Hadiparancs- Irtsátok ki a magyarokat -

Hadiparancs- Irtsátok ki a magyarokat -

A pozsonyi csata (907 július 4-5.)

/Harmat Árpád Péter/

A pozsonyi csata a honfoglalás korának legnagyobb jelentőségű ütközete volt, mert ebben az összecsapásban a Keleti Frank Királyság a honfoglaló magyarok által frissen megszerzett Kárpát-medence visszahódítását szerette volna elérni. Ez volt a 895 –ben kezdődő honfoglalás utáni időszakban az európai területekről kiinduló legnagyobb ellentámadás a magyarok visszaszorítására. Sajnos a mai magyar oktatás nem hangsúlyozza az ütközet fontosságát, pedig népük történetének kulcsfontosságú eseményéről van szó. (Nem csak tanítása, de évfordulójának megünneplése is indokolt volna.)

A csata jelentőségét Aventinus (1477-1534) bajor történetíró is felismerte, amikor a csatával összefüggésbe hozható adatokra, értékelésekre támaszkodva feldolgozta és rekonstruálta az ütközet történetét. Hasonlóan alapos kutatásokat végzett a csatárólTorma Béla a Pozsonyi csata (907 július 4-5.) című, 2007-ben közreadott tanulmányában. (Ebben felhasználta a korabeli német évkönyvek, halottaskönyvek és királyi oklevelek anyagait is.) Megemlítendő még Bánlaky (Breit) József, aki „A magyar nemzet hadtörténelme” című 24 kötetes művében (megjelent 1929-1942 között) ugyancsak beszámolt a csat feltételezett lefolyásáról.

A nagyarányú német támadás idején a Keleti Frank Királyság élén Arnulf fia, a 907-ben mindössze 14 éves IV. (Gyermek) Lajos állt. A magyarok kiirtását célzó hadjárat a következő parancsra történt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” A király a támadással Luitpold őrgrófot, és Theotmár salzburgi érseket bízta meg, a csapatszállító dunai hajóhad élére pedig rokonát Sigihard (Sieghard) herceget nevezte ki. A magyar seregek élén sajnos nem tudjuk ki állhatott. A történészek körében ma is vita tárgyát képezi, hogy Árpád fejedelem élt e a csata idején. Az egyik vélekedés szerint ő maga vezette a magyarokat (fiaival), ám a csatában elesett. Ennek ellentmondani látszik, hogy a forrásokban semmilyen említés nem esik Árpádról. A másik teória a csata előtti napokra teszi Árpád halálát, és azt állítja, hogy a németek éppen ezen esemény miatt időzítették támadásukat a fejedelem halála utáni napokra. Amennyiben Árpád nem élt a csata idején, úgy vélhetően öt fia közül a legidősebb Levente (Liüntika) vezethette a magyarokat, és ő maga lehetett a fejedelem is. (Árpád fiai: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelekh/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. A fejedelmi székbe nem mindannyian kerültek, a feltételezett sorrend szerint Árpádot Levente követte az uralkodásban, majd testvére Jelek következett. Ám ezt követően további testvéreik már nem lettek fejedelmek, mert hamarabb elhaláloztak, így fiaik foglalhatták el a fejedelmi széket: előbb Jutocsa fia Falicsi/Fajsz 947-ben, majd Zolta fia Taksony 955-ben.)

A Pozsony térségében támadó hadak – melyek létszáma nem ismert, de legalább másfél, vagy kétszeres túlerőben lehettek a magyarokkal szemben – az Enns folyó menti Ennsburgnál gyülekeztek 907 májusában. Egyes becslések 100 ezerre teszik a németek, és alig 40 ezerre a magyarok számát (eszerint négy tümen, vagy tömény alkotta a magyar sereget) ám sokak szerint ezek túlzott számok, hiszen a kulcsfontosságú 955-ös augsburgi csatában is tízezer alatti seregek ütköztek meg. Ezek alapján sokkal valószínűbb, hogy a pozsonyi csatában egy nagyjából 20-25 ezer körüli német támadó had indulhatott meg a magyarok ellen, akik talán 10-15 ezer fővel igyekeztek megállítani őket. (Az igazság az, hogy egyik számadat sem bizonyított egyelőre.)

A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt. Az első összecsapások június 28 –án kezdődtek, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat. Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, Theotmár érsek erőinek megtámadásával. (Pozsony korabeli neve: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Ebben az összecsapásban a magyarok jól alkalmazták a támadó, majd menekülést színlelő taktikájukat, és hamar kivívták a győzelmet. Maga az érsek is elesett a csatában. A győztes hadak az ütközet utáni éjszakán átúsztatták erőiket a Dunán, hogy a másik nagy német sereget, a Liupold herceg vezette erőket meglepjék. Így a második csata július ötödikének hajnalán történt, amikor a magyarok teljesen váratlanul meglepték a Duna északi partján állomásozó Liutpold táborát. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni. Az újabb győzelmet arató magyarok ezt követően a dunai német flottát védelmező erőket verték szét, majd a hajók megszerzése után megindultak Ennsburg felé ahol a 14 éves frank király serege állomásozott. Az uralkodó seregét július 5-én rohanták le, ez volt a harmadik nagy csata, melyben ismételt győzelmet arattak, a menekülést színlelő majd ellentámadó taktika alkalmazásával. Az ütközetben elesett Sigihard herceg, és maga a király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.

A pozsonyi csatával zárult le véglegesen a magyar honfoglalás, és ezzel az ütközettel bizonyította be a magyarság, hogy elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a kontinens keleti szegmensében.

Harmat Árpád Péter, 2012 július 15.

Felhasznált irodalom:

• Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. IPM könyvtár sorozat, Budapest, 1988
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Katus László: A középkor története. Pannonica Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
• Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp., 2001

Történelmünk első nagy diadala: a pozsonyi csata (907 július 4-5.) [15.]

Harmat Árpád Péter  | 

Vannak történelmünkben sajnálatos módon „elhanyagolt” és kevéssé megbecsült illetve alig hangsúlyozott események, melyek azonban saját korszakaikban óriási jelentőséggel bírtak. Ilyen mellőzött történésnek tekinthető a több mint 1100 évvel ezelőtt, 907 július 4-én és 5-én lezajlott pozsonyi csata is. A tőlünk nyugatabbra fekvő német államok, elsősorban a Keleti Frank Királyság - melyből fél évszázaddal később jön majd létre a Német-Római Birodalom magja - hatalmas erejű támadást indítottak 907-ben a Kárpát-medencébe frissen érkező magyarság ellen, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy elérjék a magyarok visszaszorítását Ázsiába.

Ahogyan arról már egy korábbi cikkemben írtam, a pozsonyi csata zárta le 895 –ben kezdődő honfoglalásunkat és bizonyította be Európa számára létjogosultságunkat a kontinensen. Fontos és jelentős esemény volt tehát, történelmünk lényeges fordulópontja. Sajnos mind a hazai oktatás, mind a magyar média mostohán kezeli a csatát, alig-alig említve jelentőségét. Az ütközettel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy sajnos nagyon hiányosan dokumentált csatáról van szó. A pozsonyi ütközetről a korabeli források közül elsősorban a salzburgi és a sváb évkönyvek emlékeznek meg. A Keleti Frank Királyság uralkodói oklevelei közt - főleg IV. Lajos irattárában - szintén találunk forrásokat, viszont magyar részről szinte semmilyen dokumentáció nem lelhető fel. A közvetett vagyis később keletkezett emlékanyagok közül első helyen JohannesAventinus (1477-1534) bajor történetíró munkája szerepel, aki kicsit bővebben ír az összecsapásról, elemezve és bemutatva az ütközet részleteit. A magyar hadtörténészek közül Torma Béla 2007-ben megjelent tanulmánya mindenképp említésre méltó, hiszen az alapos munka X. századi német évkönyvek és királyi oklevelek anyagait felhasználva dolgozza fel a csata eseménytörténetét. (Címe: Pozsonyi csata 907 július 4-5.) Kiemelném még Bánlaky József (1863-1945)hadtörténész munkásságát, aki egy 1929 és 1942 közt megjelent művében – melynek címe: „A magyar nemzet hadtörténelme” – szintén részletesen foglalkozik a pozsonyi csatával.

De hogyan is zajlott ez a bizonyos ütközet, mellyel a magyarság „beírta magát” Európa történelmébe? Mindenek előtt tisztázandó: a német támadásra a frank uralkodói körök utasítására került sor, akik egyrészt szerették volna visszaszerezni az általuk korábban birtokolt Pannóniát (dunántúli részeket), másrészt bővíteni akarták birodalmuk keleti határait, harmadrészt pedig meg akartak szabadulni a szerintük Európára veszélyes ázsiai eredetű magyar „hordáktól” mert attól tartottak, hogy nomadizáló kalandozásaikkal feldúlják majd városaikat. (Tegyük hozzá: félelmük nem volt alaptalan, a magyarok valóban kalandozó hadjáratokra készültek Nyugat-Európa felé, sőt ezek részben már meg is kezdődtek a honfoglalással.) A támadó német csapatokat névleg, az alig hét éve elhunyt Arnulf király mindössze 14 éves fia, Lajos vezette, akit az utókor csak „IV. Gyermek Lajosként” emlegetett. Valójában az offenzíva élén három frank arisztokrata állt: Liutpold őrgróf, Theotmár salzburgi érsek és Sieghard herceg. Utóbbi a Dunán támadó német hajóhad élén állt. A három befolyásos főúr nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a magyarok kiirtását. Parancsuk így szólt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.”

A magyarok számítottak a támadásra. Valamilyen szintű felkészülés el is kezdődött, és erre összehangolt parancs sarkallta a magyarokat, ám teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy ki adta ki ezeket a parancsokat.A történészek körében ma is vita tárgyát képezi, hogy Árpád fejedelem élt e a csata idején? Amennyiben igen, úgy vélhetően ő maga vezette a magyar seregeket a csatában, mégpedig fiaival együtt. Ha így történt, akkor lehetséges, hogy Árpád fejedelem ebben az ütközetben lelte halálát. Vannak azonban, akik vitatják ezt az elképzelést arra hivatkozva, hogy egyetlen forrás sem említi Árpádot a pozsonyi csatával kapcsolatban, márpedig a korszak szokásai szerint egy ekkora győzelem kapcsán a legfőbb vezetők dicsőítése – akár elesnek a csatában, akár túlélik - szinte „kötelező” elem. Másrészt az ellenfél sem hagyott volna ki egy akkora sanszot, mint a magyar fejedelem megölése, enyhítendő a vereség okozta tekintélyvesztést. Így a nyugati források biztosan megemlítették volna a magyarok fejedelmének ütközetben történő elesését. (Mondván: vesztettünk ugyan, de elpusztítottuk a magyarok vezérét.) Ám ilyesmiről nem tudunk.

Egy másik elképzelés szerint Árpád a csatát megelőző időszakban hunyt el (ágyban, párnák közt) és a németek éppen emiatt időzítették támadásukat 907 nyarára. (A karizmatikus vezető nélküli sereg könnyebben győzhető le, gondolhatták.) Ha így történt, akkor a pozsonyi csatában Árpád legidősebb fia, Levente (bizánci forrásokban: Liüntika) állt a magyarok élén. Megjegyzem: Árpádnak öt fia volt:Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelekh/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. Életük, sorsuk és uralkodásuk története egyaránt bizonytalan és hézagos emlékanyagokkal rekonstruálható. (Igazság szerint még az is vita tárgyát képezi, hogy négy vagy öt fiúról van e szó, mert lehetséges, hogy Levente (Liüntika) és Tarkacsu (Tarhos) ugyanaz a személy.) A többségi feltételezések szerint ma úgy tudjuk, hogy Árpádot legidősebb fiai követték a fejedelmi székben, vagyis Levente, Tarkacsu illetve Jelek (Üllő). Ám ezután a további testvéreik már nem lettek fejedelmek, mert hamarabb elhaláloztak, így fiaik – azaz Árpád unokái - foglalhatták el a fejedelmi széket: előbb Jutocsa fia Falicsi/Fajsz 947-ben, majd Zolta fia Taksony 955-ben. Taksony ágán pedig sorra követték egymást az Árpád-házi uralkodók: Géza, majd István király. /Az itt következő ábrán Árpád leszármazottai láthatóak, a szépunokákig terjedően, zölddel jelölve a fejedelmi székbe vagy királyi trónra kerülőkkel./

A pozsonyi csatára visszatérve: ami a támadó erők nagyságát illeti, az ugyancsak vitatott, ugyanis egyik forrás sem közöl pontos számokat. A legtöbb közvetett bizonyíték 100 ezres német haderőt valószínűsít, de a modern korok történészei és elemzői szerint ez túlzó lehet, ugyanis a későbbi évek ütközeteiben szinte alig fordult elő, hogy 10 ezer feletti hadak csapjanak össze a X. századi német területeken. (A 955-ös augsburgi csatában is tízezer alatti seregek ütköztek meg egymással.) A magyar sereg létszáma megint csak bizonytalan. A magyarok nem jegyezték le történéseiket, így ennek a csatának a részleteiről sem emlékeztek meg. Ám megint csak a közvetett utalások négy tümen (tumen) azaz 40 ezer harcos felvonulására utalnak. Ha a német haderőt 100 ezres, a magyar seregeket pedig 40 ezres létszámban fogadjuk el, akkor túlzás nélkül kijelenthető: ez a csata volt a legjelentősebb hadi-esemény a X. századi Európa történetében.

A német támadás a frank erők összevonásával vette kezdetét, mégpedig 907 májusában az Enns folyó menti Ennsburgnál. A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt. A német és magyar csapatok első összecsapásaira június 28 –án került sor, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat. Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, amikor a magyarok megtámadták Theotmár érsek csapatait. (Pozsony korabeli neve egyébként: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Az összecsapásban a magyar csapatok könnyűlovas támadó technikát alkalmaztak, mely ekkoriban még nagyrészt új volt a német erők számára. Ugyan egy évszázaddal korábban, 790 körül az avarok ellen indított hadjárataik során, illetve még korábban 451 körül a hunokkal vívott küzdelmeikben (pl, a catalaunumi csata) a Nyugat-európaiak belekóstolhattak már a sztyeppei nomád népek könnyűlovas-íjász harci stílusába, ám a magyarok harcmodora több újdonsággal szolgált a számukra. Ahogyan erről egy korábbi írásomban már beszámoltam, Európának fél évszázad kellett ahhoz, hogy megtalálja az "ellenszert" a magyar taktikára, és csak 955-ben tudott egy komolyabb győzelmet aratni felettünk. (Bár ma már tudjuk: ez a bizonyos augsburgi német győzelem sem volt megrendítő a magyarokra nézve.)

Minden esetre tény: az agresszív magyar roham meglepte a németeket és maga az érsek is elesett a csatában. Egyértelmű volt a magyar győzelem. Ám itt még nem ért véget a küzdelem, mert ott volt még a Duna túlpartján támadó, Liutpold vezette több tízezres frank sereg. A magyarok még a július negyediki ütközet éjszakáján átúsztatták csapataikat a Dunán, és másnap hajnalban - szusszanásnyi időt sem hagyva maguknak a „pihenésre” – lerohanták a németeket. A gyorsaság ezúttal is nagy meglepetést okozott a támadóknak, akiket tökéletes váratlansággal ért a magyar sereg felbukkanása. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni.

Most már a két győzelem után fellélegezhettek Árpád katonái és magabiztos nyugalommal indulhattak a dunai német flottát védelmező erők szétverésére. Ezúttal is sikert arattak, már a harmadikat. A hármas diadal feltüzelte a magyar támadókedvet és megkezdődött a németek üldözése, vagyis az Ennsburg felé menekülők „levadászása” és a város alatt állomásozó IV. Lajos király megtámadása. Erre a mindent eldöntő akcióra szintén július 5-én került sor! Ebben a negyedik összecsapásban esett el Sieghard herceg is. Maga a frank király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.

A pozsonyi csata egyértelmű, maradéktalan és hatalmas jelentőségű magyar diadal volt, történelmünk egyik legnagyobb sikere. Fontossága úgy érthető meg igazán, ha belegondolunk: Európa országai a pozsonyi csata után törődtek bele abba, hogy a kontinensen egy új, önálló és erős államalakulat jön majd létre Magyar Fejedelemség néven. Ez a csata zárta le a honfoglalást és tette népünket Európa szerves részévé. Ezzel az ütközettel bizonyítottuk be, hogy elég erővel rendelkezünk ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjunk a kontinens keleti szegmensében. Ideje lenne helyén kezelnünk ezt a csatát és végre méltó módon megemlékeznünk róla.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom: Bibliográfia magyar történelem

Bővebb infók mindenről, ami történelem: Történelemklub.com

További cikkeim: Tartalomjegyzék

A 907-es pozsonyi csata a magyar történelem egyik legjelentősebb győzelme!

2014. július 4., 20:25

A 907 -es pozsonyi csata során a magyarság kiirtására törő összeurópai túlerőben lévő csapatokat győzte le. 

Ez az a zseniális győzelem, miről a többség hazánkban nem is tud, miközben hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on.
Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.

A csatáról kevés az irtott emlék.A latin évkönyv keveset ír róla, csak megemlítik, hogy a magyarok tönkreverték őket, ami nem fura, hiszen vereségeiről senki se szeret hosszan írni. Ezek azonban bizonyítják a csata megtörténtét, azt, hogy nem csupán egy magyar legenda.

A 907 júniusba indított támadásban, német királyi vezetéssel, az akkori és későbbi európai viszonylatban is egyedülálló 100ezres nagyságrendű csapat indult a magyarok kiirtására.
Az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy “… Decretum..Ugros eliminandos esse” azaz ” elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”

Az európai seregek 3 vonalban nyomultak előre, a Duma mentén. A déli parton egy gyengébb, kb. 40ezres szárny, a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport haladt a hadtáppal. AZ északi parton pedig vonult a jó 45 ezres főerő.

A 40 ezres magyar sereg 4felé osztódott. A Tízezres sereg sztyeppei lovas neve tümet (tömény) és azokat Árpád és 3 fia Tarhos Üllő, Jutas vezette.

A magyarok első célja a seregek egyesülésének megakadályozása volt. Az inváziós flottát sikerült megsemmisítenünk, gyújtólövedékekkel, és egyéb tűzi és vízi pirotechnikai eszközökkel.
A második ütemben az ellenség déli sáncai semmisülhettek meg.
A harmadik lépésben pedig egy éjjeli átkelés után hajnalban támadtak a meglepetett seregre, amely két napi kemény csata után szó szerint megsemmisült.íbr> A végső csapást az adta meg, hogy a magyar csapatok, színleg megfutamodtak, mire a környező hegyekből az utánuk eredt Európai seregekre rázúdult a magyarok másik három elbújt tümetje.

A csata az európai seregek vereségével zárult, a német király szó szerint menekült, de sajnos a csatában Árpád és 2 fia is meghalt.

A csata következménye, hogy a Magyar határ AZ Enns folyó lett (Ober Enns – innen a meséink ‘ Óperenciás tengere ‘), valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni.

(Sajnos méltatlanul, eddig még nem vált e jeles nap nemzeti ünneppé – szerk.)

magyarno.com

Ki akarnak irtani minket

A Pozsonyi Csata valódi okai

Nagy sikernek örvendő író-olvasó találkozón elevenítette fel múltunknak egy fontos, mégis feledésbe merült szeletét Cey-Bert Róbert Gyula az elmúlt héten. A kézdivásárhelyi Vigadó Nagy Termében és a sepsiszentgyörgyi Míves Házban elhangzott előadásán a szerző nem csak könyve témájáról, a magyarság fennmaradását biztosító Pozsonyi csatáról, hanem Attiláról (Atilla - A hun üzenet), a hun-székely-magyar rokonságról, napjaink újabb, ezúttal szellemi síkon folytatott küzdelmeiről és azok megnyerésének a feltételeiről is beszélt.

Kézdivásárhelyen Mike Bernadett, valamint Török Albert és Ákos előadásában, az eseményhez kötődő szavalatokat és éneket hallgathatott meg a nagyérdemű, majd Gáspár Erika ref. lelkipásztor ismertette veretes mondatokban a szerzőt és legújabb műveit. Sepsiszentgyörgyön, e sorok írója Wass Albert verssel köszöntötte a vendéget és Püski Istvánt, a könyveit kiadó Püski Kiadó társtulajdonosát, majd tömören szólt a pályafutásáról is.
Kül és belföldi krónikák, valamint történelmi kutatásokon alapuló leírások százainak a tanulmányozása után születik meg csak tollából egy-egy történelmi regény, jelentette ki Cey-Bert mindkét helyszínen. Véleménye szerint minket már 1500 éve, vagyis Attila hun császár uralkodása óta ki akarnak irtani a Kárpát- medencéből, de nem sikerült. A székelyeknek, Csaba királynak tett ígéretükhöz híven a Keleti Kárpátokban sikerült megmaradniuk, 100 év múlva megerősítették őket a Baján kagán vezetésével beözönlő, velünk közeli rokonságban lévő avarok, majd Árpád vezényletével a nyugatiak által szintén hunoknak, vagy szkítáknak nevezett, magyarok bejövetelével újra benépesült az ősi haza földje.
Az Árpád vezette magyar hadak fényes győzelmével végződő pozsonyi csata előzményéhez tartozik, hogy a spoletói haderő elől az Angyalvárba menekült Formosus pápát a Kurszán horka által vezetett magyar hadak hősies küzdelmének köszönhetően Arnulf keleti frank királynak 896 elején sikerült kiszabadítani. A szent atya tettükért megáldja a magyarokat, Arnulfot pedig német-római császárrá koronázza. A spoletói császárnő azonban nem nyugszik bele a vereségbe, s miután a pápát és utódját megmérgezve szeretőjét ülteti Szent Péter székébe, Formosust kiátkoztatja az egyházból, a magyarokat pedig a kereszténység legfőbb ellenségeiként bélyegezteti meg. Mindezek tudatában világossá válik, hogy a 907-ben ellenünk szervezett hadjárat kiváltó oka nem keresztényellenes magatartásunk, hanem elsősorban a bosszú, továbbá az új német-római császár, Bizánc, és a pápa uralmának a kiterjesztése volt.

"Pszichológiai hadviselés folyik"

A pozsonyi csata biztosította a megmaradásunkat ugyan, de a szándék mit sem változott, azóta is ki akarnak irtani minket. Az utóbbi időben a jelképeinket és nagyjaink emlékezetét vették üldözőbe, persze nem véletlenül, hiszen Sun Tzu, kínai filozófus már a Kr. e. II. században megállapította, hogy az ellenfelet leginkább ősei, hagyományai, jelképei tiszteletének a lerombolásával lehet megtörni, és végül legyőzni.
A lelki háború tehát a legeredményesebb, ezért egy pillanatig se feledjük, hogy jelenleg ellenünk pszichológiai hadviselés folyik, és azt sem, hogy csak az veszít, aki hit nélkül marad, és elfogadja magában a vereséget.

Sepsiszentgyörgy Bedő Zoltán
2014. 06. 21.

Megjelent a Székely Hírmondó 2014. 06. 23. számában és az Erdély.ma portál "Múltidéző" rovatában.

Brindza András‎Morvai Krisztina

2012. július 6. · Budapest · 

EMLÉKEZZÜNK ÁRPÁD FEJEDELEMRE ÉS A POZSONYI CSATÁRA !

A HÉTEN EMLÉKEZÜNK MAGYARORSZÁG FÜGGETLENSÉGÉÉRT, A MAGYAR NEMZET FENNMARADÁSÁÉRT ÉLETÜKET FELÁLDOZÓ, HŐS ÁRPÁD FEJEDELEMRE, 3 FIÁRA ÉS AZOKRA A MAGYAR HARCOSOKRA ( KB. 35000-40000-ES SEREGRE ), AKIK 907. JÚLIUS 3-7 KÖZÖTT A MAGYAR ÉS A VILÁGTÖRTÉNELEM EGYIK LEGDICSŐBB HONVÉDŐ CSATÁJÁBAN, POZSONY MELLETT MEGSEMMISÍTŐ VERESÉGET MÉRTEK A KB. 105000-ES, 3 SEREGGEL TÁMADÓ, A MAGYARSÁGOT KIIRTANI AKARÓ NYUGATI ( NÉMET-RÓMAI ) ERŐKRE !!! AZ ELMÚLT 22 (+ 43 ) ÉVBEN HATALMON LÉVŐ PÁRTOKNAK ÉS POLITIKUSOKNAK A SZÉGYENE, HOGY A DICSŐ, SORSFORDÍTÓ POZSONYI ÉS AZ AKKORI IDŐKBEN ZAJLÓ 38 GYŐZTES MAGYAR CSATÁT NEM TANÍTJÁK AZ ISKOLÁKBAN -- A SOKKAL KISEBB JELENTŐSÉGŰ 2 VESZTES CSATÁT VISZONT IGEN !!
( A TANÍTÁSNÁL AZ ÖSSZEFÜGGŐ TÖRTÉNÉSEK, A CSATÁK JÓ ÉS A ROSSZ OLDALAIT ÉS CSELEKEDETEIT IS MEG KELL MAJD ISMERTETNI A JÖVŐ NEMZEDÉKÉVEL !! )
A PÁRTOKTÓL FÜGGETLEN CIVILEK ELVÁRJÁK A FIDESZ-KDNP KORMÁNYTÓL, A FILM SZAKMA ILLETÉKESEITŐL, AZ ORSZÁGGYŰLÉSBEN LÉVŐ ELLENZÉKTŐL, HOGY TEGYÉK MEG A SZÜKSÉGES LÉPÉSEKET, A NEMZETI ÖNTUDATOT JELENTŐS MÉRTÉKBEN NÖVELŐ, A POZSONYI CSATÁRÓL SZÓLÓ KOMOLY FILM ELKÉSZÍTÉSE ÉRDEKÉBEN !!! ( HA MEGTEREMTIK A FILM ELKÉSZÍTÉSÉNEK A LEHETŐSÉGÉT, AKKOR FELKÉRJÜK MAGYARORSZÁG ANYAGILAG LEGGAZDAGABB EMBEREIT ÉS CÉGEIT, HOGY ŐK IS TÁMOGASSÁK A FILM ELKÉSZÍTÉSÉT.)

"AZ TESZ BENNÜNKET EMBERRÉ, HOGY KÉPESEK VAGYUNK ÁLDOZATOKAT HOZNI NEMES CÉLOK ELÉRÉSE ÉRDEKÉBEN." / " EMELD NEMZETEDET -- EZ LEGYEN A TÖRVÉNYED !" ( BESSENYEI GYÖRGY 1747-1811 )

KELT: 2012.VII.6-ÁN, ÁLDÁS HAVÁBAN , BRINDZA ANDRÁS ( ÖFEM, MAREVOSZ )

"Ébredjünk végre rá, hogy : ... a közénk furakodott magyarul beszélő idegenek akarják velünk elfeledtetni Árpád dicsőségét és szent hagyatékát, mert ők nagyon jól tudják, hogy a Magyarság karizmájának ereje legyőzhetetlen egységbe tömöríti a Nemzetet. Ne várjunk hát tovább. Fordítsunk egyet a sorsunk kerekén és térjünk vissza Nagy Árpádhoz.

Az ő emléke majd össze fog minket éppen úgy, miként ő egybe tartotta a magyar erőt, a magyar tudást és a magyar igazságot és legyőzte az ellene egyesült európai erőt.
Árpáddal mi is diadalmaskodunk, mert a hagyományoknak vallásos kegyelettel való ápolása legyőzhetetlen erőt ad a népnek. A Szent Hagyományok feledése, sárba tiprása viszont annak a népnek ... önmaga felett kimondott halálos ítélete, amelyik hagyományaival ezt teszi, hiszen ... akinek nincs gyökere - annak jövője sincs.
Hát válasszatok Magyar Testvérek.
A Feltámadás Fénye és a halál ítélete áll előtettek. Amit megragadtok és magatokévá tesztek - az lesz a Tiétek.
Én könyörgök a Magyarok Istenéhez azért, hogy segítsen minket nagy kegyelmével, hogy ismét beállhassunk a Fénybe.
Boldog Asszonyunk és Jézus Urunk segedelme legyen velünk. "
Badiny Jós Ferenc: Az Istenes Honfoglalók, Ősi Gyökér 1986.

http://domonyi.aries.hu/Pozsonyi_csata_West-Point.html
Az igazság előbb-utóbb kiderül! Árpád Apánk győztes Pozsonyi csatája megteremtette az erős Magyar Birodalmat
domonyi.aries.hu
MAGYAR, legyen hited és lészen országod! A Hon-visszafoglalást, a hazajövetel után a 24 Hun

Szőke István Atilla

Legyen nemzeti ünnep a pozsonyi diadal napja 

!!!

Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

Ezt a kiváló mondást egyszer Felvidéken hallottam és azóta

is gyakran eszembe jut, amikor a sumir-pártus-szkíta-hun-

székely-magyar folytonosságról beszélünk. Különösen fontos

lenne ezt a gondolatot idézni, amikor eltitkolt vagy elferdített

múltunkról esik szó. A mi múltunk sokak szemében szálka

,
de nékünk nagyon fontos s éppen ezért meg kell vallatni,

meg kell ismerni és a hétköznapok részévé tenni. Sokan

nagyon sokan másképpen élnének, gondolkodnának, tennének,

ha a tudatukban és lelkükben fontos helyet foglalnának el

régmúltunk értékei. Nemzetmegtartó erő lehetne ez a tudat,

nagyszerű kapaszkodó a jelenre és a jövőre nézve. Ma

azonban egy jól fizetett gépezet emberei gyártják a nékik

tetsző múltat. S néha már ezt a hamisított múltat is hamisítják,

teljes zavart, vitát okozva szándékosan. Vajon miért olyan

fontos a múlt eltitkolása, eltagadása?

Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

Idén, 2012-ben lesz 1105 esztendeje, hogy Árpád fejedelem

és hada győzelmet aratott a két és félszeres túlerőben lévő

germán sereg felett, az ún. pozsonyi csatában. Mondhatnánk

azt, hogy semmi különös nem történt, hiszen győztünk

már máskor is a túlerő ellen, nem is egyszer. De ez a

csata más volt. Itt a vérünket akarták venni, itt ki akartak

minket végezni, itt az ellenség seregének zászlaján ott

lengett a parancs. „elrendeljük… a magyarok kiirtassanak!”

(Decretum… ugros eliminandos esse). Röpüljünk vissza az

időbe és nézzük meg mi is történt akkoriban

Árpád népének tudatos visszajövetelét Atilla örökébe a

nyugat mindig is féltékeny szemmel figyelte. A germán jól

tudta, hogy a Duna-Kárpát térség rendkívül fontos hadászati

és egyéb szempontból is. Ha itt egy jelentős katonai erőt

képviselő nép gyökeret ver (Árpád népe pedig ilyen volt),

az reá nézve veszélyt jelent, hiszen kelet felől nyitott kapu

vezet saját életterükbe. Nagyon jól emlékeztek a magyarok

eleire, a bátor hunokra a régebbi időkről. Jól ismerték eme

népek szokásjogát, miszerint a legyőzött népek határterületeit

maguknak igényelték, az ő határvédelmi berendezéseikhez.

De szégyenkezhettek gyalázatos tettükért is, hiszen a

hozzájuk tárgyalni érkező Kurszánt és kíséretét alattomos

módon legyilkolják 902-ben (más források szerint 904-

ben). Tudatában voltak, hogy Árpád ezt a gaztettet nem

hagyja szó nélkül s meg fogja torolni. Amikor 906-ban egy

magyar lovas hadtest Szászországban járt, elhatározták

,
hogy elébe vágnak a megtorló támadásnak és megtámadják

honvisszafoglaló eleinket. Ezért 907. június 17-én, az Ennstől

nyugatra. Ennsburg vára közelében, egy hatalmas több, mint

100.000 fős sereget gyűjtöttek össze Luitpold határőrgróf

vezetésével. A különböző történelmi leírások és kutatások

különböző időpontokat és helyszíneket jelölnek meg a csatával

kapcsolatban. Van, aki Bánhida térségébe helyezi július

közepére, augusztus elejére, van, aki Pozsonytól nyugatra,

van, aki csak 2-3 naposnak mondja.

Nézzük meg mi a valóság?

Ennsburg és Hainburg (Beregvár) között a távolság 205 km.

Ezt az utat 13,5 km/nap menetsebességgel kb.16 nap alatt

lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy az ellenség július 3-án

érte el ezt a helyszínt. A helyszíni szemlén feltárt földrajzi

viszonyok, valamint a csata lefolyására utaló, ma is használt

helység és dűlő nevek egyértelműen bizonyítják, hogy erre

zajlott a csata július 3-7. között. Nézzünk néhány üzenő nevet

a sok közül: Ellendenhof (Csontudvar), Ellenden Wald (Csont

erdő), Ungarnstrasse (Magyar út), Heidfeld (Pogányföld),

Schlossau (Zárjaj), Hausau (Házjaj) stb. Az ellenség erősebb

hada Luitpold vezetésével a Dunától északra 50.000 fővel, a

másik Ditmár (Theotmár) érsek parancsnokságával a Dunától

délre helyezkedett el 45.000 fővel. A kb 10. 000 főt kitevő

dunai hajóhadat Sieghardt herceg vezette. Árpád fejedelem

40. 000 harcossal bírt, vezetésüket fiaira bízta (Tarhos, Üllő,

Jutas), a fővezérséget saját maga vette át. Mivel ismerte a

terepet a Barna-hegyen és a környékén várta a germánokat. A

környezetismerettel nem rendelkező támadók pedig

megérkeztek. A magyarok az első nap a hajóhadat gyújtották

fel olajba mártott, taplós, kenderkócos nyílvesszőikkel,

búváraik pedig megfúrták a hajókat. gyakorlatilag

megszüntették a Duna két partján lévő hadtestek

összeköttetését, utánpótlását. A következő két napon, július 4-

én és 5-én Ditmár érsek seregét bekerítették és felmorzsolták.

6-án éjjel a magyar harcosok bőrtömlőket erősítve a lovakra

átúsztattak a Dunán. Hajnalban óriási nyílzáport zúdítottak a

germánok seregére és megsemmisítették azt. Sőt, Lajos Enns

környékén állomásozó tartalékcsapatát is legyőzték,

menekülésre késztetve a királyt. Az ellenség döbbenetes

veszteségeket szenvedett, meghalt Luitpold, a fővezér, Ditmár

érsek, 2 püspök, 2 apát 19 gróf (ebből is látni micsoda

hatalmas sereg akarta a magyarságot elpusztítani). Árpádék

győzelme olyan mértékű volt, hogy hazánkat ettől számítva

több, mint száz esztendeig nem merték háborgatni és a

nyugati határ az Ennsen túli terület lett. Sajnos mi is nagy árat

fizettünk ezért a történelmi győzelemért. Tarhos, Üllő, Jutas a

csata folyamán halálos sebet kapott, sőt Árpád fejedelem is

megsebesült. Ezt azonban nem tudjuk bizonyítani, de tudni

kell, hogy még 907-ben eltávozott az élők sorából. Köszönet

néki és minden magyarnak, hogy megnyerték ezt az ütközetet,

nélkülük nem lenne most magyarság, Magyarország!

Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

Kutatásaim során egy érdekességre bukkantam. A majdnem

1300 oldalas, két kötetes Magyarország Hadtörténete (Zrínyi

Katonai Kiadó, 1985) című könyvre, melynek 21. oldalán ez

Olvasható:„907-ben Luitpold őrgróf, aki egyesítette a Bajor

Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, hadjáratot

indított Pannónia visszaszerzése céljából. Ennsburg vára

közelében azonban 907. július 5-én a magyarok győzelmet

aratnak felette. Elesett a csatában Luitpold őrgróf és

Theotmar satzburgi érsek is. Ostmark területe az Enns folyóig,

és Karintia keleti része a magyarok kezére került.”

eseményről? Vagy egy bátor szerkesztő becsempészte ezt a 8

és fél sort a könyvbe? A pozsonyi diadal a magyar történelem

rendkívül fontos része! Tudjuk, sejtjük kinek s miért jó ezt

eltitkolni, hiszen az utóbbi ideig ezt tették. Azokat a kutatókat,

akik evvel a kérdéssel foglalkoztak elhallgattatták vagy

elűzték (pl. a kassai Lukács József régészt, a Münchenig

üldözött Katona Sándort). Kilóg a szög a zsákból!

A hivatalos, besenyők elől menekülő, a Kárpát-medencébe

vert hadként bevánszorgó őseinkről szóló hazugságokat

kérdőjelezi meg a pozsonyi győzelem. Hiszen, ha 896 után

ez a darabjaira zúzott kis nép 11 esztendő múlva tönkre veri

az egyesített germán hadakat, az bizony óriási ellentmondás.

Sőt, hazugság! A megélhetési történészek sokasága élt jól

ebből évtizedekig (csakúgy, mint a szánalmas finnugor

elméletből, a szkíta-hun-magyar folytonosság letagadásából

és egyéb más torz agyszüleményből).Manapság már sokan és

sok helyen megemlékeznek erre a győzedelemre. De mindez

kevés, ennél sokkal több kell! Nékünk, magyarul gondolkodó

és nemzetünkért és múltunkért aggódó embereknek el kell

érnünk azt, hogy július 7-e hivatalos nemzeti ünnep legyen!

Árpád fejedelem négy gyermeke életét adta e hazának, hiszen

Levente a hazatérés közben hunyt el, Tarhos, Üllő, Jutas pedig

a pozsonyi csatában kapott halálos sebet, ezért lett, ezek után a

jóval fiatalabb Zolta (Solt) Árpád utódja. Vajon hány magyar

államférfiról, politikusról mondhatjuk el ezt? Szóval, Árpád

fejedelem megérdemli, hogy minden évben fejet hajtsunk

nagyszerű emléke előtt és megköszönjük neki maradandó

alkotását, Magyarországot!

Segítő irodalom:

Magyarország Hadtörténete

Zrínyi Katonai Kiadó (1985)

Katona Sándor: Árpád és Hannibál

Koronás Kerecsen Kiadó (2007)

Magyarságtudományi tanulmányok

Poór Miklós: A pozsonyi csata rövid története

HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely (2008)

Szakács Gábor: A pozsonyi diadal

Demokrata XI.évfolyam 27.szám (2007. július 5.)

Az igazság elõbb-utóbb kiderül! Árpád Apánk gyõztes Pozsonyi 

csatája megteremtette az erõs Magyar Bi

domonyi.aries.hu

MAGYAR, legyen hited és lészen országod! A Hon-visszafoglalást, a 

hazajövetel után a 24 Hun

907: a honmegtartó pozsonyi diadalunk!

Bár kerek az évforduló és az USA összhaderőnemi katonai akadémiáján (West Point) kötelező tananyag, vizsgatétel, mégsem gömbölyded ez az évszám az idén (sem). Márpedig történelmi tény: 907. július 4-7. között a honszervezést, honmegtartást, egyben a korabeli „művelt Nyugat” mihez tartását 130 esztendőre meghatározó csata zajlott le Pozsonynál.

Bár kerek az évforduló és az USA összhaderőnemi katonai akadémiáján (West Point) kötelező tananyag, vizsgatétel (miért is gazsulálunk annyira oda?!), mégsem gömbölyded ez az évszám az idén (sem).

Márpedig a tény történelmi tény: 907. július 4-7. között a honszervezést, honmegtartást, egyben a korabeli „művelt Nyugat” mihez tartását 130 esztendőre meghatározó csata zajlott le Pozsonynál. Ez az Árpád és három fia (Jutas, Tarhos, Üllő) vezetésével a 40 ezres magyar honvédő csapat csúfos vereséget mért az addig soha nem látott méretű (több mint százezres) és fölszereltségben, ellátottságban hihetetlenül magas mértékű európai egyesült ármádiára.

Hiába törekedett végrehajtani a királyi rendeletet („decretum… Ugros eliminandos esse…”, azaz „elrendeljük a magyarok kiirtását” a Kárpát-medencéből) az óriási had, a magyar honvédő sereglet még igen közel állt szkíta-türk-hun hagyományaihoz, a katonai hivatást magas szinten művelte és magas hőfokon lobogott az összetartás, a szervezettség, az ész és erő.

Mondom, Amerikában tanítják, nálunk jószerével meg sem említik; emlékét országgyűlési határozat, pirosbetűs ünnep, emléknap nem őrzi. Miért is nem ez a magyar honvédelem napja?! Annak a győzelemnek, amely véglegesítette Kárpát-medencei ittlétünket, honszervezésünket.

Tele van a történelemírásunk és –tanításunk számtalan ilyen elhallgatással, elferdítéssel. Mélyen gyökereznek még a marxi hagyományok, akadémiai szinten is. Ily módon persze ne várjunk nemzteti újjászületést, valós nemzet- és történelemtudatú, ill. -alapú megújulást, építkezést. Milyen nemzetpolitika, nemzeti együttműködési rendszer az, ahol ilyen jelentős események, személyiségek nem vagy tévesen, torzítva kapnak (ha kapnak) helyet a történelemkönyvekben, a tanórákon?! Milyen történelemtanár az, aki ebbe belenyugodva, ezt tudomásul véve, netán meggyőződéssel adja (nem adja) tovább a következő nemzedékeknek?!

Nos, térjünk rá az „elfeledett történelmi győzelemre”, a pozsonyi csatára!

Hál’ istennek, nemrég a 907-es pozsonyi csata előtt tisztelegve mégiscsak emlékművet avattak – ezúttal Zalaegerszegen, a Zalai Magyar Nemzeti Szövetség és a Rákóczi Szövetség zalaegerszegi szervezete kezdeményezésére.

A Hadnagy György iparművész által faragott és Pelényi Gyula építész által tervezett emlékmű létrehozását cégek és más szervezetek mellett a Zalai Polgári Körök egyesülete és a város önkormányzata is támogatta. A koszorúzó megemlékező avatáson hagyományőrző íjászok és baranta harcosok is részt vettek. Paál István, a két kezdeményező szervezet elnöke felidézte: 2006-ban fogalmazódott meg az ötlet, hogy a győztes csata 1100. évfordulójáról emlékművel is megemlékezzenek. Egy évvel később Rajkán kopjafát, majd emléktáblát is elhelyeztek, az emlékművet pedig Ausztriában (a hajdani Őrvidéken!) állították volna fel, de… végül Zalaegerszegen találtak neki helyet…

Előzmények

A Kárpát-medencébe hazaérkező s a hont birtokukba vevő magyarok Árpád nagyfejedelem vezetésével rövid időn belül megszervezték az új hon működését. A vezérek felosztották egymás között a szálláshelyeket. Erről részletesen beszámolnak régi, írott forrásaink. Őseink a Dunántúl birtokba vétele után egészen Linzig hatoltak nyugat felé, majd a Fischa folyó vonalában húzták meg a határsávot. Utána elfoglalták az Al-Dunánál fekvő tartományokat, országrészeket. Szlavónia birtokba vétele után seregeink kijutottak az Adriai-tenger mellékére is. Ezzel közvetlen szomszédságba kerültünk az itáliai tartományokkal. Dél-kelet felől pedig a Bizánci Birodalommal. Északon véglegesen legyőzték a morvákat és elszakították őket a nagy Frank Birodalomtól.

A Frank Birodalom nyugtalanul vette tudomásul, hogy a Kárpát-medencében az új, erős állam, a magyarok Nagyfejedelemsége megszilárdította hatalmát és kiverte őket Moráviából. A magyarok jól szervezett nyugatra irányuló hadjáratokat vezettek, amivel csírájában elfojtották az esetleg ellenünk induló támadó hadjáratokat. Ezeket szokás kalandozásoknak, rablóhadjáratoknak bélyegezni, de ezek valójában sokkal inkább a Kárpát-medence védelmét szolgálták. Valamennyi, a Kárpát-hazából kiinduló hadjárat fejedelmi irányítással és központi szervezéssel történt. E hadjáratok védelemre kényszerítették a környező, magyarellenes hatalmakat, nem hagyva számukra lélegzetvételnyi időt sem egy esetleges, ellenünk irányuló támadásra. A Kárpát-medence békés birtokba vétele, belső rendjének megszilárdítása szempontjából ez rendkívül fontos volt. Az őslakosok és az Árpáddal bejött magyarok nyugodt körülmények között tehették meg, hogy lerakják egy új államszervezet alapjait. Ám a győztes, 906-os szászországi magyar hadjárat után Gyermek Lajos frank királysága minden katonai erejét összeszedve ellentámadásba lendült. Mozgósított minden hadrafogható alattvalót, szövetségest, anyagi s hadi erőt.

A csata

A 907 júniusában zajlott pozsonyi csata a felvonuló seregek létszáma miatt a kora középkor egyik legjelentősebb ütközete, de egyben a magyar honfoglalást lezáró sorsdöntő csata és az első honvédő hadművelet is volt. A bajorok 907-ben egyetlen nagy rohammal akarták kisöpörni a nem sokkal korábban letelepedett törzseket. A gyülekezést a szokásos májusi birodalmi seregszemlével egyidőben szervezték, ekként leplezvén valódi céljukat: Magyarhon eltiprását.

Ne feledjük – többek között – az előzmények közül azt sem, hogy a kedves jó nyugatiak (németek) Kurszán kündüt, Árpád társuralkodóját Altenburgba csalták úgymond béketárgyalásra, aztán a lakomán orvul meggyilkolták. Ilyet a magyar sosem tett.

Ráadásul ezt az orgyilkosságot a német bajorok a magyart eltipró hadjárat első győzelmeként ünnepelték! A hadjárat június 17-én indult el, a sereget Luitpold őrgróf vezette, aki a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat egyesítette. Ez alkalomra hercegi rangra emelték. Az előkelők között ott találjuk a 13 éves IV. Lajoskirályt is. A támadók a Duna két partján, illetve magán a folyón nyomultak előre. Az offenzíva a forrásokban Brezaluspurc vagy Braslavespurch néven emlegetett településig, a mai Pozsonyig jutott. (Braszlav Pannónia utolsó katonai kormányzója volt, nevét a pozsonyi várhegyen általa létesített Karoling-erőd őrizte meg.) A csata lefolyásának részleteiről nem sokat tudunk, a Bajor Évkönyv szerint július 4-5-én (szombat, vasárnap) történt.

A magyar honvédőket Árpád négy tízezres seregtestre (tümenre) osztotta; tümen, azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. A többi három élén Árpád fiai álltak: Jutas (35), Tarhos (43), Üllő (41), ő maga pedig a fősereget vezette. Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.

Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget a hajóhad. Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek során maradéktalanul elpusztult 40.000 nyugati betolakodó.

Ezután éjjel Árpád elrendelte az átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellenséges sereg 'orra előtt', éjszaka, süket csöndben! (Ez mit jelenthetett mind egyéni mind közösségi teljesítményben kétnapnyi öldöklő csata után!) Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni, de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. Valószínűleg a jól bevált harcmodort alkalmazva kerekedtek felül, és a sváb kútfő némileg kárörvendő megjegyzése önmagáért beszél. "A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és a grófok többségét meggyilkolták." A bajorok veszteséglistája jól mutatja a küzdelem öldöklő voltát: Liutpoldon kívül életét vesztette Theotmár salzburgi érsek, a birodalom palotakáplánja (kancellárja), Zakariás brixen-säbeni, Waldo freisingi püspök, továbbá három apát. 19 gróf, köztük Sieghard a király rokona, Adalbert, Ratold, Hatto is holtan maradt a csatatéren. A kis királyt a római Batavisba, a mai Passau-Niederburgba menekítették. Szegénykém oly gyorsan menekült, hogy minden értékét /még a trónszékét is!/ hátrahagyta. Fő emberei, a flottavezetőt kivéve, mind odavesztek.

A magyar történelmi emlékezetben azonban nem őrződött meg a pozsonyi csata, jóllehet ez a győzelem biztosította a magyarok számára Pannóniát. Az ütközet fontos következményekhez vezetett: a kalandozók elfoglalták Ostmarkot, a bajor-magyar határ az Enns folyó lett. (Azon túl kezdődött a népmesékből ismerős Óperencia.) Liutpold utódjának, Arnulfnak a legelső dolga volt, hogy Regensburgot megerősítse, így a 2 méter vastag, 3 méter magas falak, és a 18 torony elrettentően bizonyultak.

Ugyanakkor a bajorok, okulva a keserű tapasztalatokból, szabad átvonulást biztosítottak a magyaroknak, így a kalandozók előtt megnyíltak a német területek is. A legfontosabbat mégis talán az jelentette, hogy a nyugatiak egészen 1030-ig nem támadták meg a Kárpát-medencét, és a magyarság így be tudott rendezkedni új hazájában.

Sajnos Árpád nagyfejdelem és három fia az életével fizetett Magyarhon megszületéséért. Árpádot Zolta (Zsolt) követte a nagyfejedelmi székben, hogy tovább védje a híres magyar gyepűt, határvédősávot, ameddig csak lehetett. Aztán beengedtünk rajta sokakat, olyanokat, akiket nem kellett volna, soha...

Pozsonyi csatát

kettőt is számon tart a magyar történetírás. Mostani cikkünk az első csatáról szól, aminek a magyar oktatás és történelemkutatás nem igazán szentel szinte semmilyen helyet. Az összecsapást körüli "homályt" próbáljuk világosabbá tenni.

Noha mind a mai napig úgy tanítják, hogy a besenyőktől 895-ben súlyos vereséget szenvedve keltünk át a Kárpátok hágóin, hogy megkezdjük a honfoglalást, nincs okunk a szégyenkezésre. (Amit honfoglalásnak vehetünk, az 760 körül zajlott, de már előtte itt éltek a rokon avarok, előzőleg s azt követően mozogtak magyar, székely törzsek a kárpáti, erdélyi  erőtérben.) Már 899. szeptember 24-én a Brenta folyón keresztül, szemtől-szembe ráúsztatva a túlparton tartózkodó, az egykorú források szerint is háromszoros túlerőben lévő itáliai seregre, a magyarok tönkreverik Berengár itáliai király hadát. Az Itáliából való hazatérést követi a morva területek teljes meghódítása, melyeket fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt bekebelezni a keleti frank birodalom. (Azt már csak súgva merem megkérdezni: hogy tudtak minket a nálunk sokkal csekélyebb számú s fejlettségű besenyők elverni, ha több törzsfőnknek besenyő felesége volt (rokonság!), és míg a Nyugatot tönkre vertük?) Erre nem válasz az eltérő harcmodor. Egyértelmű a válasz: közük nem volt a besenyőknek az ún. honfoglalásunkhoz.

Johannes Turmair, művésznevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Annales Boiorium című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a német és bajor seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását (Ugros eliminandos esse).

Álljon itt egy hadtörténész ezredes, Torma Béla szakszerű rekonstrukciója!

A pozsonyi csata lefolyásának rekonstruált története

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A halottas könyveknek (nekrológiumoknak) a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.”

(Torma Béla, In: Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

A feltételezett csatahelyszínek

A csatákban elhullott a nyugati összevont erők nagy része köztük Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf. A menekülőket az üldöző lovasság levágta, s Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár őrsége lépre ment, s üldözésbe fogott. A visszaütő magyar lovasság megsemmisítette az "üldözőket". A menekülő király is csak nehezen jutott csak el Passauig.

Más országokban külön kutatócsoportok, intézetek és szakértők foglalkoznak az események hátterének feltárásával, befogadás kultúrájával és a győzelmeket megörökítő emlékművek felállításával, melyekre külön forrásokat különítenek el! Ugye, kedves magyar nemzetpolitika, oktatás, kultúra, akadémia s a többiek?!

Nálunk a millennium óta alig állítanak emlékművet a győztes magyarokra emlékezve, ahol viszont vesztettünk, számtalan emlék hirdeti, hogy nekünk Mohács kell. Szigetvár mellett szobrot avattak Szulejmánnak, aki Mohácstól Szigetvárig, 40 éven át vezetett ellenünk győztes hadjáratokat. (Igaz, megtette szulejmáni békeajánlatát, amivel elkerülhettük volna, de legalábbis egészen másként alakulhatott volna az oszmán (nem török!) hódoltság kora. De mivel nem hallgattunk Szulejmánra (s a pápára, a dodzséra meg a lengyel s francia királyra), maradt nekünk a nemzetünket végzetesen kivéreztető végvári vitézség, majd Habsburgék és Trianon etc.)

Még a ferdített emlékezet példáiról: Kurgán-halmot emeltek Muhi-pusztán a tatárjárás emlékére, ágyús emlékművet raktak az 1809. évi győri csata helyszínére, és obeliszkeket állítottak a román hadsereg 1919-es hatvani bevonulásának elismeréseként. A budapesti Szabadság téri Trianon-emlékmű helyére állított szovjet emlékművet csak azért nem sorolom ide, mert az már sajnálatos módon politika lenne. Mi ebből a tanulság? Emlékezzünk és emlékeztessünk!

1896-ban országra szóló építkezések és ünnepségek hirdették a honszerzés és nemzettudatunk fontosságát, a Feszty-körképtől kezdve a Hősök teréig, a budapesti belváros gyakorlatilag a mai napig ebből él. 1996-ban szinte semmi maradandó nem készült Árpád magyarjainak tiszteletére. 2000-ben, az államalapítás millenniumán szintén nem.

2007-ben pedig még azt is elfelejtettük, hogy 1100 éve egy győztes csata miatt fejezhettük be a honfoglalást, ami valójában visszatérés volt, vagy honszervező hazatérés. 907 azonban nemcsak a honszerzés befejező dátuma, hanem Árpád nagyfejedelem halálának hagyományos évszáma is, aki feltételezések szerint éppen ebben a csatában kaphatott halálos sebet, és akinek a dinasztiája kilenc szentet és boldogot adott Európának. Köztük van az az Európa-szerte tisztelt Szent Erzsébet is, aki több mint 800 éve született. Árpád emlékét sem ápoljuk méltón, még a sírjának helyét sem ismerjük, pedig neki köszönhetjük hazánkat, Magyarországot, ami bár csonkán, de még 1100 év múltán is áll.

Múlt nélkül nincs jövő! Emlékezz és légy büszke őseidre!

Egy olvasói megjegyzés:

A győzelem a magyar állam gazdaságát, fejlett iparát és szervezettségét is bizonyította. A katonai logisztika biztosítása nem kis feladat lehetett a fiatal állam számára. Csupán a fegyverzet acél igénye több száz tonnára tehető. Hatvanezer harcosra számolva, ha csak minden második vitéznek volt is szablyája, akkor is harminc tonna acél szükségeltetett. (Poór Miklós: Az ősmagyarok hadi művészete, Bp.2006). Acél kellet még a nyílhegyek, fokosok, balták, kelevézek kovácsolásához és a lószerszámokhoz. Ezt a nagy mennyiségű vasat ki kellet bányászni, szállítani a kohókhoz és ott acélt gyártani belőle.

A hadsereg logisztikája azonban számtalan más területet is érintett. Hiszen a katonának egyéb felszerelésre is szüksége volt. Kilométerekben mérhető a ruházat és a felszereléshez szükséges szíjazatok mennyisége. Igen nagy értékű volt a lóállomány, mert egy hadjáratra tartalék és málhás lovakat is szükséges volt bevonultatni. Így a 60.000-es seregnek, akár 120.000 lóra is szüksége lehetett. A harcosokat és a lovakat élelemmel is jól el kellett látni.

A katonai logisztika ill. utánpótlás nagyságáról úgy szerezhetünk reális képet, ha átgondoljuk, hogy hazánk mai huszonvalahány ezer létszámú hadseregének is akadozik az ellátása, ill. hatalmas terhet ró a gazdaságunkra. Árpádék, több mint 1.100 évvel ezelőtt mégis sokkal jobban megoldották a hadsereg ellátását, mint akár napjainkban.

A megemlékező források

A legfontosabb írott források a német évkönyvek. A Sváb évkönyv (907) így emlékezik:„…a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal. Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” A Salzburgi évkönyv (907) megadja a csaták pontos idejét (július 4-én és 6-án, pénteken és vasárnap) és helyét Brezalauspurc (Braslavespurc), tehát a mai Pozsony. A Salzburgi és Sváb évkönyvek egyidejűek a csatával, így lényegében hitelesnek mondhatók. A gyászos július 5-e, vagy több évkönyvben, így a fuldaiban 6-a, s későbbi Sváb évkönyvekben több évszázadon át fekete betűvel íródott és fekete vasárnapként szerepelt. A csata a német történelem legnagyobb vereségének, s a legnagyobb veszteséggel járó eseményének számított sok évszázadon keresztül. Ezért is igyekeztek aztán az általuk megnyert, 955. évi augsburgi csatát úgy beállítani, mintha azzal kiköszörülték volna a Pozsonynál szerzett csorbát.

Azonban számunkra a Lech folyónál elszenvedett vereség messze nem járt olyan súlyos következményekkel, mint az őket ért veszteségek Pozsonynál. Hiszen mi területet nem vesztettünk, míg a pozsonyi csata után a németek igen. Mégpedig óriási mértékűt, hiszen a határ egészen az Enns vonalára tolódott ki.

További fontos bizonyítékok a német halottas könyvekből és a királyi oklevelekből ismertek. Ezek az adatok pontosan közlik a német előkelőségek veszteséglistáját, társadalmi pozíciójukat, rangjukat. Az Annales Admuntenses közli három elesett püspök nevét (Theotmar, Ottó, Zakariás). Halálukat a Merseburgi és Weisenburgi évkönyv június 28-ára datálja. A Freisingi évkönyv Liutpold halálát július 5-ére jegyezte be.

A dátumok látszólagos szétszórtságából tudjuk, hogy a csata hosszan elhúzódó (június 28 – július 6.) időszakra tehető. A püspökök eleste a legkorábbi első csatához köthető, míg Liutpold a második csata áldozata volt. Az évkönyvek alapján egyértelműen tudhatjuk, hogy a déli római hadiúton vonuló, az egyházi méltóságok által vezetett keresztes sereg ütközött meg elsőként őseinkkel, és szenvedett súlyos vereséget.

A királyi diplomák (oklevelek) őrizték meg azoknak a világi és egyházi méltóságoknak a nevét, akik a csata előtt a királyi udvarban szolgáltak. Liutpold, Iring, Meginwald, Papo, Hatto grófok és Isengrim főasztalnok, továbbá 29 főnemes a csata után a királyi számadásokból eltűnt. Az egyházi méltóságok közül Theotmar salzburgi érsekZakariás sabeni, Ottó freisingi, valamint bizonytalan adatok alapján egy Udó nevű püspök neve is szerepel a veszteséglistán. Az apátok közül Gumpold, Hartvik ésHemprecht veszett oda. A király új embereket nevezett ki a csatában elesett tisztségviselők és egyházi főrangúak helyére ill. helyettesítésére.

Fontos dolgokat tudhatunk a magyarok viselt dolgairól Regino prümi apát (+915) évkönyvéből is, aki Karoling-latinsággal írt, és műve felmaradt az utókor számára. Ám mivel egy korban élt az általa lejegyzettekkel, igyekezett a magyarokat minél negatívabb szerepben feltüntetni az utókor számára. Mégis, sok esetben hűen jellemzi a magyarokat. „Lovaikon szoktak járni, gondolkodni, álldogálni és beszélgetni…”– írja, amiben valóban aligha kételkedhetünk. Regino apát krónikája a magyarokat a szkítáktól származtatja. Munkájában sok írott forrást használt fel. Azt írja a szkíta magyarokról: „A magyarok dölyfös és lázadó természetűek… mindig hajlanak az idegen elleni vagy otthoni felkelésre, természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre… fáradalmakban és a harcokban kemények…”

A későbbi források közül Aventinust (1477-1534), a bajor humanista történetírót kell még említenünk, aki még a mára eltűnt forrásokat ismerve írta le a legfontosabb eseményeket és szereplőket. Munkájából ismert a bajor sereg gyülekezési helye és ideje – 907. június 17. Valóságát a Bajor évkönyv és krónika is bizonyítja, azonos adatokkal. A gyülekezési helyként ismert Szent Flórian kolostor Ennsburgban állt,^[1] [7] tehát innét indultak az egyházi seregek.

A harcba induló bajor csapatok pontos mozgásának meghatározásában segít az Ostlanderődrendszerének behatárolása is. A kelet-nyugati irányú, és a Dunára támaszkodó erődrendszer megerősítése a magyarok ellenében történt. Ezek a legfontosabb erődítések: Melk, Krems, Mautern, Hollenburg, Tulln, Klosterneuburg és Hainburg. Legtöbbjük már a római korban is kőfalakkal védett erősségnek számított. Melk egyben egyházi szempontból is kiemelt fontosságú jelentőséggel bírt. A magas hegyen álló apátságot jól védett erősséggé építették ki. A Római Birodalom virágzása idején Namare néven szerepelt. Tulln, a római Comagena a Duna vonalának biztos pontja volt Bécstől 20 km távolságra, nyugati irányba. Magas, kőből épült, patkó alakú bástyákkal rendelkezett még a római időkből. ^[9] Közvetlenül előtte húzódott a régi római, köves út. Az Enns folyó átkelőit őrizte Ennsburg és Ybbs vára. Dévénnyel szemben, pedig Hainburgot erősítették meg a Duna völgyében.

A Frank Birodalom határait jól megszervezték, és komoly erősségekkel védelmezték a keleti határon. Ám ez a határvédelem kevésnek bizonyult a gyorsan mozgó, turáni hadművészettel rendelkező népekkel szemben. Így a magyarok is egyszerűen elkerülték a nagyobb várakat. A várak őrsége persze sokszor el akarta vágni visszavonulásuk útját. Ám a magyar felderítés és az előőrsök segítségével seregeink legtöbbször ezt sikeresen kikerülték. Ostlandot és a magyar törzsszövetséget széles gyepűsáv választotta el, ami durván Pozsonytól Stockerauig húzódott, az északi Duna parton. Ezen belül, a Dunához viszonyítva, északon a Morva, délen a Fischa folyók jelentették a határt.

Katonaföldrajzi szempontból fontos tényező a nyugatról induló utak meghatározása a Kárpát-medence felé. A Duna déli partján húzódó római hadiút viszonylag könnyen járható, át a Bécsi-medencén, ám a kijutást a Kisalföldre akadályozza a Rozália-hegység és a Lajta-hegység, valamint számos kisebb folyó és a Hanság mocsarai. Északról még nehezebb bejutni, mert a Morva-mező után a Kis-Kárpátok a Dunánál a Dévényi-szorosba tereli a nagy folyót és a közvetlen mellette járható keskeny utat. Ráadásul a Morva folyó szeszélyes mély vizén sem könnyű ebben a korban átkelni. Ezen az útvonalon haladva a bajor csapatok sehol nem lehettek biztonságban, hiszen számtalan hely alkalmas volt arra, hogy csapataink rajtaüssenek a menetelő bajorokon. A kezdeti napi 25-30 km haladási sebesség a Fischa folyót elérve, napi 4-5 km-re csökkent, ami a magyarokkal kezdődött első harcérintkezéseknek volt a következménye. Ez június 26-án történt először. Július 4-ig a megmaradt rövid távot csak napi 4-5 km megtételével érték el, tehát itt már jelentős ellenállást fejtettek ki seregeink előőrsei.

Fontos bizonyítékok lehetnek még a régészeti leletek is. Ezek összegzése azonban rendkívül nehéz, mivel több ország többféle érdeke vitákat válthat ki ez ügyben.

Például magányos lovas sírt találtak az Alsó-ausztriai Gnadendorfban, ami egy ifjú magyar harcos maradványait tartalmazta. A csontváz mellett gazdag lelet-együttest találták, hisz használati tárgyai, fegyverei elkísérték a halottat a túlvilágra. Aranyozott, ezüstszerelékes szablya, ezüst hajkarikák, pénzek, gazdag lószerszám jellemezte a lelet-együttest. A mellékletek hosszan tartó használatról árulkodtak, részben korabeli javításokat találtak rajtuk. Tehát a tárgyak nem a fiatal harcos számára készülhettek, hanem egy örökség részét képezhették. A fiatal magyar előkelőség sírjában talált pénzek 902-vel keltezettek, így akár a pozsonyi csata áldozata is lehetett. Vannak olyan feltételezések is, hogy esetleg Árpád fejedelemnek a csatában elesett valamelyik fia az áldozat. Ennek kiderítése nem lesz könnyű feladat. A harcos a karját ért nagy erejű ütés, ill. az artéria átvágása s elvérzés következtében hunyt el. Az antropológiai vizsgálat egy korábbi sérülést is kimutatott a koponyáján, ami a besarjadt csontszélek beforradása alapján gyógyultnak tűnt. A gnadendorfi ifjú harcos sírlelete a Magyar Nemzeti Múzeum időszakos kiállításán is szerepelt 2006-ban.

Az Árpád-korban élt történetíróink érthetően nem számolhattak be teljes hűséggel a szentistváni új államalapítást megelőző időszak, legjelentősebb győztes magyar csatájáról. Nem zenghettek dicshimnuszt a Római Egyház és Frank Birodalom katasztrofális vereségéről. Hisz már a nyugati, a római egyházhoz kapcsolódtunk. S abban az időszakban az idegen papokkal erőteljesen és sokszor bizony erőszakosan, államhatalmi támogatással térítő magyar keresztény egyház megszilárdítása is igen sok áldozatba került. Főleg az idegenek által pogánynak nevezett lázadások korában. (Természetesen e források „pogánynak” neveztek mindenkit, aki István ellen lázadt, még akkor is, ha az illető már a nyugat-római egyházat jóval megelőző s régibb bizánci (keleti) keresztyénség követője volt. Az új rend elleni lázadások szinte végig kísérték az Árpádok korát. (Nagy valószínűséggel e lázadások nem a keleti és nyugati kereszténység párharcáról szóltak, hanem sokkal inkább az idegenek túlzott térhódításáról országunkban, a magyarság önvédelmi harcáról és ősi szabadságjogainak megvédéséről. - a szerk.)

Mindenesetre legnagyobb királyainknak, így Szent Lászlónak is igen szigorú egyházi törvényeket kellett alkotnia és azokat betartatnia. A korai magyar források tehát a nyugat-római politikai és egyházi orientáció és érdekek miatt számolnak be oly szűkszavúan az eseményekről.

A leghasznosabb, s már magyar nyelvű munkák erről a nagy magyar diadalról jobbára csak a XIX. század végén tudósítanak. Baróthy Lajos, a „Magyar Nemzet Története”című munkájában ír összefoglaló értékelést a csatáról. Ez a mű Szalay József korábbi írásaiból összeállított válogatás, mely pontosan foglalja össze az egykori történelmi eseményeket. A hajóhad pusztulását az utolsó csatának írja le. Sajnos a történet eredeti forrását nem jelöli meg, így nem tudható, hogy milyen korai műveket tanulmányozott munkájában.

A Szilágyi Sándor által szerkesztett, hasonló mű alapforrásának a Freisingi évkönyvet jelöli meg. A munkában igen rövid értékelést olvashatunk csak a történetről. A döntő csata napját július 6-ra datálja: „Nonas Júli. bellum Baioariorum cum Ungaris in oriente.”

Összefoglalva tehát megjegyezendő, hogy szinte valamennyi magyar mű alapként korabeli vagy későbbi német forrásokat használt. Nemzeti elfogultsággal tehát ezek alapján a magyar műveket vádolni nem lehet. A németek veszteségeiket nyilván nem értékelték túl, sőt valamennyire inkább próbálták az elvesztett csatát kisebb jelentőségűnek beállítani. Például Aventinus bajor történetírót később többen vádolták azzal, hogy kiszínezte és eltúlozta a németek veszteségét, s a csata történelmi szerepét. Pedig a humanista író sehol sem tért el lényegesen a korabeli évkönyvek és királyi dokumentumok adataitól.

 

A POZSONYI DIADAL MAGYAR SZEMMEL

ÉVFORDULÓK, HUNGARIKUMOK, MAGYARGYALÁZAT,ÖRÖKSÉGVÉDELEM, ORSZÁGRONTÁS

2014. JÚL. 07.

„Decretum… Ugros eliminandos esse” –  A magyarok kiirtassanak!

A magyarok kiirtassanak! – hangzott IV. Ludwig kiáltványa.
Az igazi háttérhatalom emberei – a Gyermek Lajos mögött álló Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök – ezt bizony komolyan is gondolták.
Százezres sereggel vonultak fel ellenünk – Nagy Károly frank uralkodó csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratának dicsködében.

Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza.

907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt a Pozsonyi csata. Helyesebben, végre magyarul: aPozsonyi Diadal!

Első honvédő háborúnk a támadó – és kiirtásunkkal fenyegetődző – nyugat teljes vereségével végződött.

A Pozsony térségétől az Enns-ig – tehát az Óperenciáig – terjedő csatában az Árpád fejedelem vezette magyar sereg megsemmisítette a Keleti Frank Királyság hadait. Számos forrás a “hon(vissza)foglalásunk” végének tekinti az eseményt. Bölcsebben szólva a “hazatérés megerősítésé”-nek tekinthetjük a ránktörő nyugaton aratott teljes diadalt. Történelem tankönyveink mégis hallgatnak róla. Ha pedig a magyar történelemkönyvekben nem kapnak kellő hangsúlyt, hát másoktól a sulykolását hiába várjuk…

Geiger J. Péter : A pozsonyi csata (keptar.oszk.hu)

A csata – a csaknem négyszeres túlerő ellenére – a keleti frank seregek megsemmisítő vereségével végződött, amiben vezéreik, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek, egészen az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett.

Átlépve az Enns folyón az Óperencián túlra, vagy onnan visszafelé magam erről mindig meg is emlékezem. Gyermekeim is diadallal harsogják: Átléptük az Óperenciát! Átléptük az ó-magyar határt!

Enns, Ausztria legrégibb városa – utca a középkori (ma már inkább klasszicizáló barokk) főtérre

A Magyar Nagyfejedelemség 907-ben, a Pozsonyi diadalt követően kitolta határait az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és nyugatra – az avar gyepűkig – tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti várakat és városokat. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 80 év múlva, 985-ben tudta visszafoglalni.

De lássuk csak, hogyan is történt a Duna-menti diadal!

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer kialakítása. A korábbi szittya-hun-avar területeinket megszálló, így ellenséges germán és szláv népeket a hazatéréskor igyekeztek őseink a határtól minél messzebb űzni.

Johannes Turmair, írói nevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Bajor évkönyvek (Annales Boiorium) című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a nyugati seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását – Ugros eliminandos esse!

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak, kezdetű bullában hozták Európa tudomására a “keresztes hadjárat” tervét.

907. június 17. körül IV. Lajos vagy Gyermek Lajos (németül: Ludwig IV. das Kind), keleti frank király (900-911), és a pápa hívó szavára több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passau beli) kolostor között elterülő síkságon. A keresztesek táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. A keresztes haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, tekenősökből, ahogy a magyarok hívták a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.

A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mintegy harmincötezer fős magyar hadsereg állt. A keresztes haderő három hadoszlopban, kettő a Duna két partján, illetve egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony alá.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié pedig Theotmar érsek. Az utánpótlást szállító hajóhad (flotta) vezetője pedig Sieghard volt.

A magyar hadvezetés célja az lehetett, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez a csapatok átkelését kellett megakadályozni, vagy megelőzni, valamint az utánpótlás lehetőségét elvágni. Így a csata első napján égő taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak kevesedmagával menekült meg, s így vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két seregrész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5-re teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Majd megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két másik püspök, három apát, és tizenkilenc gróf is.
A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott szittya-magyar modor megint bevált.  A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak el Passauig. Erről minden magyarnak érdemes megemlékeznie Passaunál átlépve a ma osztrák-német határt!

De nagy ára volt a honvédő háborúnak! Mi magyarok Árpádot és három fiát Tarhost (43), Üllőt (41), és Jutast (35) vesztettük el. (Bárcsak neveikben túlélnének!)
Így lett ezért nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zoltán-Zolta-Zsolt-Solt fejedelem Árpád utóda. Milyen érdekes! Az Ő neve bizony messze túlélte Őt! Csak viselői nem tudják, hogy miért! Éppen e diadalért! A Pozsonyi Diadalért oly gyakori ma is a Zoltán név!

Árpád nagyfejedelem emlékműve Ópusztaszeren

A Pozsonyi csatában a támadó németek vesztesége annyira súlyos volt, hogy több mint száz esztendeig tartózkodtak mindenféle magyarellenes hadmozdulattól. Legközelebb csak 123 év múlva, 1030-ban mertek jelentősebb támadást indítani, akkor már a keresztény Magyar Királyság ellen. (Az utánpótlásukat akkor Búvár Kund intézte el…)

Hogyan lehet, hogy mégsem közismert e sorsdöntő csatánk? Milyen erő titkolta évszázadokon át előlünk. Hogyan lehet(ett) ezt “kifelejteni” a magyar közoktatásból? – Súlyos kérdések. Halovány válaszok…

Egy valóban magyar országon ez a – Nándorfehérvárit is messze felülmúló – diadal a történelemoktatás alaptétele és természetesen az egyik legfontosabb érettségi tétel is lenne! Csonkolt roncsországunkban ma nem az!

Változnak azonban az idők. Szovjet agymosás és deformkor után lassan megindul végre a magyar ébredés…
Ópusztaszeren Nyílzápor és Íjásztalálkozó emlékezett tavaly a csaknem feledésbe veszett magyar diadalra.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés:

 Pozsonyi csata Emléktúra 2012. július 07-én Ausztriában.

Bízom benne, hogy hamarosan nem jelenhet meg már hazánkban történelemkönyv e tanulságos lecke nélkül.

Javaslatom azonban nemcsak egy leckényi tananyag, meg egy érettségi tétel. Mindezen alapvetésen túllépve magyar hadi játékokkal pompás ünnepnap is illendő lenne országszerte. A diadal négy napjához közelebb súlyozható hétvégére.
Egy valóban magyar ország hamarosan nagyszabású történelmi filmmel is készül majd a Pozsonyi Diadal következő évfordulóira. 

Amíg Pozsonyi és Nándorfehérvári Diadal napja(i) helyett a május elsejét – a “munka ünnepét” – ünnepli munkaszünettel a Kárpát-medence, addig nem is nevezheti magát tisztességgel Magyarországnak!

Leventésen

Szebb Jövőt!
kíván

Szögedi Szabó László

SZANISZLÓ FERENC A POZSONYI CSATA EMLÉKÉN

1105 éve aratott hatalmas győzelmet a magyar haderő

https://www.youtube.com/watch?v=CdLQ1od08mc

Világ Panoráma - A pozsonyi csata - Cey-Bert Róbert - 2013-12-20

https://www.youtube.com/watch?v=e99Qej2Kcdk

Kubinyi Tamás: Pozsonyi csata I. rész

https://www.youtube.com/watch?v=e3rT1-ECMtw

NÁNDORFEHÉRVÁR NAPJA – NEMZETI ÜNNEPÜNK!

ÉVFORDULÓK, HAGYOMÁNY, HUNGARIKUMOK, RONCS-MAGYARORSZÁG

2014. JÚL. 22.

Áldás hava (július) 22.-e – Nándorfehérvár Napja
Nemzeti Ünnepünk e nap!

Hivatalosan sajnos még nem az…

Diadaljaink emlékei helyett zavaros május elsejék izzatag munkásmozgalmi kötődése még mindig béklyóba veri a magyart.
Nem látjuk tőle az igazi Ünnepet!
Nándorfehérvárt nem ünnepeljük, míg május elseje meg még mindig piros betűs ünnepnapunk.
A “munka ünnepén” meg nem csak a magyar dicsőséget, de még a munkát is messziről kerüljük…
Ezzel szembe kellene néznünk: Röhejesen magyarellenesek vagyunk!
Ünnepelhetnénk a munkát akár munkával is!
A chicagoi csőcselék tombolásának és balsorsának avítt kötődéstől pedig igazán meg kellene már szabadulnia a modern magyarságnak. Egy érett nemzethez nem méltó a sajátja helyett más népek kétes évfordulóit ünnepelgetni. Majd ünnepli azt, aki akarja. Ki-ki magában, vagy elvtársai kedélyes körében. Bárki kiveheti a szabadnapjait és vigadhat. Amikor akar, vagy amikor épp a munkahelye engedi.
Ahogyan megszabadultunk a vörös októberi november 7.-étől, úgy könnyedén megszabadulhatunk a május elsejéktől is. Magyaros engedékenységgel meghagyva persze az ünneplés lehetőségét annak, akinek világnézete, vagy vallása (hiánya) úgy kívánja.

Ha már nem a 907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt Pozsonyi csatát, helyesebben, végre magyarul a Pozsonyi diadalt, első honvédő háborúnk sikerét ünnepeljük, hát itt van – jelenkorunkig a félidőben – Nándorfehérvár!

A mi örökségünk Nándorfehérvár és a diadala! Nem pedig holmi idegen május elsejék!Ahogyan már a módszerváltozással töröltük a november 7.-éket, úgy törölhetnénk le a Vörös Terror üres sör-virsli tolongásainak kétes emlékét is…

Ha munkaszüneti nap, hát a magyarnak Áldás hava (július) 22.-e, a Diadal Napja illendő, a diadalhoz méltó ünnepléssel, hagyományőrző fölvonulásokkal, korabeli hőseinket és vitézségüket idéző gyermekműsorokkal.

A Nándorfehérvári Csata. (Ismeretlen, 19. századi festő munkája)

A kép közepén kereszttel a kezében a győzelembe vetett HIT Hőse, Kapisztrán János.

A Nándorfehérvári Diadal 555. évfordulója alkalmából (2011-ben) a Magyar Kultúrális Örökség Alapítvány már indítványozta Áldás hava (július) 22.-e nemzeti ünnepnappá és – május elseje helyett – munkaszüneti nappá nyilvánítását Magyarországon. Nem lett sok foganatja. A roncsország kétes elitje nem eszmél…

Idén keddi napra esik Nemzeti Ünnepünk. Érdemes hát elmerengeni rajta, a május elsejét kellene továbbra is, jövőre is munkátlanul elvesztegetni, vagy Nándorfehérvár diadalmas hangulatát idéző párviadalokat élveznénk inkább az évfordulón, a Nemzeti Ünnepen, illendően magyar szabadnapunkon?!

Szebb Magyar Jövendőt!
kíván

Tisztelettel:
Dr. Szabó László
Magyar Kultúrális Örökség Alapítvány
alapító
www.makultur.hu

A POZSONYI CSATA TÖRTÉNETE

Nemzeti Ünnepünk e nap!

Sajnos ez sem az, de május 1. az még mindig ünnep

Az illuminátusok megalakulásának az ünneplését még ma is kikényszerítik, - na te hülye goj ünnepeld a rabszolgaságod, mert a vakoló szabadkőművesek kamatrabszolgává tesznek a XXI. században nemzetett , és egyént, hogy végül likvidálni tudjanak egyént , családot, nemzeteket , mert a 7 milliárd embert 500 millióra akarják apasztani , kitörölni az élők sorából mintha nem is lettünk volna soha , Hát ilyen ez a beteg kiválasztott nép, de az emberiségnek könnyebb lenne a dolga ugyan is a bankárkasztot 300 család alkotja , és ez 6000 főt jelent , csak ennyit kellene likvidálni , és megszünne a kamatrabszolgaságunk , ha még hozzájuk vesszük a vakolókat világszerte, az egy újabb kb 1 millió fő lenne , és még 1 millió a kiválasztott nép, hisz ez az egész a zsidó világbirodalom létrehozásáért folyik a szép új világrendért. No képbe vagy már te goj állat

, és még gondolkodni is mersz , pedih a médiánkon keresztül, a szádba rágjuk , hogy mit is akarunk , te beszélő szerszám , büdös rabszolga !!!!

HONI TALLÓZÓ, ÖRÖKSÉGVÉDELEM, PIROS-FEHÉR-ZÖLD HÍREK

2012. JÚL. 04.

A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.

 

Torma Béla, ezredes (Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

HÁZAK, HAJÓK EGY KÁVÉ ÁRÁÉRT

ÖRÖKSÉGVÉDELEM, RONCS-MAGYARORSZÁG, TORONYALJASOK

2014. AUG. 24.

Itáliai házak eladók “egy csésze kávé áráért”

Egy euróért – egy csésze kávé áráért – kínálja évszázados épületeit a 7200 lakosú szicíliai városka, Gangipolgármestere – tette közhírré a sajtó az elmúlt hetekben.

Gangi (szikélül: Ganci) városka az Etna tövében

A hír folytatása, hogy az ajánlat vonzza az érdeklődőket, talán nem meglepő. De mégis az! Roncs-Magyarországon ez ma nemigen történne meg.
Képzeljük csak el! Hagyományos épületeit még romosan őrző magyar faluban, vagy kisvárosban 1-2 száz forintért eladó a tíz(en)millió forintért eredetiben fölújítandó házak sora! Hát nagy csődület a mai magyar roncselit újgazdagjai részéről nem indulna…
Az olasz minta szerint ugyanis jelképes összegért cserébe a vásárlók Itália nevezett városaiban elkötelezik magukat arra, hogy az épületeket eredetiben helyreállítják.

A Szőke Tiszát is így adta el Szeged (Fideszes többségű) önkormányzata. A teljes fölújítás kötelezettségével.
A fölújítás soha nem történt meg, de még csak meg sem kezdődött. A Város (szoci vezényletű) balvezetése 12 év múlva még az automatikusan érvénybe lépő tulajdonosi jogait is sumák és gyáva volt vállalni! Az eredmény egy pótolhatatlan, milliárdos értékünk pusztulása.
A toronyaljasok nálunk az olasz minta ellentettjét képviselték: Megmenteni helyett… Elveszejteni értékeinket bármi áron…
Bár a jog ellenében is cselekedtek, még mindig szabadon járnak!
Milliárdos hűtlen kezelés! Szabadlábon… Süketelve… Jogászkodva… Másokra mutogatva… Nagyképűsködve… Arcunkba röhögve…
Nálunk, Roncs-Magyarországon – értékmentés helyett – ez ma a menő!

PIHEN A KOMP, KIKÖTÖTTÉK – BENNE HALLGAT A SÖTÉTSÉG

BARMOLMÁNYOK, SZÖGEDI HÍREK, TORONYALJASOK,VÁROSGARÁZDÁLKODÁS

2013. SZEPT. 03.

Nincs többé Tápai komp se!
Városunk balvezetése ezt is eltörölte.

Megint egy árnyalattal szegényebb lesz Szeged.

“Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.”

Eredetileg persze azért, mert

“Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik…”

(Petőfi Sándor: FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA…)

A mi kompunk azonban a Város balvezetése és a toronyaljasok nemtörődömsége miatt lett csendes.

Tápai partoknál evezünk a langyos őszi délutánban… De ez most a még szokottnál is csöndesebb! Szokatlanul csendes!
Két napja látom a víz felől, hogy Tápé táján minden csöndes. A Tiszán csónakkal közlekedőket nem keresztezi többé a Tápai komp. Így nem is jutnak át többé hagyományos útvonalukon a kirándulók, meg a tápaiak sem a Tiszán.

A veszteségesnek mondott tápai kompot üzemeltető Jaksa Sándor többször próbált Botka Lászlóvaltárgyalni, de a városvesztő egyszer sem fogadta. Nem újdonság ez. Így kezeli ő az ügyeit, mindig is így kezelte. Ő azzal tárgyal, akivel neki érdemes! Nem azzal, akivel a Város érdekében lenne érdemes. Ez is az “üvegzseb program” része…

Az üzemeltető levélben tájékoztatta a Város ügyei iránt legkevésbé sem fogékony balvezetőt, hogy a szeptemberi bágyadt búcsúzónál leáll a komp is…

„Nemrég múltam 67 éves tisztelt polgármester úr, nekem sajnos sem pénzem, sem energiám nincs arra, hogy saját anyagi forrásból tartsak fent egy közszolgáltatást annak érdekében, hogy az emberek át tudjanak kelni a Tisza folyón. Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy esetlegesen a házam, illetve az eddig kemény munkával megszerzett anyagi javaimat a cég vesztesége miatt elvigyék. Mivel alulfinanszírozta a cégemet, úgy 2013. szeptember 1-től leállítom a komp üzemeltetést. Ön, mint polgármester nem veszi figyelembe a tápéi nép érdekeit” – írta Botkának az üzemeltető levelében.

A Város balvezetése szerint a tápai komp helyzetét alapvetően az M43-as autópálya és a Móra Ferenc híd megépülése változtatta meg, mivel az addig kompot használók többsége ma már ott kel át a Tiszán.

Ezzel szemben Jaksa úr adatai szerint is napi 15-40 ember használja a kompot és az ingyenesen utazók után, egy oda-vissza útra az önkormányzat mintegy 2400 forint támogatást ad a cégnek.
A támogatás szerződés szerinti összege egyébként nem csökkent az idei évben, hanem a 2012-es szintet tartja.
“A korábbi, nyereséges években Jaksa úr nem jelezte, hogy kevesebb önkormányzati támogatással is beérné” – áll epésen a Város (60 milliárdos eladósításában sáros) balvezetésének közleményben.

Lehet révészt váltani, eddig is lehetett volna, ha vele van, vagy volt a gond! Az üvegzsebesek úgyis meglelik majd a hasznukat! Ezért toronyaljaskodnak! Semmi másért. A Város nekik nem számít! De a Tápai kompot így elveszejteni, az a mi veszteségünk, a Város vesztesége.

Pihen a komp, kikötötték… lassan majd végre el is enyészik, mint a kötelén valaha árválkodva himbállott utolsó bőgősbárkaorr…
(Erről sajnos talán kép sem maradt fönn…)

Szeged Város balvezetése nem hogy egy mutatvány bőgősbárkával, vagy vízimalommal nem tud előállni (mint városvédő egyesületünk számtalanszor javasolta), de még a meglévő értékeinket sem képes megőrizni…

Más szemében a szálkát is meglelik, míg magukéban a gerendát sem találják a Várost szipolyozó, gyüttmönt toronyaljasok.
Bennük bizony nem hallgat, de tombol – örömtáncot jár – a sötétség…

Dr Szabó László
Szögedi Védegylet

HÚSZ ÉVNYI RABLÁS RÖVID TÖRTÉNETE – AVAGY MAGYARORSZÁG KIFOSZTÁSA

CIKKEK

2015. JAN. 27.

Posted on 2010/02/06 by Híradmin

fotó: Burger Zsolt

Több állami támogatást kaptak a multik az eltelt évek alatt, mint amennyi adót és járulékot befizettek az államkasszába

A nyugati pénzügyi tőke megtiltotta Antall Józsefnek, hogy az államadósságot a saját elképzelése szerint kezelje – állítja Bogár László. A közgazdász szerint hazánk –már a rendszerváltást megelőzően – egy globális és végtelenített adósságszivattyúnak, egy kifosztó szivattyúnak lett az áldozata.

„Antall Józsefet 1990 elején, amikor még nem volt miniszterelnök, de már látható volt, hogy ő lesz a soron következő kormány feje, számos alkalommal vitték el azokba a nyugat-európai pénzpiaci központokba (Frankfurt, Párizs, London), amelyek a világ pénzhatalmának európai centrumai voltak” – mondta Bogár László közgazdász az Echo Televízió Kiút többszemközt című műsorában. Bogár László szerint Antall Józsefnek alkalma nyílt mindenkivel találkozni, aki ebben a pénzhatalmi rendszerben számít. A kilencvenes év végén drámai hangú beszélgetésen mondta el Bogár Lászlónak azt, hogy mi történt ezeken a beszélgetéseken. A rendszerváltás első miniszterelnöke szerint egy globális vélemény hatalmi terrorja nyilatkozott meg a találkozókon.

„A bankárok udvariasan, de igen határozottan jelezték Antallnak, hogy mi az, amiről soha semmilyen körülmények között nem szabad beszélni. Nemcsak neki, de a kormányzati rendszer egyetlen tagjának sem” – mondta Bogár László, aki az Antall-kormányban politikai államtitkár volt.

A közgazdász szerint ilyen volt az adósság problémaköre, amely valójában egy negatív nemzeti vagyon. Tilos volt továbbá az adósság könnyítéséről vagy a fizetés átütemezésének akárcsak a lehetőségéről is beszélni. „Az ország népe logikusan számíthatott volna rá, hogy az adósságot eltörlik, vagy legalábbis felvetik ennek lehetőségét, mint ahogy ez Lengyelországban történt, ahol az adósság egyharmadát elengedték” – hangsúlyozta a közgazdász. Elmondta, hogy tilos volt arról is beszélni, hogy az ország egy végtelenített adósságszivattyúnak, egy kifosztó szivattyúnak az áldozata lett. Bogár László szerint arról végképp nem szabadott értekezni, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején hogyan és kik konstruálták meg azt a rendszert, amelynek nyomán az országot belehajszolták egy olyan adósságcsapdába, amelyből nem lehet kikecmeregni.

Antall Józsefnek azt is megtiltották, hogy a nemzeti vagyon kifejezést használja. A statisztikai évkönyvben 1989-ben szerepelt utoljára a nemzeti vagyon kifejezés. 1990-től – Antall József is ezt örökölte – már nem szerepelt ez a fogalom a statisztikai évkönyvben, amelyet a globális világképre hivatkozva szüntettek meg.

„Antallnak arról sem szabadott beszélnie a nyilvánosság előtt, hogy a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális vállalatok – amelyek azóta letarolták a magyar gazdaságot – milyen alkuval jönnek be Magyarországra. A legutóbbi időkig szigorúan tilos volt tudni, hogy mintegy hatezermilliárd forint nemzeti ajándékot (állami támogatást, adókedvezményt) kaptak ezek a vállalatok, többet, mint amennyi adót és járulékot befizettek az államkasszába” – mondta Bogár László. A közgazdász szerint a multik nemcsak ingyen használják a játéktereinket, de még nemzeti ajándékokban is részesülnek.

A sors fintora, hogy Soros György és Andrew Sarlos azt javasolta Antall Józsefnek,megvásárolják Magyarország adósságállományát, amely akkor huszonkétmilliárd dollárra rúgott. Ennek fejében a nemzeti vagyon legértékesebb darabjait kellett volna átadni az üzletembereknek. „Antall akkor azt válaszolta – nem szokott ilyen kifejezéseket mondani –, hogy ez kommunikálhatatlan, ezzel ő nem tud kiállni a magyar társadalom színe elé. Nem tudja elmondani, hogy a Nyugat, amelytől a felszabadításunkat vártuk, azzal kezdi a felszabadításunkat, hogy az adósságunk fejében elveszi a nemzeti vagyonunkat. A dolog tragédiája az, hogy eltelt húsz év, az adósságunk százmilliárd dollárral több, mint akkor volt, közben pedig eltűnt a nemzeti vagyon” – mondta a közgazdász, akinek az a véleménye, hogy rosszabb helyzetben vagyunk, mintha Antall József elfogadta volna Sarlos és Soros ajánlatát.

Bencze Izabella, a volt Kincstári Vagyoni Igazgatóság egykori vezérigazgató-helyettese szerint a fejlett demokráciákban az állami vagyon tíz és harminc százalék közötti arányt képvisel a magántulajdonnal szemben. „Magyarországon a szocializmusban kilencvennyolc százalék körül volt az állami tulajdon aránya. Felgyülemlett egy hatalmas vagyon, amelyet ha egy olyan típusú privatizációval értékesítettek volna, amely a bevételeket az államháztartásba vezeti be, az adósságokat ebből próbálja meg lefaragni, és senki nem lop el semmit, akkor ma Európa egyik leggazdagabb állama lehetnénk” – mondta Bencze Izabella. A jogász azt mondja, hazánkban a hivatalos kommunikáció szerint a reprivatizációt azért nem lehetett választani, mert annak költségeit a költségvetés és az állam teherbíró képessége nem viselte volna el.

Bogár László kijelentette, hogy a reprivatizáció, amelyet Csehországban megvalósítottak, számunkra tiltva volt.

„TRIANON MIATT VOLT GLOBÁLIS PARANCS A REPRIVATIZÁCIÓ MEGTILTÁSA. A KÖRNYEZŐ ORSZÁGOK KÖNNYEN REPRIVATIZÁLTAK ABBÓL A RABOLT VAGYONBÓL, AMELYET VÉRES KONCKÉNT TRIANON UTÁN KAPTAK, S A MAGUKÉNAK TEKINTETTEK.

Ezt a Nyugat, a globális hatalmi rendszer is elismeri. Mi lett volna, ha Magyarországon visszavezetjük a történelmi reprivatizációt? A Nyugatnak kényes kérdésben kellett volna állást foglalni: legitim döntésnek ismeri-e el a trianoni békeszerződést. Ezt a Nyugat el akarta kerülni” – mondta Bogár László.

(Forrás: Wiedemann Tamás – Magyar Hírek)Internetfigyelő

MUHI – MOHÁCS – TRIANON

HÍREK, HUNGARIKUMOK, MAGYARGYALÁZAT

2012. JÚN. 04.

Muhi – Mohács – Trianon

Két iszonyú csapásból talpra álltunk, a harmadikból még mindig zsibbadtan lábadozunk…

A saját kevélységüktől nem látó, bennünket “kulturált önuralommal” lenéző nyugati országok népei nem tudják, mit jelentenek ezek a fogalmak. Nekünk ilyenből három is jutott! No persze a szovjet terrort és bolsevik agymosást akkor még nem is említettem…
Nekünk olyan nemzeti roppanásokból, derékbatöretésekből kellett talpra állnunk, amilyet a büszke nyugat – ahogy önmagát ma nevezi “Európa” – az utóbbi ezer esztendőben kóstolóba sem kapott. A terror és kultúrsokk eme válfajai – Muhi, Mohács és Trianon, no meg a szovjet terrora – osztályrészül csak nekünk, a lenézett Kelet-Európának jutott.Muhinál elveszett Magyarország, és a népességvesztésen túl a kultúrális értékeink java is megsemmisült.Mohácsnál (majd az azt követő oszmán hadjáratokban, no meg a kegyes “fölszabadításban”) másodszor is elveszett Magyarország, és a népességvesztésen túl a kultúrális értékeink jelentős része is megsemmisült.

A Mohácsi Csata ma már újrajátszható és megnyerhető a Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) által a Történelmi Animációs Egyesülettel indított Magyar Történelmi csaták 3D-ben című sorozat segítségével a www.mandarchiv.hu honlapon. A Mohácsi Vész ma már van olyan távolban, hogy eljátszhatunk a gondolattal…
De Trianon olyan seb, amely nem gyógyul, mert nem gyógyulhat a csonk magától, a (fantom)fájdalom és égő sebe – mint egy nyílt csonttörés – csak “sebészileg” orvosolható! A sajgón hiányzó tagok visszatérésével, a leszakított országrészek visszaillesztésével orvosolható…

Muhi, Mohács ma már a múlt ködébe feledett, gyógyult hegek. Trianonnál azonban olyan aljas csapás ért bennünket a nyugattól, melyet maguk a felbutói és aláírói is csak szégyenkezéssel emlegethetnek. A négy nyugati hatalom képviselői közül a legkulturáltabb, Lloyd George angol miniszterelnök saját legnagyobb politikai baklövéseként írta le későbbi éveiben.
Már Trianon előkészítésekor is ellenezte a csonkító indulatokat (majd sajnos föladta ellenállását):“Soha nem lesz béke Délkelet-Európában‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. [...] Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” 

Természetes, hogy nem lehet béke, amíg rasszista és soviniszta indulatokkal fűtött szemétdombok kiskakasai próbálják a magyart másodrangú európai polgárrá sűlyeszteni. Lássuk csak jelenkorunk szlovák fasizmusának döbbenetes vadhajtásait.

Trianonnál éppen az a középső csonk maradt meg magyarnak, melyen történelmünk legnagyobb pusztulásai zajlottak. Nem sok olyan ország van a világon, melynek polgárai – míg több, mint 1100 esztendeje ugyanott honolnak – külföldre utazgatnak, hogy legrégibb történelmük emlékeit látogassák.
Trianon égő seb, nem maradhat gyógyítatlan. Egy művelt Európa nem tűrheti el e szégyenét mosdatlanul.
Meg kell hát ismertessük velük is megtévedt vezetőik kirekesztő döntését és annak orvosolandó következményeit.

Minden nyugat-európai polgár honi kiruccanásába rutinszerűen be kell illeszteni a budapesti séta és a szentendrei hajókirándulás mellett a Trianon-múzeum meglátogatását is! Amíg persze a bűnös városban, Budapesten nem áll ilyen, addig kénytelenek lesznek lelátogatni Várpalotára, csonkországunk egyetlen Trianon Múzeumába.
Csonkországunk minden csonkamegyéjében elkél egy ilyen múzeum, mely a térség szenvedésire emlékezik majd. Majd pedig az elszakított területeken is létrejöhetnek végre a Trianon-múzeumok, melyek az elszakított magyarok megaláztatásait és szenvedéseit bemutatni lesznek hivatottak egy valóban művelt – bűneivel is szembesülni képes – működő Európában.
Ez a legkevesebb, amit kirekesztett és megalázott magyar véreinkért megtennünk kötelesség.

Leventésen
Szebb Jövőt!

Dr Sz L

Juhász Gyula Trianon versével emlékezünk ma kirekesztett testvéreinkre…

Juhász Gyula - TRIANON

https://www.youtube.com/watch?v=Z0Fa_vaLwUk#t=120

Itáliai házak eladók “egy csésze kávé áráért”

Szicília eldugott kisvárosaiban a restaurálás költségét házanként 35 ezer euróra becsülik. Tizenegy-két millió forintért a mi magyar falvainkban és kisvárosainkban is remekül fölújíthatnánk az arra érdemes házak tömegeit. De ilyenről itthon hír föl nem rebben…

Lássuk a Szicíliai példát: A Palermóhoz közeli Gangi (szikélül: Ganci) polgármestere, Giuseppe Ferrarello igyekszik megmenteni a lakosait és épületeit veszítő kisvárost. A régi görögök által is lakott város mai központját még 1300-ban építették. Gangiban a hetvenes években még több mint tízezren éltek, azóta azonban a lakosok száma folyamatosan csökken. Az elvándorlás folyamatos. Az elhagyott épületeket az összeomlás fenyegeti.

Hasonló kezdeményezéssel próbálta megmenteni a szintén szicíliai Salemi városát még 2011-ben az akkori polgármester, Vittorio Sgarbi ismert olasz művészettörténész.

Salemi az 1968-as földrengés után néptelenedett el. Az itt is egy euróért kínált épületeket azonban a helyi ügyészség omlásveszélyesnek tartotta és az adásvételeket leállította. Ahelyett, hogy a földrengésbiztos fölújítást tette volna kötelezettséggé! Ott is van még fejlődni való…

Egy euróért kínálják a házakat a folytonos fogyatkozásában ma már csak 98 lakosú liguriai – észak-olasz – Carrega Ligurében is…

A vevőknek saját költségükön kell helyreállítani a megvásárolt romos épületeket. Az egy euró tehát kétszeresen is jelképes, hiszen a fölújítás kötelezettségét is vásárolja meg vele az európai polgár.

Az épített örökség védelmének nagy hagyománya új helyzetet teremt Itália elnéptelenedő szép kisvárosaiban és falvaiban.
A mintát a magyar újgazdagok számára is ajánlhatjuk itthon, saját hazájukban is.
Az épített örökség megsemmisítéséről és az otromba modern városrészeket “teremtő” pénzpörgető viselkedéséről Olaszországban is csak a maffia nevezetes.

Az igaz hazafiság nem (csak) szájtépés, de a tettek hatalmas és pompás építménye is.

A hazafiság egyik legfontosabb pillére pedig éppen a műemlékvédelem!

Szebb Jövendőt!
kíván
a Magyar Kulturális Örökség Alapítvány
nevében:

Dr. Szabó László
alapító

A Pozsonyi csata

Nagyon unom és rühellem ,hogy azt látom sok helyen,hogy ma van az amerikai nemzeti ünnep a függetlenség napja! Nem faramuci dolog ez? Többet szajkózzák,ezáltal többen is tudják de az nem a mienk...
Ma az elhallgatott történelmünk legdicsőbb csatájának van az évfordulója! Július 4!

Ezen elnevezéssel két csatát tart számon a magyar történetírás. A mostani cikk az első csatáról szól aminek a magyar oktatás és történelem kutatás nem igazán szentel szinte semmilyen helyet. Az összecsapást körüli "homályt" próbálom világosabbá tenni.


Noha mind a mai napig úgy tanítják, hogy a besenyőktől 895-ben súlyos vereséget szenvedve keltünk át a Kárpátok hágóin, hogy megkezdjük a honfoglalást, nincs okunk a szégyenkezésre. Már 899. szeptember 24-én a Brenta folyón keresztül, szemtől-szembe ráúsztatva a túlparton tartózkodó, az egykorú források szerint is háromszoros túlerőben lévő itáliai seregre, a magyarok tönkreverik Berengár itáliai király hadát. Az Itáliából való hazatérést követi a morva területek teljes meghódítása, melyeket fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt bekebelezni a keleti frank birodalom. ( Azt már csak súgva merem megkérdezni: hogy tudtak minket a besenyők elverni, míg nyugatot tönkre vertük? :) Erre nem válasz az eltérő harcmodor. Egyértelmű a válasz: közük nem volt a besenyőknek a honfoglalásunkhoz. )

Johannes Turmair, művésznevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Annales Boiorium című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a német és bajor seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását (Ugros eliminandos esse).

Álljon itt egy hadtörténész ezredes szakszerű rekonstrukciója, jóval izgalmasabban tudja előadni mint én:

„A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE
Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.”
(Torma Béla, In: Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

A csatákban elhullott a nyugati összevont erök nagy része köztük Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf. A menekülőket az üldöző lovasság levágta, s Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár őrsége lépre ment, s üldözésbe fogott. A visszaütő magyar lovasság megsemmisítette az "üldözőket". A menekülő király is csak nehezen jutott csak el Passauig.

Más országokban külön kutatócsoportok, intézetek és szakértők foglalkoznak az események hátterének feltárásával, befogadás kultúrájával és a győzelmeket megörökítő emlékművek felállításával, melyekre külön forrásokat különítenek el.

Nálunk a millennium óta alig állítanak emlékművet a győztes magyarokra emlékezve, ahol viszont vesztettünk, számtalan emlék hirdeti, hogy nekünk Mohács kell. Szigetvár mellett szobrot avatnak Szulejmánnak, aki Mohácstól Szigetvárig, 40 éven át vezetett ellenünk győztes hadjáratokat. Kurgán-halmot emelnek Muhi-pusztán a tatárjárás emlékére, ágyús emlékművet raknak az 1809. évi győri csata helyszínére, és obeliszkeket állítanak a román hadsereg 1919-es hatvani bevonulásának elismeréseként. A budapesti Szabadság téri Trianon-emlékmű helyére állított szovjet emlékművet csak azért nem sorolom ide, mert az már sajnálatos módon politika lenne. Mi ebből a tanulság? Emlékezzünk és emlékeztessünk!

1896-ban országra szóló építkezések és ünnepségek hirdették a honszerzés és nemzettudatunk fontosságát, a Feszty-körképtől kezdve a Hősök teréig, a budapesti belváros gyakorlatilag a mai napig ebből él. 1996-ban szinte semmi maradandó nem készült Árpád magyarjainak tiszteletére. 2000-ben, az államalapítás millenniumán szintén nem.

2007-ben pedig még azt is elfelejtettük, hogy 1100 éve egy győztes csata miatt fejezhettük be a honfoglalást. 907 azonban nemcsak a honszerzés befejező dátuma, hanem Árpád nagyfejedelem halálának hagyományos évszáma is, aki feltételezések szerint éppen ebben a csatában kaphatott halálos sebet, és akinek a dinasztiája kilenc szentet és boldogot adott Európának. Köztük van az az Európa-szerte tisztelt Szent Erzsébet is, aki több mint 800 éve született. Árpád emlékét sem ápoljuk méltón, még a sírjának helyét sem ismerjük, pedig neki köszönhetjük hazánkat, Magyarországot, ami bár csonkán, de még 1100 év múltán is áll.


Múlt nélkül nincs jövő! Emlékezz és légy büszke őseidre!