és mindenekelőtt Svájcba utazott, belépett egy óragyárba, hogy mint finom mechanikus dol­gozzék. Hónapokig dolgozott Svájcban, és mint tökéletes műszerész érkezett Londonba. Londonban is hosszabb ideig tartózkodott, tökéletesítette magát az angol nyelvben, alaposan tájékozódott a hajózási vonalak és a vasutak felől és csak azután utazott Glasgowba, ahol szerény pensióban vett lakást és elindult munkát keresni. Nem túlságosan sietett, mert mindenekelőtt a várost akarta előbb alaposan kitanulmányozni. Szállásadónőjének azt mondta, hogy egyelőre megtakarított pénzéből él, abból, amit Svájcban keresett. Csak hetek múlva vállalt alkalmazást egy asztalosműhelyben, amelynek külön­legessége volt állóórák készítése. Az asztalos üzeme annyira föllendült, hogy műszerészre volt szüksége, aki beszabályozza az órákat, miután azokat a faházba beépítették, egyúttal pedig elvégzi a szükséges javításokat is. Graves sokáig alkudozott a mesterrel, de végre megegyeztek.
Az új műszerész hetekig csak a munkának élt, de lassankint barátkozni kezdett munkatársaival és különösen az egyik esztergályossal, aki ugyancsak az asztalosműhelyben dolgozott. Ez az esztergályos sokat panaszkodott Gravesnek, hogy nagy a családja, kevés a keresete, és mindig anyagi bajokkal küzd. Igaz, hogy az egyik fia már keres, még pedig a legidősebb és erre nagyon is büszke. A fiú kitűnő rajzoló és így sikerült állást kapnia a Beardmore-cégnél, ahol az a feladata, hogy tervrajzokat készít. Az apa nagyon büszke volt erre a fiára s mikor a műszerésszel mind jobban megbarátkozott, egyik nap vele együtt ment el fiáért az irodába. Sokáig vártak a Beardmore-gyár kapuja előtt, míg végre a kitóduló alkalmazottak sorában felfedezték a fiatal­embert, akivel együtt mentek haza. Most a műszerészen volt a sor: ő panasz­kodott az esztergályosnak, hogy a pensióban nagyon kényelmetlenül lakik, szállásadónője valóságos uzsorás, aki minden csepp vizet külön megfizettet, de a legnagyobb baj az, hogy esténként nincs kivel beszélgetnie. Gyakran emlegette, hogy nemsokára elköltözik onnan, úgyhogy egyszer az esztergályos is megemlítette a feleségének, hogy barátja, a műszerész, lakást keres.
Másnap barátjának is megemlítette, hogy lehetne arról beszélni, hogy hozzá költözzék, mert van egy kis szobájuk, amelyet szívesen bérbe adnának neki, sőt náluk is étkezhetne, csak még az árban kellene megegyezniük. Ter­mészetes, hogy hamarosan megegyeztek az árban és a műszerész hozzájuk költözött. Most már nem kellett unatkoznia, mert esténként rendesen együtt ült a fiatal rajzolóval, akinek érdekes dolgokat mesélt európai utazásairól és azokról a gyárakról, amelyekben eddig dolgozott. A fiatal rajzoló szívesen időzött a műszerész társaságában és maga is mesélt a gyárról és a rajzoló műteremről, amelyben dolgozott. A műszerész elmesélte, hogy más gyárak­ban hogy és mint vannak elhelyezve az ilyen mű­termek és hogy megy ben­nük a munka, mire a raj­zoló maga is elmesélt mindent a Beardmore-gyárról.
Egyszer a fiú azzal a hírrel ment haza, hogy a cég nagy állami meg­rendelést kapott ágyú­szállításra és ezért túl­órázniuk kell. Most nap­pal is és éjjel is dolgoztak a gyárban, és dolgoztak a rajzolóműtermekben is, ahol különösen nehéz és igen pontos rajzok ké­szültek az irányzókészü­lékekről és egyéb ágyú­szerkezetekről. Körülbe­lül ebben az időtájban Graves is kezdett elége­detlenkedni, sehogy sem tetszett neki mostani foglalkozása és meg is kérdezte egy napon, nem juthatna-e be a Beard­more-gyárba, még pe­dig abba az osztályba, ahol az irányzókészüléke­ket gyártják, Személye­sen ment el a gyárba érdeklődni, de elutasították azzal, hogy ilyen munkákra külföldi állampol­gárt nem alkalmaznak. Leverten ment ki az irodából és mikor keresztülment a gyártelepen, megmutattatta magának a rajzolóműtermet, bement fiatal barátjához, köszöntötte és aztán távozott.
Graves tudta a fiatal rajzoló elbeszéléseiből, hogy hogyan van beosztva a munkaidő a tervező irodában. Az a helyiség, amelyben a fiatalember raj­zolt és amelyben Graves is megfordult már, egy hosszú emeletes épület föld­szintjén volt. Meglehetősen kis szoba volt ez, két ember dolgozott benne, egy széles és nem nagyon magas ablak előtt, amelyet éjjelenkint kívülről ívlámpa világított meg. Azon a héten, amikor Graves titkos munkáját meg akarta kezdeni, a fiatalembernek éppen éjjeli szolgálata volt, amely este 8-tól reggel 4-ig tartott. Reggel 4-től este 8-ig senki sem volt a rajzoló-műteremben, a takarítóasszonyok is csak reggel 7-kor jelentek meg. A rajzműteremben őrizték falbaépített acélszekrényben az irányzókészülékek eredeti tervrajzait, a páncélszekrény kulcsai pedig a fiatal rajzolónál voltak.
Az utóbbi időben Graves különös kedvvel foglalkozott rajzolással és fényképezéssel és modellje mindig a fiatal rajzoló volt. Mindenféle szög alatt, minden irányban lerajzolta és lefényképezte az arcát, kiszínezte, szóval a beavatott észrevehette, hogy tanulmányozza. Egy téli reggelen 8-kor jött haza a fiatal rajzoló a szolgálatból. Még nem volt egészen öt óra, mikor Graves fölkelt, óvatosan lámpát gyújtott, vörös parókát tett a fejére, és elkezdte magát kimaszkírozni. Percek múlva a megtévesztésig hasonlított az eszter­gályos fiára. eloltotta a lámpát, kiment az előszobába, kivette a páncél­szekrény kulcsát a fiatalember zsebéből, magáravette a fiú köpenyét és távo­zott hazulról.
Tíz perc múlva a Beardmore-gyár kapuj a előtt állt. Az egykedvűen pipázó kapusnak odaszólt, hogy “bent felejtettem valamit”, a kapus biccen­tett, Graves bement és hamarosan eltűnt a rajzműteremben. A rajzműterem ajtajában ugyancsak ült egy őr, aki békésen szundikált. Most az ajtó nyikor­gására fölkapta fejét, de mikor meglátta, hogy, a rajzoló áll előtte, aki moso­lyogva szól oda: “valaminek utána kell néznem”, megnyugodott és tovább szundikált. Amíg Graves bent volt a műteremben, villámgyorsan elkezdett dolgozni. Egy lepedővel eltakarta az ablakot, kinyitotta a páncélszekrényt, kivette a terveket, kiválasztotta belőlük azt, amire kíváncsi volt, a kiválasz­tott három tervet rajzszegekkel a falra erősítette, elővette kis fényképező­gépét, magnéziumot lobbantott fel és a fénykép máris készen volt. Ezt a műveletet szédületes gyorsan végezte; nyilván látszott, hogy minden moz­dulatát előre kiszámította és begyakorolta. Mikor végzett, kinyitotta az ablakot, hogy a magnéziumszag eltávozzék, mindent gondosan visszarakott a helyére, kisurrant és sikerült észrevétlenül ágyába jutnia. Fényképei kis fémtokban voltak s mielőtt aludni tért volna, még előhívta őket, lemásolta a felvételt, nagyon finom és vékony papirosra, azután kiment a kertbe és elásta a másolatokat a földbe. Zsákmánya ott maradt két napig, míg végre elérkezett a vasárnap, amikor is Graves kirándulásra indult, természetesen, a fényképekkel. Gyalog ment az országúton, míg végre egy autóhoz érkezett, amelyet a soffőrje éppen javított. Mikor Graves odaért, beült a kocsiba, a soffőr is felugrott és a kocsival elvágtatott. Néhány kilométernyi út után megállt az autó, amelyből most Graves helyett őszszakállas öregúr szállt ki, és meghívta a kocsiba azt a fiatal hölgyet, aki az út szélén várta. Az autó őrült iramban vágtatott London felé. Az utasok egy londoni szállodába tér­tek be és ott Graves átadta angol segítőtársának, Miss Mary Mac Cann-nek a glasgowi gyárban készített fényképeket. Aztán ugyanazon az úton, ahogy jött, visszatért, Glasgowtól bizonyos távolságra leszállt az autóról és gyalog ment be a városba. Másnap reggel megint megkezdte szolgálatát az asztalos­mesternél, de ekkor már Miss Mary is Glasgowban volt, megszállt egy szerény bútorozott szobában. Poggyásza alig volt más, mint egy kis koffer, teli varró­selyem-mintákkal, mert mint háziasszonyának beszélte, egy holland cég megbízásából ezzel a cikkel utazik. Graves ezután még háromszor megismé­telte látogatását a gyárban. A látogatás után minden alkalommal másnap találkozott az egyik kis étteremben egy hölggyel, aki nem volt más, mint Miss Mary. Alig beszéltek egymással, szinte szótlanul olvasták újságjukat és senkise vette észre, hogy mielőtt távoztak volna, az újságokat kicserélték.
Graves most nagyobb dologra készült: az volt a terve, hogy a többi irodákba is bejut, és most már nem fogja fényképezni a terveket, hanem egyszerűen ellopja őket. A kapusnak feltűnt ugyan, hogy annyiszor jár vissza a fiatal rajzoló éjjel a gyárba, de Graves mindig megnyugtatta valami tréfás megjegyzéssel.
A mesterkém tökéletes biztonságban érezte magát és nem is sejtette, hogy ebben az időben már nyomában voltak. Az angol tengerészeti vezér­karnak rendkívül fontos volt, hogy a Beardmore-cég pontosan és gyorsan végezze a szállításokat, hogy a már készen álló új hajókat minél előbb föl­szerelhessék az új ágyúkkal. Egyúttal azonban attól is tartott a vezérkar, hogy ha a gyár ilyen fokozott iramban dolgozik, el fogja hanyagolni azokat az óvatossági rendszabályokat, amelyeket éppen a kémkedés elhárítása céljá­ból hoztak. Ennél fogva elküldte a gyárba megbízottját, aki nem volt más, mint Trench kapitány , a híres angol kém, Graves méltó ellenfele.
Trench kapitány feltűnés nélkül lépett be a gyárba, mint a kapusok, a tisztogatóasszonyok és az éjjeliőrök felügyelője. Arra kellett ügyelnie, hogy ezek az alsóbbrendű alkalmazottak pontosan végezzék munkájukat, szóval olyan hatásköre volt, hogy minden irodába, minden üzembe beléphetett és mindenbe beleavatkozhatott. Trench már ebben az új hivatalában volt, mikor Graves a fiatal rajzoló maszkjában negyedszer ellátogatott a gyárba. Trench mindent megtudott: a portás elmondta neki, hogy semmi különösebb dolog nem történt az éjjel, mindössze a fiatal rajzoló jött vissza az irodába, mert valamit ott felejtett. Trench elkezdett közelebbről érdeklődni, hogy hogyan lehet bejutni az irodába éjjel, kinél vannak a szerkesztőirodák kulcsai és aztán a rajzoló személye iránt tudakozódott. Megtudta, hogy a fiatalember az elmúlt hónapban négyizben jött vissza éjjel. Aztán bement a rajzoló­műterembe és azonnal megérezte az éjjel elhasznált magnézium szagát, vala­mint a falban is felfedezett bizonyos kis lyukakat és ez elég volt neki, hogy azonnal rájöjjön az igazságra: a rajzoló tehát az éjjel lefényképezte a titkos terveket.
Ebben az időben Graves Miss Mary  útján azt a hírt kapta, hogy tenge­részeti vizsgálóbizottság érkezik Glasgowba, hogy átvegye a már elkészült ágyúkat és irányzókészülékeket. A bizottság tisztekből és mérnökökből áll és hadihajótervek vannak náluk, amelyeket a céggel meg akarnak tárgyalni. Ugyanekkor a fiatal rajzoló elmesélte otthon, hogy a szerkesztőirodákat át­csoportosítják és éppen e miatt az eredeti tervek most mind az ő szobájának páncélszekrényében vannak, és ott is maradnak két napig. Graves ugyan­ekkor tudta meg Miss Mary révén, hogy Trench kapitány Glasgowban tar­tózkodik. Graves egybevetette ezeket a híreket és hatvarosan arra a követ­keztetésre jutott, hogy Trench kapitány nyilván az irányzókészülékek miatt van Glasgowban és helyes ösztönnel megsejtette, hogy kitűnő ellenfele a nyomában van, éppen ezért óvatosnak kell lennie. Alibiről kellett. tehát gondoskodni.
Egyik este Gravesnek hirtelen eszébe jutott, hogy az asztalosmester arra kérte: készítsen el neki néhány rajzot, mert műhelyét szabályosan fölszerelt órásműhellyel akarja kiegészíteni. Most szerette volna megcsinálni a rajzokat, de kínos meglepetésére észrevette, hogy körzőjét a műhelyben hagyta, a műhely pedig nagyon messzi van, úgyhogy nem mehet vissza. Arra a, szíves­ségre kérte fiatal barátját, hogy hozza el a gyárból körzőjét. A fiú készségesen vállalkozott rá, hiszen a gyár nagyon közel volt. Ez este 8-kor történt és 11-kor a fiú még mindig nem volt otthon. Graves látta, hogy terve sikerült és ezért titokban elhagyta a házat. Minden úgy történt, ahogy előre kiszámí­totta. A fiatal rajzoló bejutott a rajzműterembe, s abban a pillanatban, amint rajzolóasztalához lépett, kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, kilépett egy rendőr­tisztviselő és letartóztatta. Néhány perc múlva már ott állt Trench kapitány előtt, aki a felől faggatta, hogy mit keresett az utolsó hónapban négyszer is éjjel a gyárban. A rajzoló értelmetlenül bámult az urakra, hiszen ő egyetlen egyszer sem járt a gyárban éjjel, nem is értette, mit akarnak tőle és konokul tagadott, még akkor is, mikor a kapus és az éjjeliőr szemébe mondták éjjeli látogatásait. A két gyárigazgató, aki a kihallgatáson szintén jelen volt, tisz­tázottnak látta a dolgot, meg volt győződve róla, hogy- a fiú hazudik. Trench kapitány azonban gyanút fogott s mikor meghallotta az elfelejtett körzőről szóló elbeszélést, egyszerre kíváncsi lett a műszerészre, aki a fiú szüleinél lakik. Mikor a műszerész szobáját üresen találták, a kapitány mindjárt tisztá­ban volta helyzettel. Most már igazán csak órák kérdése volt, hogy leleplezze nagy ellenfelét, Gravest, akinek jelenlétét sejtette, s aki valószínűleg nem tudta még elhagyni a várost.
A híres Gravest, miután annyi értékes hírt közölt német megbízóival, letartóztatták. azonban bármily tetszetős volt is Trench kapitány sikere, mégsem járt kézzelfogható eredménnyel. Gravesre nem lehetett rábizonyítani, hogy ő volt az, aki éjjel négyizben belopódzott a Beardmore-cég irodáiba és ott fényképezett. Mikor poggyászát átkutatták, eleinte semmit sem talál­tak, de bőrkofferének anyagát szétfejtették és abban több ívnyi sűrűn teleírt papirost találtak, amelyen ott voltak az új lövegek és irányzókészülékek pontos adatai és méretei.
Graves pöre 1912. júliusában folyt le Edinbourghban. Graves ellen az volt a vád, hogy információkat közölt a német kormánnyal az angol flottáról és az angol szárazföldi erődítményekről, továbbá, hogy kikémlelte a Beardmore- cégnél az új rendszerű lövegeket és irányzókészülékeket. Vádolták azzal is, hogy kimerítő híreket közölt az egész angol haditengerészetről és részletes híreket az egyes angol flottaegységek útjairól.
Graves a bíróság előtt előkelően és gavallérosan viselkedett, úgyhogy sikerült megnyernie a bírák rokonszenvét is. Minthogy a legsúlyosabb vád­pontot, a Beardmore-cég titkainak kikémlelését nem sikerült rábizonyítani, mindössze másfél évi börtönre ítélték. Graves tehát bevonult a fogházba, de már néhány nap múlva engedélyt kért, hogy levelet írhasson Trench kapitánynak. Az engedélyt megkapta és Trench kapitánynak azt írta, hogy legyen szíves meglátogatni őt a fogházban. Trench el is ment és Graves föl­vetette a kérdést, vajon nem tudná-e őt az angol hírszerzőszolgálatban alkalmazni.
Trench eleinte habozott, de legközelebbi látogatása alkalmával Graves fontos titkot súgott meg neki: tudomására hozta, hogy Amerikában egészen bizalmas tárgyalások folynak Japán és Németország között katonai és politikai szerződés ügyében. A tárgyalások a végük felé közelednek, és szükséges volna a helyszínére utazni, felderíteni a dolgot. Graves megnevezte azokat a személyeket is, akik ezen a tárgyaláson résztvesznek s megnevezte azt a hajót is, amelyen egy német diplomata bizonyos meghatározott napon New Yorkba fog indulni. Trench kapitány táviratozott new-yorki ügynökének, aki mindenben megerősítette Graves értesüléseit. A kapitány kénytelen volt igazat adni Gravesnek, az adatok meggyőzték a német ügynök őszinteségéről, és így történt, hogy Graves egy napon elhagyta a fogházat, miután arra kötelezte magát, hogy azonnal New-Yorkba utazik, felderíti a német-japán megegyezés részleteit és megtáviratozza az angol hírszerzőszolgálatnak. Maga Trench kapitány kísérte ki a New-Yorkba induló hajóra. Angol hajó volt ez, úgy hogy Graves csak akkor érezte magát biztonságban, amikor New-Yorkban partra lépett. Leült és rögtön leírta, természetesen tisztán fantáziából, a Németország és Japán között kötött szerződés szövegét és elküldte Trench kapitánynak. Úgy gondolta, hogy ezzel kiegyenlítette szám­láját és ezután egyelőre el is tűnt az angol hírszerzőszolgálat szeme elől.
Redl. A kémkedés történetében nincs még egy olyan eset, amely világ­szerte akkora feltűnést keltett volna, mint Redl Alfréd ezredesnek, a prágai hadtest vezérkari főnökének kémkedési ügye. Az eset annál feltűnőbb volt, mert közvetlenül a világháború előtt, 1913. május 27-én pattant ki és olyan találgatásokra adott alkalmat, amelyek már szinte a fantázia határait súrolták.
Ebben az időben a berlini B. Z. am Mittag feltűnést keltő táviratot közölt, amelyet prágai tudósítójától kapott: a távirat mindössze annyit mondott, hogy Redl Alfréd ezredes a prágai hadtest vezérkari főnöke egy bécsi szálló­ban agyonlőtte magát. Magától értetődik, hogy már másnap messzemenő kombinációk fűződtek a titokzatos öngyilkossági hírhez és a lapok azonnal kémkedést emlegettek. A berlini újság legközelebbi számában már azt is megemlítette, hogy Redl egy időben az Evidenzbüro egyik vezetőtisztje volt és ebben a minőségében került összeköttetésbe olyan elemekkel, amelyek erre a súlyos kötelességszegésre, illetőleg árulásra csábították.
Redl Alfréd vagyontalan családból származott és korán belépett az osztrák-magyar hadseregbe. Mivel nem rendelkezett családi összeköttetések­kel, természetes, hogy hamarosan óriási ambíciók támadtak benne, hihetetlen szorgalommal és céltudatos energiával tanult és képezte magát a katonai tudományokban, hogy ilyen módon egyenlítse ki azt a különbséget, amely közte és szerencsésebb származású társai között volt. Katonai pályáján szépen haladt előre, különleges megbízatásokban is volt része, míg végre őrnagy korában az Evidenzbüro tagja lett, ahol elsősorban a kémelhárítás tartozott munkaközébe, de ugyanak­kor az Oroszország ellen irányuló kémkedés szervezésével is kellett fog­lalkoznia.
Mint említettük, a varsói és kievi orosz kémszervezetek rendkívül ki­terjedt hálózatot tartottak fenn a monarchiában és azt is sikerült meg­tudniok, hogy éppen Redl egyike a legszerencsésebb kezű vezérkari tisz­teknek, akik kémelhárítással foglal­koznak. Redlnek sikerült a legtöbb orosz kémet lelepleznie. Ebben a mi­nőségében az az ambíció támadt fel benne, hogy Herdliczka ezredes után ő nyerje el az Evidenzbüro főnöki állását. Ez nem sikerült neki, mert a többször említett Urbanski lett a hír­szerzőiroda főnöke. érdekes azonban, hogy ebben az időben, 1909 táján, Max Ronge kapitány is az Evidenz büróban dolgozott és pedig éppen Redl keze alatt; Redl vezette be a kém­kedés és kémelhárítás titkaiba a fiatal kapitányt, akinek a tragikus véletlen azt a szerepet szánta, hogy valamikor mesterének üzelmeit leleplezze.
Az orosz kémszolgálat rendkívül fontosnak tartotta, hogy ártalmatlanná tegye Redlt, aki az orosz kémszervezetnek rendkívül nagy  károkat okozott. A varsói és kievi iroda minden eszközt megragadott, hogy hozzáférkőzzék Redlhez, ügynökei lépten-nyomon keresték vele az érintkezést, egyre-másra megkörnyékezték feltűnően szép asszonyok, azonban Redl megingathatatlan volt. Végre egy orosz ügynöknek sikerült tudomást szereznie Redl őrnagy egy rendellenes szenvedélyéről, amelyet gondosan titkolnia kellett a nyil­vánosság előtt, mert leleplezése esetén ott kellett volna hagynia tiszti állását.
Ennek az orosz ügynöknek neve, valamint az a körülmény, mely Redl-vel való megismerkedéséhez. vezetett, sohasem derült ki. Ez az ügynök most úgy intézte a dolgot, hogy állandóan megfelelő férfiak keresztezték Redl útját, és így a kitűnő vezérkari tiszt ennek a szenvedélyének a révén esett bele az orosz ügynök hálójába. Megfizetett emberei már hónapok óta összeköttetésben álltak Redl őrnaggyal, mikor végre maga az orosz ügynök is jelentkezett nála.
Valószínűleg csak legendák azok a leírások, amelyeket Redl irodájáról egy újságíró közölt a Neue Berliner Zeitung 1924. február 25-i számában. Azt állítja, hogy aki belépett az irodába, azt láthatatlan fényképezőgépek azonnal lefényképezték, továbbá a látogató tudta nélkül megőrizték ujj­lenyomatait, végül pedig állítólag mikrofon is volt felszerelve szobájában, továbbá viaszlemez, amely minden beszélgetést felvett. Amikor az orosz ügynök belépett Redl szobájába, a legenda szerint az őrnagy azonnal elzárta a mikrofont és mikor az ügynök több órai beszélgetés után távozott, Redl már orosz kém volt. Zavartalanul folytatta üzelmeit, állítólag több mint egy évtizedem keresztül.
Egyesek szerint kiszolgáltatta az oroszoknak az osztrák-magyar had­sereg egész felvonulási tervét, még pedig úgy, hogy az egészet lefényképezte. Egyes írók, így Berndorff is, azt állítják, hogy ezzel tulajdonképpen Redl vált a monarchia bukásának és feldarabolójának okozójává. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a felvonulási tervek értéke rendkívül problematikus. Szakemberek állítása szerint egy hadsereg felvonulása sohasem folyik le a békében előre megállapított tervek szerint. Ha tehát az ellenség kezébe kerül valamely állam hadseregének felvonulási terve, egyúttal magára veszi azt a veszélyt, hogy olyan adatokra építi fel a maga felvonulását, amelyek háború esetén a legtöbb esetben gyökeresen megváltoznak.
Az osztrák-magyar hírszerzőszolgálatnak sikerült a varsói vezérkar egyik tisztjét megvesztegetnie, aki rendkívül pontosan és igen ügyesen dol­gozott és egyik legfőbb támasza volt a monarchia oroszországi hírszolgálatá­nak. Ez a tiszt közölte az Evidenzbüróval, hogy az osztrák-magyar hadsereg felvonulási terveit sikerült az oroszoknak megszerezniük. A hír óriási riadalmat keltett a vezérkarban, csak Redl maradt nyugodt, hiszen ő adta el a terveket és az ő feladata volt kinyomozni a tettest. Redlnek tehát saját érdekében is kötelessége volt kézrekeríteni az árulót.
Nagyarányú nyomozást indított s egy- napon elutazott, senki sem tudta, hová. De mikor visszatért, jelentette, hogy az áruló valószínűleg Hekailo ezredes-hadbíró Lembergben, Wienkovsky őrnagy Stanislauban és a lembergi katonai parancsnok adjutánsa, Acht kapitány. Úgy esett, hogy Hekailo ezredes-hadbíró a vizsgálat folyamán megszökött, amikor is kiderült, hogy nyugtákat hamisított és sikkasztásokat követett el. Brazíliában elfogták; orosz útlevéllel igazolta magát és azt állította, hogy orosz állampolgár. A brazí­liai rendőrség azonban az osztrák-magyar hadsereg tiszti dolmányát találta meg poggyászában és erre sikkasztás miatt kiadták Ausztriának. Bécsben bevallotta, hogy Oroszország számára kémkedett, azonban kereken tagadta, hogy a felvonulási terveket ő szolgáltatta volna ki. Wienkovsky őrnagy és Acht kapitány ugyancsak bevallotta, hogy kémkedett, hiszen Redl felmutatta előttük saját leveleiket, amelyeket az orosz hírszerző központokhoz intéztek.
Az Evidenzbüro sohasem tudta meg, hogy Redl hogyan szerezte meg ezeket a leveleket. Annyi bizonyos, hogy elszámolásaiban a levelek megszer­zésének ellenértéke gyanánt 20,000 koronát tüntetett fel. Nyilvánvaló, hogy a leveleket a varsói orosz kémközpont bocsátotta rendelkezésére, hogy a gyanút Redl személyéről sikerüljön elterelni. Redl rávetté a vizsgálóbizott­ságot, hogy az Evidenzbüro szolgálatában álló orosz tisztet vegyék rá, hogy bizonyos titkos kémpapírokat szolgáltasson ki. Abban a pillanatban, amint az orosz tiszt megkapta a megbízást, és éppen eleget akart neki tenni: a varsói vezérkari épület egyik félreeső szobájában éjnek idején kutatott az aktacsomók közt, megjelent három tiszt és letartóztatta. Ez a letartóztatás is Redl műve volt; Redl mindezt megbeszélte előbb a varsói hírszerző­irodával, és így csalta tőrbe az orosz tisztet, akit rövid bírósági tárgyalás után felakasztottak. A három osztrák-magyar tiszt hiába tagadott: mivel rájuk bizonyult, hogy az oroszok zsoldjában kémkedtek, bebizonyítottnak vette a bíróság, hogy a felvonulási terveket is ők adták át. Redl ugyan az eljárás folyamán igyekezett a vádat egyedül Hekailo ezredes-hadbíróra összponto­sítani és a másik kettőt menteni, azonban ez nem sikerült: mind a három tisztet hosszú ideig tartó börtönre ítélték. Redlnek orosz megbízásból kellett volna megmentenie Wienkovsky őrnagyot és Acht kapitányt, mert ezektől még sok értékes szolgálatot várt a varsói iroda, de ez nem sikerült neki.
Az orosz hírszerzőszolgálat egyre súlyosabb követeléseket támasztott Redl-vel szemben; nem elégedett meg már azzal, hogy kiszolgáltatta az osztrák-­magyar hadsereg titkait, hanem követelte, hogy nevezze meg az Oroszország­ban működő összes osztrák-magyar tiszteket. Így történt, hogy az osztrák-magyar hírszerzőszolgálat egyre-másra kudarcot vallott Oroszországban a legkitűnőbb osztrák-magyar kémeket elfogták, az újonnan szerzett és be­tanított ügynököket kegyetlenül kivégezték és senki sem tudta megérteni, hogyan történhetett ez.
1912-ben aztán olyan eset történt, amely még az eddigieket is felülmúlta. Ferenc Ferdinánd trónörökös látogatást tett az orosz cárnál és kíséretében volt Müller alezredes, osztrák-magyar katonai attasé is. Mikor visszafelé jöttek, Varsóban meglátogatta Müllert egy orosz vezérkari ezredes, és tekin­télyes összeg ellenében felajánlotta, hogy rendelkezésére bocsátja a monarchia elleni orosz felvonulás szigorúan titkos terveit. Müller tárgyalásba bocsát­kozott vele az Evidenzbüro kikapcsolásával, de azonnal sürgönyzött a vezér­karnak, hogy küldjenek egy tisztet polgári ruhában, hamis útlevéllel és a szükséges pénzösszeggel Varsóba. A felvonulási tervet csakugyan meg is vették. Redl, mikor tudomást szerzett az esetről, azonnal elárulta az orosz ezredest, aki, mikor körülfogták lakását, hogy letartóztassák, agyonlőtte magát.
Redl azzal tette a legnagyobb szolgálatot az oroszoknak, hogy orosz­országi ügynökeink jelentéseit állandóan elsikkasztotta. Így történhetett, hogy ha egy kém ügyes volt és egymásután többször is közölte jelentéseiben az orosz hadsereg létszámemeléséről szóló híreket, akkor azt Redl mindjárt kiszolgáltatta az oroszoknak. Ennek volt a következménye, hogy a világ­háború kitörésekor az oroszoknak 74 hadosztállyal többjük volt, mint amennyit a monarchiában és Németországban sejtettek.
Redl, mint a vezérkari tisztek általában, bizonyos időt a csapatnál is töltött és csapatszolgálata után Prágába helyezték vezérkari főnöknek. Ebben az időben már köztudomású volt, hogy az ezredes közvetlenül a tábornoki kinevezés előtt áll. Ronge, aki az Evidenzbüróban Redl helyét elfoglalta, azt a rendszert vezette be, hogy a gyanús leveleket visszatartja és szükség esetén a levéltitkot is megsérti, ha gyanúja merül fel. Feltűnt ebben az időben, hogy a bécsi főpostán hosszabb ideje hever két post-restante levél “Opernball 13”. jeligével. A leveleket felbontották s az egyikben 6000, a másikban 8000 koronát találtak, azonfelül pedig két általánosan ismert kémnek címét. A küldemény már csak azért is gyanús volt, mert egyrészt ekkora összegeket nem szokás egyszerű levélben küldeni, másrészt pedig mind a két levelet Eydtkuhnenben adták fel, a porosz-orosz határon.
Az Evidenzbüro semmiféle támponttal nem rendelkezett a címzett személyére vonatkozólag, de abban bizonyos volt, hogy kémügy lappang a titokzatos levelek mögött. Meglehet, hogy a címzett Bécsben lakik, de beteg­ség, vagy egyéb körülmény akadályozza abban, hogy a leveleket elvigye. De az is lehetséges volt, hogy nem bécsi lakos és csak időnkint jön a fővárosba. A postán hiába tudakozódtak, senki sem emlékezett arra, hogy korábban is érkeztek volna ilyen jeligéjű levelek.
Az Evidenzbüro, minthogy a levelek németországi eredetűek voltak, meg­küldte mind a kettőt a német hírszerzőirodának, amelynek vezetője, Nicolai, ugyancsak azonos következte­téseket vont le a levelekből. A német hírszerzőszolgálattal egyetértésben két rendőrtiszt­viselőt helyeztek el a főpostám, azzal az utasítással, hogy azt, aki a levelekért jelentkezik, tar­tóztassák le. De ez az intézkedés sem járt eredménnyel.
Ronge más úton is próbálta felderíteni a titkot. Az. egyik levélben egy genfi, a másikban pedig egy párizsi kémnek a címe volt. A párizsi címet figyel­men kívül kellett hagyni, mert könnyen megtörténhetett, hogy ezen a réven az Evidenzbüro egyenesen a Deuxiéme Bureau , karmai közé kerül. A másik cím Monsieur Larguier címe volt Genf, Rue du Prince 11. Ezen a nyomon több reménnyel lehetett elindulni, mert Larguier ismert nemzetközi kém volt, aki ebben az időben Genfben élt és meglehetősen kiterjedt szervezettel rendelkezett. Kiderült hamarosan, hogy ez az adat sere vezet eredményre. Mindössze annyi eredményt értek el, hogy- a svájci hatóságok figyelmét felhívták Larguier kapitány üzelmeire és Larguiert számos társával együtt bíróság elé állították és kiutasították.
E közben történt, hogy a bécsi főpostára két újabb levél érkezett “Nikon Nizetas” névre. Ez 1913. május közepén történt. A detektívek újra résen voltak és Ronge most már feltétlenül bízott abban, hogy a kém csapdába kerül. A feszültség, mint maga Ronge beszéli, napról-napra, úgyszólván óráról-órára nőtt. Hogy semmi feltűnést ne keltsenek és az illető figyelmét semmiképpen se hívják fel, semmi más intézkedést nem tettek, várták a két detektív jelentését. Ronge május 25-én estefelé ment haza, de alighogy belépett a lakásába, csengetett a telefon. Gayer rendőrtanácsos izgatott hangon telefonált: “Jöjjön azonnal, valami szörnyű dolog történt.”
Időközben az történt, hogy ennek a napnak délutánján polgári ruhás úr jelent meg a főpostán és érdeklődött, érkezett-e Nikon Nizetas névre levél. A postatiszt kiadta neki a levelet, aláíratta vele a szokásos elismervényt, de abban a pillanatban már csengetett is a szomszéd szobában elrejtett két detektívnek; mire azonban a detektívek személyleírást kaptak a postatiszttől és kiértek az utcára, már csak annyit láttak, hogy az illető úr taxiba száll (ami akkor még ritkaság volt Bécsben) és elrobog. A detektívek megjegyezték a kocsi számát és minthogy más autó nem volt kéznél, kénytelen voltak várakozni, míg a taxi visszajön állomáshelyére. Nemsokára csakugyan vissza is érkezett és ekkor a sofőrtől megtudták, hogy az illető úr az egyik kávéház előtt szállt le. Rögtön a kocsiba ültek és a kávéházhoz vitették magukat, de közben átkutatták a kocsit, amelyben bőrből készült zsebkéstokot találtak. A kávéházban megtudták, hogy az illető úr ott másik taxiba szállt, és a Hotel Klomserbe vitette magát. A detektívek utánamentek a hotelbe és megkérdezték a portást, ki volt az az úr, aki az imént autón a szálló elé érke­zett. A portás megnevezte Redl ezredest, a prágai hadtest vezérkari főnökét. A detektívek összenéztek és már-már azt hitték, hogy hamis nyomon járnak, amikor az illető ím lefelé jött a lépcsőn. Az egyik detektív hirtelen elhatáro­zással odalépett hozzá és megkérdezte: “Nem ezredes úr veszítette el ezt a tokot?” Az ezredes zsebéhez kapott, kivette a zsebkését, újból megnézte a tokot és gyanútlanul felelte: “Igen-igen, ez az enyém, köszönöm.” És ezzel kilépett a szállóból.
Az egyik detektív tisztes távolból a nyomába szegődött, a másik sietett, hogy jelentést tegyen Gayer rendőrtanácsosnak. Az a detektív , aki az ezredest kísérte, észrevette, hogy az ezredes rendkívül ideges, hátra-hátratekint, papirosokat szed ki zsebéből, apró darabokra tépi az iratokat és eldobálja. A detektív gondosan felszedett minden darabot és zsebébe rakta. Órákig bolyongott Redl Bécs utcáin, nyomában a detektív és ez így ment egészen estig.
Mikor Ronge ezredes tudomást szerzett az eseményekről, szinte hinni sem akart füleinek. Redl, aki hosszú évekig tagja volt az Evidenzbürónak, aki annyi kémügyben volt katonai szakértő: Redl áruló! Közben megálla­pították azt is, hogy  Redl saját autóján jött Prágából Bécsbe. Az autót felkutatták és őrizetbe vették, nehogy Redl menekülhessen. Ugyancsak még aznap este összeállították azokat a papírdarabokat, amelyeket a detektív felszedett és ezekből kiderült, hogy Redl nemcsak Oroszországgal, hanem Franciaországgal és Olaszországgal is összeköttetésben állt. Ronge első köte­lességének érezte, hogy értesítse az Evidenzbüro főnökét, Urbanski ezredest, és a vezérkari főnököt, egyúttal pedig, hogy felhajszoljon egy hadbírót, mert ezek a személyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a törvényes eljárást meg­indítsák. Ekkor történt, hogy Redl legjobb barátja, egy államügyész, a Riedhof szállóból felhívta Gayer rendőrtanácsost és jelentette neki, hogy Redl, akivel együtt vacsorázott, folyton öngyilkosságról beszélt. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a zsebkés tokjának elvesztése súlyos gondokat okozott Redlnek és joggal következtette belőle, hogy nyomában vannak.
Ronge felkereste a Grand Hotel­ben a vezérkar főnökét és jelentést tett neki a fejleményekről. A vezérkari főnök azt a parancsot adta, hogy azon­nal keresse fel a bizottság Redlt, hall­gassa ki és adjon neki módot arra, hogy öngyilkosságot kövessen el. Redl éjféltájban tért haza a Hotel Kloms­erbe, amelyet ekkor a bizottság már megfigyelés alatt tartott. A bizottság kisvártatva felment Redl szobájába; Redl már éppen levetkőzött és mint megállapították, arra készült, hogy felakassza magát. A következő pilla­natok teli voltak drámai feszültséggel. Redl egészen megtört és mindössze annyit mondott, hogy egyedül akar maradni Ronge ezredessel és csak neki akar vallani.
A bizottság többi tagjai tehát visszavonultak a mellékszobába és ekkor Redl megkezdte részletes vallomását. Elmondta, hogy 1910 óta látta el az idegen államokat titkos híranyaggal, de az utóbbi időben mindössze arra az anyagra kellett szorítkoznia, amely a prágai hadtestparancsnokságnál fel­lelhető volt. Rendszerint úgy járt el, hogy lefényképezte a titkos iratokat és a fényképmásolatokat küldte el.
Legsúlyosabb beszámítás alá esik, mint Ronge mondja, az Oroszország elleni felvonulási tervek elárulása; ezt azonban Redl nem is említette. Mindössze annyit mondott még, hogy bűntársai nincsenek, hiszen elég tapasztalata van ezen a téren ahhoz, hogy tudja, hogy mindig a bűntársak okozzák a kémek vesztét. Végül arra kérte Ronget, hogy szerezzen neki revolvert.
Az azóta megjelent különféle szakmunkákból és emlékiratokból megállapíthatjuk, hogy Redl vallomása nem volt őszinte. Mindenekelőtt bizonyos, hogy elárulta a felvonulási terveket, pedig erről említést sem tett; de a fel­vonulási terveken kívül, bátran állíthatjuk, nem volt olyan jelentéktelennek látszó titkos irat, amelyet Redl ne szolgáltatott volna ki ellenségeinknek. Nagyon jól tudta, hogy  az ellenségnek érdeke mindent tudni rólunk, tehát ennek megfelelően pontosan informálta a franciákat, oroszokat és olaszokat hadseregünk békelétszámáról, fegyverkezéséről, felszereléséről, kiszolgáltatta nekik a szolgálati könyveket, a törvényeket, a hadsereg és a haditengerészet titkos költségvetési adatait, az erődítések terveit és a katonai intézmények­ben, felszerelésekben és a csapatok létszámában, valamint a technikai föl­készültségben beállott változásokat. Bátran elmondhatjuk, hogy Redl volt a világtörténelem egyik legveszedelmesebb kémje.
Miután Redl vallomását bevégezte, újból beléptek a bizottság tagjai s az egyik fiatal tiszt, aki időközben hazaszaladt, letette Redl asztalára a revolvert és azután az egész bizottság távozott. Hajnalig várt a bizottság részben az utcán, részben a szálló előcsarnokában, de a négy tiszt közül egyik sem hal­lotta, hogy eldördült-e a lövés, vagy nem. Attól tartottak, hogy Redl esetleg megszökik s ezért a hajnali órákban újból felmentek lakására s ekkor már Redlt holtan találták. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy éjfél után 1 órakor végzett magával.
A bécsi katonai parancsnokság, a vezérkar és az Evidenzbüro szándé­kainak megfelelően, azon az állásponton volt, hogy az esetet lehetőleg el kell titkolni és úgy kell megrendezni, hogy kémkedésre senkise gyanakodjék. Ezért úgy tűntették fel a dolgot, mintha Redl rendellenes szenvedélyének áldozata volna és a katonai parancsnokság engedélyt adott arra, hogy katonai pompá­val temessék el az öngyilkos ezredest. Már ki is adták a parancsot, hogy három zászlóalj gyalogság vonuljon ki és már meg is rendelték a rengeteg koszorút és virágot. Azonban másnap, amikor az öngyilkosságnak híre ment, már min­denütt kémkedést emlegettek s a botrány oly nagy volt, hogy a katonai pa­rancsnokság kénytelen volt körtáviratban visszavonni az ünnepélyes teme­tésre vonatkozó parancsát. Így történt, hogy Redl ezredes koporsóját egyet­len ember sem kísérte ki a temetőbe.
Azokban a lázas pillanatokban, amikor néhány rövid óra alatt dönteni kellett ebben a nagyfontosságú ügyben, természetesen nem lehetett minden szempontot egyszerre mérlegelni. Így történt, hogy az illetékes katonai ható­ságok egyhangúlag a mellett döntöttek, hogy Redlnek módot adnak az ön­gyilkosságra. Hamarosan kitűnt, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös a leg­nagyobb felháborodással vette tudomásul az elintézésnek ezt a módját, mert ő azt akarta volna, hogy Redlt szabályszerű bírósági eljárás során büntessék meg szigorúan. Ekkor azonban már az áruló végzete beteljesedett. Mindazon­által az ügyet befejezték azzal, hogy Ferenc József császár és király helyeselte az elintézésnek ezt a módját és Urbanski ezredesnek, az Evidenzbüro vezetőjé­nek, a Lipót-rend lovagkeresztjét adományozta. A trónörökösnek mégis sike­rült keresztülvinnie, hogy Urbanski ezredest eltávolították az Evidenzbüro éléről és helyére Ronge ezredest nevezték ki.
Ezzel természetesen nem merült ki az ügy vizsgálata. Az Evidenzbüró­nak kötelessége volt Redl adatait felülvizsgálni és minden adatot felkutatni, ami nagyszabású árulását teljesen megvilágítja. Urbanski ezredes Prágába utazott és ott Redl lakásán és irodájában olyan óriási anyagot foglalt le, amely egy egész szobát megtöltött. Ugyanekkor a névtelen és aláírt levelek egész ára­data zúdult az Evidenzbüróra. Ezekben a levelekben bejelentették íróik, hogy kik azok, akik Redl cinkosai voltak. Bármily valószínűtlenek voltak is az adatok, mindennek utána kellett járni. Mindenkinek igazolnia kellett magát, aki Redl-vel közelebbi viszonyban volt. Kiderült, hogy egyiknek sem tűnt fel, honnan veszi Redl a költséges életmódjához és szenvedélye kielégítéséhez szükséges hatalmas összegeket. Kiderült, hogy Redl hamis adatot vezettetett be minősítési táblázatába, amely szerint birtoka volt, holott ez nem felelt meg a valóságnak. állítólag birtoka jövedelméből tartotta fenn magánautó­ját és helyzetét megkönnyítette az is, hogy ezredes létére legényember volt. Az események bebizonyították, hogy mindeme költséges passzióit az árulásért kapott összegekből fedezte.
A Redl lakásán tartott házkutatás során előkerült számos lemez és két fényképezőgép is, amelyeket azonban elfelejtettek kiüríteni. Így történt, hogy mikor hagyatékát elárverezték, az egyik fényképezőgépet egy reáliskolai tanuló vette meg, aki előhívta a benne talált lemezeket, amelyekből kiderült, hogy Redl a trónörökös egy bizalmas parancsát is lefényképezte, nyilván azzal a céllal, hogy az oroszoknak továbbítsa. A lefoglalt írásbeli anyag rengeteg kompromittáló adatot tartalmazott. A legnagyobb baj az volt, hogy a fel­vonulási terv megváltoztatására gondolni sem lehetett, hiszen ezzel együtt járt volna a vezérkar összes haditerveinek megváltoztatása is. Az oroszok ezt jól tudták és ezért teljes mértékben Redl adataira bízták magukat. A vezérkar úgy segített magán, hogy apró változtatásokat végzett, amelyek, mint mind­járt a háború elején kiderült, mégis döntő módon befolyásolták az eseménye­ket, úgyhogy az oroszok mégsem vették olyan nagy hasznát Redl árulásának, mint remélték.
Az igazság az, hogy Redl árulása a békében elkövetett árulási esetek között a legnagyobb szabású és egyúttal a legérzékenyebb csapást jelentette a monarchia és ezzel együtt Németország hadviselésére. Nyilvánvaló, hogy rész­leteket sohasem lehet majd megtudni, hiszen innen is, túl is megsemmisül­tek már azok az iratok, amelyekből közelebbi felvilágosításokat nyerhetnénk.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése