"Global
Empire"
Már
csaknem kész a világtörténelem legnagyobb birodalma
Ezt
a globális birodalmat a nemzetközi pénzhatalom tervezte meg,
építette fel s már csaknem teljesen elkészült. Befejezése a
tervek szerint 2015 és 2020 között várható Az Egyesült Államok
pénze, gazdasága és hadserege csak eszköz a birodalomépítő
globális főhatalom kezében. Ezért csak látszólag az egyedüli
szuperhatalomként megmaradt Egyesült Államok terjeszkedéséről
van szó. A birodalom legfőbb központja nem is az Egyesült
Államokban, hanem a City of Londonban van. Az
Európai Unió pedig csak egyik régiója ennek a birodalomnak. Ezért
félrevezető az Európai Unióról, mint Amerika riválisáról
beszélni, ami más fejlődési lehetőséget jelenthet az emberiség
számára. A globalizáció irányába tartó Amerika és Európai
Unió között csak fáziskülönbség van. Az Egyesült Államok
sokkal inkább a globális pénzhatalom irányítása alatt áll,
mint Európa. Az öreg földrésznek előbb létre kellett hoznia
egységes pénzügyi, gazdasági és politikai struktúráit ahhoz,
hogy a globális pénzhatalom Amerikához hasonlóan kiterjeszthesse
rá hegemóniáját.
2004
végén jelent meg John Perkins: "Confessions
of an Economic Hit Man" (Egy gazdasági bérgyilkos
vallomásai; Berrett-Koehler Publishers, San Fransisco CA 2004.),
című könyve, amely a világbirodalom építés módszereiről
szól. John Perkins 10 éven keresztül maga is részt vett a
birodalom-építésben gazdasági frontemberként. Jelzett könyve
személyes beszámoló azokról az eseményekről, amelyek arra
kényszerítették, hogy válasszon lelkiismerete, az önmagával
való béke, valamint az úgynevezett nagyvilági élet között,
ahol kiélvezheti a hatalmat, a luxust és a szép nőket. A könyv
nemcsak igazságával hat, de izgalmas és egyben lebilincselő
olvasmány.
A
szerző pontosan ábrázol egy olyan foglalkozást, amelynek a
létezéséről csak kevesen tudnak. Közgazdasági szakemberekről
van szó, akiknek egyedüli feladata az, hogy rávegyék a fejlődő
országokat olyan hatalmas összegű kölcsönök felvételére,
amelyek aztán lehetővé teszik számukra, hogy nagy amerikai
cégeket fogadjanak fel szükségtelen és megalomániás projektek
megvalósítására. Így a hatalmas kölcsönök visszakerülnek az
Egyesült Államokba. A természetes következmény az, hogy ezek az
államok nem képesek ezeket a hatalmas kölcsönöket és kamataikat
visszafizetni. Ekkor az amerikai kormányzat - a befektető bankárok
és a tulajdonukban lévő világcégek érdekérvényesítőjeként
- bekapcsolódik és diktálja a feltételeket. A cél az adott
ország értékelőállító reálgazdaságának az ellenőrzés alá
vétele.
A
továbbiakban rövidítve ismertetjük azt a beszélgetést,
amelyet Amy Goodman folytatott John Perkins-szel
2004. december 31-én a "Democracy Now" című programban.
Ez a New York City-ben működő Pacifica
Rádióállomás legnépszerűbb és legbefolyásosabb
műsora. Amy Goodman pedig több díjat is mondhat magának, mint
a "Democracy Now" egyik megalkotója és
vezető szerkesztője.
Rövid
bemutatás után Goodman azt tudakolta, hogy miként szervezte be
John Perkinst a National Security Agency - majd
pedig a Chas T. Mainkonzultációs cég? Perkins
elmondja, hogy 1968-ban gazdasági- és pénzügyi ismereteket
tanult, amikor megkereste a National Security Agency
(Nemzetbiztonsági Hivatal), amely sokkal fontosabb és nagyobb
titkosszolgálati intézmény, mint a CIA. Számos kötelező
vizsgálaton ment keresztül - így tesztelték a személyiségét,
és hazugvizsgáló gépre is ráfektették. A tesztelés
eredményeként rájöttek, hogy kiválóan alkalmas lenne
úgynevezett "economic hit man"-nek, azaz gazdasági
frontembernek. Egyidejűleg fölfedezték emberi gyengéit is. Ezek a
nyugati kultúrában tipikusnak mondható kötődés a pénzhez, a
hatalomhoz és a szexuális örömökhöz. Arra bátorították, hogy
lépjen be a Békehadtestbe. Equadorban három évet töltött el a
Békehadtest önkénteseként azok között a bennszülöttek között,
akik ma háborúban állnak az olajvállalatokkal. Még Equadorban
tartózkodott, amikor a bostoni konzultációs cég alelnöke, aki
szorosan együttműködött a Nemzetbiztonsági Hivatallal és a
többi hírszerző szolgálattal Equadorba érkezett és folytatták
az ő beszervezését.
Távozva
a Békehadtestől, a bostoni székhelyű Charles T. Main nevű
céghez került. Itt egy rendkívül figyelemre méltó és
tehetséges asszony, Claudine, irányításával intenzív kiképzésen
ment keresztül. Claudine rendkívül intelligens, éleseszű, vonzó
személyiség volt és értett ahhoz, hogy hogyan kösse magához
Perkinst. Ebben segítségére volt mindaz az ismeret, amit a
sorozatos tesztelések során róla szereztek. Claudine feladata az
volt, hogy Perkinsből "economic hit man" legyen.
Egyidejűleg arra is figyelmeztette, hogy ez egy nagyon mocskos üzlet
és teljes elkötelezettséget igényel.
Amy
Goodman ez után arra kérte Perkinst, hogy határozza meg
pontosabban, mit is jelent, ha valaki "economic hit
man". Perkins elmondotta, hogy az elmúlt 30-40 évben
a gazdasági frontemberek hozták létre a világtörténelem
legnagyobb globális birodalmát. Mindezt oly módon tették, hogy
kerestek egy harmadik világbeli országot, amelynek az erőforrásaira
igényt formáltak. Ez lehetett a kőolaj, vagy akár a
Panama-csatorna. Ezt a kiválasztott országot felkeresték és
elintézték, hogy az adott ország hatalmas kölcsönt vegyen fel a
nemzetközi pénzügyi közösségtől. Rendszerint a világbank
irányította ezt a folyamatot. Perkins példaként elmondotta, hogy
ha adtak mondjuk egymilliárd dollár kölcsönt, akkor a kölcsönzés
egyik feltétele az volt, hogy a kölcsönzött összeg túlnyomó
része - durván 90%-ka - kerüljön vissza az Egyesült Államokba,
konkrétan annak valamelyik nagy vállalatához. Ilyenek például a
Bechtel vagy a Halliburton. Ezek a nagy
korporációk hatalmas erőműveket, autópályákat, kikötőket,
ipari parkokat - vagyis olyan nagyméretű infrastrukturális
projekteket építettek, amelyek ezen országok legvagyonosabb
csoportjainak a gazdagodását szolgálták. A szegények és a
középosztálybeliek, nem profitáltak ezekből a kölcsönökből.
Számukra ezek az építkezések nem hoztak hasznot. Ténylegesen a
szociális ellátást kellett szigorúan korlátozni azért, hogy
fizetni lehessen e hatalmas projetekre felvett kölcsönök
adósság-szolgálati terheit.
Rendszerint
az történt, hogy ezek a szegény országok, amelyekre rásózták
ezeket a nagy adósságokat, nem tudták a hiteleket visszafizetni.
Így például Equador külső adóssága elérte költségvetésének
a felét. Amikor előállt a fizetésképtelenség, akkor a
frontemberek visszamentek és közölték: miután az adósságukat
nem tudják visszafizetni, ezért adják el az amerikai
olajvállalatoknak rendkívül olcsó áron a náluk található
kőolajat. Erre megint Equador a jó példa. Ez a tevékenység
röviddel a II. Világháború után beindult és máig is tart. Ma
már olyan méreteket öltött, hogy az amerikaiak ellenőrzik a
világ erőforrásainak a többségét.
Amy
Goodman ezután a Panamában-történtek részletei után
tudakozódott. Panama Omar Torrijos elnök idején
kulcsfontosságú ország volt - válaszoltaJohn
Perkins. Torrijos, az Amerika által támogatott oligarcha
diktátorok fél évszázada után vette át országa irányítását.
Nagyon népszerű ember volt, nemcsak hazájában - de világszerte.
Még a Nobel békedíjra is előterjesztették, amit ha nem
gyilkolják meg, meg is kaphatott volna. Valóban a hátrányos
helyzetűeket védelmezte. Ebben az időben Carter volt az elnök és
folyamatban volt egy új csatorna-szerződés megkötése. A
gazdasági frontemberek feladata volt, hogy miként nyerjék meg
Panamát saját céljaiknak, tekintet nélkül arra, hogy mi történik
a Csatorna-szerződéssel. Perkins maga tárgyalt1972-ben
Torrijos-szal. Minden már eddig alkalmazott módszerét igénybe
vette, hogy teljesítse megbízói kívánságát. Egyik tárgyalásuk
alkalmával azonban Torrijos a következőt mondta neki:
"Nézd
én ismerem azt a játékot, amit ti játszotok. Tudom, hogy mit
próbáltok itt elérni. Célod az, hogy nyakunkba varrj egy óriási
adósságot, és így teljesen függővé tegyetek minket. Ezért
megpróbálsz korrumpálni engem. Mivel ismerem ezt a játékot, nem
vagyok hajlandó részt venni benne. Személy szerint nem óhajtok
meggazdagodni belőle. Szegény népemet akarom segíteni. Azt
akarom, hogy megépítsétek azokat a projekteket, amelyeket más
országokban is építettek, de az a kívánságom, hogy ezt a mi
szegény embereink számára építsétek, ne a gazdagok számára.
És ha ezt teszitek, akkor sok munka vár rád és vállalatodra
ebben az országban. Jó munka, amely segíteni fog az embereken."
Perkins-ből
vegyes érzelmeket váltott ki Torrijos - egyrészt mint "economic
hit man" az volt a feladata, hogy lépre csalja, ellenőrzése
alá vegye, másrészt mint egy vállalatnak a partnere és fő
közgazdásza - érdekelt volt abban is, hogy a vállalat számára
megbízásokat szerezzen. Ebben az esetben azonban világossá vált,
hogy a szokásos frontemberi módszerekkel nem tud egyezségre jutni
Torrijos-szal. Éppen ezért ö engedett és vállalta a panamai
elnök feltételeit. Aggodalmat okozott neki, hogy tudta - ez a
rendszer arra feltételezésre épül, hogy a vezetők - mint például
Torrijos korrumpálhatók. Ha azonban valaki ellenáll, mint
Torrijos, az nemcsak egyetlen országban okoz problémát, de az
egész rendszert veszélyezteti. Rossz példát nyújt a világ többi
része számára.
Ugyanebben
az időben volt egy másik latin-amerikai vezető: Jaime Roldos,
equadori elnök, aki ugyancsak ellenállt. Mindketten elutasították
az amerikai olajvállalatok kívánságait. Perkins tudta, hogy ez
nem maradhat következmények nélkül. Valóban - mindkettőjüket
meggyilkolták a "jackal"-ok (sakálok),
ahogyan a CIA által alkalmazott bérgyilkosokat nevezik.
Amy
Goodman Guatemala-t is megemlíti, ahol 1954-ben
megbuktatták Arbens demokratikusan megválasztott elnököt -
a United Fruit Company és a CIA által támogatott
puccsisták. A United Fruit később United Brands néven a Zapata
Oil-ba olvadt be, amely viszont George Bush tulajdona. A Panamával
kapcsolatos konfliktus mögött az is állt, hogy Torrijos tárgyalt
a japánokkal egy új Panama-csatorna építéséről - mégpedig
úgy, hogy a japánok biztosították volna a finanszírozást, de
magát a kivitelezést a Bechtel végezte volna. A japánok azonban
az építést is maguk kívánták végrehajtani. Így a Bechtel
kimaradt volna az akkor a világban folyó legnagyobb építési
vállalkozásból. Ekkoriban a Bechtel elnöke George Schultz volt, a
Nixon-kormányzat pénzügyminisztere. A Bechtel cég tele volt
Nixon, Ford és Bush elnökök cimboráival. Közismert, hogy a
Bechtel család áll a Republikánus Párt mögött.
Perkins
elmondotta, hogy George Schultz, a Bechtel elnöke
és Casper Weinberger, a cég vezető jogtanácsosa
ellenezték Torrijos tervét. Nem akarták, hogy az Egyesült Államok
átadja a Panama-csatornát Panamának, de még inkább ellenezték,
hogy a panamai elnök tárgyal a japánokkal egy új zsilipek nélküli
csatorna megépítéséről. A Bechtel mindezt nem tűrhette. Amikor
Carter elnök tárgyalásokba kezdett egy új csatorna-szerződésről,
akkor az hátrányosan hatott ki újraválasztására, ugyanúgy,
ahogyan az iráni túszdráma. Amikor Reagen lett az elnök, George
Schultz - a Bechtel elnöki székét felcserélte a
külügyminiszterével, Weinberger pedig a védelmi miniszter lett.
Ekkor közölték Torrijos-szal, hogy kérik vissza a csatornát, a
katonai támaszpontokat és, hogy szakítsa meg a tárgyalásokat a
japánokkal. Torrijos erre nemet mondott, közölve, hogy egy
szuverén ország elnöke, nem ellensége az Egyesült Államoknak,
nem szocialista és nem kommunista. Egyszerűen saját népének a
jogait és érdekeit képviseli. Szuverén országként joga van
bárkivel tárgyalni egy jobb csatorna megépítéséről.
Ennek
lett a következménye, hogy néhány hónapon belül gépe egy
hegynek ütközött, felrobbant és lezuhant. Kemény bizonyítékot
találtak arra, hogy egy magnetofonba rejtett robbanóanyaggal
hajtották végre a merényletet. Néhány hónappal korábban
hasonló történt Jamie Roldos-szal is, Equador elnökével, aki az
olajvállalatokkal szállt szembe.
Amy
Goodman ezután azt tudakolta, hogy mi okozta a konfliktust az
equadori elnök és az amerikai olajvállalatok között. Perkins
szerint Roldos azzal nyerte meg a választást, hogy
ha Equador-nak van kőolaja, akkor annak hasznából az equadoriaknak
is részesülniük kell. Elnökként olyan törvényt hozott, hogy az
equadori olajból befolyó jövedelem nagyobb részének a
lakossághoz kell kerülnie. Az olajvállalatok a nekik juttatott
ésszerű jövedelemmel nem voltak elégedettek és tartottak attól,
hogy ez precedens lehet a világ többi országa számára is. Ily
módon Roldos és Torrijos egymást segítve ellenálltak. Végzetük
is hasonlóan teljesedett be.
John
Perkins ezután kitért arra, hogy egyre inkább furdalta a
lelkiismeret és fokozatosan szembe került önmagával - mindazzal a
hagyománnyal, amellyel a családjában megismerkedett, és amit a
magáénak vallott. Ugyanakkor csábítóan hatott a nagy jövedelem,
befolyás és az, hogy elhalmozták dicsérettel olyan személyek
például, mint Robert MacNamara, a Világbank elnöke. A Charles T.
Main egy nagyon nyugodt vállalat volt 2000 magasan képzett
alkalmazottal. A munkatársak 5%-ka volt a tulajdonos, ezért
nyilvántartásukat nem kellett bemutatni a SEC-nek (Securities and
Exhange Commission - Értékpapírfelügyelet). Csendben szolgálta a
vállalat a birodalmi érdekeket. Az 1980-as években eladták a
vállalatot egy nagyobb építési cégnek, így ma már nem létezik.
A Main munkatársainak szigorúan meg volt tiltva, hogy
nyilatkozzanak a sajtónak. Perkins azonban megszegte ezt a szabályt.
Írt egy vélemény-vezércikket a Panama-csatornáról a Boston
Globe-ba, amiért aztán keményen megbüntették a vállalatnál.
Amy
Goodman Robert MacNamara-ról kívánt többet megtudni. Perkins azt
emelte ki válaszában, hogy olyan világbirodalomról van szó,
amelyet csupán néhány ember ellenőriz. Őket hívja
corporatocracy-nak, vagyis korporációs arisztokráciának. Ők a
nagy világcégek, a nagy bankok és pénzintézetek, valamint a
kormányok irányítói és rendszerint személyükben megegyeznek.
MacNamara azért jó példa erre, mert először a Ford Művek elnöke
volt, aztán Kennedy és Johnson elnökök alatt védelmi miniszter,
majd pedig a Világbank elnöke lett. Mind a három állásában az
amerikai üzletvilág vezetőinek, a corporatocracy-nak az érdekeit
kellett érvényesítenie. Ennek lényege javakat Amerikába hozni és
kizsákmányolni a világot. Akkoriban demokrata kormányzatok voltak
- Kennedy-é és Johnsoné.
Ma Dick
Chenney tölt be hasonló szerepet. George Schultz is ide
sorolható az idősebb Bush elnök idején. De ifjabb Bush elnöksége
alatt megemlíthetjük Condoleezza Rice-ot is. Valójában
két párti ügyről van szó. Ez keresztül lép a pártvonalakon és
MacNamara nagyon jó példa erre. Ő volt az egyik legfontosabb
személyiség, aki az új gazdasági rendet kialakította. Ő ezt
agresszív menedzsmentnek nevezte. Ez azt jelentette, hogy
világszerte jelen kell lenni, és Amerikába kell hozni mindazt,
amivel ma az amerikaiak rendelkeznek. A világ létező száz
legnagyobb gazdaságából 52 korporáció. Közülük 47 amerikai.
Az Egyesült Államokban él a Föld népességének 5%-ka,
ugyanakkor ő fogyasztja el a világ erőforrásainak több mint a
25%-kát. Az amerikaiak 1%-ka több vagyonnal rendelkezik, mint a
többi 90%. Ez az 1% a korporációs arisztokrácia, amely magához
vonja mindezt az erőforrást és az amerikaiak többsége eltartja
az adójával, a fogyasztásával és a hallgatásával. Mindezzel
támogatja ezt a rendszert. Perkins is ezt tette, mint economic hit
man. Kiszolgálta ezt a rendszert. Sőt mi több, segítette
terjeszkedni.
Amy
Goodman ezután azt tudakolta, hogy hogyan működött
együtt Perkins a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Perkins
elmondotta, hogy 1970-ben és 1971-ben volt Indonéziában, vagyis
abban az időben, amikor még tartott a vietnami háború. A felső
vezetők azonban már tudták, hogy Amerika el fogja veszíteni ezt.
Ezért számításba vették a dominó-hatást, amely szerint, ha
Indonézia elvész, akkor Dél-Kelet-Ázsia többi része is kikerül
a globális főhatalom ellenőrzése alól. Úgy gondolták, hogy
Indonéziában lehet megállítani a folyamatot. A korporációs
hatalom nem akart kommunista rendszert ott. Ugyanakkor az is
kiderült, hogy Indonéziában sok kőolaj található, amire igényt
tartottak. Arra is figyelemmel kellett lenni, hogy ez a világ
legnagyobb lélekszámú mohamedán országa. Ezért ha Indonéziát
sikerül kézben tartani, akkor azzal sokat lehet elérni. Ezért
küldték John Perkinst ebbe az országba - ezúttal is azzal a
feladattal, hogy tukmáljon rá Indonéziára hatalmas kölcsönöket.
Perkins azt ajánlotta, hogy építsenek egy vagy több nagyméretű
elektromos rendszert, amely kellően fogja szolgálni Indonézia
gazdag embereinek az érdekeit. E célból erősen felnagyított
előrejelzéseket készítettek. Ezek a nagyszabású tervek valóban
fejlesztették Indonézia országrészeinek iparát, de nem
szolgálták a lakosság érdekeit. A következmény a hatalmas
eladósodás volt, amelyből Indonézia sohasem kerülhet ki és
ezáltal elérhető, hogy a globális korporációs birodalom
elszakíthatatlan részévé váljon.
Perkins
elmondotta, hogy ő egy mérnököt váltott fel indonéziai
kiküldetése során, aki figyelmeztette őt: ne tegyen olyan
gazdasági előrejelzéseket, amelyeket nem lehet teljesíteni - ez
ugyanis csalás. Ez a mérnök - Howard Parker -
látta, hogy mi történik - feladata az volt, hogy felmérje
Indonézia elektromos energia szükségletét. Ha tehát Perkins,
mint gazdasági szakértő 17 vagy 18%-kos gazdasági növekedést
jósol, akkor az már azt is meghatározza, hogy mennyire kell
felbecsülni az elektromos energiaszükségletet. Ezért Parker
közölte Perkins-szel, hogy ezeket a felnagyított becsléseket nem
fogja alátámasztani, mert csalásnak tartja. Ez az egész a
kapzsiságon alapul és nem hajlandó támogatni. Parker ellenállása
bizonyos fokig megkönnyebbülést jelentett Perkins számára is.
Láthatta, hogy van egy másik magatartás is, amely nem az előre
programozott utat követi. Howard Parker a valóságnak megfelelően
sokkal alacsonyabb elektromos energiaszükségletet állapított meg.
Amikor aztán Perkins visszatért Bostonba, szembesülnie kellett
azzal, hogy főnöke Parkert elbocsátotta. Ekkor hivatta a főnök
és közölték vele, hogy ő kapta meg az állását, a korábbi
beosztása megtartása mellett. Ekkor lett ennek a részlegnek a
vezetője. Gazdag lehet, de olyan előrejelzést kell készítenie,
amit a cég elvár tőle.
Amy
Goodman ezután Iránra kérdezett rá. Perkins szerint ez volt az az
ország, ahol a gazdasági frontemberek elkezdték a működésüket
az 1950-es évek elején. Iránnak ekkor Moszadik személyében
demokratikusan megválasztott miniszterelnöke volt. Mihelyt
hivatalba lépett, követelte a British Petroleumtól és a többi
olajvállalattól, hogy a hasznuk egy részét adják át az iráni
népnek. Az olajvállalatok az Egyesült Államok beavatkozását
kérték. A Szovjetuniónak, amely a II. Világháború után a fő
ellenféllé vált, közös határa volt Iránnal. Ezért a
birodalom-építő körök nem küldhettek csapatokat Moszadik
elmozdítására. Ehelyett Kermit Roosevelt, egy CIA ügynök, ment
Iránba néhány millió dollárral s sikerült olyan tiltakozást,
lázadásokat és zűrzavart keltenie, hogy végül is Moszadikot
eltávolították és a sah került hatalomra. Maga Perkins, amikor
Iránba küldték, nem mint kormányzati alkalmazott ment oda, hanem
egy magánvállalat munkatársaként. A Nemzetbiztonsági Hivatal és
a CIA természetesen tudta, hogy mi az igazi feladatuk, de formailag
magáncégek alkalmazottai voltak, és ha lebuktak volna akkor azt a
korporációs szerzési vágyra lehetett volna kenni, nem pedig az
amerikai kormány politikáját hibáztatni.
Irán kulcsfontosságú
volt a világbirodalom építői számára - egyrészt Oroszországhoz
való közelsége, másrészt kőolajtartalékai miatt. A korporációs
hatalom pedig ellenőrizni kívánja a kőolajat. Az eredeti
elképzelés az volt, hogy a sah segíteni fogja az egész
közel-keleti térség ellenőrzés alá vételét - beleértve
Szíriát és Irakot is. Ezért Perkins és kollégái tudták, hogy
hamarosan háborúra kerül sor Irak és Irán között. Az első
lépés az volt, hogy szorosra kellett fűzni a kapcsolatokat a
sahhal. Látták, hogy rendkívül sok olajjövedelemmel rendelkezik
és ebből az általuk képviselt vállalatok nagy haszonhoz
juthatnak. Nemcsak a Charles T. Main, de a Bechtel és a Halliburton
is, valamint a többiek építették a városokat, erőműveket,
autópályákat és aránytalanul nagymértékben gazdagodtak az így
nyert profiton. Egyidejűleg a mohamedán világban igen sokan
felháborodtak ezen.
Amy
Goodman ezután megjegyezte, hogy a kőolaj rendkívül sok
konfliktus forrása. Perkins ezt megerősítette - rámutatva, hogy
minden olyan ország, amelynek nagyobb kőolaj-tartaléka van
szenvedett emiatt. A kőolaj nem szolgálta ezeknek az országoknak
az érdekeit csupán egy szűk, nagyon gazdag embernek van hasznára.
Mindenki más számára tulajdonképpen egy átok. Perkins szerint
talán az emberiség legnagyobb kártevője a kőolaj. Nemcsak a
környezetet pusztítja el, de elpusztította számos országnak a
gazdasági életét is és a világgazdaságnak is mérhetetlen
károkat okozott. Amikor idősebb George Bush elnök 1990-ben
elindította az Irak elleni háborút, akkor az Egyesült Államok
még csak napi 8 000 000 hordó olajat importált. Amikor
az ifjabb Bush elnök indított háborút, akkor már napi 12 millió
hordót importált.
Ezután John
Perkins Szaúd-Arábiára tért rá, ahol az
olyan gazdasági frontemberek, mint ő a legnagyobb sikert
könyvelhetik el. Az 1970-es évek elején az OPEC, a Kőolajtermelő
Országok Szervezete megmutatta erejét. Kétségtelenül
ellenszenvesnek találták az Egyesült Államok feltétel nélküli
támogatását Izraelnek és ezek az országok úgy döntöttek, hogy
tesznek ellene valamit. Ezért jelentős mértékben csökkentették
a kőolajtermelést. Az OPEC kőolaj-embargója miatt az amerikai
gazdaság megingott. Hosszú sorokban álltak az autók a
benzintöltő-állomásoknál és az amerikaiak attól tartottak,
hogy egy újabb 1929-es gazdasági összeomlás előtt állnak az
OPEC miatt.
Ekkor
az amerikai Pénzügyminisztérium megkereste John Perkinst és
társait, s közölte velük, hogy valamit tenni kell, hogy ez soha
többé meg ne történhessék. Utasították őket, hogy dolgozzanak
ki egy tervet - mit kell konkrétan tenni ahhoz, hogy egy ilyen
embargóra soha többé ne kerülhessen sor. John Perkins és társai
tudták, hogy a kulcsország Szaúd-Arábia. Egyrészt mert több
kőolajtartaléka van, mint bárki másnak - másrészt ebben az
időben az iráni sah helyzete már igen kényes volt és látható
volt, hogy nem képes a közel-keleti térség ellenőrzésére.
Az
"economic hit man"-ek tudták, hogy a szaúd-arábiai
uralkodó-ház korrupt és tovább korrumpálható, ezért egy olyan
ajánlatot tettek a szaúdi királyi családnak, amelynek alapján
azokat a petrodollár milliárdokat, amelyeket az Egyesült Államok
fizetett a kőolajért visszaforgatják ugyancsak az Egyesült
Államokba és elsősorban amerikai értékpapírokba fektetik be.
Ezek után az értékpapírok után fizetendő kamatot az amerikai
Pénzügyminisztérium eljuttatja olyan építőipari és
szerelőipari vállalatoknak, amelyek nyugati mintára modernizálják
Szaúd-Arábiát, hatalmas városokat építenek a sivatagba,
erőművekkel, autópályákkal, amerikai típusú üzlethálózatokkal,
bevásárlóközpontokkal. Egyszóval "westernizálják"
Szaúd-Arábiát.
(Az
iszlám tiltja a kamat szedését. Ezért a magát mélyen
vallásosnak tekintő szaúdi uralkodóház nem akart a
visszaforgatott petrodollárokért kamatjövedelmet húzni. Azt
azonban már összeegyeztethetőnek találta az iszlám tanításaival,
hogy a petrodollárok hozamának a fejében hatalmas építkezések
follyanak országukban. - DJ)
A
megállapodás szerves részét képezte, hogy a szaúdi uralkodóház
garanciát vállal, hogy a kőolaj árát elfogadható szinten
tartja, cserébe az Egyesült Államok vállalta, hogy az ingatag
helyzetű szaúdi királyi családot hatalmon tartja, azaz megvédi a
szaúdi trónt. Ez a politikai megállapodás ma is érvényben van.
Annak ellenére érvényben van, hogy a szaúdi ház támogatja
Oszama-bin-Ladent. Amikor bin-Laden a szovjet hadsereg ellen harcolt
Afganisztánban, az amerikaiak bíztatták a szaúdi uralkodóházat,
hogy támogassák. A szaúdi ház ma is támogatja Oszama-bin Ladent
és más terrorista mozgalmakat is. Amerika mégis hatalmon tartja a
szaúdi uralkodóházat, mert stabilizálták a kőolaj árát és
továbbra is hatalmas piacot jelentenek az építő és szerelőipari
vállalatok számára.
John
Perkins egyike volt azoknak, akik ezt a tervet kidolgozták. Amikor a
részletek is már készen álltak, akkor nem más, mint Henry
Kissinger utazott Rijádba, hogy rávegye a szaúdi királyi
családot a terv elfogadására. Kissinger sikerrel járt, mert az
akkori uralkodó elfogadta a tervet. Ma azonban már számos
koronaherceget is meg kell győzni, mivel Szaúd-Arábia nem
demokrácia. Ennek ellenére a királyi családon belül már
egyfajta konszenzus alapján hozzák a döntéseket. John Perkins azt
a megbízatást kapta, hogy vegye fel a kapcsolatot az egyik
herceggel, Wahabival, aki egyáltalán nem örült annak, hogy
"westernizálják" hazáját. Mégis sikerült jó
kapcsolatot kiépíteni a szaúdi herceggel, mert amikor Bostonba
utazott Perkins-hez, mindig egy kék szemű, szőke hölgy kísérőt
óhajtott magának. Perkins-nek sikerült ezt a kérést
teljesítenie. Ez nem tekinthető kifogástalan ügyintézésnek, de
amit Perkins frontemberként végzett, szigorú értelemben mégiscsak
legálisnak volt tekinthető. Ebben az időben nagy forgalmat
bonyolítottak le fehér nőkkel a Közel-Keleten, s a herceg
elégedett volt ezzel és Perkinsék is, hiszen hozzájárult
mindahhoz, amit ők akartak tőle. Mivel Wahabi támogatta - így az
egész Szaúdi-uralkodóház is támogatta.
Amy
Goodman megkérdezte azt is: miként született meg a
"Confessions of An Economic Hit Man" (Egy gazdasági
frontember vallomásai) című könyv. Perkinsnek
lelkiismeretfurdalása volt, és úgy érezte: fel kell tárnia azt,
hogy mi folyik a világban. Magát olyan amerikainak tekinti, aki
mélyen hisz azokban az elvekben, amelyekben az Egyesült Államok
alapító atyái. Az idő múlásával látnia kellett, hogy
megszegik, kiforgatják ezeket az alapelveket. Ő és nemzedéke
pedig elveszíti a demokrácia iránti érzékét. Amerika egy
kapitalista korporációs arisztokrácia által irányított
birodalommá, imperialista országgá vált. Azt is látta, hogy ez a
birodalom a lehető legkifinomultabb és álcázottabb módon jött
létre. Más birodalmakat katonai hódítással hoztak létre.
Mindenki tudhatta, hogy a hódító hadseregek azért mennek egy
országba, hogy leigázzák és alávessék a birodalomnak. Ez a
fajta birodalomépítés azonban olyan kifinomult módon ment végbe,
hogy az amerikaiaknak erről fogalmuk sincs.
Amy
Goodman erre megjegyezte, hogy ez ma már nem tekinthető olyan
álcázott folyamatnak, hiszen Irak esetében is már sokan
ellenezték, amit a korporációs Amerika tett. Perkins ezzel
egyetértett - hozzátéve, hogy valószínűleg ez az egyik oka,
hogy megírhatta könyvét. Amikor először nekifogott, azt akarta,
hogy segítsenek neki azok, akik ebben a tevékenységben részt
vettek. Meg akarta őket interjúvolni. A válasz rejtett fenyegetés
vagy megvesztegetési kísérlet volt. Amikor az 1990-es évek elején
elkezdte írni a könyvét, a bostoni Stoner-Webster
Corporation képviselője adott neki félmillió dollárt
azért, hogy ne írja meg ezt a könyvet. Ezt a pénzt olyan formában
kapta meg, hogy tanácsadónak alkalmazták, de fizetéséért semmit
nem kellet tennie. A Stoner-Webster ugyanabban az üzletben
tevékenykedett, mint a Charles T. Main nevű cég. Ez szigorúan
jogi értelemben nem volt megvesztegetés, de nyilvánvaló volt,
hogy azért fogadták fel konzultánsnak, hogy ne írjon semmit
korábbi és tevékenységéről. Perkins azzal nyugtatgatta
lelkiismeretét, hogy olyan non-profit szervezetet hozott létre,
amely számos országban a bennszülötteket segítette.
A
problémát az okozta, hogy John Perkins lelkiismerete nem nyugodott
meg. Ebben az is szerepet játszott, hogy 1982-ben született egy
leánya és aggódott a jövőjéért. De 2001. szeptember 11-e az
Amazon vidékén érte és amikor visszatért a Világkereskedelmi
Központ helyén tátongó "Ground Zero"-nál
(nullapont-nál) megérett benne az elhatározás, hogy fel kell
tárnia az igazságot, mert ami itt történt az közvetlen
következménye annak a birodalomépítésnek, amelyet ők, a
gazdasági frontemberek is végeztek. Perkins a Ground Zero-nál
megértette, hogy ha nem tesz valamit a világban folyó folyamatok
megváltoztatására, akkor lányának és az ő gyermekeinek nincs
jövője. Máris egy sokkal rosszabb világban kell élniük, mint
amiben ő született. Ezért úgy döntött, hogy vállalnia kell
minden kockázatot. Az a birodalom, amelyet létrehoztak, és amely
oly sok embernek okoz szenvedést bolygónkon, több milliárd ember
számára csak nyomort és szegénységet hozott. Naponta 24 000
halnak éhen és 30 000 gyermek pusztul el gyógyszerek
hiányában, noha betegségüket gyógyítani lehetne. Mindezért
vállalni kell a felelősséget, mert lehet és kell is változtatni
ezen. Változásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha az emberek
megértik, hogy mi is történik.
Amy
Goodman ezután a könyv megjelenéséről érdeklődött. Perkins
elmondotta, hogy az egyik legtekintélyesebb kiadó elnöke elolvasta
a kéziratot, meghívta New York-ba és együtt ebédeltek. Nagy
könyvnek nevezte az írást, amely lebilincselő és kiválóan van
megírva. Ez az a történet, amit el kell mondani, de ő nem adhatja
ki, mert egy nagy nemzetközi korporáció birtokolja a vállalatát,
amely nem óhajtja, hogy ez a történet nyilvánosságot kapjon.
Perkins azt is elmondotta, hogy rámenős New York-i ügynöke minden
számba jöhető kiadóhoz eljuttatta a kéziratot. A válaszlevelek
nagyon hasonlókat tartalmaztak, mint amit a már idézett kiadó
elnöke személyesen közölt.
Perkins
azt is megemlítette: ez a kiadó ajánlotta azt is neki, hogy regény
formájába írja meg ezt a történtet, mert akkor könnyebb lenne
publikálni. Perkins azonban kiábrándítónak találta, hogy egy
olyan országban él, ahol tényirodalom formájában nem lehet
megírni az igazságot, csak regény formájában. Hogy egyeztethető
ez össze a sajtószabadsággal? Végül is egy családi tulajdonban
lévő San Fransico-i kiadó, a Berretth-Koeler vette gondozásba a
könyvet. Ennek ellenére az úgynevezett főáramú sajtó még
mindig mellőzi. Sok rádió és tévéprogramba hívták meg, majd
végül az utolsó pillanatban lemondták a műsort. Az ok mindig az
volt, hogy valaki jelezte: ellenzi a műsort. S ha az illető jól
fizető reklámokat jelentetett meg az adott tévénél, akkor a
véleményét figyelembe kellett venni. Amy Goodman ekkor
megjegyezte, hogy mindez a Main nevű nemzetközi konzultációs cég
tekintélyes vezető közgazdászával történik.
Perkins
tudja: ma már veszélyesnek tekintik, de amikor egy korábbi
interjút sugározott vele "Democracy Now", az "Amazon.com"
nevű internetes könyváruházban az ő könyve lett másnap a
legkeresettebb. Hamarosan pedig a New York Times
bestseller-listájának az élére került. Rövid idő alatt
megjelent az ötödik kiadása. Ennek ellenére egyetlen egy nagy
korporáció által birtokolt, vagy egy ilyen nagy korporációtól
függő televízió vagy rádió sem készített vele interjút.
Irak
is természetesen fontos téma a könyvben. Perkins beszámol arról,
hogy miután a világbirodalom-építő társaival nagy sikert
arattak Szaúd-Arábiában, úgy döntöttek, hogy hasonló
módszereket alkalmaznak Irakban is. Azt vették számításba, hogy
a szaúdi uralkodóházhoz hasonlóan Szaddám Husszein és köre is
megvesztegethető. Ezt a feltételezésüket az is alátámasztotta,
hogy már hosszabb ideje ápoltak különböző üzleti és egyéb
kapcsolatokat az iraki diktátorral. Rá akarták venni Szaddam
Husszeint arra, hogy fogadjon el egy hasonló üzletet, mint a
szaúdiak. Ő azonban ezt visszautasította. Ezután került sor a
"jackals"-ek, vagyis a merénylők odairányítására. Ők
sem jártak sikerrel. A testőri feladatokat Köztársasági Gárda
túlságosan is lojálisnak bizonyult az iraki elnökhöz.
Megnehezítette feladatukat az is, hogy Szaddam Husszeinnek sok
dublőre volt. E kudarcok után végül is nem maradt más, mint a
katonai intervenció. Irak nemcsak a stratégiai elhelyezkedése
miatt vált rendkívül fontossá a Global Empire számára, hanem
azért is, mert ez az ország rendelkezik a közel-keleti térség
legnagyobb édesvíz tartalékával és természetesen
kőolajtartaléka is Szaúd-Arábiáéval vetekedik.
Amerikának
egyébként rendkívül nehéz betartania a szaúdi uralkodóházzal
kötött megállapodását, ugyanis ez az uralkodóház rendkívül
népszerűtlenné vált a saját alattvalói körében is. Évente
több mint száz merényletet követnek el ellenük. 2004-ben már az
amerikai konzulátust is megtámadták Szaúd-Arábiában. Az
uralkodó család kezéből egyre inkább kicsúszik az ellenőrzés.
Népszerűtlenségéhez az is jelentősen hozzájárult, hogy
elfogadta a Global Empire által felajánlott alkut. Valójában a
bukott iráni sahhoz hasonlóan viselkedtek. Ezt az alkut
Oszama-bin-Laden is keményen támadja. De a világ egyéb
országaiban is elégedetlenek a mohamedán vallású emberek. Az
iszlám legszentebb helyei Mekkában vannak és a muszlimok a szaúdi
uralkodóházat nem tartják méltónak arra, hogy ők ellenőrizzék
az iszlám legszentebb helyeit. Egyre reálisabb veszéllyé vált,
hogy Amerika is elveszíti ellenőrzését a szaúdi ház felett.
Hogy mégis megvédelmezhesse őket, szükségessé vált az iraki
olajmezők átvétele, mert ezek a feltételezések szerint még
nagyobbak, mint Szaúd-Arábia olajmezői.
Amy
Goodman ezután emlékeztette John Perkinst, hogy gazdasági
frontemberként legfőbb feladata volt a stratégiailag fontos
országok vezetőinek a meggyőzése Indonéziától Panamáig arról,
hogy hatalmas kölcsönöket vegyenek fel. Az "economic
hitman"-nek kellett meggyőzni ezeket a vezetőket arról, hogy
a nekik felajánlott nagy projekteket érdemes megvalósítani és
hasznos, ha ennek érdekében hatalmas kölcsönöket vesznek fel.
Bebizonyosodott, hogy eladósodásuk után ezek az országok kivétel
nélkül az amerikai kormány, a Világbank és más Amerika által
dominált ügynökségek ellenőrzése alá kerültek. Ezek diktálták
az adósságszolgálati feltételeket és rákényszerítették ezen
országok kormányait, hogy vessék alá magukat az említett
intézmények akaratának. Amy Goodman azt kérdezte Perkinstől,
hogy valójában mit gondolnak például a Világbanknak a
munkatársai. Ők hogyan látják és értelmezik ezt a helyzetet.
Ezeken
az intézményeken belül sok munkatárs nem ismeri fel pontosan,
hogy mi is folyik. A Bechtel és a Haliburton mérnökei, és a
Világbank pénzügyi szakértői jelentős részükben
tájékozatlanok. Nekik kellene látniuk, hogy mi is folyik a
valóságban. A dolgok mögé kellene nézniük és látniuk kellene
a lényegi folyamatokat. Így például az ő apósa a Bechtel cég
fő építésze, aki a könyv írásakor már nyugdíjba vonult, nagy
városokat épített Szaúd Arábiában. Ő volt ennek a projektnek a
felelőse. Számára ez a feladat álmainak beteljesülését
jelentette. Soha nem gondolt arra, hogy milyen mély áramlatok
zajlanak a felszín alatt. Perkins megemlítette, hogy nemrég járt
Nepálban és Tibetben, valamint Dél-Amerikában és meglepte, hogy
ezen országok milyen sok lakosa kérdőjelezi meg saját
kormányzatát. Abból indulnak ki, hogy országaik kormányzata
korrupt, hasonlóan az amerikai kormányzathoz. Amerikában viszont
bámulatosan kevesen vonják kétségbe a kormányzat tisztességét
- legalábbis nyíltan. Tény az, hogy az amerikaiak többsége nem
akarja tudni, hogy valójában mi folyik, de erre szükség van.
Ezzel a beállítódással magyarázható, hogy a Global Empire
szolgálatában álló szervezetek munkatársai együttműködnek a
rendszerrel, erre a munkára lettek kiképezve és igen jól
megfizetik őket. Ugyanakkor mindig vannak legfelül olyan magas
beosztású beavatottak, mint amilyen én is voltam, akik tudják,
hogy mi folyik. Ők részei a rendszernek és felhasználnak minden
rendelkezésükre álló eszközt, hogy mozgásban tartsák.
Miért
minősíthető szuperkorporációnak az Egyesült Államok?
A
közönséges korporációhoz hasonlóan az Egyesült Államok is
elsőbbséget ad a profitérdekeknek az emberiség
általános-egyetemes érdekeivel szemben. A korporáció lényegénél
fogva kizsákmányoló szervezeti képződmény. Tehát nem arról
van szó, hogy a korporációk kizsákmányolják az embereket, hanem
a korporáció belső lényegéhez tartozik, hogy kizsákmányoló. A
korporációk már jogi szabályozottságuknál fogva is arra vannak
kötelezve, hogy minden más szempontot megelőzve maximalizálják a
részvénytulajdonosok profitját. Amikor tehát érdek-összeütközés
keletkezik, a korporáció elkerülhetetlenül azt a megoldást
választja, amely pénzügyileg többet hoz, és elveti azt, amely
kevésbé hasznot hozó, de a közérdeket szolgálja. Ennek a
végeredménye a kizsákmányolás.
Az
egyik legnyilvánvalóbb terület, ahol a korporációknak ez a
természete nyilvánvalóvá válik, a környezetvédelem. Ha aközött
kell egy korporációnak választania, hogy mi az, ami kedvezőbb a
természeti környezet megőrzésének, a környezet szennyeződés
elkerülésének, vagy pedig mi kedvezőbb annak, hogy még nagyobb
hasznot tudjon előállítani, teljes biztonsággal állítható,
hogy a környezetvédelem húzza a rövidebbet. Ha azonban van olyan
erős jogrendszer, amely keményen szankcionálja a
környezetszennyeződést, akkor a korporáció természetesen
kényszerűségből dönthet másképp is. Ha azonban ezeket a
szabályokat a dereguláció során megszüntetik, akkor az kivétel
nélkül mindig a természeti környezet még felelőtlenebb
kihasználásához vezet.
Ugyanez
a kizsákmányoló természet mutatkozik meg a munkabérek
vonatkozásában. Hallgatólagos együttműködés van a korporációk
között a bérek leszorításában. A monopolhelyzetben lévő
korporációk - nem teljesen kielégítve a keresletet - képesek
termékeiket magasabb áron eladni és jövedelmüket lényegesen
megemelni, származzon az akár a leszorított munkabérekből vagy a
túlzottan nagy profitból. Az elmúlt két évtizedben a
korporációknak ez a kizsákmányoló természete megnyilvánult
abban, hogy például az Egyesült Államokból és más iparilag
fejlett országokból a termelő vállalatok az alacsony munkabérű,
és más szempontból is költségkímélő országokba települtek
át. Ez egyrészt rendkívül hátrányos a fejlett ipari országok
dolgozó rétegei szempontjából, másrészt a befogadó országok
munkaerejének a fokozottabb kizsákmányolásához vezetett.
A
korporáció minden egyéb szempontot, megfontolást, követelményt
egyetlen dimenzióra - a pénzbeli számosságra - redukál. A
korporációknak a Harmadik Világbeli országokban az amerikai vagy
nyugat-európai munkavállalók bérének csak a töredékét kell
megfizetniük. A "harmadik országokban" a munkabér csak
akkora, hogy a legalacsonyabb szinten teszi lehetővé a munkaerő
reprodukcióját. Az a szempont, hogy az adott munkavállaló is
ember, akinek igénye lehet képességei optimális kifejtésére -
számításba sem jön. E neoliberális gazdaságpolitika hívei
azzal érvelnek, hogy mindezt nem lehet kizsákmányolásnak
tekinteni, hiszen a külföldi dolgozók így munkához jutnak. Ha
pedig többre tartanának igényt, akkor munka nélkül maradnának.
Akik így érvelnek, nem veszik figyelembe, hogy ezekben a gyakran
önkényuralmi politikai berendezkedésű országokban hiányzik a
gazdaság és a munka világának a kellő szabályozása. Arra
sincsenek tekintettel, hogy tömegesen dolgoznak gyermekek rendkívül
fárasztó körülmények között, napi 14 órát. Ez visszaélés a
munkát végzők jogaival, amit az tesz lehetővé, hogy nem léteznek
a megfelelő munkajogi és egészségügyi előírások. Ezért
fizethetnek a korporációk rendkívül alacsony béreket.
Ehhez
kell számítani azt is, hogy ugyanezen országokban rendkívül
lazák a környezetvédelmi előírások. Azok a korporációk,
amelyeknek Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában csak nagy
költségekkel működhetnének, mert jelentős összegeket kellene
beruházniuk a természeti környezet rehabilitálásába, joggal
mondják: miért tegyék ezt, amikor szinte költségmentesen tehetik
ugyanezt a Harmadik Világbeli országokban.
Ennek
a gazdasági magatartásnak szinte természetes kiegészítője az,
hogy a korporációk készek együttműködni és összejátszani a
despotikus rendszerekkel. A korporációknak ez a mindenütt tetten
érhető hajlama arra, hogy a kölcsönös haszon érdekében
együttműködjenek diktatórikus rendszerekkel, olyan lényeges
szempont, amelyről e neoliberális gazdasági rendszer támogatói
nem beszélnek, illetve elintézik azzal, hogy ez a globalizáció.
A
korporációknak az egyik legkártékonyabb tulajdonsága, hogy
kiharcolták maguknak a jogi személy státuszt. Egy jogi személy
természetesen nem személy, hanem jogi absztrakció. De olyan
absztrakció, amely igényt tart arra, hogy ugyanolyan jogok,
előjogok és védettségek illessék meg, mint az élő, természetes
személyt. Itt rá kell mutatni, hogy alapvető különbség van a
jogok és az úgynevezett privilégiumok között. A természetes
személyiségű embert azért illetnek meg elidegeníthetetlen, mert
embernek született. Ezeket a jogokat, ha valaki vallásos, akkor
isteni eredetűnek - ha nem vallásos, akkor a természeti
törvényekből levezethető jogoknak tekinti. Ezzel szemben az
előjogok, kedvezmények olyan ember által nyújtott privilégiumok,
amelyeket az egyik ember nyújt a másiknak, és amelyek ezért
vissza is vonhatóak. Tehát az alapvető emberi jogok és politikai
szabadságjogok elidegeníthetetlenek. Ezzel szemben a kedvezmények,
privilégiumok, védettségek visszavonhatóak.
Ebből
következik, hogy egy jogi személyt nem illethetnek meg kizárólag
a természetes személyhez kapcsolható emberi jogok és politikai
szabadságok. Amikor az Egyesült Államok alapító atyái, akik a
Felvilágosodás eszméit és a puritánok erkölcsi értékrendszerét
követték, létrehozták az Egyesült Államok kormányzati
rendszerét, gondosan ügyeltek arra, hogy ez az államszervezet alá
legyen vetve a természetes személyekből álló polgároknak. A
leghatározottabban kiderül az Alkotmányból, hogy az állam az
isteni vagy természetjogi eredetű elidegeníthetetlen jogokkal
rendelkező természetes személyek közös akaratából létezik.
Amikor
azonban az amerikai Alkotmány szövegébe beépítették az
úgynevezett 14. alkotmány-kiegészítést, akkor az amerikai
kormányzati rendszernek egy a korábbitól lényegesen különböző
változata jött létre. E szerint az 1868-ban elfogadott
alkotmány-kiegészítés szerint az emberek vannak alárendelve az
államnak és a kormányzatnak, és nem fordítva. Ez az
alkotmány-kiegészítés bevezette, hogy a természetes személyiségű
embereknek járó emberi jogokat és politikai szabadságjogokat az
állam nyújtja és nem fordítva. Ezt a fordulatot úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy az alapító atyák olyan alkotmányt
fogalmaztak meg, amely egy, a természetes személyiségű
emberekből álló köztársaságot hozott létre. Ezzel
szemben a 14. alkotmány-kiegészítéssel módosított
Alkotmány demokráciává torzította ezt a köztársaságot,
amely azonban alapvetően különbözik az alapító atyák eredeti
elképzeléseitől.
Mi
a különbség a demokrácia és a köztársaság között?
A
demokráciában az állam a szuverén és kegyet gyakorolva biztosít
jogokat polgárainak. A köztársaságban a természetes személyiségű
polgárok együttesen szuverének. A hús-vér polgárok közös
szükségleteik és érdekeik hatékonyabb intézése érdekében
bizonyos jogokat átruháznak az államra, amelyet azonban az
államtól szükség esetén vissza is vehetnek. A köztársaságban
tehát természetes személyiségű polgárok rendelkeznek egy
közügyeket ellátó intézménnyel, amely alá van vetve a szuverén
polgárok közösségének. Ezért a polgárok ezt az államot és
kormányzatot módosíthatják is. A demokráciában viszont nem a
polgárok, hanem az állam a szuverén. Övé a végső szó, és ő
dönti el, hogy mennyi jogot biztosít a polgárainak és milyen
feltételekkel.
A 14.
alkotmány-kiegészítés esetében az történt, hogy a
felszabadított színes bőrű lakosságnak állampolgári jogokat
biztosítottak. Ezeknek a szintje, legalábbis papíron, megegyezett
a fehérbőrű polgárokat megillető jogok szintjével. Valójában
itt azonban nem az történt, hogy a színes bőrűek lettek egyenlők
a fehérekkel, hanem az történt, hogy az állampolgárok egésze,
színes bőrűek és fehérek egyaránt, a köztársasági
államformából, ahol az állampolgárok voltak a szuverének és
tőlük függött az állam, átkerültek egy olyan rendszerbe -
demokráciába - ahol az állam és a kormány a szuverén, övé a
végső szó és ő biztosít jogokat polgárainak. Ez a fordulat
tette lehetővé, hogy egy jogi absztrakció - a jogi személy -
ugyanolyan jogokat igényeljen magának, mint a természetes
személyiségű állampolgár. A korporációs képződmények, ezek
az objektiválódott jogi absztrakciók így teljesen egyenlő
jogállásúakká váltak a hús-vér emberekkel, a természetes
személyiségű állampolgárokkal. Ez a mesterséges változtatás
ellentmond a természet rendjének, de társadalmilag és
gazdaságilag sem kívánatos. A korporációnak nevezett,
objektiválódott jogi absztrakció nem tarthat igényt annyi jogra,
mint ami hús-vér ember természetes velejárója másik
embertársához való viszonylatában.
Ha
mélyebben átgondoljuk, akkor megállapíthatjuk: valójában nem a
korporációk jutottak a köztársaság szuverén polgárának a jogi
státuszához, hanem a köztársaságot váltották fel egy sokkal
igazságtalanabb rendszerrel, a demokráciával. Ennek eredményeként
a természetes személyiségű emberek - Isten teremtményei vagy a
természet törvényei következtében létrejött különleges
élőlények - jogai csökkentek, és egy szintre kerültek az
objektíválódott jogi absztrakciónak, a korporációnak a
jogaival. Ennek az az eredménye, hogy a korporációknak ma már
ténylegesen sokkal több hatalmuk és befolyásuk van a
társadalomban, mint amennyi elfogadható lenne egy természetes
emberi közösségben.
A
korporációk vagyonosodása korlátlan, mert el van szakítva a
teljesítménytől. A természetes személy vagyonosodása viszont
teljesítményétől függ, de ezt a vagyont a korporációs
túlhatalom el tudja vonni tőle. Ezt jól mutatja, hogy Amerikában
az állampolgároknak azt a tevékenységét, amely a
létfenntartásukat szolgálja a kereskedelmi jogi kódex szabályozza
nem pedig a "common law", vagyis a természetes személyek
viszonyaira mértékadó általános jog. Ezt a különbségtételt
úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a személyhez kapcsolódó
termőföld jogát a mindenki számára szabadon álló tenger
jogával váltották fel. Ennek a változásnak az eredményeként a
természetes személyek is egyszemélyes korporációkká alakultak,
akik felcserélték a köztársaságot demokráciára,
elidegenítetlen jogaikat az államtól kapott jogokra, saját
szuverenitásukat pedig a korporációk szuverenitására. Mindez
elvezetett a legalizmusnak abba az útvesztőjébe, ahol már semmi
sem az, aminek látszik. Ezt a művi világot divatos kifejezéssel
élve "mátrixnak" is nevezhetjük. Ebben megtalálható a
szabadságnak a látszata, de ez a szabadság már nélkülözi a
lényeges alapokat, elsősorban azt, hogy minden egyes ember
rendelkezhessék saját munkájának eredményével, és
teljesítményét senki ne vehesse el tőle sem rendőrállami
módszerekkel, sem pénzuralmi technikákkal. Személyes
teljesítményhez kötődő vagyon nélkül az önrendelkezés és a
szabadság valójában csak látszat.
Mindezek
figyelembe vételével állítjuk azt, hogy az Amerikai Egyesült
Államok egy globális hatókörű szuperkorporációvá alakult
át. Ez a szuperkorporáció tűnik a világtörténelemben eddig
ismert leghatalmasabb és legkíméletlenebb birodalmi
képződményének. Az Egyesült Államok is elsőbbséget ad a
pénzközpontúságnak, a korlátlanul növelhető profitnak, az
emberközpontúsággal, az emberi képességek és lehetőségek
optimális kifejlesztésével szemben. John Perkins, Jeremy
R. Hammond és más szerzők szerint is az Egyesült
Államok, mint szuperkorporáció, eltérően működik az olyan
transznacionális vállalatbirodalmaktól, mint például
az Unocal vagy a Haliburton. Inkább
a maffiához hasonlítható a működése, mert lehetősége van,
hogy csapást mérjen minden versenytársára, amely veszélyeztetheti
a fennálló rendet és kivételezett helyzetét. Itt is az az elv
működik, hogy "csak az üzletet kell nézni, minden személyes
szempont félretételével". ("Nothing personal, just
business"). De a szervezett bűnözésnek még a legkeményebb
résztvevői is csak irigykedve szemlélhetik Amerika fegyveres
hatalmát, amellyel a szuperkorporáció rá tudja kényszeríteni
akaratát a világra.
Természetesen
ezeket a nézeteket lehet Amerika-ellenesnek nevezni. E sorok írója,
aki nagy tisztelője az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot
megfogalmazó, majd pedig a világtörténelem eddig
legmaradandóbbnak bizonyult alkotmányát elkészítő alapító
atyáknak, úgy gondolja, hogy az a valóban hiteles amerikai polgár,
aki a Függetlenségi Nyilatkozat, valamint az Alkotmány elveihez és
rendelkezéseihez tartja magát. Ha pedig szembesülünk azzal, hogy
a legutóbbi amerikai kormányzatok sorban felülírják az amerikai
Alkotmány rendelkezéseit, akkor inkább ezeket a lépéseket lehet
Amerika-ellenesnek minősíteni.
A
korporációk kollektív tulajdonosának, a globális
pénzügyi-kartellnak a hatalmát, kikényszeríthető -
szankcionálható - szabályokkal kellene korlátozni. Csak ilyen
szabályokkal lehetne megvédelmezni a természetes személyek
immáron elidegeníthetővé vált emberi jogait és politikai
szabadságait. Eljárt az idő az olyan állam és kormányzat
felett, amely elsősorban a korporációkat védelmezi, az ő
érdekeiket szolgálja a természetes személyek jogvédelme helyett.
Ma még a demokrácia nem semmisítette meg a köztársaság minden
maradványát. Talán még van lehetőség arra, hogy helyre lehessen
állítani a természetes személyiségű polgárok szuverenitását,
a korporációknak alárendelt állam szuverenitásával szemben.
Annak bizonyítására pedig, hogy valóban e szerint a gondolatmenet
szerint akarták az alapító atyák létrehozni a szabad polgárok
szuverenitásán nyugvó államot, a köztársaságot,
álljon itt egy idézett az 1776. július
4-én közzétett Függetlenségi Nyilatkozatból,
amelyet az Egyesült Államok Kongresszusának a tagjai fogadtak el:
"Magától
értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember
egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan
elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem
mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és
a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.
Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat
létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak
beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma
alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy
az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új
Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát
olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban
elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól
bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló
nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az
emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik
elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a
megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások
hosszú sora - mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva - azt
bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani,
a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat
igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új
Védelmezőkről gondoskodjék. - Ilyenek voltak e Gyarmatok
türelemmel elviselt szenvedései, és ilyen immár a szükségesség,
amely arra kényszeríti őket, hogy megváltoztassák előbbeni
Kormányzati Rendszerüket."
Hogyan
működik az amerikai szuperkorporáció?
S.R.
Shearer írja "Money And Elit Power" című
tanulmányában
(http://www.cephas-library.com/mystery_money_and_the_elite_power.html):
"A
II. Világháborút követően Washington olyan nemzetközi rendre
törekedett, amelyik Amerika túlhatalmára épül. Ennek a célnak
nem sok köze volt a létező, vagy feltételezett szovjet akciókra.
Az amerikai államférfiak valójában tudták, hogy a világuralomra
törő hosszú távú stratégiájuk fokozni fogja a Szovjetunióval
kapcsolatos bizonytalanságot és ez által a háború kockázatát."
Ezt
az állítást alátámasztja, hogy miután a Szovjetunió megszűnt
létezni, nincs már ok arra, hogy Nyugat-Európa az amerikai
biztonsági ernyő alatt létezzen és folytatódjék a NATO
tevékenysége. Erre csak akkor van magyarázat, ha tudomásul
vesszük, hogy a II. Világháború utáni amerikai politikának
valójában nem a szovjet terjeszkedés visszaszorítása volt a
célja. A hidegháború csupán ürügyet szolgáltatott az amerikai
fölény stratégiájához. Az amerikai politika tényleges célja az
volt, hogy az Egyesült Államokat összekapcsolják a világ
egészével pénzügyileg és gazdaságilag. Ez pedig csak egy
globális birodalom létrehozásával lehetséges.
Ennek
a birodalomnak a struktúrája piramishoz hasonlítható. Csúcsán
az Egyesült Államok van. A második sorba tartoznak Nyugat-Európa
államai és Japán, amelyek a hegemóniát gyakorló Amerikának a
társult partnerei. Bölcs elgondolásnak bizonyult Nyugat-Európának
és Japánnak segítőtársként való bevonása a birodalom
építésébe. Ezáltal Amerikának sikerült birodalomépítő
partnerekké tennie azokat, akik leghatékonyabb riválisai lehettek
volna. Németország és Japán - azaz Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia
integrációjával - Washington két fontos célját is elérte.
Egyrészt a szabadkereskedelem módszerével kooptálta a birodalomba
két ősi riválisát. Másrészt Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia
bevonásával létre tudta hozni az Amerika-vezette globális
gazdasági rendszert.
Az
előbb említett másodrangú országok alatt vannak a birodalmi
piramis harmadik szintjéhez tartozó nemzetek, amelyek életbevágóan
fontosak a Global Empire számára, de mégsem lehet egy szintre
helyezni őket Nyugat-Európával vagy Japánnal. Ehhez a harmadik
szinthez sorolhatóak Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea,
Törökország, Izrael, Mexikó, Szaúd-Arábia és még több
hasonló méretű és kapacitású ország.
A
birodalmi piramis alján a világ többi országa foglal helyet, az
úgynevezett fejlődő országok csoportja, amelyek a Global
Empire-nek lényegében az ügyfeleit alkotják. Az a tény azonban,
hogy ezek az országok a piramisnak a legalsó szintjén foglalnak
helyet, nem csökkenti fontosságukat. Ellenkezőleg, paradox módon
ők alkotják a legfontosabb országcsoportot. Pontosan azért, mert
a birodalmi struktúrában elfoglalt helyük alapján ők a tényleges
munkát végző és értéket előállító államok.
Az
a kötőanyag, amely egyben tartja ezt a birodalmi struktúrát, az a
vagyon, fogyasztás, forgalom, amelyek az Amerika-központú
magánpénz-monopólium segítségével jutnak a centrumországokba
és kerülnek szétosztásra. A birodalom főhatalmat gyakorló
pénzügyi csoportjai a multinacionális korporációk hálózatán
keresztül osztják szét a javakat - elsősorban azok között, akik
engedelmeskednek a pénzügyi közösség legfelsőbb irányító
csoportjának - mind Észak-Amerikában, mind Nyugat-Európában.
Részesülnek ezekből a juttatásokból és előnyökből azok a
fegyveres és rendészeti erők is, amelyek a fejlődő világ
országaiban közreműködnek a bennszülött lakosság elnyomásában
és készségesen kiszolgálják a Global Empire szuperelitjét.
A
fejlődő világnak ez a kiemelkedő fontossága a szuperelit számára
lehetővé teszi, hogy hatalmas profitot zsebeljen be. Ennek a
szuperelitnek a tagjait szépítgetően befektetőknek - befektető
bankároknak - hívják, és ők azok, akik a leginkább érdekeltek
a fejlődő világ munkaerejének a minden korlátozástól mentes
kihasználásában. A piramis legalján lévő országokban nem kell
a befektetőknek aggódniuk a túlórák kifizetése, a
betegállomány, a fizetett ünnepnapok, a munkahelyi biztonság és
más munkával kapcsolatos előírások miatt. Ezeknek a
befektetőknek az az érdekük, hogy a kliens államokban mindig
rendelkezésükre álljon nagyszámú, szegény munkanélküli
tartaléksereg, amely a társadalmi gondoskodás elhanyagolása miatt
nem elég képzett, és amellyel bármikor pótolni lehet a munkát
végzők tömegeit. Ezért a befektetők tulajdonában lévő
multinacionális korporációknak az az érdekük, hogy minél több
önellátó mezőgazdasági gazdálkodó menjen tönkre és a helyi
lakosság teljes mértékben azoktól a transznacionális cégektől
függjön, amelyek ily módon korlátlanul diktálhatják a
feltételeket.
Ennek
a rendszernek az a lényege, hogy a munkaerő a lehető legolcsóbb
áru legyen. Tovább lehet még csökkenteni a munkaerő árát, ha a
Global Empire rendszeresíti a börtönmunkát, amely valójában a
rabszolgamunkának egy modern kori változata. Máris vannak olyan
latin-amerikai országok - például Kolumbia - ahol a rabok ezreit
foglalkoztatják napi néhány centért olyan projektek keretében,
amelyeket rehabilitációs programoknak neveznek. Ezeknek a raboknak
több mint a 75%-ka nem bírósági eljárás nyomán került
börtönbe. Kína is nagy mértékben alkalmazza a börtönmunkát,
és sok Amerikában forgalmazott kínai árucikk ily módon készül,
és ezért olyan olcsó.
A
Global Empire-nek tehát az egyik legalapvetőbb érdeke, hogy a
munkaerő világszerte a lehető legolcsóbb legyen. Ezért
ragaszkodnak oly nagy vehemenciával a multinacionális cégek a
Harmadik Világ országaihoz. További előnyöket jelent ezekben az
országokban, hogy nem kell bajlódniuk kényelmetlen banki
szabályozókkal, az uzsora-jellegű hitelezést tiltó
jogszabályokkal, a szakszervezetek ellenállásával és más
kormányzati előírások tömegével, amelyek oly költségessé és
bonyolulttá teszik az üzleti tevékenységet a piramis első két
szintjén lévő országokban. További előny, hogy nem kell
számolni a környezetvédő előírásokkal, nyugodtan lehet
büntetlenül szennyezni mérgező anyagokkal a környezetet.
A
politikai körülmények is kedvezőbbek, mert nem kell hosszadalmas
tárgyalásokat folytatni a demokratikus politikai eljárások
keretében. Tény, hogy Indonéziában, Guatemalában és a többi
hasonló helyzetű országban a kormányokat viszonylag kis
költséggel rá lehet venni arra, hogy engedelmesen beálljanak a
sorba és a globális birodalom gazdasági érdekeit szolgálják.
Ehhez mindössze az kell, hogy együttműködjenek a helyi
hadsereggel, rendőrséggel és üzleti körökkel. Nincs többre
szükség, mint a lakosság 20%-ára. E 20 százalékhoz tartozók
között aztán szétosztják profitjuk egy részét a világcégek.
Tény,
hogy a II. Világháború óta az Egyesült Államok létrehozta a
kliens államokból álló neokolonista rendszerét. A Global Empire
szuperkorporációjának a funkcióját betöltő Egyesült Államok
kormányai ezekben az országokban olyan rendszereket segítettek
hatalomra, amelyek minden tekintetben kiszolgálták a nemzetközi
pénzügyi közösség és a befektetők tulajdonában lévő
multinacionális cégeknek az érdekeit. A korporációk mindig
együttműködtek azokkal a diktatúrákkal, amelyek keményen
elbántak a másként gondolkodókkal, a szakszervezeti vezetőkkel,
a parasztmozgalmak szervezőivel és mindenkivel, aki így vagy úgy
veszélyeztethette ezeknek a transznacionális cégeknek az extra
profitját. Itt nem volt másról szó, mint azon kliens államoknak
a támogatásáról, amelyek készek voltak akár az elnyomó
terrorista eszközöket is bevetni saját lakosságuk ellen a
korporációknak kedvező politikai és gazdasági stabilitás
fenntartása érdekében.
A
szabadságszerető amerikai nép előtt mindezt a kemény
módszerekkel végrehajtott új gyarmatosítást, a
szabadkereskedelem előnyeivel igazolták. Ez a szabadkereskedelem
azonban elsősorban a Global Empire legfelső pénzügyi és
befektető rétegének az érdekeit szolgálta. A szabadkereskedelem
valójában a szabad kifosztást jelenti és bárki, aki ezen a
rendszeren változtatni akar, azzal szemben a legkeményebben lépnek
fel.
Az
új pénzügyi világrendnek az uralkodó rétege a nagy világcégek
igazgatótanácsi tagjaitól a helyi diktátorokon át azokig a
bandákig terjed, akik ezt a birodalmat egybentartják. Ez az elit
dúskál a javakban és rendkívül pazarló, fényűző életet
folytat. Nemzeti határok és nemzeti elkötelezettség már nem köti
ezt az új globális arisztokráciát. Nyíltan lemondtak arról,
hogy a közjót szolgálják, annak a nemzetnek a felemelkedését,
amelybe születtek. Ma már az iránt a korporáció iránt éreznek
elkötelezettséget, amelyhez tulajdonosként tartoznak - illetve a
Global Empire-hez, amely ezt a rendszert fenntartja. A nemzeti
jogrendszerek és alkotmányok elveszítették jelentőségüket.
Ennek
a rendszernek az eredményeként az Egyesült Államokban a lakosság
4 százelékának (3,8 millió embernek) sikerült magához ragadnia
a "struktúraváltás", a "szabadkereskedelem", a
"szakszervezetek szétverése" és a "gátlástalan
bevándorlás" segítségével (ez utóbbi a bérek
leszorításához volt szükséges), - bér és jövedelem formájában
- évi 452 milliárd dollárt. Ez az összeg megegyezik azzal,
amelyben bérek és juttatások formájában az amerikaiak 51 %-ka,
49,2 millió személy részesül.
E
sorok írója már többször is kifejtette, hogy a pénzuralmi
rendszer szükségszerűen kiiktatja a gazdasági és a társadalmi
életből azokat, akiknek ugyan szükséges és hasznos lenne a
munkája, de ezen a munkán nem lehet előállítani a
pénzvagyon-tulajdonosok számára a kamatot, az eladósított állam
számára az adósságtörlesztéshez szükséges nagy adót,
valamint a globálisan versenyképes önköltséget és nyereséget.
Ezek az emberek elveszítik munkájukat, és feleslegessé válnak.
Ez vezetett az egészségügyi dolgozók egyébként rendkívül
fontos munkájának a leértékeléséhez is. Az egészségügy
kifejezetten "kártékony" tevékenységet folytat a Global
Empire szuperelitje szempontjából, mert életben tart olyan
milliókat, akik már csak költséget jelentenek a számára, és
ily módon akadályozzák a pénzvagyonos réteg még gyorsabb
gazdagodását.
A
korporációs birodalomnak csak értéktermelőkre és potenciális
fogyasztókra van szüksége, mert csak ezeken tudja a profitját
előállítani és folyamatos gazdagodását biztosítani. Mindezek
eredményeként az átlagpolgár már nem ura saját sorsának és a
rendszer erői kényszerítik arra ezeket az embereket, hogy az
internacionalista- globalista rendszer felé gravitáljanak. Mindez
aláássa az egyéni, közösségi és nemzeti identitásukat,
megtartó gyökereiket jelentő hagyományaikat. Innen adódik az,
hogy a vagyon arisztokráciája nem érdekelt a világ népei
kulturális és vallási hagyományainak a megőrzésében. Ez
megnyilvánul abban is, hogy valójában a nagy politikai pártok
között is már alig van különbség, mind az Egyesült Államokban,
mind Nyugat-Európában. Így például Németországban alig lehet
lényegi különbséget találni a
kereszténydemokrata-keresztényszociális, és a névlegesen
szociáldemokrata baloldali politikusok programjai között.
A
Global Empire pénzügyi befektetői és korporációs
arisztokráciája számára a nemzeti kötődés, a kulturális,
vallási önazonosság megőrzése csak akadályt jelent a
globalizmus érvényesülése útjában. Az átlagpolgárok számára
mind Nyugat-Európában, mind Észak-Amerikában nagyon fontos kérdés
a korlátozás nélküli bevándorlás, a nemzeti és kulturális
önazonosság megőrzése, a kétnyelvűség révén az anyanyelv
ápolása. A szuperelit számára ezek érinthetetlen témák, mert a
világbirodalom-építő globalizmus ideológiájának szerves részét
képezik. A szuperelit azért globalista, mert ezen a rendszeren
keresztül juthat a legtöbb profithoz és így gyarapíthatja a
leghatékonyabban vagyonát.
A
felsoroltak következtében áthidalhatatlan szakadék jött létre a
globális uralkodó-osztály pénzügyi érdekei és az áltagemberek
szükségletei, érdekei és értékei között. Ez a szakadék ma
már oly mély, hogy nem lehet elrejteni. Már az amerikaiak elől
sem lehet titkolni, mi is történik valójában, mert szembesülniük
kell a globalizmussal, amikor megkapják fizetési csekkjeiket,
amikor napról-napra rettegniük kell a munkahelyeikért, és amikor
többségük életszínvonala nyilvánvalóan és
feltartóztathatatlanul romlik.
Globális
feszültség a szuperelit és a tömegek között
A
korábbiakban elemzett helyzet következményeként egyre nő a
feszültség a Global Empire lakói és pénzügyi-korporációs
arisztokráciája között. Ez a növekvő nyugtalanság a szuperelit
túlhatalmának a természetes következménye. Újra felfedezik az
emberek a közösségi összetartozásban rejlő erőt, a családhoz
és a nagyobb családhoz - a nemzethez való tartozás
szükségességét. Ez erősíti az etnikai és a vallási
önazonosság hangsúlyozását. Az iszlám világban
megtapasztalható fundamentalizmus is ilyen ellenhatásnak tekinthető
az idegen eredetű, külső és agresszív kulturális
gyarmatosítással szemben, amely elválaszthatatlan része a
globalizációs folyamatnak. Itt nem csak vallási kérdésről,
hanem a kulturális önazonosság kérdéséről van szó.
De
nem csak iszlám-fundamentalizmus létezik. Egyre jobban kibontakozik
a keresztény-fundamentalizmus is mind Amerikában,
mind a keresztény kultúrkör más országaiban. Mindennek
eredményeként nő a feszültség a Global Empire uralkodó
csoportjai és a tömegek között. A vallásos fundamentalizmusnak
sokkal több köze van az ellenálláshoz, mint a valláshoz.
A
Global Empire irányítói számára a nacionalizmus, a hazafiság, a
kulturális önazonosság, a vallási hovatartozás mind akadályt
jelentenek a globalizmus egyeduralmával szemben. A Global Empire
irányító érdekcsoportja és annak helyi szövetségesei nem azért
globalisták, mert valamilyen elvi megfontolásból ezt tartják a
legjobbnak, a leghelyesebbnek, a leghasznosabbnak az összes egyéb
ideológiával és törekvéssel szemben. Egyszerűen azért
globalisták, mert ma ott van a pénz és a hatalom, amit
globalizmusnak neveznek. Mindennek eredményeként az egyes
országokon, de az egyes világrégiókon belül is, illetve
világszinten egyre nő az áthidalhatatlan megosztottság, egyrészt
a globális elit pénzügyi érdekei, valamint másrészt az összes
többi ember érdekei között. A világot irányító nemzetközi
pénzügyi közösség és hatalmi hálózata természetesen hallgat
erről a mélyülő megosztottságról, de ennek ellenére ez a
mélyülő szakadék napjaink valóságához tartozik, és egyre
kevésbé lehet eltitkolni.
Egyre
nő és a kritikus tömeghez közeledik azoknak a száma, akik
világosan látják, hogy a világ irányítása átkerült egy
csupán önmagával törődő, elkérgesedett és önző hatalmi elit
kezébe, amely valójában lenézi a többi ember által kultivált
értékeket, nem törődik alapvető szükségleteikkel és
érdekeikkel. Erről a csoportról állapította meg Charles
Wright Mills, a Columbia Egyetem tanára, hogy a
történelmi körülmények sajátos összetalálkozása
eredményeként olyan hatalmi elit jött létre, amelynek meghozott,
illetve elmaradt döntései sokkal erőteljesebben meghatározzák az
emberek sorsát, mint ahogy az lehetséges volt korábban a
világtörténelemben.
A Global
Empire szuperkorporációjává átalakult Egyesült Államok
szinte valamennyi ideológiai intézménye a pénzügyi és
korporációs elit szolgálatába lett állítva. Ennek ellenére
növekszik azon amerikaiaknak a száma, akik egyre inkább
konfliktusba kerülnek a fennálló renddel. Ez különösen azokra
érvényes, akik jól fizető állásukat a termelőszektorban
elveszítették, mert azt a kizárólag profitszempontokat követő
finánctőke kivitte a Harmadik Világ országaiba, ahol az
úgynevezett "sweat-shop"-okban (olyan kiszipolyozó,
munkásnyúzó munkahelyek, ahol napi 12-14 órán keresztül
dolgoznak, gyakran kiskorúak és asszonyok is, minden munkajogi
védelem nélkül) hatalmas extraprofitot tesznek zsebre. Ezt a pénzt
korábban munkabérként ki kellett fizetniük Amerikában,
Nyugat-Európában és Japánban. A fejlett ipari országok nagy
összegű támogatásban részesülő mezőgazdasága fokozatosan
kiszorította a világpiacról a Harmadik Világ mezőgazdasági
termékeit. Ennek előállítói - elveszítve megélhetési
lehetőségüket - rákényszerültek arra, hogy elvállalják
ezekben a sweat-shop-okban a legrosszabban fizetett munkákat is.
A
Global Empire helyi kiszolgálói természetesen maguk is nagy
hasznot húznak Jakarta - Mexikó City - Manila - Sao Paolo
sweat-shop-jaiból, de már az Egyesült Államok és Mexikó határán
is - természetesen a mexikói oldalon - ilyen robotmunkát alkalmazó
izzasztóműhelyek hálózata termeli a korporációk számára az
extraprofitot. A helyi diktátorok - Pinochet, Mobutu, Marcos,
Suharto és a hozzá hasonlók - amerikai támogatása aláássa az
Egyesült Államok hitelét. Nehéz a demokrácia és az emberi jogok
élharcosának a szerepkörét betölteni, s egyben teljes mértékben
kiszolgálni a Global Empire uralkodó köreinek az érdekeit. Nehéz
hitelesnek tekinteni a demokrácia terjesztésének azt a módszerét
"ha belehaltok, akkor is demokrácia lesz... - Miért? - Csak."
A
Global Empire erőszakos terjeszkedése ellenállást vált ki. Ennek
az ellenállásnak az egyik megjelenési formája a nagyrészt
önvédelmi jellegű nacionalizmus, az etnikai és vallási
önazonosságnak a felértékelődése. Az úgynevezett iszlám
fundamentalizmus, amely az 1970-es években a túlzott külföldi
vallási és kulturális befolyás leküzdésére jött létre és
Iránban hatalomra is került, valójában a globalizmus által
gerjesztett természetes ellenhatásának köszönheti létét. Ez a
fundamentalizmus a Közel-Keleten élő népeknek a válasza volt
arra a mindent elöntő westernizációra (nyugatosításra), amely
teljesen a Global Empire szája-íze szerint alakította át a
kultúrát, a társadalom legbefolyásosabb rétegeinek a
magatartását - elsősorban a felső középosztályét.
Iránban
sem volt túlságosan vallásos a lakosság többsége. A mecsetek
nagy részét kevesen látogatták egészen addig, amíg az irániak
nem kezdték úgy érezni az erőszakos nyugatosítás hatására,
hogy veszélybe került saját kultúrájuk. Kulturális
önazonosságuk védelme érdekében fordultak a valláshoz és
kezdtek egyre többen járni a mecsetekbe, hogy visszataláljanak ősi
hagyományaikhoz, megőrizhessék nemzeti gyökereiket és kulturális
önazonosságukat. Minél erősebb és erőszakosabb volt a Global
Empire pénzügyi, gazdasági és kulturális nyomása, az emberek az
iszlámra támaszkodva egyre keményebben álltak ellen. Ezért az
iráni forradalom és a sah rendszerének a megdöntése sem egyik
napról a másikra történt, hanem húszéves folyamat előzte meg.
Az iráni társadalom csak akkor mozdult meg, amikor a globalizáció
már tűrhetetlen nyomást gyakorolt rájuk és ez volt az egyetlen
hatékony válasz.
Irán
tehát nemcsak azért a Global Empire terjeszkedésének soron
következő célpontja, mert atomerőmű építési programja képessé
teheti majd nukleáris fegyver előállítására, hanem azért is,
mert az iráni társadalom eddig hatékonyan ellenállt a Global
Empire erőszakos terjeszkedésének. Ezzel példát mutatott a
Közel-Kelet többi népének is az ellenálláshoz.
(Itt
csak kérdés formájában utalunk egy zavaró kettős mércére. Van
egy állam, amelytől északra fekszik a világ második nukleáris
hatalma, Oroszország; keletre tőle található az ugyancsak
nukleáris fegyverrel rendelkező Kína, valamint az atomfegyverrel
már rendelkező két rivális: India és Pakisztán; nyugatra tőle
Izrael rendelkezik egyre növekvő nukleáris fegyverarzenállal;
közvetlenül keletre és nyugatra, pedig az Egyesült Államoknak, a
világ legnagyobb atomhatalmának az erői állomásoznak. Vajon
miért nincs joga Iránnak, hogy féljen ennyi atomfegyvertől? Ha
megtagadjuk Irántól a félelemhez való jogot, más szóval azt,
hogy atomfegyver ellen atomfegyverrel védekezhessék, akkor
valójában a függetlenséghez és az önrendelkezéshez való jogot
tagadjuk meg ettől a 70 milliós néptől.
Természetesen
az lenne jó, ha minél kevesebb számú államnak lenne
atomfegyvere, de egyedül az iráni atomfegyvert veszélyesnek
nyilvánítani - ez kettős mérce alkalmazását jelenti. A Global
Empire, amely az utóbbi években a saját maga által kialakított
nemzetközi rendszer, az érvényes nemzetközi jog szabályait is
megszegte, mert nem kellett hatékony ellenállással számolnia.
Vagyis megtette, mert de facto megtehette.)
Az
iszlám fundamentalizmussal egyidejűleg tanúi lehetünk a
keresztény fundamentalizmus kialakulásának és erősödésének
nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a keresztény-kultúrkör más
államaiban is. Mélyebb elemzés kimutatja, hogy vannak a két
fundamentalizmusnak közös okai és vonásai. A legmélyebb ok, hogy
a világuralmat gyakorló globális elit és a Föld lakóinak a
többi része között egyre nő a feszültség. Ez a vallási
fundamentalizmusban is kifejeződik. Ezt jól lehet szemléltetni az
Új Szövetség János Jelenések Könyvének a növekvő hatásával.
Ez a biblia utolsó fejezete, amely jövendöléseket tartalmaz a
világ végéről, az előtte bekövetkező fejleményekről,
valamint azok jeleiről. Az Apokalipszis jelképes lovasai a halált,
a pestist, az éhínséget és a háborút személyesítik meg. Még
pontosabban, az Apokalipszis fehér-lova a hódítást, a vörös-lova
a háborút, a fekete-lova az éhínséget és a fakó-lova pedig a
pestist, valamint a halált szimbolizálja.
Az
emberiségre tehát szenvedések és megpróbáltatások várnak, de
ez alól is lesznek kivételek. A Global Empire arra érdemesnek
minősülő elitje, meritokráciája, több évszázados
erőfeszítéssel gondoskodott arról, hogy a világ vagyona a
rendelkezése alá kerüljön. Ennek eredményeként egy szűk réteg
valóban dúskál a javakban, és pazarló jómódban élhet. Az
emberiség többi részének pedig a gürcölés, az alávetettség
és a nyomort megközelítő szegénység jut osztályrészül.
Mindez nem szükségszerű folyamatok elkerülhetetlen eredménye,
hanem nagyrészt egy privilégizált, szűk érdekcsoport
pénzhajhászásának és kapzsiságának a következménye. A
hódítások, a háborúk, az éhínségek és a járványok sokkal
inkább az emberi brutalitás és a Föld javaival való visszaélés
következményei voltak, semmint természetes folyamatok eredményei.
Egyre több keresztény-fundamentalista hangoztat olyan nézeteket,
hogy a Bibliában megjövendölt etnikai konfliktusok, amelyek a
világ végének a közeledtét jelzik, ténylegesen a globalizmus
következményei. A Global Empire elitjének a kíméletlen
terjeszkedése váltotta ki ellenhatásként azokat a törekvéseket,
amelyek a világ számos országában nacionalizmusként és etnikai
konfliktusként jelennek meg.
A
Global Empire kiterjesztésének újabb technikái
A Global
Empire - vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak
nevezett szuperkorporáció - terjeszkedésének
egyre hatékonyabb hatalmi eszköze abékés
tüntetésnek feltűntetett szervezett államcsíny, amelyet
már kipróbáltak Szerbiában, 2003-ban Grúziában, 2001-ben
sikertelenülBelorussziában, és amelyet nagy
valószínűséggel még más országokban is alkalmazni fognak. Ezt
a technikát az amerikai "think-tank"-ek szakértői
dolgozták ki. Lényege az, hogy állami pénzből finanszírozott és
kiképzett úgynevezett konzultánsok, közvélemény-kutatók,
diplomaták, valamint a két nagy amerikai párt képviselői,
valamint számos úgynevezett "NGO"-nak, vagyis nem állami
szervezetnek a képviselői szorosan összehangolva a tevékenységüket
eredményesen távolítanak el kormányokat a hatalomból. Ily módon
a Global Empire vezetőivel együttműködő engedelmes rendszereket
lehet olcsón és gyorsan kialakítani. Ezt a módszert először
Belgrádban vetették be azért, hogy a szavazóurnák segítségével
távolítsák el a hatalomból Slobodan Milosevics posztkommunista
vezért és rendszerét.
Ebben
a műveletben a vezető koordinátor szerepét Richard
Miles belgrádi amerikai nagykövet töltötte be.
2003-ban Grúziában ismételték meg sikeresen ezt
a "posztmodern államcsínyt". Itt is a Tbiliszibe
akkreditált amerikai nagykövet töltött be kulcsszerepet. Ő
irányította Mikhail Sakhasvilli-t Eduard Sevardnadze sikeres
eltávolításában.
Előzőleg
(mindössze 10 hónappal a belgrádi kipróbálás után) Mikhael
Kozak minszki amerikai nagykövet, aki korábban a közép-amerikai
Nicaraguában már szervezett hasonló kampányt, kísérletett tett
Belorusszia elnökének, Alexander Lukasenkónak az
eltávolítására. Ezúttal azonban nem járt sikerrel. Ami azonban
2004. végén Viktor Juscsenkó hatalomra segítésével megtörtént,
azt bizonyítja, hogy a demokrácia megtervezett módon -
választással és polgári engedetlenséggel - történő
terjesztése ma már simán végrehajtható és szinte
"szabadalmaztatható" módszerré vált. Olyan sablont,
mintát és modellt jelent a Global Empire építői számára,
amellyel további országokban tudják a számukra kívánt módon
befolyásolni a választásokat és az őket kiszolgáló kormányokat
hatalomra juttatni.
Visszapillantva
a történelemben, megtaláljuk a hasonlóságot az 1986-os
Fülöp-szigeteki eseményekkel is, amikor Fernando
Marcos elnököt távolították el az ország éléről.
1989-ben megkísérelték Kínában is ezt a módszert, de ezen végül
is úgy lett úrrá a pekingi pártvezetés, hogy a már részben
fellazított és megbízhatatlanná vált pekingi hadosztályokat
vidékről felhozott, megbízható hadosztályokkal váltotta fel.
Ezek már hajlandók voltak véres erőszakkal leszámolni a tüntető
diákokkal. Európában, Prágában, ugyanebben az évben sikeresen
alkalmazták ezt a rendszer-és kormányváltó technikát az
úgynevezett csehszlovákiai "bársonyos forradalomban".
Az
amerikai National Endowment for Democracy, a NED (Nemzeti
Demokrácia Alapítvány), a National Democratic Instititute
for International Affairs, valamint az International
Republican Institute játszott fontos szerepet e módszerek
kidolgozásában. Az elsőnek megnevezett intézetetReagen elnök
1983-ban azért hozta létre, hogy nyíltan tegye ugyanazt, amit
a CIA csak szigorúan álcázva, titokban tehetett. Szerepe volt még
e demokráciát terjesztő békés technika létrehozásában és
alkalmazásában a "Freedom House"-nak,
amelynek jelenleg James Woolsey, a CIA korábbi
igazgatója az elnöke. Ki kell még emelni Soros
György alapítványainak a meghatározó szerepét, amelyek
jelentős összegekkel finanszírozták ezt a tevékenységet.
A
demokrácia békés terjesztésének ez a szabványosított és
áramvonalasított módszere felhasználja az Internet által
nyújtott új technikai lehetőségeket is, különösen a
"chat"-elést, az SMS-ek küldését és a webes
naplóbejegyzéseket. Hasonlóan hasznosnak bizonyultak a
mobiltelefonok, amelyek a kilencvenes évek közepére már széles
körben elterjedtek. Amikor a legújabb kommunikációs technikák
alkalmazásával gyorsan lehet kisebb létszámú csoportokat
bevetni, átcsoportosítani, ez valójában annak a katonai
technikának a polgári alkalmazása, amely ilyen mobil, kis létszámú
katonai egységeket alkalmaz a városi harcban. Az úgynevezett
"intelligence helmet", "tájékozódó sisak"
videóképernyője azonnal megmutatja nekik, hogy mi a helyzet
közvetlen közelükben, és így hatalmas előnyhöz juttatja őket
a tájékozódás terén.
Amikor
fiatalok csoportjai a célpontnak kiválasztott helyeken találkoznak
és más csoportokkal azonnali kapcsolatot tudnak felvenni,
lényegében ugyanezt a technikát alkalmazzák a civil élet
vonatkozásában. Az amerikai Hadsereg, és a Nemzetbiztonsági
Hivatal egyformán nagy összegekkel szubvencionálta mind az
Internet, mind a mobiltelefonok, mind a különleges célú komputer
programok kifejlesztését. Mindezeket az eszközöket gondosan
kísérletezték ki abból a szempontból, hogy mennyire hatékonyan
lehet őket használni mind a katonai hadviselésben, mind az
úgynevezett polgári vagy "forradalmi" hadviselésben.
Ezek az új technikák lehetnek erőszakosak (halálosak) vagy pedig
nem erőszakos természetűek. Egybekapcsolja őket, hogy mindkettőt
ugyanazon célból vetik be, hasonló az infrastruktúrájuk és a
működtetési módjuk. Ezt a hadviselést nevezik CyberWar-nak.
Az
elözönlés fontos eleme a hadviselésnek, mind erőszakos, mind
békés formájában. A hadviselésnek ez az új módszere azt
célozza, hogy csúcstechnológiájú hordákkal lerohanják a
kijelölt célpontot. Ebben az értelemben nagyon hasonló az, ami
Irakban történt a hadsereggel és Ukrajnában a tüntetőkkel.
Talán a különbség csak annyi, hogy ami Ukrajnában lezajlott az
az iraki háborúval szemben sokkal olcsóbbnak, hatékonyabbnak és
sikeresebbnek bizonyult, és győzelemmel ért végett.
Ennek
a békés hadviselésnek az egyik teoretikusa, Dr. Peter
Ackermann, már 2002. áprilisában megírta, hogy nem a
katonai eszközök bevetése a legcélszerűbb Irak, Irán és
Észak-Korea ellen. Ackermann szerint sokkal könnyebb és olcsóbb a
hatalmat békés eszközökkel átvenni. Ackermann, aki az 1994-ben
megjelent "Strategic Nonviolent Conflict" című munkájában
már kidolgozta a békés hadviselésre vonatkozó elméletét, 2004.
június 29-én a washingtoni Külügyminisztériumban beszédet
tartott: "Kemény és puha hatalom: a polgári alapú küzdelem
kialakulása és a demokratikus változás" címmel. Ackermann
azt javasolta ekkor, hogy ugyanolyan ifjúsági mozgósítással
érjenek el kormányváltást Iránban és Észak-Koreában, ahogyan
azt sikeresen megtették Szerbiában. Hozzátette, hogy ugyanezt
lehetett volna Irakban is alkalmazni. Bush elnök összes célját el
lehetett volna érni költséges és nagyarányú katonai műveletek
igénybevétele nélkül. Arról is szólt, hogy szorosan
együttműködik az amerikai fegyverfejlesztésben élen járó
Lawrence Livermore Laboratóriumokkal, az új és még tökéletesebb
kommunikációs technikák és eszközök kifejlesztésében azért,
hogy a rendszerváltásra kiszemelt fiatalokat még könnyebb legyen
megszervezni és mozgatni. Ezek a módszerek és eszközök sokkal
hatékonyabban terjesztik a demokráciát, mint a hadseregek, s adott
esetben Kínában is be lehet majd vetni őket, mert lehetővé
teszik a decentralizált tevékenységet, s így digitálisan
kényszeríthető ki a népakarat érvényesülése.
A
háttérhatalom fontos irányító intézményének, a Tavistock
Institute-nak az igazgatója, Dr. Fred
Emery már 1967-ben megjósolta, hogy azok a módszerek,
ahogyan a fiatalok a rock-koncerteken gyülekeznek, tolonganak
valósággal elözönölve a rendezvények színhelyét, hatékonyan
felhasználhatóak lesznek majd a nemzetállami rendszerek
megdöntésére már az 1990-es évek végén. Dr. Emery ezt a
mesterségesen előidézett tömeghisztériát írásos jelentésben
is megfogalmazta. Ez megjelent az általa vezetett intézet
folyóiratában, a Human Relations-ben és azt a címet viselte, hogy
"A következő harminc év: koncepciók, módszerek és
előrejelzések". A Tavistock Intézetet egyébként a Brit
Hadsereg vezetése hozta létre I. Világháború után a
pszichológiai hadviselés módszereinek a kikísérletezésére. Dr.
Emery elgondolásait már 1967-ben felhasználták azoknál a
diáktüntetéseknél, amelyeknek a célja Charles de Gaulle francia
elnök megbuktatása volt. 1991-ben ugyancsak a Human Relations-ben
volt olvasható a beszámoló arról a konferencia-sorozatról, amely
áttekintette a globális irányítás legújabb módszereit. Dr.
Howard Perlmutter, a Warton School professzora elmondotta,
hogy egy "Rock video Katmanduban" a megfelelő jelképe
annak, hogy hogyan kell egy tradicionális kultúrát destabilizálni
és ez által létrehozni a globális, nyugati hegemóniájú
civilizáció lehetőségét.
A
demokrácia békés terjesztésének fontos előfeltétele, hogy
megfelelő számú kiképzett helyi ügynök álljon rendelkezésre.
Ezen szakemberek kiképzésére hozták létre 1983-ban a Harvard
Egyetemből kiválva az Albert Einstein Intézetet, amely a háború
nem erőszakos formáira szakosodott. Ezt az intézetet Soros György
és a NED finanszírozta. Vezetője Robert Helvey ezredes, aki ezen a
területen Dél-Kelet Ázsiában szerzett 30 éven át
tapasztalatokat. Helvey ezredes volt az, aki 1999 óta szervezi és
irányítja az ifjúsági csoportokat a Balkán országaiban és
Kelet-Európában.
Helvey
2001. január 29-én elmondotta, hogy akkor kapcsolódott be a
stratégiai jellegű erőszakmentes politikai küzdelembe, amikor
látnia kellett, hogy katonai módszerekkel nem lehet eltávolítani
olyan diktátorokat - például Mianmarban (Burmában), amikor ott
szolgált, mint katonai attasé. Ekkor kezdte közelebbről szemügyre
venni Dr. Gene Sharp békés hadviselésre vonatkozó alternatív
ajánlásait.
Helvey
Rangoonban titokban megszervezte a diákokat, hogy kapcsolódjanak be
felkelő csoportok tevékenységébe. Ugyancsak ő képzete ki
Hongkongban azokat a pekingi diákokat, akik aztán 1989. júniusában
irányították a Tiananmen-téri tüntetéseket. Most pedig ő a
Falun Gong szektának a tanácsadója, amelynek szintén ő tanította
meg a polgári ellenállás technikáját.
Dr.
Sharp 1985-ben publikálta "Making Europe
Unconquerable: The Potentital Of Civilian-Based Deterrence And
Defense" (Tegyük Európát meghódíthatatlanná: A polgárok
ellenállására alapozott elrettentés és védelem) című
munkáját, amelyhez George Kennan írt bevezetést. Sharp kifejti,
hogy a polgári ellenállásra alapozott védelem képes elhárítani
a szovjet fenyegetést, és alkalmas támadások elrettentésére és
leküzdésére azáltal, hogy kormányozhatatlanná teszi a
társadalmat a leendő elnyomók számára, fenntartva a szervezett
önigazgatás képességét még különleges fenyegető helyzetben
is. Állítását az 1961-es algériai függetlenségi harccal és az
1968/69-es csehszlovákiai ellenállással szemlélteti. Kennan
bevezetőjében méltatja a polgári ellenállás és elrettentés
lehetőségeit, mert részben alternatívát jelentenek a
hagyományos, kizárólag katonai eszközökkel vívott védelemmel
szemben. Sharp-nak ezt a könyvét azonnal lefordították a NATO
tagországok nyelveire.
Az
olasz fordításhoz írott előszóban, 1989-ben, szociológusok és
politológusok is polgári ellenállásra szólítanak fel egy
esetleges Olaszország ellen indított szovjet támadással szemben.
Itt érdemes utalni rá, hogy a NATO-nak volt egy "Gladio"
nevű titkos hálózata, amelynek az volt a célja, hogy
szembeszálljon egy esetleges szovjet megszállással, minden
lehetséges katonai és nem katonai eszközzel.
Edward
Atkeson tábornok, az Európában állomásozó amerikai
csapatok hírszerző-szolgálatának helyettes főnöke 1994-től
99-ig, az Albert Einstein Intézet tanácsadója is volt. Helvey
ezredes és kollégái egy sor olyan ifjúsági mozgalmat szerveztek
meg - az Otpor-t Szerbiában, a Kmara-t Grúziában, a Pora-t
Ukrajnában, valamint a korábbi Szovjetunió utódállamaiban működő
hasonló szervezeteket, amelyeknek célja polgári jellegű
eszközökkel elérni mindazt, amit katonai eszközökkel nem
sikerült az 1980-as években. Ehhez hasonló polgári engedetlenségi
ifjúsági mozgalmak szervezése folyamatban van Afrikában és
Dél-Amerikában is.
A
Washington Post című lap 2000. december 11-én számol be arról,
hogy az Egyesült Államok által finanszírozott konzultánsok döntő
szerepet játszottak valamennyi Milosevics ellenes szervezkedésben,
ők végezték a közvélemény-kutatást és az ellenállásban
részt vevő aktivisták ezreinek a kiképzését. Ők szervezték
meg az életbevágóan fontos, párhuzamosan történő
szavazat-számlálást is. Pénzt kaptak 5000 kanna festékre, hogy
Milosevics-ellenes graffitit fessenek a falakra Szerbia-szerte, és
2,5 millió öntapadós címkét is finanszíroztak, amelyen az volt
olvasható, hogy "Milosevicsnak vége". A "bársonyos
forradalom" szerbiai változatának ez lett a felkapott
jelszava.
A
Milosevics-ellenes erőfeszítésekben közreműködő néhány
amerikai tudott a CIA tevékenységéről, de pontosan nem tudták,
hogy valóban ez miből áll. A vezető szerepet azonban a
Külügyminisztérium és a Nemzetközi Fejlesztés Amerikai Intézete
játszotta, mert ez továbbította a pénzeszközöket kereskedelmi
vállalkozókon és non-profit csoportokon keresztül a szerb
fiatalokhoz. A National Democratic Institute for International
Affairs (NDI) (Nemzetközi Ügyek Országos Demokratikus Intézete) a
szerb ellenzéki pártokkal működött együtt, míg az
International Republican Institute (a Nemzetközi Köztársasági
Intézet) pedig az Otpor-ra összpontosított. Az Otpor volt a
forradalom ideológiai és szervezeti központja. 2000. márciusában
az IRI több tucat Otpor vezetőnek fizette a költségeit, hogy
részt vegyenek Budapesten, a Hilton Szállóban megtartott
szemináriumon, amelyen az erőszakmentes ellenállás módszereit
oktatták. A Duna másik partján, a Marriott Hotelben pedig az NDI
képzett ki szerb fiatalokat. A szemináriumokon azt tanulták meg az
ellenálló diákok, hogy miként kell sztrájkokat szervezni, hogyan
kell kommunikálni szimbólumokkal, jelképekkel; miként kell
leküzdeni a félelmet, és hogyan kell aláásni egy diktatórikus
rendszernek a tekintélyét. A szemináriumok fő előadója Helvey
ezredes volt, akit az "erőszakmentes mozgalom Clausewitz"-ének
is neveznek.
(Carl
von Clausewitz porosz-német tábornok és hadtudós volt,
aki "A háborúról" írott hadtudományi művében
összegezte a napóleoni háborúk tanúságait. A háborút a
politika folytatásának tekintette más eszközökkel.)
Peter
Ackermann, aki a békés eszközökkel végrehajtott
államcsíny szakértőjének tekinthető, 2001-ben megjelentette "A
Force More Powerful: A Century Of
Non-Violent Conflict" című munkáját,
amit közösen írt Jack DuVall-lal. Ebben számol
be arról, hogy a NATO bombázás után, amely elősegítette a
rendszernek, hogy elnyomja az ellenzéket, az Otpor szervezése
nyugodtan folyt tovább olyan klubokban, ahol a fiatalok hosszabb
időt eltölthettek, gyakorlatozhattak, valamint hétvégeken tartott
partikon, illetve étkezőtermekben vagy egyszerűen az aktivisták
lakásainak a hálószobáiban.
Az Otpor a
rendkívül szegényes körülmények között élő fiataloknak
nemcsak azt tette lehetővé, hogy találkozhassanak, de azt is, hogy
alkotó módon kifejezhessék elgondolásaikat. A vezetők tisztában
voltak azzal, hogy nem alkalmazhatnak erőt olyan ellenféllel
szemben, amely többszörösen felülmúlja erőben és fegyverzetben
őket, ezért el akarták kerülni a Tienanmenn-téri tragédia
megismétlését Szerbiában. A Civic Initiatives (Polgári
Kezdeményezések) nevű belgrádi csoport vezetője, Miljenko Dereta
elmondotta, hogy a New York-i "Freedom House"-tól
kaptak pénzügyi támogatást és így 5000 példányban ki tudták
adni Gene Sharp könyvét a "Diktatúrától a demokráciáig: a
felszabadítás elméleti vázlata" (From Dictatorship to
Democracy: A Conceptual Framework for Liberation"). Az Otpor
magáévá tette Sharp - "A politika, mint erőszakmentes
cselekvés" című három kötetes főművének az elgondolásait
és azt alkotó módon belefoglalta szerb nyelven kiadott
kézikönyvébe, amelyet "Otpor User Manual"-nek
becéztek. Az aktivisták közvetlen kiképzést is kaptak Robert
Helvey ezredestől, Sharp munkatársától, a budapesti Hilton
Szállóban 2000. márciusában.
Helvey különösen
azt hangsúlyozta milyen fontos a szolgai engedelmességhez szokott
emberek magatartásának a megváltoztatása a tekintélyuralmat
gyakorló hatóságokkal szemben. Külön elmagyarázta, hogy miként
kell a rendszer tartópilléreit - a rendőrséget és a fegyveres
erőket - befolyásolni és magatartásukat megváltoztatni. Óvta a
szerb fiatalok vezetőit az erőszakmentes küzdelem
beszennyeződésétől, vagyis az erőszakos akcióktól, mert ezek
elrettentenék a többi fiatalt és a lakosság jelentős részét
attól, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz. Ezen túlmenően a
nemzetközi közvéleményre is hátrányosan hatna, és ez már
csökkenthetné a nekik jutó pénzügyi és politikai támogatást.
Ezen
új taktika következtében a szerb ellenzék is hozzájutott ahhoz a
nyugati támogatáshoz, amelyhez korábban nem férhetett hozzá. Az
Otpor és a többi disszidens csoport rendszeresen kapott pénzügyi
támogatást, a washingtoni kormánnyal együttműködő Nemzeti
Demokrácia Alapítványtól, és az Otpor vezetői rendszeresen
tárgyaltak Daniel Serwer-rel, az amerikai Béke Intézet Balkán
Részlegének az igazgatójával. A szerb erőszakmentes ellenállókat
finanszírozta a Nemzetközi Köztársasági Intézet is, valamint az
Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség is.
A
szerbiai békés forradalom nyomán a Nemzeti Demokrácia Alapítvány,
az Albert Einstein Intézet és ezek elágazásai segítettek
fiatalokból álló csoportokat létrehozni az Otpor
(Ellenállás) mintájára más kelet-európai országokban
is. Így jött létre a Zubr (Bölény) Belorussziában
2001-ben, és mint már említettük, a Kmara (Elég)
Grúziában és a Pora (Idő) Ukrajnában. A
Milosevics-rendszer bukása óta számos Otpor-tag találkozott
a Zubr-csoporttal. A Zubr honlapján is megtalálható
már a "Diktatúrától a demokráciáig" című könyv.
Egy más országban végrehajtott akciónak az egyszerű leutánzása
azonban nem jelent még biztos sikert. Az Otpor sok energiát
fektetett az emberi erőforrásba, különösen a fiatalokba. Az az
NGO, amely az Otporból alakult ki, jelentősen hozzájárult a
Milosevics-rendszer megdöntéséhez, azzal, hogy nagylétszámú és
eseményekben dús tiltakozó akciókat tudott szervezni. Az
Otpor-nak már jól kiképzett követői vannak Ukrajnában, akik
máris bizonyították, hogy hatékonyan tudják befolyásolni a
politikát.
A
grúziai "rózsás forradalomtól" eltérően Ukrajnában
nem volt országos választást ellenőrző civil (NGO) szervezet,
amelynek törvényes felhatalmazása lett volna arra, hogy a
szavazókörzetekből megkapja a jegyzőkönyvek másolatait, és
párhuzamos összesítést készítsen a leadott szavazatokról.
Ehelyett aPora megfigyelői éjszakai virrasztást
szerveztek. A Pora önkéntesei a választási körzetek bejáratainál
éjszakáztak és közvetlen közelről ellenőrizték, hogy
történt-e valamilyen szabálytalanság. Egyes Pora aktivisták
újságírónak kiadva magukat kikérdezték a választási
megbízottakat arról, hogy hányan nem adták még le a
szavazataikat és ily módon próbálták kideríteni, hogy sor
került-e szavazatok többszörös leadására.
A
grúz Kmara-t elsősorban külföldről
finanszírozták, a Pora-t azonban nagyrészt belföldi forrásokból
pénzelték. Sok polgár és üzletember kereste fel a Pora
helyiségeit különböző adományokkal, pénzzel, felszereléssel
és élelemmel. A Független Államok Közössége (a FÁK)
országaiban egyre több vezető tesz lépéseket az erőszakmentes
kormánybuktatás megelőzésére. Alexander Lukasenko belorusz elnök
máris felmérte, hogy hol találhatóak a "narancs-központok"
és elrendelte a felszámolásukat. Kirgíziában is a rendszer
bírálóit külföldről pénzelt ügynököknek nevezik, akiknek a
célja az adott ország belső viszonyainak az aláásása.
E
hatalomátvételi technikát legutóbb 2005. márciusában a
közép-ázsiai Kirgizisztánban alkalmazták. Biskekben az ellenzéki
tüntetők megrohamozták a kormány épületét 2005. március
24-én. A városközpontba tartó tüntetőket Akajev elnök hívei
megpróbálták feltartóztatni. Segítették őket a rohamrendőrök
is, de a tiltakozók megfutamították őket. Amikor a tüntetők
behatoltak a kirgiz kormány főépületébe, a tömeg első rohamát
még visszaverte a biztonsági személyzet. A második azonban már
eredményesnek bizonyult, és az ellenzékiek két minisztert is
foglyul ejtettek. A CNN és más nemzetközi tájékoztatási
intézmény szerint a kormány épületét elfoglaló ellenzéki
tüntetők a foglyul ejtett védelmi és nemzetbiztonsági
miniszterrel aláíratták lemondásukat. Az ellenzékiek egyik
vezetője Bakijev, korábbi miniszterelnök új választások
kiírását ígérte. Az ellenzék másik vezetője: Rosa Ottumbajeva
a kormányépületbe érkezett, hogy segítsen Bakijevnek. Aszkar
Akajev Kazahsztánon keresztül Moszkvába távozott. A kirgiz
Legfelsőbb Bíróság egyhangú döntéssel érvénytelenítette a
parlamenti választások eredményeit. Oszmonov, a Legfelsőbb
Bíróság elnöke közölte, hogy a februári, márciusi választások
előtti törvényhozó testületet ismeri el törvényesnek. Az
ellenzék felszólította a hadsereget és a rendőrséget, hogy
találjanak békés megoldást a belpolitikai válságra.
Az
előző összetételű kirgiz parlament is összeült és megvitatta
a kialakult helyzetet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezet, az EBESZ Biskekben tartózkodó külön-megbízottja
hangsúlyozta, hogy az EBESZ kész segítséget nyújtani a helyzet
rendezéséhez. Felajánlotta segítségét Ukrajna is. Az orosz
Védelmi Minisztérium utasította Kirgizisztánban tartózkodó
alakulatait, hogy ne avatkozzanak be az egykori szovjet
tagköztársaság belügyeibe. Kirgizisztán az az ország, ahol
közvetlenül van jelen a volt főhatalom és az új főhatalom: a
Global Empire katonai ereje. Biskek közelében 500 orosz katona és
20 vadászrepülőgép állomásozik. Az Egyesült Államok is
fenntart a kirgiz fővárosban egy légitámaszpontot, amely az
Afganisztánban harcoló amerikai erők ellátását biztosítja.
Az
amerikai Associated Press tudósítója helyszíni jelentése szerint
az Egyesült Államok által támogatott lapokat tartottak a kezükben
az Ascar Akajev elleni tüntetők. Az ellenzéki újságok az
Egyesült Államok Külügyminisztériuma keretében működő
Demokrácia, Emberi Jogok és Munka Hivatalának a támogatásával
készültek. Ez a sajtó 2003. novembere óta működött a New
York-i Freedom House programjának a keretében és több mint
egymillió dollár amerikai kormánytámogatást is kapott. Ezek az
ellenzéki sajtótermékek jelentősen hozzájárultak az Akajev
elleni elégedetlenség növekedéséhez és végül elvezettek a
kormány erőszakos eltávolításához. Akajev az ellenzékkel
folytatott vitájában a Nyugat szemére vetette, hogy nagyarányú
anyagi támogatást nyújt az ellenzéknek. 1991 óta Kirgizisztán
800 millió dollár amerikai segélyt kapott és a demokrácia
elősegítésére egyedül 2004-ben 13,3 millió dollárt. Ennek az
összegnek a jelentős részét a Nemzeti Demokratikus Intézet és a
Nemzetközi Köztársasági Intézet kapta. A biskeki amerikai
nagykövetség rámutatott, hogy Akajev-pártiak ugyanúgy
részesülhettek támogatásban, mint az ellenzék. Megfigyelők
azonban rámutattak, hogy a Nyugat által támogatott demokrácia
csoportok fontos szerepet játszottak annak a légkörnek a
megteremtésében, amely végül is elvezetett a belpolitikai helyzet
kiéleződéséhez. Rosa Ottumbajeva, aki korábban országa
washingtoni, illetve londoni nagykövete volt és jelenleg országa
ügyvezető külügyminisztere, kijelentette: "A Nyugat és az
Egyesült Államok szponzorálták a fejlődés demokratikus útját
és támogatták demokratikus céljainkat."
Talán
ennyi is annak a következtetésnek a levonásához, hogy Kirgíziában
is a nyugati, elsősorban amerikai pénzügyi támogatás jelentős
szerepet játszott az ellenzék tevékenységében és lehetővé
tette annak a hatalom-átvételi technikának az alkalmazását,
amely legutóbb Grúziában és Ukrajnában is sikeresnek bizonyult.
A
legújabb célpont: Oroszország
Moszkvában
az a közkeletű nézet, hogy Ukrajnában és Grúziában lényegében
a CIA által szervezett államcsínyre került sor. Oroszországból
kevés politikus és liberális gondolkodású diák utazott Kijevbe,
hogy részt vegyen az ottani megmozdulásokban. Egyre többen teszik
fel a kérdést, hogy a demokrácia terjesztésének ez a hulláma
eléri-e Oroszországot is. A moszkvai "Free Thought - XXI"
című újság szerkesztője: Vlagyiszlav Inozemtsev szerint a
belgrádi, tbiliszii és kijevi események bizonyítják, hogy azok a
Kreml-hivataliban, akik még mindig Nagy-Oroszországban
gondolkodnak, számíthatnak egy nagyarányú felfordulásra
Oroszországban.
Egy
ilyen belső változás már folyamatban van. Orosz nyugdíjasok és
háborús veteránok ezrei tüntettek országszerte amiatt, hogy az
állam megrövidítette őket, amikor a közelmúltban átalakította
támogatási politikáját. Vlagyimir Putyin elnök öt évvel
ezelőtti hatalomra kerülése óta ez volt a legnagyobb méretű
kormányellenes megmozdulás. Egyes szakértők szerint a Kreml-nek
fel kell vennie a párbeszédet a társadalommal, mert az
elégedetlenség olyan méretűvé dagadhat, hogy ellenőrizhetetlenné
válik. A globális közösség nem fog félreállni és számolni
kell inkább egy Jugoszláviához hasonló társadalmi válsággal,
azaz súlyosabbal, mint ami Ukrajnában zajlott le.
2005.
február 24-én Moszkvában a Jabloko (Alma) és Idushchie
Bez Putyina (Putyin nélküli idők) nevű ifjúsági
mozgalmak bejelentették, hogy létrehozzák a demokratikus ifjúsági
ellenzéket. A két mozgalom vezetői sajtótájékoztatón azt
közölték, hogy a szerb Otporhoz, és az ukrán Pora-hoz hasonló
diák tüntetésekre kerülhet sor. A Jabloko ifjúsági szárnyának
vezetője, Ilja Jasin, kijelentette:
"Ma
tekintélyuralmi politikai rendszer van hatalmon Oroszországban. A
demokratikus mozgalom szervezetlen és demoralizált. Ezért a
diák-tiltakozási mozgalom létrehozása különleges fontossággal
bír. Vállaljuk a Putyin-rendszer elleni polgári ellenállás
frontvonalának a képviseletét. A liberális demokrácia, a polgári
jogok és szabadságjogok értékeit képviseljük. Módszerünk az
utcai tiltakozás, amelynek célja az emberek közösségi tudatának
befolyásolása."
"Meg
akarjuk tanítani őket, hogyan védjék meg szabadságjogaikat."
- tette hozzá az Idushchie Bez Putyina részéről Roman
Dobrokhotov. Az említett sajtóértekezleten a következő szövegű
nyilatkozatot tették közzé az együttműködésről:
"A Jabloko és
az Idushchie Bez Putyina fiataljai bejelentik, hogy
közös erőfeszítéssel létrehozzák a demokratikus ifjúsági
ellenzéket a Putyin-rendszer ellen és a polgári ellenállást a
tekintélyuralmi politikai rendszerrel szemben, amely ma
Oroszországban hatalmon van. A hatóságok folytatják az
értelmetlen és véres háborút Csecsenföldön. Ezzel táplálják
az etnikai gyűlölködést. Korrumpálják az orosz hadsereget. A
hatóságok lerombolják a szabad közoktatási rendszert. A diákokat
barrakokba kényszerítik. Megvonják a veteránoktól és a
nyugdíjasoktól juttatásaikat. A hatóságok korlátozzák a
polgári társadalom intézményeit. Megbénítják az ellenzéki
pártokat és megtagadják a néptől a választás lehetőségét.
Sárba tapossák a szólásszabadságot. Növelték a hatóságok a
rendőri gumibotok jelenlétét. Biztonsági erőkkel figyeltetik a
hivatalban levőket. Politikailag motivált bűnügyeket koholnak.
Vlagyimir Putyin rendszerét hatalmas apparátus, olaj és
televízió-monopólium, állami propagandisták, valamint
rendőröklök százezrei szolgálják. Eljött az idő azt mondani,
hogy elég! Készek vagyunk feláldozni társadalmi helyzetünket,
harcolni kívánunk a szabadságunkért és szembeszállni az utcákon
Putyin tekintélyuralmi rendszerével és korrupt hivatalnokainak a
hatalmával. Bejelentjük polgári engedetlenség szervezésére
vonatkozó terveinket és nyomást gyakorolunk a hatóságokra, hogy
kezdjenek széles körű társadalmi párbeszédet Oroszország
jövőjéről és felhasználunk minden törvényes eszközt az Orosz
Föderáció jelenlegi rendszerének a megváltoztatására. Nem
félünk a hatóságokkal való szembenállástól. Apáinktól
kaptuk a jogot, hogy hangot adjunk nézeteinknek és nagyon nehéz
lesz elhallgatatni bennünket."
Patrick
J. Buchanan, Nixon elnök beszédírója és többszörös
elnökjelöltségre pályázó, a demokrácia terjesztésének most
részletezett módszerével kapcsolatban felvetette: vajon nem
használ-e az Egyesült Államok hidegháborús taktikát egy
hidegháború utáni korszakban? Vajon nem avatkozik-e be az Egyesült
Államok Ukrajna belügyeibe, amikor olyan módszereket használ,
amelyeket magával szemben felháborítónak és bűnösnek
tekintene. Buchanan tehát egyszerűen azt kérdezi, hogy a
demokrácia globális elterjesztésével kapcsolatosan nem
tekinthetőek-e képmutatóak az amerikaiak. Az amerikai politikus
felsorolja, hogy a Nemzeti Demokrácia Alapítvány, a USAid, a
Freedom House, a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért,
valamint a Soros György nevével fémjelzett Nyílt Társadalom
Intézet nagy összegeket pumpált az ukrajnai küldetésekbe és
számos ügynököt küldött Kijevbe, hogy megbuktassa a
Kucsma-kormányzat által támogatott Viktor Janukovicsot, és
hatalomra segítse Viktor Juscsenkót. Mindezt állítólag az
objektív és pártatlan Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezet segítségével.
Egy
másik újságíró, Jonathan Steele, a Guardian
hasábjain megállapította: "Juscsenko megkapta a Nyugat
fejbólintását és ömlött a pénz az őt támogató csoportokhoz,
a Pora ifjúsági szervezettől a különböző ellenzéki
internetes-honlapokig. Még provokálóbb módon az amerikai és a
nyugati nagykövetségek pénzelték a szavazás utáni azonnali
közvélemény-kutatásokat (az ún. "exit poll"-okat)."
Ezek
az exit-poll felmérések azt mutatták, hogy Juscsenko 11%-kal
vezet. Ez demoralizálta az ellenzéket és a legtöbb ukránt
meggyőzte arról, hogy Juscsenko az ország következő elnöke.
Visszatérve Buchanan "AntiWar.com" című, 2004. december
6-án megjelent írásához, az párhuzamot von Juscsenko és John
Kerry között. Janukovics nagyarányú többséget kapott
Kelet-Ukrajnában és ez ellensúlyozta Juscsenko nyugat-ukrajnai
eredményeit, s így lényegében 3 százalékkal Janukovics győzött.
Ekkor tüntetők ezrei lepték el az utcákat, és csalást
kiáltoztak. Követelték, hogy Juscsenko legyen az elnök. Ezt
követően polgári engedetlenség kezdődött, amelyet erőteljesen
támogatott a Nyugat és a tüntető tömegek megfélemlítették a
parlamentet és Kucsma elnököt. A bíróság sem tehetett mást,
érvénytelennek nyilvánította a választást.
Hatalmas
tüntetések voltak Kijevben Viktor Janukovics miniszterelnök
mellett is, de ezekről a nyugati tévék nem számoltak be.
Janukovics támogatóit lekicsinylően "buszokkal beszállított"
embereknek titulálták. A Juscsenkót támogató tüntetőknek
viszont lézerfények, plazmaképernyők, csúcstechnológiájú
hangosító berendezések, rockkoncertek, sátortáborok és hatalmas
mennyiségű narancsszínű ruházat állt a rendelkezésére. Szinte
komikus őket spontán tüntetőknek minősíteni.
John
Laughland, ugyancsak a Guardian hasábjain
megállapította, hogy a Juscsenko mellett tüntetőket ugyanolyan
mesterségesen előállított "műtüntetőknek" lehet
nevezni, mint ahogyan ilyen műháború volt az Egyesült Államok és
Albánia között Dustin Hoffmann és Robert De Niro: "Weg the
Dog" - "Amikor a farok csóválja" című filmjében.
Laughland szerint a Pora Washington által létrehozott és pénzelt
szervezet, hasonló az Otporhoz és a Kmarahoz, amelyeket Szerbiában
és Grúziában használtak az ott hivatalban lévő politikai
vezetés lecserélésére egy Amerikai szájíze szerinti másikra. A
Pora-nak jelképe a lovaglócsizma, amint éppen eltapos egy bogarat.
"Ha
az Egyesült Államok azért avatkozik be Ukrajnában, hogy a
választást olyan elnök javára billentse el, aki a NATO irányába
hajlik Moszkvával szemben, akkor a tűzzel játszunk" -
állapítja meg Jonathan Steele hozzátéve: "Ukrajna nemcsak
földrajzilag és kulturálisan megosztott, amely jó recept a
felosztásra, vagy egy polgárháborúra - de fontos szomszédja
Oroszországnak is. Ukrajna geostratégiai kérdéssé vált, de nem
Moszkva, hanem az Egyesült Államok miatt, amely elutasítja, hogy
szakítson azzal a hidegháborús politikával, amelynek célja
Moszkva bekerítése volt. Arra törekszik, hogy a maga oldalára
állítsa a korábbi szovjet tagköztársaságokat."
Buchanan megállapítja,
hogy Földünkön a legkritikusabb viszony a világ másik nagy
atomhatalmához, Oroszországhoz fűződik. Ez a nemzet küszködik a
népességfogyással, a birodalmi státusz elvesztésével, országa
területének feldarabolásával és a terror megfékezésével. Ez a
viszony sokkal fontosabb Amerika számára, mint az, hogy kik
kormányoznak Kijevben. A posztmodern államcsínynek az a
tökéletesített technikája, amelyet sikeresen alkalmaztak
Szerbiában és Grúziában, és sikertelenül Belorussziában, abból
a célból, hogy amerikai vazallusok kerüljenek hatalomra
Oroszország szomszédságában, veszélyes és arrogáns politikának
minősíthető. Buchanan sürgette, hogy az amerikai törvényhozás
vizsgálja ki a NED (National Endowment for Democracy - Nemzeti
Demokrácia Alapítvány) és a többi hasonló szervezet
tevékenységét Ukrajnában, ahol titkos pénzeket használtak a
választások kimenetelének biztosítására.
A
Global Empire hatalma ingatag
A
globális pénzügyi főhatalom hegemóniája alatt álló Egyesült
Államok több trillió (számításunkban egy trillió ezermilliárd)
dollárt is meghaladó külföldi adósságának a 40%-ka
tekintetében fizetésképtelenné vált. Erről a rendkívül fontos
hírről azonban csak a The Economist című lap
számolt be. Más szavakkal kifejezve ez azt jelenti, hogy az
Egyesült Államok szélhámos játékot űz a saját maga által
előállított dollárral. Ez a 100%-kosan fedezetlen papír, illetve
elektronikus pénz annak köszönheti még mindig meglevő világpénz
státuszát, hogy bíznak benne, illetve az Egyesült Államok rá
tudja kényszeríteni ezt a pénzt a világ többi részére.
Ugyanakkor az Egyesült Államok pénztelen adósnak bizonyult, mert
nem fizette vissza ezt a pénzt adósainak, noha nagy összegű
hiteleket vett fel tőlük. Nézzük meg, hogy milyen veszteség
érheti a hitelezőket, ha nem kapják meg Amerikától pénzüket. A
dollár szándékos politikai és gazdasági döntések következtében
vesztette el értékének 40%-kát, és csökkent az euróval
szembeni átváltási aránya 133 centről 80 centre az elmúlt három
évben. A dollár hanyatlása kihat természetesen a japán jenre, a
kínai jüanra és más valutákra is. Számítani lehet arra, hogy
együttesen zuhan a mélypontra árfolyamuk.
Kétségtelen,
hogy a dollár hanyatlásával reálértékben a külföldiek
kevesebbet fizetnek saját adósságszolgálatuk fejében. Ezt
azonban csak akkor tudják teljesíteni, ha olyan valutákban tudják
növelni jövedelmüket, amelyeknek a dollárhoz viszonyított
átszámítási aránya viszont megnövekedett. A külföldiek tehát
ugyanabban a leértékelt dollárban jutnak jövedelemhez és
egyenlítik ki adósságszolgálati kötelezettségeiket.
Kína
és más kelet-ázsiai országok dollárban kereskednek. Ehhez a
valutához kapcsolták saját pénzüket. Dollártartalékuk
reálértékének jelentős részét máris elveszítették. Számolni
kell azzal, hogy a dollárban lévő pénzügyi eszközeik többi
részét is elveszítik. Az Egyesült Államok nemzeti össztermékének
több mint az egyharmadára rugó összeggel tartozik a világ többi
részének. Ez a tény önmagában is megfizethetetlenné teszi ezt
az adósságot, még akkor is, ha Washington meg akarná fizetni. De
egyre több tény utal arra, hogy nem akarja.
Amerika
belső - hitelkártyákban fekvő - adóssága megközelítette a
nemzeti össztermék 100%-kát. A washingtoni kormányzat adóssága
meghaladta a 7,5 trillió dollárt és ebből egy trillió az elmúlt
három évtizedben halmozódott fel, a legutolsó két trillió pedig
az elmúlt nyolc évben. Az utolsó egy trillió pedig az elmúlt két
évben. Mindez az amerikai költségvetésnek 300 milliárd dollár
évi kamatterhet jelent. A washingtoni törvényhozás nemrég emelte
fel az eladósodási határt 8,2 trillióra. (Egy trillió, mint már
utaltunk rá, ezermilliárd dollárral egyenlő.) Ez láthatóvá
téve azt jelenti, hogy ha ezerdolláros bankjegyeket használnánk,
akkor 160 kilométer magas dollártornyot kellene összerakni. Ennek
az összegnek a felét külföldiek birtokolják. Amerika
eladósodottsága - beleértve a magánháztartások kreditkártyában,
ingatlanjelzálogban meglévő tartozásait is - eléri a tíz
trillió dollárt. Ehhez még hozzá kell számolni a korporációs
és financiális intézmények adósságát, az opciókat, a
derivátumokat és az ehhez hasonlókat, valamint a tagállamok és a
helyi kormányzati szervek adósságát. Így egybe számolva az
adósság mértéke 37 trillió dollár. Ez csaknem a négyszerese az
Egyesült Államok egész nemzeti össztermékének. Ennek az
adósságnak csak egy részét lehet belülről megfelelően
menedzselni.
Az
Egyesült Államok azonban nemcsak kimerült, pénzügyileg
lecsúszott ország, de egyben a világ legprivilegizáltabb nemzete
is, mivel övé annak a pénznek a kibocsátási monopóliuma, amely
még mindig a világ első számú tartalékvalutája. A dollár
létrehozása Washingtonnak csak annyiba kerül, amennyit a papír és
a festék áráért fizetnie kell, illetve a számítógépei
működtetéséért. A világpénz kibocsátásának monopóliumán
túlmenően az Egyesült Államok exportálhatja az inflációt,
óriási dollármennyiség kibocsátásával. Így jött létre az a
helyzet, hogy a világszerte forgalomban lévő dollár mennyisége
háromszor akkora, mint amennyi magában az Egyesült Államokban van
forgalomban. Amerika tehát az egyetlen olyan ország, amelynek a
külső adóssága főleg olyan valutatartozásból áll, amely
valuta az ő saját belső pénze, és ezért tetszés szerinti
mennyiséget kreálhat belőle. A többi országnak ugyanezt a
dollárt árukkal és szolgáltatásokkal kell megvásárolnia. Az
Egyesült Államok - például Kínának - és a többi adósának
lényegében olyan dollárral fizet, amelynek nincs valóságos
értéke, azon túl, amennyit a belé fektetett papír és festék
ér. Kína tehát átadja gyakorlatilag értéktelen papírért
Amerikának a sok milliárdot érő termékeit, amelyeket aztán az
Amerikaiak fogyasztanak el. Amikor Kína megkapja árui fejében
értéktelen papír-dollárban a vételárat, akkor ezekkel a
milliárdokkal megint csak Amerikához fordul és megvásárolja
annak államkötvényeit, kincstárjegyeit, amelyek még
értéktelenebbek, mint a papír-dollár. A különbség annyi, hogy
ezek után az állami adóslevelek után némi kamatjövedelmet kap.
Ezeket a hitelleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket
azonban Kína (és a többi hasonló helyzetű ország) soha nem lesz
képes készpénzre átváltani és akár egy részét is eladni.
Ugyanakkor tény, hogy ezek az amerikai értékpapírok a dollár
hanyatlása következtében máris rengeteget veszítettek
értékükből.
Amerika
hatalma lényegében két tartópilléren nyugszik. Ezen a
világpénz-kibocsátási monopóliumon (a papírdolláron) és a
Pentagonnal szimbolizálható fegyveres erején. Mindkettő támogatja
egymást és mindkettőnek a sebezhetősége a másikat is gyöngíti.
Afganisztán és Irak óta megnövekedett a bizalom a Pentagon iránt.
Ez viszont némiképp megerősítette a dollárt is, amely viszont
kulcsszerepet játszik a Pentagon külföldi akcióinak a
finanszírozásában.
Amerika
azonban más ügyes fogásokat is alkalmaz. El tudta érni,
hogy kilenc százalék hozamot kapjon külföldi
gazdasági és pénzügyi befektetéseiért, miközben a külföldiek
csak három százalék hozamhoz juthatnak az
amerikai befektetéseikért, és mindössze egy százalék
reálkamathoz a kincstári kötvényekért. Noha az amerikai külföldi
befektetések elérik azt a szintet, amit az Egyesült Államok
fektetett be külföldön, ennek ellenére az Egyesült Államok
nettó hat százalékkal több hozamhoz tud jutni. Ehhez járul még
az is, hogy Amerika szép jövedelmet húz a nagyrészt szegény,
eladósodott országok adósságszolgálatából. Az Egyesült
Államok profitja ebben a vonatkozásban eléri az ötven százalékot
és más külföldi érdekeltségeiből még további jövedelemhez
jut, amellyel eléri a száz százalékot. Ez segíti Amerikát
ahhoz, hogy kárpótolja magát a hazai elmaradt profitokért,
továbbá azért, hogy 1972 óta nem növekedett kellően
gazdaságának a belső termelékenysége.
A
Clinton elnöksége alatt sokat emlegetett termelékenység-növekedés
az információs technológiára és a komputerekre korlátozódott.
De még ez a fellendülés is elakadt, amikor az elektronikai buborék
kipukkadt. A szolgáltató szektor alkalmazottai egyre keményebben
dolgoztak, könyvelési trükkökkel pedig kimutattak nagy profitokat
és termelékenység-növekedést. Ez olyan csődök sorozatához
vezetett, mint amilyen az Enron esetében is bekövetkezett. Az
Egyesült Államok több trillió dolláros adósságot halmozott
fel, amelyről pontos számokat nem hoznak nyilvánosságra, de
amelyről bizonyosan állíthatjuk, hogy a világ legnagyobb
adósságtömege.
Alan
Greenspan, a Federal Reserve elnöke szerint ez a helyzet
részben azért állt elő, mert az amerikaiak leggazdagabb 20 %-ka,
vagyis azok, akik képesek lennének a megtakarításokra, mindössze
jövedelmük 2 %-kát takarítják meg. Ezt a megtakarítást azonban
háromszorosan túlszárnyalja a kormányzat költekezése, amely
meghaladja a 6%-kot. Ez az átlagos megtakarítási arányt 0,2%-ra
csökkenti. Az évi 400 milliárd dollár költségvetési hiány
több mint a nemzeti össztermék 3%-ka. Valójában ez a
költségvetési hiány még 200 millió dollárral meg is növelendő,
mivel ezt a szövetségi költségvetés kölcsönveszi a Federal
Social Security rendszer, azaz az állami kötelező
társadalombiztosítás jelenlegi többletéből. Ma már nagyon sok
szó esik arról, hogy a social security rendszer, amelyet a New Deal
keretében Franklin Delano Roosevelt elnök hozott létre, hamarosan
csődbe jut, mivel várható a baby-boom generáció népes rétegének
a nyugdíjba menetele és az ő nyugdíjuk kifizetésére már nem
lesz elég pénz a rendszerben. Ezért lett az egyik legfontosabb
belpolitikai kérdés és a jelenlegi elnök egyik fő törekvése a
társadalombiztosítási alap privatizálása. Ez azt jelenti, hogy
az embereket arra kényszerítenék, hogy nyugdíjukra az egyre
bizonytalanabbá váló pénzpiacon és befektetési piacon helyezzék
el megtakarításaikat.
Ez
a pénzügyi helyzet kényszerítette arra az Egyesült Államokat,
hogy felhasználja mások megtakarításait. Számos szegény ország
központi bankja tartalékát a világvalutának számító dollárban
tartja, azaz Washington kezeiben. A magánberuházók dollárral
fizetnek és vásárolnak a Wall Streeten értékpapírokat, bízva
abban, hogy pénzüket a világ legbiztonságosabb helyén fektetik
be. Az Egyesült Államokba érkezik évente százmilliárd dollár
Európa központi bankjaiból, több mint százmilliárd Kínából
és 140 milliárd Japánból. További tízmilliárdok érkeznek
számos kisebb országból, beleértve a harmadik világ szegény
államait is. Az Egyesült Államok maga is nyomást gyakorol rájuk,
hogy megtakarításaikat Amerikába helyezzék el, adósságaik után
fizetendő törlesztések és kamatok formájában.
Az
egyik dollárbehajtó a Nemzetközi Valutaalap, amely a
legkülönfélébb módszerekkel kényszeríti ezeket az országokat
adósságszolgálati terheik tovább fizetésére, noha felvett
kölcsöneiket már sokszorosan visszafizették. Adósságaiktól
csupán azért nem szabadultak meg, mert a kölcsönfelvétel idején
még 5-6%-kos kamatlábat 1979-ben a City of London, majd pedig a
Federal Reserve is 1979. októberében 20%-ra emelte. Ezért a
kamatok fizetésére további kölcsönöket kellett most már
magasabb kamatokkal felvenniük, hogy adósságszolgálati terheiket
fizetni tudják. Ily módon ezek az adósságok megháromszorozódtak.
A játéknak a neve privatizáció, az adósságot ugyanis
társadalmasították, miután azt nagyrészt magánvállalatok -
többek között az economic hitman-ek - segítségével létrehozták.
Csak az államnak van elég hatalma ahhoz, hogy kifacsarja az
adósságszolgálat fizetéshez szükséges összegeket a
középosztályhoz tartozókból, és azokat átszivattyúzza
adósságszolgálat formájában az Egyesült Államokba.
Csak Argentína ésOroszország volt
elég erős ahhoz, hogy moratóriumot tudjon kiharcolni magának
adósságszolgálati kötelezettségei teljesítésére, de mindkét
ország csak az után, hogy a Gobal Empire által rájuk
kényszerített pénzpolitika valóságos pusztítást végzett
gazdaságukban és társadalmukban.
Argentínának sikerült
történelme talán legmélyebb válságából talpra állnia. A
Nemzetközi Valutaalap adósságspiráljába került ország
megtagadta az IMF által rákényszerített feltételek teljesítését.
Argentína eladósodása az első olajár-robbantás (nem magától
bekövetkezett robbanásról volt szó) után az 1974 utáni években
kezdődött. Tíz év alatt a pénzügyi rendszer a külföldi
pénzintézetek függvényévé vált. Az 1980-as években a
Valutaalap ismét nagymértékben megemelte kamatait, illetve csak
változó kamatra adott hitelt. Argentína hiába fizetett többet és
többet adósságszolgálatként, a felvett hitelek összege egyre
csak növekedett, és 2001 végére elérte a kamatokkal számított
141 milliárd dollárt. Argentína ekkor fizetésképtelenné vált.
Emberek milliói lettek munkanélküliek. A bankszámlákat
befagyasztották, és súlyos politikai válságba került az ország.
Ami
rendkívülinek számított az az, hogy Argentína nem
volt hajlandó teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap által javasolt
megszorító intézkedések bevezetését és az argentin kormány
megtagadta a hitelek visszafizetését. Ehelyett állami
beruházásokkal és argentin vállalatok segítségével
munkahelyeket teremtett, vagyis a híres Lautenbach-terv elgondolásait
kísérelte meg alkalmazni úgy, hogy a belföldi fogyasztást
élénkítve törekedett kilábalni a válságból. A Nestor
Kirchner vezette kormány 2004. végén végleges javaslatot
tett a hatalmas államadósság leírására, pontosabban az adósság
elengedésére. Ez a lépése óriási ellenkezést váltott ki a
hitelezők körében, ugyanis az argentin kormány hosszas
alkudozások után csak a befektetések 40%-kát hajlandó kifizetni.
Az Argentina által kibocsátott és vissza nem fizetett
államkötvények értéke 81 milliárd dollár. Ezt az
adósságtömeget növeli az a 21 milliárd dollár, amely ki nem
fizetett kamatokból halmozódott fel. A bírálók rámutatnak, hogy
a számlát végső soron azok a hitelezők - köztük kisbefektetők
- fizetik meg, akik az évi 9%-kot hozó, és az állam által
garantált kötvényeket megvásárolták. E hitelezők csaknem fele
argentin állampolgár, a külföldiek pedig olaszok, svájciak,
németek és amerikaiak. Az államkötvény-tulajdonosoknak kell
eldönteniük, hogy elfogadják-e a felajánlott csekély, de biztos
rendezést, vagy várnak 2045-ig, amikor a teljes egészében
visszakapják pénzüket. Harmadik lehetőségként egy hosszas
pereskedés is számításba jöhet.
Egyelőre
nem lehet tudni, hogy a Global Empire legfelsőbb vezetői
eldöntötték-e már a dollárrendszer lecserélését, és ezért
hagyják tovább zuhanni a dollárt, vagy pedig a már eddig bevált
technikákkal megerősítik - például a Federal Reserve
kamatemelésével és így meghosszabbítják a jelenlegi
pénzrendszer életét. Egyre több ország megkezdte már
valutatartalékainak a részleges átállítását dollárról
euróra, amely egyre inkább tartalékvalutává alakul át. 2005.
február elején az Orosz Központi Bank bejelentette, hogy a rubel
átváltási arányát fokozottabb mértékben az euróhoz igazítják
és a dollár szerepét csökkentik. Ez azt jelenti, hogy egy kettős
valutakosár lép a dollár helyébe. Ebben egyelőre az amerikai
dollár dominál, mert a kosár 90%-ka amerikai valutából és
10%-ka euróból tevődik össze. Ez megerősíti azt a 2004-ben
végrehajtott lépést, hogy az orosz valutát többé nem kapcsolják
ténylegesen a dollárhoz. Ebben az amerikai pénz világszintű
meggyengülésén túlmenően az is szerepet játszott, hogy
Oroszországnak a megemelkedett kőolajárakból jelentős
többletjövedelme keletkezett. Ez a többlet lehetővé tette, hogy
a mindennapi devizaügyleteknél fokozottabb mértékben használják
az eurót. A rubel elszakadása a dollártól valójában nem
gyengíti, hanem erősíti az orosz pénzt.
Argentína
és Oroszország legutóbbi lépéseinek az ismertetésével azt
kívántuk alátámasztani, hogy megingott a bizalom a
világgazdaságot irányító pénzügyi rendszer első számú
valutája, a dollár iránt. Mivel a hanyatló dollár akadályozza
ennek a világpénznek a beáramlását az Egyesült Államokba, Alan
Greenspan, a FED elnöke rákényszerült a kamatlábak
emelésére, hogy fenntartsa a dollár vonzerejét. Erre a vonzerőre
egyre nagyobb szükség van, ha fedezni kívánják az évről évre
növekvő kereskedelmi deficitet. A kamatlábak felemelésének
azonban egyik következménye lehet, hogy összeomlik az
ingatlan-üzletág, amely az alacsony kamatozású jelzáloghiteleken
alapszik. Az amerikaiak többsége a házakban tartja a
megtakarításait. Az erre alapozott képzeletbeli gazdagság képezte
a túlfogyasztás alapját, amely majdnem olyan nagy, mint az egész
nemzeti össztermék. Ha a házak árai összeomlanak a megnövekvő
kamatlábak következtében, ez nemcsak a házingatlanok árát fogja
csökkenteni, de dominó-hatást előidézve megakadályozhatja az
úgynevezett második és harmadik jelzáloghitelek törlesztési
részleteinek a fizetését is. Mindez hatással van a hitelkártyák
révén történt eladósodásra, vagyis az általános fogyasztásra.
Ez pedig korlátozhatja a forgalomból élő cégek profitját,
beruházásait és valamennyi gazdasági szereplő eladósodását
növelheti. Az egész amerikai gazdaság mély recesszióba
süllyedhet. További következményként számításba kell venni a
részvényárak jelentős csökkenését. Mindez együttes hatásában
még inkább megnehezíti az adósságszolgálati terhek viselését.
Az
alacsonyabb amerikai beruházás csökkenti az ipari termelékenységet
és ezen keresztül a versenyképességet is. Mindezt pedig már nem
lehet kompenzálni a dollár további leértékelésével és az
amerikai export még olcsóbbá tételével. Ezek a módszerek eddig
hatásosak voltak, de ezeknek is megvan a határuk. Az infláció
rubelben, pesoban, dollárban ténylegesen deflációt eredményezett.
(A defláció a pénzmennyiség csökkentését jelenti a pénz
vásárlóerejének a növelése céljából. Ilyen értelemben az
infláció ellentétének fogható fel.) Az Egyesült Államok,
kihasználva világpénz-kibocsátási monopóliumát beindította a
bankóprést és megfelelő mennyiségű dollárt bocsátott ki, hogy
a lehető legalacsonyabb áron felvásárolhassa Oroszország és a
többi hasonló helyzetű ország erőforrásait. Ezeknek az
államoknak aztán a gazdaságát ténylegesen az amerikai pénz
működtetette, még akkor is, ha ezt követően az adott országok a
saját kibocsátású pénzükbe öltöztették fel az amerikai
valutát.
(Magyarország
esetében ez például azt jelenti, hogy már régóta külföldi
kibocsátású pénz, illetve pénzek látják el a gazdasági
közvetítőközeg szerepét. A Nemzeti Bank által kibocsátott
forint valójában ennek a külföldi pénznek (pénzeknek) csak a
ruházata. Magyarországnak azóta nincs saját pénze, amióta
kizárólag hitelpénzzel működik a magyar gazdaság. Vagyis a
Magyarországra érkező dollár, euró, jen, font stb. a közvetlen
forgalomban még forint elnevezéssel vesz részt. De ez a forint nem
valódi magyar pénz, hanem csupán a külföldről érkező
hitelpénz magyar denominációja. Az igazi magyar pénz az lenne,
amit a magyar állam átruházott hatáskörében a Magyar Nemzeti
Bank nem ideérkezett hitelek denominálására bocsátana ki, hanem
a magyar gazdaság és a magyar állam pénzügyi szükségleteinek a
fedezésére. Az ilyen pénz után a magyar államnak nem kellene
kamatot fizetnie és ez a valódi magyar forint el tudná látni a
magyar belföldi szükségletekre termelő gazdaság pénzügyi
közvetítőjének a szerepét.
Az
exportra termelő magyarországi gazdaság valójában az ideérkezett
óriás mértékű hitelpénzek adósságszolgálatához szükséges
valutát termeli ki. A nem magyar szükségletekre termelő gazdaság,
már nem magyar, csak magyarországi. Az
exportgazdaság legfőbb funkciója a magyar nemzetgazdaság egészére
nehezedő hitelek és kölcsönök adósságszolgálati terheinek a
kitermelése. A Magyar Nemzeti Bank természetesen kibocsáthatna
igazi magyar forintot is, amely nemcsak külföldi valuták
magyarországi ruházata, de ezt a Magyar Nemzeti Bank már több
mint 10 év óta nem teszi és a magyar szuverenitást megtestesítő
Országgyűlés és Kormány ez ellen nem tesz semmit. Ez is mutatja,
hogy a pénzügyi rendszer szuverén államként működik az
államban, és a pénzgazdaságot kormányzó Nemzeti Bank teljesen
egyenjogú a pénzügyek terén a demokratikus legitimációval bíró
és az állampolgároknak politikai felelősséggel tartozó
Országgyűléssel és Kormánnyal. Ilyen demokratikus legitimálása
nincs a pénzügyi rendszert irányító MNB-nek, és politikai
felelősséggel sem tartozik az állampolgárok felé.)
Felmerül
a kérdés, hogy ha nem tudja kellően vonzóvá tenni a dollárt az
Egyesült Államok, akkor milyen más lehetősége marad még?
Egyrészt kompenzálnia kell a kevesebb jövedelemért és az egyre
korlátozottabb polgári szabadságjogokért otthon a lakosságot,
még több hazafias szólamot hangoztatva; másrészt külföldön
fenn kell tartania ezt a rendszert meghirdetve a minden népet
kötelezően megillető szabadság, demokrácia és civilizáltabb
élet védelmét.
Emmanuel
Todd is megállapítja a "Birodalom
után" (Allprint Kiadó, 2003.) című könyvének 232.
oldalán, hogy "Amerika gazdasága nem önellátó, a fogyasztás
jelenlegi szintjét csak segélyekkel képes fenntartani. Ez a mai
tempó mellett napi 1,2 milliárd dollárt emészt fel. Ha valaki -
akkor Amerika politikájának túlságosan nyugtalanítóvá válása
esetén joggal félhet egy esetleges embargótól."
Todd
szerint az amerikai érdekeket az Európai Unióban útjára indított
új pénz, az euró sérti, mert állandó fenyegetést jelent az
amerikai rendszerre, mindenek előtt az Egyesült Államok
világpénz-kibocsátási monopóliumára. Az Európai Unió
gazdasági súlya eléri, sőt meg is haladja az Egyesült Államokét.
Az EU képes olyan fellépésre, amely befolyásolhatja a globális
egyensúlyt, s így tovább növeli az amerikai
kiegyensúlyozatlanságot.
A
Global Empire elsőszámú államának, Amerikának, a dollár
kibocsátási monopólium képezte a legfontosabb hatalmi eszközét.
Az Egyesült Államok az euró bevezetéséig biztosan számíthatott
a dollár aszimmetrikus helyzetéből adódó előnyökre. Amikor az
eurót bevezették változott a helyzet. Az euró árfolyama 2002.
februárjáig zuhant. Ez a körülmény az Egyesült Államokba
irányította a tőkét, meg az európai árakat 25%-kal lejjebb
szorította. Az euró ily módon vámkorlátokat állított fel.
Amikor fordult a helyzet, és az euró erősödni kezdett, ez
egyértelműen kedvezett az amerikai gazdaságnak, de ugyanakkor
jelentősen csökkentette az amerikai tőketartalékokat. Tény, hogy
új szabályozási központ jelent meg Európában, pontosabban
Eurázsiában, közelebb a világ központjához. Az Amerikát
tápláló anyagi, emberi és pénzforrások pedig nagymértékben
csökkentek. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak a jövőben
a világ többi nemzetéhez hasonló körülmények között kell
majd élnie. Jön az idő, hogy ki kell egyenlítenie tartozásait.
Ez csupán lakossága életszínvonalának 15-20%-kos csökkentésével
teheti meg. Abból kell kiindulni, hogy csakis az áruk és
értékteremtő szolgáltatások importjának és exportjának van
nemzetközi értéke. Az amerikai nemzeti össztermékben jelenleg
nyilvántartott javak és szolgáltatások nagy része a nemzetközi
piacokon nem rendelkezik értékkel, és nem eladható.
A
pénzuralmi világrendben döntő privilégiumot jelentő világpénz
kibocsátási monopólium megrendülésével egyre távolodik az a
korszak, amikor az Egyesült Államokban a gazdasági és politikai
hatalom, valamint az intellektuális és kulturális tolerancia
ötvöződött. A XXI. évszázad elgyengült - improduktív és
dekadens - Amerikája egyre kevésbé toleráns. Ennek a
fizetőképtelenséggel küszködő szuperkorporációnak az
irányítói még mindig úgy vélik, hogy egyedül ők testesítik
meg az emberi ideált, és kezükben van minden gazdasági fejlődés
kulcsa. Lehet, hogy ebben maguk sem hisznek, de minden esetre, erre
alapozódik hegemónia-igényük mind a világgazdaság, mind a
társadalmi folyamatok és a kultúra területén. Az, hogy
Washington egyre inkább fordul erőszakos eszközökhöz, így a
katonai megoldásokhoz, nem erejének, hanem gyengeségének a jele.
Az
új világgazdasági helyzet lényege, hogy a hidegháború után és
a Szovjet-birodalom felbomlásával egyedül megmaradt szuperhatalom,
az Egyesült Államok importál és fogyaszt. Behozatalának
fizetéséhez világszerte különböző fajtájú és mennyiségű
devizát szed össze, méghozzá a világtörténelemben eddig nem
alkalmazott eljárással. Az Egyesült Államok ugyanis a számára
szükséges javaknak és valutáknak csak töredékét szerzi be
önkényes uralmi eszközökkel. Így például az Egyesült Államok
fegyvereladásaiból származó bevételei hasonlíthatók a
politikai és katonai úton beszedett adókhoz. Ezek nagyságrendje
azonban nem teszi lehetővé az amerikaiak jelenlegi fogyasztási
szintjének a fenntartását. Az Egyesült Államok valóban a
legnagyobb fegyverexportáló, de az ebből befolyó jövedelem
csupán a külkereskedelmi deficit egy töredékét fedezi.
A
kőolajtermelő térségek ellenőrzése is fontos részét képezi a
birodalmi jellegű jövedelem-elvonásnak, "birodalmi adónak".
A kőolaj kitermelésében, finomításában és forgalmazásában
érdekelt multinacionális cégek valóban lehetővé teszik
világméretekben a extraprofit beszedését, "járadéklefölözést",
de ennek mértéke sem elegendő ma már a különféle fogyasztási
javak amerikai importjának a finanszírozására.
Egyre
kevésbé igaz, hogy az Egyesült Államok birodalmi adóinak jó
részét politikai és katonai kényszer nélkül, liberális
módszerekkel és spontán módon szedi be. Az Egyesült Államok
lakói formailag adnak ellenszolgáltatást a világban vásárolt
javakért. Az amerikai gazdaság szereplői a csaknem teljesen
szabaddá vált pénzpiacokon szerzik be a külföldi valutákat,
amelyekkel aztán fizetnek, amikor bevásárolnak a globális piacon.
Ezeket a valutákat dollárra váltják, amely ugyan most már
veszített értékéből, de még mindig mágikus erővel bír. A
közgazdászok azonban már kimondták, hogy az Egyesült Államok
szerepe a világban - más országoktól eltérően - nem a javak
termelésén nyugszik, hanem a pénz előállításán.
A
pénz még mindig a világ minden tájáról Amerikába vándorol.
Vállalatok, bankok, intézményi befektetők, magánszemélyek - még
mindig dollárt vásárolnak, megőrizve ezzel paritásának egyre
gyengülő, de még mindig magas szintjét. Ebben az összefüggésben
szemlélve ezek a dollárok nem a fogyasztási javak megvásárlására
valók, hanem közvetlen amerikai beruházásokra, vagy amerikai
értékpapírok - úgy mint államkötvények, vállalati kötvények
és részvények megvásárlására. Kimondható, hogy az amerikai
pénzügyi rendszer elsősorban a világpénz-kibocsátás
monopóliuma biztosítja az amerikai fizetési mérleg egyensúlyát.
A tőke évről évre az Egyesült Államok belső piaca felé mozog.
Ha ez a folyamat már meg is rendült, de még mindig létezik. Ez
teszi lehetővé az amerikaiak számára, hogy a világ fogyasztói
legyenek és megvásárolják az értéktermelő országok által
felkínált javakat. A külföldön megvásárolt áruk nagy része
belső fogyasztásra kerül. Az ilyen javak iránt a kereslet rövid
idő alatt megújul. Ezzel szemben az Egyesült Államokban
befektetett tőke nagy része közép vagy hosszú távú befektetés.
Nem
felel meg a tényeknek az az állítás, hogy határok nélküli
világunkban a külkereskedelmi mérlegek egyensúlyának nincs már
jelentősége. Globális méretű bizonytalanságot okoz, hogy
Amerikának napi több mint egymilliárd dollár tőkebeáramlásra
van szüksége ahhoz, hogy ellensúlyozhassa külkereskedelmi
deficitjét.
Ha
Amerika valóban rákényszerül arra, hogy lemondjon külkereskedelmi
egyensúlyának a helyreállításáról, akkor azt is ki kell
mondania, hogy át kell térni egy globális méretű és birodalmi
jellegű pénzügyi rendszerre. Ebben a Global Empire által
szavatolt új pénzügyi világrendben már kikényszeríthető a
dollár megszabott árfolyama és az egész világra kiterjedő
világvaluta státuszának a megőrzése. Egy ilyen globális
birodalmi pénzügyi rendszernek azonban előfeltétele egy korlátlan
katonai és államhatalmi erőszakrendszer működése. Más
szavakkal az Egyesült Államoknak világméretű
erőszak-monopóliumra kellene szert tennie, világállamot kellene
létrehoznia központi irányítással.
Egy
ilyen világméretű erőszakrendszer kiépítéséhez eddig egyetlen
szuperhatalom katonai ereje sem volt elégséges. Ezért továbbra is
érvényes a külkereskedelmi egyensúly megteremtésének a
szükségszerűsége. Ha az amerikaiak a jelenlegi mértékben
fogyasztanak, és a tőkebeáramlás a dollár nagyarányú
meggyengülése nyomán megszűnik, akkor csaknem bizonyos, hogy a
dollár összeomlik.
Az
1990-es években tanúi lehettünk annak, hogy a világ
alkalmazkodott a kommunista világrendszer összeomlásához és
egyben a pénzügyi globalizáció hegemóniájához. Ebben az
időszakban az Egyesült Államokba irányuló tőkebeáramlás egy
évtized alatt 88 milliárdról 865 milliárd dollárra nőtt. A
pénzügyi befektetők még mindig Amerikát érezték a
legbiztonságosabbnak. A befektető egyrészt fél a veszteségtől,
másrészt tart attól is, ha nem a lehető legnagyobb nyereséggel
fekteti be tőkéjét. Egyszerre törekszik a biztonságra és a
maximális profitra. Amerika azért vált a befektetők elsőszámú
célpontjává, mert az egyetlen szuperhatalmat érezték a
legbiztonságosabb országnak. A befektetők jól tudták, hogy a
gazdasági és pénzügyi globalizáció rendszerének a politikai
központja az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok a világ
pénzuralmi rendszerének a központja. A pénzügyi rendszer vezető
országa és egyben az új pénzuralmi gazdasági rendszer - a
krematisztika - központi állama. Az Egyesült Államok sok előnyt
tudott biztosítani a világszerte csökkenő profitok megőrzéséhez
és biztonságos kezeléséhez. Rendelkezett az ehhez szükséges
neoliberális ideológiával, a leghatalmasabb hadigépezettel és a
legnagyobb tőzsdei kapitalizációval.
A
Wall Street tőzsdei mutatói irányítják az egész világ
tőzsdéinek a mozgását. Az Egyesült Államokba irányuló
hatalmas méretű tőkemozgásnak nem sok köze van azonban a
gazdasági hatékonysághoz és a valós termelékenységhez. A
tőzsdei kapitalizáció növekedése nincs arányban az amerikai
reálgazdaság növekedésével, valójában csak a pénzvagyonos
réteg vagyonának inflálódását jelenti. A profitnyerés
megnöveli a jövedelmeket, amelyeket a tőzsdén ruháznak be, ahol
a megvásárolható értékpapírok a ténylegesen létező és
értéket képviselő javak szűkössége miatt nem e javak
növekedését, hanem csupán azok nominális értékének a
növekedését eredményezi.
Ebben
a pénzuralmi világrendszerben az amerikai hegemónia sebezhetősége
abból ered, hogy a szabályozó, kiegyenlítő mechanizmus
fenyegetést jelent az ellenőrzés alatt tartott országok
kiváltságosai számára. A világ profitjának jelentős része az
amerikai tőzsde felé áramlik. Ugyanakkor az Egyesült Államok ma
már a szükségleteihez képest gyengén teljesítő gazdasággal
bír. Ezt támasztja alá a fogyasztási javak növekvő és tömeges
importja. A tőzsdei tőketömeg névleges értékének a növekedése
nem jelent valódi gazdasági erősödést. A világgazdaság
perifériáin keletkezett pénzjövedelem olyan pénzzé alakul át
az amerikaiak számára, amely fedezi a világszerte vásárolt javak
folyamatos beszerzését. Ez másképp megfogalmazva azt jelenti,
hogy az így vagy úgy történő tőkebefektetés felszívódásra
van ítélve. Minden egyes amerikai csőd, s ma már egyre több van
belőlük, az európai vagy japán bankok számára vagyonuk egy
részének az elpárolgását jelenti.
Egyre
valószínűbb, hogy eddig még nem tapasztalt méretű tőzsdei
pánikra kerül sor, amelynek nyomán a dollár értéke mélypontra
süllyed. Ez olyan láncreakciót vált majd ki, amelyben végetér
az Egyesült Államok világbirodalmi pénzügyi és gazdasági
státusza. Amerika rendelkezik a világtörténelem eddig ismert
legnagyobb katonai gépezetével, de még így sem gyakorolhatja a
világ feletti uralmat a gazdaságilag, pénzügyileg megsarcolt
világrégiók vezető osztályainak az egyetértése nélkül.
Mi
a jelenlegi pénzuralmi világrend lényege?
A
globális pénzrendszer felépítése pénzügyi piramishoz hasonlít.
Mindenki, aki ebben a rendszerben pénzzel fizet, ennek a pénzügyi
világrendszernek a részese. Azok pedig, akik nem részesei ennek a
pénzügyi struktúrának, csak úgy jutnak pénzhez, hogy a
reálgazdaságban kell értéket előállítaniuk, és annak
ellenértékeként kaphatnak pénzt. Ma a világon a pénzügyi
tranzakciók keretében naponta sokszorosan több pénzügyi
műveletre kerül sor, mint amennyit a fizikai áruk és értékhordozó
szolgáltatások cseréje igényel. A pénzügyi műveletek keretében
folyó pénzforgalom teljesen elszakadt attól a reálgazdaságtól,
amelynek a folyamatait kellene közvetítenie. Más szavakkal, a
tőzsdéken folyó kereskedés az értékpapírokkal, az opciókkal,
a derivátumokkal, a swap műveletekkel és más napjainkban divatos
pénzhelyettesítő eszközökkel, olyan mértékű pénzmennyiség
felhalmozódásához vezetett - ehhez még hozzá kell számolni a
tényleges vagyontárgyakon felhalmozódott adósságot és azok
kamatait is - amely létrehozta a pénzügyi világrendszer
öntörvényű világát.
Ez
a hatalmasra növekedett pénzügyi piramis - pontosabban kifejezve
felfúvódott pénzügyi buborék - minden látványossága ellenére
annak a bázisnak köszönheti fennmaradását, amely a reálgazdasági
szereplők értéktermelő munkája révén létezik. A pénzből és
pénzhelyettesítőkből álló pénzügyi buborék szerepe csupán
annyi, hogy hitel formájában a termelő gazdaság rendelkezésére
bocsátja a működéséhez szükséges közvetítő jelrendszert, a
pénzt. Ennek a globális pénzügyi buboréknak a központja az
Egyesült Államok. A világ egészéhez képest az Egyesült Államok
szerepe itt ahhoz hasonlítható, mint azoké az amerikai városoké,
amelyekből ilyen-olyan okból kivonult a termelő gazdaság,
elsősorban az úgynevezett "smokestack industry" (vagyis
az a nehézipar, amelyet a gyárkémény szimbolizált). Szinte az
egész Egyesült Államok üresnek nevezhető az ipari termelés
szempontjából. Alig állít elő olyan árukat, amelyek külföldön
is eladhatók. A mezőgazdaság és a hadiipar kivétel ez alól, de
a szövetségi kormányzat mindkettőt hatalmas szubvenciókkal
támogatja az adófizetőktől beszedett pénzből.
A
központi bankok egyik legfontosabb funkciója, hogy betöltik
a "lender of the last resort", azaz
a kölcsönhöz-jutás utolsó menedékhelyének a szerepét. A
világgazdaság szempontjából viszont az Egyesült Államok
a "consumer of last resort", azaz a
megtermelt javak fogyasztásra való felkínálásának az utolsó
menedékhelye. A fogyasztás természetesen rendkívül fontos a
világszintű munkamegosztás szempontjából. Ha a világ túlnyomó
része termel, hogy munkát biztosítson polgári számára, továbbá
pénzhez jusson, hitelei törlesztéséhez - természetesen szükség
van olyan országra is, amely fogyaszt, és ezért importál. Ha a
dollár szabadesése tovább folyik, akkor ez a világgazdasági
munkamegosztás összeomlik. Ennek következtében száz és
százmilliók veszítik el munkahelyüket, továbbá mindazok a kis-
és nagy hitelezők dollármilliárdjaikat, amelyeket ebbe a
gazdaságba befektettek.
Nem
szorul magyarázatra, hogy termelők és fogyasztók, reálgazdasági
és pénzgazdasági szereplők, mind sokat veszíthetnek, ha az
összeomlás bekövetkezik. Ha az amerikai pénzgazdaság, mint
felfújt ballon kipukkadna, az többek között Kínára is döntő
befolyással lenne. Arra kényszerítené a világgazdaság
leggyorsabban növekvő óriását, hogy teljes politikai, gazdasági
kurzusát megváltoztassa. Ahelyett, hogy átadja megtermelt javait -
gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül - az Egyesült Államoknak,
saját lakosságát kellene fogyasztóvá átalakítania. Kína
szegény százmillióinak a szükségleteit kellene kielégítenie,
és belőlük stabil felvevőpiacot létrehoznia, másrészt
közvetlen kelet-ázsiai szomszédai számára kellene termelnie.
Áruforgalmát és fogyasztási piacát otthon és közvetlen
környezetében kellene megtalálnia.
Ami
az Egyesült Államokat illeti: a dollárrendszer összeomlása egy
csapásra megszabadítaná Amerikát is óriási adósságától. Ez
azt is jelentené, hogy valamennyi külföldi és gazdag amerikai
elveszítené dollárban és dolláralapú értékpapírban lévő
vagyonát. Minthogy a leggazdagabbak maguk a pénzrendszert irányító
befektető bankárok, teljesen érthető, hogy mindent megtesznek
mindent, hogy ez az összeomlás ne következzék be. Mert a
legnagyobb vesztesek ők lennének. A dollárrendszer összeomlása
az emberiséget a történelemben eddig ismeretlen méretű gazdasági
válságba sodorhatná. Egy ilyen világméretű gazdasági
depresszióban természetesen a szegény országok veszítenének a
legtöbbet, és ezeknek a népei szenvednének tőle a legjobban.
Talán
még járható a fokozatos átmenet útja. Úgy tűnik Kelet-Ázsia
van abban a helyzetben, hogy a legkönnyebben megtegye ezt a
fájdalmas átállást. Ennek az átmenetnek igen magasak a
költségei. Amikor az Egyesült Államok 1913-ban hosszú
évtizedekig tartó küzdelem után a nemzetközi pénzügyi közösség
ellenőrzése alá került, a pénzgazdaságra való átállás
ugyancsak nem ment fájdalommentesen. A pénzgazdasági rendszer
kialakításának a számlájára írható egy harmincéves pusztító
háború, amely 1914-től 1945-ig két szakaszban zajlott le (I. és
II. Világháború), amely időszak közepén hatalmas méretű
gazdasági válság sújtotta. Mindez az eddig ismert adatok szerint
százmillió ember életébe került, eltekintve azoktól az
ugyancsak százmillióktól, akik szükségtelenül pusztultak el a
szegénység, az éhínség és a betegségek következtében.
A
jelenlegi pénzuralmi világrend, amelynek az Egyesült Államokat
uraló nemzetközi pénzkartell a tényleges irányítója,
(végrehajtást végző front-szervezetei pedig többek között a
Nemzetközi Valutaalap és a Világbank), már eddig is óriási
áldozatokat követelt a strukturális alkalmazkodás nevében,
nemcsak a latin-amerikai országoktól - ott is kiemelkedően
Mexikótól, Argentínától és Brazíliától - de milliós
nagyságrendben emberek pusztulását okozta Afrikában, így például
Ruanda-burundiban és Kongóban.
Ha
arra keressük a választ, hogy mit tesz az Egyesült Államok az
általa kibocsátott és hozzá visszatérő dollármilliárdokkal,
akkor a következőket állapíthatjuk meg: Az amerikaiak még mindig
pénzügyi és gazdasági lehetőségeik felett fogyasztanak. A
lakosság persze ezzel nincs tisztában. A kormány pedig a beérkező
milliárdok jelentős részét fegyverkezésre és a Pentagon
kiadásaira fordítja. A hadikiadások nem a katonák fizetésének a
növelését jelentik, hanem annak a katonai-ipari komplexumnak
nyújtanak egyre jövedelmezőbb megrendeléseket, amelynek a
hatalmától már Eisenhower elnök is óvta az amerikaiakat
1958-ban.
1994
és 2003 között az amerikai védelmi minisztérium több mint
háromezer szerződést kötött 12 hadiipari magáncéggel, több
mint háromszáz milliárd dollár értékben. Ebből a háromezerből
2700-at mindössze két céggel kötöttek meg. Az egyik a
Kellog-Brown and Root (KBR), amelyik a Cheney alelnök érdekeltségi
köréhez tartozó Halliburtonnek a leányvállalata. A másik pedig
a Boose Allen Hamilton. Ennek a két magántulajdonban lévő
hadiipari cégnek legalább annyi alkalmazottja van máris Irakban,
mint az amerikai és a brit csapatok együttes létszáma. A Pentagon
pénzét azonban elsősorban arra használják, hogy drága
fegyverrendszereket vásároljanak az olyan óriás
hadibeszállítóktól, mint amilyen például a Halliburton.
A
Global Empire első számú hatalmi eszközévé vált Amerika ezt a
katonai erőt arra használja, hogy hegemóniája alatt tartsa, s ha
kell meg is szállja azokat az országokat, amelyek a pénzt
szolgáltatták ehhez a katonai erőhöz. Ez az agresszív magatartás
érthető, hiszen az Egyestült Államoknak most már létérdeke,
hogy továbbra is hozzájuthasson ezekhez a jövedelmekhez. Az
Egyesült Államok biztosítani akarja, hogy továbbra is eltartsák.
Ráutaltság helyett arról hangzanak el bombasztikus kijelentések,
hogy terjeszteni kell a szabadságot, a demokráciát és meg kell
menteni a civilizációt azoktól, akik nem akarják a jövőben is
eltartani az Egyesült Államokat. Kérdéses azonban, hogy mennyire
menti meg például a civilizációt a nemzetközi jog olyan nyílt
megszegése, mint amilyenre például Irak esetében sor került. Ezt
a nemzetközi jogot már csak azért sem szabadna így félresöpörni,
mert az elmúlt évtizedek során hozzájárult a nemzetközi béke
fenntartásához, a III. Világháború elkerüléséhez és a
hidegháború befejezéséhez.
A
tökéletlen nemzetközi jog helyébe a Vadnyugat globális ököljoga
lépett. Ez azonban nem Amerika akarata, hanem a Global Empire-t
irányító pénzügyi érdekcsoport, azaz a világ vagyonát
ellenőrző dúsgazdag pénzemberek akarata. Az ő érdekükben
harcolt ki az Egyesült Államok egyoldalú előnyöket nemcsak
univerzális világvezetői funkciójában, de kétoldalú
kapcsolataiban is. A Világkereskedelmi Szervezet, a WTO, mint a
Global Empire érdekérvényesítője, kemény ellenállásba
ütközött. A Global Empire univerzális korporációja ezért a
kétoldalú kapcsolatokat részesíti ma előnyben. Ily módon sokkal
hatékonyabban tud katonai, politikai és gazdasági nyomást
gyakorolni úgynevezett partnereire, mint ha ezt a nemzetközi
intézmények rendszerein keresztül kellene érvényesítenie. Az
Egyesült Államok a Global Empire korporációjaként ellenzi, hogy
létezzenek olyan országok, amelyek még mindig fenntartják a
legfontosabb termelési eszközök és jóléti intézmények
köztulajdonát lakosságuk védelmében.
Amióta
a Global Empire érdekeit érvényesítő Amerika tényleges katonai
ellensúly nélkül maradt, sokkal hatékonyabban és
gátlástalanabbul tudja akaratát érvényesíteni. Az amerikai
hatalom alapja azonban, ahogyan azt már kifejtettük. az a
visszaélés a világ bizalmával, hogy levegőből előállított,
száz százalékosan fedezetlen dollárral fizethet a világ többi
országának azért, hogy őt eltartsák. Ezt a papírpénz csak úgy
tarthatja meg továbbra is világpénz-státusát, ha egyedül érte
lehet beszerezni a világgazdaság elsőszámú energiahordozóját,
a kőolajat.
A
kőolaj a dollár igazi fedezete
Nemcsak
az Egyesült Államoknak van szüksége egyre több fosszilis
energiahordozóra, de a világ két legnépesebb országa - India és
Kína - is most állt át a széleskörű motorizációra. Ha a
kőolajtermelő országok egy része úgy döntene, hogy dollár
helyett átvált az euróra vagy a jüanra, az sem oldja meg a
kérdést, ugyanis az Egyesült Államok már csaknem teljesen
rátette a kezét az energiaforrásokra és ellenőrizni tudja: ki
vásárolhasson kőolajat és ki nem? Ezért olyan fontos számára,
hogy a kőolaj és földgáz csapokon rajta legyen a keze és
katonailag is jelen legyen ott - így például Közép-Ázsiában -
ahol ezek a csapok vannak. Helyzetét természetesen megnehezíti, ha
mondjuk Kína áttér az euróra, mint külkereskedelme közvetítő
közegére. További nehézséget jelent az, hogy a meggyengült
Oroszország még mindig jelentős tényező, mert megmaradt a világ
legnagyobb területű államának, továbbá az egyik legnagyobb
kőolaj-exportáló a világon. Az orosz kőolajtartalékok pedig
nincsenek teljesen amerikai ellenőrzés alatt. A fosszilis
energiahordozók nem csúszhatnak ki Amerika ellenőrzése alól,
mert akkor ki fog igényt tartani levegőből előállított
dollárjaira? S ha fedezetlen pénzéből nem tud többé megélni,
akkor miből fogja finanszírozni hatalmas méretűre növekedett
katonai kiadásait?
A Financial
Times 2004. decemberi 10-i számában azt is megírta, hogy
az Egyesült Államok Kongresszusa által az iraki újjáépítésre
megszavazott 18 milliárd dollárból csupán annak alig 2%-kát
költötték el. Ugyanakkor az iraki kőolajért befolyt és Irak
tulajdonát képező 20 milliárd dollárból már elköltöttek 13
milliárd dollárt. Ezt az iraki kormány akkor fedezte fel, amikor
átvéve néhány kormányzati feladatot az amerikai megszálló
erőktől, észlelte, hogy 20 milliárd dollárt már elköltöttek
és ebből 11 milliárd dollár az iraki kőolaj eladásából
származott. Ezt megerősítette az International Herald
Tribune című lap is. Úgy tűnik, hogy Irakban is
érvényesül: ha megoldható, akkor a legyőzött ellenfél fizesse
megszállásának a költségeit. Az iraki állam pénzéből az
egyszeri legnagyobb kifizetést 1,4 milliárd dollárt nem más, mint
a Cheney alelnök érdekkörébe tartozó Halliburton nevű óriáscég
kapta. Több kutató is - így Andre Gunder Frank -
is arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb iraki és
amerikai költségvetésből származó dollár más nagy amerikai
korporációkhoz és magánszemélyekhez került - köztük
katonákhoz, vagyis olyanokhoz, akik a kassza közelében voltak és
vannak. Néhány szelet a tortából jutott a brit korporációknak
is. Az adófizető polgárok azonban valószínűleg soha nem fogják
megtudni, hogy pontosan kik ezek a cégek és személyek. Még az
állami számvevőszék szerepkörét betöltő amerikai "Inspector
General" (Főfelügyelő) is őszintén elmondotta, hogy az
iraki állami pénzekkel kapcsolatban nem kíván pénzügyi
felülvizsgálatot tartani.
Milyen
jövőt jósol Amerikának a Nemzeti Hírszerzési Tanács?
Az
előzőekben tárgyalt kérdésekből kiderül, hogy az Egyesült
Államok hatalma csúcsán van, ugyanakkor már a hanyatlás jelei is
mutatkoznak. Az erre vonatkozó információkat az Egyesült Államok
Nemzeti Hírszerző Tanácsának, a National
Intelligence Council-nak (NIC) a jelentése
tartalmazza, amely a "Mapping the Global Future" (A
globális jövő felmérése) címet viseli, és 2020-ig tartalmaz
alaposan átgondolt előrejelzéseket. Ez a 119 oldalas dokumentum a
világ legkülönbözőbb országaiban élő és állami
alkalmazásban nem álló szakértőkkel való konzultációk nyomán
készült.
A
NIC jelentése kevés sajtónyilvánosságot kapott, noha nincs
letitkosítva és elolvasható a CIA honlapján. A jelentés szerint
2020-ban a politikai iszlám még mindig jelentős világpolitikai
tényező lesz. Figyelemre méltó, amit a jelentés legfőbb
következtetése tartalmaz: "Kína és India valószínű
kiemelkedése és új elsőrendű, globális világpolitikai
szereplővé válása hasonlóan drámai hatást tesz majd a világ
geopolitikai helyzetére, mint amilyet a XIX. században az egyesült
Németország és a XX. század elején a hatalmassá váló Egyesült
Államok gyakorolt az elmúlt két évszázadban."
Ebben
az új világban, amely mindössze 15 évre van tőlünk időben, az
Egyesült Államok megmarad a nemzetközi rend fontos alakítójának,
valószínűleg a világ leghatalmasabb országának, de jelenlegi
kiemelkedő hatalmi helyzete már meggyengül. Az újonnan feljövő
hatalmak nemcsak Kína és India, de Brazília, Indonézia és talán
még más országok is, fel fogják gyorsítani azt a stratégiai
folyamatot, amelynek célja az Egyesült Államok kizárása vagy
izolálása azért, hogy rákényszerítsék, vagy rávegyék
Amerikát: az ő szabályaik szerinti politizálásra.
Az
Egyesült Államok jelenlegi külpolitikája bátorítja ezt a
trendet - állapítja meg a NIC jelentés: "Az Egyesült Államok
elmerülése a terrorizmus elleni háborúban nagyrészt lényegtelen
a többi ázsiai ország biztonsági aggodalmait illetően." A
jelentés készítői ezzel korántsem kívánják lebecsülni a
terror elleni háború fontosságát, azt azonban határozottan
állítják, hogy Amerika jövőbeni hatalma és befolyása
szempontjából az a kulcskérdés: képesek-e az Egyesült Államok
politikájának irányítói arra, hogy az ázsiai államok számára
vonzó elképzeléseket nyújtsanak a biztonság és a rend
szavatolására, olyat, amely nemcsak versenyezni képes, de esetleg
túl is szárnyalja, amit Kína tud felajánlani nekik. Ha ezt nem
teszik meg, akkor az Egyesült Államok elhatárolódik attól, ami
valóban lényeges Amerika számára. Ebben az esetben az ázsiai
szövetségesek nagy valószínűséggel csatlakoznak Pekinghez és
lehetővé teszik Kína számára, hogy ő alakítsa ki saját
regionális biztonságát, amely kirekeszti az Egyesült Államokat.
Ezek az új hatalmak keresve azt, hogy kinek a példáját kövessék,
az Európai Unió felé fordulhatnak, mellőzve az Egyesült
Államokat, mint a globális és regionális hatalomgyakorlás
modelljét. A többpólusú világrendre történő átállás nem
lesz fájdalommentes - állítja a jelentés - hozzátéve, hogy
különösen a fejlődő világ középosztályait fogja sújtani
munkahelyek további megszűnésével és a tőkeberuházások
kiáramlásával. Az előrejelzés nem csupán a világ hatalmi
egyensúlyának az újramegfogalmazását valószínűsíti, de
mindazt, ami ezzel jár, a vagyon és jövedelemvesztést, valamint a
biztonság gyöngülését e fogalom minden lehetséges értelmében.
Ezek
a folyamatban lévő jelenségek máris közismeretek. Naponta
tapasztalhatják az amerikaiak, például azt, hogy kiárusítják
jövőjüket Kína és Japán központi bankjainak. Az Egyesült
Államok költségvetési deficitje megközelíti az 500 milliárd
dollárt, s ezt Kína és Japán finanszírozza az amerikai
államkötvények megvásárlásával. Az amerikai kereskedelmi
deficit már túlszárnyalja a 3000 milliárd dollárt és ennek a
külkereskedelmi hiánynak a nagy része a Kínában gyártott áruk
vásárlásából halmozódik fel évről évre. Kína kiszorítja
Ázsia-szerte az Egyesült Államokat a kereskedelemben, a
beruházásban, az oktatásban, a kultúrában és a turizmusban. De
nagymértékben terjeszkedik a latin-amerikai piacokon. Kína számára
jelenleg Chile az első számú exportpiac, Brazília pedig a
második. Számolni kell azzal, hogy Ázsia jövendő mérnökei,
akik korábban az MIT-re és más amerikai egyetemekre mentek
tanulni, a Pekingi Egyetemen folytatják majd tanulmányaikat.
A
jelentés áttérve az Európai Unióra megállapítja, hogy az egyre
inkább koherens integrációként működik. A dollárnak az euróhoz
viszonyított értéke az elmúlt két esztendőben egyharmaddal
csökkent. Minthogy kisebb a dollárban lévő deviza hozama, a
pénzügyi beruházók, köztük azok is, akik Amerika deficitjét
finanszírozzák, megkezdték pénztartalékaik diverzifikálását,
azaz különböző valutákba való elhelyezését. Kína, Japán,
Oroszország és több közel-keleti ország központi bankjai
nagyarányban cserélik ki dollártartalékaikat euróra. Bush
elnöknek a politikája nemcsak tovább növelte az Egyesült Államok
eladósodását, de meggyöngítette a dollár, mint világvaluta
helyzetét is. Nehéz megmondani, hogy mit tesz az Egyesült Államok
ennek a folyamatnak megváltoztatására vagy legalább a
feltartóztatására.
A
NIC-nek ezt a jelentését még Bush elnök második elnöki
beiktatató beszédének az elhangzása előtt tették közzé.
Tartalma azonban kétségeket támaszt Bush-nak azon fennkölt szavai
iránt, amelyek szerint Amerika a világ minden elnyomott népe
számára a szabadságot kívánja biztosítani. A NIC jelentése
szerint Ázsiában a jelenlegi és a jövőbeni politikai vezetők
szkeptikusak a demokráciát illetően és sokkal inkább érdekli
őket az, hogy miként tudnak kifejleszteni olyan kormányzati
modellt, amely kellően hatékony. A jelentés úgy véli, hogy ha
Bush elnök valóban terjeszteni kívánja a szabadságot és a
demokráciát Földünkön, akkor többek között úgy kell
bemutatnia az Egyesült Államokat, mint amely a kormányzás és
hatalomgyakorlás hatékony modellje. Az teheti modellértékűvé a
szabad demokráciákat, ha sikeresek és érdemes őket utánozni. A
NIC jelentés szerzői szerint azonban világszerte egyre kevesebben
tekintik példaképnek Amerikát.
Kétségtelen,
hogy Bush elnöki bemutatkozó beszédében 27-szer használta a
"freedom" (szabadság, függetlenség) és
17-szer a "liberty" (szabadság, politikai
szabadságjogok) szavakat. Ugyanakkor több amerikai lap is
felvetette, hogy már az előző Bush kormányzat is jelentősen
korlátozta a polgári szabadságjogokat és John
Adams elnöksége óta ez a legjelentékenyebb támadás az
Alkotmányban foglalt és garantált jogok ellen. Miközben állandóan
hangzik a szabadságra való hivatkozás, egyre erősödnek az
amerikai demokrácia tekintélyuralmi vonásai. Tapasztalható a
vezérkultusz, a militarizáció, a politikai és gazdasági
hatalomnak az egybefonódása, az állampolgárok minden eddigi
mértéket túllépő ellenőrzése, megfigyelése és a közéleti
vitákban való részvétel kriminalizálása.
Bush
elnök meggyőződéssel vallja, hogy személyesen Istentől kapott
megbízást arra, hogy nagy feladatokat teljesítsen. Végső
céljának a zsarnokság felszámolását deklarálta bolygónkon.
Szó szerint ezeket mondotta: "Kitartóan tisztázzuk
döntésünket minden uralkodó és minden nemzet előtt. Az erkölcsi
választást az elnyomás (amely mindig rossz) és a szabadság
(amely örökké helyes) között." Ezt úgy is értelmezhetjük,
hogy Bush elnök kész háborút viselni bárki ellen, aki
akadályozza világpolitikai stratégiáját.
Amerika
hanyatlásának a pénzrendszer az oka
William
Greider (számos világhírű könyv szerzője) alapos
felkészültséggel elemezte a globális gazdaság problémáit.
Beutazta a világot és hatalmas kutatómunkát végzett. Az ő
gondolata többek között a pénzrendszer megreformálása és
a "demokratikus pénz" megteremtése.
Greider úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok pénzügyi
rendszerét a lakosság kezébe kellene adni, hogy minden amerikai
olyan kamatlábbal kaphasson hitelt, amilyent megengedhet magának. A
gazdaság jól és igazságosan működtethető valamennyi társadalmi
csoport szolgálatában, a társadalmi igazságosság elvei szerint.
Nincs olyan közgazdasági ok, ami miatt ezt ne lehetne megtenni.
Vannak viszont félelmetes erejű politikai okok, amelyek miatt ez
mégsem valósulhatott meg a történelemben. Valójában a pénz és
a hitelezés szabályozása az amerikai politikai élet központi
kérdése.
Az
amerikaiak szó szerint tudatlanok a pénzt illetően, mert ilyennek
neveli őket az iskolarendszer. A monetáris hatalom birtokosai azt
mondják az amerikaiaknak, hogy képzetlenek, és nem értik az
összefüggéseket. A pénzügyi összefüggések azonban viszonylag
egyszerűek és megérthetőek. A jelenlegi korszakban bizonyos fokig
mindenkinek közgazdásznak is kell lennie. Amerikában például
senki nem jelentette be, hogy feladják a saját családi házhoz és
otthonhoz való jutás gyakorlatát, amely a II. Világháború után
valósult meg. Ténylegesen azonban megvalósították a
finanszírozás szabaddá tételével és a Federal Reserve
döntéseivel. A FED hivatalosan is elismerte, hogy az 1980-as és
1990-es években a kamatlábak a legmagasabbak voltak a XX.
században, még akkor is, ha az inflációt levonjuk a kamatokból.
Ha emelkedik a kamatláb, az megnehezíti az otthonhoz jutást. A
háztulajdonosok vagy építkezők többé nem képesek viselni a
kamatterheket. Megnehezítették a hitelhez jutást a bankok, akiknek
nincs készpénzük. Minderről nem folyik közéleti vita, a
pénzrendszer irányítói egyszerűen az emberek feje felett hozzák
meg a döntéseket.
Azok,
akik hisznek a demokráciában, úgy gondolják, hogy ha széles körű
társadalmi vita bontakozna ki a pénzügyi rendszerről, akkor ezt a
rendszert meg lehetne változtatni. Hogyan nézne ki a demokratikus
pénz?
Először
is újra kellene szabályozni az egész rendszert. Ez azt
jelenti, hogy korlátozni és ellenőrizni szükséges a pénzügyi
intézményeket nemcsak a lakosság pénzét összegyűjtő
takarékpénztárakat, de a kereskedelmi bankokat, a beruházóházakat
és a nagy pénzügyi alapokat kezelő intézményeket is. Ha vannak
ilyen szabályok, azok a pénzügyi intézményekre rákényszerítik
a körültekintő, megbízható működést. Így kevésbé szorulnak
arra, hogy időről időre közpénzekből konszolidálják őket.
Szilárd és megbízható pénzrendszerre van szükség, mert a
túlzott dereguláció miatt a rendszer egésze megbízhatatlanná
vált. A FED és a Wall Street vezetői természetesen tisztában
vannak ezzel.
Másodszor:
az ilyen értelmű reform ismét a társadalmi tevékenység
egészének szerves részévé tenné a pénzügyeket. Nem tekinthető
szabad piacnak az, ahol az egyik oldalon lehetséges a pénzvagyon
korlátlan felhalmozódása, a másik oldal hátrányára. Igazi
demokráciában a pénzügyi rendszernek az egész nemzet
szükségleteit és érdekeit is szolgálnia kell, és hagynia kell a
társadalom értékeinek az érvényesülését is.
Egyáltalán
nem túl bonyolult úgy módosítani a pénzügyi rendszert, hogy
elegendő tőke álljon rendelkezésre az otthonteremtéshez. Ezt el
lehet úgy érni, hogy az első otthonhoz jutók számára alacsonyan
határozzák meg a kamatlábat és fokozzák a városokban a
kedvezményes bérű lakások építését.
Könnyen
megoldható az infláció csökkentése is. A pénz kibocsátójának
a társadalmi ellenőrzésével szabályozni lehet, hogy a
forgalomban lévő pénz mennyisége megfeleljen a meglévő áruk,
szolgáltatások mértékének és a lakosság létszámának.
Greider,
a "Democratic Money: Past and Future" (Demokratikus
pénz: múlt és jövő) nevű tanácskozáson (St. Louis-ban 1989.
decemberében) hangsúlyozta, hogy kiemelten kell foglalkozni a kamat
és az uzsora problémájával. A kapitalizmus kialakulásával
kiiktatódtak azok az erkölcsi gátak, amelyek akadályozták a
kamat szedését, amit a Biblia is tilt. A Biblia álláspontjával
szemben az vált általános nézetté, hogy a kamatra történő
kölcsönzés "alkotó folyamat". Nemzedékek sora már úgy
tanulta Amerikában, hogy az uzsora idejétmúlt kifejezés, amelynek
nincs valódi közgazdasági tartalma. Az uzsora olyan bűncselekmény,
amelynek úgymond nincs áldozata. Ha valaki száz százalékos
kamatra kölcsönzi ki pénzét - szabad polgárként - azt bárki
elfogadhatja vagy elutasíthatja. Ha valaki fizetésképtelenné
válik, senkit sem sért vele, csak önmagát.
A
valóság ezzel szemben ez, hogy a legtöbb ember kényszerpályára
sorul. Így például az 1880-as években az amerikai farmereknek nem
volt választásuk, hogy 35, 50 vagy 100%-kos kamatot fizessenek-e a
felvett hitelekért. Ha nem fizették a kamatokat, akkor el kellett
adniuk gazdaságaikat. Nemcsak az egyes polgárok, de a vállalatok -
még a nagy korporációk is - hasonló helyzetbe kerültek.
Legtöbbjük számára az a kérdés, hogy fizetik-e a kölcsönök
kamatait vagy sem, egyenlő volt azzal, hogy folytatják gazdasági
tevékenységüket vagy sem.
A
kamatmechanizmus a következőképpen működik: ha a kamatláb
szintje a felvett kölcsönök után 5% és a gazdaság évről évre
három százalékkal növekszik, akkor két százalék hiány
mutatkozik. A nemzetgazdaság egészének évről-évre fel kell
vennie további kétszázaléknyi hitelt, hogy ezt a hiányt pótolja.
Azért, hogy az így felhasznált megtakarítás pótolva legyen,
újabb hiteleket kell felvenni a következő évben 5% kamattal, de
ebben az évben is a reálgazdaság növekedése csak 3%-nyi lesz. A
kamat fizetéséhez tehát minden évben több hitelpénzre van
szükség. Ez az egyik oka annak, hogy az amerikaiak vagyonát
külföldi beruházóknak kellett eladni.
Az
1980-as években bekövetkezett mezőgazdasági válság jól
példázza mindezt. Azok a vállalatok, amelyeket tényleges értékük
alatt, igen kedvezményes áron kellett eladni - teljesen el voltak
adósodva. Minden hónapban fizetniük kellett a bankoknak. Hogy
fizethessenek csökkenteni kellett költségeiket. Ez ténylegesen
azzal járt, hogy be kellett zárni a gyárakat, el kellett adni a
berendezéseket, és haza kellett küldeni a dolgozókat. Ezt
követően újabb kölcsönöket kellett felvenni a bankoktól. Így
az adott vállalat egyre kisebbé és egyre kevésbé produktívvá
vált, hogy fenntarthassa fizetőképességét. Vannak kivételek ez
alól az általános jelenség alól: olyan személyek és
korporációk, amelyek képesek voltak állni a versenyt. Ez nem
változtat azon, hogy ha ez a folyamat sokáig tart, akkor az egész
gazdaság megbénul a terhek alatt. Ha ez az eladósodás
folytatódik, akkor elkerülhetetlenül számolni kell a pénzügyi
válságokkal, csődökkel, regionális és országos gazdasági
visszaeséssel. Ebben a pénzügyi szisztémában mindez
elkerülhetetlen. Greiderelmondotta azt is, hogy még
azok a közgazdászok is, akik nem osztják nézeteit, elismerik
ennek az elemzésnek a logikáját. Greider rámutatott: ha el is
tekintünk a judaizmus, a kereszténység és az iszlám uzsorára
vonatkozó nézeteitől, mindhárom vallásban közös az, hogy
erkölcstelennek tekinti olyan hitelek nyújtását, amelyek
garantáltan a kölcsönvevő gazdasági bukásához vezetnek. Ma
viszont az ilyenfajta hitelezés megengedett. Az amerikai társadalom,
de a világ többi társadalma sem élhet együtt tartósan ezzel a
hitelezési rendszerrel.
A
józanész diktálja, hogy ki kerüljünk ebből a pénzrendszerből.
Ilyen érvekkel azonban nem lehet meggyőzni az amerikai
törvényhozókat, akiknek a zöme szintén tájékozatlan a pénzügyi
kérdésekben. A politikusok pedig foglyai ennek a rendszernek. Talán
csak néhány tucat törvényhozó, képviselő és szenátor érti a
monetáris politikát. Választóik tájékoztatják őket
munkahelyeik megszűnéséről, a gyárak elköltözéséről, ezért
a képviselő a törvényhozásban szemrehányást tesz a Federal
Reserve-nek. A FED vezetői nemcsak értik, de meg is értik mindezt,
hiszen ez is része a rendszer működésének. Jól tudják, hogy ha
a politikus nem tenne szemrehányást, akkor választói
elfordulnának tőle. Amikor a FED később újabb döntéseket hoz,
például változtat a kamatlábakon, s így olcsóbbak lesznek a
hitelek, akkor megindul a gazdasági fellendülés, és minden
elcsendesül, mintha semmi sem történt volna. Mindez eltart a
következő gazdasági visszaesésig.
Greider
ahhoz hasonlóan fejezte be St.Louis-i fejtegetéseit, ahogy e sorok
írója is szokta: Ha majd elegen lesznek azok, akik megértik a
pénzrendszer működését, és kellő erővel fogják bírálni az
igazság logikájával, akkor talán elképzelhető valamilyen
változás. A reform igazi akadálya az, hogy a legerősebb politikai
és pénzügyi érdekcsoportok ellen kell fellépni. A
szakszervezetek, a bérből is fizetésből élők, általában a
szegények, de a nagy korporációk igazgatói, valamint a
lakásépítők, a biztosítási alkalmazottak soraiban is egyre
többen vannak, akik hasonló nézeteket vallanak. A valódi
ellenállás azonban csak e rendszer belső ellentmondásainak a
kiéleződésétől, és minden ellenérdekű fél összefogásától
várható. Az ilyen törekvéseket azonban egy újabban divatba
hozott szitokszóval populizmusnak bélyegzik.
Populista
lázadás a pénzuralmi világrend ellen
Az
elmúlt tizenöt évben a Global Empire térhódításával szemben
népi ellenállás bontakozott ki: ez az új populizmus.
A populizmus már a XIX. század végén is mozgalommá szerveződött
azért, hogy megakadályozza a nagy korporációk politikai
hatalomátvételét. Amerikában ez a mozgalom végül is nem ért el
átütő sikereket. Ezzel szemben a XX. század elején
Olaszországban és Németországban az erős szakszervezeteknek
sikerült jelentős engedményeket kiharcolniuk a munkafeltételek és
a bérezés terén. Az I. Világháború után ezen országok
gazdasága válságos állapotban volt. Ez tovább fokozta a
társadalmi nyugatalanságot. Az ipar alapját képező nehézipar,
valamint a pénzügyi rendszer közel állt az összeomláshoz.
Olaszországban például a bankárok és a mezőgazdasági
szövetségek pénzügyi támogatást nyújtottak a korábban
szocialista színekben politizáló Benito Mussolininak, hogy
ragadja meg az államhatalmat. Mussolini pártja - amely jelképéül
az államhatalmat szimbolizáló vesszőnyalábot és bárdot
használta - betiltott minden ellenzéki sajtóterméket. Ugyancsak
megakadályozták a liberális, a katolikus, a demokratikus és a
köztársasági pártnak a működését, amely pártok a
választópolgárok 80%-kát képviselték. Felszámolták a
szakszervezeteket, törvényen kívül helyezték a sztrájkokat és
magántulajdonba adták a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket.
Németországban
az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista
Párt került hatalomra, amely kötelező béreket írt elő
és államilag támogatta az ipart. Mindkét államban hatalmas
arányban növekedett a korporációk profitja. Minthogy az olasz
fasiszta és a német nemzetiszocialista államhatalom igen
barátságosnak mutatkozott a finánctőkével és a korporációs
tőkével szemben, ezért ezek a politikai rendszerek az
amerikai "big business" számos
nagyhatalmú személyisége számára (például Henry Ford és
William Randolph Hearst) vonzóak voltak. Mindkét tekintélyuralmi
rendszer központilag irányított propaganda-gépezetre
támaszkodott, amely kisajátította magának a baloldali ideológia
és politika nyelvezetét, ugyanakkor ezek a rendszerek keményen
üldözték a szocialistákat, és nagymértékben korlátozták a
munkavállalók jogait. A két tekintélyuralmi rend abban is
megegyezett, hogy nagyon is racionális módon használta az olyan
ősi eredetű szimbólumokat, amelyek bűnbakká tettek
kisebbségeket. A nemzeti múlt glorifikálásával és a
vezérkultusz gyakorlásával a hódító háború hívei voltak.
Társadalmi vonatkozásban pedig azt a konzervatív nézetet
hirdették, hogy a házastársi és az anyai hivatás az egyetlen
megfelelő női szerep.
A
fasizmus gazdasági programjának leglényegesebb részét a nagytőke
és a tekintélyuralmi kormányzat szoros szövetsége
alkotta. Bertram Gross, a West-Virginában
lévő Marshall Egyetem tanára szerint azonban
demokratikusnak tekintett társadalomban is lehetséges a fasiszta és
nemzetiszocialista gazdasági stratégia megvalósítása. 1980-ban
megjelent "Friendly Fascism" - "Barátságos
fasizmus" című munkájában abból indult ki, hogy a nagy
vállalatok belső hierarchiájukat tekintve mind szigorú alá- és
fölérendeltségben működő autoriter struktúrák. Ezek a
belsőleg tekintélyuralmi módon felépült szervezetek azonban
egyre nagyobb mértékben uralják a politikai, a tömegtájékoztatási
és a gazdasági szférát. A nagy korporációk valójában már az
egész társadalmat képesek alárendelni egyetlen hatalmas
magánérdekcsoport érdekeinek, anélkül, hogy e cél érdekében
rohamcsapatokat vagy koncentrációs táborokat vennének igénybe.
Nincs szükség megtervezett összeesküvésre, mivel a koordináció
végbe megy az által, hogy valamennyi korporáció a saját önös
profitérdekeit érvényesítve tevékenykedik. Ha a lakosság
nyugtalanságot mutat, akkor fel lehet bérelni politikusokat, hogy
faji sérelmekre vagy a nemzeti dicsőség emlékeire hivatkozva
megosszák az ellenzéki csoportokat és az állam iránti fokozott
lojalitásra ösztönözzék a lakosságot.
A klasszikus
olasz fasizmus (és a német nemzetiszocializmus, spanyol
fallangizmus, a portugál salazarizmus, az argentin peronizmus)
valamint a napjainkban terjeszkedő barátságos
fasizmus összehasonlítása Bertram
Gross professzor könyve alapján több tanulsággal is
szolgál.
1. Milyen hatalmi struktúrája van a klasszikus fasizmusnak? Szoros együttműködés van a kormányzat és a nagytőke, más szóval az üzleti oligarchia között egy karizmatikus diktátor vagy más kiemelkedő személyiség irányításával. Jellemző rá az expanzionizmus, az egyes társadalmi csoportok bűnbakká nyilvánítása és a nemzeti ideológia.
S hogyan néz ki a hatalmi struktúra a "barátságos fasizmusban"? Itt az integrált "Big Business" és a túlcentralizált központi kormányzat alkot jól szervezett hatalmi struktúrát, amelyet technokrata ideológiával és a lakosság manipulálásának korszerűbb technikáival kombinál a klasszikus fasizmus hatalmi struktúrájához képest.
2. Hogyan történik az ellenzék meggyöngítése a klasszikus fasizmusban? Felszámolják vagy a minimálisra csökkentik a többpárt-rendszert, s már csak igen csökkentett, korcs formában működnek a demokratikus intézmények és folyamatok, korlátozottan érvényesülnek az emberi jogok.
Hogyan történik mindez a "barátságos fasizmusban"? Kifinomult technikákkal, elsősorban pénzügyi eszközökkel manipulálják a demokratikus folyamatokat, a pártgépezeteket és az emberi jogok érvényesülését.
3. Hogyan számolja fel az ellenzéket a klasszikus fasizmus? Kemény szankciókat léptet életbe. Ezeket széleskörű és költséges terrorral érvényesíti. Mindezt kiegészíti kiválasztott bűnbakok ellen folytatott közvetlen akciókkal.
Hogyan valósul meg mindez a "barátságos fasizmusban"? Közvetlen terrort alkalmaznak alacsony szintű erőszakkal és professzionalista módszerekkel. Az elnyomást közvetett terror útján, lehetőleg nem feltűnő módszerekkel hajtják végre - etnikai konfliktusokon keresztül, számos bűnbakot használva és háttérből megszervezett zavargásokkal.
4. Milyen meggyőzési módszereket alkalmaz a klasszikus fasizmus? Véget nem érő propaganda agymosást, amelyet kémek és informátorok egészítenek ki - célja az elit hatalmának a megszilárdítása és a tömegek mozgósítása.
Hogyan teszi ezt a "barátságos fasizmusban"? Rejtett, informális offenzívát folytat a lakosság ellen, amelyet csúcstechnológiájú megfigyeléssel, tudatbefolyásolással, agymosással egészítenek ki. Ennek célja az irányító rétegek tudatának ellenőrzése és a tömegek társadalmi aktivitásának a megbénítása.
5. Hogyan jutalmazza a klasszikus fasizmus a barátait? Széles körű juttatásokat biztosít a számukra, jobb állásokat, olcsóbb árakat, belföldi kedvezményeket külföldi javakkal kiegészítve. Továbbá a társadalmi ranglétrán való előrehaladást a rendszer leghűségesebb kiszolgálói számára.
Hogyan történik mindez a "barátságos fasizmusban"? Gondosan adagolják a pénzt és a hatalmat az irányító csoportok számára, szakmai előrehaladást biztosítva a konformistáknak, nagyobb fogyasztást és társadalmi szolgáltatásokat mindazoknak, akik jó és engedelmes magatartást tanúsítanak.
6. Figyelemelterelés és szórakoztatás a klasszikus fasizmusban: A feszültségek és szorongások levezetése látványos rendezvényeken való részvétel útján, tömegmegmozdulások szervezése és valódi vérontás is.
Hogyan történik mindez "a barátságos fasizmusban"? Feszültség-levezetés a szexuális élet és a kábítószer-fogyasztás legváltozatosabb módszereivel, vallási kultuszok terjesztésével. Mindez kiegészül az alkoholizmus, a szerencsejáték, az erőszakos sportok, valamint az erőszakosságot ábrázoló műalkotások mesterségesen felfokozott kultiválásával.
7. Hogyan tartja fenn magát a klasszikus fasizmus? Belsőleg a folyamatos és gyakran viharos terjeszkedésre támaszkodik, adott esetben az önpusztító expanziót is igénybe véve.
Hogy néz ki mindez a "barátságos fasizmusban"? Belső életképességét a gondosan megtervezett terjeszkedésre alapozza, rendszert-erősítő reformokat vezet be, alkalmazza a többszintű kooptáció módszereit, és tudatosan létrehozza a tömegméretű közönyt és apátiát.
Bertram
Gross professzor összehasonlító elemzéséhez
hozzáfűzhetjük, hogy a társadalmat felfoghatjuk soktényezős
automatikus rendszerként, amelyben és amely körül elég
létrehozni a megfelelő feltételeket, hogy aztán az időben
beindított aktivizáló tényezőkkel el lehessen érni a kívánt
változások "önmaguktól" való bekövetkezését. Ez
hasonlít a multikomponens kémiai reakcióhoz, ahol a megfelelően
elhelyezett és kondicionált tényezők - jól időzített provokáló
(kiváltó) hatásra - a kívánt eredményhez vezető
vegyifolyamatot indítják be, pontosan elvezetve az eltervezett
célhoz.
Az ifjabb
Robert F. Kennedy, a meggyilkolt egykori igazságügy-miniszter
fia, aki testvére John Fitzerald Kennedy elnök idején töltötte
be ezt a kormányzati tisztséget, 2004-ben könyvet jelentett
meg "Crimes Against Nature: How George W.
Bush And His Corporate Pals Are Plundering The Country
And Hijacking Our Democracy" - "Bűncselekmények
a természet ellen: Miként fossza ki az országot és rabolja el
demokráciánkat George W. Bush és korporációs cimborái"
(Haper-Collins, 2004.) címmel.
Az
ifjabb Kennedy nem kevesebbet állít, minthogy az amerikaiak most
már egy fasiszta országban élnek és az ifjabb Bush elnök által
irányított Fehér Ház megtanulta a legfontosabb dolgokat a német
nemzetiszocialistáktól. Ezt írja könyvében:
"Míg
a kommunizmus az üzlet állami ellenőrzése, a fasizmus az üzlet
kontrollja a kormányzat felett. Az amerikai kulturális örökség
szótára úgy határozza meg a fasizmust, mint olyan kormányzati
rendszert, amelyben a szélsőjobb diktatúrája az egybeolvadt
állami és üzleti vezetésen és a harcias nacionalizmuson
keresztül érvényesül." Kennedy idézi Herman
Göringet is, aki a nürnbergi per során elmondotta:
'Mindig
egyszerű rávenni az embereket, akár demokráciáról, akár
diktatúráról, parlamenti rendszerről vagy kommunista diktatúráról
van szó. Mindig el lehet érni, hogy teljesítsék a vezetők
kéréseit. Mindez egyszerű. Csupán azt kell mondani nekik, hogy
támadás érte őket és becsmérelni kell a béke híveit, hogy
hiányzik belőlük a hazaszeretet, és veszélynek teszik ki az
országot. Ez a módszer hasonlóan működik bármely országban."
Az olasz fasizmus vezérét, Benito Mussolinit is idézi, aki szerint
a fasizmust helyesebb korporatizmusnak nevezni, mivel egyesíti az
állami és a korporációs hatalmat.
Az
ifjabb Kennedy szerint az amerikai demokráciát leginkább a
korporációs hatalom veszélyezteti. "Divatos a Fehér Házban
a túlerős kormány, a Big Government fenyegetéséről beszélni.
Nemzeti történelmünk kezdete óta a legelőrelátóbb
politikusaink figyelmeztették az amerikai népet a korporációs
hatalom által uralt kormányzat veszélyére. Ez a figyelmeztetés
hiányzik a közéleti vitákból. Oly sok korporációs pénz
áramlik a politikába, hogy maga a demokrata párt sem tudott ennek
ellenállni. Elfojtják a túltengő korporációs hatalomnak az
amerikai demokráciára tett romboló hatásáról folyó vitákat."
A
klasszikus és a barátságos fasizmus jellegzetességeinek
összehasonlítása után vegyük közelebbről szemügyre, hogy
napjaink "barátságos fasizmusa"hogyan működik
a két világháború közötti félelmetes európai változataival
szemben? A világgazdaság centrumországaiban a korporációk már
leszorították a béreket és egyre kevesebb adót fizetnek. A
középosztály ez által fokozatosan elveszíti vagyonát, és
rohamosan szegényedik. Ez társadalmi nyugtalanságot vált ki.
Amikor a korporációk adóját csökkentik, akkor azok a
politikusok, akiknek a megválasztását ezek a korporációk
finanszírozták, azzal érvelnek, hogy korlátozni kell az állam
által nyújtott szolgáltatásokat, mert csak így lehet egyensúlyba
hozni a költségvetést. Egyidejűleg ugyanezek a politikusok
viszont fennen hirdetik, hogy szükség van az állam elnyomó
funkcióinak az erősítésére. Több börtönt kell építeni,
keményebb jogszabályokat kell alkotni, fokozni kell a katonai
kiadásokat. A politikusok az ily módon a nyomás alá helyezett és
elszegényedő középosztálynak az elégedetlenségét elterelik a
korporációk szervezett és felelőtlen hatalmáról az állam
irányába, a közhatalmat téve felelősség romló helyzetükért.
A
szervezett magánhatalom uralma alá került állam most már kevésbé
segítőkész, és sokkal elnyomóbban lép fel az olyan társadalmi
csoportokkal szemben, amelyeket könnyű bűnbaknak megtenni a
társadalmi bajokért. Ilyen bűnbakok a jogszabályokat kijátszók,
az adózás alól kibúvók, a kisebbségek, a fiatalok, a nők, a
homoszexuálisok, a bevándorlók stb. Gondoskodnak arról is, hogy
az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatásban folyó viták
felületesek legyenek, és a parlamenti választások is amolyan
sportverseny jellegét öltsék. A korporáció-párti újságírókat,
szerkesztőket támogatják, a változások veszteseinek és a
hátrányos helyzetűeknek az érdekeit képviselő kommentátorokat
pedig marginalizálják vagy kiszorítják a tömegtájékoztatásból.
Azok a polgárok, akik úgy érzik, hogy becsapta őket ez a
rendszer, rendszerint az úgynevezett jobboldalhoz fordulnak
támogatásért. Olyan politikusokat választanak meg, akik viszont
tovább szubvencionálják a korporációkat, tovább zsugorítják
az állami szolgáltatásokat, miközben fokozzák az államhatalom
elnyomó jellegét. Arról is gondoskodnak, hogy mindig olyan
kérdéseket dobjanak be a köztudatba, amelyek elterelik a figyelmet
a gazdasági és pénzügyi gyökerekkel rendelkező lényeges
kérdésekről. A kör így be is zárul, hiszen a folyamat
öngerjesztő módon megy tovább.
Ennek
a korporációs magánhatalomnak lényeges tulajdonsága az is, hogy
igyekszik körülbástyázni megszerzett pozícióit,
mozgásterületét, cselekvési szabadságát pedig folyamatosan
bővíti. A szervezett magánhatalom igyekszik legitimnek feltüntetni
állandó növekedését. Arra törekszik, hogy lehetőleg minél
észrevétlenebbül a háttérben maradjon, és így ne váljék a
tömegtiltakozás célpontjává. Ha viszont mégis sor kerül ilyen
társadalmi ellenállásra, akkor a legkülönfélébb technikákkal
próbálja a figyelmet elterelni önmagáról.
Az
az új populizmus, amely a korporációk szervezett
magánhatalmának az ellenhatásként jött létre, mint politikai
törekvés és ideológiai áramlat, érti ezeket a folyamatokat, és
tisztában van azokkal a történelmi körülményekkel is, amelyek
létrehozták. Ezért ez az új populizmus határozottan törekszik
arra, hogy egyetlen létező politikai párt se váljék uralkodóvá
felette. El akarja kerülni a faji megosztottságból,
osztályellentétekből, a nemek különbözőségéből származó
ellentmondásokat, s ellenáll minden olyan kampánynak, amely
valamelyik vagyonától és önrendelkezésétől megfosztott
társadalmi csoportot bűnbaknak akarja használni. Elhárítja
magáról az olyan jelzőket, mint szocialista, anarchista, fasiszta,
nacionalista azért, hogy ne vonja magára a közvéleménynek az
ellenszenvét. Ugyanis ezek a megbélyegző jelzőkké átalakult
minősítések a korporációs propaganda révén már igen
hátrányosak. Az új populizmus arra is törekszik, hogy a közéleti
vitákat a korporációs magánhatalom leggyengébb láncszemére
összpontosítsa: ez pedig nem más, mint a szervezett
magánhatalomnak az alkotmányos alapja, legitimitása. Az új
populizmusnak arra is törekednie kell, hogy transznacionális
legyen, és ne szűkítse le mozgásterét egyetlen országra, mert
ez lehetővé tenné, hogy ebből az országból egyes világcégek
egyszerűen kivonuljanak, s egy másik országba áttelepülve
kivonják magukat a társadalmi nyomás alól.
Robert
C. Byrd szenátor Hitler "Felhatalmazási törvényéről"
A
berlini törvényhozás épületének, a Reichstag-nak a felgyújtása
1933. február 28-án, (amelyet a nemzetiszocialista vezetés hagyott
jóvá) alkalmat nyújtott Hitlernek arra, hogy módosítsa a német
Alkotmányt. Az 1933. március 5-én tartott parlamenti választásokon
a nemzetiszocialisták nem kerültek többségbe, ezért Hitler
megfélemlítéssel és fenyegetéssel rávette a Reichstag
képviselőinek a többségét, hogy fogadják el az úgynevezett
Ermächtigungsgesetz-et, vagyis a felhatalmazási törvényt. Ez
Adolf Hitlert diktátori hatalommal ruházta fel, aki ezután
Németország vitathatatlan egyszemélyi vezetőjévé, Führerévé,
vezérévé vált.
Robert
C. Byrd szenátor, aki 1958 óta képviseli West Virginiát
az Egyesült Államok Szenátusában, 2005. március 1-én nagyhatású
beszédet mondott a szenátorokat megillető azon jog védelmében,
hogy a legfontosabb politikai döntések előtt, ha szükséges, akár
döntéshalogató időhúzó beszédekkel - "filibusterrel"
(obstruálással) - is felhívhassák a figyelmet egy-egy kérdés
fontosságára. Byrd többek között a következőket mondotta:
"Történelmünkben
sokszor fegyvert kellett fognunk, hogy megvédelmezzük a kisebbséget
más országok zsarnoki többségével szemben. Mi eltérően a náci
Németországtól vagy Mussolini Olaszországától soha nem szűntünk
meg a jogok nemzete lenni. De nézzük csak meg, hogy erre törekvő
emberek és egy többség, miként tudja manipulálni a jogot
kegyetlen és igazságtalan célok érdekében. Allen Bullock
történész megállapítja, hogy Hitler diktatúrája egyetlen
jogszabálytól, az úgynevezett Felhatalmazási törvénytől kapta
alkotmányos alapját. Hitlernek 2/3-os többségre volt szüksége,
hogy elfogadtassa ezt a törvényt, és ezért ígéretekkel rávette
az ellenzéket a Reichstagban, hogy támogassa. Bullock szerint
Hitler kész volt mindent megígérni, hogy keresztül menjen ez a
törvény - mégpedig azért, hogy megőrizze a törvényesség
látszatát."
Byrd
ez után kifejti, hogy Hitler felismerte, hogy a forradalmi
változásokat hatékonyan, modern feltételek között nem az állam
ellenére, hanem az államhatalom támogatásával kell keresztül
vinnie. Ezért azt a sorrendet követte, hogy először megszerezte a
hatalmat és aztán fogott hozzá a forradalmi változtatásokhoz.
Hitler soha nem mondott le a törvényesség látszatáról.
Tisztában volt annak a lélektani hatásával, ha a jogot a maga
oldalán tudhatja. Ezért inkább magát a jogot cserélte ki és
tette legálissá az illegálist.
Byrd
szenátor szerint azok, akik el akarják törölni a szenátoroknak
azt a jogát, hogy meghatározatlan hosszúságú beszédekben
fejthessék ki nézeteiket, és ez által nyomást gyakorolhassanak a
többi szenátorra is egy-egy döntés meghozatala előtt, megvonják
a kisebbségtől azt az eszközt, amellyel kompromisszumokra
kényszerítheti a többséget. Ez azt jelenti, hogy az elnök
korlátlan hatalomhoz jut, és szinte egyedül uralkodhat. Az
Egyesült Államok elnöke úgynevezett elnöki rendeletekkel
kormányozhat abban az esetben, ha a törvényhozás mindkét házában
- a Képviselőházban és a Szenátusban is - többsége van. Ilyen
körülmények között a kisebbség félresöpörhető, az eltérő
nézetek elfojthatók és a szólásszabadság meggyöngül. Byrd
szenátor tehát lényegében azzal vádolta meg George W. Bush
elnököt, hogy Hitlerhez hasonló diktátori helyzetet akar magának
teremteni.
Byrd
szenátort beszéde elmondása után kemény támadások érték, de
az amerikai sajtóban többen is osztották nézeteit. Kiemelték,
hogy George W. Bush nem szervez ugyan náci típusú tömeggyűléseket,
de nem tűri azokat a csoportokat a közéletben, amelyek zavaró
kérdéseket tehetnek fel neki. Karl Rove, aki az elnök
egyik vezető politikai tanácsadója, tudatosan használja a
tömegtájékoztatási intézményeket az amerikaiak megtévesztésére,
ahogy Göbbels is tette a németekkel Hitler beszédeinek az
írásakor.
Harvey
Wasserman, a Columbus Free Press hasábjain (2005. március
7.) kifejtette, hogy Hitlerhez hasonlóan Bush is már úgy
viselkedik, és úgy beszél, mint aki Isten nevében szólal meg.
Már kétszer is kifejtette nagy nyilvánosság előtt tartott
beszédeiben, hogy "nem ellenzi a diktatúrát, amíg ő a
diktátor". Ha figyelemmel vagyunk arra a kellően dokumentált
körülményre, hogy a Bush családot annak idején pénzügyi és
politikai szálak fűzték a nemzetiszocialista rendszerhez, továbbá
szoros üzleti kapcsolatban állt az Oszama-bin Laden családdal is,
akkor különös értelmet nyernek Bush elnök diktatúrára
vonatkozó kijelentései. Wasserman még ezeket jegyzi meg:
"Az
amerikai demokrácia minden szempontból vékony szálon függ,
amelyet Bush és Rove el akar vágni. Robert Byrd szenátor
konzervatív és egyedülállóan képzett ember. Ha ő Bush-t
Hitlerhez hasonlítja, akkor azt nagyon szomorúan, ugyanakkor
tudományos felkészültséggel teszi, ezért oda kell figyelni rá."
Azért
tértünk ki részletesen Robert C. Byrd beszédére, mert jelezni
kívántuk, hogy nemcsak az amerikai rendszer kívülálló bírálói
észlelik a dekadens jelenségeket, a demokrácia elfajulását,
hanem olyan tapasztalt és felkészült amerikai politikusok is, mint
az immáron csaknem öt évtizede az amerikai közélet főáramlatában
élő virginiai szenátor.
Milyen
a globalista magánhatalom dinamikája?
A
XIX. század végén és a XX. században vált a korlátolt
felelősségű társaság, mint névtelenségbe burkolódzó jogi
személy a világ leghatalmasabb intézményévé, mind politikailag,
mind gazdaságilag. De a kultúrát is fokozatosan a hegemóniája
alá vonta. A korporációk egyrészt más korporációkkal való
szövetségben halmozzák fel vagyonukat és gyakorolják hatalmukat,
másrészt azzal, hogy pénzügyi és gazdasági túlhatalmukat a
korrupció legváltozatosabb és sokszorosan rejtett formáival
konvertálják át politikai döntésekké, amennyiben befolyásuk
alá vonják a helyi, az országos és a nemzetközi szintű állami
intézményeket.
A
Világkereskedelmi Szervezet, a WTO (World Trade Organization)
hatásköre és illetékessége nyíltan is a nemzeti törvények és
jogszabályok felett áll. Ez a körülmény felhívta a
világközvélemény figyelmét arra, hogy a politikai és gazdasági
hatalom Földgolyónkon egyre kevesebb ember kezében összpontosul.
Az olyan multinacionális pénzügyi intézmények, mint a Világbank
és a Nemzetközi Valutaalap, amelyeket a leggazdagabb országokban
működő korporációk ellenőriznek, privatizálták a világ
vagyonát és újrastrukturálták az úgynevezett periférikus
országok társadalompolitikáját. Egyre több olyan a
közegészségüggyel és a szociális biztonsággal megbízott
kormányzati intézmény van, amelyeknek irányítóit azok a
korporációk fizetik, amelyeket ezeknek az irányítóknak
felügyelniük és szabályozniuk kellene. A korporációs
lobbicsoportok írják a jogszabály-tervezeteket és keresik meg -
jól megfizetve - a politikai tisztségek betöltőit. A korporációk
által finanszírozott "think-tank"-ek (gondolati műhelyek)
alkalmazottai és a lojális oktatók számíthatnak a tekintélyes
egyetemek állásaira, ahol feladatuk a korporációs célok
támogatása és beillesztése a tananyagba. A korporációk által
létrehozott alapítványok gyakorolják a manipulációs célzatú
jótékonykodást, és ők támogatják a környezetvédelmi
csoportokat is. A beruházó bankárok több pénz felett
rendelkeznek, mint a Világbank. Az elmúlt negyven év tanúsítja,
hogy a teljesen szabályozatlan spekuláció az egyes országok
valutáival már több ízben is súlyos gazdasági válságot
okozott Latin-Amerikában és Ázsiában. A legitim kormányzatok
ténylegesen a multinacionális korporációk kiszolgálóivá
váltak. A jelenlegi világrend izmát és agyát négyszáz - a
pénzvagyon felett rendelkezők tulajdonában lévő - világcég
alkotja.
A
szervezett magánhatalommá integrálódott korporációk meghatározó
befolyást gyakorolnak a kormányzati tisztségviselőkre, az egyes
regionális közösségekre. Igazi hatalmukat azon lehet lemérni,
hogyan tudják érvényesíteni politikai stratégiájukat,
alárendelni maguknak az egyes országok kormányzatait, valamint a
nemzetközi jog rendelkezéseit. Az úgynevezett "Üzleti
Kerekasztalok" (Business Roundtable), és a különböző
kereskedelmi kamarák közismert korporációs társulások. Más
szervezetek - úgy mint a Világkereskedelmi
Szervezet, az Európai Nagyiparosok Kerekasztala -
viszonylag új intézmények, de vitathatatlanul a korporációs
magánhatalom és a globalizáció központi döntéshozó
intézményei. De a szervezett magánhatalom hegemóniája alá
tartozik a NATO és az ENSZ is, mert mindkét nemzetközi szervezet
hatékonyan támogatja a korporációs magánhatalom
világbirodalom-építési stratégiáját.
A
szervezett magánhatalom kutatói keresik ennek a hatalomnak a
mechanizmusát, de ezt nem könnyű megtalálni, mert ez a globálisan
megszerveződött magánhatalom sokkal bonyolultabb, mint egy
gépezet. Ez a hatalom, vagyis az, hogy ki hozza a döntéseket, és
ki ellenőrzi az erőforrásokat, a népek közti viszonyok
dinamikájában található meg. Úgy érhetjük tetten a
nemzetközileg megszerveződött magánhatalmat, ha megválaszoljuk a
következőket: Ki kit tud kényszeríteni, és ki az, aki
engedelmeskedni köteles? Ki hozza a politikai és gazdasági
döntéseket? Hogyan áramlanak az erőforrások az egyének, a
csoportok és a korporációk között? Amikor egy társadalom
gazdasági, politikai és társadalmi struktúrái intézményesülnek,
akkor a hatalom az egyes emberektől az intézményekre tevődik át.
Ellentétes irányú folyamat azonban nincs. Így a koncentrálódott
hatalom már nem osztódik szét újra azok között, akiktől
eredetileg származott.
A
hatalomnak a korporációkhoz való áramlását jogi eszközök is
elősegítik. Ilyen eszköz a túlságosan sok előjoggal
felruházott jogi személy - egy mesterséges jogi
konstrukció - amely ma már csaknem annyi jogot biztosít egy jogi
absztrakciónak, mint a természetes személynek. Ugyanezek a jogi
mechanizmusok korlátozzák felelősségét és felelősségre
vonhatóságát, lehetővé téve, hogy büntetlenül szennyezze a
környezetet, finanszírozza a politikai és választási
kampányokat. Ugyancsak a korporációknak a magánhatalmát növelik
az olyan szabályozó ügynökségek, mint az állami
export-hiteleket biztosító szervezetek, a rendészeti erők és a
hadseregek. Mindezek a mechanizmusok és a struktúrák szorosan
koordinált hatalmi szervezetté integrálódnak. Így például az
Egyesült Államok nyolcszáz nagy korporációjának a 90%-ka
szorosan kapcsolódik egymáshoz egy ilyen hálózat révén. Ebben
fontos szerepet játszik az áttekinthetetlen keresztbetulajdonlás
is.
Az
Egyesült Államokban működő Business Roundtable (Üzleti
Kerekasztal) szorosan egybefonódik a Business
Council-lal (Üzleti Tanáccsal), aCommittee for
Economic Development-tel (a Gazdasági Fejlesztés
Bizottságával), a Brookings Institute-tal (a Brookings
Intézettel), az American Enterprise Institute-tal (az
Amerikai Vállalkozási Intézet-tel). Ki kell emelni kapcsolatát a
New York-i Council on Foreign Relation-nel
(Külkapcsolatok Tanácsával), amely a globális birodalomépítés
egyik legfontosabb koordináló intézménye, valamint a Trilaterális
Bizottsággal, aHoover Intézettel, az Egyesült
Államok Kereskedelmi Kamarájával, valamint a Heritage
Foundation-nel (Nemzeti Örökség Alapítvánnyal) is. A
korporációs hatalom fontos eleme a felsorolt intézmények közötti
kapcsolat, de nagyságát nem lehet pontosan felmérni és
meghatározni. A kapcsolati-háló erejére abból következtethetünk,
hogy milyen befolyást gyakorol a korporációk globális
tevékenységére.
A
korporációk és az általuk alapított alapítványok
finanszírozzák azokat a gondolati műhelyeket, amelyek kidolgozzák
a korporációk érdekeit szolgáló nagy ívű politikai
stratégiákat. Ugyanezen korporációk jogászai viszont elkészítik
azokat a jogszabály-tervezeteket, amelyek ezeket a stratégiákat az
adott ország törvényei közé emelik. A korporációk által
finanszírozott politikai akciók, és a választási kampányok
pénzügyi támogatása lehetővé teszi azoknak a politikusoknak a
megválasztását, akik aztán elfogadják ezeket a
jogszabály-tervezeteket. A legálissá tett lobbizók pedig arról
gondoskodnak, hogy a politikusok nehogy meggondolják magukat. A
korporációk irányítóit rendszeresen kinevezik azoknak az állami
intézményeknek az élére, amelyek végrehajtják ezeket a
jogszabályokat, illetve érvénytelenítik azokat, amelyek nem
szolgálják a korporációk érdekeit. A létrehozott országos és
nemzetközi fejlesztési szervezetek olyan kereskedelmi rendszert
alakítanak ki és támogatnak, amelyet egyértelműen a legnagyobb
világkorporációk uralnak. Ezek az intézmények közpénzeket
használnak fel a korporációk szubvencionálására.
A
korporációs rendszer működésének alapvető szabályai
Ezeknek
a szabályoknak az a célja, hogy kialakítsák és fenntartsák a
korporációk hegemóniáját a világgazdaságban. Ez a korporációs
hatalom azonban függ jogi, gazdasági és politikai intézményektől
és folyamatoktól.
1. Az első szabály a profit magánosítása. Annyi támogatást kell szerezni a termelőmunkából, a költségvetésből és a környezettől, amennyi csak lehetséges. A termelési költség alatt kell hozzájutni a nyersanyagokhoz, a köztulajdonban lévő területekről. Gondoskodni kell arról, hogy a helyi közösségek és a kormányok viseljék az infrastruktúra kiépítésének és fenntartásának a költségeit. Folyamatosan lobbizni kell az adókedvezményekért. Magántulajdonba kell venni a köztulajdonú erőforrásokat és állami szolgáltatórendszereket. Minél kevésbé látható egy ilyen köztámogatás, annál jobb. Ugyanakkor folyamatosan hangoztatni kell a tömegtájékoztatásban, hogy milyen hatalmas előnyei vannak a magántulajdonnak, a magánvállalkozásnak és mennyire boldoggá tesz a profit.
2. A költségeket át kell hárítani. Ezért a munkavállalókat alul kell fizetni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy például a tengerentúli országokban gyermekeket kell dolgoztatni, gyakran naponta 12 órán át. A hulladékanyag újrafeldolgozásával nem kell törődni. Akkor sem kell eltávolítani, ha mérgező. Ha mégis felelősségre vonnak érte, akkor a biztosítótársaságokat kell rászorítani arra, hogy fedezzék ennek a költségeit. Minimálisra kell csökkenteni a jogi felelősségvállalást és ilyen esetben az absztrakt jogi személynek ugyanolyan alkotmányos jogokat kell követelni, mint amilyen csak egy természetes személyt illethet meg.
3. Ellenőrzés alá kell vonni a tájékoztatási rendszert. Ezért, ha lehet, meg kell szerezni minden tömegtájékoztatási intézményt. Egybe kell olvasztani a rádiók és televíziók programjait. Fel kell vásárolni a független kiadókat és könyvforgalmazókat, és elő kell írni nekik, hogy mit publikálhatnak, és mit árusíthatnak. Gondoskodni kell arról, hogy a tankönyveket a korporációk szempontjai szerint írják, és az ilyen tankönyveket lehessen csak szétosztani a közoktatási rendszerhez tartozó iskolákban. Úgy kell megfizetni a tanárokat és professzorokat, valamint társadalmi aktivistákat, hogy ösztönösen cenzúrázzák magukat megélhetésük biztosítása érdekében. Korlátozni kell a sajtó- és szólásszabadságot. Így például az úgynevezett bevásárlóközpontokban ne lehessen azon a címen politikai gyűléseket tartani, hogy az magántulajdon. Meg kell tiltani az alkalmazottaknak, hogy a munkahelyeken társadalmi-közéleti fontosságú kérdéseket vitassanak meg. Lehetőleg fokozni kell minden téren a titkosítást, hogy a korporációk tevékenységére vonatkozó információk, valamint a korporációkkal kapcsolatos kormányzati döntésekre vonatkozó tájékozódás minél nehezebb legyen. Kultuszt kell űzni a szakértelemből, és ha lehet össze kell keverni a ténymegállapító adatközlést a valódi tudással.
4. A politikai hatalmat centralizálni kell. Ehhez az is hozzáértendő, hogy a korporációk nem sokat törődnek az üzemi biztonsággal és az üzemi baleseteket szenvedett alkalmazottaikat lehetőleg távol tartják attól, hogy kártérítést követeljenek. Ha pedig nem tudják elkerülni a jogi felelősségre vonást, akkor - Amerikában legalábbis - elintézik, hogy a szövetségi bíróságok tárgyalják az ilyen ügyeket, és ne az egyes tagállamok bíróságai. Az esküdtbíróságok elkerülendőek. Globálisan a világkereskedelmi szervezetet, a WTO-t kell arra felhasználni, hogy semlegesítse az egyes országok bíróságának a döntéseit. A fő feladat, hogy az állami intézmények helyébe a magántulajdonban lévő korporációk szervezetei lépjenek.
5. Centralizálni kell a gazdasági hatalmat is. Minden lehetséges eszközzel ki kell sajátítani az úgynevezett kis- és középvállalkozásokat, szövetkezeteket és más a "small business"-hez tartozó szervezeteket. A fennmaradó korporációkat viszont olyan nagyméretűvé kell tenni, amennyire csak lehetséges. Erre nem azért van szükség, hogy elérjék az optimális nagyságot, amelyre 30-40 évvel ezelőtt törekedtek, hanem azért, hogy a magánellenőrzés alatt álló gazdasági hatalom is néhány kézben koncentrálódjon és kiiktathassa a versenyt. El kell érni, hogy csak néhány óriásvállalat uralja az egyes iparágakat, és ők osszák el az erőforrásokat, határozzák meg a termelőgazdaság céljait és eszközeit. Mindehhez hozzátartozik az árak meghatározása is. A jövedelmet el kell venni az egyes állami és helyi közösségektől. Olyan off-shore bankoknál és vállalatoknál kell elhelyezni, amelyek lehetővé teszik az állami ellenőrzés és adózás alóli kibúvást.
6. El kell hárítani minden korlátozást a kereskedelem elől, függetlenül attól, hogy ezek a szabályozók és korlátok a lakosság számára nagyon is fontos gazdasági tevékenységet, az egészségügyet, az iskolaügyet, a közbiztonságot, az emberi jogokat vagy a környezet védelmét szolgálják. A korporációs vezérkar előjogait ki kell terjeszteni arra a közösségre is, ahol a korporációk működnek. Lehetővé kell tenni, hogy befolyásuk legyen a politikai-döntést hozó intézményekre és minden közfeladat ellátására. A jogalkotás és jogalkalmazás, valamint a társadalmi és gazdasági döntéshozatal meghatározó tényezőjévé a magántulajdont és a profit elérését kell megtenni. El kell érni, hogy az emberek és a közösségeik képtelenek legyenek magukat ellátni, szükségleteiket kielégíteni, s mindenért - beleértve az élelmezést, ruházkodást és a kultúrát is - készpénzzel fizessenek. Üzleti vállalkozássá kell átalakítani az iskolákat is. Ne legyen az életnek egyetlen olyan vonatkozása sem, amiért ne kelljen pénzzel fizetni. Ez a pénz pedig a nemzetközi pénzkartell monetáris monopóliuma keretében előállított hitelpénz, amelynek minden egyes - levegőből előállított - dollárjáért (eurójáért, jenéért, fontjáért és forintjáért) kamat formájában tényleges értéket képviselő magánadót kell fizetni a szervezett magánhatalomnak
A
nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő
multinacionális korporációknak a szervezett magánhatalma attól
függ, hogy mennyire sikerül az előző hat pontban felsorolt
követelményeket teljesíteni. Ezek a kulturális, jogi, gazdasági
és pénzügyi mechanizmusok össze vannak fonódva, és kölcsönösen
függnek egymástól, s így alkotják a szervezett magánhatalomnak
a valódi bázisát. A hatalomnak ez az olajozottan működő
intézményrendszere nagyrészt rejtve marad, és a valóság
láthatatlan mátrixát alkotja. Tény, hogy támogatások,
korlátozott felelősség, a társadalmi és politikai életre
gyakorolt mértéktelen befolyás, valamint az információ
megszerzése felett gyakorolt monopólium nélkül ezek a korporációk
valóban nem lennének mások, mint emberek társulásai. Így
azonban olyan koordinált és hatékonyan működő szervezett
magánhatalmi-struktúrát alkotnak, amely ma már nagyobb hatalommal
rendelkezik, mint az állam által reprezentált közhatalom.
Az
emberi tudat gyarmatosítása
A
korporációk kulturális hatalma azon a felismerésen alapul, hogy a
gazdasági és a politikai hatalom nem tart sokáig, hacsak nincs
megfelelően beágyazódva az adott emberi közösség kultúrájába.
Ez a kultúra felöleli az adott társadalom szokásos
gondolkodásmódját, munkavégzési és együttélési szokásait;
az általánosan elfogadott világnézetet, amelyből az a
meggyőződés származik, hogy elkerülhetetlenül úgy kell élni
az életet, ahogyan az adott közösség azt gyakorolja. Ezek a
hitek, meggyőződések és szokások olyan mélyen beivódnak, hogy
az emberek azt hiszik: sérthetetlen természeti törvényeket,
illetve isteni parancsokat követnek. A tömegtájékoztatási
intézmények, a jól megfizetett gondolati műhelyek, a
közönség-kapcsolatot manipuláló PR-vállalatok, továbbá az
oktatási intézmények továbbítják a szervezett magánhatalom
üzenetét a főáramlatú közgondolkodásba. A korporációk által
fizetett hivatásos lobbizók, érdekkijárók, nyíltan
befolyásolják a politikai döntéshozókat. A gondolati műhelyek
(think tank-ek) és az alapítványok az oktatókat és a diákokat
manipulálják. A gyakran virtuóz technikákat alkalmazó hirdetési
ipar pedig a fogyasztók agyát gyúrja, mint az agyagot. A
valóságnak ez a korporációs szemlélete és gyakorlata
nevetségessé teszi a köztulajdonra, az arányos képviseletre,
valamint a valódi önrendelkezésre vonatkozó alternatív politikai
nézeteket. A korporációs uralom technikusai minden eszközzel
terjesztik azokat a nézeteket és döntési lehetőségeket, amelyek
a szervezett magánhatalom érdekeit szolgálják, és így
elfogadottá teszik a lakosság körében a nemzetközi
kereskedelemtől való függőséget, valamint a politikai kampányok
és választások korporációs finanszírozását.
A
tömegtájékoztatás magánmonopóliuma
Ma
még sok olyan újságíró van, aki kész leleplezni a korporációs
bűnözést és hatalomgyakorlást. A lakosság széles körei
azonban ma már rendkívül szkeptikusak, sőt igen sokan cinikusak,
ha a korrupcióról van szó, amely egyre inkább behatol a
társadalmi és gazdasági tevékenység minden részébe. A
korporációs uralom rendszerében szükségszerűen van jelen az
intézményesült korrupció, mert a szervezett magánhatalom a
korrupció legváltozatosabb technikáival tudja a legsimábban
politikai döntésekké konvertálni pénzügyi-gazdasági fölényét.
A
tömegtájékoztatási intézmények szorosan függenek a korporációk
hirdetéseitől. Éppen ezért, mind a nyomtatott, mind az
elektronikus médiumok fő terméke ma már nem az objektív
tájékoztatás, a tények és a hírek közreadása, hanem sokkal
inkább az elfogult és egyoldalú véleményeket tartalmazó
közbeszéd terjesztése - úgynevezett véleményműsorok és viták
formájában. A legfőbb termék, amit a tömegtájékoztatási ipar
előállít, a meghatározott társadalmi rétegeket célbavevő
hirdetések. A tömegtájékoztatási intézmények egyre kevesebb
kézben centralizálódtak a fúziók révén, s ily módon a
média-világa oligopóliummá alakult át néhány hatalmas
korporáció tulajdonában. Az Egyesült Államok esetében
kiemelhetjük a Viacomot, a Time Warnert, a New
House-t, a Disney-t, a Knight Ridder-t.
Érdekesség, hogy ide sorolható az a General Electric is,
amely sokáig csak, mint elektromos áram előállító nagyvállalat
volt ismert. Ez a General Electric ma az NBC tulajdonosa.
A
XXI. Század elején a tömegtájékoztatási ipar méreteiben
vetekszik az energiatermelő, a hadiipari, a légiközlekedési és a
befektető óriáscégekkel. Az amerikai fővárosban működő
lobbizók elérték, hogy a washingtoni törvényhozás teljesen
felszabadította a kötöttségek alól az elektronikus és
nyomtatott tömegtájékoztatási ipart; számos adózási
kedvezményt biztosított a számukra és lehetővé tette azt is,
hogy rátegyék a kezüket a közszolgálati televíziózásra és
rádiózásra. A lakosságot információk helyett a nagyvállalatok
hirdetéseivel árasztják el. Az Egyesült Államokban egyelőre
tiltják a jogszabályok, hogy a közszolgálati műsorszórók
hirdetésekkel szakítsák meg műsoraikat. Ennek ellenére a
közszolgálati tömegtájékoztatás egyre inkább rá van utalva a
korporációk hirdetéseire. Tudományos kutatások révén a
legfejlettebb technikákkal célozzák meg az egyes nézői és
hallgatói rétegeket, s így próbálják őket fogyasztóvá
átalakítani. A világ hirdetéseinek a 2/3-a az Egyesült
Államokban kerül kinyomtatásra és sugárzásra. Japán, amelyik a
második, a globális hirdetési ipar 12%-kát fogyasztja el.
Az
amerikai alapító atyák által létrehozott köztársaság és
annak alkotmánya különleges fontosságot biztosított a sajtó- és
szólásszabadságnak. A tömegtájékoztatási intézmények és a
meghatározó sajtótermékek azonban már nem hozzáférhetőek
minden amerikai polgár számára. Ennek a hozzáférhetőségnek
nagyon is kemény pénzügyi akadályai vannak. Ezek az akadályok
tényleges lehetőség nélküli üres joggá redukálják a valódi
szólás- és sajtószabadságot. A sajtó és véleményszabadság
legnagyobb gátja azonban az indokolatlan méretűvé vált
titkolódzás, amely egyaránt jellemzi a közhatalmat képviselő
törvényhozói, kormányzati és igazságügyi szerveket, valamint a
szervezett magánhatalmat képviselő pénzügyi intézményeket és
korporációs szervezeteket. A lakosságnak emiatt nincs lehetősége,
hogy kellően tájékozódjék azokról a körülményekről, amelyek
meghatározzák életét. A polgárok ily módon attól is el vannak
zárva, hogy ténylegesen hatást gyakoroljanak a közügyek
intézésére, saját sorsuk alakítására. Az indokolatlan
titkolódzás - például az, hogy az 1963-ban bekövetkezett Kennedy
gyilkosságra vonatkozó adatokat csak 2035-ben kívánják a
titkosítás alól feloldani - arra utal, hogy a tényleges hatalmat
gyakorlók megszerezték maguknak az információs monopóliumot is.
A
2001. szeptember 11-én bekövetkezett tragikus eseményekre
vonatkozó adatoknak a zöme is hosszú évtizedekre le van
titkosítva, holott a lakosságnak joga lenne ahhoz, hogy az erre
vonatkozó és indokolatlanul letitkosított adatokat megismerhesse,
mivel ezen események nyomán óriási változások következtek be
életében. Egyrészt viselnie kell egy vég nélkülinek ígérkező
háború terheit. Másrészt egyre több alkotmányos jogát alá
kell rendelnie az egyre diktatórikusabban kormányzó állam rendőri
módszereinek. Mindebből kiderül, hogy a sajtó-, a szólás-, és
a véleményszabadság társadalmi szinten illuzórikus és
lényegében a magánszférára van korlátozva.
Az
úgynevezett közönségkapcsolat manipulációs technikái
Az
úgynevezett "public relation" ipar a Global Empire első
számú megakorporációjának számító Egyesült Államokban
évente 20 és 30 százalékkal növekszik. Az Egyesült Államok
ötszáz legnagyobb korporációja már 1998-ban évente egyenként
több mint négy millió dollárt költött PR-tevékenységre. Ha
azonban a szűken vett PR-tevékenységhez hozzászámítjuk a
menedzsmentre, az alapítványi támogatásra, a korporációs
imázsra fordított kiadásokat, akkor ez a költség évente és
korporációként már eléri a 25 millió dollárt. A legtöbbet
erre a a célra a telekommunikációs, az energiaipari és a
fogyasztási javakat forgalmazó cégek költötték.
Az
iskolaügy a szervezett magánhatalom kiemelten fontos területe. Az
egyetemek és a tudományos intézmények támogatása legitimálja a
korporációk hatalmát. Így tudják eladni tudományos ismeretként
az üzleti propagandát. A nagy korporációk dollármilliárdokat
fordítanak a kutatóintézetekre, egyetemekre és más kulturális
intézményekre. E korporációk igazgatói gyakran tagjai a
college-ok és egyetemek irányító testületeinek. A korporációk
által finanszírozott és befolyásolt gondolati műhelyek szinte
minden egyetemen megtalálhatóak.
A
szélsőségesen konzervatív és korporációs tulajdonban lévő
alapítványok évente sok millió dollárt fordítanak a
politológia, a jogtudomány, valamint a közgazdasági kutatás
befolyásolására. Csak példálózva említjük meg a Cornell, a
Harvard, a Yale, a John Hopkins, a Loyola, a Stanford, a Princeton
egyetemeket, valamint a katonai és haditengerészeti akadémiákat.
Tizenkétezer állami iskola kötött szerződést
a Channel-1 elnevezésű korporációs hír és
hirdetési hálózattal. Ennek értelmében nyolc millió diák
köteles hetente legalább egy órán át nézni a Channel-1
műsorait. A Channel-1 csak az egyik konkrét példája annak, hogy a
kereskedelmi és fogyasztási érdekek miként befolyásolják a
közoktatást.
A
közvélemény manipulálása és a törvényhozók meggyőzése
A
korporációk által alapított alapítványok és think-tank-ek
feladata a korporációs magánhatalom céljainak az ismertetése,
népszerűsítése. A korporációk hatalmát megtestesítő Global
Empire világstratégiáját leginkább a konzervatív
irányultságú Heritage Foundation, a
centrista Brookings Institution, valamint a
libertáriánus irányvonalat követő Cato
Intézet reprezentálja.
(A libertariánizmus nem
azonos a liberalizmussal. Az előbbi alatt
rendszerint a nem közmegegyezéssel jóváhagyott erőszak
alkalmazására vonatkozó elméletet értik. Ezen elmélet szerint
az egyes emberek teljes mértékben rendelkeznek önmagukkal, és
erkölcsi joguk van arra, hogy tulajdonosi jogaik is legyenek
bizonyos feltételek megléte esetén. Ezek a tulajdonosi jogok,
amelyek személyhez és a személytől elkülönülő dolgokra
vonatkoznak, korlátozzák a megengedhető erőszakot egy személlyel
szemben. Az erőszak csak akkor elfogadható, ha valakit meg kell
akadályozni abban, hogy mások hasonló jogait megsértse, vagy ha
megtörtént egy ilyen jogsértés, akkor annak következményeit
jóvátegyék büntetéssel vagy kompenzációval. Az erőszak
alkalmazása ártatlan emberrel szemben tehát nem megengedett annak
a személynek vagy hatalomnak a részéről, aki, és amely ebből
hasznot húz. Ezért a hatalmi eszközök, és a kényszerítés
alkalmazásának a korlátozása radikálisan csökkenti a kormányzat
számára az erőszak legitim használatát.)
Az
sem mindegy, hogy egy-egy ilyen gondolati műhelynek,
kutatóintézetnek mekkora a költségvetése. Így például
Amerikában a húsz legfontosabb konzervatív think-tank
megkétszerezte a költségvetését 1992 és 1997 között. Az
1990-es években több mint egymilliárd dollárt használhattak fel.
A
Global Empire és a Davosi Világgazdasági Fórum
Európa
irányítói 1970 óta tanácskoznak minden év elején kötetlen
formában a svájci Davos-ban. A résztvevők száma és köre évről
évre bővült. Ma már a davosi szimpózium napirendjén a globális
elit által legfontosabbnak tartott gazdasági, társadalmi és
környezetvédelmi problémák szerepelnek. Minthogy a Global Empire
egyik legfontosabb évi találkozójáról van szó, a résztvevőkre
úgy is tekinthetünk, mint élő "Who is who?"-ra, vagyis
ki kicsoda a szemünk előtt kibontakozó világbirodalom irányítói
körében.
A
2005. január 26-tól 30-ig megtartott találkozón arra a kérdésre
keresték a választ a világ irányítói, hogy merre tart bolygónk,
és mi vár lakóira az elkövetkező évtizedekben? A Global Empire
vezetőinek arra kell számítaniuk, hogy ötven év múlva Földünk
lakóinak a száma, amely jelenleg már meghaladja a 6 milliárdot,
10 milliárd fölé emelkedhet.
A
népesség leggyorsabban a szegény országokban növekszik, ahol
nincs elég élelem és ivóvíz. Már közhelynek számít, hogy a
világ erőforrásainak 80%-át a világ népességének 20%-kát
kitevő fejlett északi országok lakói - pontosabban azok
pénzvagyonos rétegei -használják fel. A nyomor, az éhezés és a
jobb élet keresése miatt évről évre milliók indulnak a világ
centrumországaiba. A nagyrészt illegálisan bevándorlókat nem
fogadják tárt karokkal. Az Európai Unióban egyik központi
feladat az évente félmilliónyi illegálisan érkező távoltartása.
Már az Egyesült Államokba is, amely valamikor a bevándorlók
hazája volt, rendkívül nehéz bejutni.
A
2005. évi davosi fórumon a legnagyobb világcégek és a politikai
elit tagjai természetesen az emberiség sorsának a megjavításáról
tárgyaltak. Ezúttal azt a jelszót választották, hogy "vállaljuk
a felelősséget a kemény döntésekért!" (Taking
responsibility for tough choices!). A széles közvéleményben
azonban úgy tekintenek a résztvevőkre, mint akik tevékenységükkel
megnehezítik az emberek többségének a hozzájutását az
életfontosságú javakhoz, a tiszta ivóvízhez, az elégséges
táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz és a tanuláshoz.
Ugyanezen személyek azok, akik megtagadják tőlük a mozgás
szabadságát, azt, hogy oda mehessenek, ahol munkát és megélhetést
találnak. A davosi tanácskozás kritikusai a milliók számára
nyomort hozó neoliberális gazdaságpolitika képviselőit látják
a svájci tanácskozás résztvevőiben, akik önző partikuláris
érdekeik szemüvegén keresztül szemlélik a világ problémáit.
A
globalizmus ellenfelei úgy gondolják, hogy alternatív stratégiát
kidolgozó másik világtanácskozásra is szükség van. Ez a
szándék már jelen volt Seattle-ben és Genova-ban
is. 2005-ben a davosi-val egyidejűleg a brazíliai Porto
Allegrében tanácskoztak a Világ Szociális Fórum
keretében a globális birodalom bírálói. A Világ
Szociális Fórum négy évvel ezelőtt jött létre és
gyorsan kiemelkedő jelentőségre tett szert, mert a világsajtó
gyakorlatilag ezt tekintette a globalizáció hivatalos ellenzéki
fórumának. A visszatérő téma ezen a fórumon a szegénység
elleni világméretű összefogás. Konkrétan felmerült nemzetközi
adó bevezetése abból a célból, hogy megállítsák és leküzdjék
az egyre terjedő szegénységet és éhínséget a Harmadik Világ
országaiban. Néhány évvel ezelőtt ez még teljesen utópikus
elképzelésnek tűnt, de pontosan a davosi tanácskozás idején
hangzott el Chirac francia elnöknyilatkozata, aki
támogatta ilyen nemzetközi adó bevezetését. Hamarosan
csatlakozott hozzá Lula da Silva brazil elnök is, aki az ENSZ-nél
szállt síkra ugyanezért. Magában Porto Allegrében 2005
januárjában 135 ország 6500 szervezetének a képviselői
tanácskoztak hat napon át. Összesen 2500 rendezvényre és
tanácskozásra került sor. Valami tehát megindult a nagyvilágban,
amely arra készteti Földünk lakóit, hogy hatékonyan avatkozzanak
be saját sorsuk alakulásába.
"Lehetséges
egy másféle világ."
Ez
volt a jelszava a már említett Világszociális Fórumnak a
brazíliai Porto Allegrében. Heiner Geißler, aki a
Német Kereszténydemokrata Unió, a CDU főtitkára volt 1977-től
1989-ig, s ma a német kereszténydemokrácia nagy öregjének
számít, Davos és Porto Allegre kapcsán kijelentette: legfőbb
ideje, hogy egy államelnök tegyen javaslatot a spekulációs
pénzműveletek már régóta esedékes megadóztatására. A világ
tőzsdéin és a pénzpiacokon naponta kétezer milliárd dollár
forgalom bonyolódik le. Egy 0,25%-kos adó évi ötszázmilliárd
dollárt tenne ki. Ez az összeg a hétszerese annak, amit a
Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet,
az OECD, segély formájában nyújt a szegény
országoknak. Geißler a Deutschland Radio-nak
nyilatkozva rámutatott, hogy szörnyű katasztrófát okozott az
Indiai-óceán térségében a szökőár, de hetente többen halnak
meg éhínség következtében, mint a szökőár áldozatai. Ezt a
problémát nem lehet jótékonykodással megoldani, hanem a
globalizáció elkerülhetetlen folyamatát szükséges emberileg
elviselhetővé átalakítani. A mai gazdasági világrend nem
nevezhető rendnek, mert az úgynevezett "shareholder
value"-hoz, vagyis a részvénytulajdon spekulációs
értékéhez igazodik. Ez mindent a tőke egydimenziós profitérdekei
szerint orientál, az emberek valódi szükségletei kárára. Ez a
rendszer alapjaiban rossz, ezért a felszíni kérdésekkel
foglalkozó davosi tanácskozástól nem lehet jó megoldásokat
várni. Egy olyan rendszer, amelyben egy vállalat értéke azáltal
növekszik a tőzsdén, hogy racionalizálás címén egyre több
embert elbocsát, nem nevezhető elfogadhatónak. Ez egyszerre
erkölcstelen és gazdaságilag hibás, ezért meg kell változtatni.
A neoliberális, kapitalista gazdaság helyett szociális és
ökológiailag is elfogadható nemzetközi piacgazdaságra van
szükség.
Heiner
Geißler nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a hatvan
évvel korábban nemzeti keretek között létrehozott szociális
piacgazdaságot kellene világszinten megvalósítani. A
világgazdaság jelenlegi rendszerében négyszáz család több
jövedelmet húz (ezer milliárd dollár felett), mint három
milliárd embernek az évi keresete. Ezt csak hibás gazdasági
struktúra következményének tekinthetjük. Geißler hangsúlyozta,
hogy az NSZK-ban egykor virágzó szociális piacgazdagság német
gyakorlatát nem lehet egyszerűen lemásolni. Az igazságosabb
gazdasági világrendhez új megoldásokra van szükség. Ellenőrzés
alá kell helyezni a tőzsdéket és ehhez megfelelő eszköz lehet
nemzetközi spekulációs-adó világszintű bevezetése. Továbbá
haladéktalanul fel kellene számolni az úgynevezett off-shore
központokat is, amely központokba a gigantikus méretűvé
növekedett pénzügyi-ipar kimenekíti a spekulációs-nyereségét.
Ezek az adózás alól kivont hatalmas pénzek aztán a Bermudákról,
Liechenstein-ről és a hasonló off-shore központokból újból
bekerülnek a globális pénzügyi kaszinóba. Ezekből a pénzekből
a terroristáktól a maffiákon át a nagy vállalatokig hatalmas és
adózatlan jövedelmeket húz a pénzvagyonos réteg. Ezért
elkerülhetetlen az ENSZ intézményeként működő Világbank és
Nemzetközi Valutaalap, valamint a Világkereskedelmi Szervezet
demokratikus ellenőrzés alá helyezése.
Mind
az európaiaknak, mind az amerikaiaknak le kell mondaniuk arról,
hogy adókedvezményekkel és más támogatásokkal szubvencionálják
termékeiket, s így szorítsák ki a Harmadik Világ országait a
világpiacról. Amíg tehát Davosban nem ezeknek a problémáknak a
megoldásáról esik szó, addig sokat nem várhatunk az ilyen
tanácskozásoktól.
A
Global Empire jövője
Kirkpatrick
Sale a Global Empire-t egyszerűen "Amerikai
Birodalomnak" nevezi. Ez azonban elrejti azt a mélyebb
összefüggést, hogy az Egyesült Államok felett is a nemzetközi
pénzügyi közösség uralkodik, s Amerikát csak eszközül
használja a saját világbirodalmának az építéséhez. A
világtörténelemben eddig számos ókori, középkori és újkori
birodalom létezett, s ezek mind felbomlottak néhány évszázadon
belül. A birodalmak olyan államrendszereket jelölnek, amelyek
szervezeti felépítésüknél és működésüknél fogva hasonló
hibákat követnek el. E hibáik közé tartoznak azok a
fogyatékosságok, amelyek túlzott méreteikből, komplexitásukból,
belső felépítésük bonyolultságából, a bennük szükségszerűen
kialakuló uralmi módszerekből, hierarchikus felépítésükből,
valamint egyenlőtlen vagyoni és hatalmi viszonyaikból adódnak.
A
Global Empire is hasonló fogyatékosságokkal
küszködik. Elsőként kiemelendő, hogy a
birodalom központi országa, az Egyesült Államok súlyos
környezeti ártalmaktól szenved. A történelem tanúsága szerint
a birodalmak mindig pusztították azokat a természeti erőforrásokat
- termőföldet, vizeket - amelyektől pedig fennmaradásuk függött.
Ennek egyik oka az, hogy korlátot és önmérsékletet nem ismerve
használják ki a természeti erőforrásokat. Az Egyesült
Államokban is évtizedek óta tart a termőtalaj eróziója, a
túlhalászat, az erdők irtása, az ivóvíz szennyeződése, a
talaj szikesedése, a túlzott fogyasztás, a természeti kincsek
kimerülése, új betegségek megjelenése, szélsőséges időjárási
változások, olvadó jéghegyek és emelkedő tengervíz-szint,
állat- és növényfajok végleges eltűnése és így tovább.
Kijelenthetjük, hogy a Global Empire hatása máris felborította
Földünk egyensúlyát. Az Amerikai Védelmi Minisztérium
tanulmánya is megállapította: katonai szempontból számolni kell
a klímaváltozással, az ivóvíz és az energia katasztrofális
hiányával. Mindennek a következménye, hogy bolygónk nem képes
többé regenerálódni és megfelelően ellátni a rajta élő
embereket. Ezért úgy tűnik, hogy a Global Empire vége nemcsak egy
birodalom kimúlását fogja jelenteni, hanem az emberi civilizáció
mai formájának a végét is.
Ehhez
azt kívánjuk fűzni, hogy az a nemzetközi pénzkartell, amely
ennek a világbirodalomnak a haszonélvezője és irányítója, még
mindig a fenntartható növekedést és fejlődést szorgalmazza
elsősorban az általa az emberiségre rákényszerített
pénzrendszerben működő kamatmechanizmus kényszerhatása miatt.
Az emberiségnek azonban nem a pénzhozamokat garantáló gazdasági
növekedésre van szüksége, hanem a természeti erőforrásoknak és
az emberiség életfeltételeinek a megőrzésére. Fenntartható
növekedés valójában nincs, mert véges Földünkön semmilyen
alrendszer nem növekedhet végtelenül. A fenntartható pedig arra
utal, ami állandó. Tehát nem fenntartható növekedésre, hanem
fenntartható természeti környezetre és erőforrásokra van
szükség.
A
Global Empire második vészjósló hatása a
világgazdaság fokozatos lelassulása, stagnálása. A birodalmak
mindig is függtek az erőforrások mértéktelen kihasználásától.
A klasszikus gyarmattartó birodalmakat is az állandó terjeszkedés
jellemezte, hogy újabb és újabb erőforrásokhoz jussanak a
birodalmi központok. Az erőforrások kimerülésével és a nagy
távolságokkal egyre költségessebbé vált ezeknek az
erőforrásoknak a megszerzése. Ma a szemünk előtt zajlik az
úgynevezett Peak Oil jelenség, amely jelzi:
túljutott csúcsán az emberiség rendelkezésére álló kőolaj-
és földgáz kitermelése. Az egész világgazdaság törékenységére
utal, hogy erre a kifogyó energiahordozóra van ráutalva. A Global
Empire központi országa, az Egyesült Államok értékelőállító
termelése egyre csökken, és a reálgazdaság ma csak a nemzeti
össztermék 13%-kát állítja elő. Már részletesen szóltunk
arról, hogy lényegében a Harmadik Világ tartja el a birodalom
központját. Jelenleg napi egy milliárd dollár külföldi
pénzbevonásra van szüksége az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy
kereskedelmi deficitjét finanszírozni tudja. Nyilvánvaló, hogy ez
tartósan nem maradhat fenn.
A külkereskedelmi
deficithez 500 milliárd dollárt elérő költségvetési
deficit járul. Az Egyesült Államok államadóssága
elérte a 7,4 trillió dollárt (1 trillió 1000 milliárd). Egyedül
a katonai kiadások évi 530 milliárd dollárt emésztenek fel. Most
csak utalunk arra, amit már bővebben részleteztünk, hogy ez az
egyik oka annak, hogy a dollár elveszítette korábbi értékének
30%-kát az euróhoz képest.
A
Global Empire harmadik nagy betegségtünete az erőn
felüli katonai kötelezettség vállalása, a lehetőségein való
mértéktelen túlterjeszkedés. Ez az impérium csak osztozik a
korábbi birodalmak sorsában, hiszen minden birodalom terjeszkedett,
gyarmatosított és ez arra kényszerítette, hogy katonai
mozgásterét minél több országra és területre kiterjessze. Egy
bizonyos határig ez megy, ezt követően már a kimerülés jelei
mutatkoznak a nyomukban járó összes következménnyel. A
veszélyeztetett csapatok megbízhatatlanná válnak, a meghódított
periféria lakosai egyre inkább ellenállnak, végül fellázadnak.
A Global Empire központi állama George W. Bush elnöksége alatt
már 446 ezer főnyi harcoló egységet tart, 725 ismert
támaszponton, 38 országban. Földünk 150 országában van
valamilyen formájában amerikai katonai jelenlét. Ha számításba
vesszük, hogy az Egyesült Államok lakói a Föld népességének
5%-kát teszik ki, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy katonailag
lehetőségein felül kötelezte el magát Amerika. A terror elleni
háború, a "War On Terror" olyan tág célkitűzést
jelent, amely sem az ellenséget nem jelöli ki pontosan, sem a
háború tartamát. Lényegében univerzális és állandó harci
készültségről van szó, amely felemészti az Egyesült Államok
erőforrásait, és valójában gyöngíti katonai erejét. Ezt az
erőn felüli elkötelezettséget jelzi az is, hogy eddig nem
sikerült az iraki helyzetet stablilizálni. Miközben a Pentagon azt
állítja, hogy képes egyszerre a világ különböző pontjain
egyidejűleg két háborút is folytatni, úgy tűnik, hogy egyetlen
háború sikeres folytatása is komoly nehézségekbe ütközik.
A
birodalom hanyatlásának negyedik tünete, hogy a Global
Empire központi országában egyre nő a belső feszültség.
A világtörténelemben eddig létezett birodalmak döntő módon
belülről omlottak össze, amit a kívülről érkező támadások
csak felgyorsítottak. Az Egyesült Államokban még nem ért el
kritikus pontot a belső elégedetlenség, ez részben a bíráló
álláspontok elfojtásának és a félelemkeltés fejlett
módszereinek köszönhető. Mindkettő a belső biztonságra
hivatkozva történik. Kifejlődött a tömegek ókorból ismert
befolyásolásának - a "kenyérrel és a cirkusszal" való
manipulációnak - a virtuóz technikája. Szemtanúi lehetünk a
szórakoztatás, a sportok, a televízió, az Internet, a fogyasztás,
a kábítószerek, az alkohol, a szex és a szerencsejátékok
hatásos kombinációja révén a dekadencia feltartóztathatatlan
terjedésének. De a társadalom manipulálásához aktívan
felhasználják a különböző vallásos doktrinákat és
módszereket is.
A
Bush-kormányzat tart a lakosság részéről érkező bírálatoktól
és kész azokkal a legváltozatosabb módon szembeszállni. Nem vesz
tudomást a környezetvédelmi és polgárjogi csoportok
követeléseiről. Hajlandó lefizetni azokat a kommentátorokat,
akik a tömegtájékoztatási eszközök útján támogatják. Ezeket
a kíméletlen módszereket már a washingtoni törvényhozás
ellenzéki tagjaival szemben is alkalmazta. Ezek közé tartozik a
hazugságok és félrevezetések kormányzati gyakorlattá tétele.
Nemzetközi vonatkozásban pedig Washington megszegte azokat a
szerződéseket és évtizedeken át betartott nemzetközi jogi
előírásokat, amelyeken a II. Világháború utáni nemzetközi
rendszer nyugodott.
A
Global Empire irányítóinak előrelátó tudatmódosítási
programjai meghozták a gyümölcsüket. Az Egyesült Államok
lakóinak 65%-ka (a Gallup Intézet 2004-ben folytatott felmérése
szerint) meg van győződve arról, hogy a vallás választ tud adni
valamennyi kérdésre, de legalábbis a jelen legtöbb problémájára.
A Time és CNN közvélemény kutatása szerint pedig az amerikaiak
59%-ka hisz abban, amit a Biblia János Jelenések című könyve az
Apokalipszisről, a végidők jeleiről és a világ végéről ír.
A jelen valamennyi katasztrófáját Isten akaratának és az utolsó
idők jeleinek tekintik.
Kirkpatrick
Sale, "Imperial Entropy: Collapse of the American
Empire" (Birodalmi entrópia: az amerikai birodalom
összeomlása) című írásában, amelyet
a http://www.counterpunch.com/sale02222005.html internetes
honlapon tett közzé, kifejti: "Nehéz elhinni, hogy egy
nemzet, amelynek minden alapvető intézménye ennyire korrupt,
megvásárolt pártjaival, tudósaival, korporációival,
brókereivel, könyvvizsgálóival, állami hivatalnokaival -
tűrhetetlenül egyenlőtlen jövedelmi és tulajdoni viszonyokon
alapuló gazdasági és társadalmi bázisával - képes lesz
hosszabb időn át fenntartani önmagát."
A
tudatlanság kősziklájára épült birodalom
A
Global Empire olyan birodalom, amely a tudatlanság kősziklájára
épült. Ennek a kősziklának az összetartó ereje az, hogy a világ
népei nem értik a magánpénz-monopólium, a hitelpénz-rendszer és
a kamat kombinált erejét. A magánpénz-monopólium uralmát csak
úgy lehet leküzdeni, ha valamilyen formában felszámoljuk a pénz
körül fenntartott mesterséges tudatlanságot. Csak a pénz-rendszer
működésének és pusztító hatásának a széles körű
megismertetésével lehet szétporlasztani azt a kősziklát, amelyre
a nemzetközi beruházó bankárok felépítették a Global Empire-t,
a világtörténelem legnagyobb és legpusztítóbb birodalmát. Ha a
tudatlanság, mint alap, meginog - bármennyire hihetetlen is -
szétporlik, cserepeire hullik szét ez a birodalom. Mert a Global
Empire - hasonlóan a hitelpénz-rendszerhez - agyaglábakon
nyugszik.
A
Global Empire-t is, mint annyi minden mást, a következményeiről
lehet megítélni. Azaz a fát a gyümölcséről. Az előzőekben
már részleteztük, hogy a szabadjára engedett és teljesen
gátlástalanná vált korporációs hatalom egész
népeket taszít függőségbe, amely alig különbözik az ókori
rabszolgaságtól. Az eladósítás révén kialakult függőség az
emberi nyomorúság legváltozatosabb formáit hozta létre. Az
adósságteher, amelytől bolygónk lakói egyre inkább képtelenek
kivonni magukat, mindent elnyelő ingoványnak bizonyult. Az
eladósodott népek hiába tesznek emberfeletti erőfeszítéseket,
nem képesek ettől a tehertől megszabadulni és elmerülnek az
adósságfüggőség mocsarában.
Nemcsak
az egyes személyek, de a gazdasági szereplők is úsznak az
adósságban. Gyakran még jó nevű vállalatok is csak annyit
képesek profitként előállítani, amivel éppen esedékes
adósságszolgálati terheiket fizetni tudják. Kijelenthetjük, hogy
a világcégek többsége is csak könyvelési trükkökkel tudja
fenntartani fizetőképességét, többségük olcsón kényszerül
elkótyavetyélni értékeit, csakhogy teljesíteni tudja
adósságszolgálati kötelezettségeit. De nemcsak az egyes emberek
és a vállalatok, hanem az egyes országok is el vannak adósodva.
Minél nagyobb és gazdaságilag teljesítőképesebb egy állam,
annál inkább el van adósítva. Az Egyesült Államok ma a világ
legeladósodottabb országa és összesített állami, állampolgári
és kereskedelmi adóssága a nemzetközi beruházó-bankárok felé
elérte a 22 trillió dollárt, ami sokszorosa annak a
dollármennyiségnek, amely az ország gazdaságában még
megtalálható. A világ többi országa is hasonló helyzetben van
és Földünk államainak összesített adóssága a sokszorosa
annak, mint amennyi pénzzel ezek az országok együttesen
rendelkeznek. Ezt az adósságot soha nem lehet kiegyenlíteni.
Ha
lenne olyan ország, amely elhatározná, hogy megfizeti adósságát,
akkor a gazdaságának a működését biztosító valamennyi pénzt
a hitelező beruházó bankárok pénzintézeteinek a számláira
kellene átutalnia. Ez azt jelentené, hogy az adott ország
gazdasága leállna és lakossága katasztrofális nyomorba
süllyedne. De még ebben az esetben sem tudna megszabadulni az adott
ország már meglévő adósságterheitől. Ha közelebbről
szemügyre vesszük azokat az országokat, amelyek ilyen kísérletet
tettek adósságaik rendezésére, akkor láthatjuk, hogy pontosan ez
történt. Argentínában, Peruban, Brazíliában, Mexikóban és más
országokban eltűnt a pénz és átkerült a nemzetközi bankkartell
számláira. A súlyos belső pénzhiány pedig folyamatosan nyomta
lefelé az életszínvonalat, pusztította az infrastruktúrát és
megbénította a gazdasági tevékenységet.
Az
eladósítás célja nem az adósság visszafizetése, hanem a világ
népeinek az alárendelése a korporációk és a korporációkat
tulajdonló nemzetközi bankárok akaratának. Egy olyan
világgazdaságban, ahol a hitelező bankárok és intézményeik
gyakorolják a hatalmat, az igazi cél ennek a hatalomnak a
fenntartása, és ha lehetséges, a további növelése. A nemzetközi
pénzkartell és korporációi folyamatosan veszik át egész
országok gazdasági életét. Az egyes nemzetek kormányai egyre
szervilisebben megalázkodnak a nemzetközi bankkartell és
korporációi előtt. Tevékenységük egyre inkább az általuk
diktált politika megvalósítására szorítkozik.
A
hitelező és adós kapcsolatában a hitelező a meghatározó
szereplő. A nemzetközi pénzkartell a saját magán-monopóliumává
tette a pénz levegőből történő előállítását és így
korlátlan mennyiségű hitelpénz felett rendelkezik. Ezzel a
fedezet nélküli hitelpénzzel azonban igényt formál tényleges
értéket képező vagyontárgyak tulajdonára. Levegőből
előállított pénzét csak úgy adja kölcsön, ha az értéktermelő
reálgazdaság szereplői hagyják jelzáloggal megterhelni
ingatlanaikat és biztosítékul felkínálni más, valódi értéket
jelentő vagyontárgyaikat. A reálgazdaságban mindig kevesebb pénz
forog közvetítő közegként, mint amennyinek onnan ki kell
áramlania. A visszafizetendő hitel automatikusan megnövekszik a
kamattal. Ezért nagyobb az összege, mint a felvett hitelnek. Az ily
módon előálló pénzcsökkenés a reálgazdaságban kikényszeríti
egy sor gazdasági szereplőnek a fizetésképtelenségét. Ezeknek a
csődbe jutott adósoknak aztán a bankok elveszik a jelzáloggal
megterhelt vagy biztosítékként átadott tényleges értéket
jelentő tulajdonát. Ha tehát egy adós nem akarja vagyonát
elveszíteni, akkor kénytelen még jobban eladósodni és még több
kamatfizetési kötelezettséget magára vállalni. Ily módon egyre
inkább alárendelődik a pénzkölcsönzőknek, akiknek a felette
gyakorolt hatalma egészen addig növekszik, amíg abszolúttá nem
válik.
A
nemzetközi pénzkartell már jelenleg is szinte abszolút hatalmat
gyakorol a reménytelenül eladósított kormányok, a
fizetésképtelen iparvállalatok és minden jelzáloggal megterhelt
gazdasági szereplő felett.
Az
eladósítás elpusztítja a demokráciát
Amikor
a demokratikus technikákkal nem ellenőrizhető szervezett
magánhatalom írja elő a kormányoknak, hogy mit tegyenek, az a
rendszer nem nevezhető többé demokratikusnak. A közhatalmi
szférában még fellelhető demokratikus folyamatok és technikák
csak kulisszául szolgálnak a rejtőzködő valódi hatalom számára.
A társadalom erről a helyzetről csak úgy szerezhetne tudomást,
ha tájékoztatnák róla a tömegtájékoztatási intézmények. Az
elektronikus és nyomtatott sajtó azonban teljesen a pénz
szervezett magánhatalmától függ: vagy úgy, hogy a pénzkartell a
tulajdonosa, vagy úgy, hogy teljesen el van neki adósodva. Ilyen
körülmények között valódi szólás és sajtószabadságról nem
beszélhetünk.
Ameddig
a nemzetközi pénzkartell és a beruházó bankárok egy kis
csoportja a gazdasági élet közvetítő közegének a
magánmonopóliuma révén meg tudja határozni népek és kormányok
sorsát a hitelek nyújtásával vagy megtagadásával, nem
beszélhetünk sem szabadságról, sem nemzeti önrendelkezésről. A
mesterséges ködösítés, félretájékoztatás, a tudatosan
előidézett káosz eredményeként az emberek többsége ma még nem
képes a bonyolult pénzviszonyokban kiismerni magát. A hatalmat
kézben tartó és felelősségre nem vonható pénzügyi elit szinte
észrevétlenül szerezte meg ezt az abszolút hatalmat. Onnan lehet
tudni, hogy mennyire kártékony ez a hatalom, hogy nyomában soha
nem látott mértékűvé nőtt a nyomor és a szegénység megjelent
a világgazdaság centrum-országaiban is.
A
hitelpénzt a levegőből állítják elő
Ez
a cím semmi újat nem tartalmaz, mégis megismételjük, mert
jelentése még mindig nem ment át a köztudatba. Kevesen teszik fel
a kérdést, hogy ha az egész világ a feje búbjáig adósa a
beruházó bankároknak, és ha az adósság nagyobb, mint a világ
összes pénze, akkor ezek a hitelezők honnan vették ezt a sok
pénzt, és miképpen tudták azt kikölcsönözni? Erre a kérdésre
valójában egyszerű a válasz, de az emberek többsége nem akarja,
nem meri elhinni:A világtörténelem legnagyobb csalásáról van
szó. Olyan csalásról, amely számtalan háborút okozott, sok
millió ember életébe került és egész népeket pusztított el.
Csak
fontossága miatt ismételjük el néhány szóval, hogy amikor ebben
a magánpénz-monopóliumon alapuló pénzuralmi rendszerben valaki -
egy személy, egy vállalat vagy kormány - kölcsönvesz, mondjuk,
egymillió dollárt, akkor az illető bank ezt úgy teremti elő a
levegőből, hogy a hitelfelvevőnek számlát nyit és ráírja a
hitelezett összeget. Semmi másról nincs szó, minthogy a bank
főkönyvében megjelent egy tétel és megváltoznak a könyvelési
számok. Valódi értéket jelentő árúk, vagy árúkat jelző
pénzek mozgására nem került sor. A levegőből állította elő a
bank a kikölcsönzött hitelt. E nem létező pénznek a
kikölcsönzéséért a hitelező aztán nemcsak kamatot, hanem
munkadíjat és jutalékot is felszámít, továbbá valódi értéket
is követel biztosítékul, hamis pénze fedezetéül.
Felmerül
a kérdés, hogy ha a szervezett magánhatalom, a nemzetközi
pénzkartell megteheti ezt a varázslatot, akkor a közhatalom, az
állam, a kormányok miért nem bocsátanak ki pénzt? Ha ez
hitelpénzteremtés lehetséges a szervezett magánhatalom számára,
akkor miért nem lehetséges a szervezett közhatalom számára? Ez
nemcsak az adott államok, és kormányok joga lenne, de egyben
kötelessége is, amit azonban nem teljesítenek. Ehelyett a
működésükhöz szükséges pénzt kölcsönveszik a szervezett
magánhatalomtól azzal, hogy a beszedett adóból majd kamatostul
visszafizetik. Ha az adóbevételeik fedezetére nem hitelpénzből
finanszíroznák a kormányok közkiadásaikat, hanem a saját maguk
által kibocsátott pénzből, akkor hatalmas adósságterheik után
nem kellene kamatot fizetniük. A népszuverenitás demokratikus
elvéből következik, hogy az annak részét képező monetáris
szuverenitás is társadalom egészét képviselő közhatalmat
illeti meg. Ezért az egyes államoknak és kormányzatoknak nem is
szabadna monetáris szuverenitásukról lemondani és azt átengedni
a szervezett magánhatalmat képviselő nemzetközi pénzkartellnek.
Az
eladósítás - a hatalom átvétele
Nem
nehéz belátni, hogy ez a pénzuralmi rendszer, amelyet
Arisztotelész a társadalom szükségleteire
termelő ökonómiával (közgazdasággal)
szembenkrematisztikának (pénzgazdaságnak) nevezett,
fenntarthatatlan rendszer. Lehetővé teszi a világot uraló
nemzetközi pénzkartell számára, hogy magánpénz-monopóliumára
támaszkodva tetszése szerint szabályozza a forgalomban lévő pénz
mennyiségét, ezáltal a saját ellenőrzése alatt centralizálja a
világ termelővagyonát és erőforrásait. Ennek a felmérhetetlen
hatalomnak az egyedüli forrása az, hogy tudatlan, illetve
megvásárolt politikusokkal legalizáltatni tudta a pénzhamisítás
monopóliumát a maga számára.
A
nemzetközi pénzkartell semmiféle értéket nem állít elő, és
az általuk létrehozott nemzetközi rendszer részeként létrehozott
magyarországi bankrendszer sem állít elő semmilyen értéket.
Ugyanakkor köztudomású, hogy a pénzintézetek és a bankok minden
képzeletet felülmúló hatalmas profitot tesznek zsebre évről
évre, és cserébe nem adnak semmit a társadalomnak. Magyarországon
a bankok, amelyek 82%-ban külföldi tulajdonban vannak, a
betétesektől, illetve külső forrásokból szerzett pénznek a
tizenkilencszeresét kölcsönözhetik ki, természetesen kamatra és
fedezet megkövetelésével.
Valójában
az úr és a szolga viszonyának posztmodern változatával állunk
szemben, amikor is a pénzteremtés lehetőségével rendelkező
bankárok gyakorolják a hatalmat a gazdasági szereplők, a
mezőgazdasági gazdálkodók és értékelőállító dolgozók, de
a kormányok felett is. Ez a rejtett uralom a hatalmas vagyoni
egyenlőtlenségek okozója. Felmerül a kérdés, hogy miért és
meddig kell még elviselnie az emberiségnek ezt a rendszert? Ez
annál inkább jogos kérdés, mivel viszonylag egyszerű lenne az
emberiség nyomorúságát okozó uzsoracivilizációt
megváltoztatni. A népszuverenitás révén legitimált
kormányoknak, a közhatalom gyakorlóinak egyszerűen vissza kellene
venniük az úgynevezett monetáris felségjogokat a nemzetközi
pénzkartelltől. Azaz kizárólag a közhatalom, az állam
bocsáthatna csak ki pénzt és osztaná szét kamatmentes
használatra az értékelőállító és termelő gazdaság szereplői
között. A közhatalom a közpénzrendszer segítségével
megfelelően tudna gondoskodni arról, hogy kellő mennyiségű
közvetítő közeg - pénznek nevezett jel - álljon a
termelőgazdaság rendelkezésére azért, hogy az megfelelően
tudjon működni. Bármely kormány az adott ország
választópolgárainak a támogatásával visszavonhatná a
nemzetközi pénzkartelltől azokat az előjogokat, amelyekkel ezt a
romboló hatású hatalmát gyakorolja. Ehhez természetesen
politikai akaratra lenne szükség, amelyet a kormányzatok csak
hatalmas népi nyomásra kényszerülnének tanúsítani.
Azért
rendkívül fontos a nemzetközi pénzkartell szempontjából a
lakosság tájékozatlanul tartása, mert a tájékozatlan, és az
eladósítás révén nyomás alá helyezett, megzavarodott, gyakran
munkanélküli és kétségbeesett tömegek egyszerűen képtelenek
megfelelően informálódni arról, hogy mi az igazság a
pénzrendszer vonatkozásában, és mi is az igazi oka
nyomorúságuknak. A pénzrendszerre vonatkozó alapvető ismereteket
kihagyták az iskolai oktatásból, hiányosan és egyoldalúan
találhatók meg az egyetemi képzésben is. A pénzkartell által
tulajdonolt, illetve ellenőrzött tömegtájékoztatásból a
pénzügyi összefüggések valódi elemzése ki van tiltva. Amit
mégis megtudhatnak az emberek, nem más, mint zavaros és
megtévesztő félretájékoztatás. Valóságos művészetté
fejlesztette a félrevezetést a nemzetközi pénzkartell a
pénzügyekre vonatkozóan. Ennek az eredménye az, hogy a nemzetközi
pénzügyi közösség zavartalanul építheti a Global Empire-t, és
a világ népei nem értve a bajok okait, nem a tényleges okozókat
teszik felelőssé.
További
gondot jelent, hogy azok a csoportok is, amelyek már felismerték
ennek a pénzuralmi rendszernek egyik vagy másik összefüggését,
nem rendelkeznek egységes diagnózissal és a hatékony terápiát
szolgáló stratégiával. Ezért átütő eredményt nem sikerült
elérniük. A szegénység terjed és fokozódik az igazságtalanság.
Elszegényedve egyre többen veszítik el önrendelkezésüket, s a
természeti környezet feltartóztathatatlanul pusztul tovább.
Ha
kellő létszámú kortársunk értené a kamatszedő
hitelpénzrendszer működését, hogy az milyen módszerekkel,
mennyire aránytalanul gazdagít egy kis létszámú bankárkasztot,
miközben egész népeket taszít adósságfüggésbe, továbbá hogy
a pénzkartell nemcsak pénzügyeiket, gazdaságukat, de
tömegtájékoztatási rendszerüket is ellenőrzi, akkor már
hatékonyan lehetne fellépni a közpénzrendszer visszaállítása
érdekében.
Ha
valaki azt is megérti, hogy a föléje nőtt pénzhatalom viszonylag
egyszerűen megdönthető, hogy nincs másra szükség, mint a pénz
kibocsátásának és forgalomba hozatalának a közösség - a
társadalom egészét képviselő demokratikus állam, az
Országgyűlés és a kormány - ellenőrzése alá való
visszahelyezésére, a pénzkibocsátás magánmonopóliumának a
megszüntetésére, akkor megreped a tudatlanság kősziklája, az az
alap, amelyre ez a pénzhatalom épült. Bármennyire hihetetlennek
tűnik, de ily módon fel lehet számolni a pénzkartell
világuralmát.
2005
Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája
2. fejezet
Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája
2. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése