2012-01-04
07:15:47, szerda
|
|
|
A
zsidó álom létezésének - minden eszközzel töténő -
megvalósítási hibái Link Az
Európai Unió egy olyan álomvilág és törekvési cél, amit
egy zsidó nagyravágyási álma alapján történő folyamatok
célja lehetne. Aki leginkább
ellene
van, az nem más, mint a legnagyobb konkurens az USA. Egy
efféle szuperunió és központosítás a nagyháborúk és
kockásított emberek fészke. A hírhedt és a zsidók által
erőszakosan terjesztett olvasztótégely effektus sokak
számára ismert ám az csak kevesek által tudott, hogy a
zsidók kettő törvényt hoztak evvel kapcsolatosan. Amíg
önmaguk részére kizártnak tartják az olvasztóban való
részvételt másoktól szigorú törvényekkel és bíróságokon
behajtandó feltételekkel elvárják mindenki esetében!
(ismertek a szegregációs perek, amik a kikupált cigányok
indítottak több esetben csak szórakozásból. Kaposvár
példája is mutatja azt, hogy nem minden úgy történik, mit
a vádló több száz kilométerről állít helyi ismeretek és
tényszerinti információk nélkül. Egy a semmiből létrejött
mámoros ittasságban úszó szervezet beleszólással próbál
élni mások életébe zsidó segítséggel és természetesen
mindenki hátrányára egy olyan törvényi szellem
kiköveteléséért, ami irreális.
Az
Európai Unió kapcsán gyakran felmerül egy kérdés:
létezik-e, létezhet-e egyáltalán egy politikai értelembe
vett európai identitás? A mély nemzetállami gyökerek
ugyanis megkérdőjelezik, hogy Európa az Egyesült Államokhoz
hasonló, személyes arculattal bíró politikai közösségként
tudjon fellépni. Az egyes emberek számára az Európai Unió
ugyanis nem különbözik azon egyéb nemzetközi
intézményektől, melyeknek szintén részesei az egyes
nemzetállamok. Nemzeti szempontból igazából éppoly
személytelen, bürokratikusan gépszerű megnyilvánulás,
mint egy ENSZ, EBESZ, NATO, WBO, IMF stb. Függetlenül ezen
szervezetek funkcionális és tartalmi mibenlététől.
A
nemzeti identitás személyes arculatot biztosít a közösség
számára. Ilyenfajta identitás azonban európai értelemben
nincsen. Az egyszerű európai polgár számára az EU pusztán
egy steril jogi komplexum, mely minden félreérthetőnek vélt
spirituális szimbólumot kiirtana állami és uniós szinten
egyaránt. Ezzel kívánva biztosítani vallások, népek és
pártok-felettiségét. Ezen törekvés az EU részéről a
közösségi alkotmányozás kapcsán is tapasztalható volt.
Az eredmény azonban az, hogy az Unió továbbra is csak egy
arc nélküli szervezet, melynek szabványosító lelkületével
nem nagyon akaródzik azonosulni. Ha ez meg is történik
bizonyos szinten, az pusztán egy nagyon felszínes
érdekkapcsolatként nyilvánul meg, melyben - minden
erőltetett szándék ellenére - az egyetlen összetartó erőt
a piac különféle lobbijai jelentik.
Európának
ugyanis jelenleg nincs olyan étosza, mely alapján a pusztán
szabványokra épülő EU-szerkezet egy valódi szerves
közösséggé válhatna. A különféle tagállamokban élők
nem tudnak miben egységesen hinni. Európa, mint spirituális
közösség nem létezik. Az "egy kulturális családhoz"
tartozás jelszava önmagában ugyanis nem jelent integrációs
erőt. Főleg úgy, hogy az Unió ezen "Európa eszmény"
megtalálása érdekében az európai kultúrát is steril
módon próbálja kezelni. Hogy választhatná, ugyanis el,
mondjuk Beethoven 9. szimfóniáját, vagy Goethét a
németségtől, melynek közegében ezen alkotók
megnyilvánultak? Méricskélő egyensúlyozásba kezd majd,
nehogy az európai identitás keresésében az egyes nemzetek
túlsúlyba kerüljenek? Európa ugyanis elválaszthatatlan a
nemzetállamoktól, hisz Európa nem Amerika. Ez utóbbi az
óvilág magjaiból született, illetve azok hajtásainak
egymásba oltásából. A sorsközösség közös gyökeret
szült. Európában viszont nem lehet egy egységes, népformáló
sorsközösségről beszélni. Ilyen utoljára a római
birodalom civilizációja volt.
A
római Európa
Róma addig tudott nagy lenni,
amíg a római étosz fennállt. Amíg a római polgárjog
érték volt, s amíg a római civilizációs tudat integratív
erejét nem gyűrte maga alá a kizárólagosság kényszere.
Igazából Róma volt az egyetlen, mely hosszútávon politikai
síkra tudott emelni egy úgymond európai civilizációs
tudatot. Azt is természetesen csak addig, míg a római
polgárjog nem devalválódott a könnyű elérhetőség
tömegigényeinek oltárán. És a míg a provincializmus
kicsinyes félelmeiből adódó zárt gondolkodás nem uralta
el magát Rómát. A római civilizációs tudat addig
jelentett politikai erőt, amíg nem Róma akart hasonulni a
provinciákhoz, hanem a provinciák Rómához. Amíg a belső
mag elérhetetlenségének mítosza fennállt. (Nagy)
Konstantin már egy félelmekkel teli, provinciális
gondolkodású Rómában próbált új életet lehelni az
elhaló birodalom eszményébe a kereszténység államvallássá
tételével. Abba a birodalmi, civilizációs eszménybe, mely
korábban a hűség összetartó erejét adta a különféle
nyelvű, de a kizárólagosság nélkül egymásba szervülő
világlátást magukénak tudó népek között. Nyugat-Európát
ekkor már azonban a provinciális bezárkózás, az egymásra
féltékeny világnézetek kezdték jellemezni,ahol a császár
és Róma iránti hűséget fokozatosan felváltja a lokális
földesúr iránti hűség. Az európai civilizációs, tehát
birodalmi tudat lényegének elvesztésével a figyelem már
egyre inkább nem befelé, hanem kifelé fordult. A cél már
nem az éltető esszencia ápolása, hanem annak kisajtolása
lett. Az egység magjának kasztrálásával azonban a
civilizációs tudat széttöredezett, s a birodalom
menthetetlenül bomlásnak indult. Kiszolgáltatva, s eledelül
szolgálva más, kívülről jövő erőknek. A hanyatló Róma
helyett éppen ezért a súlypont egyre inkább az éledő
Bizáncba helyeződött át, mely a valódi birodalmi eszmény
továbbvivőjének számított. Itt ugyanis az ortodox
testvériség civilizációs összetartó erejének
létrejöttével, egy, a nyugatinál sokkal erősebb integratív
civilizációs tudat maradhatott fenn. Sem a Német-Római
Császárság, sem a pápai állam, vagy a későbbi nyugati
"birodalmak" nem voltak képesek olyan, valódi
egységet jelentő, civilizációs értelembe vett
birodalomeszményt felmutatni, mint az ókori Róma, vagy akár
a középkori Bizánc.
Egy politikai, tehát társadalmi
identitás szempontjából összetartó erőt
jelentőcivilizációs tudat alapfeltétele ugyanis, hogy az a
világszemléletet, mely köré kialakul egy társadalmi
közösség, ne egy kényszerű világi vagy vallási
dogmatizmus határozza meg, hanem a forráshoz való hűség. A
hűség ugyanis soha nem a hivatali bürokrácia iránt
nyilvánul meg - jelenjen meg ez egy állam, vagy egy egyház
képében - hanem az azt éltető elérhetetlen és éppen
ezért transzcendens központi mag iránt. A mag iránt,
melynek vonzó ereje a szerves kapcsolódásokon, nem pedig a
steril direktívákon keresztül hat környezetére. Elsősorban
ezért mondhatjuk, hogy a bizánci civilizáció által tovább
élt valami, ami Európában annyi kényszerű kísérlet
ellenére sem tudott feléledni.
A
széttöredezett, karizma nélküli Európa
Fontos
látnunk, hogy Európában a birodalmi identitás
szétzilálódásának részét képezte az a folyamat melynek
eredményeként egy atomizált, területi "szigeteket"
képező feudális társadalmi rend bontakozott ki. Ahol
ugyanis a hűbériség megerősödött, ott a hűbérúrhoz
való hűség jelentette az elsődleges hovatartozás tudatot,
s nem elsősorban a császárhoz, vagy a királyhoz való
hűség. Az állam képének kialakulása a hűbériség
területi joghatóságához kötődik. A hűbérbirtokok egyre
zártabb egységeket kezdtek képezni. Épp úgy, ahogy az
európai gondolkozás és világszemlélet is egyre
bezárkózóbb, merev lett. Mivel azonban egy valódi birodalom
lényege a dinamizmusban, s a szerves kapcsolatok elevenségében
rejlik, nem is csodálkozhatunk azon, hogy a középkori
Európában - és később is - nem létezhetett valódi
értelembe vett birodalom. Nyugat-Európa keresztény
civilizációja, a hirdetett egyetemesség ellenére soha nem
jelenthetett egy politikai értelembe vett egységes
civilizációt. Sem a Rómában centralizált egyház, sem
pedig a Német-Római Császárság nem jelentett, egy a
rómaihoz hasonló civilizációs tudatot. Az egyházi
centralizációból adódó intézményi merevség, az
atomizált hűbéri felfogás, s az uralkodók deszakralizálása
nem tette ezt lehetővé. Voltak ugyan szentnek nyilvánított
királyok, de az ő szentségük kizárólag a római pápa
elismerésétől függött. Karizmatikus, tehát közvetlen
isteni kegyelem által felkent uralkodó, a hivatalos egyházi
kánon szerint nem létezhetett. Annál is inkább, mivel ezen
karizmatikus - tehát apostoli - felkentséggel hivatalosan a
mindenkori római pápa rendelkezhetett. A korabeli királyoknak
ezért nem lehetett püspök kinevezési joga. A római egyház
azon törekvése, hogy állandó kontroll alatt tarthassa az
európai királyságokat, valójában nem az összeurópai
egységet, hanem a széttöredezettséget szentesítette és
erősítette.
Az egyház és állam szétválasztása,
mint erény, az európai civilizációs tudat szempontjából
épphogy kárhozat. A pápaság és császárság közti
úgymond invesztitúra-harc lényegében a császár, mint
hivatalosan apostoli, tehát püspök kinevezési joggal bíró,
főpapi, karizmatikus vallási vezetői cím elnyeréséért
folyt egyrészről. Másrészről pedig a pápa, mint Pontifex
Maximusnak a római császári cím egyedüli örökösi
címének való megszerzéséért. Mint tudjuk sem az egyik,
sem a másik cél nem valósult meg. Meg kell azonban
említenünk, hogy ezen invesztitúra-harc közepette volt egy
uralkodó Európában, aki Apostoli megnevezéssel szakrális
uralkodóként, püspök kinevezési joggal élt. Sőt, akinek
nevéhez fűződik egy kifejezetten szakrális tett, az ország
Szűz Mária oltalmába való felajánlása (ilyen erővel a
keresztény világban még legalább két tucat apostoli
uralkodó ténykedett, ugyanis kb. ennyien ajánlották
országukat "Szűz" Mária oltalmába - a szerk.
megj.). István királyról van szó, aki apostoli, tehát
pápai közbeiktatás nélküli, közvetlen karizmatikus
királyként uralkodott.
Az apostoli rangot, ha hosszú
ideig nem is ismerte el Róma, a Szent Korona eszményből
adódó felfogás azonban érdekes módon a Kárpát-medence
népei számára hosszú időre biztosította azt a
civilizációs hovatartozás-tudatot, mely összeurópai
értelemben a mai napig nem létezik. A civilizációs tudat
lényege ugyanis abban áll, hogy a különféle nyelvű,
vallású közösségekhez, családi, törzsi dinasztiákhoz,
népekhez - vagy a mai értelemben vett nemzetekhez -
elkötelezett egyének, csoportok szerves egységet tudnak
alkotni a különbözőségek ellenére is. Ez csak akkor
lehetséges, ha a központban egy olyan idea van, mely felette
áll a különféle vallási, kulturális, családi és egyéb
érdekeknek, s a vele való azonosulás nem sérti az egyes
tagok személyi szféráját. Azonban látni kell, ha egy olyan
idea áll a középpontban melynek nincs, vagy nagyon gyenge a
közösségszervező ereje, az anarchiához vezet. Anarchiához,
mely természetszerűleg kitermel egy önkényes rendteremtő
erőt.
A
szuverenitás birodalmi eszménye
Ahhoz, hogy
a központi mag mindenekfelett álló szervező erővel bírjon,
nagyon fontos, hogy elérhetetlen legyen. Az elérhetetlenség,
vagy sérthetetlenség, mint legfőbb szuverenitásnak
elsősorban a központi magban kell érvényesülnie.
Máskülönben a részek szuverenitása fog sérülni. A nép
szuverenitása tehát elsődlegesen a központi eszmény
szuverenitásától függ. És nem fordítva. Ezen fordított
gondolkodás ugyanis épp úgy anarchiába visz, ahogy egy
személyes szuverenitással nem bíró uralkodó anarchiába
sodorja az országát a különféle érdekcsoportoknak való
kiszolgáltatottság által. A demokratikus intézmények
létrejötte a kontrollt próbálja biztosítani, hogy a
kiszolgáltatottságra hajlamos emberi tényező minél inkább
kiiktatódjon. Ezen törekvés azonban nem veszi figyelembe,
hogy a bürokratikus intézményi rendszer mit sem ér, ha
nincs mögötte egy olyan közösségszervező erő, melynek
szuverenitása lényegében nem a tiltáson alapul, hanem az
érdekcsoportok által való elérhetetlenségén.
Azt
is látni kell, hogy a legfőbb szuverenitás nem lehet
törvények függvénye sem. Hisz egy adott törvény is
maximum annak szellemében nyilvánul meg. A törvény
önmagában nem jelent szervezőerőt. A szellemiség, melyben
a törvény létrejön, annál inkább. Amennyiben a legfőbb
szuverenitás nem érezteti erejét, a nép szuverenitása is
csorbulni fog. A törvényeknek a garanciális védelem nevében
hozott, egyre bonyolultabb jogi szövevényei ellenére.
Amennyiben a legfőbb szuverenitás érezteti erejét, a nép
szuverenitása is érvényesülni fog - mindenféle bonyolult
jogi garancia és bürokrácia nélkül. Fel kell azonban
ismerni, hogy a legfőbb szuverenitás kérdése elsősorban
nem jogi kérdés. Vallások, nemzetek felettisége nem jogi
kategóriák függvénye. Pusztán steril jogalkotás, azt
életre nem tudja kelteni.
Ahogy a nemzeti eszmény
éltet egy modern államot, ugyanúgy egy valódi birodalmat,
vagy civilizációt a legfőbb szuverenitás eszménye éltet.
Többek között ezért mondhatjuk azt, hogy a Szent Korona
eszmény nem a nemzettudat, hanem egy kárpát-medencei
civilizációs tudat éltetője. A civilizáció szakrális
értelemben a benne élők számára maga a világ. Minden, ami
kívül van rajta az egy más világ. Éppen ezért egy
civilizációhoz tartozás elsősorban egy világhoz való
tartozást jelent. Innen közelítve talán érthető az is,
hogy a nomád szkíta civilizációs tudat miért ível át
különféle nyelveket, törzsi, nemzetségi, hovatartozásokat.
Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent egy birodalmi vagy
civilizációs tudat, nem lehet pusztán csak vallási vagy
nemzeti szemszögből tekinteni erre a kérdésre. Azonban azt
is alá kell húznunk, hogy a civilizációs tudat
nemzetekfelettisége nem jelent "nemzetköziséget",
valamiféle steril nivellációt. Vagy a modern
egyen-építészethez és génmanipulációhoz hasonló
társadalmi, jogi beavatkozást, és tenyésztést.
A
civilizációs tudat egy szerves egészségtudatról, az azt
reprezentáló világeszményről szól és nem a steril
szabványosításról. A Róma-eszmény, míg mindenek felett
állt, hirdetve távolra a nagyságát, addig a provinciális
részek számára szervezőerőként jelent meg. Valami
elérendő - de lényegében soha el nem érhető - célként.
Amint ezen eszményt a tömeg alá rendelték, leszállították
a néphez a megfoghatóság kedvéért, maga a "titok",
a szentség mibenléte szállt el. Nem maradt semmi, csak az
üresség. A káoszból újjászülető középkori világban a
vallási centralizmus próbált a Róma-eszmény szervező
ereje helyébe lépni. A vallás intézményi központosítása
végett azonban a hit épp úgy az egyházhoz való hűség
függvénye lett, mint az uralkodó tekintélye. Az uralkodó
szentsége innentől kezdve nem önmagától való, hanem
csakis az egyháztól függ. Nyugaton a karizma és a szentség
intézményesítése egy óriási törést eredményezett a
lelkekben. A szentség kérdése ugyanis majdhogynem egy
egyházi rang kategóriájává vált. Nyugaton az egyház
világi érdekei így paradox módon, lényegében épp a
szekularizációt segítették elő, s a valódi szentségtől
való eltávolodás irányába hatottak. (Érdekei végett nem
a látásra helyezte a hangsúlyt, hanem a követésre.)
Bizánc
azért tudta megőrizni és tovább éltetni a birodalmi,
civilizációs eszményt, mivel ott az uralkodó megmaradt
karizmatikus szakrális uralkodónak. Illetve az
egyházszerveződés sem egy centralizált egyen-szemlélet,
mint inkább a helyi autonóm közösségek szerves
kapcsolódásai mentén történt meg. (Ahol egyébként fontos
hangsúly maradt a hit közvetlen megélésén és az ezt
elősegíteni hivatott személyes lelki vezető
kiválasztásán.)
A
szekularizálódó világ
Nyugaton a
különféle szerzetesmozgalmak egy idő után már nem
jelenthettek segítséget ahhoz, hogy megmaradjon az egyház
homogén szellemi, lelki befolyásoló ereje. A reformációval
indult, s a szekularizálódás több szintű folyamatában
teljesedett ki az a folyamat, mely a különféle természetű,
de latin kereszténység alá tartozó népek önazonossági
tudatának megjelenéséhez vezetett. A protestantizmus
tevékenységének hatására megindult a nyelvi önazonosság,
és a nemzettudat kialakulása. Ezzel párhuzamosan pedig a
szekularizáció. Ez lényegében egy végeláthatatlan
folyamat, melynek kibontakozásához szükségeltetett a
középkori egyház külső értelembe vett egységtörekvése.
A keresztény univerzalizmus törekvésére válaszul megindult
egy világi alapú egységesítő folyamat. A kezdetben lassú,
majd egyre gyorsuló globalizáció azonban szintén csak egy
külsődleges értelemben vett egyesülés. A szekularizációhoz
új ideológiai támasz kellett. Ez a XVIII. század
felvilágosodásában született meg, a népfelség elvének
materialista képében. Létrejött egy ezen elveken alapuló
állam is, az Egyesült Államok. Az óvilágból érkező
bevándorlóknak nem jelentett problémát a különféle
származási gyökér, hisz mindannyian betelepültek voltak,
akik sorsközösségben együtt szülték meg az amerikai
nemzettudatot. (Az indiánok mint őslakók kárára
természetesen.) E nemzettudat felette áll az egyes szövetségi
államokhoz való tartozásnak. Amely igazából - egyes
kivételektől eltekintve, mint pl. Texas - nem jelent egy
"kvázi" nemzettudatot. Az amerikai étosz
kialakulásához azonban számtalan jelenség társult, s
kétség kívül mások az árnyalatok a protestáns
Közép-nyugaton, mint a kozmopolita New Yorkban. Ez utóbbiban
élők jó része számára nemhiába jelent Amerika mást,
mint a Denverben élőknek mondjuk. S ne feledjük, hogy az
ország történetében volt egy vízválasztó, mikor több
nemzetállami alapú szövetséggé alakulhatott volna át az
USA. Az Észak és Dél közti polgárháború elsősorban két
világszemlélet harca volt, s nem a gonosz rabszolgatartók és
a jóságos jenkiké. Nemhiába, hogy a déli államokban a mai
napig más típusú az amerikai identitás, mint a kozmopolita
keleti és nyugati parton, mely elsősorban már nem is
amerikai, mint inkább nemzetek feletti "világpolgári".
Természetesen a szó nem civilizációs vagy birodalmi, mint
inkább multinacionális értelmében.
A
nemzet és birodalom kérdése
Európában
először külön nemzetállamok jöttek létre, melynek
folyamatában a domináns államok terjeszkedési igényei és
az abszolút-nemzeti törekvései határozták meg az európai
diplomáciai légkört a második világháborúig. A nemzeti
hevület ideiglenes kiégetése után Nyugat-Európában
megindult egy nemzetek feletti, uniós törekvés. A
hidegháború árnyékában ezen törekvés elsősorban
gazdasági és nem politikai színtéren indult útjára. Annak
elmúltával azonban e folyamat a politikai síkon, térben és
időben egyre inkább kiterjedt. Mára pedig már bátran
állíthatjuk, hogy az úgynevezett európai integrációs
folyamat, szép lassan, de következetesen halad a nemzeti
joghatóságok fokozatos felszámolásának útján. Látható
az is, hogy Amerikától eltérően, egy kvázi Európa-nemzet
kialakulására jelenleg nincs mód vagy lehetőség. És
igazából igény sem azok körében, akik a jövőbeli EU-t
egy multinacionális szuperállamként látnák szívesen.
Először is, fontos látnunk, hogy egy kulturális értelembe
vett nemzet elsősorban a nyelvhez, s nem területhez kötött.
A politikai értelembe vett nemzet, viszont elsősorban
területi, politikai és nem nyelvi hűséget jelent. Annál is
inkább, mivel egy politikai nemzet alá több etnikum, kultúra
tartozik általában. Egy politikai nemzet létrejötte
elsősorban katarzisban kulmináló lelki igényből fakad. Ez
nem pusztán adminisztratív kérdés. Önmagában az amerikai
alkotmány nem "csinált" volna egy nemzetet, ha nem
lett volna rá a telepesek közt igény.
Másodsorban,
észre kell vennünk: a politikai értelembe vett nemzet
(nemzetállam), mint területi joghatóság nem tűr meg
magában más politikai nemzetet. Kivéve akkor, ha ez a
politikai nemzettudat civilizációs tudattá alakul át. Ebben
az esetben a különféle területi joghatóságok nem egy
másik (legyen ez uniós, vagy szövetségi) területi
joghatóság alá rendelődik, hanem egy közös egység-eszme
alá. Ezen egység-eszme azonban a legkevésbé sem egy vallás
vagy ideológia. Ahogy a Róma-eszmény sem jelentett vallást
vagy ideológiát. Sőt igazából le sem volt írva - ahogy a
Szent Korona eszme, vagy egy nomád birodalmi tudat sem. Mégis
a birodalom részei tisztában voltak azzal, hogy amíg Róma
számukra a sugárzó szabadság forrását jelenti, addig ők
is szabadok. Ha Róma fénye kihuny számukra, ők sem lehetnek
szabadok. Függetlenül attól, hogy a szenátus, vagy a
császár kezében a hatalom. Ugyanez igaz volt a Szent Korona
országaira és népeire is. A Szent Korona szuverenitása nem
függ az uralkodó személyétől, a dinasztiától, vagy akár
a rendektől.
Téves az a megközelítés, mely a
birodalmi eszményt a nemzetállamok területi joghatóságának
szintjén kezelik. Vagy mikor egy abszolutista monarchia
dinasztiahűségéhez rendelik hozzá. Ebben az értelemben
például a Habsburg "birodalom" épp úgy nem
tekinthető ténylegesen birodalomnak, mint mondjuk a Német
Római Császárság. Ugyanis egyikük sem jelentett
civilizációs tudatot. A Német Római Császárság a
hűbérurak területi joghatóságainak torzsalkodásai, míg a
Habsburg monarchia a dinasztia családi önkénye alá
rendelődött. Azonban egyik "birodalomnak" sem volt
Rómához hasonló "étosza".
Épp úgy téves
megközelítés az is, mikor a Szent Korona eszményét magát
nemzetállami területi joghatóságként értelmezik. Az, hogy
a föld a Koronáé, nem jelenti azt, hogy politikai értelemben
egy államról beszélünk. A Korona ugyanis felette áll a
területi joghatóságnak. Az, hogy kisugárzása a
Kárpát-medencére vonatkozik, a legkevésbé sem jelenti azt,
hogy egy politikai, vagy akár egy kulturális nemzettel
kellene azonosítanunk. Amennyiben a politikai nemzet megmarad,
mint legfőbb hatalmi tényező, természetesnek kell vennünk,
hogy önmagán belül nem tűr meg más, vele egyenrangú
területi joghatóságot. Az Egyesült Államok paradoxona épp
ez volt a XIX. század közepén, mikor az arisztokratikus
szemléletű déli államok lényegében nemzetállamként
kezdtek el viselkedni, s formálódott egy "másik"
Amerika-tudat. Itt többről volt szó, mint a konföderáció
kontra föderáció küzdelme. A polgárháború lényegében
arról is szólt, hogy az Egyesült Államok teljesíti-e azon
küldetését, hogy a világ első szuperállama legyen, mint a
nemzetek feletti szervezetek "anyaállama", avagy a
nemzetből civilizáció válik. Mint tudjuk nem ez utóbbi
történt meg, s az amerikai patriotizmus innentől kezdve, a
szabadság eszményét megtévesztő módon felhasználó
nemzetközi szerveződések és érdekcsoportok szolgálatába
lett állítva.
Ezen folyamatnak leggroteszkebb
kibontakozását napjainkban, a huszonegyedik század elején
láthatjuk. Amerika számára a szabadság eszményének valódi
nemes lényegét "elfújta a szél". Ami maradt, az
annak pusztán tömegcikként gyártott olcsó mása. Az
Egyesült Államok tehát a legkevésbé sem tekinthető egy
rómaihoz hasonló civilizációs tudattal bíró birodalomnak.
Amit napjaink Amerikájában látunk, az a nemzettudat
feláldozása: nem az öntudatosságból eredő valódi
szabadság, hanem a rabságba döntő öntudatlan fogyasztás
oltárán.
Európa
mint "szuperállam"?
Az úgynevezett
európai integráció kapcsán tehát elsődlegesen tisztán
kell látnunk, hogy egy leendő szuperállammal a politikai
értelembe vett nemzetek, természetéből adódóan
összeegyeztethetetlen. Azt is látnunk kell, hogy Amerikával
ellentétben, egy úgymond Európa-nemzetállam azonban nem tud
létrejönni. Egyrészt a már meglévő nemzetállamok végett,
másrészről az Unió steril, bürokratizmusa, harmadrészt
pedig a tényleges sorsközösség, s a katartikus
nemzetteremtő igények hiányából adódóan. Azonban nem
feledhetjük, hogy egy multinacionális szuperállamnak
létrejöttéhez - mivel a kulturális máz ellenére
alapvetően fogyasztói gazdaság alapú - elsősorban eladható
"márkára" van szüksége az eladhatóság kedvéért,
s nem szellemi közösségre. Egy olyan márkához, melyhez -
ha lelkileg nem is - de legalább érdekkapcsolat alapon
csatlakozni lehessen. Azonban az egyéb nemzetközi
szervezetekhez hasonlóan továbbra is megmaradjon az
arctalanság és a "százarcúság" rideg, gépszerű
állapotában. A cél, a minél hatékonyabb
ellenőrzés.
Tisztán látható, hogy az Amerikában
testet öltött, nemzeti szenvedéllyel fűtött "szuperállami"
megnyilvánulásnak egy nemzetek nélküli európai hivatali
változata jön létre. Egy személyi és nemzeti karakter
nélküli Európa. Rómának volt személyisége, az EU-nak
nincs. Róma személyisége azonban nem a császár személyén
vagy a hatékony hivatalszervezésen állt, hanem Róma
"mítoszán". Mely elsősorban nem volt alárendelve
a piacnak. Ugyanis az áldozatvállalás nem merült ki pusztán
az anyagi túlélés érdekei szintjén. Élt egy magasabb
eszmény, melynek minden alárendelődött. Brüsszelről,
manapság az európai polgár számára nem a szabadság és a
nagyság jut az eszébe, hanem a különféle szabványok,
direktívák és bürokratikus intézmények. Azon szervezetek,
melyeket csak a haszon és érdekkapcsolat fűz össze,
rendkívül gyöngék és sérülékenyek. Tagjai bármikor
egymás ellen fordulnak, amint érdekei úgy hozzák. Kivéve,
ha van egy olyan összetartó kovász, mely az állandósággal
való kapcsolatot jelenti a részek számára. Ezen felettes
spirituális mag hiánya a szabadság lényegétől fosztja meg
a közösséget. Rómában is voltak rabszolgák, viszont
voltak szabadok is. Ma viszont az Európai Unió összes
állampolgára a rabszolgaság eufemisztikus megnevezésével
humán erőforrásként van feltüntetve. Szabadnak címkézve,
de valójában rabszolgaként kezelve az emberi élet mindenre
kiterjedő, kódokkal dolgozó ellenőrzési rendszerében. A
jólét és a biztonság nevében, de a személyes élettér és
a tudatosság rovására. Az emberi lét egyre szűkebb
szféráiba behatol a kontroll, a mindenről, mindenkiről való
informálódás vágya. Az Európai Unió jelenleg ugyanis
megtestesíti azt a szellemiséget, mely összekeveri a jól
informáltságot a valódi tudással. Míg az előbbi pusztán
a másik kontrollálásáról szól, az utóbbi az önismeret
adta szabadságról. Míg az előbbi pusztán technikai kérdés,
az utóbbi lelki hozzáállás. Ami személytelen, az lelketlen
s mint ilyen, a kihasználásra, az öntudatlan szolgaságra
épül. Az ismereteken túl az igazságot látni hivatott tudás
kérdése elválaszthatatlan attól, ahogy a dolgokhoz
viszonyulunk.
"Az
európai skorpió jelene"
A piac legfőbb
szuverenitása - avagy a piac "istenítése"
Napjaink
társadalmait, több egymásba érő viszonyrendszer határozza
meg. Törzsi szempontból a családi hovatartozás, a vér a
meghatározó. Vallási viszonylatban viszont az imádat
tárgyát jelentő istenség, s annak törvényeinek betartása.
Ideológiák szempontjából a viszonyt elsődlegesen a
politikai doktrína menti "elvtársiasság"határozza
meg. Nemzeti szempontból a kultúra s a nyelvközösség a
meghatározó. A nemzetállam viszonyában viszont a területen
élők közössége s a terület iránti hűség az elsődleges,
meghatározó integrációs erő. A fogyasztói társadalmakban
azonban mindezen identitásképző viszonyulási szempontokat
felülírja, illetve maga alá rendeli a piac mindenhatósága.
Egy szabadpiaci felfogást alapul vevő társadalmi
berendezkedésben ugyanis a piac jelenti a legfőbb rendező
elvet, függetlenül mindenféle humanista jogi köntös
ellenére. Ebben a felfogásban a piac szabadságának
biztosítása maga után kell, hogy vonja a családi, vallási,
világnézeti, nemzeti s egyéb társadalmi azonosságtudat
szabadságának érvényesülését. A piac legfőbb
szuverénként való elismerése viszont egyet jelent a piac
természetének kvázi "istenítésével". A
gyakorlatban ez nem jelent mást, mint egy tudatos
önkorlátozást, önuralmat természeténél fogva nem ismerő
szervezőerő abszolutizálását. A piaci önszabályozás
ugyanis csakis öntudatlan formában, a tagok önazonosságának
elvesztése után jelentkezik, a burjánzó tenyészet
természetének megfelelő önkollapszis által. A piac legfőbb
szuverenitása alá rendelés tehát nem jelent mást az emberi
közösségeknek, mint annak természetéhez való hasonulást.
Mindez természetszerűleg vezet az anyagi szemlélet és
viszonyulás öntörvényű kiteljesedéséhez. Amilyen ugyanis
a központi szempont, olyan lesz a társadalom látása is. Egy
elsődlegesen piaci szempontú társadalmat egyértelmű, hogy
elsősorban az abszolút öncélú, burjánzó tenyészetnek
megfelelő minőségű látás fogja meghatározni. A burjánzó
tenyészet lényege abban rejlik, hogy elsődleges mozgatója a
felélés, és a mindenre való kiterjedés, magán kívül,
minden más önálló felszámolása. Ebből a szempontból az
"egyesülés" nem a részek saját természetének
megfelelő önszervező képességét fenntartó egészségről
szól. Az egészséges szemlélet elvesztése pedig mindig az
egyedek önfeladásából élő öncélú burjánzás
elhatalmasodásához vezet. Ekkor az egyedek arctalan sokasággá
válnak, ahol minél hasonlóbbakká válnak egymáshoz, a
túlélésüket annál inkább veszélyeztetettebbnek érzik.
Ennek következménye egy olyan exponenciálisan növekvő
öngerjesztő folyamat, mely az önállóságot már pusztán a
"több" és "nagyobb" ösztönzésében
látja. Az egyen szemlélet minél inkább kiterjed, az egyedek
túlélési félelme annál inkább nő, s a figyelem az
egészről egyre inkább a részletek felnagyítására
irányul. Miközben az egész látását egyre inkább
elveszíti. A piacszemlélet paradoxona lényegében ebben
rejlik. A központi elv, ha nem az egészség látását
segíti, a sokaság, a mennyiség uralmát hozza el. A törzsi,
vallási, ideológiai és nemzeti önkények után napjainkra a
piac önkénye az, ami az egészség szemlélettől eltávolítja
a társadalmakat.
A
multinacionális Európa
Az Európai Unió
úgy tűnik, megállíthatatlanul halad egy étosz nélküli
bürokratikus szuperállam irányába. A "nemzetek
Európája" jelszó pedig megmarad az európai
szélsőjobboldali pártok privilégiumának. Ezzel is
gyorsítva az előbbi folyamatot. Ahhoz, hogy az európai
civilizációs tudat politikai síkra forduljon, fel kellene
adni a piac-központúságot. A birodalmi tudat lényege
ugyanis az "eszmény-központúságban" rejlik. Amíg
ez nincs, a különféle nemzeti, vallási - s a bevándorlók
által újra európai problémává váló -, törzsi
különbözőségeket nem lehet egységben kezelni. A
szuperállami út sematizáló, szabványosító szemlélete
ugyanis ezen kérdéseket természetéből adódóan nem
organikusan, hanem steril úton próbálja kezelni. Ennek
következménye pedig a kényszerű elfojtás, semmint az
átlényegítés. A multinacionális felfogás úgy egységesít,
hogy a dolgok valódi természetét egy álarc mögé rejti. A
multinacionális globalizáció nem a különböző természetű
dolgok látásáról szól, hanem a minőségek
egységesítéséről, kiszínezésükről. Egy multinacionális
szemléletben a figyelem nem az eredeti természet megőrzésén
és egyben tartásán van, hanem a különböző természetű
dolgok azonossá tételén és azok csomagolásán. Ennek
következménye egyértelmű: az ember egynek látja azt ami
különböző, s különbözőnek azt ami egy. A felületi
megtévesztés pedig egyre eltávolít az eredettől. A
globalizáció ellenére éppen ezért az egyesülés csak
látszólagos. Az ember külsődlegesen egyre több lesz, míg
ami emberré teszi, egyre kevesebb. Az embertelen emberszerűség
természete, hogy mindent felfal, amíg saját súlyától,
össze nem roskad. A mennyiség, a sokaság ezen
determinizmusából a kilépést, a tömegszemlélet
átlényegítése jelenti. Ehhez azonban szükség van egy
önazonosságot jelentő karakterre, személyiségre, mely
mindezt meg tudja lépni. A törzsi, vallási, vagy egyéb
világnézeti, nemzeti személyiség átlényegülése a nem
dinasztiához, valláshoz, ideológiához, és nemzethez kötött
birodalomszemlélet felismerése. A különböző autonóm
szerveződések organikus - tehát egységben látó -
szemléletéről. Egy multinacionális, vagy akár
internacionális világlátásban ugyanis a külső szervezeti
egység ellenére a hangsúly a belső elválasztáson, és a
különböző részek versenyén van. Egy organikus birodalmi
szemléletben, viszont a hangsúly a belső egységre és
kapcsolódási pontokra helyeződik, semmint a különbözőségek
versenyére. Egy organikus társadalmi felfogásban az
összetartó erőt nem az intézményi szerkezet adja. Az
pusztán egy váz, mely nem uralhatja az azt működtetőket. A
bürokratikus tömegvonzás legnagyobb csapdája ugyanis ez. A
részek szuverén élettere megmarad, hisz a figyelem nem az
anyagcsere, a fogyasztás körül forog, hanem a tudatosság
körül. A rész ugyanis minél inkább tisztában van
önmagával, annál inkább tudja saját természetének valós
határait, s feleslegesen nem akar kiterjedni oda, ahol semmi
keresnivalója. A multinacionális szemléletnél ez nincs meg,
hisz azt a piac, a fent ecsetelt tenyészetszemlélet mozgatja,
mely egy igen szapora, magas túlélési képességű, viszont
alacsony tudatosságú szervező erő. Mivel a burjánzás
lényege a részek öntudatlanosítása, egy piaci szemlélet
vezérelte társadalom kifejlődése nem a tudatosság, hanem
az öntudatlanság irányába mutat. Az ismeretek elérhetősége
és dömpingje ezen a tényen semmit nem változtat. Amennyiben
ugyanis az ismeretek nem az önismeretet szolgálják, hanem
pusztán a másiktól való különbözőséget akarjuk
meglátni benne, akkor nem a tudatosságot, hanem épp az
öntudatlanságot segítik elő. Számtalan álarcot és
jelmezt ölthet fel az ember, s a társadalom is, anélkül,
hogy tisztában lenne saját valós határaival. Aki pedig
nincs tisztában saját magával, kihasználhatóvá válik.
Olyan arctalan erők részéről, melyek számára,
öntudatlansága révén, láthatatlanok. Ahhoz, hogy meglássa,
és saját természetének megfelelő életterét biztosítsa,
s természet adta feladatát ellássa, tisztán kell látnia
önmagát. Az öntudattal bíró részek együttműködése
mindig magasabb rendű, mint az öntudatlan rabszolgák és
katonáké. A szabad ember és a szabad harcos lényege a
tudatosság adta minőségi életben rejlik. A fogyasztói
társadalomban azonban a minőségi élet nem a tudatosság,
hanem a kényelem szinonimájává degradálódott. És mint
ilyen, az előbbi egyáltalán nem feltétele neki. A minőség
fogalma így a mennyiség alá rendelődik, s így még a látás
meglátásának képessége is elveszik. A minőség, ahogy a
szabadság fogalom is aprópénzre váltódik, s pusztán
felületileg értelmezhető. A külsődleges szabad mozgás nem
feltétlenül jelent szabadságot, ha a kiszolgáltatottság
nő. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy egy piaci
szemléletű Európai Unió integrációs folyamata szinte
szükségszerűen kell, hogy - az ellenkezések ellenére - egy
olyan hivatali "szuperállamba" kulmináljon, ahol a
szuverenitás, a piac burjánzó természetének megfelelő
"szuverenitást" kell, hogy jelentse. Az úgymond
"nemzetek Európája" elképzelés pedig önmagában
nem jelent semmit, ha ezt a piacközpontú szemléletben
próbálná valaki létrehozni. Sőt ebben az esetben nem
jelentene mást, mint egy retrográd, természetellenes irányt.
Ugyanis látni kell azt, hogy mindennek megvan a maga sorsszerű
kifejlődése. Egy piacgazdaság alapú Európai Uniónak ez az
úgymond "szuperállami" létté válást
jelenti.
"Nemzetek Európája", avagy az
Európa-birodalom kérdése
Látni kell azt is azonban,
hogy az európai szélsőjobboldal sovinizmuson túl lépni
képtelen hozzáállásából adódóan a "nemzetek
Európája" törekvés jelenleg nem képes kilépni a
történelem szükségszerű fejlődési folyamából. Amíg az
európai másként gondolkozók (legyenek törzsi-vallási
tudatú bevándorlók vagy nacionalista alapú honpolgárok)
különféle szubkulturális törzsi, vallási, ideológiai,
vagy nemzeti alapon próbálják valahogy felülírni a piaci
szemléletet, addig mindenféle "nemzetek Európája"
törekvés kudarcra van ítélve.
Egyrészt azért,
mivel hiányzik belőlük az az univerzális szemlélet, mely
nem az egyik vagy másik rész önkényével, annak abszolút
kiterjesztésével próbálja megteremteni az egységet.
Másrészről azért, mert védtelenek a piaci szemlélettel,
mint egy sokkal nagyobb túlélési képességgel bíró, gyors
külső átalakulási, alkalmazkodási képességgel bíró,
multinacionális szervezőerővel szemben. Ennek arctalan
személytelensége tökéletes álcával bír, s így az ellene
való "küzdelem" reménytelen.
Látni kell
azt, hogy a "nemzetek Európája" törekvés pusztán
egy olyan civilizációs birodalmi szemléletben életképes,
melyben a központi szervezőelv kiemelkedik a történelmi
változásoknak kiszolgáltatott, múlékony ideológiai, külső
értelembe vett vallási, dinasztikus és egyéb piaci igények
szerinti divatáramlatok köréből.
Amíg a római
eszmény élt, rómainak lenni egyet jelentett Róma szemével
látni. S nem pusztán Rómára tekinteni, valami szolgai
vallási, vagy ideológiai, családi imádat tárgyaként. A
római szabad polgár lényege - amíg nem értéktelenedett el
- nem pusztán egzisztenciális jelleggel bírt. Sokkal inkább
szimbolizálta a valódi szabadság jelentette öntudatot. A
szabad római egy volt Rómával, s Róma egy vele. Ez a
látszat ellenére nem Róma és a római vezetés
fetisizálásáról szólt. Épp úgy, ahogy a Kárpát-medence
vonatkozásában a Szent Korona legfőbb szuverenitása sem
jelentette annak fetisizálását. Sokkal inkább a valódi
szabadság eszményének kifejeződését, központba
állítását. Ebben a látásban a romolhatatlan, időtlen
eszmén van a lényeg, melynek szervezőereje tudatosság
alapú. Ellentétben az öntudatlanságra épülő
piacközpontúsággal. Jelenleg ugyanis a nemzetköziség címén
Európa lúgozása folyik. A szuperállami törekvésekhez
ugyanis kozmopolita szellemiség kell. Ezen kozmopolita
szellemiség éltetője pedig a standard szállodák, standard
ételek és italok, ruhák, házak, városok sokszínűnek
látszó sematizmusa.
Ezen "étosz" nem szól
másról, mint a teljesítmény pontok gyűjtéséről a munka,
az étel, a ruhák, a kocsik, a nők, a férfiak stb.
fogyasztása területén. A fogyasztás étoszán kívül
persze ott az egzisztenciális félelemkultusz egymásba
kapaszkodó kiszolgáltatottsága is. Ahogy a
terrorfenyegetettség félelemre építő "közösségszervező"
ereje is. Ezek azonban mind profán, gyors lejáratú
fogyasztói "étoszok" melyeket mindig cserélni
kell. Ugyanis azok a humanistának mondott értékek, mint a
szabadság, egyenlőség, szimpla felületes lózungokká
váltak, ahol a fizikai szabadság mögött lelki és tudati
rabszolgaság és súlyos megvetések, lenézések rejlenek.
Napjaink Európájában a fizikai befogadással egyetemben
egyre nagyobb lelki elzárkózás tapasztalható mind egyéni,
mind pedig különféle társadalmi csoportok között.
Köszönhetően annak, hogy az európai társadalmak
integrációja jelenleg egy pusztán anyagi számszerűsítő
középpont körül szerveződik. A kölcsönösség alapú,
organikus szemléletű nemzetek Európájának azonban egy
spirituális közösségen, s nem pusztán egy számközpontú,
steril jogalkotáson kell alapulnia. Olyan nemzetek
Európájára van tehát szükség, mely nem a piac, hanem a
fent ecsetelt birodalmi értelembe vett szabadság és
szuverenitás európai arculatú eszménye körül
szerveződik.
Európának tehát nem egy
"Európa-nemzetté" vagy egy Európa "logóval"
ellátott nemzetközi "céggé" kell válnia, hanem
egy politikai értelemben vett civilizációs közösséggé -
ha úgy tetszik, birodalommá.
|
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése