Robotrepülőgép
A robotrepülőgép irányított
fegyverfajta, mely a célig tartó utat a
levegőben,repülőgépekhez hasonlóan
repülve teszi meg. Az irányított
rakétától az
különbözteti meg, hogy szárnyain,
vagy törzsén aerodinamikai felhajtóerő keletkezik
(a rakéták repülhetnek ballisztikus
pályán is,
ez esetben nincsen szükség levegőre), a repüléshez szükséges
energiát pedig rendszerint a környező
levegőt felhasználósugárhajtómű-típusok szolgáltatják
(az irányított rakéták rakétahajtóműve az
égéshez nem a környező levegőt, hanem a rakéta által
szállított oxidálóanyagotégeti).
A pilóta
nélküli repülőgépekkel ellentétben,
melyek rendszerint többször használatos felderítő eszközök, a
robotrepülőgép a cél eltalálásakor megsemmisül.
Helytelen
és hibás fogalom a magyar sajtóban gyakran
emlegetett cirkálórakétamegnevezés. Ugyanis a nem
rakétahajtású repülőeszközök nem minősülnek rakétának.
Eredete az angol cruise missile hibás
tükörfordításából vezethető le. Az angol nyelvű
terminológiában a missile több mint rakéta:
olyan lövedék-fegyver, amely a sugárhajtás valamelyike révén
képes repülni. A cruise missile ennek irányított
változata.
Története [szerkesztés]
Az
első, rendszerbe állított robotrepülőgép a második
világháborús német V–1 volt,
mely a mai robotrepülőgépek szinte minden ismertetőjegyével
rendelkezett: a sugárhajtóműves repülőeszköznek hengeres törzse
és egyenes szárnyai voltak, a célra vezérlést
pedig tehetetlenségi
irányítórendszer végezte.
Bár elsősorban szárazföldi indítású változatait használták,
létezett levegőből, és tervezték tengerről indítható fegyver
kifejlesztését is.
Az 1950-es
években a hidegháború szembenálló
nagyhatalmai a német eredmények alapján folytatták a fegyverek
fejlesztését, már atomtöltet hordozására
alkalmassá téve őket, de a stratégiai csapásmérő feladatkörben
az interkontinentális
ballisztikus rakéták sokkal
jobban beváltak, a robotrepülőgépek csak a másodhegedűs
szerepét töltötték be. A Szovjetunióban a 1960-as
évek elején
az amerikai repülőgép-hordozók támadására
külön haditengerészeti robotrepülőgépek fejlesztésébe
kezdtek, melyeket tengeralattjárók és
rakétás naszádok fedélzetére
telepítettek. Ezen fegyverek, mivel mozgó célpontok ellen
tervezték felhasználni őket, márvégfázis-irányítással is
rendelkeztek, a cél közelében egy rádiólokátor kapcsolódott
be rajtuk, amely a nagyméretű hadihajó megtalálását
végezte. A Felörlő
háborúbanegyiptomi
naszádok ilyen fegyverekkel süllyesztették el az
izraeli Eilat rombolót.
Ezután ez a fegyverkategória gyorsan elterjedt, a 1970-es – 1980-as
évekbenszámos
ország fejlesztett ki hajók elleni robotrepülőgépeket, ezek
közül a legnagyobb ismertségre a francia Exocet tett
szert, elsősorban a falkland-szigetekiés
az irak-iráni
háborúban elért
sikerek miatt.
Az 1960-as
évektől új,
kisebb robotrepülőgépek jelentek meg a nehézbombázó
repülőgépek arzenáljában
is, így atombombáikkal nem
kellett az ellenség erősen védett stratégiai céljaiig
elrepülniük, elég volt akár több ezer kilométerről
robotrepülőgépeiket elindítaniuk. Ezen korszerűbb
robotrepülőgépek később megjelentek a rakétahordozóknál
kisebb vadásztengeralattjárók fegyverzetében
is, ezek a torpedóvető csöveikből tudták az akár atomtöltetet
szállító fegyvereket indítani. Az ilyen fegyvereket lehet
felszíni hadihajókról, vadászbombázó
repülőgépekről és
szárazföldi járműről is indítani. Mivel sokkal kisebbek voltak
a ballisztikus rakétáknál, elrejtésük sokkal könnyebb volt.
A 1980-as
években a
robotrepülőgépet másodikcsapás-mérő fegyvernek tartották,
feladata az atomháborúelső,
ballisztikus rakétákkal megvívott ütközete után a megmaradt
célpontok megsemmisítése lett volna, amikor a ballisztikus
rakétákat már ellőtték vagy megsemmisítették.
A mikroelektronika forradalma
lehetővé tette a korábbi irányítórendszerek pontosságának
nagyságrendi javítását. A korszerű robotrepülőgépek már a
hetvenes évektől rádiólokátorral folyamatosan térképezik az
alattuk lévő tájat, és ezt összehasonlítják a memóriájukban
eltárolt adatokkal, így a tehetetlenségi navigációnál sokkal
pontosabban meg tudják határozni helyzetüket. Lehetővé vált
több, új elven működő végfázis-irányítórendszer beépítése
is, ma a szárazföldi célpontok támadásánál is lehetőség van
a cél azonosítására rádiólokátor, infravörös vagy a látható
fény tartományában dolgozó kamera segítségével. Pontosságuk
növekedésével lehetőség nyílt robbanótöltetük, ezáltal az
egész fegyver tömegének csökkentésére, léteznek néhány száz
kilogramm indulótömegű, lopakodókialakítású
fegyverek is, melyeket vadászbombázó
repülőgépek fedélzetéről
lehet bevetni, navigációjukat elsősorban a nagyon
olcsó GPS-rendszerrel
végzik. Napjainkra a hagyományos robbanótöltetetekkel felszerelt
robotrepülőgépek így nem csak az atomhatalmak arzenáljában,
hanem a kisebb hadseregekben is elterjedtek.
AGM–109
Tomahawk robotrepülőgép
tesztpéldánya a levegőben. A hosszúkás, hengeres törzs
behajtott szányakkal éppen belefér a tengeralattjárók 533
mm-estorpedóvető
csövébe.
A
hidegháború egyik legelterjedtebb robotrepülőgépe, az
amerikai AGM–86
ALCM,
mely elsősorban a B–52
Stratofortress nehézbombázók fegyvere
volt
AGM–84 Harpoon
Az AGM–84, UGM–84 és RGM–84
Harpoon hajók
elleni robotrepülőgép változatok,
melyeket az Egyesült
Államokban a McDonnell
Douglas fejlesztett
ki, jelenleg a Boeinggyártja.
Indítható hadihajóról és
szárazföldi indítóállványról
(RGM–84 változat),tengeralattjáróról (UGM–84 változat)
és repülőgépről (AGM–84 változat).
Közvetlenül a vízfelszín felett, néhány méteres magasságban
repül, ez megnehezíti felderítését és lelövését, csak a cél
közelében kapcsol be saját rádiólokátora,
mely a rávezetést végzi. Líbia 1986-os
támadásakor két líbiai járőrhajót, az irak-iráni
háború idején
két kisebb iráni hadihajót süllyesztettek el vele. A fegyvert
széles körben exportálták, napjainkban is gyártják.
Továbbfejlesztésével hozták létre a szárazföldi célpontok
elleni AGM–84K
SLAM-et
(Standoff
Land Attack Missile - Távolról Indítható Szárazföldi
Támadórakéta).
AGM–84
Harpoon
|
|
|
|
Funkció
|
hajók
ellenirobotrepülőgép
|
Gyártó
|
|
Szolgálatba
állítás
|
|
Ár
|
720
000 USD
|
|
|
Robbanótöltet
|
221
kg repesz-romboló
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
AGM-84:
3,800 m
RGM-84: 4,600 m |
Szárnyfesztáv
|
0,910
m
|
Törzsátmérő
|
0,34
m
|
Indulótömeg
|
AGM-84:
519 kg
RGM-84: 628 kg |
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
850
km/h
|
Hatótávolság
|
93
– 315 km
|
▲
becsukFokozatok
|
|
Hajtómű
|
|
Típusa
|
Sugárhajtómű
|
AGM–158 JASSM
Az AGM–158
JASSM (Joint
Air-Surface Standoff Missile, Közös Levegő-Föld
Robotrepülőgép) robotrepülőgép,
melyet az Amerikai
Egyesült Államokban fejlesztettek
ki és gyártanak, kiemelt fontosságú célok elpusztítására. A
robotrepülőgép nagy hatótávolsága miatt a hordozó repülőgépnek
nem kell berepülnie a légvédelem által oltalmazott
zónába. Ausztrália és Finnország légiereje
is megrendelte a típust, de a finn megrendelést Amerika
elutasította.
2009-re
tervezik a megnövelt, 925 kilométer
hatótávolságú JASSM–ER (JASSM–Extended
Range, Megnövelt Hatótávolságú) változat
rendszerbe állítását, ennek az első kísérleti
indítása 2006 májusában
volt.
AGM–158
JASSM
|
|
|
|
Funkció
|
|
Gyártó
|
|
Fő
üzemeltetők
|
|
|
|
Hordozó
repülőgépek
|
|
Irányítás
|
Tehetetlenségi
navigáció, GPS és infravörös képalkotó önirányítás
|
Robbanótöltet
|
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
4,27
m
|
Szárnyfesztáv
|
2,4
m
|
Indulótömeg
|
1020
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Hatótávolság
|
370
km felett
|
2,4
m
|
|
▲
becsukFokozatok
|
|
Első
fokozat
|
|
Típusa
|
|
Tolóereje
|
3
kN
|
Háromnézeti
rajz
|
|
Az
AGM–158 JASSM oldalnézete
|
BGM–109 Tomahawk
A BGM–109
Tomahawk az Amerikai
Egyesült Államokban a General
Dynamics vállalatnál
az 1970-es
években kifejlesztett
nagy hatótávolságú, hangsebesség alatti
manőverezőrobotrepülőgép.
Első változata tengeralattjáró fedélzetéről
volt indítható, később hajófedélzeti és légi indítású
változatai is megjelentek. Többször modernizálták. Jelenleg
a Raytheon cég
gyártja, de kisebb mennyiséget korábban a McDonell
Douglas is
előállított. Hagyományos és nukleáris töltettel is
felszerelhető.
BGM–109
Tomahawk
|
|
BGM–109
Tomahawk Block IV repülés közben
|
|
|
|
Funkció
|
|
Gyártó
|
Raytheon/McDonell
Douglas
|
Rendszeresítők
|
|
Szolgálatba
állítás
|
|
|
|
Robbanótöltet
|
450
kg-os hagyományos vagy
200 kt-s W80 típusú nukleáris töltet |
Kormányzás
|
aerodinamikai
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
5,56
m (startrakéta nélkül)
6250 mm (startrakétával) m |
Szárnyfesztáv
|
2,67
m
|
Törzsátmérő
|
0,52
m
|
Indulótömeg
|
1140
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
880
km/h
|
Hatótávolság
|
1100
km
|
P–15 Tyermit
A P–15
Tyermit (orosz
betűkkel П-15
Термит,, NATO-kódja: SS-N-2
Styx) hadihajókról és
szárazföldről
indítható, szubszonikus haditengerészeti robotrepülőgép,
melyet az 1950-es
években fejlesztettek
ki a Szovjetunióban,
elsősorban az amerikai repülőgép-hordozók ellen.
A kategória egyik legelterjedtebb fegyvere volt, továbbfejlesztett
változatát Kínában is
gyártották, több helyi háborúban alkalmazták sikeresen.
Az 1967-es hatnapos
háború után,
a felőrlő
háború elején
a Port
Szaíd előtt
cirkáló izraeliEilat rombolót két
egyiptomi gyorsnaszád, még a kikötőből indítva
két-két Tyermitet,
elsüllyesztette. A viszonylag nagy méretű hadihajó legyőzése
nagy lökést adott a hasonló kategóriájú fegyverek
fejlesztésének a következő évtizedben. Az 1971-es
indiai–pakisztáni
háborúban az Indiai
Haditengerészet Projekt
205 Cunami (a
NATO kódnév szerinti Osa-osztályú) gyorsnaszádjairól indított
robotrepülőgépekkel Karacsi kikötőjében horgonyzó
hajókat, valamint a part közelében fekvő olajfinomítót is
sikeresen támadták.Harcászati és műszaki jellemzői [szerkesztés]
Hagyományos
aerodinamikai elrendezésű, középen elhelyezett kis fesztávolságú
trapéz alaprajzú szárnyakkal. Indításhoz a törzs hátulsó
részére, alulra egy darab SZPRD–30 típusú startrakétát
helyeztek el.
P–15
Tyermit
|
|
P–15
Tyermit indítása rakétás gyorsnaszádról
|
|
|
|
SS–N–2
Styx
|
|
4K40
|
|
Funkció
|
Hajók
elleni robotrepülőgép
|
Tervező
|
|
Szolgálatba
állítás
|
1960.
|
|
|
Irányítás
|
Aktív
lokátoros önirányítás,
Passzív infravörös önirányítás,Tehetetlenségi navigációs rendszer |
Robbanótöltet
|
454
kg kumulatív vagy
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
5,8
m
|
Szárnyfesztáv
|
2,4
m
|
Törzsátmérő
|
0,76
m
|
Indulótömeg
|
2300
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
0,9 Mach
|
Hatótávolság
|
80
km
|
Repülési
magasság
|
100-300
m
|
Háromnézeti
rajz
|
|
R–3SZ
Az R–3SZ (NATO-kódja: AA–2
Atoll)
a Szovjetunióban a
második generációs vadászrepülőgépek számára kifejlesztett,
az amerikai AIM–9
Sidewinder rakétán
alapuló rövid hatótávolságú
légiharc-rakéta. K–13 vagy R–13 típusjellel
is ismert. Elterjedten alkalmazzák világszerte. A volt Varsói
Szerződés tagállamain
túl számos fejlődő ország rendszeresítette, több helyi
konfliktusban használták.
Története [szerkesztés]
Fejlesztését 1957-ben kezdték el az OKB–134 (később: Vimpel) tervezőirodában, az irányítórendszerét pedig a "Geofizika" Tervezőiroda készítette. A rakéta fejlesztéséhez a Szovjetunió birtokába került amerikai AIM–9 Sidewinder alapos tanulmányozása után fogtak hozzá. A rakéta az 1956-os kínai-tajvani fegyveres konfliktus során került a Szovjetunióba. A legvalószínűbb verzió szerint egy tajvani F–86 Sabre vadászrepülőgép Sidewinder rakétát indított egy kínai MiG–17-re, eltalálta azt, de a rakéta nem robbant fel. A kínai gép a törzsében a rakétával visszatért támaszpontjára. Az eset után Kína átadta a Szovjetuniónak a Sidewinder-t. Az 1960-ra elkészült, kezdetben "310-es gyártmányként", majd R–3 típusjellel szereplő rakéta szerkezetét, méretét és működési elvét tekintve nagyrészt megegyezett a Sidewinder-rel, de repülési és harci paraméterei annál gyengébbek voltak. 1961-ben kezdődött meg a sorozatgyártása R–3SZ (R–13) típusjellel. A rakétát 1962-ben rendszeresítették a MiG–21F és MiG–21PF vadászrepülőgépekhez. 1961-től folyt a félaktív lokátoros önirányítású változat fejlesztése is, ez a típusváltozat R–3R jelzéssel 1966-ban jelent meg a MiG–21MB és MiG–21bisz típusok fegyverzetében. Az 1960-as évek végén jelent meg a modernizált változata R–13M jelzéssel. Ennél a modellnél az infravörös kereső nagyobb érzékenysége érdekében nitrogénhűtést alkalmaztak. A rakéta legutolsó, M1-es változata már 60 g-s túlterhelés elviselésére is alkalmas volt.Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]
Az R–3 rakéta hagyományos felépítésű, kacsa elrendezésű. Irányítása aerodinamikai elven, kormányfelületekkel történik. A trapéz alakú stabilizátorok a rakéta hátsó részén, a háromszögletű kormányfelületek pedig a rakéta első részén helyezkednek el. A rakéta orr-részében található az infravörös önirányító berendezés, mögötte a kormánymű, e mögött pedig a repesz-romboló harci rész helyezkedik el. A töltetet a cél közelében Doppler-elvenműködő közelségi gyújtó hozza működésbe. A rakéta szilárd hajtóanyagú hajtóművel rendelkezik, amelynek fúvócsöve a rakéta végén található. A rakéta stabilitását az aerodinamikai stabilizáló felületek biztosítják, de szerepet játszik a stabilizálásban a Sidewinder-hez kifejlesztett ún. "rolleron" is, amelyet az R–3-hoz is alkalmaztak. A négy stabilizátor-szárny végében egy-egy rolleron-t helyeztek el, amelyeket a légáramlat pörget fel, és a forgó tárcsa precessziós-nyomatéka csökkenti a rakéta orsózó, kígyózó mozgását.Típusváltozatok [szerkesztés]
- R–3U – gyakorló változat, hajtóművet és harci részt nem tartalmaz
- R–3R (AA–2 Atoll–C) – félaktív lokátoros önirányítású
- R–3M (AA–2 Atoll–D) – modernizált változat, erősebb hajtómű, új közelségi gyújtó
- R–13M – az infravörös irányító berendezés nagyobb érzékenysége érdekében nitrogén-hűtést alkalmaztak
- R–13M1 – az R–13 modernizált változata
R–3SZ
|
|
Az
R–3SZ Keceli Haditechnikai Parkban kiállított példánya
|
|
|
|
AA–2
Atoll
|
|
Funkció
|
Kis
hatótávolságú légiharc-rakéta
|
Gyártó
|
Vimpel
|
|
|
Irányítás
|
infravörös
önirányítás (R–3SZ), félaktív lokátoros önirányítás
(R–3R)
|
Robbanótöltet
|
11,3
kg repesz-romboló
|
Kormányzás
|
aerodinamikai
|
Gyújtó
|
közelségi
gyújtó
|
▼
kinyitMéret-
és tömegadatok
|
|
Az
adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit”
hivatkozásra.
|
|
▼
kinyitRepülési
jellemzők
|
|
Az
adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit”
hivatkozásra.
|
|
▼
kinyitFokozatok
|
|
Az
adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit”
hivatkozásra.
|
|
Háromnézeti
rajz
|
|
Az
R–3SZ oldalnézeti rajza
|
Tu–123
A Tu–123
Jasztreb szovjet szuperszonikus,
nagy hatótávolságú felderítőrobotrepülőgép. 1964-ben
rendszeresítették. DBR–1 (DBR
– dalnij bezpilotnij razvedcsik / nagy hatótávolságú pilóta
nélküli felderítő) típusjelzéssel
is ismert.
Tervezése
az 1960-as
években kezdődött
a Tupoljev-tervezőirodában (OKB–156).
A robotrepülőgép fejlesztése a Tu–121 csapásmérő
robotrepülőgép tervezésével párhuzamosan folyt, mely a
konstrukció alapjául szolgált. A Tu–121-től eltérően a harci
rész helyett fényképezőgépek és elektronikai felderítő
berendezések beépítésre volt lehetőség.
A
fejlesztés időszakában a gyári típusjelzése I123K volt.
A gyári teszteket 1961-ben,
az állami–hatósági teszteket 1963-ban
végezték el. A Szovjetunió Minisztertanácsa 444–178. sz.
határozata alapján 1964.
május 23-án rendszeresítették a Szovjet Hadsereg légierejénél.
A Jasztreb rendszert a légierőnek a nyugati szovjet határok mentén
települt felderítő alakulatainál alkalmazták 1979-ig.
Feladatkörét az 1972-ben
hadrendbe állított MiG–25R felderítő
repülőgépek vették át. A kivont robotrepülőgépek többségét
szétbontották, egyes példányait viszont célrepülőgépként
felhasználták. Egy múzeumi példánya maradt fenn. A Tu–123-mal
szerzett tapasztalatok szolgáltak alapul a Tu–141 és
a Tu–143/Tu–243 felderítő
robotrepülőgépek fejlesztéséhez.
A
robotrepülőgépet a MAZ–537 vontató
bázisán kialakított SZARD–1 járműről indították 2 db PRD–52
típusú startrakétával. Menethajtóműve a MiG–25-ön is
alkalmazott Tumanszkij
R–15B gázturbinás
sugárhajtómű rövid
élettartamú változata, a KR–15 (más típusjelzéssel:
R–15K–300) típusú gázturbina volt. A gép első változatai
egyszer használatosak voltak, nem voltak alkalmasak a sima
leszállásra és visszatérésre. Az egyszer használható nagy
értékű robotrepülőgép azonban gazdaságtalan volt, ezért
kifejlesztették a sima leszállásra és visszatérésre alkalmas
Tu–139 (Jasztreb–2) változatát. A robotrepülőgép orr
részében összesen 2800 kg-nyi, többször használható
felderítőeszköz (AFA–41/20M és AFA–54/100M fényképezőgépek,
SZRSZ–6RD Romb–4 elektronikus felderítő egység) kapott helyet.
Tervezték
a robotrepülőgép atomhajtóműves változatának
a kialakítását is, ez azonban nem valósult meg.Típusváltozatok [szerkesztés]
- Tu–123 – egyszer felhasználható alapváltozat,
- Tu–123M (Jasztreb–M) – célrepülőgép, csak egy kísérleti példányát építették meg,
- Tu–123P (Jasztreb–P), vagy 141-es gyártmány - Pilóta által vezetett változat terve. A robotrepülőgép startrakétával szállt volna fel, majd a fedélzetén helyet foglaló pilóta irányításával szállt volna le. A gép csak terv szintjén maradt.
- Tu–139 (Jasztreb–2) – Többször felhasználható, sima leszállásra és visszatérésre alkalmas változat. Nagyméretű ejtőernyővel és fékezőrakétákkal tért vissza a földre.
Műszaki adatai [szerkesztés]
Tömeg- és méretadatok [szerkesztés]
- Hossz: 27,835 m
- Szárnyfesztáv: 8,414 m
- Magasság: 4,781 m
- Starttömeg: 35 610 kg (2 db gyorsítórakétával)
- Üres tömeg: 11 450 kg
- Üzamanyag-kapacitás: 16 600 kg
Hajtómű [szerkesztés]
Hajtóművek száma: 1 db- Tolóerő: 98 kN
- Startrakéták tolóereje: 2×75 kN (üzemidejük: 5 sec)
Repülési adatok [szerkesztés]
- Utazósebesség: 2700 km/h (2,5 Mach)
- Szolgálati csúcsmagasság: 19 000–22 800 m
- Hatótávolság: 3560–3680 km
Tu–123
felderítő robotrepülőgép
Tu–143
A Tu–143
Rejsz a Szovjetunióban,
a Tupoljev-tervezőirodánál kifejlesztett
kis hatótávolságú felderítő robotrepülőgép.
Harcászati felderítésre szolgál, az ellenséges területekre
történő 50–60 km mélységű behatolásra tervezték. A
hasonló célra használt korábbi TBR–1
robotrepülőgép[1] leváltására
szánták.
Története [szerkesztés]
Cseh
Tu–143-as a szállító-indító jármű konténerében
Fejlesztése 1968-ban
kezdődött, amikor a Szovjetunió Minisztertanácsa utasítást
adott [2] aRejsz
VR–3 felderítő
rendszer kifejlesztésére, melynek részeként a
Tupoljev-tervezőiroda (OKB–156) elkészítette a robotrepülőgépet.
Az
első sikeres indításra 1970 decemberében
került sor. 1972-ben
kapta meg az állami hatósági bizonyítványát.
Sorozatgyártása 1973-ban
kezdődött Baskíriában,
a Kamertaui
Repülőgépgyárban. 1989-ig
gyártották, ez idő alatt kb. 950 db készült.
A
Tu–143-as gépet 1976-ban
rendszeresítették a Szovjet
Hadsereg szárazföldi
erőinél, majd1982-ben
a légierőnél.
Az 1970-es
évek végén,
az 1980-as
évek elején
propagandaanyag-szóró változatát is
kifejlesztették. Oroszországban és Ukrajnában ma
is szolgálatban áll.
A
Szovjet Hadsereg az afganisztáni
háborúban vetette
be éles helyzetben. Több országba exportálták, az első szovjet
robotrepülőgép volt, melyet külföldre is eladtak. A szovjet
hadsereg külföldön is állomásoztatta, így
az NDK-ban, Csehszlovákiában és Mongóliábanállomásozó
szovjet csapatoknál is rendszerben állt. Iraknak és Szíriának is
eladták. Szíria Izrael elleni
felderítésre használta 1982-től.
A szír gépek közül egyet sem sikerült megsemmisítenie az
izraeli légvédelemnek. Romániában,
valamint 1984-ben Csehszlovákiában is
rendszeresítették. Csehszlovákia felbomlása
után Csehországban és Szlovákiában is
hadrendben állt. Csehországban 1995-ben
kivonták a hadrendből. Románia ugyancsak kivonta hadrendjéből a
Tu–143-ast.
Az 1999-es
kaukázusi háború miatt
az orosz védelmi minisztérium 1999 szeptemberében 20 db
modernizált Tu–243-ast rendelt.
Légicél
változata több szovjet utódállamban rendszerben
áll. 2001 októberében
egy Fekete-tenger fölötti
ukrán légvédelmi gyakorlaton ilyen légi célt használtak, amikor
egy SZ–200-as
légvédelmi rakéta véletlenül eltalált egy Tu–154-es
utasszállító repülőgépet.Jellemzői [szerkesztés]
Teljesen
fémépítésű, sárkányszerkezete D–6 jelű duralból és
AMG–6 jelű magnéziumötvözetből készült. Felépítése erősen
emlékeztet a Tu–141-re,
sárkányszerkezete annak arányosan kisebb méretű változata. A
gép sárkánya mérsékelt lopakodó tulajdonságokat biztosít. A
gépnek deltaszárnyai és kacsa
elrendezésű vízszintes
vezérsíkjai vannak. Jó alacsonyan repülő tulajdonságokkal
rendelkezik. Menethajtóműve egy 5,8 kN tolóerejű Klimov
TR3–117 típusú gázturbinás
sugárhajtómű.
Első változatai csakfilmes
fényképezőgéppel voltak
felszerelve. A későbbi, 1972-től
gyártott verziókba TV-kamerát, sugárzásmérő műszereket
szereltek, és a felderítési adatokat képes volt átjátszani
földi állomásra.
Vontatott
szállító-indító járműről indították startrakéta
segítségével. Az indításra az SZPU–143 indítóberendezés
szolgál, amelyet a VAZ–135 többcélú terepjáró tehergépkocsira
telepítettek. Utántöltésre a TZM–143 járművet
rendszeresítették.
ABSZU–143
vezérlőberendezéssel (robotpilóta) szerelték fel, mely lehetővé
teszi a bonyolult terepviszonyok melletti alacsony repülést is.
DISZSZ–7 típusú, Doppler-elven működő
sebességmérővel és A–032 típusú rádió-magasságmérővel
látták el.
Alapvető
beépített felderítő eszköze a PA–1 fényképezőgép 120 m-nyi
filmmel, mely 950 km/h-s utazósebességnél 500 m-es
magasságból 20 cm-es felbontást tesz lehetővé. További
felderítő berendezései a Csibisz–B típusú TV-kamera és egy
Szigma sugárzásmérő berendezés.
A
bevetés utáni
visszatérése ejtőernyővel és fékezőrakétával történik.
A leszállási körzetben kikapcsolják a robotrepülőgép
hajtóművét, majd kinyílik egy fékezőernyő. Ezután a gép
függőleges helyzetben ereszkedik. Később a fékezőernyőt
leoldják, és helyette egy nagyobb felületű leszálló ernyő
nyílik ki. Ez vízszintes pozícióban tartja a gépet, amely kb.
6 m/s-os sebességgel ereszkedik. A futóművek (állványok)
ereszkedés közben kinyílnak. A földfelszínt egy, a gépről
lelógó szenzor érzékeli, amely a szilárd felszínt érintve,
megfelelő magasságban beindítja az ejtőernyőre rögzített
fékezőrakétát. A rakéta 2 m/s-os sebességre mérsékli a
süllyedést, és sima leszállást biztosít. Földet érés után
az ejtőernyő leoldódik, megelőzendő, hogy az ejtőernyőbe
esetleg belekapó szél megrongálja a gépet.Típusváltozatai [szerkesztés]
- Tu–243 Rejsz–D – Az 1980-as évek közepén rendszeresített továbbfejlesztett változat. A robotrepülőgép törzse 25 cm-el hosszabb lett, ez lehetővé tette a tüzelőanyag mennyiségének növelését, ezzel a hatósugara közel kétszeresére nőtt. Nagyobb tolóerejű hajtóművet kapott (6,28 kN), és a tökéletesített vezérlőrendszer következtében jobb alacsonyan repülő tulajdonságokkal rendelkezett.
- Tu–300 Korsun – A Tu–143 legutolsó modernizált változata. Fejlesztése 1995-ben kezdődött. A gépről további részletes információk nem kerültek nyilvánosságra.
Műszaki adatai [szerkesztés]
Tömeg- és méretadatok [szerkesztés]
- Hossz: 8,06 m
- Szárnyfesztáv: 2,24 m
- Magasság: 1,545 m
- Starttömeg: 1230
Hajtómű [szerkesztés]
- Hajtóművek száma: 1 db
- Típusa: TR3–117 gázturbinás sugárhajtómű
- Tolóerő: 5,8 kN
- Startrakéta típusa: SZPRD–251
Repülési adatok [szerkesztés]
- Utazósebesség: 875–950 km/h
- Utazómagasság: 200–1000 m (fotófelderítésnél), 300–1000 m (televíziós felderítésnél)
- Legkisebb repülési magasság: 10 m
- Hatótávolság: 170–180 km
Tu–143
harcászati felderítő robotrepülőgép
P–700 Granyit
A P–700
Granyit (oroszul: П–700
Гранит, NATO-kódja: SS–N–19
Shipwreck)
az 1970-es
években a Szovjetunióban kifejlesztett,
a szovjet, majd az orosz haditengerészetnél alkalmazott, hajók
elleni robotrepülőgép, GRAU-kódja 3M45.
Létezik felszíni indítású éstengeralattjáróról indítható
változata is.
Története [szerkesztés]
A robotrepülőgép fejlesztése 1964-ben kezdődött az OKB–52 tervezőirodában (ma: NPO Masinosztrojenyije) Vlagyimir Cselomej vezetésével. A fegyvert az Egyesült Államokrepülőgép-hordozó harccsoportjai elleni bevetésre tervezték, felváltva a korábbi elégtelen hatósugarú P–70 Ametyiszt rakétákat és P–120 Malahit robotrepülőgépeket. 1975-ben kezdődtek a kísérleti lövészetek, majd az első példányait 1983 márciusában rendszeresítették.Alkalmazása [szerkesztés]
Az 1980-as évek elején rendszeresítették először a Kirov rakétás csatacirkálón (jelenleg: Admiral Usakov), majd a Kirov-osztály többi tagján. Jelenleg a Kirov-osztály négy hajóján, az Admiral Usakov, Admiral Nahimov, a Pjotr Velikij és Admiral Lazarev rakétás csatacirkálókon áll szolgálatban, hajónként 20 db. A P–700-t ugyancsak telepítették az Admiral Kuznyecov repülőgép-hordozón (12 db-ot). Az Antyej-osztály 12 db 949A típusú tengeralattjárói egységenként 24 db robotrepülőgépet hordoznak.Szerkezeti kialakítása [szerkesztés]
A
robotrepülőgép tengeralattjáróról merülés közben sűrített
levegővel indítható, a hajótestben a torony két oldalán
elhelyezett konténerekből. A vízből való kiemelkedés után
kinyílnak a szárnyak és a vezérsíkok és azonnal beindul a
szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta, ami utazósebességre
gyorsítja a robotrepülőgépet. Menethajtóműve az Ufai Gépgyár
által gyártott KR–93 típusú kisméretű gázturbinás
sugárhajtómű.
Újabb változatain kísérleti jelleggel 4D 04
típusú torlósugárhajtóművet alkalmaznak,
amellyel a robotrepülőgép a 4 Machsebességet
is eléri. A menethajtómű kúpos levegőbeömlő nyílása a
robotrepülőgép orr-részében helyezkedik el.
Az
indítás után a robotrepülőgép programirányítással repül,
majd céljához közelítve aktív rádiólokátoros vagy
passzív infravörös önirányítással
repül a célba. Becsapódás előtt a töltetet közelségi gyújtó
indítja.
P–700
Granyit
|
|
SS–N–19
Shipwreck
|
|
3M45
|
|
Funkció
|
Hajók
elleni robotrepülőgép
|
Szolgálatba
állítás
|
|
|
|
Irányítás
|
Aktív
lokátoros önirányítás,tehetetlenségi
navigációs rendszer
|
Robbanótöltet
|
750
kg repesz-romboló vagy
500 kt termonukleáris |
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
10
m
|
Törzsátmérő
|
0,85
m
|
Indulótömeg
|
7000
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
|
Hatótávolság
|
900
km
|
Háromnézeti
rajz
|
|
V–1
A V–1 (Vergeltungswaffe
1, magyarul: megtorló-fegyver
1),
vagy gyári típusjelzésselFieseler
Fi 103 II.
világháborús német robotrepülőgép volt.
Története [szerkesztés]
A fejlesztését 1942 nyarán kezdték meg titokban egy a Kelet-Pomerániában fekvőPeenemünde közelében létrehozott kísérleti telepen. Ekkor még Flakzielgerät 76-nak (FZG 76) nevezték a berendezést. A berepülések során sok probléma jelentkezett. Ezeket csak úgy tudták a németek fölszámolni, hogy önkéntes berepülő pilótákat alkalmaztak. A hiba okára Hanna Reisch-nek sikerült rájönnie, az előző három berepülőpilóta meghalt. Az első sikeres kísérletre 1942 végén került sor. Gyártási nehézségek is adódtak. A brit hírszerzés és felderítés is sok adatot szolgáltatott a fegyverről. Ennek következtében több súlyos légitámadás is érte Peenemündét.Az ellenállók szerepe [szerkesztés]
A
dániai ügynökök fényképeket küldtek a fegyverről, és az
irányítóberendezésekről. Lengyelországból elküldték egy
felrobbant, és szétszerelt V–1 darabjait. A francia vezérkar
védelmi kutatással foglalkozó két zsidó tagja, (dr. Alfred
Eskenazi, és André Heilbronner professzor) vállalva a kockázatot
Párizsban a helyszínen maradt és jelentették a kilövések
helyét. Szükség volt egy sértetlen robotrepülőre. Egy lengyel
partizán megkísérelte ellenőrizni a hírt, hogy rádióhullámokkal
a repülőgépek eltéríthetőek eredeti pályájukról. Sikerült.
Egy pályájáról letért, és a Bug mocsarába
csapódott V–1-et sikerült kiásni, és egy angol DC-3-as
repülőgépen Londonba szállítani. A gerillák adatokat
szolgáltattak a kilövés helyéről, a kilövőrámpákról. A
német kettős ügynökök hamis adatokat szolgáltattak a
becsapódások helyszínéről, így a németek fokozatosan
korrigálva az irányt, egyre keletebbre helyezték a becsapódást
Londontól.
|
Bővebben: William
Stephenson |
Harci alkalmazása [szerkesztés]
Harci alkalmazását többször elhalasztották, de a normandiai partraszállás után már nem várhattak a németek a "csodafegyver" bevetésével. Hitler megtorlásul London ellen vetette be a „csodafegyvert”, nem a (logikusabb) partraszálló erők ellen. 1944 nyarán sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakéta- össztüzeket zúdítottak Londonra. Egy-egy ilyen periódus során 672-840 szárnyas bomba csapódott be a brit fővárosban. A német egységek parancsnoka - Ulrich Wachtel- nem tudhatta, hogy az amerikaik kifejlesztették az első hatásos repülőgép-elhárító radarrendszert. Az SCR 584 összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a légvédelmi ágyúval. A britek többféle ellenszert is alkalmaztak a főleg London ellen irányuló támadásokkal szemben. A léggömbzárak, a partközelbe telepített légvédelem és az annak háta mögött tevékenykedő vadászok is sok V–1-est semmisítettek meg. Módszert dolgoztak ki a Királyi Légierő számára, az elfogó-vadászgéppel történő kibillentésére a V–1 robotrepülőknek. Több támadás érte a rögzített kilövőállásokat is. A németek próbálkoztak a Heinkel He 111-es bombázókról való indítással is, de ez sokat rontott az amúgy sem jó találati pontosságon. A fegyvernek inkább lélektani hatása volt. A kiszámíthatatlan becsapódások több emberéletet követeltek. A háború későbbi szakaszában Antwerpen és Liege ellen vetettek be V–1-eseket, ezek egy részét a szövetséges légvédelem megsemmisítette.Háború utáni utóélete [szerkesztés]
A II. világháború végén a megszállt Németországban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió több V–1-re tett szert, amelyeket kísérletek céljára hazaszállítottak. Az Egyesült Államokban már négy hónappal a fegyver bevetését követően a Nagy-Britanniában zsákmányolt lezuhant V–1 alapján megépítették a JB–2 Doodle Bug robotrepülőgépet, amelynek sárkányszerkezetét a Republic Aviation, a pulzáló sugárhajtóművét a Ford Aerospace készítette. Tervezték a JB–2 bevetését egy Japán elleni invázió előkészítésekor, és felmerült az atomtöltet alkalmazásának az ötlete is. A fegyvert azonban harci körülmények között az Egyesült Államok nem vetette be. A JB–2-t a háború után tovább tökéletesítették a Németországból szerzett ép V–1-k alapján. A JB–2 bázisán kifejlesztették a KGW–1 Loon robotrepülőgépet is, amelyet a tengeralattjáróról történő indítás kísérleteire használtak fel. A V–1 alapján épített amerikai fegyvereket harci körülmények között ugyan nem használták, mégis értékes tapasztalatokkal szolgáltak a későbbi amerikai robotrepülőgépek fejlesztéséhez.Műszaki jellemzői [szerkesztés]
A 2160 kg tömegű fegyver 848 kg AMATOL robbanótöltetet hordozott.Méretek [szerkesztés]
A V–1-es hossza 7,74 m, a fesztávolsága 5,71 m volt.Hajtómű [szerkesztés]
Egy Argus As 014 pulzáló sugárhajtómű hajtotta meg 2,9 kN tolóerővel, mellyel 576 km/h sebességet ért el.Utazómagasság [szerkesztés]
kb. 900 mHatótávolság [szerkesztés]
322 km
V–1,
Musée de l'Armée, Brüsszel
A
Fiesler Fi 103
KEPD–350 Taurus
TAURUS
KEPD 350[2] egy
német-svéd robotrepülőgép, melyet a TAURUS Systems gyárt és
Németország illetve Spanyolország használ.
KEPD–350
|
|
|
|
Funkció
|
|
Gyártó
|
|
Rendszeresítők
|
|
Szolgálatba
állítás
|
|
|
|
Hordozó
repülőgépek
|
|
Irányítás
|
IBN (Image
Based Navigation-Képalapú navigáció)
TRN (Terrain Reference Navigation-Terepösszehasonlító navigáció) MIL–GPS (Global Positioning System-Globális helyzetmeghatározó rendszer) |
Robbanótöltet
|
450
kg
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
5,100
m
|
Szárnyfesztáv
|
2,064
m
|
Törzsátmérő
|
1,080
m
|
Indulótömeg
|
1400
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
0,80–0,95 Mach
|
Hatótávolság
|
500+
km
|
Repülési
magasság
|
30-40
m
|
▲
becsukFokozatok
|
|
Hajtómű
|
|
Típusa
|
RBS–15
Az RBS–15 (Robotsystem
15) hajók elleni szubszonikus robotrepülőgép,
melyet a Boforsfejlesztett
ki Svédországban az 1980-as
években.
Létezik hajófedélzeti, szárazföldi és légi indítású
változata, ez utóbbit az AJ
37 Viggen és
a JAS
39 Gripen vadászbombázók
hordozzák.
RBS–15
|
|
|
|
Funkció
|
hajók
elleni robotrepülőgép
|
Gyártó
|
|
|
|
Irányítás
|
tehetetlenségi,
GPS és aktív lokátoros (J sáv) önirányítás
|
Robbanótöltet
|
200
kg Repesz-romboló
|
▲
becsukMéret-
és tömegadatok
|
|
Hossz
|
4,330
m
|
Szárnyfesztáv
|
1,4
m
|
Törzsátmérő
|
0,5
m
|
Indulótömeg
|
800
kg
|
▲
becsukRepülési
jellemzők
|
|
Max.
sebesség
|
|
Hatótávolság
|
200
km fölött
|
Háromnézeti
rajz
|
|
Az RBS–15 (Robotsystem
15) hajók elleni szubszonikus robotrepülőgép,
melyet a Boforsfejlesztett
ki Svédországban az 1980-as
években.
Létezik hajófedélzeti, szárazföldi és légi indítású
változata, ez utóbbit az AJ
37 Viggen és
a JAS
39 Gripen vadászbombázók
hordozzák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése