Gyilkos politikusok
Domány András: Egy sosem volt politikai gyilkosság anatómiája – Miért zuhant le Lech Kaczyoski lengyel elnök repülőgépe?
„Putyin
gyilkos, Tusk áruló!” –
kiabálták 2011 áprilisában, a szmolenszki repülőszerencsétlenség
évfordulóján a varsói orosz nagykövetség előtt azok a
tüntetők, akik szerint a két miniszterelnök összejátszott a
lengyel államfő elveszejtésére.„Merénylet
volt, megölték őket”
– jelentette ki teljes meggyőződéssel a milliók által
hallgatott Mária Rádióban Tadeusz Rydzyk redemptorista szerzetes,
az állomás alapítója és igazgatója. Komoly ellenzéki
politikusok ezt nem mondják – bár soha nem határolódnak el
egyértelműen ezt hirdető híveik kijelentéseitől –, de azt
állítják, hogy az erkölcsi felelősséget a köztársasági
elnök, felesége és kísérőik haláláért egyfelől mindenképp
a kormány viseli, mert saját államfőjével szemben lépett fel,
és nem gondoskodott biztonságáról, másfelől a pilótákat
félrevezető, a repülőgépet szándékosan a halálba irányító
orosz katonatisztek. A lengyel kormány 2011. július végén
közzétett vizsgálati jelentése ezzel szemben mind lengyel, mind
orosz részről a felelőtlenség, rendetlenség, összevisszaság
döbbenetes láncolatát leplezi le a tragédiához vezető okként.
Egy
dolog biztos: a Lech Kaczyoskit szállító repülőgép 2010.
április 10-én ottani idő szerint 10 óra 41 perckor lezuhant a
szmolenszki repülőtér mellett. Senki nem maradt életben. A 96
áldozat között volt a lengyel közélet színe-virága: az elnöki
páron kívül a vezérkari főnök és az összes fegyvernem
parancsnoka, több főpap, a jegybank elnöke és az ombudsman,
számos parlamenti képviselő és szenátor. Az utóbbiak között
nemcsak a Kaczyoski-párt politikusai, hanem kormánypártiak és
baloldali ellenzékiek is. Ijesztően szimbolikus: éppen arról a 70
évvel korábbi szörnyűségről akartak megemlékezni, hogy a
kommunista párt legfelső vezetőinek határozata alapján több
mint 20 ezer lengyel foglyot végeztek ki a Szovjetunióban, egy
részüket a Szmolenszk melletti katyoi erdőben. Az akkori lengyel
társadalom elitjét. Az ügy immár másfél éve uralja a lengyel
politikai életet, és az október 9-i parlamenti választások felé
közeledve ez természetesen erősödött. A szerencsétlenség
okairól készült egy orosz és egy lengyel hivatalos jelentés (az
utóbbitól független ügyészi nyomozás még zajlik), az elhunyt
elnök ikertestvére által vezetett ellenzéki párt (Jog és
Igazságosság, a továbbiakban használt lengyel rövidítése
szerint PiS) pedig egy Fehér Könyvet adott ki. A lengyel és kisebb
részt az orosz sajtó elmúlt másfél évi tudósításai,
elemzései és az említett jelentések alapján próbálom meg
bemutatni, mi történt tehát 2010. április 10-én és a megelőző
néhány hétben. Megöltek-e valakit? Ki a gyilkos?
Az
első kérdés persze az, hogy miért ölték volna meg Lech
Kaczyoskit. Hívei számára a válasz kézenfekvő: mert igazi
hazafi volt. Nem hajbókolt az oroszoknak, ahogyan az EU-nak és
benne a németeknek sem. Ezért vált kényelmetlenné a történelmi
ősellenség szomszédok, illetve a gerinctelen vagy áruló lengyel
politikusok számára. (Oroszország a Szovjetunió felbomlása után
is szomszéd a kalinyingrádi terület révén.) Igaz, Dmitrij Babics
orosz kommentátor a Ria Novosztyi hírügynökségtől feltette a
praktikus kérdést: ugyan mi értelme lett volna megölni az elnököt
pár hónappal megbízatásának lejárta előtt, amikor a
közvélemény-kutatások alapján nyilvánvalónak látszott, hogy
nem fogják újraválasztani? Ám a gyilkosságteória támogatói
azt mondják: a politikai ellenfelek erőszakos likvidálása orosz
hagyomány, az ottani politikai kultúra része, miért épp most ne
alkalmazták volna?
Ezt
az érvet nem lehet simán lesöpörni. Tudjuk, hogyan halt meg
Trockij Mexikóban és több ukrán emigráns vezető
Nyugat-Európában. Ma már nem titok, hogy Szolomon Mihoelsz
színészt, a háború alatti Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét
vagy Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspököt a
titkosszolgálat gyilkolta meg a negyvenes évek végén, és az
esetet közlekedési balesetnek álcázta. Sőt a rendszerváltozás
után, pár éve is volt olyan egykori KGB-tiszt, aki Londonban
rejtélyes polóniummérgezésben halt meg. Külföldi államférfiakat
azonban tudtommal még Sztalin idején sem gyilkoltak. A II. János
Pál pápa elleni 1981-es római merénylet lehetne a kivétel, de
annak szovjet–bolgár szála mindmáig bizonyítatlan, és én
személy szerint nem is gondolom, hogy igaz. Továbbá ha mégis az
oroszok szánták rá magukat Kaczyoski megölésére, miért a saját
területükön követték volna el? És egyáltalán: akármi a
véleményünk a mai orosz politikai rendszerről, józan ésszel
elképzelhető egy ilyen merénylet 2010-ben?
Ismétlem:
a PiS hivatalosan nem beszél gyilkosságról, de „holdudvara” és
a lakosság egy nem elhanyagolható része hisz ebben. A sajtóban és
az interneten rengeteg elképzelés forgott a repülőgép
berendezéseit megbénító elektronikus vagy lézeres eszközökről,
termobárikus bombáról. Az is felmerült, hogy mivel az 1990-ben
készült orosz gép pár hónappal azelőtt az eredeti szamarai
gyárban volt nagyjavításon, ott szándékosan elrontották vagy
beletettek valamit. Sokan véltek a homályos felvételeken robbanást
látni-hallani, noha a fekete doboz hangfelvételei ezt kizárják,
és a hozzáértők a földhöz csapódás miatt darabokra szakadt
roncsot is meg tudják különböztetni attól, ami felrobbant. Nem
volt bomba, nem lőtték le a gépet. Hosszú viták folytak arról,
hogy ezüstjodidot szórtak ki, amitől felhők képződtek, vagy
mesterséges ködöt fejlesztettek a gép elpusztítása érdekében
– miközben a közvetlen közelben több tucat lengyel várt a gép
leszállására, köztük a moszkvai nagykövet. Egy helybeli
nyugdíjas tanítónő nyilatkozata erősítette ezt a gyanút, mert
azt mondta, hogy előbb nem volt köd, aztán hirtelen lett, és egy
idő múlva eltűnt. Persze nem tudom, van-e köd, amelyre ez ne
lenne igaz. És akik ott voltak, azt mondják: az ottani vidékre
jellemző sűrű, nyúlós, tejfölszerű köd egészen más, mint
amit egy gép fúj. A PiS egyik parlamenti képviselője, aki
ráadásul fizikus doktor, azzal állt elő, hogy héliummal
áraszthatták el a repülőtér környékét, mert a levegőnél
könnyebb gázban teljesen más a gép mozgása, és így
irányíthatatlanná válik. Más fizikusok kiszámolták, hogy ehhez
több köbkilométernyi héliumot kellett volna több ezer tartályban
cseppfolyósítva észrevétlenül a helyszínre szállítani, és az
összes tartályt egyszerre kinyitni.
A
legenda külön fejezete az, hogy akármitől esett le a gép, nem
mindenki halt meg rajta, de a terepet rögtön ellepték az orosz
kommandósok, és agyonlőtték, aki még mozgott. Már április
14-én felkerült a YouTube-ra egy másfél perces, valószínűleg
telefonnal készített felvétel, amelyen kivehetetlen alakok
mozognak, és egy orosz káromkodást kivéve érthetetlen szavakat
kiabálnak. Ám a szakszerű feliratok megmagyarázzák, hogy itt
éppen kivégzések folynak a bokrok között, a füstölgő
roncsdarabok mellett, és az egyik ember azt kiabálja, hogy „ez az
elnök, ezt lődd le!”. Az a tűzoltó azonban, aki elsőként ért
a helyszínre, és az őt pillanatok múlva követő lengyel
nagykövet azt mondja: laikus számára is nyilvánvaló volt a
szörnyű látványból, hogy ott nem maradhatott életben senki.
Alig volt olyan holttest, amely ne szakadt volna darabokra. Egy pap,
aki az azonosításra érkezett családtagokat kísérte,
felháborodva mesélte, hogy hazaérkezése után sokan azt kérdezték
tőle: látott-e lőtt sebeket vagy fojtogatásnyomokat (!) a
halottakon.
No
jó, fogadjuk el, hogy merénylet nem történt. A PiS erkölcsi
értelemben mégis Putyin orosz és Donald Tusk lengyel kormányát
teszi felelőssé a tragédiáért. Alapvető érve úgy szól, hogy
a kormány módszeres harcot folytatott saját államfője ellen,
igyekezett lejáratni, és nem törődött a biztonságával. Ennek
háttérmagyarázatát kezdhetném 1980-nal is, de erre itt nincs
hely, maradjunk 2005-nél. A szeptember végi parlamenti választáson
a Jaros<aw Kaczyoski vezette PiS lett a legerősebb párt, ám
többséget nem szerzett. Azt tervezték, hogy a nemzeti-katolikus,
radikális – de nem szélsőjobboldali – PiS a mérsékelt
konzervatív-liberális Polgári Platformmal (PO) lép koalícióra,
amely szintén a Szolidaritás-mozgalomból, az előző rendszer
földalatti ellenzékéből nőtt ki. De ez számos tartalmi és
személyi ellentét mellett azért sem jött össze, mert rögtön a
parlamenti után elnökválasztás következett, amelyen a PiS
vezetőjének ikertestvére a PO elnökével, Tuskkal állt szemben.
Lech Kaczyoski elnyerte az államfői tisztséget, a PiS viszont
előbb kisebbségi kormányt alakított, majd 2006-ban koalíciót
kötött két kisebb, szélsőséges párttal. Ebbe belebukott, és a
kényszerűen előrehozott voksoláson 2007 őszén a PO győzött.
Donald Tusk alakított kormányt a Parasztpárttal koalícióban,
biztos többséggel. Lech Kaczyoski ettől kezdve meg sem próbált
úgy tenni, mintha a pártok fölött álló államfő lenne.
Láthatóan fel volt háborodva amiatt, hogy testvére elveszítette
a kormányzás jogát. Ő maga és hivatalának vezetői rendszeresen
és élesen bírálták a kabinetet a nyilvánosság előtt. Ahol
csak tudta, akadályozta a Tusk-kormány munkáját. A törvények
állandó megvétózásával lehetetlenné tette a parlamenti többség
által támogatott kormányprogram végrehajtását, a vétó
megdöntéséhez ugyanis nem volt meg a 60 százalékos minősített
többség. Az elnök emellett rendszeresen túllépte hatáskörét.
Nem volt hajlandó aláírni nagyköveti és tábornoki
kinevezéseket, noha ezekben az ügyekben a felelősség a kormányé.
Hónapokig nem hirdette ki az EU lisszaboni szerződésének
törvénybe iktatását, pedig azt a parlament mindkét háza nagy
többséggel elfogadta. Hiába mondta ki az Alkotmánybíróság,
hogy a külpolitikát a kormány irányítja, és nemzetközi
tevékenysége során az államfőnek is a kormány politikáját
kell megvalósítania, Lech Kaczyoski rendszeresen ezzel ellentétesen
járt el. Például a miniszterelnök akarata ellenére
különrepülőgéppel (amelynek költsége miatt aztán a
Köztársasági Elnöki Hivatal a Miniszterelnöki Hivatallal
pereskedett!) elment Brüsszelbe az Európai Tanács ülésére, és
mivel az egy küldöttségnek járó székek száma korlátozott
volt, a pénzügyminiszter kénytelen volt a folyosón álldogálni
fontos pénzügyi témák tárgyalásakor, mert át kellett adnia
helyét az államelnöknek. Tehát a viszony rossz volt, az államfőt
a kormánypártiak sokat bírálták. (A PiS szerint gyűlöletkampány
folyt ellene.) Lehet ezt az elnök halála után úgy értelmezni,
hogy erkölcsileg felelősek a haláláért? Egy vértanút
kritizáltak, aki hazája szolgálatában halt hősi halált –
mondják hívei. De az eleven Kaczyoski bírálóinak előre tudniuk
kellett volna, hogy ő „vértanú” lesz? Egyébként bár
Jaros<aw Kaczyoski szerint egy államelnököt támadni bűn, ő
most nem hajlandó elnöknek nevezni Bronis<aw Komorowskit, aki őt
legyőzte a 2010 júliusára előrehozott választáson, csak azt
mondja, hogy „az az ember” Moszkva-bérenc, és „tűnjön el”.
Konkrétabb
változata ennek a vádnak, hogy a kormány áskálódása miatt
utazott Szmolenszkba külön a miniszterelnök és külön az
államfő. Ha ugyanis április 7-én, szerdán együtt mentek volna,
amikor jó idő volt és simán leszállt a gép, akkor 10-én,
szombaton természetesen senki sem repült volna. (Vagy 10-én mentek
volna együtt, és együtt halnak meg – teszem hozzá én.) Tusk
azonban egy idegen hatalom vezetőjével összejátszott saját
elnöke ellen, ezért kellett az utóbbinak három nap múlva külön
elindulnia a végzetesnek bizonyult útra. Jaros<aw Kaczyoskit még
az a riporteri kérdés sem ingatta meg e meggyőződésében, hogy a
köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek szabad lett
volna-e ugyanazon a gépen utaznia. Szerinte igen. A valódi történet
azonban más. A Tusk-kormány kétségtelenül igyekszik rendezni a
lengyel–orosz kapcsolatokat, beleértve az ezeréves közös
történelem görcseinek oldását is, mert Oroszország befolyásos
nagy állam, fontos gazdasági partner, és továbbra is ott terül
el, ahol. E folyamat része volt, hogy Putyin kormányfő 2009.
szeptember 1-jén Gdaoskban részt vett a második világháború
kitörésének 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.
Akkor beszélte meg a két miniszterelnök, hogy 2010-ben, a
tömeggyilkosság évfordulóján a Szmolenszk melletti
Katyo-emlékhelyen találkoznak újra. (Megint csak a rossz
viszonyból következhet, ha erről az elnököt nem tájékoztatták,
pedig ez kötelező lett volna.) Ennek következtében kapott Donald
Tusk meghívást Putyintól 2010. április 7-re, a két kormány
közös hivatalos megemlékezésére. Ez óriási dolog volt, hiszen
legfelső orosz vezető addig soha nem jelent meg ott. Még Gorbacsov
is tagadta a szovjetek bűnösségét, noha olvasta a bizonyítékokat,
és csak a Szovjetunió szétesése után vitte el Jelcin Varsóba a
dokumentumokat, köztük a Politikai Bizottság 1940. március 5-i
határozatát 24 ezer ember megöléséről Sztalin és mások saját
kezű aláírásával. Az Állami Duma csak 2010. november 26-án
mondta ki végre a kommunisták tiltakozása ellenére: „bizonyított
tény, hogy a katyoi bűncselekményt Sztalin és más szovjet
vezetők közvetlen parancsára követték el”,
és ezt elítélve „baráti
kezet nyújt” a
lengyel népnek. De az orosz kormány ugyanekkor Strasbourgban azzal
a döbbenetes érvvel utasította vissza az Emberi Jogi Bíróság
előtt az áldozatok hozzátartozóinak rehabilitációs kérelmét,
hogy ma sem tudni pontosan, mi történt Katyoban, és ki tette.
Vagyis minden pozitív gesztus fontos. Ám a PiS szerint Tusknak
vissza kellett volna utasítania Putyin április 7-re szóló
meghívását, hiszen tudta, hogy Kaczyoski elnök is oda készül.
Persze
ha normális a viszony Lengyelország legfelső vezetői között,
akkor talán találhattak volna valamilyen áthidaló megoldást.
Tusk tudva, milyen fontos ez Kaczyoskinak, megkérhette volna
Putyint, beszéljen Medvegyev elnökkel, és vonják be az eseménybe
az államelnököket is. (Amire Moszkva vagy igent mondott volna,
vagy nem.) De nem volt normális a viszony, tehát nem tette. Putyin
pedig jelenleg miniszterelnök – akkor is, ha sokak szerint ő az
ország igazi vezetője, nem az államfő –, tehát a nemzetközi
kapcsolatok szabályai szerint neki Lengyelországban a
miniszterelnök a partnere. Kaczyoski protokoll szerinti partnere,
Medvegyev mindvégig meg se szólalt. A jobboldal vérig van sértve
azon, hogy ezek után a Kaczyoski által három nappal későbbre
szervezett utat magánlátogatásnak minősítették. Pedig ez így
van: ha egy külföldi vezető hivatalos meghívás nélkül megy el
egy másik országba, az magánlátogatás. Az eltérő protokoll
egyébként nem jelenti azt, hogy a biztonsági szabályok lazábbak
lennének, a magánlátogatáson ott tartózkodó külföldi
vezetőkre is vigyáz minden állam.
Lech
Kaczyoskinak láthatóan az volt a célja, hogy elhomályosítsa az
április 7-i találkozót. (Amely egyébként sikeres volt, bár
Putyin kevesebbet mondott, mint amit sok lengyel várt volna. De azt
azért kimondta, hogy „közös
a gyász és a fájdalom”,
és „nem
hagyhatunk bizalmatlanságot és ellenségességet a következő
nemzedékre”.)
Ezért az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy 10-én vele menjen a
közélet krémje, több közjogi méltóság és az összes
fegyvernem parancsnoka (noha nekik érvényes rendelet tiltotta, hogy
együtt repüljenek), mert így az ő küldöttsége képviseli a
nemzetet, míg Tuské csak a kormányt. És ezután két hónapon át
zavaros, követhetetlen levelezés folyt különböző lengyel és
orosz szervek között. A két út párhuzamosan szerveződött, az
oroszok időnként nem is értették, hogy mikor melyikről van szó.
Elmaradt az előzetes helyszíni szemle, ami hiba, de persze Tuskot
éppúgy érintette, mint a három nappal később utazó államfőt.
A szervezés során viszszaütött Kaczyoskinak az a módszere, hogy
mindenkit felvett, akit a kormánytól kirúgtak. A Miniszterelnöki
Hivatal és a Külügyminisztérium munkatársainak ugyanis gyakran
olyan exkollégákkal kellett tárgyalniuk a Köztársasági Elnöki
Hivatalban, akiket tőlük politikai illojalitás miatt bocsátottak
el. Az emberek közti feszültség megnehezítette a koordinációt,
a bürokrácia akadozott.
Amikor
Rados<aw Sikorski külügyminiszter április 10-én reggel
telefonon közölte a gyászhírt Jaros<aw Kaczyoskival, ő
rávágta: ez a maguk gyilkos politikájának a következménye, mert
nem vettek új kormánygépeket! Csakhogy éppen Sikorski volt az,
aki 2006-ban – még a Kaczyoski-kormány védelmi minisztereként –
pályázatot írt ilyen repülőgépekre. Aztán összekülönbözött
a PiS-szel, és átment a PO-ba, amelynek győzelme után
külügyminiszter lett. Utóda a védelmi tárcánál 2007-ben
visszavonta a tendert, egyebek közt arra hivatkozva, hogy az előre
meghirdetett értékelési szempontok között túl nagy súllyal
szerepel az olcsóság a biztonsághoz képest. De aztán valahol
kicsúszott a száján: választás előtt nem lehet
kormányrepülőgépet venni, mert széttép a bulvársajtó.
(Tragikus csattanó: ez a korábbi miniszter, immár Kaczyoski elnök
munkatársaként, az április 10-i áldozatok között volt.) Valamit
ugyan előkészített, de nem ők győztek, a Tusk-kormány pedig nem
folytatta a dolgot. Közismert, hogy bármely ország bármilyen
irányzatú ellenzéke mekkora zajt tud csapni, ha csak új autókat
kapnak a miniszterek. Hát még ha repülőgépet! De egy biztos: ha
ez mulasztás volt, az nemcsak az államfőt érintette, hanem minden
vezetőt. Tusk 7-én éppen olyan öreg TU-154-essel repült, mint
Kaczyoski 10-én. És amúgy sem műszaki oka volt a balesetnek.
Amikor
2010 elején az egész szervezés elkezdődött, az orosz
külügyminisztérium emberei jelezték: a korszerűtlen szmolenszki
katonai repülőteret bezárták, csak alkalmilag nyitják meg néha.
Ezért jobb lenne, ha a lengyel küldöttségek a 250 kilométerre
lévő, jól felszerelt brjanszki repteret használnák, és onnan
autóval mennének tovább. (Vityebszk közelebb van, de az egy másik
ország, Belarusz. Lengyelország nemcsak azért van rossz viszonyban
vele, mert Európa utolsó szovjet típusú diktatúrája, hanem mert
rosszul bánik a lengyel kisebbséggel.) A lengyel nagykövet ezt
rögtön megírta haza, de informálisan azt kapta válaszul egy
miniszterhelyettestől, aki április 10-én maga is meghalt: persze,
az oroszok el akarnak riasztani bennünket, hogy fél óra helyett
négy órát kelljen autóznunk. Így aztán kinyitották a
szmolenszki repteret. Mondhatnánk erre: azért ha Putyint engedték
ott leszállni 7-én, akkor az biztosan biztonságos. Igen, jó
időben, amikor a pilóta szabad szemmel látja a leszállópályát.
7-én így volt, 10-én nem. Volt olyan hír is, hogy 7-én
kiegészítő berendezéseket vittek oda a biztonság javítására,
amelyek 10-én már nem voltak ott. Ezt az oroszok cáfolták, és
nehéz is elhinni, hiszen rengeteg lengyel mozgott a helyszínen
mindkét napon.
Amikor
a TU-154-es 10-én 10 óra 24 perckor kapcsolatba lépett a
szmolenszki irányítótoronnyal, az orosz tiszt rögtön közölte,
hogy az időjárási körülmények nem alkalmasak a landoláshoz, és
megkérdezte, van-e tartalék repterük és elég üzemanyaguk. Elég
logikátlan viselkedés ez, ha azt a parancsot kapta Putyintól, hogy
pusztítsa el a gépet és utasait. A lengyel pilóta azt felelte,
hogy ő azért megpróbálkozik a leszállással, és ha nem megy,
akkor repül át máshová. Ehhez a torony hozzájárult, de ez nem
azonos a leszállási engedéllyel, olyat nem adott. A PiS itt látja
az oroszok fő bűnét: kötelesek lettek volna bezárni a
repülőteret. Az orosz vizsgálat szerint ehhez nem volt joguk.
Ennek viszont ellentmond, hogy a szolgálatos légi irányítók
mellett megjelent korábbi főnökük, egy ezredes – nem tudni,
ekkor milyen minőségben –, és kétségbeesetten telefonált
Moszkvába, kérve, hogy bezárhassanak. Ám valaki a vonal túlsó
végén, akinek ezek szerint joga lett volna rá, ezt nem
engedélyezte, mondván, hogy a pilótáé a felelősség. Ha akar,
hadd próbáljon meg leszállni.
A
lengyel kormányjelentés fontos megállapítása, hogy a kapitány a
korábbi állításokkal ellentétben nem készült leszállni,
hiszen a fekete doboz felvételén egyik utolsó szava az – egy
szörnyű, elfúló, kétségbeesett káromkodás előtt –, hogy
„elmegyünk”. Csak lement 100 méterre, hogy látja-e onnan a
leszállópályát – talán önigazolásul, talán alibit akart,
hogy ő megpróbálta –, és mivel nem látta, át akart menni egy
másik reptérre. De akkor miért zuhant le? Mert nem 100 méter
magasságon volt! Nem azt a magasságmérőt használta, amely a
tengerszinthez viszonyítva mér – bár azt sem jól állította be
–, hanem amely a közvetlenül alatta lévő terephez, de nem
tudta, hogy a reptér mellett van egy 60 méter mély szakadék.
Vagyis sokkal alacsonyabban volt, mint hitte, és a szárny beleakadt
egy – amúgy a biztonsági szabályok által megengedettnél
magasabbra hagyott – fa koronájába. Az orosz irányító szintén
félrevezette: akkor is azt mondta, hogy minden rendben, amikor ez
nem volt igaz, és 10 másodperc késéssel kiáltott, hogy emeljék
meg a gépet. Ezt azonban nem gonoszságból tette, hanem azért,
mert az ócska régi radarján nem lehetett pontosan kivenni, hol a
gép, szabad szemmel pedig semmi se látszott a köd miatt. Az
automata „pull up!” („húzd fel”) jelzésére azért nem
figyeltek a pilóták, mert tudták, hogy az a reptér nincs benne a
rendszerben, de utána mégis automatával próbálták megállítani
a süllyedést, pedig tudniuk kellett, hogy az ott nem működik. Ez
ugyanis több, mint amikor egy út nincs benne az autó GPS-ében: ha
egy leszállóhely nem található ebben a rendszerben, ott a
robotpilótát nem is lehet használni.
No
de miért kellett megpróbálkozni a leszállással, amikor még az
újságírókat szállító, nem sokkal előbb engedély nélkül
leszállt JAK-40 lengyel pilótája is lebeszélte őket? Azért,
mert mindenki rettegett a botránytól, hogy fél napot csúszhat az
előkészített ünnepség, amelynek több száz részvevője már a
helyszínen vár. Valószínűleg ezért nem vállalták a reptér
bezárását az oroszok sem. A lengyel kormányjelentés cáfolja,
hogy bárki nyomást gyakorolt volna a pilótákra, ahogy az oroszok
állítják, és a közvélemény egy része is hiszi. Igaz, hogy
B<asik tábornok, a légierő parancsnoka bent volt a fülkében –
minden szabályt felrúgva ezzel, hiszen ő ott utas volt –, de nem
adott semmilyen utasítást. Kérdés persze, hogy ha a katonai
elöljárójuk ott álldogál a pilóták mellett, az nem növeli-e
önmagában is a stresszt. Nem adott utasítást az elnök sem, de
amikor a fülkébe engedélyt se kérve belépő külügyi
protokollfőnöknek mondták, hogy talán nem sikerül leszállni, ő
azt felelte: „Hát
ez baj.” Ezzel
tényleg nem gyakorolt nyomást, bár egy azonosítatlan hang
megjegyezte, nyilván az elnökről: „Pipa
lesz.” Ám
ki van zárva, hogy a kapitánynak ne jutott volna eszébe a 2008.
augusztus 12-i eset: másodpilótaként tanúja volt annak, hogy
Kaczyoski elnök az akkori parancsnokot a személyzet és az utasok
előtt gyávának nevezte, és megfenyegette. A grúz–orosz
konfliktusban akart közvetíteni, a fedélzeten a három balti állam
és Ukrajna elnöke is ott volt. Útközben Kaczyoski hirtelen
kitalálta, hogy ne Azerbajdzsánba repüljenek, ahonnan a terv
szerint kocsival jutnak át Grúziába, hanem menjenek egyenesen
Tbiliszibe. Bement a pilótához, és nekiszegezte a kérdést: „Tudja,
hogy én vagyok a fegyveres erők főparancsnoka? Hát akkor
utasítom.” Háború
volt. A grúz légtérben cirkáló orosz vadászgépek simán
lelőhették volna őket, hiszen kapcsolatba se tudtak lépni velük.
A földön se volt semmi előkészítve. Az ukrán testőrfőnök
tiltakozott. Egy repülőgépen mindig az első pilóta az úr,
akárki van az utasok között, és ő e jogával élve megtagadta a
parancsot. Ezt később az ügyészség indokoltnak minősítette, de
a repülőtiszt sok kellemetlenséget élt meg. Így már másképp
hangzanak a protokollfőnök szavai, hogy „Hát ez baj”,
meg amit pár perc múlva közölt: „Az
elnök úr még nem döntött.” Mintha
ő bármiről dönthetett volna ott. És érthetővé válik, miért
csúszott ki a pilóta (vagy talán a főparancsnok) száján,
hogy „Engem
megölnek…” De
ezt olyan halkan mondta a bizonytalanul azonosított megszólaló,
hogy csak a felvétel sokadik lehallgatásakor sikerült megfejteni.
A
lengyel kormány korrekt és önkritikus vizsgálata a felső
vezetőket utaztató különleges repülőezrednél durva
szabálytalanságok tömegét tárta fel. (Az azonnal lemondott
védelmi miniszter utóda feloszlatta az egységet.) Évek óta (több
kormány idején!) elhanyagolták a kiképzést, és a meghamisított
iratokba olyan gyakorlatokat is beírtak, amelyeket nem végeztek el.
Lengyelországban nincs TU-154-szimulátor, csak Moszkvában és
Kijevben, de ezeket ritkán használták, mert sokba kerülnek. A gép
egyik fontos instrukciós könyvét le se fordították lengyelre. A
kapitány egyetlenegyszer sem gyakorolta ilyen géppel a ködben
leszállást. Általában is a személyzet minden tagja túl keveset
repült ezzel a típussal. Nem voltak öszszeszokva, előző nap
jelölték ki őket, és reggel késve érkeztek. Tehát április
10-én ez a csapat a szabályok szerint nem repülhetett volna.
Érvényes térkép és friss meteorológiai jelentés nélkül
indultak el. Továbbá az orosz irányítók nem tudtak angolul, a
pilóták közül viszont csak a kapitány beszélt oroszul, pedig a
toronnyal a navigátornak kellene a kapcsolatot tartani. Orosz
segítő, „légi révkalauz” nem volt, mert megrendelték, aztán
lemondták. Kibogozhatatlan, hogy ebben ki hibázott. A kapitánynak
tehát túl sok dologra kellett figyelnie, miközben még kívülállók
is ki-be mászkáltak ereszkedés közben. Szabályszegés,
felelőtlenség, brahi évek óta, az ellenőrzések után tett
intézkedési ígéretek elmismásolása: egy politikus elszólása
szerint azért jó katonákkal repülni, mert azok nem vacakolnak
annyit, mint a polgári pilóták, hanem azt csinálják, amit
mondanak nekik. Hát most kilencvenhatan haltak meg emiatt. Egyébként
az is kiderült: két héttel a szmolenszki események után
ugyanannak az ezrednek az egyik gépe úgy szállt le Bydgoszczban,
hogy felvegye a közelben lakó és külföldre induló
külügyminisztert, hogy egyáltalán nem volt légiirányító, mert
zárva volt a reptér. Ez természetesen szabálytalan és kockázatos
volt, de hát a katonák… (lásd fenn).
A
PiS azzal is vádolja a kormányt, hogy hazaáruló módon átengedte
a vizsgálatot az oroszoknak, és az ellenzék követelése ellenére
nem tett semmit az EU és a NATO bevonásáért. Az nem világos,
hogyan lehetne egy államot kizárni egy olyan tömegszerencsétlenség
vizsgálatából, amely az ő területén történt, és hogy az EU
és a NATO mit tehetne egy olyan országban, amely egyik szervezetnek
sem tagja. Az azonban konkrétabb kifogás, és erre a kormány nem
adott magyarázatot, hogy miért nem egy 1993-as lengyel–orosz
szerződést alkalmaztak, amely szerint az ilyen eseteket közösen
vizsgálnák. Ehelyett Tusk miniszterelnök beleegyezett, hogy az
1944-es chicagói szerződés legyen az alap, noha az nemzetközi
polgári utasszállító gépek baleseteire vonatkozik, itt pedig
katonai személyzet vitt egy gépet katonai repülőtérre. Csakhogy:
akármennyire kifogásolható ez, a gép és az áldozatok alapján
illetékes országot a chicagói szerződés alapján is be kell
vonni a vizsgálatba, és az oroszok ezt többször elszabotálták.
A lengyel megbízott folyamatosan tiltakozott, és húsz oldalon át
sorolta, mit nem kapott meg sokszori kérésre sem. Az orosz fél nem
volt hajlandó átadni a szmolenszki repülőtér szabályzatait és
az ott dolgozók munkaköri leírását; nem adott magyarázatot a
légiirányítók vallomásainak ellentmondásaira; nem engedte
kihallgatni a toronyban intézkedő, bizonytalan státusú ezredest,
és nem árulta el, ki tiltotta meg a főtisztnek Moszkvából a
reptér bezárását. Kétségtelen, hogy ezzel akadályozták a
lengyel vizsgálatot, sőt erősítették a gyanakvást. De gondolja
valaki, hogy ha egy másik szerződés alapján folyt volna a
vizsgálat, akkor az oroszok másképp viselkednek? Hogy bárki rá
tudja őket kényszeríteni, hogy átadjanak egy NATO-országnak
olyan adatokat, amelyek náluk – bár erre nem hivatkoztak –
bizonyára katonai titoknak számítanak?
Eleinte
egyébként úgy látszott, hogy a tragédia közeledést hozhat a
két ország között. Azok a lengyel és orosz diplomaták és
újságírók, akik a közelben voltak, azt mondják: soha nem látták
Putyint olyan őszintén megrendültnek, mint amikor 10-én a baleset
helyszínére érkezett. Spontán (vagy akár jól kigondolt – ez
itt most mindegy) mozdulattal átölelte a könnyes szemű Tusk
vállát. Igaz, az ellenfelek szerint ez a pillanat a megalázkodást
mutatta, a lengyel kormányfőnek félre kellett volna löknie orosz
partnerét. Jaros<aw Kaczyoski viselkedett lengyel hazafihoz
méltóan, amikor nem volt hajlandó fogadni Putyin személyes
részvétnyilvánítását. De Medvegyev elnök az izlandi vulkáni
hamu ellenére elrepült Krakkóba az elnök temetésére, és a
gyászmisén Dziwisz bíboros-érsek megköszönte „orosz
testvéreink” együttérzését. A szerencsétlenség után
mintaszerűen megszervezték a holttestek összeszedését és
azonosítását, együttműködtek a lengyel ügyészségi és orvos
szakértőkkel, jól megoldották és fizették az agnoszkálásra
érkezett kétszáz családtag szállását, ellátását. (A
hozzátartozók egy része kifogásolta, hogy először rossz
minőségű, méltatlan koporsókba tették a földi maradványokat.
Azt azonban nem gondolták végig, hogy egy vidéki kisvárosban
szombat délelőtt egyáltalán hogyan lehet száz koporsót találni.
A hazaszállítás már a lengyelek által rendelt drága olasz
koporsókban történt.) Csak aztán hamar visszatért a szokásos
lélektelen bürokrácia és hatalmi pimaszság. Jaros<aw
Kaczyoski máig fájlalja, hogy 10-én délután a kocsiját
félreállították. Szerinte az embertelen és kicsinyes Tusk akart
mindenáron előbb a helyszínre érni. Valójában a miniszterelnök
felajánlotta, hogy repüljenek együtt – és akkor a reptérről
autóval is együtt mentek volna tovább –, de Kaczyoski ezt
visszautasította, egy másik géppel utazott. És az érkezés után
hiába kérte előbb a lengyel nagykövet, majd maga Tusk, hogy
Kaczyoskit engedjék előre, az orosz kísérők azt mondták: a
VIP-gépkocsioszlopnak van elsőbbsége. A lengyel ellenzéki
pártelnök pedig ott nem volt VIP, még ha a testvérét veszítette
is el. Ilyesmiről nyilván nem Putyin dönt, hanem egy rutinból
dolgozó bürokrata, de mély sebet ütött.
2011
elején az oroszok nehéz helyzetbe hozták a lengyel kormányt, mert
közzétettek egy tenyérbe mászóan egyoldalú vizsgálati
jelentést. (Formailag egy Államközi Repülésügyi Bizottság
készítette, amely attól államközi, hogy több szovjet utódállam
közösen alapította, de vezetője, a 72 éves Tatyjana Anogyina
tábornoknő orosz miniszteri címet visel.) Ez kizárólag a lengyel
pilótákat hibáztatta, és egyetlen szót sem szólt a repülőtér
hiányosságairól, a légiirányítók hibáiról. A 200 oldalas
dokumentumra a lengyel kormány rögtön januárban 150 oldalban
válaszolt, az írás tele van olyan szavakkal, hogy „valótlan,
hibás, téves, hiányos, elfogadhatatlan”. Ez
a PiS szerint a kormány szervilizmusát mutatja, Tusk Putyin
farkcsóváló kutyájaként mutatkozik meg benne. Elképzelhető,
hogyan válaszoltak volna ők. A július végi lengyel jelentést is
hazugnak, rágalmazónak nevezik, a Tusk-kabinet szerintük feladta a
nemzet méltóságát.
Az
elégedetlenek az igazságot követelik, de vajon mi az, amit
elfogadnának igazságnak? Azt, amit egy Amerikában élő lengyel
mérnök írt az egyik lapba? Szerinte az Európai Unió
imperialistái az oroszokkal összejátszva gyarmatosítani akarják
Lengyelországot, ezért likvidálták az uzsorás internacionálé
könyörtelen diktátumával szembeszálló jegybankelnököt, és
egy füst alatt az őt támogató államfőt. Egy másik nyilatkozó
szerint egy titokzatos világkormány gyilkoltatta meg 1940 után
másodszor is Lengyelország elitjét, mert elhatározta, hogy a
lengyeleknek kevesebben kell lenniük. Esetleg a Lublini Katolikus
Egyetem jogfilozófus pap-professzora mondta ki az igazságot? Azt
nyilatkozta, hogy a radikális szocialista-kommunista és liberális
gondolkodás terjedése miatt választották külön az államfő és
a miniszterelnök útját azok, akik fellépnek a hazafias nemzeti és
katolikus szellem ellen, a házasság, a család és a megfogant
gyermekek ellen. Tagadják az abszolút értékeket, nincs pozitív
céljuk, pedig a megoldás egyszerű: Isten kinyilatkoztatásait és
a szent egyház tanítását kell követni.
Vagyis
minden mindennel összefügg, különösen választás előtt. Hiába
mondta ki még a püspöki kar is, hogy egy év elég a gyászból, a
téma állandóan előtérben van. A PiS több áldozat özvegyét,
testvérét, felnőtt gyermekét indította el képviselő- vagy
szenátorjelöltként, és ezekkel a korábban többnyire nem
politizáló, viszont hozzátartozójuk elvesztése miatt
elkeseredett és vádaskodó emberekkel szeretne többséget
szerezni. (Persze a szocialista és liberális elhunytaknak is vannak
családtagjaik, akik másképp gondolkodnak, de az ő hangjuk kevésbé
hallatszik.) Maga Jaros<aw Kaczyoski is, akin a rettenetes csapás,
egypetéjű ikertestvérének, egyben legfőbb szövetségesének és
harcostársának elvesztése emberileg érthető módon mély nyomot
hagyott, egyre elvakultabban és mániákusabban ismételgeti: a
tragédia „erkölcsi felelősei”, Tusk, Komorowski elnök,
Sikorski és mások tűnjenek el a politikai életből. A Polgári
Platform egyik politikusa kissé cinikusan azt mondta erre: „minél
inkább Szmolenszk uralja a kampányt, annál jobb nekünk, mert
mozgósítja azokat a szavazóinkat, akik félnek a radikalizmustól
– és közben kevesebbet kell magyarázkodnunk a teljesítetlen
négy évvel ezelőtti ígéreteink miatt…”
Lengyelországban
minden augusztusban, az évfordulón feléled a vita az 1944-es
varsói felkelésről: gigászi hőstett volt vagy rettenetes
következményekkel járó bűnös felelőtlenség? Egy Stalowa Wola
nevű város korábban a PiS-ben politizáló polgármestere, Andrzej
Szlezak idén fellázadt, és frázispufogtató ünnepség helyett
érdemi vitát, „történelmi pert” rendezett. Azt mondta némi
képzavarral: „A
mi hazafiságunk vámpírszerű. Csak vérözönben és hullahegyek
között érezzük magunkat lengyelnek. Ez a hazafiságmodell hol a
varsói felkelésből táplálkozik, hol pedig, mint éppen most, a
szmolenszki szerencsétlenségből. Ennek véget kell vetni.”
Adam
Michnik pedig azt írta: „Remélem,
a lengyel társadalom okosabb, mint a »Szmolenszk-vallás«
fanatikusai.” Mire
ez az írás megjelenik, az olvasó már tudja, hogy október 9. után
Donald Tusk marad vagy Jaros<aw Kaczyoski lesz a lengyel
miniszterelnök.
Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása
Ahhoz,
hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,
előbb egy másik kérdésen érdemes elgondolkozni: miből áll a
demokrácia? Miből áll(t) az 1989-et követően Magyarországon
felépített, kialakított demokrácia, s mi az, ami ebből a
demokráciából eltűnt vagy eltűnni látszik? S egyáltalán miért
gondoljuk azt – sokan, de persze nem mindannyian –, hogy
valami/bármi fenyegeti a demokráciát? Lehetséges-e a demokrácia
fogalmának, felfogásának és gyakorlatának (nagyon) különböző
értelmezése, vagy pedig azt kell hangsúlyozni, hogy a demokrácia
nem valamiféle tetszőlegesen alakítható gumifogalom; hogy a
demokráciának világos, egyértelmű és univerzális szabályai,
keretei vannak.
A
demokrácia természetesen nemcsak elvont filozófiai kategória,
hanem történetileg kialakult politikai és társadalmi gyakorlat
is. A demokrácia történeti kialakulása és meghatározottsága
különösen fontos tényező, hiszen ez biztosítja, hogy a helyi,
illetve a regionális sajátosságoknak megfelelő, azokkal
harmonizáló, s éppen ezért működőképes demokráciák jöjjenek
létre. Európában – pontosabban annak nyugati részén – a
második világháborút követően kialakult és megszilárdult a
liberális demokrácia rendje, amely a kapitalizmuson, a
magántulajdonon, a jóléti államon, a hatalmi ágak
szétválasztásán, az emberi jogok tiszteletben tartásán, az
állampolgári egyenlőségen alapult és alapszik – hogy csupán
néhány, bár nagyon fontos tulajdonságot emeljek ki. A
rendszerváltást követően Magyarország – akárcsak a többi
volt szocialista ország – ugyancsak a liberális demokráciát
akarta fel- és kiépíteni. S noha ez a folyamat az elmúlt két
évtizedben sem zajlott zökkenőmentesen, mégis volt – legalábbis
a demokratikus pártok között – egyfajta egyetértés a liberális
demokrácia alapértékeit illetően. Most azonban úgy tűnik, hogy
az új kormány hatalomra kerülése óta eltelt időben ez az
egyetértés megbomlott, az említett alapelvek kisebb-nagyobb
mértékben sérültek és sérülnek. A kormány ugyanis
folyamatosan és szisztematikusan lép át kétharmados többségére
hivatkozva olyan határokat, amelyeket korábban a demokratikus
pártok egyike sem kérdőjelezett meg. Az önkormányzati
választások előtt megváltoztatták a választójogi törvényt, s
ezáltal jogi, adminisztratív eszközökkel korlátozták a
politikai pluralizmust. Kormánypárti politikusokat tettek meg
elvileg független állami intézmények vezetőivé,
alkotmánybíróvá, sőt köztársasági elnökké. Módosították
az állampolgársági törvényt, bevezették a szakmai körökben
nagy vitát és elutasítást kiváltó „három csapás”
törvényét, megnyirbálták (és továbbra is nyirbálják) az
oktatási törvényeket, oktatás és korszerű tudás helyett a
saját elveiket visszatükröző nevelést állítva az előtérbe.
Legújabban pedig nyílt államosítás, a magánnyugdíj-pénztárakba
történő befizetések kisajátítása zajlik. És ezt a felsorolást
hosszan lehetne folytatni. Azonban már ez a néhány kiragadott
példa is világosan mutatja, hogy a Fidesz–KDNP-kormány rövid
idő alatt is határozott és öles léptekkel távolodott el a
liberális demokrácia európai modelljétől és hagyományaitól.
Ez az eltávolodás azonban nem véletlen, vagy esetleges, hanem a
kormánypárt ideológiájának s politikájának a lényegi eleme. A
Fidesz–KDNP kinyilvánított célja ugyanis egy „új világ”
felépítése, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének
megteremtése. A NER-nek pedig az az egyik alapvető sajátossága –
s ezt legalább a kötcsei beszéd óta pontosan tudni lehetett –,
hogy tudatosan szakít a liberális demokrácia európai
hagyományaival, értékrendjével. A „centrális politikai
erőtér”, az „értelmetlen értékviták”, „a létezés
magyar minősége” és hasonló megfogalmazások – de már persze
korábban, a Fidesz egész ellenzéki ténykedése is –
egyértelműen jelezték, a Fidesz–KDNP kísérletet fog tenni a
politikai pluralizmus közvetett módon való korlátozására. A
„nyugati típusú kapitalizmus” válsága (és most hagyjuk
függőben a kérdést, hogy milyen típusú kapitalizmusok vannak
még, és ha vannak ilyenek, azok miért nincsenek válságban), az
IMF, a multinacionális vállalatok ostorozása, a válságadók, az
államosítás, a magánnyugdíj-pénztárak befizetéseinek
konfiskálása és hasonló intézkedések pedig azt jelzik, hogy a
kormány ténykedésének fontos eleme a kapitalizmusellenesség
(miközben olyan adótörvényt vernek keresztül a parlamenten, ami
elsősorban a jómódúak érdekeinek felel meg). Mindez már
önmagában is mutatja a rendszerváltás idején kialakult, a
politikai demokrácia európai hagyományaiban gyökerező
konszenzustól való elfordulást. De ugyanezt célozza a retorikai
gőzhenger is. Az „új világ”, a szavazófülkékben lezajlott
forradalom, a nemzeti összetartozás és egység, és az egyéb
retorikai találmányok elsődleges és egyedüli célja az, hogy az
országgyűlési választásokat követő, minden demokráciában
szokásos kormányváltást kiemelje az elmúlt két évtized
kontextusából, folyamatából, s mint valami különleges, sosem
látott eseményt jelenítse meg. A folyamatosság elutasítása
bizonyos mértékig akár érthető is lehetne, hiszen minden kormány
törekszik arra, hogy saját hangsúlyokat teremtsen a politikában,
a gazdaságban, a kormányzás egyes területein. Jelen esetben
azonban többről van szó – arról, hogy a Fidesz–KDNP ily módon
is megkérdőjelezi a liberális demokráciák alapelveit,
alapértékeit. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy
Európa-szerte oly sokan bírálják a hazai történéseket. Ennek
azonban nem valamiféle összeesküvés vagy az az oka, hogy valakik
le akarják járatni az országot, hanem az, hogy a bírálók
egyszerűen mást értenek demokrácián, mint a politikai hatalom
mai birtokosai.
A
liberális demokrácia alapelveitől való eltávolodást nemcsak a
törvényalkotás, a kormányzati munka és kommunikáció mutatja,
hanem a politikai hatalomnak a társadalom mindennapi életébe való
beavatkozása (vagy legalábbis erőteljes, nemegyszer kíméletlen
beavatkozási kísérletei) is. A liberális demokrácia egyik
legfontosabb alapelve a társadalom mindennapi életének, a
mindennapi élet sokféleségének, a kulturális orientációk,
hagyományok és vallási meggyőződések korlátozások nélküli
követésének a biztosítása, röviden a mindennapi élet
szabadságának a tiszteletben tartása – mindaddig, amíg ezek nem
fenyegetik magát a demokráciát. Ezt az alapelvet Európában
nemcsak a liberális pártok, hanem az ideológiai különbségektől
függetlenül minden olyan politikai erő elfogadta – legyen az
kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata, vagy bármi más
–, amely önmagát a liberális demokrácia európai hagyományain
belül helyezte el, s amely politikai identitását – részben vagy
egészben – ebből a hagyományból vezette le. Éppen ezért nincs
olyan európai ország, ahol a választásokon győztes párt –
legyen győzelme akármilyen arányú – kísérletet tett volna
arra, hogy a társadalomra ráerőltesse saját politikai
ideológiáját, hogy a társadalom mindennapi életét megpróbálja
saját ideológiájának megfelelően átalakítani. Igaz, a
szerencsésebb európai országokban a választások győztesei nem
is szokták azt gondolni, hogy velük új időszámítás kezdődött,
hogy nekik egy „új világot” kell felépíteniük. Nemcsak
azért, mert senki nem venné őket komolyan, hanem azért is, mert
tudják, nincsenek „új világok”, nem lehet mindig mindent
elölről kezdeni, s a politikai konfliktusok, a társadalmi
problémák csak kompromisszumokkal, a különböző irányultságú
politikai erők közötti együttműködéssel oldhatók meg.
Magyarországon
ez is másként van – legalábbis azóta, hogy a Fidesz–KDNP
meghirdette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A kormánypárt
ideológiájának alapeleme ugyanis az egyneműség, a homogenitás,
aminek legszembeötlőbb jele a politikusi nyilatkozatokban állandóan
visszatérő „magyar emberek” kifejezés. Ez a nyelvi fordulat
nem vesz tudomást a modern társadalmakat alapvetően jellemző
rétegzettségről, a különböző társadalmi és kulturális
miliőkről, hanem mindezeket igyekszik lefedni, s azt a benyomást
kelti, hogy a nemzeti hova- és összetartozás felülírja,
semlegesíti az eltérő társadalmi érdekeket és kulturális
orientációkat. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata ezt a
szemléletet fogalmazza meg egyértelműen, amikor azt mondja, az új
rendszer minden magyar embert
(magyar állampolgárt?) befogad politikai nézetétől, vallásától,
kortól és nemtől függetlenül (hogy az életkor és a nem miként
kerül ide, azt valószínűleg senki sem tudja). A „magyar ember”
kitétel persze nem véletlen fogalmazás – amint arra az
előzőekben már röviden utaltam. A hatalom mai birtokosainak
határozott elképzelésük van a „magyarságról”, amit pontosan
tükröz vissza a kulturális nemzet fogalma. E felfogás szerint
vannak olyan népcsoportok, amelyek nyelve, kultúrája és
történelmi tudata közös, s ezért egységet képeznek, kulturális
értelemben nemzetet alkotnak – függetlenül a nemzet tagjainak
állampolgárságától. Ez a nézőpont azonban több szempontból
is téves. Egyrészt az egységet képező közösség ebben az
összefüggésben azonosságot sejtet – miközben úgy tesz, mintha
nem tudná, hogy soha sehol nem létezett homogén nemzeti kultúra
és azonos történeti tudat. A nemzeti kultúra, a történeti
tudat, a kulturális hagyományok mindenütt rétegzettek – így
természetesen Magyarországon is. Hogy csak néhány egészen
triviális példát hozzak, van, akinek Wass Albert a nemzeti kultúra
része, s van, aki kezébe sem veszi a könyveit; van, akinek a Szent
Korona az új alkotmány alapja, másoknak viszont anakronisztikus
téveszme; van, akinek a holokauszt a magyar történelem
felfoghatatlan drámája, mások számára a holokauszt a zsidók és
németek ügye – és ezt a felsorolást (is) hosszan folytathatnám.
Másrészt a kulturális nemzet fogalma azért sem használható,
mert az állampolgárság, a valamely országban, adott
szociokulturális környezetben való élés és élet igenis
meghatározza a kulturális tudást, a rendelkezésünkre álló
kulturális eszközöket és technikákat. Természetesen vannak
magyarul beszélő családok New Yorkban, Kassán, Újvidéken,
Kolozsvárott és még számos más városban is, még az is
elképzelhető, hogy mindegyiküknek van valamiféle magyar
identitása – de mindennek ellenére kulturális szakadékok és
világok választják el őket egymástól, illetve a magyarországi
társadalomtól. Éppen ezért nem vezet sehova a kulturális
nemzetnek ez a fogalma, s nem vezet sehová a – tervezett –
Magyarság Háza vagy Trianon Múzeum létrehozása, amelynek
elsődleges feladata a hagyományok szelektálása és kanonizálása,
egyfajta imaginárius magyar kultúra megteremtése lesz. Sokkal
inkább arra van, arra lenne szükség, hogy a be- és elzárkózó,
egyrészt különállásunkat és egyedülállóságunkat, másrészt
minden különbségen túlmutató azonosságunkat hangoztató
felfogás helyett egy nyílt, nyitott, kulturális sokféleségre, a
különböző kultúrák, orientációk, elkötelezettségek és
hovatartozások közötti kommunikációra felépített nemzeti
identitást fogalmazzunk meg. De erről persze szó nincs. A kormány,
a Fidesz–KDNP sokkal inkább arra törekszik, hogy nacionalizálja
a társadalmi befogadást, a társadalmi és politikai életben való
részvételt. Arra törekszik, hogy felélessze a nemzetnek azt a
felfogását, amely a múltra való emlékezeten, az együttélés
vágyán, a történeti, kulturális kontinuitásnak az elvén
alapszik, azaz egy olyan társadalmi rendet reprezentál, amelyben a
politikai közösség alapját a történetileg legitimált homogén
kulturális identitás jelenti. Ennek a társadalmi és politikai
életet átfogó folyamatnak a megnyilvánulása a kettős
állampolgárságról szóló törvény, vagy a Nemzeti Összetartozás
Napja, amely törvény szövege külön elemzést érdemelne. De
ugyanebbe sorba illeszkednek a nemzeti emlékezet át- vagy
újraírására tett kísérletek is – s most nemcsak a nagy
történelmi eseményekre gondolok, hanem pl. az oktatáspolitikára,
amely éppen a klebelsbergi hagyományok újraélesztésén
fáradozik.
Anélkül,
hogy elvesznénk a részletekben, leszögezhetjük, a társadalom
homogenizálására tett kísérletek szorosan összekapcsolódnak
múltbeli, korábbi történeti korszakokhoz kapcsolódó kulturális
értékek és hagyományok újraélesztésével. Azt is mondhatjuk,
hogy a kormány és a kormánypárt jövőképe számos tekintetben a
múltba viszi viszsza a jövőt, vagy ha ez jobban tetszik, akkor
jövőként jeleníti meg a múltat. Ily módon pedig beleavatkozik
az egyes individuumok jövőképébe is, hiszen mintegy kijelöli
azokat a kereteket, amelyeken belül a sikeres, azaz társadalmilag
elfogadott életpályák felépíthetők. Ez azt jelenti, hogy nincs
teljes egyéni szabadság – az egyéni életutak, az egyéni
szabadság csak ideológiai eszközökkel kijelölt utakon, csak
ideológiai eszközökkel kijelölt kereteken belül tervezhető,
élhető meg.
Azt
gondolom, hogy mindennek a hátterében a Fidesz–KDNP két nagy
félelme, két olyan, egymással összefonódó konfliktusmező
húzódik meg, amelyet a kormánypárt a maga ideológiai keretein
belül nem tud kezelni. Az egyik ilyen konfliktusmezőt, a megoldásra
váró kérdések egyik halmazát a modern társadalom
átalakulásából, differenciálódásából fakadó problémák
jelentik. Anélkül, hogy itt hosszabb társadalomelméleti
fejtegetésekbe bocsátkoznék, utalnom kell rá, hogy a nyolcvanas
évektől kezdődően a modern társadalmak olyan mélyre ható
társadalmi, kulturális változásokon mentek keresztül, amelyek
súlyos kihívásokkal szembesítették a liberális demokráciákat.
Hadd említsek ezzel kapcsolatban két példát. Az egyik:
mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős
eltolódások történtek az ipari termelés, a szolgáltató
ágazatok és a financiális szektor között, s ez a tény nemcsak a
modern gazdaság szerkezetében okozott jelentős módosulásokat, de
átrendezte a munkaerőpiacot, hatással volt a társadalmi
szerkezetre, a politika és a gazdaság közötti viszonyrendszerre,
az állam szerepére, lehetőségeire, funkcióira, és így tovább.
Hogy itt tényleges problémákról, megoldásra váró feladatokról
van szó, azt senki sem kétli. Az is jól megfigyelhető, hogy a
világon mindenütt történnek kísérletek ezeknek a
konfliktusoknak a rendezésére, feloldására. A magyar kormány,
illetve a Fidesz vezető politikusai azonban más utat járnak –
igyekeznek a problémát magát nem létezőnek, vagy legalábbis
Magyarországot nem érintőnek tekinteni. Így aztán hol közelgő
államcsődöt emlegetnek, hol gazdasági szabadságharcot
vizionálnak, hol a nemzetközi hitelminősítő intézetekre tesznek
nyegle megjegyzéseket, miközben azt mondogatják, hogy számukra
csak a magyar választók számítanak. Mindez nemcsak a hatalmi
arrogancia jele, hanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem értik
annak a szélesebb értelemben vett, nemzetközi gazdasági,
társadalmi rendszernek a logikáját, amelynek Magyarország is
szükségszerűen része. Nem értik, hogy a modern társadalmak
működésének logikája megváltozott. Ezt a változást nem kell
szeretni, még talán követni sem mindenben, de valahogyan
viszonyulni kell hozzá. S legfőbbképpen meg kellene érteni, hogy
az el- és bezárkózás végképp sehova sem vezet.
A
másik: a nemzetállam jelentőségének, érdekérvényesítő
képességének a csökkenése. Számos jele van annak, hogy ma a
nemzetállamok gazdasági, politikai szerepe, kulturális jelentősége
lényegesen más, mint volt még, mondjuk, a hetvenes években. Ezen
a tényen az sem változtat, hogy számos európai országban vannak
politikai pártok és mozgalmak, amelyek ezt a tényt nem akarják
tudomásul venni, sőt ebből politikai tőkét is képesek
kovácsolni. Ugyanakkor a szerencsésebb európai országok oktatási
rendszerüket, kulturális politikájukat, egész gazdasági-politikai
rendszerüket úgy formálják, úgy alakítják át, hogy az
megfeleljen a mai, egyre inkább nyitottabbá váló, egyre inkább
átjárható világ követelményeinek. Mindeközben Magyarországon
görcsös erőlködés folyik a „sikeres”, „erős”, „büszke”
magyar nemzet mítoszának megteremtése érdekében, erősödik a
kulturális hagyományokba való bezárkózás, a kulturális
államtitkár Julianus barát programot hirdet meg, külön hivatala
lesz a hungarikumok védelmének, az oktatási államtitkár pedig az
angol nyelv oktatása ellen, és a magyar pedagógiai hagyományok
felelevenítése mellett érvel. Mindennek megint csak van jelentős
hatása a mindennapi életre, hiszen – különösen a fiatalabb
generációk számára válik félreérthetetlenné –, hogy ez a
kormány a következetes kulturális modernizáció helyett
ellentmondásos kulturális hagyományok újraélesztését, a
nemzetállam kulturális definícióját állította politikájának
középpontjába.
A
Fidesz–KDNP másik nagy félelme pedig arra vonatkozik, amiről az
előbbiekben már röviden beszéltem. A vezető politikusok manapság
mintegy ráolvasásszerűen, mágikus formulaként használják a
nemzeti egység fogalmát, s ily módon igyekeznek leplezni azt a
tényt, hogy a magyar társadalom az elmúlt két évtized során
társadalmilag és kulturálisan erőteljesen differenciálódott,
egyes rétegek között áthidalhatatlanná vált a szakadék.
Érdekes módon éppen a konzervatív filozófus, Lánczi András
mutatott rá, hogy a Fidesz–KDNP előtt álló legnehezebb feladat
annak – az egyébként egész Európában napirenden lévő –
kérdésnek a megfelelő megválaszolása, hogy miképpen lehet
irányítani, összetartani egy számos szempontból erősen
rétegzett társadalmat, amelyet ugyancsak számos vonatkozásban
súlyos konfliktusok osztanak meg. A jelenlegi kormánynak erre a
kérdésre nincs tényleges, használható válasza. Van viszont
ideológiája, amit a társadalomtudományok az ellenmodernitás
kifejezéssel szoktak jelölni. Ez az ideológia persze nem a
Fidesz–KDNP sajátja, de a Fidesz–KDNP ma Európában az egyetlen
olyan párt, amely ezt az ideológiát kormányzati rangra emelte. Az
ellenmodernitás ideológiájának vagy filozófiájának az a
lényege, hogy bár elfogadja, tudomásul veszi a modernitást mint
történeti korszakot, illetve kontextust, de eközben elutasítja a
modern társadalmat szervező mechanizmusokat, intézményeket és
értékeket, s még inkább azok sokféleségét és folyamatos
változását. Ha most ezt az ellentmondásos ideológiát röviden
jellemezni akarnám, akkor ennek négy sajátosságát érdemes
kiemelni.
Elsőnek
azt, amire a korábbiakban már utaltam, a múlt jövőbe való
kivetítése, a múlt jövőként való megjelenítése. Itt persze
nem a történelmi múltról mint olyanról van szó, hanem a múltnak
azokról az eseményeiről és szereplőiről, amik és akik hozzá
tudnak járulni a jelen politikájának legitimációjához, a
„centrális politikai erőtérrel” szemben álló politikai
szándékok és ideológiák, a nyílt társadalom, a liberalizmus
vagy a szocializmus megbélyegzéséhez. Hogy ez mennyire így van,
azt pontosan mutatja a trianoni békeszerződés körüli újabb
vita, illetve a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény,
amely a megcsonkított országgal kapcsolatos összes, a két
világháború közötti időszakban gyökerező mítoszt és
reminiszcenciát mozgósította, miközben egyetlen kritikai
megjegyzés sem hangzott el, mondjuk, a bécsi döntésekkel, azok
politikai hátterével kapcsolatban. Mindez különösen
elgondolkoztató egy olyan országban, ahol a felmérések szerint a
társadalom egy jelentős részének történeti tudata enyhén
szólva hiányos.
Az
ellenmodernitás egy másik jellemző sajátosságáról, a közösség,
a nemzet mítoszáról ugyancsak beszéltem már röviden. A nemzeti
egység unalomig ismételgetett és ezért már most elhasználódott
és kiüresedett formulája azt a benyomást kelti, mintha elég
lenne „magyarnak”, „polgárnak”, „kereszténynek” lenni,
mintha elég lenne a „hagyományainkhoz” ragaszkodni, „bátornak”
és „erősnek” lenni, s akkor minden rendbe jön, mindannyiunk
élete jobbá válik. Ez az ideológia azt üzeni, akkor fogunk
jobban élni, ha mindannyian ugyanahhoz a közösséghez tartozunk,
ha ugyanazt tekintjük a múltunknak, ha azonos a kultúránk,
azonosak a hagyományaink. Ugyanakkor elhallgatja, hogy nemzeti
egység létezik minden európai országban, csak másképpen
értelmezik – nemzeti egység a liberális demokrácia alapelveit,
a társadalomnak az abban gyökerező jövőképét, értékeit és
normáit tartalmazza, rájuk épül.
Az
ellenmodernitás harmadik sajátossága, hogy leegyszerűsít,
illetve tagadja bizonyos társadalmi problémák, konfliktusok
meglétét – úgy tesz, mintha azok csak valamiféle balliberális
fikciók lennének, s amiket a nemzeti egység önmagától orvosolni
tud. Ez a felfogás egyrészt azokhoz a ma már szinte rutinszerű
reflexekhez vezet, amelyek a magyar társadalom olyan egyáltalán
nem specifikus problémáit, mint pl. a munkanélküliséget, a
növekvő társadalmi polarizációt, a hagyományos iparágak
tönkremenetelét, az elszegényedést stb. minden további elemzést,
szembenézést mellőzve a neoliberalizmus és a globalizáció
hódításával magyarázzák. Ennek pedig az a következménye, hogy
a „Nyugat”, az a metafora, amely két évtizeddel ezelőtt a
társadalom jövőképét szimbolizálta, mára egyre inkább
mindannak a megfelelője, amit a társadalom elutasít. A Nyugat- és
kapitalizmusellenesség meghatározó összetevője az
ellenmodernitás ideológiájának, s nem lehet nem észrevenni, hogy
milyen határozottan van jelen a kormányzati retorikában is.
Végül
az ellenmodernitás negyedik sajátossága, hogy naturalizál
társadalmi jelenségeket, intézményeket, folyamatokat. Úgy
tünteti fel a nemzet, a nép, a hagyomány kategóriáit, mintha
azok eredendően adottak, éppen ezért vitathatatlanok,
megkérdőjelezhetetlenek, nem pedig történetileg létrehozottak
lennének. De ugyanígy naturalizálja, azaz megváltoztathatatlannak,
adottnak tekinti a társadalom értelmezésével kapcsolatos
politikai, ideológiai vagy éppen kulturális különbségeket is, s
éppen ezért nem dialógusra és kommunikációra, hanem a másképpen
gondolkodó és viselkedő csoportok szimbolikus eszközökkel
történő körülírására, megjelölésére és elkülönítésére
törekszik. Mindannyian emlékezünk Kövér László kijelentésére,
a „különös anyagból gyúrt lényekről”, amellyel szocialista
politikusokra utalt. Hasonlóképpen naturalizálja az
ellenmodernitás a családot, a férfi és női szerepeket is. Pedig,
ha valami mélyen megváltozott az elmúlt évtizedek során a modern
társadalmakban mindenütt a világon, az éppen a család, a
családformák, a családdal kapcsolatos felfogások, koncepciók. A
Fidesz–KDNP minderről tudomást sem vesz, nemcsak, hogy mereven
ragaszkodik a maga, egyre inkább valóságidegen felfogásához,
hanem az alkotmányban is rögzíteni akarja. Aligha lehet
véletlennek tartani, hogy az alkotmány-előkészítő bizottság
egyik jeles tagja nyilvánosan taglalja a gyermektelenségi adó
ötletét, miközben megjegyzi, hogy a nők nem a munkahelyeken,
hanem a szülőszobában pótolhatatlanok. További példákat megint
csak hosszasan lehetne még sorolni. Ebből a néhány kiragadott
mozzanatból is látszik azonban, hogy a Fidesz–KDNP nyilvánvalóan
arra törekszik, hogy rákényszerítse a társadalomra a mindennapi
élettel, annak egyes területeivel kapcsolatos mélyen ideologikus
elképzeléseit. S noha a kulturális különbségeket, tagoltságot,
az életformák sokféleségét megszüntetni nem tudja, ugyanakkor
azonban minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik hegemón
helyzetbe juttatni azokat az életformákat, amelyek ideológiájának
megfelelnek.
Az
ellenmodernitásnak ez az ideológiája kiválóan alkalmas arra,
hogy egyfajta – tegyük gyorsan hozzá, hamis – biztonságérzetet
teremtsen. Elsősorban azért, mert azt a benyomást kelti, hogy van
valamiféle, kulturális azonosságon, hasonlóságon, egyformaságon,
nemzeti egységen alapuló rend, amely megmenti a társadalmat, az
embereket a problémáktól és konfliktusoktól. Ez a rend egyrészt
szigorú és értelmetlen törvények és törvénytervezetek
formájában jelentkezik – gondoljunk csak a „három csapásra”,
a kis értékű bolti lopások börtönnel való büntethetőségére,
a hajléktalanoknak a közterületekről való kitiltására vagy
éppen a legújabb ötletre, a nemzeti parkokba küldendő fegyveres
őrségre. Ugyanakkor a rend állandó hangoztatásának van egy
másik, nem annyira szembeötlő következménye is. A Fidesznek ez
az ideológiája ugyanis azt üzeni, hogy a konfliktusok, az érdekek
különbözősége, az eltérő megoldások, a sokféleség
„természetellenes” állapot. A „természetes rend” az, hogy
mindenki egy irányba megy, hogy a politikának nem kell fáradnia az
érdekek egyeztetésével, kompromisszumok keresésével. Az így
értelmezett politikának az az egyedüli feladata, hogy kijelölje
az utat, amit aztán a társadalom, fölösleges viták nélkül,
„nemzeti egységben” követ. Ha pedig valaki vagy valakik mégis
megkérdőjeleznék ezt a politikát, akkor ezek az emberek,
csoportok ennek a rendnek a szellemében önmagukat zárják ki a
társadalomból. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata pontosan
ezt a liberális demokráciák minden hagyományával gyökeresen
szemben álló felfogást tükrözi, amikor azt mondja, a „Nemzeti
Együttműködés Rendszere”, ez a Fidesz–KDNP által kitalált
ideológiai rendszer, „lehetőség mindenki számára és elvárás
mindenki felé”. Ez a mondat – ha ezt egyáltalán le kell
„fordítani” – ugyanis azt mondja, mostantól fogva csak
egyetlen út van – a politikában és a mindennapi életben
egyaránt. Minden más út pedig járhatatlan és veszélyes.
Végül
azt is látnunk kell, hogy ez a politika, ez a társadalomkép, ez az
ideológia ebben az országban sokak számára elfogadható.
Elsősorban azért, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy az
egyes embereknek ne kelljen szembenézniük a társadalmi
problémákkal, konfliktusokkal. Hogy visszahúzódhassanak saját,
egyéni életük keretei közé, hogy ne kelljen állást foglalniuk
társadalmi, politikai kérdésekben. S ez az ellenmodernitás
legfőbb célja, de egyben legsúlyosabb következménye is –
nevezetesen az, hogy elfojtja, megsemmisíti a demokratikus politikai
kultúrát, az állampolgárok részvételén alapuló demokráciát.
A
volt megmondó emberek sanyarú sorsa , a nemzeti vagyon ellopása
után egyre jobban a perifériára kerülnek, és nem veszik észre,
hogy a liberális gazdaság befuccsolt nálunk és elég volt a
társadalom kirablásából, de az ilyen megmondó emberek
kiállásából is, üsd a vasat verd a farkad, de minket ez nem
érdekel , hozd vissza a nemzeti vagyont, mely az enyém is volt, és
tünj el ahogy jöttél csendben , ne zavard köreinket, te büdös
cionista liberális ingyen élő gazember. Böfögd fel az ÁVH- s
multad, a zsidó gyökereidet, és hogy az ÁVH apukád még a
húsdarálót kezelte, erről mesélt neked lefekvéskor szép mesét
, hogy mire felnősz már csak annyi magyar lesz e széles e hazában
kik kihordják a bilit utánatok. Károgott a holló bűnös ez a
nemzet rá sütjük a kollektív bűnösség bélyegét és
holtomiglan zsarolva kárpótlásból élősködünk rajtuk. Most egy
kis föld kárpótlást , most egy nagyobb dollár kárpótlást
sibolunk ki, a politikai elit úgy is megszavazza mert mi jelöltük
ki őket és a következő időszakban is ingyen élő politikus
szeretne lenni, így azt csinálnak amit a mi szabadkőműves
páholyunk eltervezett, mert amit a vakolók elterveznek a
politikusok igyekeznek végrehajtani, és az a buta nép meg beszopja
hogy ilyen rossz a sorsa és sorsát nem ő irányítja, sorsa a
vakolók által elrendeltetett. Mire rájönne hogy a vakolókat kel
megölni és a sorsa az ő kezében van, már késő lesz. Kiöregszik
vagy mi öljük meg őket, mert kell a terület és mi a bosszú népe
vagyunk. Most nem Péter Gáborral operálunk, itt van nekünk a
Pintér Sanyi , mindent tudunk róla ő úgy cselekszik ahogyan mi
fütyülünk , mert másképpen repül, vagy szagolhatja az ibolyát
alulról. És a többi jól fizetett besúgó, törpe politikai
entitás, majd szolgálatba áll és szétcincálja nemzetét. A
hetedik hadoszlop elindul, polgárháború ide vagy oda, lefejezzük
újból e népet.
Csapody Tamás: A demokrácia hasznos polgára – Horváth József bori keretlegény élete és halála
A
szerbiai Borba 1943- és 1944-ben öszszesen kb. 6000 magyar zsidó
munkaszolgálatost vittek kényszermunkára. A munkaszolgálatosok, a
muszosok magyar katonai keret parancsnoksága alatt éltek a bori
központi táborban és a Bor környéki tíz altáborban. Német
katonai munkaszervezet irányítása mellett dolgoztak bányákban és
vasútépítésen. 1944 szeptemberében gyalogmenetben indították
őket Magyarországra. Köztük volt Radnóti Miklós is. Az első
csoportban elinduló kb. 3000 muszos nagy veszteségek után ért
Szentkirályszabadjára. Néhány hét után azonban tovább kellett
menniük. Szintén nagy veszteségeket elszenvedve a
Veszprém–Zirc–Pannonhalma–Győr–Abda, azaz a dunántúli
útvonalon érkeztek meg Hegyeshalomra. Itt átadták őket a
németeknek, akik német koncentrációs táborokba vitték őket.
Közülük mintegy 500-an élték meg a felszabadulásukat.
Radnóti
Miklós és társainak gyilkossága ügyében az állambiztonsági
szolgálat titkos nyomozást folytatott (1967–1977). Az ennek során
nyitott Abdai gyilkosok c. dossziéban1 szereplők gyakran említik
Horváth József2 tartalékos tizedes személyét mint a legdurvább
keretlegények egyikét. Horváth József végigkísérte Radnóti
Miklóst a dunántúli útvonalon, akárcsak a költő
meggyilkolásával megvádolt Tálas András3 hadapród őrmester.
Figyelemre méltó egybeesés az is, hogy mindkettőjük népbírósági
ügyét ugyanazon dr. Pálosi Béla4 tanácsa tárgyalta. A
népbíróság mindkettőjüket kötél általi halálra ítélte, de
Tálassal ellentétben Horváth végül kegyelmet kapott.5 Horváth
személyét még egy esetleges összefüggés teheti külön is
érdekessé. Kőszegi Ábel író Radnóti utolsó időszakáról írt
könyvében ugyanis azt írta, hogy a költő és 21 bori társának
abdai kivégzését követően a gyilkosok a szerszámokat
visszavitték a közeli csárdába. Az italozás során a
keretlegények összeszólalkoztak a menetképtelen és már
kivégzett muszosokat idáig szállító lovaskocsik gazdáival. A
közöttük kialakult párbeszédet Kőszegi így írta le: „Az
altiszt győzködik a kocsisokkal, hogy vigyék őket el
Magyaróvárig. – A szentségit! Visznek és kész! Holnap vagy
holnapután már otthon lehetnek. Nekem meg itt a falum a közelben,
és én mikor mehetek haza?”6 Kőszegi adatolatlanul közölte az
általa a hatvanas évek végén Abdán gyűjtött információkat.
Ha Kőszegi adatközlője pontosan emlékezett, akkor az egyik
gyilkos Abdához közeli faluból származott. Nem tudjuk, hogy ki
lehetett a menetet kísérő kb. 60 keretlegény közül
környékbeli.7 Tény viszont, hogy Horváth József a Győrtől
közúton 36 km-re délnyugatra lévő községből, Újmalomsokról8
származott és előéletének eseményei Győrhöz kötötték.
Az
MTI elődje, a Magyar Országos Tudósító (MOT) közleményt adott
ki „Felismertek és elfogtak egy sokszoros gyilkos keretlegényt”
címmel 1947. november 26-án. Ebben az állt, hogy „A Nyugati
pályaudvarnál három volt bori munkaszolgálatos felismerte és
rendőrnek adta át Horváth József tizedes volt keretlegényt, aki
a bori 101/56-os munkásszázad hírhedt hóhéra volt. Horváth
különleges kikötési módszerekkel kínozta a
munkaszolgálatosokat. Bevallotta, hogy Szentkirályszabadján három
embert puskatussal agyonütött, továbbá 23 munkaszolgálatost
agyonlőtt. A felszabadulás után munkát vállalt a Magyar
Pamutipari Rt.-nél, és felismeréséig ott dolgozott. A rendőrség
Horváth Józsefet az Államvédelmi Osztály Népügyészségi
Kirendeltségének adta át. A bori haláltáborból megmenekült
munkaszolgálatosok egymás után mennek a Népügyészségi
Kirendeltséghez, és jegyzőkönyvbe mondják Horváth József
kegyetlenkedéseit.”9
Az
MOT anyagán kívül három írott forrás alapján tájékozódhatunk
Horváth József katonai szolgálatáról és népbírósági
peréről. Horváth József népbírósági anyaga, ha töredékesen
is, de fennmaradt.10 Horváthot az állambiztonsági szolgálat
szabadulása után is „társadalomra veszélyes, ellenséges
személyként” tartotta nyilván, és folyamatos ellenőrzés alatt
tartotta.11 (A róla fennmaradt anyag szintén hiányos.)12 Végül a
harmadik forrás a már említett Abdai gyilkosok c. dosszié,
amelyben nemcsak róla esett sok szó, de ő is megszólalt.
Horváth
József földműves és napszámos a Győr, majd Veszprém megyéhez
tartozó Újmalomsokon, zsellér és szegényparaszti családban
született. Katonaként a győri utász zászlóaljnál két évig,
majd rendőrként közel négy évig Budapesten szolgált. Innen
alkalmatlansága miatt leszerelték, majd ismét behívták
katonának, ezúttal az aszódi kiegészítő parancsnokságra. 1943
júliusában hajón és vonaton kísérte Borba a
munkaszolgálatosokat. A központi „Berlin” táborban lett
számvevő, majd bizalmi beosztásnak számító őrszolgálatot
látott el a táboron belül és kívül, valamint a tábor körül.
Az 1944 elején a bori táborcsoport élére került Marányi Ede13
alezredes legmegbízhatóbb embereinek egyike lett. Marányi rábízta
a büntetések (kikötések) jelentős részének végrehajtását. A
tábor kiürítése előtt Marányi parancsára részt vett a
menetképtelen munkaszolgálatosok kivégzésében. A visszavonulás
során Borból 1944 szeptemberében teherautóval
Szentkirályszabadjára utazott. Itt is őrfeladatokat látott el. A
bori muszosok Hegyeshalomig tartó gyalogmenetét végigkísérte. A
németeknek történő átadásukat követően visszament
Szentkirályszabadjára, és leszerelt. Hazament Újmalomsokra.
Szülőfalujából mint katonaszökevényt a nyilasok előállították,
és a győri hadbíróság elé került. A tárgyalást a szovjet
csapatok előrenyomulása miatt már nem tartották meg. Horváth
megszökött, és ismét hazament. 1945 őszén a rendőrség
beidézte Pápára, de átszökött Ausztriába. 1947 nyarán
visszaszökött Magyarországra, és Budapestre költözött, ahol
azután a volt bori munkaszolgálatosok felismerték.14
Horváth
népbírósági anyagában nem lelhetők fel a vádirat, a tárgyalási
jegyzőkönyv(ek) és dossziéi tárgymutatói. Ítéletének teljes
szövegét sem ismerjük, mivel a tárgyaláson kihirdetett és leírt
ítélet indokolását nem rögzítették, míg a végleges
ítéletének szövegét nem tartalmazza a dokumentáció. Nem tudjuk
tehát tételesen felsorolni, hogy pontosan milyen vádpontokban
találta bűnösnek a népbíróság. Az anyagában fellelt 27
tanúvallomás alapján azonban pontos képet kaphatunk arról, hogy
milyen háborús bűntettek elkövetése miatt ítélték halára.15
A
budapesti Államvédelmi Osztály 26 zsidó munkaszolgálatost és
egy bori katonát hallgatott ki. Többségükben Horváth tizedes
bori tevékenységéről tanúskodtak. A nyomozóhatóság által a
tanúvallomásokról készített összefoglaló jelentés szerint
Csillag Albert16 grafikus kivégzésével Horváth eldicsekedett, a
Szentkirályszabadján krumplit lopó Müller Miklós17
munkaszolgálatosba pedig belelőtt.18 (Müller Miklós „lelövésével”
a bori keretlegények ellen indult népbírósági perekben több
keretlegényt is megvádoltak. Müller túlélte a bori
munkaszolgálatot.)19 Nemes Sándor20 volt bori munkaszolgálatos
tanúvallomása szerint a dunántúli menetelés során „útközben
egyik éjszaka egy juhakolba tereltek bennünket, melynek ajtajába
egy munkaszolgálatos őrt állítottak. […] Közben Horváth
tizedes megjelent az ajtóban és az éppen őrködő Kovács Tibor
nevű bajtársamat kerékküllővel összeverte úgy, hogy Kovács a
fejét ért sérülések következtében Németországba való
érkezésünk után hamarosan elpusztult. […] Zirc és Győr
között, egyik községnél a betegeket vivő kocsihoz ment Horváth.
Rákiabált a kocsin lévő emberekre, hogy »Már mindannyian kocsin
akartok menni?« Ezzel leráncigált onnan két beteg
munkaszolgálatost – egyiknek neve Wosner volt –, és egy
farúddal addig ütötte mindkettőt, amíg fejüket szét nem verte,
agyon nem ütötte őket. A két halottat otthagyta az országúton.
– Ugyancsak ezen az úton történt a következő: Vonulás közben
nem volt szabad kilépni a sorból. Ennek dacára közvetlen az út
mellett lévő gémeskúthoz többen kiléptek inni. A keret
ütlegelés és kiabálás közepette hajtotta vissza őket a sorba.
Horváth tizedes nem ütött, hanem a gémeskút mellett két
kilépett munkaszolgálatost agyonlőtt. Ennek én szemtanúja
voltam.”21 László Pál,22 Engel György23 és Faludi István24
volt bori munkaszolgálatosok azzal egészítették ki mindezt, hogy
az eset „Pannonhalma táján”, illetve „Pannonhalma előtt”
történt, továbbá hogy a két áldozat Löffler Gyula és Wohl
(Wosner/Vozner) Jenő volt.25 A szintén tanúvallomást tevő
Kárpáti Józsefet26 ugyanezen útszakaszon Horváth úgy megütötte
puskatussal, hogy összeesett. Márkus Ferenc27 szemtanúja volt sok
bajtársának Horváth általi „félig agyonverésének”.
Veszprém után arra akarta kényszeríteni Katz nevű bajtársát,
hogy „egye meg saját ürülékét”. Mivel erre bajtársa nem
volt hajlandó, „kb. 5 lépésnyi távolságból belelőtt Katzba,
aki azonnal összeesett és meghalt”.28 Egy másik
munkaszolgálatos, Guttman Sándor29 azt vallotta, hogy Horváth „az
elcsigázott és fáradságtól lemaradó vagy a sorból kilépő
munkaszolgálatosokat minden lelkiismeret nélkül lelőtte. Ezeknek
a lelövéseknek a legtöbb esetben szemtanúja voltam, tiszta
lelkiismerettel állítom, hogy a keret között lévő keretlegények
közül a legtöbb munkaszolgálatost Horváth keretlegény végezte
ki.”30
Horváth
Józsefnek az állambiztonsági szolgálat által nyitott vizsgálati
doszsziéjában egyetlenegy nem volt bori munkaszolgálatos
tanúvallomása lelhető fel. Homolya János31 szakaszvezető, volt
bori keretlegény tanúvallomásában Horváthot Marányi Ede
alezredes „bizalmi emberének” nevezte, aki a keret
megfigyelésével volt megbízva. Homolya jellemzése szerint Horváth
„változó hangulatú ember volt, aki egyik percben simogatni volt
képes, a másikban pedig minden emberi képzeletet felülmúló
szadizmusra”. Ezt követően Homolya részletes leírást adott a
Horváth által végzett szabálytalan kikötésekről és Csillag
Albert hosszú megkínzásáról.32 A bizonyítékok hiánya miatt
soha el nem ítélt Homolya tanúvallomásában úgy beszélt a
dunántúli útszakaszon történtekről, mintha arról csak
hallomásból értesült volna. Az Abdai gyilkosok dossziéban
fellelhető anyaga szerint azonban egyértelmű, hogy ő is
végigkísérte a dunántúli gyalogmenetet. Itt többek között azt
mondta,33 hogy Szentkirályszabadján kapták Marányi Ede parancsát,
hogy „minden keretlegénynek botot kell a kezébe venni és azzal
ütlegelni a lemaradó vagy szökni próbáló muszosokat. Ezzel a
lehetőséggel a keretlegénység élt is, gyakoriak voltak az
ütlegelések. […] Horváth egyike volt a legbrutálisabb
magatartású keretlegényeknek”, akivel ráadásul „az első
napokban” együtt is ment. A keretlegények olyan „brutális
magatartást tanúsítottak az agyonhajszolt, meggyötört, járni
alig tudó muszosokkal szemben […] hogy már közvetlen
Szentkirályszabadja után egy magyar tüzértiszt, majd a
Pannonhalmi apátság környékén egy pap is elítélte és hangosan
szidta őket, mert magyar katonához nem méltóan, embertelen
viselkedtek. Ugyancsak így nyilatkoztak a civil lakosság köréből
is számosan az egész útszakasz alatt.”
Végül
szintén ebből az anyagból tudható, hogy a terhelő tanúvallomást
tevő Homolya 1945-ben belépett a KMP-be,34 és 1972-ben az
MSZMP-ből a „bori tevékenysége miatt kizárták”.Hány ilyen
pribék volt még az MSZMP- ben, hánynak volt magas poziciója a
gyüjtő pártban.De mi lett a Marányi Ede alezredesekkel kik
meghatározták a hangulatot és a légkört egy ilyen táborban.Nekem
gyanus ez a név Marányi ez egy magyarosított név- lehet hogy ő
is zsidó volt? Elképzelhető, hogy zsidó vezényelte le ezt a
brutalitást a saját sorstársain. Véresen komoly ez a
féligazságokból összehordott tényanyag, és az egész csak arra
való , hogy elfedje az igazság megismerését.Én itt már mindent
elképzelhetőnek tartok, keretlegény ki KMP taglehet, zsidó tiszt,
ki levezényli ezt a halálmenetet, zsidó tisztek, kik
kegyetlenebbek a keretlegényektől is, a rendszer mely megfekszi az
ember gyomrát, és a maélő párttársaik, kik eladják saját
hazájukat, mert a mult ma is kisért az ÁVH- s szülők gyerekei
még mindig a parlamentben pöfeszkednek, és a pénz diktatúráját
szolgálják ki, eladva a hazájukat és a lelküket, ott ülnek
Brüsszelben a sárga csillagot felváltotta a liberális köntös,
de ugyan olyan keretlegények ők még mindig mint a vészkorszakbeli
pribékek. Volna egy javaslatom az ÁVH – s gyerekeknek tünjenek
el a közéletből, és , hogy ez ne forduljon elő még egyszer
vizsgálják meg minden zsidó ÁVH – s multját, és aki sáros
felmenőik útján azt távolítsák el a politilkai élet közeléből
, így tulszereplésük kiküszöbölhetővé válik. Nem ők lesznek
a megmondó emberek, hagyják, hogy az élet megtörténjen és
sodródjanak az árral, nem kel minden zöldséget belehazudni az
élet menetébe, és nekünk megélni az ők rettegését az ÁVH- s
mult árnyaiból.
Az
Abdai gyilkosok dossziéban többen visszaemlékeztek az 1944-ben 30
éves Horváth Józsefre. Közülük Erdős Gyula35 volt bori
munkaszolgálatos 28 év távlatából azt mondta az állambiztonsági
szolgálatnak, hogy „emlékszem arra is, hogy a keretlegények
között volt egy kb. 180 cm magas, erős testalkatú 30–35 éves
újmalomsoki lakos, aki az ő szeme láttára több munkaszolgálatost
agyonvert husánggal még Győr előtt”.36 A dunántúli menetet
Horváthtal együtt végigkísérő Tóth Ferenc37 őrvezető, bori
keretlegény azt mondta meghallgatásán, hogy „Különösen
Horváth József tizedes tűnt ki kegyetlen, brutális
magatartásával, aki az útvonalon valamennyi századnál
megjelent.”38 Tóthtal és Horváthtal a menettel együtt tartó
Rezsneky Mihály39 honvéd, volt bori keretlegény – aki később
Horváthtal a börtönben is találkozott – hasonlóképpen
nyilatkozott. (Horváth Józsefet „brutális, szadista természetű
embernek ismerte, az egyik legkegyetlenebb keretlegény volt”.)40
Horváth
József a népbírósági perében elhangzott vádak közül
elismerte, hogy a munkaszolgálatosokat botjával gyakran kegyetlenül
megverte, és tömegesen, szabálytalanul kötötte ki, miközben
verte is őket. Elismerte továbbá, hogy Borban jelen volt 17–18
zsidó munkaszolgálatos kivégzésénél. Közülük 7–8 főre
saját maga is lövéseket adott le. Részletes tanúvallomást tett
Csillag Albert folyamatos és kegyetlen, általa történt
kikötéséről. Marányi Ede alezredes parancsára hónapokig úgy
kínozta őt, hogy csak lassanként pusztuljon el.41 Elismerte, hogy
egy német katonának segédkezett Csillag bori kivégzésénél.
Elismerte továbbá, hogy Szentkirályszabadján rálőtt valakire. A
dunántúli útszakaszon „ha lemaradt valaki, azt megvertem kézzel
vagy puskatussal. Nem tudom, hogy hány embert vertem meg.” Ezen
útszakaszon emberek agyonverését vagy lelövését viszont
tagadta.42
A
Magyar Országos Tudósító Horváth tárgyalásáról is adott ki
közleményt. Azt írta, hogy „A vádlott Horváth József tagadta
bűnösségét, csak annyiban ismerte el azt, hogy a kapott
parancsokat végrehajtotta. A felvonult tanúk azonban mindenben
igazolták a vád állításait, és a bori haláltábor borzalmai
elevenedtek meg a tárgyaláson. Pálosi tanácselnök a népbíróság
teljes ülésének idejére felfüggesztette a tárgyalást, és a
felizgatott tömeg, amikor Horváthtot a fogházba kísérték, a
folyosón megtámadta a volt keretlegényt, akit a fogházőrök sem
tudtak megmenteni a tömeg haragja elől, és súlyosan
bántalmazták.”43 A népharag ezen kifejeződése nem lehetett
ritka jelenség, hiszen egyik népbírósági tárgyalása előtt
Tálas Andrást is véresre verte a feldühödött tömeg.
Majdnem
pontosan egy évvel Tálas András hadapród őrmester elítélését
és kivégzését követően hozott ítéletet Horváth ügyében a
budapesti népbíróság (1948). A népbíróság Horváthot háborús
bűntett elkövetése miatt halálbüntetésre (főbüntetés),
vagyonelkobzásra, és politikai jogainak felfüggesztésére
(mellékbüntetés) ítélte.44 További dokumentumok hiányában
kénytelenek vagyunk Horváth jóval későbbi, az
igazságügy-miniszternek címzett levelében foglaltakra támaszkodni
(1957). Ebben azt írta, hogy a népbíróság kegyelmi kérelmét
elfogadta, és halálbüntetését kegyelemből életfogytig tartó
kényszermunkára változtatta át.45 Ennek okáról nincs
tudomásunk. Az MOT újabb közleményéből annyit tudunk mindössze,
hogy a kegyelmi tanács döntése titkos volt.46 Fennmaradt viszont a
győri Államvédelmi Osztálytól származó jelentés arról, hogy
„a 16 munkaszolgálatost” meggyilkoló Horváth ügyében
Újmalomsok „községben többen összefogtak, hogy 10.000 Ft-ot
előteremtsenek. […] Ennyi kell a Népbíróság részére, hogy
halálbüntetés helyett életfogytiglani kényszermunkát kapjon a
vádlott.” Az ügy hátterében Horváth barátját, a győri
rendőrségen dolgozó Szabó Gyula rendőr főhadnagyot és
ügyvédjét nevezte meg a budapesti népügyészségnek címzett
jelentés (1948).47
Az
elsőfokú ítélet megszületése után négy hónappal kelt
Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) végzéséből48
tudható meg, hogy Horváth védelmében az újmalomsoki község
Nemzeti Bizottsága és „demokratikus pártjai” nyilatkozatot
küldött az elsőfokú bíróságnak. A nyilatkozathoz a község
lakossága 700 aláírással csatlakozott. (Az Újmalomsok és
Ómalomsok egyesülésével létrejött Malomsok lakosainak száma
2008-ban 599 fő volt!) A nyilatkozat szerint a vádlott
„demokratikus gondolkodású, törvényt tisztelő, embert becsülő,
szorgalmas, derék és becsületes ember volt. Horváth József, aki
soha senkivel nem civakodott, büntetve soha nem volt, és mint a
közösségnek esküt tett mezőőr, hivatását a legnagyobb
buzgalommal és lelkiismeretességgel látta el.” A védelem ezzel
a nyilatkozattal kívánta elérni a vádlott elmeorvosi vizsgálatát.
A védő indítványában ugyanis Horváth „elmeállapotának kóros
elváltozásával magyarázta azt a kettős lelkiséget, amit
egyrészt a terhelt vádbeli tevékenysége, másrészt a falujabeli
magatartása tükröz vissza”. Az elsőfokon eljáró népbíróság
az indítványt nem fogadta el, így a panasz ügyében a végleges
döntést a NOT hozta meg. A NOT kimondta, hogy „a vádlott vádbeli
cselekményeit »bori környezetben« követte el. Az ottani
haláltábornak már történelmi kerete van. Vádlott látszólagos
kettős lelkisége lényegében a környezete kettőssége. Nem
tartalmaz olyan problémát, amely elmekórtani kérdés. Ebből
következik, hogy vádlott elmeállapotának megfigyelésére szükség
nincsen.” A védelem „panaszolta a vádlott cselekményének
minősítését is”, vagyishogy el akarta érni, hogy a Horváth
által elkövetett bűncselekmények ne essenek a háborús
bűncselekmény jogi kategóriájába. A NOT ezt a semmisségi
panaszt is elutasította, így minden vonatkozásában jóváhagyta
az elsőfokú ítéletet.
Horváth
a váci országos börtönbe került, ahol kitanulta az üveges
szakmát. A forradalom idején a többi rabtársával együtt
kiszabadult, és visszament szülőfalujába. Az MSZMP Malomsoki
Alapszervezete igazolta, hogy „Az ellenforradalom alatt még csak
jelét sem mutatta annak, hogy a hőzöngők közé menjen, vagy
pedig a nyitva lévő nyugati részeken keresztül itthagyja az
országot.”49 Horváth még a börtönbe való visszamenetele
előtt, Malomsokról kérelmezte ügyének felülvizsgálatát és
rehabilitációját. Kérelmében tagadta bűnösségét, becsületes
embernek mondta magát, mivel „az én kezeimhez senkinek a vére
nem tapadt. Tehát azt a súlyos büntetést nem érdemeltem ki. […]
Az államvédelmi hatóság emberei foglalkoztak velem, mivel nem
ismertem be az ellenem hozott »koholt« vádakat, a hatóság
emberei durva módon bántalmaztak, és olyan szövegű jegyzőkönyvet
írattak alá velem kényszerítő körülmények között, ami nem
felelt meg a valóságnak, és annak az alapján az ügyészség
vádat emelt ellenem.”50 Rehabilitációját vagyis szabadon
bocsátását a bíróság nem javasolta, mivel „rendkívül súlyos
bűncselekményeket követett el”. Javasolta viszont az életfogytig
tartó kényszermunka büntetését határozott tartalmú
börtönbüntetésre történő átváltását, mivel 1956-ban, az
ideiglenes szabadulása után „nem merült fel kifogás magatartása
ellen, és önként jelentkezett börtönbüntetésének
folytatására”.51 Horváth unokaöccse, a malomsoki Somogyi Lajos
az Elnöki Tanács Elnökéhez fordult rokona szabadlábra helyezése
érdekében. Ebben leírta, hogy ő kérdőre vonta unokaöccsét:
„nyilatkozzon, hogy milyen bűncselekmény miatt kapta ezt az igen
súlyos büntetést, [Horváth József – Cs. T.] kijelentette, hogy
bátyám, azok a vádak nem fedték a valóságot, csak mivel olyan
hamistanúk is felvonultak ellenem a tárgyalásra, akiket soha nem
láttam, a bíróság kénytelen volt ezt az ítéletet hozni”.
(sic!) Somogyi Lajos egyebek mellett azzal indokolta kérését, hogy
rokonának „községünkben földjei vannak, most amikor ez évben
községünk Szocialista (Termelőszövetkezeti) község lett, az ő
földjeit is bevittem a termelőszövetkezetbe.52 Igen nagy szüksége
volna rá a TSZ-nek is, mert munkaerő-hiánnyal küszködünk.”
Unokaöccsére utalva végül ezzel a mondattal fejezte be kérelmét:
„Mi felelősséget vállalunk és ígérjük, hogy hasznos polgára
lesz a Demokráciának.”53 A már említett igazolásban a helyi
MSZMP alapszervezet is kérte Horváth mielőbbi szabadon bocsátását.
Horváth József végül 140 hónap (11,7 év) letöltése után
1960-ban végleg szabadult a váci börtönből.54
Horváth
József ismét visszatért szülőföldjére, és megnősült. Az
állambiztonsági szolgálat Radnóti Miklós meggyilkolásának
ügyében folytatott nyomozása során őt is megkereste. A
pártonkívüli mederőrt a pápai járási rendőrkapitányságon
hallgatták ki 1971-ben. A kihallgatása során55 Horváth elismerte,
hogy részt vett a dunántúli útszakaszon a bori menet kísérésében.
A szolgálat azt rögzítette meghallgatásáról, hogy „Az utat
gyalogmenetben tették meg, velük ment egy vagy két lovaskocsi,
amire útközben beteg, járóképtelenné vált muszosokat raktak
fel.” Horváth ez alkalommal is megerősítette korábbi
álláspontját, miszerint „a bíróság általi felelősségre
vonása jogtalan volt, mert ő sem tett mást abban az időben, csak
a parancsot hajtotta végre”. A nyomozókkal azt közölte, hogy
„azzal a gondolattal jött el hazulról, hogy többé már nem
mehet haza, mert felakasztják, felesége pedig özvegy lesz. […]
Csináljanak velem amit akarnak, akasszanak fel, vagy tapossák ki a
belemet, de én akkor sem tudok mondani semmit, nem emlékszem
semmire.” A nyomozók végül összegzésképpen azt jegyezték fel
a meghallgatásról, hogy Horváth „értelmes, gyors észjárású”,
akinek „szemléletében 1944 óta lényeges változás nem történt.
Jelenleg is fél attól, hogy az eddig nem ismert tevékenységére
fény derülhet, és ezért újra felelősségre vonják.” Az Abdai
gyilkosok dossziéban nincs további nyoma annak, hogy kihallgatták
volna. A Radnóti Miklós és társainak meggyilkolásával
gyanúsítottak körébe – érthetetlen módon – nem került be.
Horváth
József leszármazottak nélkül, váci szabadulását követően 16
évvel, 72 éves korában halt meg szívinfarktusban vagy
agyérgörcsben a malomsoki bolt előtt (1986).56 Az általam látott
egyik igazolványképén egy középkorú, míg a másikon egy
időskorú, erős testalkatú, de nem kövér Horváth József néz
vissza rám. Szomszédai tudnak arról, hogy a világháború alatt
katona volt, és emiatt „a zsidók annak idején keresték”, hogy
bujkált, és hogy börtönben volt. Szerény embernek ismerték, aki
részt vett a falu életében, de nem szívesen beszélt a múltról.57
A helyi focimeccsekre is eljárt, de a csapatot soha nem kísérte el
idegenbe. Feleségével együtt a malomsoki evangélikus és ma már
egyben katolikus temetőben nyugszik. Sírjukon ez a felirat áll: „A
szeretet örök”.58
Jegyzetek
1
ÁBTL 3.1.5. O-164776. Részletesen lásd: Csapody Tamás: Abdai
gyilkosok. AETAS 25. évf. 2010. 1. sz. 66–91.
2
Horváth József (an.: Vadas/Vadász Erzsébet, Újmalomsok/Malomsok,
1914. 11. 06.–Malomsok, 1986. 09. 20.) tartalékos tizedes.
3
Tálas András (an.: Konrád/Kondrád Anna, Demecser, 1915. 01.
04.–Budapest, 1947. 02. 27.) hadapródőrmester, demecseri lakos.
Háborús bűncselekmény elkövetésért kivégezték.
4
Dr. Pálosi Béla tanácsa hozta meg az ítéletet többek között
Jány Gusztáv vezérezredes ügyében is.
5
A bori keretlegények között két Horváth József nevű személy
volt, és mindkettőjüket háborús bűncselekmény elkövetésért
vonták felelősségre. A malomsoki és Budapesten elítélt Horváth
József tartalékos tizedes (rabszáma: 465–517) nem azonos a
soproni (an.: Rozmán Erzsébet, Csepreg/Csepel, 1902. 08. 19.–?;
ÁBTL V–97916) és Szombathelyen elítélt Horváth József
tartalékos őrmesterrel (rabszáma: 732–087). A BFL-ban őrzött
dossziéban (Nb. 3642/1947) a két Horváth József anyaga keveredik,
és az ÁBTL-ben őrzött Abdai gyilkosok dossziéban is mindketten
szerepelnek.
6
Kőszegi Ábel: Töredék (Radnóti Miklós utolsó hónapjainak
krónikája). Budapest, 1971, Szépirodalmi, 64.
7
A háborús bűncselekmények elkövetéséért kivégzett bori
keretlegény, Szokolits (Szokolics) Ferenc (an.: Józsa Mária, Győr,
1912. 03. 25.– Budapest, 1947. 04. 25.) honvéd Győrben született.
Ő azonban 1944. 11. 02. és 1944. 11. 06. között a M. kir.
szombathelyi 3. sz. honvéd helyőrségi kórház betege volt.
Betegfelvételi könyv. 1944. 02. 25.–1945. 01. 05. HM HIM Kórházak
III. 7./7. könyv. 8051. folyószám alatt. 501.
8
A Győr–Moson–Sopron és Veszprém megye határán lévő község
neve 1950-től Malomsok.
9
MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító
(MOT), XXIX. évf. Budapest, 1947. 11. 26. 12 óra 20 perc. 9.
kiadás. 468.
http://
archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?
Pmd=1
archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?
Pmd=1
10
BFL XXV. 1. a. 4548–1946. Juhász Pál és Asztalos Ferenc bori
keretlegények aktájához csatolva. Saját aktaszáma: Nb.
3642/1947. (Összesen: 42 oldal.)
11
Horváth József ún. „F” dossziés személy volt.
12
ÁBTL 3.1.9. V–144.390./B. Különböző személyek anyagai.
(Összesen: 79 oldal).
13
Marányi (Matkovcsik) Ede (álneve: Fehér Antal) (an.: Dörgő
Katalin, Pétervárad, 1896. 10. 07.–Markdorf [Németország],
1985. 09. 20.) alezredes, 1944. januártól a bori táborcsoport
főparancsnoka. Lásd: Csapody Tamás: Átváltozások. Marányi Ede
– avagy „Fehér Antal” – bori táborparancsnok élete.
Népszabadság, Hétvége, 2008. 06. 07. 131. sz. 6–7.
14
BFL Horváth József tanúkihallgatási jegyzőkönyve. Budapest,
1947. 11. 28. Nytsz.: 104.903/1947. 53–59.
15
BFL Horváth József ítélete. Budapest, 1948. 02. 07. Nytsz.: Nb.
IV. 3642/1947/10. sz. 4.
16
Csillag Albert (Budapest, 1917. 06. 08.–Bor, 1944. 08. ?)
budapesti grafikus.
17
Müller Miklós (Kőrösmező, 1921. 12. 20.–?) budapesti fodrász.
18
BFL Jelentés. Budapest, 1947. 11. 29. Nytsz.: 104.903/1947. AVO Nü.
61–62.
19
Müller Miklós Szentkirályszabadjáról 1944. 10. 30-án a M. kir.
szombathelyi 3. sz. honvéd helyőrségi kórházba került. Nem
került rögzítésre, hogy milyen kórjelzéssel került ide és
meddig volt ott. Betegfelvételi könyv. 1944. 02. 25.–1945. 01.
05. HM HIM Kórházak III. 7./7. könyv. 7818. folyószám alatt.
483.
20
Nemes (Neumann) Sándor (Karcag, 1908. 11. 29.–?) budapesti
kereskedő.
21
Nemes Sándor tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 25.
Nytsz.: nincs. 8.
22
László Pál (Budapest, 1909. 02. 23.–?) budapesti tisztviselő.
23
Engel György (Budapest, 1919. 11. 02.–?) budapesti kereskedelmi
utazó.
24
Faludi István (Kisoroszi, 1909. 07. 18.–?) budapesti tisztviselő.
25
László Pál tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 25.
Nytsz.: nincs. 14–15. Engel György tanúvallomási jegyzőkönyve.
Budapest, 1947. 11. 25. Nytsz.: nincs. 24. Faludi István
tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 27. Nytsz.:
104.903/1947. 49.
26
Kárpáti József (Újpest, 1910. 01. 26.–?) rákospalotai
tisztviselő tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 26. Nytsz.:
104.903/1947. 28.
27
Márkus Ferenc (Adács, 1914. 07. 28.–?) budapesti asztalosmester.
28
Márkus Ferenc tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11.
28. Nytsz.: 104.903/1947. 52.
29
Guttman Sándor (Sátoraljaújhely, 1908. 11. 17.–?) budapesti
műszaki kereskedő.
30
Guttman Sándor tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11.
27. Nytsz.: 104.903/1947. 33.
31
Homolya János (an.: Sipkó Mária, Ecseg, 1911. 10. 28.–?)
szakaszvezető, BESZKÁRT-kalauz, budapesti lakos.
32
ÁBTL Homolya János tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 26. Nytsz.:
104.903/1947. 19–20.
33
ÁBTL 3.1.5. O-164776. Homolya János meghallgatásáról készült
jegyzőkönyv. Budapest, 1972. 04. 14. Nytsz.: 3/6–372. 67–70.
34
A jelentésben nyilván tévesen az szerepel, hogy 1945-ben lépett
be az MSZMP-be. Nyilván a Magyar Kommunista Pártba (MKP-ba) lépett
be.
35
Erdős Gyula (an.: Ekstein Julianna, Tapolca, 1904. 12. 23.–?)
budapesti lakos.
36
ÁBTL 3.1.5. O-164776. Erdős Gyula meghallgatásáról készült
jelentés. Budapest, 1972. 06. 21. Nytsz.: 3/6–551. 92.
37
Tóth Ferenc (an.: Tóth Rozália, Miske, 1920.?–?) őrvezető,
miskei TSZ-tag, volt bori keretlegény.
38
ÁBTL 3.1.5. O-164776. Tóth Ferenc meghallgatásáról készült
jelentés. Budapest, 1973. 03. 23. Nytsz: 3/6–135/73. 136.
39
Rezsneky (Reszneki/Resnyeki) Mihály (an.: Tokodi Teréz, Baja,
1902.–?) honvéd, budapesti nyugdíjas.
40
ÁBTL 3.1.5. O-164776. Rezsneky Mihály meghallgatásáról készült
jelentés. Budapest, 1971. 09. 18. Nytsz.: 3/6–1016. 51.
41
Részletesen lásd: Csapody Tamás: A hiányzó negyedik oldal.
Csillag Albert grafikus bori munkaszolgálata. Népszabadság,
Hétvége, LXVI. évf. 2008. 04. 05. 6.
42
Horváth József tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 28. Nytsz.:
104.903/1947. 53–59.
43
MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító
(MOT), XXX. évf. Budapest, 1948. 01. 28. 17 óra 05 perc. 17.
kiadás. 520.
http://archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.
aspx?Pmd=1
aspx?Pmd=1
44
BFL Ítélet. Nb. IV. 3642/1947/10. sz. Budapest, 1948. 02. 07.
Nytsz.: nincs. 83.
45
BFL Igazságügyminiszter elvtársnak. Malomsok, 1957. 02. 21.
Nytsz.: M–H–27/1957. 16.
46
MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító
(MOT), XXX. évf. Budapest, 1948. 02. 07. 13 óra 04 perc. 10.
kiadás. 140.
http://archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.
aspx?Pmd=1
aspx?Pmd=1
47
ÁBTL Jelentés. (A győri AVO jelentése.) Budapest, 1948. 01. 27.
Nytsz.: nincs. 74.
48
NOT. III. 367/14. 1948. Budapest, 1948. 05. 04. 5–7.
49
Igazolás. Malomsok, 1959. 09. 20. Nytsz.: nincs. 24.
50
BFL Igazságügyminiszter elvtársnak. Uo. 16.
51
BFL Budapest Fővárosi Bíróság Jegyzőkönyve. Budapest, 1959.
07. 27. Nytsz.: nincs. 8–9.
52
A jogerős ítéletben kimondott vagyonelkobzás elmaradásával
kapcsolatban nem maradt fenn adat.
53
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Elnökének. Malomsok,
1959. 09. 20. Nytsz.: IV/2135/959/3. 18–19.
54
BFL Váci Országos Börtön levele a Fővárosi Bíróságnak. Vác,
1960. 04. 08. Nytsz.: 489/1960. Horváth József 1960. 04. 01-én
szabadult. 66.
55
ÁBTL 3.1.5. O-16476. Jelentés Horváth József meghallgatásáról.
Budapest, 1971. 11. 08. Nytsz.: 3/6-1218. 61–63.
56
Horváth József halotti anyakönyvi kivonata. Veszprém–Marcaltő,
1986. 10. 24. Nytsz.: 23/1986.
57
Kovács Jenőné született Horváth Anna (an.: Friss Zsófia,
Malomsok, 1953. 08. 29.–) malomsoki lakos. Személyes közlés.
Malomsok, 2010. 07. 10. Szeretném megköszönni Kovács Jenőné és
Kovács Erzsébet ny. tanárnő segítségét.
58
A temetőben sírjukat megtaláltam. Malomsok, 2010. 07. 10.
Fenyő-gyilkosság: ki lehet a titokzatos kulcsfigura?
Tizennégy
éve képtelen megoldani a rendőrség a Fenyő-gyilkosságot,
ráadásul a gyilkos és a megbízó utáni nyomozás többször
zsákutcába jutott. A gyilkossággal gyanúsított, egy évig
előzetesben lévő Jozef Rohácot egyszer már elengedték, most az
állítólagos sofőrjét próbálják ellene fordítani, hátha
vallomásra bírják a vélt bérgyilkost. Azt még mindig nem tudni,
hogy ki az ügy kulcsfigurája, ki végeztette ki a milliárdos
médiavállalkozót. Összegyűjtöttük, ami a fordulatos ügyről
tudható.
Bár
a rendőrség tíz évvel ezelőtt lemondott arról, hogy
megtalálja a több újságot is tulajdonló, komoly gazdasági és
politikai befolyással bíró Fenyő János gyilkosát, a 2004
októberében előásott ügynek most már két gyanúsítottja
is van. A szlovák állampolgárságú Jozef Rohácot egy évvel
ezelőtt kérték ki Szlovákiától, a múlt héten pedig előzetesbe
került egy másik férfi, Ladislav T. is, akiről azt gondolják a
nyomozók, hogy ő volt a gyilkos sofőrje a merénylet idején.
Ladislav
T. letartoztatásáról a köztévé híradója számolt be, de
a bíróság és a Fővárosi Főügyészség is megerősítette a
hvg.hu-nak a szlovák állampolgárságú férfi előzetes
letartóztatásának a hírét. A Népszabadság szerdán
megjelent cikke szerint a nyomozók ki akarják játszani a két
férfit egymás ellen, hogy a vallani nem akaró Rohácot megtörjék.
Bár
a korábban bátran nyilakozó, mostanság visszafogott rendőrség nem
árul el részleteket az ügy állásáról - így arról
sem nyilatkoznak, hogy mennyiben viszi előre a nyomozást a szlovák
férfi elfogása -, az ügy részleteit behatóan ismerő, neve
elhallgatását kérő rendőrségi forrás szerint a nyomozók
olyan bizonyítékokkal - DNS-nyomokkal - rendelkeznek, melyek
igazolják, hogy Ladislav T. jelen volt a gyilkosság színhelyén,
különben Szlovákia nem adta volna ki a férfit.
A Margit
utcai kivégzés
A
Vico Rt. milliárdos tulajdonosát 14 évvel ezelőtt, 1998.
február 11-én lőtték le Budán, a Margit utca és a Margit körút
kereszteződésében. A tettes nem sokat teketóriázott: egy
Mitsubishiből kiszállva a Fenyő vezette, piros lámpánál álló
Mercedeshez lépett, és géppisztolyából mintegy húsz lövést
adott le az autóra. Fenyő azonnal életét vesztette. A rendőrség
megtalálta a gyilkos kesztyűjét, sapkáját és dzsekijét,
valamint a fegyvert, egy Agram-2000-es típusú, hangtompítós
géppisztolyt, amelyeket a férfi menekülés közben eldobott. Az
elkövetés módja alapján egyértelmű volt, hogy a tettes egy
profi bérgyilkos volt.
|
Fenyő
János - nyílt utcán végeztek vele
Fotó: Bánkuti
András
|
A
gyilkosságot először egy albán férfi, Acifi Nijazi számlájára
írták, de végül őt szabadon engedték, mert nem volt
ellene bizonyíték. A nyomozók - bár a hvg.hu
tudomása szerint volt elképzelésük arról, hogy ki és miért
gyilkoltatta meg Fenyőt - nem csak a tettest nem találták
meg, azt sem tudták bizonyítani, hogy ki adott megbízást a
merényletre. 2002-ben még az aktát is lezárták, illetve bevonták
a döglött ügyek specialistáját, Kovács Lajost is.
Két
évvel a nyomozás lezárása után előkerült egy olyan
videofelvétel, melyen Fenyő egykori bizalmasa, a végstádiumban
lévő - 2004 nyarán elhunyt - Perczel Tamás pszichológus beszélt
az ügyről, és meg is nevezett három olyan, közismert
vállalkozót, akiknek szerinte közük lehetett a merénylethez.
A HVG birtokába jutott videointerjú - melynek vágatlan
nyersanyaga 20 órát tett ki - egy bonyolult történetet adott
ki az egymással vetélkedő, a politikus kapcsolataikat is
megmozgató médiavállalkozókról. A dokumentumfilmet
2005 tavaszán rendőrkommandósok foglalták le a készítőnél, a
Kapu Filmstúdiónál.
A
rendőrség tavaly jutott odáig, hogy az emberölés végrehajtását
az alvilágban Fogász, illetve Patkány
néven „futó” Jozef Rohác szlovák állampolgárnak
tulajdonította.
A férfit a Nemzeti
Nyomozó Iroda (NNI) hazájától, Szlovákiától kérte
ki. Ráadásul, mint arról korábban írtunk, a magyar rendőrök
alkut is kötöttek szlovák kollégáikkal: Rohácért cserébe
kiadták Haris Sándort,
akit az éjszakai életben csak Turekként emlegetnek.
Egérutat
kapott a Patkány
Csakhogy
a gyanúsított nem a dokumentumfilm, hanem a tárgyi bizonyítékok
alapján került a rendőrség hálójába: 2006-ban ugyanis a
rendőrség újból lezárta az aktát. Ráadásul Jozef
Rohác korábban már két évet ült előzetesben a Seres
Zoltán vállalkozó ellen elkövetett merényletkísérlet és
robbanóanyaggal való visszaélés miatt, de ezek miatt nem vonták
felelősségre. Seres Zoltán vállalkozót 1997. június 3-án egy,
az autójának alvázára erősített pokolgéppel akarták megölni,
de a jármű elindulásakor a szerkezet leesett onnan. A bomba egyik
alkatrészén megtalálták Rohac ujjlenyomatának egy részét, de
úgy tudjuk, használhatatlan volt, mert a bizonyíték kezelésével
a rendőrök nem az előírások szerint bántak. Az emberölési
kísérletet a bíróság nem látta bizonyítottnak, a
robbanóanyaggal való visszaéléssel kapcsolatban pedig a Fővárosi
Ítélőtábla megállapította, hogy elévült, ezért azt az
eljárást tavaly megszüntette.
|
Jozef
Rohác átváltozásai
Fotó: hvg.hu
|
A
huszonnégy hónapos előzetes alatt azonban nem, csak az
elengedése és Szlovákiába való visszatérése után jutott
eszébe a magyar rendőröknek, hogy Rohác
DNS-e egyezést mutat a
Fenyő-ügyben rögzített három DNS egyikével, amelyet a
gyilkosság helyszínén hagyott sapkában és fegyveren találtak.
Az NNI munkatársai abban hibát ejtettek, hogy Rohác kiadatási
kérelmében az előre kitervelten elkövetett emberölés gyanúja
mellett nem jelölték meg a lőfegyverrel, lőszerrel való
visszaélés gyanúját. Ezt utólag kellett megtenniük, egy új
kiadatási eljárás elindításával.
A
szlovál állampolgárságú férfi ügyvédje, Fülöp Tamás a
hvg.hu-nak azt nyilatkozta, Rohác csupán egyetlenegy mondatot
volt hajlandó mondani az elmúlt egy év alatt a
nyomozóknak. Fülöp szerint azt, hogy semmi köze a
Fenyő-gyilkossághoz. Az ügyvéd azt mondta, Rohác ezt a
vallomását hajlandó minden alkalommal elismételni, amikor
kihallgatják.
Kétséges,
hogy eljutnak a megbízóhoz
Néhány
nappal ezelőtt viszont elfogták a másik szlovák
állampolgárságú férfit is, akit Jozef Rohác tettestársának
tartanak. A sajtóban megjelent hírek szerint a lévai Ladislav T.
több súlyos bűncselekményt követhetett el Magyarországon.
Szlovákiában sem ismeretlen állítólag a hatóságok előtt, ott
is volt már büntetve.A kiszivárgott információk szerint a
nyomozók úgy vélik, hogy Ladislav T. vezette a gyilkosság
idején használt Mitsubishit, de egyes értesülések szerint
felmerült az is, hogy esetleg ő szerezte be a gyilkossághoz
használt géppisztolyt. A Népszabadság szerint
a nyomozók abban bíznak, hogy a két férfit egymás ellen tudják
fordítani, és végül megtörik Rohácot, aki így vallomást tesz,
ebben az esetben már a megbízóhoz is közelebb kerülhetnének.
Kérdés, hogy a rendőrség taktikája beválik-e az alvilágban
könyörtelenségéről elhíresült Roháccal szemben.
|
Rohác
a magyar kommandósok gyűrűjében 2011-ben
Fotó: Túry
Gergely
|
A
hvg.hu által megkeresett, az ügyet ismerő rendőrök közül
akadt, aki bizakodó volt, mások viszont azt hangsúlyozták,
nem biztos, hogy a nyomozók a gyanúsítottokat egymás ellen tudják
fordítani, és így eljutnak az ügy kulcsfigurájához. Az előbbi
forrásunk vélekedését arra alapozta, hogy a Fenyő-gyilkosság
helyszínétől nem messze talált ruhadarabokban, illetve a fegyver
táskáján rögzített DNS-nyomok eredményre vezethetnek, főleg,
hogy úgy tűnik, ezek alapján azonosították be és fogták el a
gyanúsítottakat. Forrásunk megjegyezte azt is, hogy az olyan
objektív bizonyíték, mint a DNS, vitán felül igazolhatja valaki
ártatlanságát vagy bűnösségét akár évek múlva is. Három
DNS-ből kettő gazdája lehet, hogy megvan - Rohác és
Ladislav T. -, a Blikk pedig úgy tudja, hogy a harmadik DNS-t
is tudták már személyhez kötni a rendőrök, az illető ellen
pedig már ki is adták a nemzetközi elfogatóparancsot.
A
nyomozás pozitív végeredményében kevésbé bízó volt
rendőrök szerint még egy fegyver markolatán talált DNS is csak
azt igazolhatja, hogy azt valaki a kezében fogta, azt viszont
nem, hogy ő adta le a végzetes lövést. Abban pedig egyáltalán
nem bíznak, hogy a most elfogott gyanúsított olyan vallomást
tesz, amely terhelő lehet Rohácra, hiszen egy ilyen
vallomás önmagára nézve is terhelő lehet. Megjegyzeték,
lehet, hogy a rendőrök megpróbálnak Ladislav T.-vel valamilyen
egyezséget kötni, de emberölés minősített esetében ez nehezen
elképzelhető. A hivatalos vádalkuhoz ugyanis nagyobb súlyú
bűncselekményt kellene beajánlani annál, mint amivel az embert
gyanúsítják, gyilkosság esetében azonban annál nagyobb
súlyú ügyet nem tudnak felhozni.
Fellélegezhet a Fenyő-gyilkosság megrendelője?
Tudni
lehet, kik voltak a Fenyő-gyilkosság megrendelői – állítja
nemrég megjelent könyvében a Fenyő János médiavállalkozó
meggyilkolásával megszállottan foglalkozó Kovács Lajos, a
Nemzeti Nyomozóiroda úgynevezett „döglött ügyek” osztályának
tanácsadója. Azaz csak volt tanácsadója, miután a nyugalmazott
rendőr ezredesnek nem hosszabbították meg a szerződését, így a
megoldatlan bűnügyektől, köztük a Fenyő-ügytől is búcsút
mondhat.
„A
Fenyő-ügyben négy év folyamatos, szöszölős, alkudozásokkal és
kudarcokkal övezett-tarkított, de eltökélt nyomozása után
egészen pontosan tudni lehet a történtek lényegét, a bűntett
hátterét, és a gyanúsításokra, a vádemelésre csak azért nem
kerülhetett sor, mert a szereplők több szempontból prominens
személyisége miatt az ügyészség képviselői - nagyon helyesen -
nem adták hozzájárulásukat, engedélyüket, csak abban az esetben
tették volna ezt, ha valamilyen, legalább egy közvetlen tárgyi
bizonyítékot produkálunk a közvetettek meggyőző láncolatához.
A detektívek istene - a szerencse - viszont ez esetben elpártolni
látszott tőlünk. Hiába tudsz valamit, ha nem tudod bizonyítani”
- írja Kovács Lajos A
Mór megtette című,
közelmúltban megjelent könyvében.
Kovács a köznyelven „döglött ügyek” osztályát vezette 1998-tól 2006-ig. Rá két évre visszahívták, hogy tanácsadóként segítse az osztályt, ám 2010-től már nem számítanak a munkájára. Az MTI-nek ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy a döntés hátterében A Mór megtette című könyve állhat. Megkerestük Kovács Lajost, aki nem kívánt nyilatkozni távozásáról, de annyit elárult: bár a Fenyő-ügy sok más ügyhöz hasonlóan az irattárba kerül, a „döglött osztályon” dolgozó nyomozók továbbra is nyitva tartják a fülüket. Amíg nem évül el az ügy - ez nagyjából 10-15 év - addig van esély arra, hogy a tettesek kézre kerülnek.
A Fenyő-gyilkosság mellett egyébként közel kétszáz felderítetlenül lezárt emberölési ügy hever a rendőrségi irattárakban, a „döglött ügyek” osztályán dolgozó nyomozók ezeket veszik elő időről-időre, hogy újabb bizonyítékokat, adatokat keresve közelebb jussanak a megfejtéshez.
A Vico Rt. tulajdonosaként 15 milliárdos vagyonnal rendelkező Fenyő Jánost 1998. február 11-én gyilkolta meg egy ismeretlen fegyveres Budapesten, amikor a vállalkozó autójával egy piros lámpánál várakozott. A tettes elmenekült a helyszínről. A rendőrség négy évvel később lezárta a nyomozást, de 2004-ben az NNI újra nyomozni kezdett, miután állítólag új információkra bukkantak. Sőt, 2005-ben az ORFK akkori szóvivője, Garamvölgyi László azt állította, hogy a végéhez ért a nyomozás és a tetteseket hamarosan meg tudják nevezni, sőt, a felbujtót is ismerik, de "ott a bizonyítás kissé problémás".
Kovács a köznyelven „döglött ügyek” osztályát vezette 1998-tól 2006-ig. Rá két évre visszahívták, hogy tanácsadóként segítse az osztályt, ám 2010-től már nem számítanak a munkájára. Az MTI-nek ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy a döntés hátterében A Mór megtette című könyve állhat. Megkerestük Kovács Lajost, aki nem kívánt nyilatkozni távozásáról, de annyit elárult: bár a Fenyő-ügy sok más ügyhöz hasonlóan az irattárba kerül, a „döglött osztályon” dolgozó nyomozók továbbra is nyitva tartják a fülüket. Amíg nem évül el az ügy - ez nagyjából 10-15 év - addig van esély arra, hogy a tettesek kézre kerülnek.
A Fenyő-gyilkosság mellett egyébként közel kétszáz felderítetlenül lezárt emberölési ügy hever a rendőrségi irattárakban, a „döglött ügyek” osztályán dolgozó nyomozók ezeket veszik elő időről-időre, hogy újabb bizonyítékokat, adatokat keresve közelebb jussanak a megfejtéshez.
A Vico Rt. tulajdonosaként 15 milliárdos vagyonnal rendelkező Fenyő Jánost 1998. február 11-én gyilkolta meg egy ismeretlen fegyveres Budapesten, amikor a vállalkozó autójával egy piros lámpánál várakozott. A tettes elmenekült a helyszínről. A rendőrség négy évvel később lezárta a nyomozást, de 2004-ben az NNI újra nyomozni kezdett, miután állítólag új információkra bukkantak. Sőt, 2005-ben az ORFK akkori szóvivője, Garamvölgyi László azt állította, hogy a végéhez ért a nyomozás és a tetteseket hamarosan meg tudják nevezni, sőt, a felbujtót is ismerik, de "ott a bizonyítás kissé problémás".
Vérvád a Tisztelt Házban
2012.
április 5. 05:28 Stanga
István
A
tiszaeszlári vérvádper a XIX. század második felében
Magyarországon is egyre erősebbé váló antiszemitizmust volt
hivatott „kiszolgálni”, míg a jobbikos Baráth Zsolt a 130
évvel ezelőtti eseményekre való parlamenti megemlékezésből
próbált a pártja számára politikai tőkét kovácsolni.
Noha
a hazai közélettel kapcsolatban már réges régen nincsenek
illúzióim, azt azért nem gondoltam volna, hogy 128
esztendővel Európa-szerte nagy felháborodást
kiváltó tiszeszlári
vérvádper jogerős
lezárása után akad egy olyan honatya a magyar országgyűlésben,
aki nem csupán feleleveníti az 1882. április 1-jén a
Szabolcs-Szatmár megyei Tiszaeszláron eltűnt – mint utóbb
kiderült, gyilkosság áldozatává vált – 14 éves szolgáló
szolgálólány, Solymosi
Eszter valamennyiünk
által jól ismert történetét, de aki a história
hamisítatlan antiszemita verzióját
adja elő. A jobbikos Baráth
Zsolt éppen
ezt tette. No, persze, nem nyíltan zsidózva, hanem gyáva és
sunyi módon, többek között olyanokat állítva, hogy a
gyilkosság és a per bizonyos fokig mérföldkőnek számít
Magyarország történetében, hiszen akkor kezdődött az a
napjainkig is tartó jelenség, hogy „nem lehet megnevezni
az elkövető származását, vallási hovatartozását”, hogy
akkortól „figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó
érvényesülését”, és hogy a főtárgyalást
vezető Korniss
Ferenc bíró a
felmentő ítéletet korántsem a meggyőződése szerint,
a lelkiismeretének engedelmeskedve hozta, hanem egyértelműen külső
nyomásra, „a világ és hazánk gazdaságát már akkor is
kézben tartó körök” parancsára.
Nos, hadd
áruljam el, ezt a gyomorforgató parlamenti történetet nem
azért hoztam szóba, hogy az idióták és/vagy a zsidózástól
politikai hasznot remélők által máig hitelesnek vélt
legendát pontról pontra megcáfoljam – megtették ezt helyettem
az akkori idők nagyjai, a bíróság elé állított
zsidókat védő Eötvös
Károlytól a vádakat középkori
előítéletnek és „Magyarország gyalázatának”
minősítő Kossuth
Lajosig –,
hanem mert Baráth Zsolt vérlázító szereplése rávilágíthat,
mi is az, ami miatt civilizált polgár a Jobbikra nem
szavazhat.
És
itt nemcsak, sőt, nem elsősorban arról van szó, hogy akinek
semmiféle hátsó szándéka sincsen, az bizonyosan nem fog a T.
Házban egy 1882-es gyilkosság áldozatáról
a napirendet követő felszólalásában megemlékezni, mint
inkább arról, hogy amiként a vérvád a XIX. század második
felében Magyarországon is megjelenő antiszemitizmust volt
hivatott „kiszolgálni” – nem véletlen, hogy Istóczy
Győző országgyűlési
képviselő épp az 1883-as felmentő ítélet nyomán hozta létre
az Országos Antiszemita Pártot, amely a következő esztendőben be
is jutott a parlamentbe –, a Jobbik ugyanúgy szeretne a
valamikori bűntettből politikai tőkét kovácsolni.
És
bár a Lehet Más a Politika az „antiszemita uszítás” miatt
mandátumának visszaadására szólította fel a
vitathatatlanul politikai célokat szolgáló és aljas
indulatoktól vezérelt egykori koncepciós pert felidéző
jobbikost, jómagam nem csupán abban vagyok biztos, hogy Baráthnak
esze ágában sincsen távozni (ahhoz ugyanis értenie kéne, miért
annyira visszataszító, amit művelt), de abban is, hogy
az alantas ösztönökre építő, az érzelmek
felkorbácsolásából elég rendesen profitáló Jobbik sem akar
az eddigi politikáján változtatni. No, és ha már az imént
az LMP került szóba... Azt mondják Schifferék, olyasfajta
felszólalásokat, mint amit most Baráth elkövetett,
a T. Házban utoljára a fajvédők és hivatásos
antiszemiták parlamenti „tündöklése” idején lehetett
hallani. Amihez a magam részéről csupán annyit tennék
hozzá, hogy ezt a hangot nemcsak nem lehet, de nem is szabad
megszokni.
P.
S.: Időközben mind az Orbán-kormány, mind a Magyar
Szocialista Párt elítélte Baráth Zsolt felszólalását, amely a
kabinet nevében megszólaló Közigazgatási és Igazságügyi
Minisztérium közleménye szerint „ellenkezik mindennel, amit
a magyar Országgyűlés és a kormány alapvető értéknek tekint”.
Na
mi van nem tudták befogni a szánkat, a szájkosár nem működött?
Már azt hitték mindenkit bedaráltak. Fagyos szappan fityma lebben
miért él a bujdosó sóhaj. A goj emlékezik, és emlékét átadja,
de nem felejti, lángokban áll Palesztina koncentrációs tábor a
hazátok gázában ha jártok, vigyetek egy szál virágot. Ott is
hulnak a Solymosi Eszterek ártatlanul gyilkolják a sátán
zsinagógáinak seregei.
Kiszely
Károly:
A
GYILKOS KAMAT
- A környezetpusztítás alapoka -
A
jelenlegi agresszív (rákos daganatszerű) természetrombolás,
környezetpusztítás alapoka: maga a nemzetközi pénzrendszer,
mely statisztikai méretekben szükségszerűen kényszeríti ki a
környezet rombolását, szennyezését, a világméretű
rablógazdálkodást, és állítja irreális módon szembe az
ökonómiát az ökológiával. ("Túl racionálisnak"
mondott technokrata-ipari társadalmunk e kérdésben meglehetősen
irracionális!) Sőt közvetett összefüggései révén ez
a rendszer felelős a túlnépesedésért is.
Pénzrendszerünk gyilkos és öngyilkos hibája - mely a gazdaságot s vele az emberiséget daganatszerűvé teszi: a kamat. Ha nem volna kamat, az emberiség gazdasági rendszere sokkal szelídebb, jóindulatúbb volna. Előfordulnának ugyan helyi pusztítások, de semmi sem kényszerítené az emberiséget világméretű rablógazdálkodásra. Márpedig a jelenlegi kamatos (és kamatos-kamatos) pénzrendszer ezt teszi.
Két nagy gazdasági (és pénz-) rendszer működik, ill. működött: a természetes piacgazdaság és a kamatos pénzrendszer mozgatta piacgazdaság. Szokás az elsőt "sztatikusnak", a másikat "dinamikusnak" nevezni. (Bár a "dinamikus" jelzőt szinte kizárólag pozitív, a "sztatikust" elítélő értelemben szokták használni - anélkül, hogy ezt a jelentéstartalmat igazolni tudnák - mi nem ezt tesszük, hiszen az ember természetes biológiai-pszichológiai üteméhez képest a túl dinamikus és túl sztatikus életforma egyaránt rossz. Mégis a modern tudatra hatni akaró szóhasználat a természetellenesen-egyoldalúan dinamikus életformát nevezi "jó értelemben" dinamikusnak, és a dinamizmus és stabilitás egészséges ötvözetét "sztatikusnak".)
A természetes piacgazdaság, azaz a (viszonylag) sztatikus gazdasági rendszer az őskorban, ókorban, középkorban létezett (nyomokban még ma is él). A "dinamikus", azaz a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaság a középkor végén, de teljes valójában az újkorban jelent meg.
A természetes piacgazdaság életképes rendszer. Több tízezer - százezer? - évig élt, szaporodott és fejlődött e rendszerben az emberiség.) Ám e rendszer nem agresszívabb a kelleténél: saját létföltételeit nem emészti föl.
A kamatos pénzrendszer vezérelte piacgazdaság az újkor rendszere. Agresszív - de nem életképes. (Az agresszivitást, a másfajta rendszerek kényszeres - írmagot sem hagyni akaró - kiirtását ne tévesszük össze az életképességgel, hiszen a kultúrák sokfélesége a túlélés egyik biztosítéka.) Szemben a természetes piacgazdaság biztosította szerves fejlődéssel, a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaságnak két évszázad elég volt, hogy az emberi létföltételek jórészét fölélje. Sőt, le kell szögeznünk, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag lehetetlen a bioszféra rehabilitálása e rendszeren belül. Az ujjáélesztés csak a természetes piacgazdaság nem kamat-uralta gazdasági és pénzrendszerének újrabevezetésével képzelhető el.
A kamat-uralta piacgazdaság látszólag gyors fejlődést hozott. Ám, ha eredményeiből a kártételeket leszámítjuk, a károk egyértelműen nagyobbak az eredményeknél: világméretű erdőpusztulás és erdőirtás, haldokló tengerek, pusztuló ózonpajzs, az időjárási katasztrofa közeli veszélye, egykor olcsó, sőt ingyenes javak megdrágulása, hiánycikké válása, a kultúra hanyatlása, helyi kultúrák megsemmisülése, fontos génbankot is jelentő állat- és növényfajok kiirtása stb.
Haladás a "sztatikusnak" nevezett rendszerben, azaz a természetes piacgazdaságban is van, ám "csak" "lassú", szerves fejlődés. Éppen elég idő marad az értékek kiválasztódására. E "lassúság" azonban csak viszonylagos. Épp annyira lassú e fejlődés, amennyire azt a bioszféra és az ember természete megkívánja: a zsákutcákról még időben kiderül, hogy zsákutcák, e rendszerben nem rángathatja senki szakadékba az egész emberiséget. A "sztatikus" gazdasági rendszer tárgyilagosabb mércével (az élet és fejlődés törvényeinek mércéjével) se nem lassú, se nem gyors, hanem éppen megfelelő. Lássuk most vázlatosan a két rendszer lényegét.
A "sztatikus" rendszerben nincs, vagy legalábbis nem játszik központi szerepet a kamat. Mindenki elviszi a piacra az általa termelt fölösleget, s elcseréli olyan termékekre, melyekre szüksége van: így cserél gazdát a sóbányász sója, az állattenyésztő jószága, a földműves gabonája, a kézműves szerszáma, cserépedénye stb. A szükséglet és kereslet természetes módon, pénzügyi-gazdasági kényszerek nélkül talál egymásra. A szorgalmasabb, ügyesebb, okosabb ember nagyobb eredményeket érhet el, de a "dinamikus" (a kamatnak központi szerepet adó) pénzrendszer kényszerei, fondorlatai nélkül. A munka ebben a rendszerben életszerűbb: munka, sport, játék, szórakozás, kultúra, művészet ötvöződik, és szinte mindenkinek jut belőlük. A vad, kényszeres rablógazdálkodás legföljebb csak egyedi, helyi jelenségként fordul elő, de a rendszer nem kényszeríti ki azt statisztikai méretekben.
A pénz megjelenésével egyedül még nem mérgesedett el a helyzet, bár a munka és az áru megindult az elidegenedés útján, lévén a pénz elvont, elidegenedett munka, elidegenedett áru. Ám a kamat megjelenése nélkül az életképes "sztatikus", egészségesen, szervesen fejlődő rendszer nem semmisült volna meg.
Ám megjelent a kamat.
Az új gazdasági rendszerben először mindenki a bankhoz fordul, kölcsönt vesz föl, s beszerzi a piacon a szükségleteinek vélt termékeket, s aztán igyekszik annyi sót bányászni, jószágot tenyészteni, gabonát termelni, szerszámot és fazekat gyártani, hogy adósságát kifizethesse. Csakhogy, egy "kicsivel" mindig többet kell termelnie, mint amennyit a "sztatikus" rendszerben élő elődje termelt -- hogy ki tudja fizetni a kamatokat (és azok kamatait) is. Ez a "kevés" kamat nem is olyan kevés. Ausztriában például 2-3 százalék évi infláció mellett egy normál bankkölcsön évi kamata 12-13 százalék, de előfordul 25 százalékos vásárlási kamat is. Így tíz év alatt egy adósság megkettőződik, megháromszorozódik a kamatos kamatok által.
A piacon azonban nincs végtelen igény búzára, marhára, szerszámra, sóra. Az adósságot és kamatot ennek ellenére fizetni kell. Új árukat kell tehát kitalálni, hogy új bevételekre tehessünk szert. Ám lehet, hogy az új áru "magától" nem is olyan kelendő. Föl kell kelteni iránta az igényeket, sőt újabb és újabb mesterséges igényeket kell gyártani. Erre szolgál a divat, a reklám, a reklámipar és reklámtudomány. S már itt is vagyunk az őserdők letarolásánál, műtrágyánál, vegyszerezésnél, szeméthegyeknél, zacskós víznél, a tengerek haldoklásánál... Mindehhez még mérhetetlen energia is kell és megbolydult közlekedés.
E rendszeren belül csak lassítani lehetne az egyre előrehaladó folyamat gyorsulását, de megállítani vagy visszafordítani lehetetlen - a dolog természete, lényege miatt. Itt van például a napenergia. Nagyszerű dolog a hasznosítása, amit támogatni és sürgetni kell. Ámde a "dinamikus" (kamatos) gazdasági rendszerben mindezzel túl sokat nem nyerhetünk, mert az energiaigény és az emberiség létszáma külön-külön is egyre nő, s a napelem-, naphőgyűjtő-és akkumulátorgyártás is jelentősen megterheli a környezetet. Hasonló a helyzet az energiatakarékos égővel, a folyami közlekedéssel stb.
Az egész gazdaságot, pénzrendszert - sőt az emberiséget - rosszindulatúvá, rákos daganatszerűvé változtató elem: a kamat. A kamatos pénzrendszer, annak egyirányú utcái, reklámipara kényszeríti az emberiséget statisztikai méretekben létföltételei és vele önmaga fölemésztésére.
Küzdjünk az ökoszociális adórendszerért, környezetvédelmi szószólóért, hatástanulmányi törvényért, a vasút fejlesztéséért stb. Ám tudnunk kell, és ki kell mondanunk, hogy ezzel csak valamennyi időt nyerhetünk, ha nem akarunk gyermekeink és unokáink megnyomorítói lenni.
A "sztatikus" gazdasági rendszerhez, azaz a természetes piacgazdasághoz való visszatérés nem jelent visszatérést a középkorba. Az emberiség számos bevált újkori vívmányát megtarthatná. Sőt, azokat csak egy "sztatikus" rendszerben óvhatná meg, hiszen a "dinamikus" rendszer a létalapokat pusztítja el. A "sztatikus" gazdaság amúgy sem kötődik a középkorhoz, és ezernyi változata volt. Ebben a rendszerben éltek a gyűjtögető és vadásztársadalmak, a nomád pásztorok éppúgy, mint az ókor és középkor sokféle kultúrtársadalmai.
Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ebben a kérdésben az önkéntes lemondásnak csupán szimbolikus-erkölcsi jelentősége lehet, az semmiféle megoldást nem hozhat a statisztikailag kényszerítő törvényszerűségekkel szemben. A környezetromboló igények, áruk és a környezetpusztító módon élő emberek száma gyorsabban növekszik, mint a lemondani akaró emberek száma. Gyakran pénzrendszerünk haszonélvezői sugallják az egyéni lemondást, mint "megoldást", hogy a környezetért aggódó embereket kicsinyes küszködésekkel kössék le, s ne maradjon figyelmük, idejük a kérdés lényegét átlátni és a gyökeres megoldáson dolgozni. Hogyan mondjanak le például tömegek a személygépkocsizásról, ha az autó-érdekcsoport rejtett ártámogatásokkal a gépkocsi-közlekedést látszólag olcsóvá, a vasutat drágává bűvészkedi? (Pl. a gépkocsi-közlekedést az állam bújtatott módon - a legóvatosabb becslések szerint is - 75-80 százalékban támogatják az adófizetők pénzéből, ugyanakkor a környezetkímélő és gazdaságos vasút csak 10 százalékos támogatásban részesül.) Ha olyan közlekedési szerkezetet és ráadásul olyan meghamisított árrendszert, sőt ízlésmintákat alakítanak ki, amelyek statisztikai méretekben kikényszerítik az autózást?
A kamatos pénzrendszer gerjesztette gazdasági rendszeren belül a legnagyobb jóakarat is a létalapok hol gyorsabb, hol lassúbb, de előrehaladó pusztulását okozza. A kamatos pénzrendszer megszüntetését, mint célt irreálisnak mondják a "realisták". Ám lehet-e realista, aki véges készletekkel, véges szennyezési tűrőképességgel rendelkező világban határtalan növekedést, azaz határtalan energia- és hulladéktermelést sürget? Ez még csak gazdasági vonatkozásban is irreális. Tanulmányozzuk csak a rosszindulatú daganatok természetét! Megdöbbenve ismerünk rá jelenlegi gazdasági és pénzrendszerünk természetére.
Környezetünk megmentése vagy pusztítása lényegében attól függ, hogy meg tudjuk-e szüntetni (és mikor tudjuk megszüntetni?) az újkori (kamatos) pénzrendszert. Ám e célt elérni egyáltalán nem könnyű, mert elsősorban nem egyfajta "megszokásról", hanem hatalmi kérdésről van szó. Az újkori piacgazdaságokban a bankok és a pénzemberek töltenek be hasonló szerepet mint a kommunista rendszerekben a politikai bizottságok. A politikai porond személyiségei ugyanis a bankoktól (a bankok befolyása alatt álló médiától, nagyvállalatoktól) függenek: a pénzemberek a nekik engedelmeskedő politikusok és pártok választási hadjáratait anyagilag támogatják - a velük szembeszegülőkét nem. Márpedig az újkori "pluralista" társadalom harsogó, erőszakos reklám- és információözönéből csak sok pénz árán lehet előtűnni.
A pénztelen csoportok esélytelenek: sok pénz nélkül a politikai szabadság elméleti lehetőség csupán. Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatási eszközökkel: egy lap vagy televízióállomás csak sok pénz árán tehet szert meghatározó befolyásra. A sajtószabadság pénz nélkül szintén csak elméleti lehetőség. Világunkat tehát, s benne a választási hadjáratokat, parlamenti csetepatékat, valamint politikusainkat, sajtónkat, televíziónkat, mindennapi bolti igényeinket, sőt kertjeink stílusát és lakberendezési ízlésünket, sok esetben lelki alkatunkat, gondolkodásunkat a háttérből a pénzemberek tervezik, igazgatják. És persze, a "Nagy Melléktermék": a természet pusztulása, gyermekeink és az egész emberiség (környezeti) fenyegetettsége is az általuk képviselt pénzrendszer következménye.
A kommunista csatlóspolitikusok a moszkvai telefontól tartottak, ill. azt sokszor meg sem várva találták ki a moszkvai kívánságokat. (És ilyenkor a "realitásokat" emlegették.) Az újkori demokratikus (?) politikusok szellemének vezére a bankok telefonja (ugyancsak a "realitások" jegyében). A különbség csak az - s a bankok ebben is ravaszabbak -, hogy ők szemérmesebben akarják birtokolni a hatalmat, s fölöslegesen nem kérkednek vele. Közvetlen erőszakhoz pedig csak elvétve folyamodnak, mert a pénz a fegyvereknél is hatalmasabb.
Mindennek tudatában nehéz elképzelni, hogy a bankok, pénzemberek - az újkori piacgazdasági rendszer hatalmi piramisának csúcsán - önként lemondanának e "bejáratott", őket automatikusan kiszolgáló rendszer igazgatásáról, s az őket tápláló kamatról. Ámde mégis van egy "reménysugár". A kommunista rendszerről sem gondoltuk, hogy föladja önmagát. Mégis megtette. A mérhetetlen eladósodással szembesülve, a "tömegek" elszabadulni készülő lázongásától előre rettegve, viszonylag kevéssé vonakodva adta ki kezéből a hatalmat. Pénzrendszerünk hatalmasai hasonló módon tesznek bennünket (és önmagukat) eladósodottá a környezet, a jövő nemzedékek és a harmadik világ iránt. A nem is olyan távoli jövőben tettleges lázongásokra, atomfenyegetésekre lehet számítani a szennytől, mérgektől, szegénységtől, betegségektől szenvedők részéről. Lehet, hogy akkor már késő lesz, de a pénzvilág hatalmasai akkor vagy addig bizonyosan nyugdíjba vonulnak kommunista kollégáikhoz hasonlóan, s elképzelhető, hogy rendszerüket is föladják. Nem mindegy azonban, hogy ez MIKOR következik be. A szokásos reklám-ügyeskedés túl a hamis bűnbakkeresés és bűnbaküldözés lesz a várható fő figyelemelterelés.
Itt kell leszögezni, hogy talán semmi sem veszedelmesebb, mint a bankvilág bírálatát antiszemitizmussal keverni. Egy etnikai csoport, vallás vagy nép bűnbakká kikiáltása "csupán" a valós okokról történő figyelemelterelés volna. Már csak azért is, mert a természet- és környezetvédők, valamint a bankvilág bírálói között éppoly nagy számban fordulnak elő zsidó származású egyének, mint a közgazdászok között és az üzleti életben. A VALÓDI BANKELLENESSÉGNEK SEMMI KÖZE A ZSIDÓELLENESSÉGHEZ! Igen veszélyes demagógia ezért egyenlőségjelet tenni a bankellenesség és antiszemitizmus közé, mert éppen az ilyen hamis szemrehányások keltik életre a hibás gondolatkapcsolásokat. Ugyanakkor gondoljunk a világméretekben legagresszívebben környezetgyilkoló japán, tajvani, hongkongi, dél-koreai, német, francia stb. tőkére - természetesen az amerikai és nemzetközi jellegű tőke mellett (hozzátéve, hogy ez esetben sem a japán vagy hongkongi kisember a bűnös). A környezetért, a természetért, gyermekeinkért aggódó ember legfőbb föladata ezért -- környezetvédelmi "tűzoltóakciók" mellett -- a kamatos pénzrendszer, mint alapvető ok minél hangosabb tudatosítása, bírálata, propagandisztikus föltárása. Egyszerűen azért, hogy a károsultak tudhassák, kire haragudjanak. És az okozók maguk kezdjenek el végre rettegni. Ez a rendszer a valóságban kevésbé személytelen, mint amilyennek látszik, vagy láttatja magát. (E rendszernek nagy "történelmi" személyisége volt pl. Rockefeller.) Ha időben érünk el kellő nyomást a közvélemény által, időben köszönnek le, s adják föl pénzrendszerüket világunk rossz sáfárjai.
Sokat papolunk a fogyasztói szokásokról, azok megváltoztatásáról, önmérsékletről, lemondásról s általában környezetvédelemről. Csakhogy ennek alig van értelme az alapok: a hibás és kártékony, a kártékonyságra kényszerítő kamatos pénzrendszer figyelembevétele - elemzése, bírálata és megszüntetésének erőteljes követelése - nélkül. Ha a rákos daganatok természetét élő pénzrendszerünkről, mint okról nem veszünk tudomást, a fogyasztói szokásokat megváltoztatni akaró, és önkorlátozásra intő minden igyekezetünk: szó szerint szélmalomharc, önámítás, pótcselekvés. Hiába gyakorlunk mi néhány millióan lemondást, ha több milliárd ember szenvedélyes vágyává tették és teszik, hogy amerikai vagy nyugatnémet módra éljen. Ha sikerülne is lemondóvá győzködni az emberiség nagyobbik felét, a beteg pénzrendszer ugyanúgy kifejtené romboló hatását a gazdasági növekedés kényszere formájában. Akkor legföljebb fényűző fogyasztási cikkek divatja helyett (ál)puritán divatokkal és (ál)puritán árukkal manipulálna: háborúkkal, fegyverekkel, önkínzó elméleteket népszerűsítő ponyvairodalom áradatával, ál-természetgyógyászattal, szükségtelen, de szükségesnek reklámozott "biokertészeti" készülékekkel vagy éppen divatossá tett önkínzó eszközökkel. Pénzrendszerünk olyan, hogy bármit is gondolunk ki, bármit is teszünk, mindent pusztító konzummá változtat, s beépíti a fogyasztói társadalomba. Pénzrendszerünk célbavétele nélkül alig vagy egyáltalán nincs értelme föllépni bizonyos ismert környezetkárosító anyagok ellen. Ha kiszorítjuk őket a piacról, más vagy más módon ártalmas, sőt gyakran még agresszívabb (új) anyagokkal pótolják őket. A nehézségeket csak vándoroltatjuk, ide-oda tologatjuk.
A
megoldást a következő módon tudom elképzelni:
1)
Pénzrendszerünk természetét, következményeit és
megszüntetésének szükségességét meg kell ismertetni a
közvéleménnyel. Valamennyi környezeti baj kapcsán nyomatékosan
hangsúlyozni kell a pénzrendszeri összefüggéseket mint alapokot.
Azaz, a közvélemény által nyomást kell gyakorolni a kamatos
pénzrendszer megszüntetéséért. Ahogy a kommunista rend föladta
önmagát, úgy a kamatos pénzrendszerrel is megtörténhet ugyanez,
ha a közvélemény tudatában van pusztító hatásainak.
2)
Időnyerés és a környezetvédelem arányos képviselete a
társadalomban:
a)
Természetvédelem
b)
Természetes génbankok gyarapítása, védelme (hagyományos
gyümölcsök, háziállatok, gabonafélék stb. természetes telepe,
gyűjtése, szaporítása,
divatba
hozása)
c)
Környezetvédő adórendszer (cserébe kevesebb jövedelemadó)
d)
Vétójoggal is rendelkező környezetvédelmi szószóló
e)
A környezetvédelem-ismeret mint alaptantárgy a
számtanhoz és anyanyelvhez hasonlóan
f)
Alapvető jogként - ne csak "mellékjogként" - ismerje el
az alkotmány az ép környezethez való jogot.
Kiszely
Károly:
A
gyilkos kamat: környezetvédelmi alapismeretek - másképpen
(Harmadik Part Alapítvány, 1995)
HÍRHÁTTÉR - A Romák Védelmi Kapuja!Egyedülálló tényfeltárás! A romák elleni sorozatgyilkosság fegyházzal büntetendő állami elkövetőinek halállistája, a letartóztatásukhoz szükséges vádbeszéddel 2009-09-17. Molnár F. Árpád (politikai üldözött oknyomozó, tényfeltáró, Echelon-tanú)
Mint
az a Hírháttéren ügyről ügyre és tömegével bizonyítást
nyert, a titkosszolgálatok és a rendőrség olyan sorozatosan
bukott bele csak az én üldözésem kapcsán abba, hogy ügyről
ügyre nem akarnak tetteseket fogni, amihez foghatót nem tudok
mondani a magyar történelem során; de ha ismer bárki hasonló
esetet, az szóljon, és nyilvánosan ütköztetünk.
A
rengeteg bűncselekményről és állami gyilkosságról tett be-
és feljelentéseim tömegeire válaszul 2009 szeptember 14-én,
hétfőn, az általam feljelentettek és évekre visszamenőleges
eltussolásaik miatt általam számon kért állami bűnözők
által ellenem, közérdekű bejelentő ellen végrehajtott
házkutatás és számítógép-lefoglalások, valamint
elhurcolásom szervesen kapcsolódnak a napokkal korábbi
tényfeltárásaimhoz és az ellenem irányuló, hirtelen
felduzzadt mennyiségű életveszélyes fenyegetések és
tettleges akciók részemről rendőrségen történő
bejelentéseihez. Ezekre válaszul az a rendőrség, amelynek
bács-kiskun megyei vezetője Dávid Károly, a rendőrgyilkos és
sokkos gyilkos, valamint 100 ezer embert szétlövő sortüzes
Gergényi Péter egyik utódja, minden életveszélyes fenyegetést
és merényletet eltussolt, az összes általam bejelentett
gyilkossági, robbantásos és terrorcselekményügyet A-tól
Z-ig, ami részleteiben és külön-külön is bizonyítja a
bűnrészességét és a korrupciós ügyektől a gyilkosságok,
valamint a romák elleni sorozatgyilkosság valódi elkövetőinek
tovább fedezési szándékát, továbbá Zombor Gábor kecskeméti
fideszes polgármester (Orbán Viktor barátja és személyi
végrehajtó gengsztere) bűnszervezeti összejátszását minden
felmerült és elkövetkezendő bűntett, és ezen belül is a
Hírháttér megsemmisítése szándékában, amit csodálatos
módon előre bejelentettem és hallatlan, tényleg sosem látott
bőséggel és tömegével az elkövetők bizonyítottak
is. Valódi igazságügyi eljárásban sem nekik, sem
végrehajtó bűntársaiknak, amilyen a Dávid Károly vezette
megyei rendőrfőkapitányság kiskunfélegyházi "rendőrségi"
fiókszervezete, az ég világon semmiféle védekezési
lehetőségük a továbbiakban nincsen. A nullát sztornózták
nullára, aztán azt is nullára és nullára, hogy még csak
kétség sem férhessen ahhoz, hogy kimondottan állami
megrendelésre, pénzért és állásért stb., azaz aljas
indokból és célból fedeztek minden korrupciós ügyet,
életveszélyes fenyegetést, befejezett és előre bejelentett
gyilkosságot és nemzetközi terrorcselekményt stb. Tekintettel
a hatalmas terjedelemre, most egyet kiragadva a cigányok elleni
állami holocausttal, sorozatgyilkosságokkal foglalkozunk a
tekintetben, miért kell ezeket a bűnszervezeti maffiózókat
azonnal letartóztatásba vágni.
Az, hogy a
romák elleni sorozatgyilkosság kezdettől állami
gyilkosságsorozat volt, amit a katonai és polgári
titkosszolgálatok - idegen megrendelésre - készítettek és
hajtottak végre, általam nagy bőséggel került publikálásra,
sokkal azt megelőzően, hogy az ügyben holmi végrehajtó
elkövetőket produkáltak. (Egyik
ilyen cikkünket ide
klikkelve olvashatják.) Részletesen
feltártam nem csak azt, hogy rengeteg információhoz fértem
hozzá a romák elleni sorozatgyilkosságok előkészítő és
végrehajtó szakaszairól, de azt is, hogy ezen információkból
rengeteget bármikor kész volnék átadni a(z elkövető) nyomozó
szerveknek és titkosszolgálatoknak, ahogy azt sem titkoltam,
hogy ha Zombor Gábor polgármester és titkosszolgálati bűnöző
gengszterbandája békén hagyna, már rég megtaláltam volna a
végrehajtókat is, továbbá őket bármikor meg tudom találni
egyetlen fillér ráfordítása nélkül, de az állam nem volt
hajlandó semmiféle bűnügyben semmiféle adat- és bizonyíték
átvételére sem, hanem folyamatosan üldöz és terrorizál,
valamint próbálja megsemmisíteni a Hírháttért, nehogy
megbuktassa őket. Pedig megteszi.
A
világon elsőként tártam fel a cigánygyilkosságokról is
olyan adatokat, amik alapján le kellett volna tartóztatni Ficsor
Ádámtól Szilvásy Györgyön, Laborc Sándoron és Bencze
Józsefen át, Zombor Gábor polgármestertől Dávid Károly
megyei rendőrfőkapitányon át, Kovácsics Ferenc és Madarász
Károly katonai titkosszolgálati főnököktől Petőfi Attiláig,
a Nemzeti Nyomozóiroda vezetőjéig bezárólag mindenkit,
minthogy ezek egy része megszervezte és végrehajtotta, a
maradék hányada pedig fedezte, a tényeket elhallgatta, továbbá
megsemmisítő egységszándékkal üldözte azokat, akik bármi
jót tettek volna, a tényfeltárásokban egyedülálló
bátorsággal leleplező személyig, azaz személyemig, a Molnár
F. Árpádig bezárólag, aki a tényfeltárások egyedülálló
volta miatt a legfőbb ellenségüknek neveztetett a
romagyilkosságok vonatkozásában is!
Amit
a titkosszolgálatoktól kicsempészésre szervezett, a média fő
híreibe juttatott dokumentumban olvashattunk, azt a
végrehajtással meggyanúsított személyek megnevezésén kívül
elsőként és egyedül én hoztam nyilvánosságra (az állami
elkövetők közül viszont többet is megnevezve), majd
publikáltam az Interneten az itt
megtekinthető film formájában, melyet a média
100%-ban agyonhallgatott. Ugyanis az általuk homloktérbe vetett
dokumentum az általam publikált filmhez képest semmi, a
Hírháttér filmje viszont olyan bizonyító erejű és ügyészi
vádbeszéd, ami alapján Kovácsicstól Laborcig mindegyik
cigánytömeggyilkos féregnél már régen házkutatást kellett
volna tartani, és az előzetes letartóztatásokat azonnal(!) el
kellett volna rendelni! Minthogy ezeket is publikáltam, ráadásul
válaszul sorozatos állami életveszélyes fenyegetéseket
kaptam, melyek keretében három nap alatt négyszer lyukasztották
ki a kerékpárom gumiját, egy alkalommal pedig - míg kamera
alatt lezárva hagytam - átlőtték, így érthető, hogy az
elkövetők következő lépéseként - hiszen tömeggyilkosokról
van szó(!) - az
ellenem végrehajtott házkutatás, számítógép-lefoglalás
(hogy a Hírháttér ne működhessen és ne leplezze le a
tömeggyilkosságaikat) és elhurcolásom volt a válasz.
Lássuk
most írásban és nagyon röviden, pl. a cigányok elleni állami
sorozatgyilkosság esetében többek között miről van szó,
miért is vagyok én rettegett és gyűlölt ellenség, és miért
is kellett volna az általam megnevezett elkövető
sorozatgyilkosokat már régen házkutatást követő előzetes
letartóztatásba vetni, és a szokásnak megfelelően megkínozni
a tanúvallomások kicsikarása érdekében:
Az
állam is beismerte, hogy 8 romák elleni merényletből 8 helyen
ugyanazt a telefont használták. A SIM kártyát (azaz a
telefonszámot) kicserélték, de a telefont nem! Az első
merényletet követően megvolt az összes telefonszám és
IMEI-szám, melyek a bűncselekmény idején abban a kicsiny
körzetben használatba kerültek! Az IMEI-szám a telefon
azonosítására szolgál. Ha a SIM kártyát kicserélik, de a
telefont nem, a telefon IMEI-száma elárulja, hogy ugyanazt a
telefont használják. Mivel az egymást követő merényletek
során ugyanazt a telefont használták, így annak birtokosait
már létszámuk kicsinysége miatt is játszi könnyedséggel
leellenőrizték - volna, ha nem tudták volna kezdettől, kik az
elkövetők! De tudták, és bizonyítjuk ezt! Az elkövetők a
végrehajtáskor használt telefont az első merényletet követően
is használták. Így pontosan tudjuk, mikor és hol jártak,
kikkel és mit beszéltek. Azt is tudjuk, hogy az első
merényletet követően azonnal SIM-kártyát cseréltek, azaz már
az első elkövetés után a legvalószínűbben ők az elkövetők!
A kockázatelemzések során szisztematikusan haladunk, már ha
nem vagyunk júdáspatkányférgek, és emellett nem Zombor Gábor
orbán viktori patkány és Kovácsics Ferenc, meg Draskovics a
főnökünk, mert akkor a célunk az, hogy gyilkosokat gyártsunk
és ártatlanokat öljünk, akinek pedig ez nem tetszik, azt
lehetőleg szintén likvidáljuk. Tehát mi a csillagokat, ők
pedig a szemetet és a ganéjt gyűjtik egybe. Ki-ki ahhoz
vonzódik és ahhoz társul, ahová való.
Az
első akció után megvolt a tettes, de valójában az állam
rendelte meg a merényleteket, és ők adták az eredetileg
pénztelen embereknek a több tízmilliós terepjáróarzenált is
az elkövetésekhez! Aki nyomozott állami gyilkosságokban, mint
én (amilyen a Seress Zoltán, a Boros Tamás stb. elleni
merényletek), az tudja, hogy az állami gyilkosságok gyakori
velejárója, hogy jól láthatóan nincsenek anyagi korlátok,
mert a gyilkosságokat közpénzből fizetik! A pénz nem számít
semmit! Ugyancsak az állami gyilkosságok tényét bizonyítja -
aki ért hozzá, tudja -, hogy egyrészt nem cigány bűnözők,
hanem ártatlan, adófizető, dolgos, továbbá éppen munkába
induló romák, valamint ártatlan gyermekek voltak a gyilkosságok
célpontjai. Az is a politikai gyilkosságokat bizonyítja, hogy a
"népi" emberölés eme bevezető formája nem
rendőröket, ügyészeket és bírókat, nem önkormányzati és
országgyűlési politikusokat célzott, hanem cigányokat,
ráadásul ártatlan romákat! Ilyen a természetben nem fordul
elő! Emögött csakis és kizárólag rasszista indíttatástól
mentes, tervezett politikai gyilkosság, azaz állami elkövetés
áll! Punktum!
A
következő romák elleni merénylet megszervezése és
végrehajtása a gyanúsan hirtelen meggazdagodott társaság
esetében ugyanazzal a telefonnal került végrehajtásra! Arról
az állam tagadhatatlanul már minden részlettel rendelkezett!
Hogy kik és mely hivatalok azok, akik a tömeggyilkosságokban
feltétlenül benne voltak, alább (nem mindet) tételesen
felsoroljuk! Minthogy a második esetnél is ugyanaz a telefon,
tehát ugyanaz az IMEI-szám került felhasználásra, így a
helyzet az, hogy egyetlen rövid, két soros, nem több, mint egy
Commodore-64-es (C-64) régi számítógépen általam is
pillanatok alatt képernyőre vetett programmal két egyszerű
összehasonlítást végzünk!:
1.
A program összehasonlítja a két elkövetési helyszín
mobiltelefonos cellainformációinak a merénylet időszakán
belül használt mobiltelefonjainak telefonszámát,
2.
A program összehasonlítja a két elkövetési helyszín
mobiltelefonos cellainformációinak a merénylet időszakán
belül használt mobiltelefonjainak IMEI-számát!
Egyetlen
olyan IMEI-szám volt, amely a két elkövetési helyszínen
megegyezett: az elkövető száma! Azaz a második esetet követő
összes merényletet és fél tucatnyi gyilkosságot is teljes
katonai és polgári titkosszolgálati kontroll és irányítás
alatt hajtották végre, ahol a Zombor Gábor-féle orbán viktori
önkormányzatnak és médiájának, továbbá az ország összes
rendőri szerveinek - legfőképpen a Nemzeti Nyomozóirodának
(NNI) és annak vezetőjének, Petőfi Attilának - minimum(!) a
hivatalos személy részéről elkövetett bűnpártolás és a
közérdekű bejelentők elhallgatása, valamint a
gyilkosságsorozat zavartalan lefolytatásának minden nemű
bűnszervezeti védelme jutott. A rendőröksem bejelentést
nem tehettek, sem nyomozást nem folytathattak,
azaz a fegyházbüntetések elkerülhetetlensége rendőrségi
vonalon is irdatlan tömeges, ahogyan a rutinos és régi róka, a
titkosszolgálatokkal teljes egységben mozgó és engem 8
esztendeje folyamatosan bűnszervezetben üldöző Orbán Viktor
halmozott bűnrészességéhez sem fér a világon semmiféle jogi
és bizonyítási kétség!
Mint
utóbb beismerésre került, az első esetet követően az összes
többi gyilkosságnál is ugyanazt a telefont használták! Az úgy
világított körbe a Földön, a mobil jeladóktól a világűr
telekommunikációs és kémműholdjaiig, valamint a világ
államainak Echelon-rendszereiig bezárólag, ahová csak vitték,
mint Vlagyimir Putyin bérgyilkosának sugárzó anyaga, ahogy
keresztülsétált vele egész Európán, hogy George W. Bush és
Tony Blair előzetes egyeztetésével megölhesse Alekszandr
Litvinyenkót! Az egész világ a romagyilkosságok elkövetőit
nézte és hallgatta, elemezgette, hogy a lakásukba telepített
kamerák kereszttüzében hogyan éltek nemi életet és hogyan
jártak vécére, azaz minden a szokásos kerékvágásban ment,
ahogyan az ilyen első pillanattól köztudott és egyértelmű
állami gyilkosságoknál - mindenki részvételével - menni
szokott!
Így
nem csoda, hogy Obama és a Moszad is kizárólag a Molnár F.
Árpád tényfeltáróban talált hibát, az amerikai FBI pedig a
magyar elkövető bűnszervezeti, közpénzből fizetett gyáva és
gerinctelen hordáknak kínálta magyar- és cigánytömeggyilkos
segítségét, mondván tettel, hogy szintén ugyanúgy nem
keresik a tetteseket (hanem mehettek a jó büdös obamista kurva
anyátokba!, ezt meg én üzenem, az egyetlen leleplező!),
ahogyan Draskovics Tibort sem akarták megtalálni soha, semmilyen
ügyben, viszont gazdagon megjutalmazták ezúttal is obamista és
CIA-féreg gerinctelen, söpredék rendőrgyilkos és cigányok
elleni tömeggyilkos hibbant és Veéreskezű voltáért. Azért,
mert az FBI büdös patkányai obamista tróger mocskos állat
módjára tükörbe nézve - Draskovics és Laborc, valamint
Szilvásy és Kovácsics tömeggyilkosok kapcsán is - magukra
ismertek.
Az
FBI magyarországi hivatalos bejelentkezésétől kezdve már
hivatalosan is az Obama-kormányzat és a CIA részvételével
folyt a romák elleni Holocaust.
Az
a tény, hogy ugyanazt a telefont használták legalább 8
esetben, azt jelenti, hogy a gyilkosságok szervezésében, azok
teljes körű védelmében és fedezésében, valamint a
felderítők és tényfeltárók üldözésében 100%-ban benne
maradtak a következő személyek és szervezetek, akiknél az
előzetes letartóztatásokat és bírósági elítéléseket a
hatályos törvények értelmében menthetetlenül végre kell
hajtani!: hivatalból a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) és annak
döntéshozói, azaz Szilvásy György titokminiszter, Laborc
Sándor NBH-igazgató (KGB-patkány), Szilvásy utódja, azaz
Ficsor Ádám, továbbá Draskovics Tibor igazságügyi és
rendészeti miniszter - akinek törvényben rögzített
menthetetlen végrehajtása volt a titkos információgyűjtés
aláírása (engedélyezése) és annak rendszeres ellenőrzése(!)
-, továbbá Bencze József országos rendőrfőkapitány (aki
sehogy sem tud félreértelmezni egy ilyen pofátlanul egyszerű
helyzetet(!), magyarán egy büdös tömeggyilkos(!)), Petőfi
Attila (a Nemzeti Nyomozóiroda vezetője, aki végig a nyomozás
irdatlan erőkkel és összegekből finanszírozásának totál
bebukott színjátékát vezényelte és kommentálta, ahogy ügy
sincs az NNI-nél, ami ne így történne!), továbbá a Katonai
Biztonsági Hivatal (KBH) és annak vezetői, az azóta megdöglött
tömeggyilkos Stefán Géza és helyettese, aki követte őt a
sátáni trónon, a tömeggyilkos Kovácsics Ferenc, s mivel az
elkövetők hirtelen vagyongyarapodása önmagában egyértelműsíti
az állami megrendelői hátteret, így hivatalból bűnrészessé
és szervező-eltussolóvá döglött Katonai Felderítő Hivatal
(KFH) és vezetője, Madarász Károly tömeggyilkos, katona- és
rendőrgyilkos titkosszolgálati hóhér, aki nem elhárítja az
idegen titkosszolgálati tevékenységeket, hanem behozza és
fedezi azokat!
Ezeknél
a személyeknél házkutatást kellett volna tartani,
számítógépeiket és pendrive-jaikat lefoglalni, őket pedig
előállítani, bevádolni és előzetes letartóztatásba
helyezni, majd feltétlenül elítélni, minthogy a tényállás
egyértelmű! Ahogy az is napnál világosabb, hogy mivel én
viszont teregettem ezen bűntetteket, továbbá napi háborúban
álltam velük a felderítés evidens eltussolása és a bizonyító
erejű adatok és tényfeltárás átadása terén, így pl. Dávid
Károly (Bács-Kiskun megye cigánytömeggyilkos
rendőrfőkapitánya) és tettestársa, Zombor Gábor (Kecskemét
polgármestere, Orbán Viktor személyi tömeggyilkos gengsztere
és személyes Veérszomjának házi végrehajtója)
egységszándékban, egységagresszivitással üldöztek és
próbálták kétségbeesetten a napvilágra került
bizonyítékokat és a Hírháttért megsemmisíteni, engem
hamisan megvádolni és lecsukatni, börtönbe, kórházba vagy
temetőbe juttatni, töménytelen halálos fenyegetésekkel és a
kiskunfélegyházi végrehajtó rendőrség által már a
rendőrség részéről sem titkolt nyilvános tettleges akciókkal
övezve terrorizálni és végleg elhallgattatni. Így a
kiskunfélegyházi bűnbandát - akik keresték a bajt, életüket
Dávid Károly és a szintén tömeggyilkos háttér egyetlen
gyűlöletpillanatára és más tömeggyilkosok védelmére tették
fel - a kötelező házkutatásokat követően szintén előzetes
letartóztatásba kell helyezni, melyet indokol a szökés, az
összejátszás, a bizonyítékeltüntetés, a rendőri elkövetés
tényének kiemelt és halmazati súlya, a bűnrészesség, a
cselekményeik roppant szörnyűsége, melyek a magyar
kriminalisztika második legtöbb halálos áldozatot követelt
bűncselekménysorozatában való kiemelkedő egységagresszív
szándékot deklarálták, mely tényállásokat tovább
egyértelműsíti, hogy az eddigiek korlátlan eltussolása,
valamint a teljes életükre kinyilvánított
folytatólagos elkövetés egyértelmű evidenciája részükről
befejezetten és nyilvánosan publikálásra került!
A
jog egyébként sem ismer felmentő körülményként olyan
fogalmat, hogy tömeggyilkosságok fedezéséből és a bejelentők
üldözéséből és elhallgattatásából megtérésének pl.
tipikus rendőri esete. Azaz a hatályos törvények értelmében
a fegyház nem elkerülhető. Ez azt is jelenti, hogy Dávid
Károlynak a vele eggyé vált, minden tömegmészárlásukat
fedező kecskeméti és bács megyei sajtóban publikálandó,
irányomban tett sűrű bocsánatkérései és a részemre Bencze
József országos rendőrfőkapitány aláírásával kifizetendő
milliós összegű kártérítései mellett továbbra is szívesen
ajánlom fel az általam választott legkiemeltebb ügyekben a
szándékukkal szemben aktivizált villámgyors nyomozást,
felderítést és azonnali bizonyítások és letartóztatások
biztosítását, melyekért cserébe - megfelelő állami
helyzetbe kerülvén - talán megkímélem az életét, és
megelégszem pl. 10-12 esztendőnyi letöltendő
fegyházbüntetésével. Tehát ez az ajánlatom, de ha söpredék
tömeggyilkosként tovább erőszakoskodik és fenyegetőzik, lesz
még ennél sokkal rosszabb is! Mert neked, patkányféreg, sokkal
jobban kellett volna tudnod, mi a helyzet
romatömeggyilkosság-ügyben is, és mit kell tenni, és kiket
kell feljelenteni! Amint lehetséges, úgy váglak minimum
életfogytig tartó szabadságvesztésre seggnyalóiddal együtt,
mint a huzat! Kicsit elaludtál a közeljövőket illetően,
idióta NBH-s, draskovicsi benczepatkány!
Kimondjam
a varázsszavakat, mik fognak történni, hogy megtörténjenek?
Mondjam-e megint, hogy közelebb, Dávid-patkány, közelebb!
Az
alábbi dokumentumokat - melyek beillesztésére tegnap kerítettem
sort először - ismét linkelem. Ezek az ellenem 2009 szeptember
14-én végrehajtott házkutatás és a Hírháttér ártatlanok
tömegeit és a nemzetet védelmező tényfeltárásai
beszüntetését célzó állami terrorista számítógéplefoglalások
és elhurcolásom napján tett tanúvallomásom két oldala. A
terrortámadás hivatkozási alapja egy tényfeltárásaim ellen
tett feljelentésük "zaklatás" címén, melyeket
megfogalmazott Zombor Gábor orbáni végrehajtó kecskeméti
polgármester és Karasz Csaba bűnügyi igazgató (Dávid Károly
és az NBH végrehajtó tömeggyilkos féreg gengsztere, a
rendőrségen és a sitten tarkójánál
koponyacsont-reccsentésekkel szétrugdosni való undorító romák
elleni tömeggyilkos rendőrgyilkos rendőrférge).
|
Homolya János keretlegény tevékenységével kapcsolatosan sajnos már nem lehet megkérdezni Dr. Rubányi Pál sebészprofesszort. Családját viszont igen. Felesége, Pál fia Budapesten él. Ők meg tudják cáfolni Csapody aljas hazugságait.
VálaszTörlés