Környezetünk
Délvidék 1941 - 1944
A
sajtóanyagot, Matuska M. könyvét és kommentárokat az alábbi
íráshoz
ausztráliai
olvasónk Szántó Irén küldte el hozzánk.
Egyéb
forrásokkal összeállította és szerkesztette Tóth Judit.
(Hazánkért,
2001. június)
Idegenek
által és szemszögéből írt történelmünk irodalmában
olvassuk, hogy ‘eredendően erkölcstelen, lázadó, rabló.. szóval
alja nép vagyunk’. Azt hiszik (sajnos hirdetik is!), hogy a magyar
múlt igazságát feltáró tanulmányok, kutatások szálai
kivételesen az ő kezükben összpontosulhatnak. Azt hiszik, hogyha
a saját vétkeiket a magyarokra lapátolják, attól ők
megtisztulnak.
Mintha
nem lenne elég az idegenek által reánk szórt rágalomáradatból,
gondatlanságból -- merem remélni, hogy itt nem szándékosságról
van szó -- időnként saját, egyébként érdemes munkát végző
íróink is hozzájárulnak a problémához.
Matuska
Márton, “A megtorlás napjai” [1] című, a
világhálózaton is hirdetett könyvének kilenc fejezetében a
bácskai, bánáti és baranyai magyarság ellen 1944 őszén és
telén elkövetett szerb bosszúállás, népírás eseményeit és
áldozatainak, túlélőinek tanúvallomásait részletezi
mindeddig nemlátott alapossággal és következetességgel.
Mindez a ‘90-es évekig lehetetlen volt a titoista Jugoszlávia
tilalma miatt. Ellenkezésük érthető, hiszen nemcsak megtorlásról,
személyi bosszúról, hanem tervezett, hivatalos szervek által
elkövetett népírásról (magyarításról) tanúskodnak
a tények, amelyeket Matuska hosszas kutatómunkával, szemtanúk
kihallgatásával és hozzáférhető okmányok tanulmányozásával
nyilvánosságra hozott.
Kutatásai
eredménye: összesen 3251 a szerbek által
bizonyíthatóan kivégzett magyar áldozatok száma az általa
megvizsgált településeken. Figyelembe véve számtalan helységet,
ahonnan nagyszámban végeztek ki, illetve tüntettek el magyarokat,
de ellenőrzött számok nem léteznek, arra a következtetésre
jutott, hogy a dr. Mészáros által valószínűnek tartott 20 ezer
főt kitevő magyar áldozatlista valószínűsíthető.
Sajnos
a délvidéki magyarság szenvedésének feltárásában e fontos mű
értékét teljesen megsemmisíti az angol nyelven is világszerte
elterjesztett Utószó, amelyben dr. Mészáros
korábbi tanulmányát említi:
“[...]
Dr. Mészáros Sándor összegezést készített arról, hogy
Bácskában hány háborús bűnös lehetett a magyar nemzetiségű
lakosság között. Azt a listát tanulmányozta át, amelyet a
háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hivatalosbizottságok
állítottak össze. A listát 1945. novemberében zárták le,
összesen 1235 személy volt rajta. Dr. Mészáros a névsorból
kiszelektálta a németeket és a ruszinokat, valamint a
magyarországiakat, ami 899 személyt eredményezett, akiket háborús
bűnösséggel vádoltak. “
Annak
ellenére, hogy dr. Mészáros részletesen tárgyalja: se okmány
se hivatalos vádirat nem létezett, s hogy a 899 személy túlnyomó
többsége feljelentések, önkényes listához adás vagy
nyilvánvalóan abszurd alaptalan állítások után került a
listára, vagy éppen anyagi kár, lopás eltulajdonítás vádjával
illethető. Ezt Matuska is tudta, mégis szándékosan vagy nem, azt
az üzenetet kürtölte világgá, hogy összesen
899 magyar polgári személy volt háborús bűnös.
Súlyos
sértés a háborús bűnösséggel való megbélyegzés, főleg, ha
azt kommunista forrásokra alapozzák! A gyanútlan olvasóban
felmerül a kérdés: vajon mit is vétett a 899 délvidéki
magyar polgár? Miért szükséges a világgal tudatni éppen most,
hogy a háború után 899 magyar háborús bűnös menekült
meg a nürnbergi ítélőszék akasztófái elől? Ki és hol mondta
ki ezt a “899 magyar háborús bűnös” ítéletet?
Dr.
Mészáros soha nem nevezte a magyarokat “háborús bűnösöknek”,
ő állítólagost mond, de “bűnösségük”
soha sehol egyetlen bíróságon nem volt bizonyítva.
Dr.
Mészáros, Holttá nyilvánítva [2] c.
könyvének Előszavából megtudjuk, hogy 1944
véres őszén nem volt spontán népharag és ezért nem is a
leghelyesebb bosszúról beszélni a magyar-ellenes
terror kapcsán, hisz’ a bosszút indulatok és erkölcsi
hagyományok irányítják. Ehhez képest az
1944-es magyarirtás átgondolt, tudatos és
tervszerű népirtás volt.
Idézetek dr.
Mészáros könyvéből:
• (11.
oldal) “A felszabadulás után az úgynevezett háborús bűnösök
többségét azok alkották, akikről kiderült, hogy fosztogattak.
Ennek kimondására a legtöbb esetben elegendőnek bizonyult egészen
kis értékű tárgyak eltulajdonítása is. De mint említettük,
igen sok volt a hamis és téves feljelentés.
A
rendszerváltozás után elegendő volt egy feljelentés
‘fosztogatás’ vádjával, s az illetőre már ki is mondták a
halálos ítéletet, és minden formaság betartása nélkül,
gyorsított eljárással kivégezték.
• (15.
oldal) “Még kirívóbb a zentai tragédia. Az itt kivégzettek
közül csak néhányan szerepelnek a háborús bűnösök listáján,
a későbbiek során mégis mindannyiukat, minden bizonyító eljárás
nélkül háborús bűnösnek nyilvánították.”
• (22.
oldal) “A háborús bűnösség bélyegét mindenkire rá lehet
sütni. Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, nyomozásokról,
a bűnösségi vád kivizsgálásáról. Mindez az OZNA hatáskörébe
tartozott, amely a háború befejezéséig, pontosabban 1945. június
végéig tetteiért a legfelsőbb vezetőségen kívül senkinek sem
tartozott felelősséggel, a valós (de legtöbb esetben a vélt)
ellenséggel minden különös eljárás nélkül leszámolhatott.”
• (32-33.
oldal) “A katonai közigazgatás bevezetése után elszabadult a
pokol. A bosszú gondolata azonban már a katonai közigazgatás
bevezetése előtt megfogalmazódott. Ez látható a jugoszláviai
Kommunista Párt észak-bánáti kerületi bizottságának 1944. évi
október 2-i körleveléből is, amelyet a járási
pártbizottságokhoz küldtek. Egyúttal közölték, hogy a
vajdasági népfelszabadító főbizottság kereteiben megalakult a
háborús bűnöket kivizsgáló bizottság, amelynek munkáját a
legkörültekintőbben támogatni kell. Ezért szükséges a járási
nyilvántartók és a helyi bizalmiak, továbbá ezek helyetteseinek
megválasztása.
Hogy
mennyire vették komolyan a népfelszabadító bizottságok ezt a
munkát az is bizonyítja, hogy a munka gyors elvégzése
érdekében Újvidéken 40 ezer feljelentő lapot nyomtattak ki....”
[Furcsa,
hogy Matuska úr teljes hitelt ad az ilyen körülmények között
született “háborús bűnösségnek”.]
A
magyarságnak alapvető joga van a történelmi tények ismeretéhez,
ahhoz, hogy a második világháború alatt a magyar honvédség
szabadította fel a Trianonban elcsatolt területeinket. Mint
őslakosoknak emberi joguk volt örülni ennek a felszabadulásnak,
és ha kellett emberi kötelessége volt védeni hazája földjét,
mint tette és teszi ezt ma is minden tisztességes nemzet polgára.
Joga volt védeni a puszta életét és erkölcsi
kötelessége volt védeni hazáját, akár tetszik ez
valakiknek, akár nem.
Nagy-Magyarország,
csak az utolsó ezer éves államiságában is, a magyar nép
elvitathatatlan ősi tulajdona, akár tetszik ez valakiknek, akár
nem!
Bár
Cseres Tibor, “Vérbosszú a
Bácskában” [3] c. könyve
meglehetősen hiányos, telve féligazságokkal -- és ezért nem is
lehet vele mindenben egyetérteni. Azonban Cseres könyvéből annyit
megtudunk, hogy a partizánok,
hivatalos katonai alakulatok és a
háború utáni Titó-féle demokrácia megtorlásai
magyarok tízezreinek az életét követelték.
Cseres
Tibor ezeket írja:
o (102.
oldal) “Az
újvidéki Slobodna Vojvodinában, a Vajdasági
Népfelszabadító Egységfront lapjának 1944. okt. 28-i
számában “Történelmi
Határozat” címmel a JKP
Tartományi Bizottságának egyik tagja összefoglalja a felülről
sugallt szándékot, amit a harcos partizánok fejébe kellett
táplálni:
‘A német
és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugat
felé vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem
irtottuk ki gyökeresen... Az idegen elemek tíz-, és százezrei,
akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották
ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált
élethez szükséges feltételeket -- még mindig lövöldöznek a
sötétből harcosainkra s az orosz katonákra.’
“A
valóság persze az, hogy a bácskai magyarok, bár lett volna
fegyverük, egyetlen puskalövést sem adtak le sem a
hatalomba lépő szerb partizánok, sem az átvonuló orosz katonák
ellen.”
“Harcolni akarunk a földünkért.”
A
hazai Szombat nevű zsidó kiadvány 1992. márciusi
számában a cionista Smuél Mihaeli ezeket
mondta:
o “[...]
Őszintén megmondom, úgy éreztem, hogy a
szerbek filoszemiták. Mi ezt
akkoriban lépten-nyomon éreztük. A cionista mozgalom teljesen
szabad volt. Én akkoriban a Betárban voltam, amely egy
radikális jobboldali szervezet volt, és harccal
akarta visszafoglalni Erec Jiszráelt (Nagy
Izraelt). Ezt meg is mondtuk: ki akarunk vándorolni Izraelbe,
és harcolni
akarunk a földünkért.
Semmi akadálya nem volt: a
szerb hadseregtől kaptunk
fegyvert, hogy
gyakorlatozzunk, még segítettek is. Ugyanakkor Szlavóniában, ahol
táboroztunk egyszer volt összeütközésünk a horvát ifjúsággal.
Amikor megtudták, hogy zsidók vagyunk - mert természetesen mi
fölhúztuk a zsidó lobogót - a horvátok kövekkel támadtak ránk
és verekedések is voltak. Szabadkán voltak összetűzéseink a
magyar fiatalsággal is, mert a szerbek elnyomták a magyarokat,
velünk viszont toleránsak voltak. Így a magyarok úgy tekintettek
ránk, mint a szerbeket pártoló kisebbségre. Amikor a magyarok
bejöttek és kezdődtek a zsidótörvények, az
együttműködés a szerbekkel tovább folytatódott.
Mi akkor a legnagyobb egyetértésben éltünk. [...]” +++Előzmények
(Kivonatosan
a Hídverők 1955. VII. évf. 6 -7. számából)
Az
egyik “magyar nyelvű lapban” újabb beszámolót olvastam az
“újvidéki bestiális vérengzésekről”. A cikk írójaháromezer
zsidó legyilkolását emlegeti s felhasználja az alkalmat,
hogy a magyarságon újra végigverjen.
Az
újvidéki “tisztogatási akció” eredete arra az időre nyúlik
vissza, amikor Jugoszlávia összeomlása után Bácska vidékét
visszacsatolták Magyarországhoz, a Bánátot azonban német
közigazgatás alá rendelték.
Bácskában,
a magyar Kánaánban folyt a termelés és mindent
lehetett kapni. Nem így a Bánátban. Néhány hónap alatt
mindenben óriási hiány állott be. Bánát lakossága éhezett,
nem volt gyógyszer, s ha valaki egy csomag levélpapírt küldött
bánáti rokonának, az már gazdag ajándékszámba ment.
1941
nyarán vállalkozó szellemű fiatalember jelent meg Újvidéken,
aki azonnal átlátta, hogy itt csempészettel óriási üzleteket
lehet kötni. A zajos múltú üzletembernek, aki
a jólcsengő Grossinger Károly névre
hallgatott, rendkívül értékes összeköttetései
voltak: t.i. Magyarország akkori mindenható és rettegett
belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc volt
a nagybátyja. Kereskedelmi érzékét anyjától örökölte, aki
mindenkor büszke volt kereskedő őseire, noha azok vallását
kikeresztelkedéssel elhagyta.
Fiát
beíratta egyetemre, hogy gyógyszerész váljék
belőle, Grossingert azonban sokkal jobban érdekelte a
gyors meggazdagodás és megállapította, hogy ezt a
kábítószer-csempészés és leánykereskedelem teszi majd
lehetővé. Az üzlet virágzott egy ideig, amíg a budapesti
rendőrség el nem csípte az érdemdús ifjút. Mivel nagybátyja
volt a belügyminiszter, néhány nap múlva szabadult, de az
egyetemet már csak Debrecenben folytathatta.
Egyszer
éppen leánykereskedelmi beszerző körúton járt Bácskában,
amikor felfedezte a Bánátba irányuló csempészet lehetőségeit.
Budapestről megrakodva áruval -- gyógyszerrel, élelmiszerrel --
visszautazott Újvidékre és nagybátyja ajánlásával beutazta a
német megszállás alatt álló Bánátot is, hogy ott átvevőket
találjon. A csempészet teljes erővel megindult, ám 1941.
augusztusában a magyar csendőrség nagyszerű fogásokkal
öregbítette hírnevét.
Grossinger sűrűn
járt át Bánátba és megismerkedett az egyik Gauleiterrel,
bizonyos Herr Lapperrel, akit
bevont az üzletbe. Lapper nagy lelkesedéssel látott maga is
munkába és első teendője az volt, hogy remek géppisztolyokat
csalt ki a német megszálló csapatoktól “partizánok elleni
küzdelem céljára.” A géppisztolyokat a csempészek között
osztotta szét.
Miután
a csempészek nem az úrikaszinó tagjai közül kerültek
ki, főleg a nagyszerű fegyverek egy-kettőre a csempészek közé
csalogatták a szerb partizánokat is. Rövidesen komoly fegyveres
bandákkal találta magát szembe a csendőrség. Míg a magyar
csendőrség felszerelése csak egy közönséges puska volt, legjobb
esetben 20 élessel, a partizánok könnyűszerrel bántak el
csempészútjaikon eléjük került, jóformán védtelen magyar
csendőrökkel. Októbertől kezdődően alig volt nap, hogy néhány
magyar csendőr Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter,
az unokaöccse és Lapper Gauleiter jóvoltából ne
pusztult volna el az egyenlőtlen harcban.
A
csempészáru pedig gyűlt Újvidéken, ahol a raktárakat főleg
olyanok kezelték, akiket Grossinger rokoni kapcsolatai
révén arra alkalmasnak talált.
A
csendőrök és a csempészek között egyre nagyobb méreteket
öltött a küzdelem; a jelentések
mindig partizán-támadásokról szóltak. Csak a
partizánok nem a Duna felől szivárogtak át, ami természetes lett
volna, hiszen ebből az irányból majdnem ellenőrzés nélkül
lehetett magyar területre átjutni, hanem a bánáti oldalról, a
Tisza nádasain át. Természetes, hogy erről, mert ebben az
irányban folyt a csempészet.
A
partizánok ereje úgy megnövekedett, hogy decemberben már egy
15 főből álló csendőrjárőrt is legyűrtek. A csendőrök
pompásan védekeztek egy tanyából, de miután a lőszerük
elfogyott, véres kézitusában a partizánok elnyomták őket. Aki
még élt, megölték. A holtak nemiszervét levágták és
a hullák szájába dugták, kiszúrt szemük üregébe
pedig a zubbonyról levágott gombokat dugdosták bele.
Ezt
már a felsőbb hatóság sem tűrhette szó nélkül és
vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes utasította
az akkor betegsége miatt szabadságát a Mátrában töltő
vitéz Feketehalmi-Czeydner Ferenc altábornagyot,
a szegedi hadtestparancsnokot, hogy teljes erővel lépjen fel a
partizánok ellen.
Horthy Miklós rádiókiáltványa
o 1942.
április - “[..]A független és önálló horvát állam
megalakulásával Jugoszlávia megszűnt létezni, és alkotóelemeire
bomlott. Ezzel egyidejűleg parancsoló kötelességünkké vált,
hogy a Magyarországból 1918-ban elszakított terület és azon a
nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének
biztosítását újból kezünkbe vegyük. Olyan szent nemzeti
kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesítenünk kell. Ezért
még a mai napon parancsot adok ki katonáimnak, hogy a Délvidéken
élő magyarságot az anarchia pusztításától megóvjuk. Katonáink
akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk, és
amellyel a jövőben is békésen akarunk élni.” [4]
Vitéz
Szombathelyi Ferenc utasítása úgy szólt, hogy lépjen fel a
“legerélyesebb retorzióval és csak a túlzott
igazságtalanságoktól és fölösleges kegyetlenkedésektől
tartózkodjanak a csapatok”.
Feketehalmy-Czeydner F.
felhívta Szombathelyi F. figyelmét, hogy a Szolgálati Szabályzat
I. részének egyik pontja határozottan tiltja a retorziót,
hóhérszerepre nem vállalkozik, de vállalja, hogy rendet teremt.
Az altábornagy a tisztogatási akcióról mindig részletesen
tájékoztatta mind a vezérkari főnökséget, mind a
belügyminisztériumot. Annak ellenére, hogy csendőreivel a
legrövidebb időn belül harmincfőnyi veszteséggel szemben kétezer
partizánt és csempészt tett ártalmatlanná,
főleg Keresztes-Fischer F. volt elégedetlen az elért
eredményekkel és 1942. január 12-én követelte, hogy a
tisztogatási akciókat nagyobb területre terjesszék ki, így
Újvidékre is. (Keresztes-F. ezen utasítását először letagadta,
majd később beismerte.)
Horthy
Miklós magatartása később egy fokkal se volt különb, mert
ahogy Keresztes-F. úgy Szombathelyi F. is letagadta, hogy
valamit is tudott a tisztogatási akcióról és az újvidéki
eseményekről. Horthy M. Szombathelyi F. ésKeresztes-F. utasítására
1942. január 21-én megkezdődött a nagy tisztogatás Újvidéken.
Katonai
akció lévén a tisztogatásban a közigazgatási hatóságok,
főispán, alispán, polgármester nem vettek részt. A rendőrség
főnöke és helyettese pedig beteget jelentett és így a rendőrség
részéről az akciót egy Mihajlovics (!) rendőrkapitány
vezette. (Újvidék város polgármesterét, noha az újvidéki
események alatt betegen feküdt a lakásán és azokhoz semmi köze
nem volt, a jugoszlávok felelőssé tették a kilengésekért és
kivégezték.)
A
tisztogatási akció első két napja zavartalanul zajlott le, de a
harmadik napon súlyos visszaélésekre és rablásokra,
vérengzésekre került sor.
Január
23-án 20 fokos hideg tombolt Újvidéken. A téli felszereléssel el
nem látott razziázókat a békés lakosság szívesen fogadta és
pálinkával, borral kínálta. Azok, mint a vizsgálat
megállapította, bőségesen ittak, a kétnapi kimerítő razziázás
után az italozás így megártott, és csúnya esztelen
vérengzésekre került sor.
A
vérengzésekben főszerepet játszott Mihajlovics rendőrkapitány,
akit a városban úgy ismertek, hogy tele van adóssággal, főleg
egyes szerb uraknál és zsidóknál. A razzia után nem volt már
több váltója forgalomban és nem akadt volna, aki azokat
felmutassa.
Tényként
el kell ismerünk, ezt a nyomozás is megállapította, hogy egyes
tisztek sem viselkedtek példásan, amit a legénység is észrevett
és többé nem tartotta magát a szigorú elvekhez. Amikor a
kilengések Feketehalmy-Czeidneraltábornagy tudomására
jutottak, azonnal jelentést tett az esetről Szombathelyi Ferencnek
és Keresztes-Fischernek, akiktől azonnal vizsgálatot kért.
Az utolsó napon -- a Feketehalmy-Czeidner által elrendelt
vizsgálat megállapította, hogy mintegy kétszázan estek a részeg
razziázók áldozatául, legtöbbjük ártatlanul, ahogy
azt Feketehalmy-CzeidnerFerenc Ausztriában történt
letartóztatása után [az amerikai] CIC nyomozóközegei részére
elkészített 50 oldalas beadványban, illetve tényleírásban elő
is adta. Tény, hogy az altábornagy által kért vizsgálatot sem a
katonai, sem a belügyi hatóságok nem rendelték el.
Az
egész ügy 1943-ban került újra tárgyalásra, amikor a
Kállai-kormány által 1942. augusztusában nyugdíjazott
altábornagyot vád alá helyezték. Ám még ez
előtt Csatay honvédelmi miniszter magához
kérette Feketehalmy-Czeidnert, és közölte vele,
hogy külpolitikai okokból vád alá fogják
helyezni, de “Te ügyes ember vagy és védd meg magadat.”
Sem Mihajlovics rendőrkapitányt
nem helyezték vád alá, de Grossinger Károllyal se
történt semmi!
Újvidéken
ártatlan embereket is lemészároltak, kiraboltak, de az is tény,
hogy ezekért az eseményekért ártatlanokat végzett ki a jugoszláv
bolsevista kormány. Keresztes-Fischer Ferencet senkise
kereste, Horthy Miklós pedig mindent letagadott!+++
Újvidéki Lajos (1955)
Adalékok
· “A
teheráni konferenciáig a magyar államvezetésnek minden reménye
az angolszász seregek balkáni partraszállása feltételezéséhez
volt fűzve. Miután ez összeomlott, egyre idegesebb diplomáciai
kapkodásra vezetett. Egy semleges államban működő magyar követ
jelentése alapján felmerült ama hiú remény, hogyhamegbüntetik
az 1942. januári újvidéki akció szereplőit, akkor
Magyarország a nyugati hatalmaknál tárgyalóképes fél lehet.
Ezért Horthy Miklós kormányzó,
aki a vezérkari főnöknek 1941 végén Bácskapartizántalanítására a
parancsot kiadta, s a parancs
végrehajtóit magas
kitüntetésekben részesítette,most a
vezérkar főnökét, a kitüntetett tisztek ellen, a vezérkar
főnöke mellé állított különbíróság
általi elítélésre utasította.
Az érdekelt tisztek zöme a halálbüntetés elől Németországba
emigrált.” /Málnási, 202.
oldal/
· “Magyarország
a háború első felét tétlenül szemlélte s csak amikor
április 7-én jugoszláv repülőgépek Szegedet és Pécset
bombázták s a Délvidéknek magyar vagy német haderő általi
megszállása elkerülhetetlenné vált, a kormányzó április 10-én
kiadta Délvidék megszállására [i.e. az ősi magyar
földvisszafoglalására!-TJ] a hadparancsot. Április 11-13 között,
a honvédség a baranyai háromszöget és Bácskát birtokba vette,
míg a Bánát német vezetés alá került. Ezzel a trianoni
bilincsektől megszabadult Magyarország93.
000 km2-ről 172. 000 km2-re, 8 millió lakosról 15 millióra
gyarapodott s kishatalomból
középhatalom lett. Ezt kapta előlegül a bolsevizmus elleni
küzdelemért....” /193.old./Az érdekesség kedvéért
Professzor Raul Hilberg [7] neves
zsidó történészforrásokból idézve mutatja be a délvidéki
eseményeket, amelyek zsidó szemszögből nyilván megtámadhatatlan
történelmi tények:
· [dr.
Rudolf Kasztner, 1945. 09. 13.] - “1942.
januárjában Feketehalmi-Zeisler [sic!]
tábornok [sic!] a magyarok által elfoglalt
Jugoszláviában, Novi Sad városában tomboló
dühében többezer zsidót és szerbet lőtt agyon.”
· [Werkmeister,
budapesti német követség, 1944. 01. 16.] -
“E mészárlásoknak különös volt az utóhatása. A háborús
bűnösökről szóló 1943-es moszkvai nyilatkozat után, a
megrémült magyar kormányzat, büntető-vád alá helyezte
a tábornokot [sic!]
és még két cinkos társát 6000 szerb és 4000 zsidó
lemészárlásáért.Feketehalmi-Zeisler [sic!]
még a tárgyalás előtt Németországba szökött, hogy menedéket
kapjon a Gestapo védelme alatt.”
R. Hilberg a
fenti idézeteket, mint történelmi tényeket teljes jóváhagyással,
minden kiegészítő vagy helyesbítő megjegyzés nélkül közli.
Az ő történelmében nem gyilkoltak meg 60 ezer
magyart, nem voltak véreskezű kommunista partizánok,
akiket Grossinger Károly látott el fegyverekkel, s
akikkel zsidó testvérei együttműködtek! Amiről nem írunk, az
nem történt meg!
Érdemes
lenne utánanézni: vajon Werkmeister pontosan ezekkel a
szavakkal jelentette-e a délvidéki eseményeket a német
külügyminisztériumnak, vagy pedig ez
az átszínezett Hilberg-féle változat!?
Másfelől,
nem tudjuk, hogy Matuska Utószavában szándékosan
beszél-e ‘899 magyar háborús bűnösről’ vagy
sem. Ha nem szándékos, akkor az író hihetetlenül ostoba hibát
követett el, amely megsemmisíti, lealacsonyítja az egyébként
elfogadható és a magyarság szempontjából fontos munkájának az
értékét. Szomorú, de ez is a magyar tragédiához tartozik. +++
Jegyzetek
------
1.
Matuska Márton, “A Megtorlás napjai”- Montázs Könyvkiadó,
Bp. 1991.
2.
Dr. Mészáros Sándor, “Holttá nyilvánítva, délvidéki magyar
fátum, 1944-45 I. Bácska” –
Hatodik
Síp Alapítvány, Bp. 1995.
3.
Cseres Tibor, “Vérbosszú a Bácskában”, Magvető, Bp. 1991.
4. Krupa Sándor, A sarlókalapácsos
börtönrácsok titkai, USA 1983.
5.
Dr. Málnási Ödön, A magyar nemzet őszinte története,
München, 1959.
6.
Málnási Ödön, u.o.
7.
Raul Hilberg, The Destruction of the European Jews,
/521.old. Quadrangle Books, Chicago 1967.
Mi mindent csak félig csináltunk!
[Részlet Marschalkó Lajos, VÖRÖS VIHAR című könyvéből
Hídfő kiadása, 1984. San Francisco]
Miért
szükséges ma még mindig félévszázaddal ezelőtti eseményekkel
foglalkozni? Azért, mert a magyar jövő gyökereit a múltban kell
keresnünk, a múltból kell tanulnunk. Ám ha ezt a múltat csak
hazugságok alapján ismerjük, akkor hiába várjuk a magyar
Feltámadást!
Azért
is, mert azok, akik a háborúkat még nem fejezték be, a
halottaikat sem temették el, a megcsonkított, többszörösen
kirabolt nemzetekből háborús bűnösöket faragnak, sőt az
általuk megírt történelmet szégyentelenül kamatoztatják. De
kik az igazi háborús bűnösök? /szerk./
1944. október 15.
Vasárnap
délelőtt... Kedves régi barát jön hozzánk a feleségével.
Kissé titokzatosak. Véletlenül jöttek. Az asszonyok kimennek a
konyhába s a jóbarát, akivel együtt töltöttük gyerekkorunkat,
hirtelen a politikára fordítja a szót.
-
Nézd, a kommunista földalatti mozgalom halálra ítélt. Nem okos
dolog itthon tartózkodnod. Jobb, ha vidékre mégy! - tanácsolja.
Az
ebédlőben szól a rádió, de mi nem figyelünk rá. Inkább a
barátot hallgatom, aki óvatos formában példálódzni kezd.
- Ki
tudja, meddig marad helyén a kormányzó. Azt beszélik, le akarják
tenni a fegyvert. Lehet, hogy abban a pillanatban letartóztatják az
egész jobboldalt. Hirtelen felcsapódik az ajtó, s a konyhából a
két asszony rohan be:
- A
kormányzó hadparancsát közvetíti a rádió. Egy remegő hang
máris olvasni kezdi:
-
Magyarország leteszi a fegyvert!
Napok
óta sejteni lehetett, hogy valami készül. Ilyen gyors döntésre
azonban nem számított senki. Néhány nappal ezelőtt a képviselők
nemzeti szövetsége Lakatos miniszterelnöknél járt, megkérdezte
tőle. Igaz-e, hogy a kormányzó legnagyobb titokban megadásról
tárgyal? Igaz-e, hogy ezerháromszáz politikus, szellemi ember
letartóztatására listák készültek?
Lakatos
Géza azt felelte: mindez nem igaz.
És
most a rádió azt mondja: mégis igaz!
Az
utcákon izgatott emberek csoportosulnak: pesti kisemberek, a
józsefvárosi sörözők, házmesterek, lakók. Nem viselnek zöld
inget, egyszerű polgárok, kisemberek. Mégis egyértelműen
kiáltják:
-
Lehetetlen! Vesszenek az árulók!
A
nemzet, a névtelen, közvetlen közelből fenyegetett nép úgy
látszik, nem akarja a becstelen halált. Az utcán piros-fehér-zöld
karszalagos nemzetőrök, a Lakatosék által életrehívott megadási
gárda tagjai sietnek ismeretlen célok felé. A német csendőrség
a Hotel Wien előtt gépfegyvereket rak ki az utcára. Ugyanekkor egy
zöldinges fiatalember siet felém.
- No
most kinyírjuk őket! - kiáltja.
A
sárgacsillagos házakból egyszerre tízezrek özönlenek az utcára.
“Győztünk!” Magyarország elveszett, tehát ők győztek!
A
körúton fegyveres fiatalemberek csoportja siet gyalogszerrel, majd
egy másik kiáltás hangzik.
- A
hatalmat akarjuk!
A
hungaristák! Most úgy érezzük, hogy lényegében nekik
volt igazuk. A forma, a módszer elválasztott tőlük
nagyon sok jó magyart. A felvidéki válság idején ők képviselték
a maximumot. Képviselték a nemzet kritikáját. Viszont a
Felvidéket tüntető tömegük nagyon kétes elemekből állt. A
szentek és hősök mellett ott menetelt -- a csőcselék is. Nem
volt felemelő és megnyugtató látvány. Mikor ezt megírtuk
a Függetlenség-ben, Hubay Kálmán azzal
válaszolt aMagyarság hasábjain:
-Tessék
tudomásul venni, mi nem Nemzeti Kaszinót szervezünk, hanem
mozgalmat.
Hubay
Kálmán tiszta ember volt. Jó magyar. Kitűnő szerkesztő.
Sérelmet szenvedett ember volt és azonfelül az a magyar típus,
amely nem szenvedi a jogtalanságot, hanem visszaüt, még ha az
életébe kerül is. Amikor egyik cikke miatt elbocsátották
a Függetlenség-től, mert az nem tetszett Darányi
Kálmánnak, felállt az asztaltól és azt mondta:
-
Most megmutatom nekik!
Ha
1848-ban élünk, ő is ott ül a Pilvaxban és szabadsághős lett
volna. Így a szélsőjobboldalra ment. Szálasi Ferenc a
Csillag-börtönben ült és a mozgalmat ezalatt Hubay Kálmán
dinamikája sodorta előre. A mozgalom most itt masírozik az utcán.
Tragikus órán, végzetes pillanatban fogja kezébe kapni a
hatalmat. Akkor, amikor a hatalomból már csak az ódium, a teher
juthat neki. Mégis, most amikor a falakon felvirul a plakát:
“Sztálin vagy Szálasi?”- akkor a nemzet azt mondja:
- Nincs
más menekvés!
És
mi, akik tíz-húsz, huszonöt évig álltunk egy másik zászló
alatt, megroskadunk a tragédia, a kiábrándulás súlyától.
Mindent lehetett volna! Semlegesen az öngyilkosságba rohanni,
meghalni az angolszász illúzióért, 100% százalékban
odaállni német oldalra. Mindent, de mindent megtehetett
volna “a szegedi Magyarország”! Egyetlen egyet nem tehetett:hogy
Sztálin előtt lerakja a fegyvert.
Amikor
augusztus 25-én a Lakatos-kormány jött, mindenki azt mondta:
Lakatos katona, tehát mégis csak harcolni fogunk. Hiszen a tatár
már döngeti a Kárpátok kapuit. A Lakatos-kormányban azonban ott
ültek a régi Tisza-párti öregek, jogászok, reakciós aggok és
kúriai tanácselnökök. Tehát mégis csak megadjuk magunkat.
Augusztus 25-től október 15-ig mindössze hat hét telt el. A
bizonytalanság nagyobb volt, mint valaha. A kétértelműség még
annál is nagyobb. Az orosz már betört a védtelenül hagyott
erdélyi hágókon, mire mégis csak megtámadtuk Romániát.
Huszonnégy
órára visszafoglaltuk Aradot, aztán elvesztettük Kolozsvárt,
Nagyváradot, Debrecent. Menekülők hada érkezett Erdély felől.
De most legalább a köd egyrésze eloszlik. Akik azt mondták, hogy
az “orosz is ember”, most a saját fülükkel
hallják.
-
Nyakunkon a tatár!
-
Meggyalázták a lányom, az asszonyom!
- De
hát akkor miért nem védjük magunkat!? - ordít fel a maradék
nemzet.
A
régi Magyarország fáradtan mondja: ‘késő van.’ S a mozgalom,
amely most a Keleti Arcvonal bajtársaival egyesülve rohan az
utcákon azt kiáltja:
-
Védjük meg Magyarországot!
A
Tatárhágó még áll. Debrecen környékén még tombol az óriási
páncélos csata. Guderián környékén vezérezredes vezetésével
több ezer német és orosz páncélos irtózatos karusszelje rohan
végig a Hortobágyon, az összelőtt, eleső, újra felszabadított
városokon s ebben a tűzorkánban most ég hamuvá a nyugati illúzió
utolsó foszlánya.
Majd
napok múlva megtudjuk, hogy a nyugati hatalmak az oroszokhoz
utasították a kormányzó kiküldötteit. Moszkva október 16-án
reggelre várta a választ. A feltételek között szerepel,
hatszázezer magyar, az élő jóvátételkiszolgáltatása.
Nem! Ebbe nem mehet bele a “szegedi Magyarország”. Ezt az
egyetlen feltételt nem teljesíthetjük.
- És
most mégis! Magyarország leteszi a fegyvert.
Délelőtt
ifjú Horthy Miklós Lukács Béla lakásán fogadta Tito
kiküldötteit.
- Mi
a Gestapótól vagyunk! - mondják hirtelen a Tito-küldöttek.
Skorzeny
Ottó jön. Lövöldözés. Ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe
csavarva elviszik. A Várban koronatanács. Lakatos Géza nem írja
alá a kormányzó hadparancsát. Mindegy! Vigyék ellenjegyzés
nélkül a Stúdióba. Olvassák fel. A bemondó, háta mögött
revolveres katonákkal, olvas. A hangja remeg. Magyarország lelke is
remeg. A frontokról jönnek vissza a katonák. Nem! Ezt nem tehetjük
soha!
Délután
három óra tájban, a Szentkirályi utcán sietek végig. Egyik
ablakból hangszóró üvölti Vörös János hadparancsát. A
kormányzói hadparancsnak nem kell engedelmeskedni. Egy fél óra
múlva vad lövöldözés.
- A
németek lövik a rádiót.
A
németek elfoglalták a Stúdiót. Bedobtak egy kézigránátot és a
harcnak vége. Most már percről percre hangzik a Vörös János-féle
hadparancs. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes a
hadipénztárral átment az oroszokhoz. Az utcán tankok, német
“királytigrisek” vonulnak, magyar motorosok állnak a
Rákóczi-úton végig. Kinek fog engedelmeskedni a honvédség?
Kinek a nemzet?
S
akik október 15-ét végigéltük, a tűzből, zavarból, káoszból
egy tanulságot viszünk majd magunkkal. Egy politikai rendszer,
kormányzati forma, akkor pusztul el, amikor már senki sem akad, aki
meghaljon érte. A kállai-kettősnek ez a vége. Nincs
Magyarországon egyetlen ember kegyelmes titkos tanácsos és
egyetlen árva közbaka sem, aki meghaljon a megadási parancs
teljesítéséért.
A
rendszer, -- ezt mi látjuk legjobban, akik hozzá tartoznak --
elpusztult. Vége. Nincs tovább! Belülről ingott meg. A lelkekben
halt meg. Megölte az illúziókergetés. A nemzetnek nincsenek már
illúziói, és azt mondja:
-
Harc! Becsületes halál!
Felhívom
a miniszterelnökségi palotát, ahol egy rokonom teljesít
szolgálatot. A felesége jelentkezik.
- Mi
történt? Mi újság?
Síró
női hang feleli:
- Nem
mondhatom meg. Rettenetes dolog.
Utólag
tudjuk meg, hogy ezekben a pillanatokban mond le a kormányzó. A
Várudvaron német páncélosok állnak. Állítólag a testőrség
parancsot kapott, hogy védje a téglákkal eltorlaszolt
Szarvas-kaput. A királytigrisek belőnek a téglahalmazba.
Gép-pisztolyos SS-ek íratták alá a kormányzóval a lemondási
okmányt, vagy talán őmaga írta alá a lépcsőházban s dobta oda
Vesenmeyernek? Talán nem is ez a lényeg. A nemzet mond le a
rendszerről, amikor egyetlen tagja sem akar meghalni érte.
A
rendszert az erdélyi politika rendítette meg. [T.i. a románok
augusztusi átállása a szovjet oldalra. - tj] A kormányzó
végzete, magyar végzet. A Nyugatban bízott és a Nyugat a Kelethez
küldte. Hitler “szövetségese” volt és most Hitler fogatja el.
A rendszer felett egy régi prófécia mondja a gyászbeszédet. Gömbös
Gyula szól a túlvilágról:
-
Mi mindent csak félig csináltunk!
A
rendszer félig a Hitler szövetségese volt, félig az angoloké,
félig a németek barátja, félig az oroszok ellensége, félig
reformer, félig konzervatív, félig “feudális”, félig
szocialista, félig tekintély-állam, félig demokrácia, félig
liberális, félig nacionalista, egészen magyar, de csak félig
keresztény.
Este
nyolc óra tájban kinyitjuk a rádiót, amely hirtelen friss
indulókat kezd játszani. Aztán egy izgatott hang bemondja:
-
Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre.
Beregffy?
Ki lehet ez?...
Utána
újra indulók. Egyszercsak felharsan a betiltott muzsika: a
hungarista induló.
“Riadó
hangzik, testvér, hallod-e?
Sorakozó!
Sorakozó!”
Kint
valahonnan ágyúdörgés hallatszik. Majd a speaker bemondja: -
Szálasi
Ferenc hadparancsát közvetítjük! +++
Benesék csehszlovákizmusa
(Hazánkért,
2002. március)
Benesov dekrét
c.108
plati
|
A
cseh Alkotmánybíróság üzenete
a
magyaroknak
1995-ben
a Horn-Meciár féle szlovák-magyar alapszerződés
előestéjén!
|
/A dekrétum
szövege
magyar fordításban/
*
„Az
Alkotmánybíróság a március 8-i ülésén elutasította
a Benes-féle 108. számú 1945. évi dekrétum
megszüntetésére tett javaslatot.
A
dekrétum az ellenség tulajdonának elkobzásáról határozott.
Az
Alkotmánybíróság
határozata
ellen
fellebbezésnek
helye nincs.”
/Slovensky Vychod/No.57
– 1995.03.09/
|
Milos Zeman jelenlegi
cseh miniszterelnök a Frankfurter AllgemeineSonntagszeitung lapnak
nyilatkozta:
◘ “... a
német és magyar kisebbség 1945 utáni vagyonelkobzását és
jogfosztására vonatkozó Benesi Dekrétumok alapját nem
a kollektív bűnösség elve képezte.
A szudéta-német antifasisztákra nem várt sem
vagyonelkobzás, sem kitelepítés. Nem a teljes német kisebbségre
gondoltam, amikor azt állítottam, hogy a ‘30-as években
a szudéta-németek Hitler ötödik hadoszlopát képezték
azzal a céllal, hogy szétzúzzák Csehszlovákiát, mint a
demokrácia egyetlen szigetét Közép-Európában. A csehek között
is akadtak náci-kollaboránsok. A Benesi Dekrétumok
már régen -- az 1997. januári német-cseh nyilatkozat szerint --
hatályukat vesztették...” [...!?] /MNO,
2002.02.11/
Vladimir Meciar, az
ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) elnöke egy
prágai lapnak elmondta, hogy
◘ “Nem
hinném, hogy a dekrétumokat utólag vissza kellene vonni. Ezek már
múltbeli ügyek. Nincs szó az 1938 előtti állapothoz való
visszatérésről. A szudétanémetek és a felvidéki németek
inkább erkölcsi kárpótlást igényelnek.
A
magyarok esetében a helyzet bonyolultabb, mert közülük sokat
Csehországba telepítettek ki, illetve át s lakosságcserére is
sor került...” /MTI, 2002.02.06./
Csehszlovákia,
ez a szörnyű hazugságokra alapozott, de már szétbomlott műállam,
hivatalosan is elutasította a Benes-féle dekrétumok
hatályon kívül helyezését:
◘“Ilyen
követelések elfogadhatatlanok. A dekrétumok történelmi tények
és a jogrend szilárd alkotórészei. Eduárd Benes a második
világháború idején a londoni emigráns csehszlovák kormány élén
állt. Hazatérése után, 1945-ben
írta alá azt az öt dekrétumot, amelyek elsősorban az országban
élő német és magyar kisebbséget vették célba és
egyebek között tulajdonuk kisajátítását és csehszlovák
állampolgárságuktól való megfosztásukat, rögzítették”
- mondta
1998-ban Milán Tokár szlovák külügyi szóvivő.
A két
háború között a Benes-Masaryk propaganda elhitette a külföldi
közvéleménnyel, hogy Magyarországon azért követelik a revíziót,
mert el akarják venni a csehektől azt, ‘ami évszázadok óta
jogosan a cseheké’. Aljas hazugság! Éppenséggel a
csehek vették el a magyaroktól azt, ami ezer évig Magyarországhoz
tartozott!
Benes 1943-ban
kijelentette:
“Magyarország
nem tarthatja meg azokat a területeket, amelyeket Németországtól
kapott jutalmul, mert megszegve szerződéseit, részt vett a bűnös
háborúban.”
Benes
a szövetségesek tudtára hozta, hogy a csehszlovák kormány olyan
közép-európai rendezést óhajt, amelyben Csehszlovákia lenne a
vezető, irányító és végrehajtó rendőrhatalom. Terve volt
Magyarország feldarabolása, a magyar történelmi állam teljes
kiküszöbölése Európából. Mint később kiderült, Sztálinnak
is ez volt a terve!
Amikor
1944 őszén a szovjet hadsereg elérte Szlovákia keleti határát,
Szlovák Nemzeti Tanácsok alakultak, amelyek határozatokat hoztak
magyar birtokok elkobzására. 1944. december 27-én Nagymihályban a
Tanács kimondta:
“A
szlovák földnek, amelyet szlovák őseink szereztek, szlovák
utódok kezébe kell kerülnie! Nem marad ezen a földön egyetlen
magyar birtokos, egyetlen áruló sem. A magyarok földjét
kártérítés nélkül sajátítjuk ki.” [1]
1945.
február 4-én a kommunista párt irányítása alatti Szlovák
Nemzeti Tanács bejelenti:
“Az
új csehszlovák köztársaság szláv népidemokratikus állam lesz.
Az ukránok nemzeti jogait teljes egészében biztosítja. A
magyarizálás és a feudális rendszer képviselői, akik
Csehszlovákia szétzúzása után jöttek a megszállt területekre,
a szlovák nép ellenségei. Ki kell takarodniuk Szlovákiából. Az
erőszakos propagandával magyarosított szlovák eredetű
polgároknak lehetővé tesszük, hogy visszatérjenek a szlovák
nemzet életébe.” [u.o.]
1945.
február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. évi 4.
számú rendelete kimondja a szlovákiai németek
(szepességi cipszerek, mánták) és magyarok birtokainak
elkobzását. A rendelet indokolásában részletezi az okokat:
“A
magyar és a német nemzetiség mindig a reakció és a fasizmus
bástyája, az irredentizmus és szeparatizmus alapja volt az első
köztársaság idején.” (u.o.)
Micsoda
frázis, demagógia és gyűlöletuszítás! Nos, ki az igazi
fasiszta? Emlékezzünk arra, hogy Mach és Tiso már
1943-ban meghirdette a magyar nemzetiség felszámolását. A
kommunista Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februárjában hozott
rendelete történelmi hagyományt örökölt a
nemzetiszocialista szlovák kormánytól.
A Kassai Kormányprogram
A Szlovák
Kommunista Párt 1945. március 1-én, Kassán megjelent
kiáltványának egyik fejezetében “a szlovák nemzeten
elkövetett magyar bűnök jóvátételéről” tesz
említést:
“A
magyarok az elmúlt hat esztendő alatt újabb gaztetteket és
bűnöket követtek el a szlovák nemzet ellen. A Szlovák Kommunista
Párt álláspontja a szlovák területen élő magyarokkal
kapcsolatban:
‘Szlovákia
déli vidékeit, amelyeket a múltban vagy az elmúlt hat év alatt
erőszakosan megmagyarosították, tervszerűen és fokozatosan el
kell szlovákosítani. Szlovákia földje oszthatatlan.”[2]
Ilyen
előzmények után került sor 1945. április 5-én a Kassai
Kormányprogram meghirdetésére, amely a magyar nemzetiség
három évig tartó jogfosztottságának, szülőföldjéről való
kiüldözésének és embertelen megalázásának lett a forrása.
Egy hónap múlva Benes elnök kijelentette: “Ez
az állam csak a csehek és a szlovákok állama és senki másé.”
A Kassai
Kormányprogram értelmében, valamennyi Csehszlovákiában
élő magyar elvesztette állampolgárságát, kivéve azokat, akik
részt vettek az ellenállási partizánmozgalomban.
A
Kormányprogram a Csehszlovákiában élő magyarság 98%-át ítélte
hontalanságra és mintegy 30 ezer magyart,elsősorban
értelmiségit, ítéltek el és utasítottak ki, mint háborús
bűnöst.
A
pozsonyi parlamentben Zora Lazarová, a
Szlovák Nemzeti Párt alelnöke ezt mondta 1998-ban a kormányprogram
teljesítéséről szóló vitában:
◘“Szlovákia
és Magyarország viszonya csak akkor javulhat, ha Budapest
bocsánatot kér a szlovák néptől a második világháború alatti
szenvedéseikért.”
A
cseh és szlovák sajtó, pártállásra való tekintet nélkül,
nagy nemzeti ünnepnek tartotta az 1947-ben megindított erőszakos
lakosságcserét. 1948. áprilisáig 105, 017 magyart
köteleztek Magyarországra való áttelepedésre. A
kommunista hatalomátvétel (1948. február 25) után
fokozódik a magyarellenes uszítás, erőltetett ütemben folytatják
a magyarok ki-, és széttelepítését, a magyar helységneveket
rendeleti úton szlovákosítják.
------------------------
Akárcsak
a románoknál fontos a ‘dákó-román folytonossági elmélet’
a műállam megtartásához, a szlovákoknál
a‘Szvatopluk-monda’ növelte nagymértékben azt a
hitet, hogy már a honfoglaláskor ‘nagy szláv
birodalom’ létezett hazánk észak-nyugati részén. Erre
hivatkoznak most is, miként ez volt a bizonyító adat, amelyre
közismerten Benes hivatkozott a trianoni béke szerkesztésében is.
Erre hivatkoznak területi követeléseik hangoztatásában.
Pedig Szvatopluknak semmi köze nem volt a tótsághoz,
hiszen ő morva birodalmat akart létesíteni!
A
felvidéki magyarság szomorú sorsának javulásán a mai napig
nincs változás: üldözés, megvetés, gúnyolás... a
kollektív bűnök miatt.
Milos Zeman szerint
‘a Benesi Decrétumok hatályukat
vesztették’... Meciar pedig
‘nem hiszi, hogy a dekrétumokat utólag vissza kellene vonni’.
És miért ne kellene visszavonni valamit, amit már nem
használnak... hacsak nem tartogatják valamilyen ócska fiók
aljában, hátha hasznos lehet még egy napon a ‘bűnös magyarok’
ellen. ◘
--------- Jegyzetek:
1.Czambel Samuel: Ceskoslovensky Casopois Historicky,
1976.
2. Historicky Casopis Bratislava,
1976.
-------------
Irodalom
Szemelvények:
Kostya Sándor, A Felvidék,
1987/Árpád Kiadó.
Egyéb
sajtóforrások:
Magyar
Távirati Iroda/MTI
Magyar
Nemzet Online/MNO
Slovensky Vychod/No.57
- 1995.03.09/
*
"Words and Their
Meanings"
by
Karl-Peter Schwarz:
Frankfurter Allgemeine Zeitung, February 20, 2002
The
Czech prime minister is at odds with his own statements. He speaks
his mind, but then claims either not to have meant what he said or
not to have said what he meant. A mere four weeks have passed
since he
described the
ethnic Germans
of Czechoslovakia in 1938
as Adolf Hitler's "fifth column" and claimed their
expulsion after World War II had saved them from worse. The
statement sparked outrage first from the Austrian government, then
from the German opposition and, finally, even from the
government in Berlin, in spite of its particular desire for
harmony. But almost as soon as he had more or less placated the
Social Democratic Party and Alliance 90/The Greens
with a highly original reinterpretation of his own
words, MilosZeman let
rip again.
On
Monday, the Israeli daily Ha’aretz published an interview with him
containing further explosive material. As confirmed by the
paper,Mr. Zeman compared
the Palestinian leader Yasser Arafat with Hitler.
Quite apart from being insulting nonsense, this statement, like
Mr. Zeman's equating Austrian populist Jörg Haider with
Hitler,
also plays down the evils of
Nazism.
The Czech prime minister called on Israel not to negotiate with
the Palestinians, despite the European Union's efforts
torelaunch dialog in the Middle
East. Finally, he suggested that if
necessary, the Israelis
could solve
the Palestinian conflict in
the Czech manner -- by
deporting the Palestinians.
Mr. Zeman denied
making the comments, but only after EU foreign ministers condemned
them and demanded a statement from the Czech government, and only
after his remarks had triggered a diplomatic earthquake that
the Czech media are calling the country's
biggest foreign policy crisis since 1989. Mr. Zeman's denial,
which he also sent to the EU, is awkward and self-contradictory.
Althoughhe
speaks English fluently,
he says he
did not know
the meaning of the verb "to expel." He
feels misunderstood, says his words were distorted by the Israelis
and claims he never compared Mr. Arafat with Hitler. But this has
been proved wrong, now that the BBC has broadcast an interview
with Mr. Zeman in
which he drew a similar comparison.
Just one month ago, Mr. Zemandescribed the 1945 expulsion
of some
3 million Germans from Czechoslovakia as
punishment for "treason."
But
what kind of treason have the Palestinians, whose deportation
Mr. Zeman has now advocated, committed? Or
could it be that the Sudeten Germans were not being punished at
all? While those who expelled them, claimed to be
executing a "historic verdict," their primary motive
was probably not the desire to
punish a crime collectively, but rather to seize a
golden opportunity to settle the German question in
Bohemia and Moravia once and for all by applying what
we now call "ethnic cleansing."
Mr. Zeman's remarks
make it clear that the attitude taken by a country's political
leadership toward its own crimes is by no means without significance
for both the present and future. The heart of the problem lies in the
fact that the prime minister of a state that belongs to the North
Atlantic Treaty Organization and wants to join the EU is now
suspected of supporting the deportation of entire ethnic groups as a
legitimate means of resolving conflicts. In the past, Prague has
always been defensive about its past, preferring to explain the
"demographic transfer" of 1945 in terms of cause and
effect: First came the atrocities committed by the Nazi occupiers and
then -- as a "logical" consequence of these and allegedly
with the blessing of the Potsdam Conference -- the expulsion of the
ethnic Germans.
Mr. Zeman is
to retire from politics after the June elections. Yet it would be
wrong to assume that his departure will put right all that is wrong
with German-Czech relations. Czech Foreign Minister
Jan Kavan recently refused to describe the
decrees behind the expropriations and expulsions
as unjust. But if collective disenfranchisement,
expropriation and deportation are not unjust at all times
and irrespective of the circumstances, then what is there
to stop them being declared "legal and legitimate" in
certain cases -- whether in Israel or elsewhere?
Negotiations
on the Czech Republic's admission
to the EU have not yet touched on those decrees, which affect the
laws of the EU "only" to the extent that Czech restitution
legislation, which is in turn based on them, discriminates against
the country's German minority. Yet the sanctioning of deportation as
a means of resolving conflicts by the prime minister of a
candidate for
admission to the EU must surely give cause to reconsider. After all,
it contradicts the ethical foundations upon which the European Union
was established.
The
EU therefore ought to call on the Czech leadership to adopt an
unequivocal stance on this issue. But Brussels and Berlin are
so anxious to avoid any further complications that they do not want
to know what exactly Mr. Zeman said and meant. ◘
A benesi dekrétumok
Hazánkért,
2002. március
EDUARD
BENEŠ, VOLT CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK
DEKRÉTUMAI A NÉMET
ÉS MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGŰ
ÁLLAMPOLGÁROK
ALAPVETŐ EMBERI JOGAI ELLEN
I. Előzmények
Történelmi
tény, hogy az 1918-ban létrehozott Csehszlovák Köztársaságnak a
szlovákiai magyarság elleni politikai és gazdasági elnyomás
egyik leghatékonyabb eszköze az ún. I. földreform volt.
A földreformot szabályozó 215/1919 számú, 1919.
április 16-án kelt törvény, mint kisajátítási
törvény került a köztudatba, amelynek alapján minden
150 hektár feletti mezőgazdasági terület,
illetve minden 250 hektárnál nagyobbegyéb földterület
az állam tulajdonába került.
Ezen
„agrárreform” lebonyolítása egyrészt a magyar
nemzetiségű birtokosréteg gazdasági erejének megtörése
mellett egy folyamatos és
nagyarányú etnikai-nemzetiségi átrendeződést idézett
elő Szlovákia és Kárpátalja magyarok lakta
vidékein.
A gyakorlatban
ez az átrendeződés már az 1920 évek elején csehek, morvák és
szlovákok betelepítésével létrehozott telepesfaluk kialakításával
kezdődött el. Az összefüggő és zárt magyar etnikum
településszerkezetének a megbontása leginkább
a Csallóközben, Komárom, Ipolyság és Léva környékén,
valamint Pozsony és Érsekújvár között történt.
Jogi keretet
a telepítéshez nélkülözhetetlen földhöz az 1920. január
30-án kelt 81/1920 számú törvénycikkely, az
ún. kiutalási-törvény adta meg, amely
kategóriákba sorolta be a földkiutalásra jogosult személyek
csoportját, különösképpen kiemelve a „legionáriusok és
a csehszlovák fegyveres erők tagjait, azok leszármazottjait,
valamint a háborúban elestek” körét.
A földek
kiutalása az e célra létrehozott Állami Földhivatal
hatáskörébe tartozott.
Ma már
bizonyítható tény, hogy a jelenlegi Szlovákia területén
”kiutalt földek” hivatalosan megszabott árát a kedvezményezett
telepesek jelentős része sohasem fizette ki. Ezen állítást
teljes mértékben igazolják a telekkönyvi birtoklapok,
amelyekben még 1995-ben is sok esetben az eredeti
magyar nagybirtosokatvezették és mutatták ki, mint
tulajdonosokat.
Az I. Földreform
keretében a csehszlovák állam által politikai
célzattal létrehozott telepesfalvak megléte
gazdaság-politikai és etnikumátrendező történelmi valóság,
amely az ún. Beneši dekrétumokkal tetőződött.
II. Beneši dekrétumok
Beneši dekrétumok a gyűjtőneve mindazon elnöki rendeleteknek, amelyeket dr. Edvard Beneš,köztársasági elnök a második világháború alatt, valamint 1945. májusa és októbere között bocsátott ki. Ezeket a dekrétumokat az 1945. október 28-án megalakult úgynevezett Ideiglenes Nemzetgyűlés erősítette meg, mégpedig az általa 1946. március 28-án jóváhagyott alkotmánytörvénnyel.III. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásának diszkriminatív jellege
Az Ideiglenes
Nemzetgyűlés létrejötte kizárólagos etnikai alapon történt.
Az 1945. augusztus 25-én kelt 48. számú kormányrendelet
6. cikkelye szerint mind a választók, mind a választhatóak
kizárólag cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű
állampolgárok lehettek, és ezen jogszabály 7.
cikkelye szerint a megválasztott képviselők is.
A német
és a magyar nemzetiségű személyek nem választhattak és nem
voltak választhatóak tekintettel arra a körülményre, hogy
az 1945. augusztus 2-án kelt 33. számú elnöki
alkotmánydekrétum 1. paragrafusa alapján, minden német
és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár 1945. augusztus
10. napjával elveszítette csehszlovák állampolgárságát.IV. A diszkriminációs dekrétumok
A folyamatosan
kibocsátott elnöki dekrétumok alapján megszűntetésre lettek
ítélve a magyar és német iskolák, tilos volt magyar és
német nyelven istentiszteletet szolgáltatni.
A Beneši
dekrétumok legsúlyosabb rendelkezéseit a német és magyar
kisebbség egészére vonatkozókollektív
háborús bűnösökként történő
megbélyegzése, valamint e jogi alapállásból történő mindennemű
vagyoni javaik elkobzása jelentette.
Mindezt egyértelmű megtorlási szándék motiválta, a német
és a magyar kisebbségek gazdasági-politikiai likvidálásának
hathatós eszközeként, amelyre alig van példa az újkori
civilizáció történetében. A rendelkezés
egyúttal retroaktív hatállyal,
1945. március elsejével lépett
életbe.
Ugyanezen dekrétum
alapján az elkobzott
vagyon szétosztás alá esett etnikai
alapon cseh,
szlovák és más szláv nemzetiségű személyek javára.
Ez a 108/1945
számú elnöki dekrétum, illetve Szlovákia területére
vonatkoztatva a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945 számú
törvényerejű rendelete szolgáltatták a jogi keretet az ún.
II. földreformvégrehajtásához és
újabb telepesfalvak létrehozásához az elkobzott magyar
mezőgazdasági birtokokon. A magyaroktól elkobzott
földbirtokokon az ún. II. Földreform keretében létrehozott
szlovák telepesfalvaktovábbi etnikai-nemzetiségi
átrendeződést idéztek elő Dél-Szlovákiában.
A kisemmizett
német kisebbséget karhatalommal zavarták ki az országból,
kötelezően hátrahagyva minden vagyonát, ami megcáfolhatatlan
történelmi tény.
A vagyonától
megfosztott, áttelepítésre ítélt, nagyságrendileg 100
ezer magyar nemzetiségű személyt akarata ellenére áttelepítettek
Magyarországra, és a Szlovákiában maradt vagyonába az arra
jelentkező szlovákokat telepítették át Magyarországról.
A munkakötelezettséget
elrendelő dekrétumra hivatkozva vagyontalan ill. szegény
sorsú magyarokat 1945-1946 telén Csehországba deportálták ún.
közhasznú munkára. Valójában karhatalommal tehervagonokba
terelték a kijelölt családokat, tekintet nélkül
asszonyokra, gyermekekre, öregekre, csecsemőkre, és cseh valamint
morva parasztokhoz vitték őket cselédeknek.
A telepeseknek
való földjuttatást az állam feltételekhez szabta, melyek
nevezetesen a földhöz kötött állandó lakhely, a juttatási
ár kifizetése, valamint a juttatott föld megművelése
voltak.
A mezőgazdaságban,
az 1949-1951-es években végrehajtott
szocialista kollektivizáció eredményeképpen minden
mezőgazdasági földterület kötelezően közös, szövetkezeti
használatba ment át. Ugyanígy az államra szállt át a politikai
perzekúció elől az emigrációba menekülő személyek
hátrahagyott tulajdona is.
Az illetékes
államigazgatási szervek az 1950-es évek végén határozattal
megvonták a visszatelepült szlovák telepesektől a juttatott
földekhez való jogviszonyt.
Ugyanis
a földjuttatás ténye, mint ingatlanszerzési jogi titulus az
eredeti földjuttatási feltételek megszegése végett nem került
telekkönyvezésre. Maga földelvonás ténye jogszerű volt az akkor
érvényben levő polgári jog, valamint a közigazgatási jog
szerint is.
V. Részleges kárpótlás és a Beneši dekrétumok máig tartó hatásai
Az 1989-es
politikai fordulat után a Csehszlovák parlament 1991. június
24-i hatállyal fogadta el a
229/1991 T.t. számú földtörvényt. Ezen jogszabály
volt hivatott kárpótolni a diszkriminatív és emberi jogokat
tipró Benesi dekrétumokat, valamint a Szlovák
Nemzeti Tanács 104/1945 számú elkobzási törvényrendeletét.
A fentnevezett
földtörvény úgy rendelkezett, hogy záros határidőn belül,
Csehszlovákia területén állandó lakhellyel bíró állampolgárok
a megszabott feltételek teljesítése mellett,
visszaigényelhették az államra átszállt
földtulajdonukat. A szóban forgó földtörvény
azonban az idevonatkozó Beneši
dekrétumokat nem hatálytalanította, csupán úgy rendelkezett,
hogy a továbbiakban az I. földreformot szabályozó 215/1919 számú
törvény, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945
számú konfiskációs rendelete alapján márnem
lehet eljárni.
Ezen
„demokratikusnak” nevezett földtörvény szerint
az elkobzott földtulajdon csupán
50 hektárterjedelemben, míg minden más titulusból az
államra átszállt földbirtok 250 hektár felső
határig volt visszaadható. Mivel a vagyonelkobzás csak a német
és a magyar kisebbséget érintette, a demokratikusnak
deklarált földtörvény ismételten legalizálta az etnikai alapon
történő megkülönböztetést.
Egyidejűleg
felszínre került a Beneši dekrétumokkal életre keltett
vita az elkobzott mezőgazdasági földtulajdon birtoklásáért,
ugyanis jogigénnyel léptek fel azon szlovák telepesek is, akik
annak idején a juttatásról lemondtak és a kiutalt
földeket elhagyva visszatelepültek eredeti lakhelyükre.
Az államhatalmi
szóval újból beavatkozott a földtulajdonlás
elrendezésébe. A parlament a 93/1992 T.
t.számú földtörvény-módosítással megszüntette
a visszaigényelhető 250 hektáros felső határt és
törvénybe iktatta a vélt
földtulajdonosi státuszt. A gyakorlatban ez
a magyaroktól elkobzott és szlovák telepeseknek juttatott,
majd általuk elhagyott és részükre sohasem telekkönyvezett
földekhez való igényt emelte újból törvényerőre.
Az eredeti
földtörvényt még a Cseh és Szlovák Föderatív köztársaság
parlamentje hozta meg. 1993. január 1-el önállóvá
vált Szlovákia, melynek parlamentje által elfogadott és 1993.
augusztus 26-val hatályba lépett 186/1993 T.t. számú újabb
törvénymódosításával visszaállította a 250
hektárig visszaadható összterületet az addig rendezetlen
restitúciós igények esetében.
A Cseh
köztársaság mind a mai napig a teljes elkobzott
vagyonokat kárpótolja, területi korlátozás nélkül.
Elvitathatatlan
tény, hogy még 2002. februárjában is jelentős az
elkobzott vagyonok visszaállítását
kérelmező, elbírálatlan igények száma.
Azokat a 250
hektár feletti földterületek visszaigénylőit, akik jogigényéről
az illetékes földhivatalok 1992. február 18-a és 1993. augusztus
26-a között még nem hoztak döntést, állami diszkrimináció
révén ismételten megfosztották az eredetileg elkobzott és
a kárpótlásra jogosult földvagyon különbségével.
A Szlovákiában
meglevő füldtulajdonláshoz kapcsolható,
nemzeti-politikai feszültség ellensúlyozására az állam
újabb beavatkozást eszközölt. A Szlovák parlament
általa meghozott 180/1995 T. t. számú törvényével
jogi keretet biztosított az ún.
vélt tulajdonosi viszony legalizálására. Elbirtoklás jogcímén
és állami
költségen a juttatott
szlovák telepesek 50 évvel a Beneši
dekrétumok kihirdetése után válnak az elkobzott földek
tulajdonosaivá. Az idézett törvény kimondja, hogy az
elbirtoklási igény csak akkor megalapozott, amennyiben a vitatott
föld nem esik a 229/1991 számú földtörvény szerinti restitúciós
eljárás alá.
A magyar
nemzetiségű állampolgárok restitúciós igényének gátolására
az illetékes állami hivatalok más törvényellenes eszközhöz is
folyamodnak. Megfellebbezhetetlen közigazgatási határozattal
megszakítják a restitúciós folyamatot, miközben egy
másik állami hivatal meghozza az elbirtoklási határozatot a
juttatott telepesek javára. Az így megszerzett tulajdonjog
kataszteri bejegyzésre kerül, és ez a joghelyzet azután már,
mint törvényes akadály meggátolja az eredetileg elkobzott földek
tulajdonjogának a visszaállítását
Az ilyen
törvénysértő eljárásnak az a következménye, hogy
a magyar kisebbséget megfosztják, és örökre elszakítják
eredeti, ősi földterületeiktől.
Az illetékes
közigazgatási szervek állandó jogi és metodikai támogatást
élveznek az államhatalmi szervek részéről. Az ilyen
államhatalmi utasítások közül a legkirívóbb az 1996.
június 6-án kelt ”jegyzőkönyv” amely a Szlovák
kormányhivatal, a Legfelsőbb bíróság, a Pozsonyi
kerületi bíróság, a Pozsony-vidéke földhivatal, valamint
a hivatalosan metodikai szerepet betöltő Földügyi
minisztérium képviselőinek a közös jogállására épül.
Noha ez a jegyzőkönyv nem bír semmilyen jogerővel, ugyanis
sohasem volt kihirdetve a hivatalos törvénytárban, mint
érvényes jogszabály, a rá való hivatkozás alappillére
a földhivatalok eljárási módozatának. Maga az egybegyűltek
összessége nem egy törvény által létrehozott testület, tehát
jegyzőkönyvezett véleménye legfeljebb szakmai jellegű értekezés.
A jegyzőkönyv resuméja, hogy a telepeseknek a juttatott
földről való lemondása, ill. annak az 1950-es évek végén az
állami szervek általi megvonása hatáskörbeli túllépés volt,
s ezért érvénytelen. Jogállamban viszont egy jogerős,
megfellebbezhetetlen döntés megszüntetése, amely vélhetően ab
ovo törvénysértő, kizárólagosan bírósági hatáskörébe
tartozik.
A metodikai
szerepet betöltő földművelésügyi miniszter, Pavel Koncoš, aki
a szlovák kormány tagja, körlevelekben (pl. 1866/2001-100
számú, 2001. 6. 14-én kelt levele) instruálja a kerületi
elöljárókat, hogymiként
lehet és kell visszautasítani az elkobzott vagyonok visszaadására
érvényesített restitúciós igényeket.
Azok a volt
csehszlovák állampolgárok, akik mindennemű vagyonukat hátrahagyva
kényszerűségből hagyták el hazájukat és váltak más állam
polgáraivá, semmiféle kárpótlásban nem részesülhetnek.
Párkány,
2002. február 16-án
A Magyarok
Világszövetsége
Szlovákiai
Országos Tanácsának Közgyűlése
H-1068 Budapest
Benczúr u. 15.
E-mail: elnok@mvsz.hu
Melléklet
Eduard Benes dekrétumai
a német és magyar etnikum emberi jogai ellen
◘1945.
május 19-én kelt 5. számú dekrétuma
“az
elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek
érvénytelenségéről, továbbá a németek, magyarok, az
árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és
intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről.”
◘1945.
június 21-én kelt 12. számú dekrétuma
“a
németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák
nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának
elkobzásáról és sürgős elosztásáról.”
◘1945.
június 19-én kelt 16. számú dekrétuma
“a náci
bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint
a rendkívüli népbíróságokról.”
◘1945.
július 20-án kelt 28. számú dekrétuma
“a németek,
a magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági
földjeinek cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való
betelepítéséről.”
◘1945.
augusztus 2-án kelt 33. számú alkotmánydekrétuma
„a német
és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák
állampolgárságának rendezéséről.”
[Ezen
alkotmánydekrétum volt a jogalap a német és a magyar
nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának
az elvonásához, elvesztéséhez.]
◘1945.
augusztus 25-én kelt 47. számú dekrétuma
“az
Ideiglenes Nemzetgyűlés létrehozásáról”
◘1945.
szeptember 19-én kelt 71. számú dekrétuma
“azon
személyek munkakötelezettségéről, akiktől megvonták
csehszlovák állampolgárságukat.”
A
3. cikkely utolsó mondata alapján „a munkára
való beosztásról szóló döntés végérvényes
”… tehát fellebbezhetetlen volt.
◘1945.
szeptember 25-én kelt 81. számú dekrétuma
“az
egyletekkel kapcsolatos némely intézkedések”
[Ezen
dekrétum alapján történt meg a német és magyar egyletek,
társulások feloszlatása és vagyonának konfiskálása.]
◘1945.
október 4-én kelt 105. számú dekrétuma
“a közalkalmazottak
tevékenységét átvizsgáló megtisztító bizottságokról”
[A közalkalmazottak
kizárólag cseh, szlovák vagy egyéb szláv
nemzetiségűek lehettek és büntetendő cselekedetnek számított,
amennyiben német vagy a magyar nemzetiséghez tartozónak
vallotta magát.]
◘1945.
október 25-én kelt 108. számú dekrétuma
„az
ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési
alapokról”
[Ezen
dekrétum alapján történt meg a német és magyar jogi és
természetes személyek mindennemű vagyonának konfiskálása, mint
ellenség, kollektív bűnösök terhére. Továbbá ezendekrétum
alapján történt a konfiskált német és magyar vagyon
szétosztása és az abba való betelepítés cseh,
szlovák és a dekrétum szerint arra érdemes természetes
valamint jogi személyek javára.]
A Szlovák Nemzeti Tanács
Szlovákia területére vonatkozó törvényerejű rendeletei
◘1944.
szeptember 6-án kelt 6. számú törvényerejű rendelete
“a német
és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és
istentiszteleti nyelvének rendezéséről“ [Megszűntek
a német és a magyar iskolák. Tilos volt német és
magyar nyelven istentiszteleteket tartani.]
◘1945.
június 5-én kelt 50. számú törvényerejű rendelete
„a
vagyon állami kezelés alá helyezéséről“ [Az
államilag megbízhatatlan személyek, nevezetesen a német és
a magyar nemzetiségű személyek Szlovákia területén
található mindennemű vagyona állami kezelésbe megy át, kivéve
az ingó és az ingatlan mezőgazdasági vagyont, személyi
ingóságokat.]
◘1945.
augusztus 23-án kelt 104. számú törvényerejű rendelete
“a németek,
a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és
ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és
haladéktalan elosztásáról“
[Ezen
rendelet alapján történt meg egyidejűleg a németek és
a magyarok teljes mezőgazdasági vagyonának az elkobzása,
annak szétosztása főleg belső telepítés céljaira, valamint
külföldről hazatelepülő szlovákok számára. Így az ún. II.
földreform következményeképpen továbbitelepesfalvak jöttek
létre az elkobzott magyar földeken. A juttatás feltételeihez
tartozott a helyhez kötöttség, a juttatási ár
kifizetése, valamint a földek megművelése.]
A felsorolt
dekrétumok és rendeletek csupán töredékét képezik azon
jogszabálycsomagnak, melyet még ma is „Benesi dekrétumok”
gyűjtőnév alatt ismer a világ. Az idézett
dekrétum ill. rendelet megnevezése híven tükrözi annak
szellemét, küldetését és végrehajtását, mint de
jure,
mint de
facto. +++
ÁRULÓK, GYILKOSOK!
Dwight
D. Eisenhower: “Az amerikai lelkiismeret nem nyughat békességben
mindaddig, amíg azok a népek [i.e. Kelet-Európában] vissza nem
nyerik, hogy a saját sorsuk irányítói legyenek.”/U.S. News &
World Report, 1952. 09. 05./
Jalta, Potsdam, Párizs
Közismert,
hogy a háborúkból örökösen hasznot húzó, nemzeteket eláruló
Nyugat, és a tömeggyilkos Moszkva között
létrejött Egyezmények alapján emberek millióit
dobták a postarablóból lett istentelen egyeduralkodó karmai közé.
Igaza
volt James Finucane amerikai szenátornak, amikor
azt mondta, hogy „Québec, Jalta és Potsdam
fajgyilkosságok voltak amerikai zászló alatt.”
Az
USA két, szellemileg beszámíthatatlan elnöke, Wilson és
Roosevelt Versaillesben és Jaltában Európát 26 év
leforgása alatt elsüllyesztette.
Eisenhower
tábornok
Nyugat-Németország
szovjet
megszálló erőinek
a
parancsnokát
Sokolovski
tábornagyot,
az
egyik legnagyobb
amerikai
kitüntetéssel díszíti,
a
szovjet-amerikai testvériség
ragyogó
napjaiban, 1945-ben.
A
magyar szabadságharcosok
1956-ban
ettől az amerikai elnöktől
várták
a segítséget, aki a legfőbb
szovjet
hóhérokat mindenkor, mint
személyes
barátait emlegette,
és
a ’csatlós államok’
véreskezű
letipróit,
mint
kiváló katonákat dicsérte!
Majd
a kitüntetés után
öt
évvel, léggömbökben
küldözgették
hozzánk
a
kommunista-ellenes
röpcédulákat!
|
Az
egész emberiséget, de elsők között a magyar népet, Jaltában
1945. februárjában érte el a végzete. Sztálin és Churchill még
az 1944. október 18-án tartott megbeszélésük során, a befolyási
arányok megállapításánál megegyeztek abban, hogy Magyarország
csak 25%-ban lesz angolszász ellenőrzés alatt, és 75%-ban szovjet
fennhatóság alá kerül, ami gyakorlatban 100%-ot jelentett.
Budapest ostroma alatt, december 30-án Roosevelt hatálytalanította
az USA hadserege kémelhárító szerveiből a kommunistákat
kirekesztő rendeleteket, akik azután elözönlötték a magyar
hadsereg védelmi szerveit is.
Mindaz,
ami Jaltában történt nem volt rögtönzés, hanem legalább
négyéves, gondos előkészítés eredménye. 1940-ben,
Philadelphiában megjelent Moritz Gomberg „világrendező
térképe”, amely azonos volt a Jaltai Egyezményekben kirajzolt
határokkal. Roosevelt, Sztálin és Churchill mellett állt Jaltában
az amerikai elnök mindenható tanácsosa, Alger Hiss, aki
nemsokára szovjet kémnek bizonyult. Az ő állandó
szorgalmazására, Roosevelt teljesítette Sztálin minden
kívánságát, úgy ahogy Gomberg megrajzolta: Közép-Kelet-Európa
millióit juttatták rabszolgasorsba.
Sztálinnal
való ölelkezés közben, Roosevelt boldogan
vállalta Ilya Ehrenburghűséges vörös
hordája elől Nyugatra menekült hazafiak tízezreinek felakasztásra
való kiszolgálását.
Nyugati
diplomaták – elsősorban az amerikai külügyminisztérium
képviselői és tisztviselői – egymással versengve ígérgették
közel tíz évig, hogy ‘támogatják Kelet-Európa
felszabadítását a szovjeturalom alól’. Dollárok
tízmillióit költötték rádióadásokra, propagandaanyagot
szállító léggömbökre és egyéb csínyekre, hogy biztosítsák
a kelet-európai népeket arról, hogy „nincsenek egyedül” és
hogy Nyugat bőkezűen támogatná szovjet kényuraik ellen irányuló
minden erőfeszítésüket.
A
népek ellenállása 12 évig látszólag néma volt, aztán a lassan
parázsként izzó népharag végül elsöprő szabadságharcban
robbant ki a nemzeti szabadság kivívására. És a Nyugat mit szólt
mindehhez?
A
magyarok felkelnek, az oroszok és cinkostársaik látszólag
ellenállhatatlan hatalma ellen: a nyugati fővárosok pedig
udvariasan tapsolnak. Az egész világ csodálatára a felkelés
folytatódik a második napon, tovább terjed, sőt a harmadik napon
is tart.
A
magyar hadsereg csatlakozik a felkelőkhöz, a kormány pedig
bíztatja az orosz csapatokat, hogy gyilkolják saját népét, mire
a nyugati fővárosok méltatlankodásuknak adnak kifejezést. A Nagy
Imre-kormány csak sodródik a népfelkelés tengerében és egyik
engedményt a másik után teszi a felkelőknek. A sztálinista
hatalom szinte olvad a népfelkelés izzó tüzében! Városok
kerülnek felkelők kezére, és a felkelés győzni látszik minden
külső segítség nélkül.
Ugyanakkor,
a nyugati fővárosokban célzások hangzanak el, hogy ‘nyugodtabb,
szerényebb, Gomulka-féle fejlődés jobb lehetett volna’.
Miközben
Budapest utcáin folyik a drága magyar vér, a nyugati hatalmak
egybehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, és elnapolták
(!) anélkül, hogy legalább elítélő
határozatot is hoztak volna.
De
Washingtonban és New Yorkban a szánalmas tétlenségnek még most
sem szakad vége, amikor Oroszország erősítéseket önt az
országba, páncélosokkal veszi körül Budapestet, elfoglalja a
repülőtereket, lezárja az osztrák határt és felkészül
elrettenteni a felkelőket, s végképpen leverni a szabadságharcot.
A nyugati hatalmak erre ismét összehívják a Biztonsági Tanácsot,
hogy vegye fontolóra egy vizsgálóbizottság kiküldését.
És Eisenhower alkalmasnak találja a pillanatot bejelenteni, hogy
a „magyarok kaphatnak egy kis élelmiszert, és majd
imádkozunk értük!”
v
Amitől
mindannyian tartottunk, a szörnyű szerencsétlenség bekövetkezett.
Az oroszok új rohamra indultak Magyarország népe ellen. Alávaló
árulással és óriási katonai túlerővel fogtak hozzá annak a
nemzetnek a megsemmisítéséhez, amely magára hagyatva és puszta
kézzel velük szembeszállt. Néhány napig úgy látszott, hogy
győzelemmel végződhet a nagyszerű szabadságharc… Ám a szovjet
katonai uralom visszaállításával minden reménynek vége lett,
mert a Jaltában, Potsdamban és Párizsban kötött
egyezmények úgy írták elő, hogy orosz kínzók és hóhérok
keze alatt görnyedjen a magyar nép. Oroszország arra készül,
hogy szörnyű példát állítson Magyarországon, amelynek iszonyú
borzalmasságával meg akarja félemlíteni, és megriadt behódolásra
késztetni az összes rabszolgasorba taszított nemzetet. Már
olvassuk a részleteket az újságokban:
„Budapesten
minden magyar férfit összeterelnek a pályaudvarok közelében,
hogy állig felfegyverzett őrök kísérete alatt elhurcolják
őket.”
v
Magyarország
példa nélkül álló hősei, akik vérüket adták a nemzeti
szabadságáért, ott hevernek vérbefagyva holtan és becsapva.
Ki felelős ezért a katasztrófáért?
Azok
felelősek érte, akik elvesztegelték az értékes órákat, amikor
a szabadságharc győzedelmes tetőpontján volt Magyarországon.
Azok felelősek érte, akik nem használták fel óriási hatalmukat
arra, hogy lefogják a tétovázó oroszok karját, a népfelkelés
és a csapatok átállása láttán. Azok felelősek érte, akik szép
szavakat és képmutató jókívánságokat küldtek a magyaroknak,
amikor fegyverek híján magyar vértől piroslottak az utcák. És
éppen azt tették, amiről már előre tudták, hogy hiábavaló
igyekezet. A felkelés kezdetén, amikor az ENSZ vizsgálata
megvédhette volna a magyar népet az oroszok csapásától,
hallgattak.
Határozott
politikai támogatásra lett volna szükség – olyan támogatásra,
amelyet a rabnemzetek képviselői kétségbeesetten kértek.
Ehelyett szégyenletes hazudozást és képmutatást kaptak, amellyel
a Nyugat leplezni igyekezett közömbösségét és bűnrészességét.
Az amerikai közömbösség és tétlenség biztosította az
oroszokat arról, hogy büntetlenül tiporhatják le Magyarországot.
Kik árulták el Magyarországot?
Elárulta az
amerikai kormány, amikor hallgatással és közönnyel
válaszolt, és amikor Magyarország keresztrefeszítését aljasul
közel-keleti kalandjuk leplezésére használták fel, szabadabb
kezet biztosítva Moszkvának a gyilkoláshoz.
Elárulta Eisenhower
és John Foster Dulles, amikor fogadkoztak, hogy cselekednek,
amikor cselekedhettek volna, és nem cselekedtek. És nem utolsó
sorban elárulta a CIA előszoba-szervezete, a Szabad
Európa Rádiónálhamishíreket terjesztő Ötödik Hadoszlop
vörös ügynökei is!
A jaltai osztozkodást végrehajtó nagyhatalmak mindkét
oldalon vigyáztak arra, hogy a megállapított érdekkörök
egyensúlyi helyzete változatlan maradjon. Amikor 1956. októberében
a magyar népfelkelés néhány napra kiharcolta magának a
szabadságot és az ország semlegességének az elismerését és
védelmezését követelte a világpolitika uraitól, elsőnek éppen
a „demokratikusnak” nevezett Nyugat, nevezetesen az USA kormánya
tagadta meg. Az akkori elnök, az USA európai „felszabadító
hadseregének” egykori főparancsnoka,Dwight D. Eisenhower, titkos
távirati üzenetet küldött Titónak Belgrádba, megnyugtatva a
moszkovitákat, hogy “az USA kormánya nem nézné szívesen”
egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét a Szovjetunió közvetlen
szomszédságában.” – Ez volt abban az időpontban az
Atlanti Közösség (NATO) hadászatilag kellőképpen felkészült,
legerősebb tagjának hivatalos állásfoglalása. A témával
kapcsolatban később a washingtoni képviselőház interpellációs
vitái is foglalkoztak! Ugyanakkor, a világ bolsevistaellenes
közvéleményének a megnyugtatására is volt Eisenhower elnöknek
egy másik, ezúttal hangosan kimondott üzenete:
„Budapest
immár nemcsak egy városnak a neve, mostantól kezdve új és
ragyogó jelképe az emberi akaratnak, amely a szabadságot
követeli.”
Az
árulás többet tett kockára, mint Magyarország szabadságát. A
magyar felkelők megsegítésének visszautasítása miatt a világ
joggal sújtja megvetésével Amerikát. Van-e bármilyen mentség az
ilyen hitvány magatartásra? Sokan mondogatják, hogy Washington a
„harmadik világháborútól félt”. [Ugyan!
És napjainkban már nem fél a Harmadik Világháborútól?] Valóban,
ha csak néhány nappal, egy héttel, egy hónappal tarthatott volna
tovább a magyar szabadságharc, a lángok bizony átcsaphattak volna
a többi rabnemzetekhez is, amelyek akkor már szintén közeledtek a
forrponthoz. Kevés akarattal, --
ha lett volna, -- meg lehetett
volna dönteni a szovjet birodalmat! +++
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése