Mit szólsz Churchill ezen megdöbbentő idézetéhez?
Churchill 1960-ban, Bernben mondta a következőket: „Németországnak megbocsáthatatlan bűne a második világháború előtt az volt, hogy kísérletet tett gazdaságának kiszakítására a világkereskedelmi rendszerből, és arra, hogy kialakítsa saját pénzügyi rendszerét, amelyből a pénzvilág nem tud többé profitálni." A nemzetközi pénzhatalomnak ez az ügynöke levonta a következtetést is: „Lemészároltuk a gaz disznót.”
Drábik János
A háttérhatalom
Elhallgatott dokumentumok
(Második rész)
A háttérhatalom és a második világháború
Churchill a második világháborút a történelem legszükségtelenebb háborújának nevezte. A háttérhatalom frontembereként ugyanakkor jól tudta, hogy ez a háború a nemzetközi bankárok hosszútávú stratégiai érdekeit szolgálja. E nagyhatalmú érdekcsoport legfelsőbb irányítóit általában nem nevezik meg, s különböző módon hivatkoznak rájuk. Az egyik elterjedt elnevezés szerint ők alkotják az Illuminátusok zárt rendjét, akiknek végső célja az egy központból irányított új világrend megteremtése. E cél érdekében az Illuminátusok tervszerűen alkalmazzák a háborúk kirobbantását. Ezekre a háborúkra alaposan felkészülnek és mindkét háborúzó felet támogatják. A háttérhatalomnak nincs saját hadserege, ezért van szüksége két szembenálló tábor kialakítására, amelyek aztán háborúznak helyette. Úgy éri el mindig a kívánt eredményt, hogy annak az oldalnak nyújt több támogatást, amelyiket a győzelemre akarja segíteni. A háttérhatalom legfelsőbb irányítói Winston Churchillt már az első világháborúban kiválasztották programjuk végrehajtására. Churchill nem okozott csalódást a Rothschild-oknak, akik már apját, Randolphot, is bevonták a legszűkebb döntéshozói körbe.
Winston Churchill 24 évesen (tehát igen fiatalon) ismert szerző, 33 éves korára pedig miniszterként a brit kormány teljes jogú tagja lett. 1930-ban a nemzetközi bankárok bízták meg Churchillt, hogy vállaljon vezető pozíciót a „Focus Group” nevű zártkörű elit társaságban, amelyet a British Shell világcég cionista elnöke, Sir Robert Waley-Cohen vezetett. Churchill lett az ún. appeasement politika fő bírálója és később harcias ellenfele. Az appeasement, amely politikai, gazdasági és katonai engedmények árán történő megbékítést, kiengesztelést jelent, az a politika volt, amely ilyen módon próbálta Hitlert felbátorítani és Németországgal elhitetni, hogy a Nyugat (és a mögötte lévő háttérhatalom) valójában a hitleri rendszer és Németország megerősödésében érdekelt, mert így válhat alkalmassá Szovjetunió elleni háborúra. Sztálin uralma alatt a Kreml egyre inkább önállósította magát a bolsevik rendszert hatalomra juttató nemzetközi bankároktól, akik ebbe nem nyugodtak bele, és vissza akarták szerezni hegemóniájukat Moszkva felett.
A főáramlatú társadalomtudomány művelői nem fogadják el, hogy létezik a nemzetközi beruházó bankárok által irányított Illuminátus-hálózat, amely önálló erőközpont képez, és saját világstratégiáját követi. Gyakran felteszik a kérdést: hogy hol van ez a hálózat, és kik a tagjai? A háttérhatalom kutatói szerint ez a zárt csoport, amely meghatározott kultikus hagyományokat is ápol, olyan angol és amerikai, zömmel zsidó származású pénzemberekből áll, akik szoros kapcsolatra léptek az európai arisztokráciával, a zsidó hagyományoktól és a zsidó néptől viszont elszakadtak. E két csoport tagjai összeházasodtak, üzleti vállalkozásaik és vagyonuk is integrálta őket. Kapcsolataikat megerősítette, hogy vezető tagjaik általában szabadkőművesek és hasonló kultikus hagyományokat vallanak magukénak.
Az egymásba fonódó keresztbe-tulajdonlás révén a szuper gazdag bankár- és arisztokrata dinasztiák a tulajdonosai a pénzügyi és kereskedelmi érdekeltségeknek, vegyi, gyógyszergyári, bányászati, tömegtájékoztatási kartelleknek. Transznacionálisan megszerveződött magánhatalomként ellenőrzik a pénzrendszert, a gazdasági életet, a társadalmi élet egészét, és irányítják a különböző államokat. A hatalmat szakképzett korporációs szakemberek, fegyelmezett titkos társaságok, jól megfizetett gondolati műhelyek és alapítványok egész hálózata segíti. E hálózatot kiegészíti a titkosszolgálatok számos vonatkozásban egybefonódott és nemzetközileg is integrálódott rendszere. Ennek a háttérhatalomnak a célja a pénz magánmonopóliuma segítségével a saját irányítása alatt centralizálni és koncentrálni a világ termelői vagyonát. Ez a háttérhatalom indított be olyan mozgalmakat, mint a szocializmus, a kommunizmus és a cionizmus, korábban pedig a felvilágosodás, a társadalmi haladás, a liberalizmus és a modernizáció. De még a konzervativizmusnak is át tudta venni az irányítását.
Ennek a nemzetközileg megszerveződött magánhatalomnak a céljairól és hosszú távú stratégiájáról csak aprólékos kutatómunka árán, és akkor is csak töredékesen szerezhetünk ismereteket. Mindig akadnak azonban olyan tagjai, akik különböző okokból szembe fordulnak céljaival, és az addig titkolt ismereteiket közreadják. Az egyik ilyen személy volt Benjamin Freedman, akiről korábban bővebben szóltunk. Egy másik ilyen személyiségnek tekinthetjük Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt, aki 1938 elején, hogy megmentse életét, a moszkvai Ljubljanka börtönben elmagyarázta kihallgatójának, a francia René Duvalnak – és közvetve Sztálinnak –, hogy valójában mi a háttérhatalom célja. A kihallgatási jegyzőkönyvből kiderül, hogy az Illuminátusok indították útjára Hitlert, hogy az ellenőrzésük alól részben kicsúszott sztálini Szovjetuniót ismét hegemóniájuk alá vonják. Hitler azonban több okból is csalódást okozott azoknak a nemzetközi bankároknak, akik hatalomra segítették. Elsősorban azért, mert olyan pénzrendszert vezetett be, amelynek fedezetét a német gazdaság nyújtotta. Ez kikapcsolta a nemzetközi bankárokat a gazdasági életből, feleslegessé tette hitelpénz-monopóliumukat, amely a háttérhatalom pénzügyi és gazdasági erejének legfőbb forrása. Ez veszélyeztette a háttérhatalom világstratégiáját, amit a közvélemény megtévesztése érdekében „forradalomnak” neveztek. A forradalom szó a háttérhatalom szótárában azokat az erőszakos változásokat is felölelő társadalmi-gazdasági folyamatokat jelenti, amelyek révén megvalósul a pénzuralmi diktatúra, és annak kétpólusú társadalma. A két pólus azt jelenti, hogy egy szűk érdekcsoport kezében van a magánpénzrendszer monopóliuma és a termelői vagyon, ők alkotják az egyik pólust. A társadalom többi része pedig bérből és fizetésből, vagy pedig segélyből élő, függőhelyzetű személy. Ez a túlnyomó többség alkotja a másik pólust. A politikai hatalom pedig elkerülhetetlenül ahhoz a csoporthoz kerül, amelyik a pénzrendszerrel és a vagyonnal rendelkezik.
Rakovszkij elemzését Churchill is megerősítette Lord Robert Boothby-nak tett kijelentésében, amelyet el lehet olvasni a Foreword 2001-es kiadásában. Ebben jelent meg Sydney Rogerson „Propaganda in the Next War” (Propaganda a következő háborúban” című írása. Churchill ezeket mondta 1938-ban:
„Németország megbocsáthatatlan bűne a második világháború előtt az a kísérlete volt, hogy kivonja a gazdasági hatalmat a világkereskedelmi rendszerből és létrehozza saját kereskedelmi mechanizmusát, amely megtagadta volna a világ pénzügyi köreitől a profitszerzés lehetőségét.”
Hitlernek nem volt szándékában, hogy Nagy-Britannia és azt a háttérből irányító szuper gazdag bankárok érdekében harcoljon. Magukat az angolokat a germánfajhoz tartozóknak, azaz testvérnépnek tekintette. Az első világháború katonájaként Hitler mindig tartott a kétfrontos harctól. Ezért számos békekezdeményezést tett. Felajánlotta Nagy-Britanniának, hogy fenntarthatja a brit birodalmat és csupán a kontinentális Európában igényel vezető szerepet Németország számára. A német fennhatóság alatt álló területeken nemzeti közgazdaságot akart létrehozni. A Vichy-vel fémjelzett Franciaországban is erre tett kísérletet. Hitler helyettesét, Rudolf Hess-t is Angliába küldte 1941 májusában, hogy béke-megállapodást érjen el az egyre harciasabb Churcill-lel. Az a Churchill, aki végrehajtotta a fordulatot az apeasement-től a radikális szembenállásig, nem óhajtott Hitler helyettesével tárgyalni. Ezért Hesst őrizet alatt tartotta. Elgondolkodhatunk azon, hogy miben reménykedett az a Hitler, akinek tudnia kellett volna, hogy az Illuminátus körök, amelyekben meghatározó szerepet játszottak a Rothschild, Warburg, és Cassell névvel jellemezhető, zsidó származású szuperbankárok, nem fognak vele érdemben tárgyalni. Elképzelhető, hogy Hitler még ekkor is félre volt vezetve azok által az Illuminátusok által, akik hatalomra segítették, bátorították, és akikben ezért bizalma volt.
Sztálin az illuminátus stratégiának megfelelően feszített tempóban készült a Németország elleni háborúra. Szovjet adatok szerint a támadásra felvonult vörös hadsereg többszörös fölényben volt létszám és fegyverzet tekintetében is, amikor 1941 júniusában Hitler megelőzte Sztálint az orosz-német háború kirobbantásában. Hitler egyidejűleg a zsidósággal kapcsolatos politikájában is fordulatot hajtott végre. Most már nemcsak arra törekedett, hogy eltávolítsa őket Németországból, hanem meg akarta őket semmisíteni. Az oroszországi bolsevista diktatúrát is a nemzetközi bankárok által megtervezett és hatalomra segített rendszernek tekintette. A második világháború a náci Németország számára tehát kezdettől fogva élet-halál küzdelem volt. Ez azonban nem ad felmentést a világtörténelemben addig példa nélkül álló atrocitásokra, amelyeknek ártatlan emberek milliói estek áldozatul csupán azért, mert nem kívánatossá minősített etnikumhoz tartoztak.
Ha Nagy-Britannia tárgyalt volna érdemben Rudolf Hess-szel, és békét köt Berlinnel vagy valamilyen más módon lehetővé teszi számára a kiutat, akkor az események másképp alakulhattak volna. A háttérhatalom azonban Oroszországot sem akarta magára hagyni. Mind a kommunizmus, mind a fasizmus a nagytőke, és a mögötte álló Illuminátus arisztokrata és bankárkaszt alkotása volt. De Hitlerrel lényegében úgy jártak, mint Sztálinnal: mindkét diktátor kicsúszott az ellenőrzésük alól, és az illuminátus bankárkaszt mellőzésével akart birodalmat építeni Európában.
Emrys Hughes „Winston Churchill, His Career in War and Peace” (W. Churchill életútja háborúban és békében) című könyvében idézi Churchillt a 145. oldalon:
„Meg kell érteni, hogy ez a háború nem Hitler vagy a nemzeti szocializmus ellen folyik, hanem a német nép ereje ellen, amelyet egyszer s mindenkorra meg kell törni, tekintet nélkül arra, hogy Hitler irányítja vagy egy jezsuita pap.”
Henry Makow társadalomkutató szerint a zsidó holokauszt is valójában a háttérhatalom nagy világstratégiájának a részét képezte. A terv célja az volt, hogy igazolja egy szabadkőműves eszmeiségű „zsidó” állam létrehozását. Bernard Wasserstein írja „Britain and the Jews of Europe” című munkájában, hogy „A háború első két éve alatt, amikor a német hatóságok még arra összpontosították erőfeszítéseiket, hogy biztosítsák a zsidók exodusát a birodalomból és a náci Németország által megszállt területekről, a brit kormány volt az, amely átvette az Európából menekülő zsidók által használt útvonalak lezárását.” Bernard Wasserstein a zsidó történelem kutatója, és jelenleg a Chicago-i Egyetem tanára, korábban tanított a Glasgow-i Egyetemen és a Brandeis Egyetemen is.
Anglia változtat Hitlerrel szembeni politikáján
Már utaltunk rá, hogy Hitler elsősorban nem világháború kirobbantásában volt érdekelt. Elképzeléseiben ugyan szerepelt a bolsevik nagyhatalom, a Szovjetunió megtámadása, de ezt Angliával szövetségben képzelte el. Josslyn Victor Hey, másnéven Lord Erroll, aki az angliai Erroll huszonkettedik grófja volt, a Carroll Quigley által „Cliveden Set-nek” nevezett rendkívül előkelő és hatalmas elit csoporthoz tartozott, amely őszintén akarta az együttműködést a hitleri Németországgal. Quigley a „The Anglo-American Establishment” című munkájában, amely 1981-ben jelent meg, részletesen leírja, hogyan jött létre ez a nagy hatalmú zárt társaság, és vette át a tényleges irányítást Nagy-Britannia felett. Quigley (a Georgetown Egyetem tanára, az Amerikai Történész Társaság elnöke és Clinton volt amerikai elnök mentora) ezt írta a Rothschild-megbízottnak számító Lord Alfred Milner által létrehozott, és általa Anglo-American Establishmentnek nevezett nagy hatalmú csoportról:
„Azt, amit Milner-csoport végrehajtott egyetlen olyan ország sem engedheti meg magának, amely értéknek tartja biztonságát – azaz emberek kis csoportja olyan döntő hatalomhoz jut az államigazgatásban és a politikában, hogy csaknem teljes teljesen ellenőrizheti a tevékenységével kapcsolatos dokumentumok közreadását, továbbá az információáramlással olyan befolyást gyakorolhat a közvéleményre, amellyel monopolizálhatja a saját történelmi korszakára vonatkozó történetírást és oktatást.”
Carroll Quigley a „Tragedy and Hope” című összefoglaló munkájában állapította meg, hogy a nemzetközi bankároknak – akiknek a bizalmát élvezte és ezért azon kevesek közé tartozott, akik kutathattak a nagy bankárdinasztiák házi archívumában is – nem kevesebb a célja, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálják összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. Quigley emiatt a megállapításáért kegyvesztett lett, és haláláig lényegében nem publikálhatott.
Visszatérve ahhoz a fordulathoz, amit a hivatalos Anglia hajtott végre a náci Németországgal kapcsolatban, azt kell kiemelnünk, hogy Churchill ugyan a Cliveden Set-hez tartozott, de igazi támogatói a Cliveden-Set-nek háttérből parancsoló, s a Rothschild-ház körül csoportosuló nemzetközi bankárok voltak. A brit központi bank, a Bank of England, ekkor magántulajdonban volt. Akkori elnöke, Montagu Norman pedig Hitler egyik legfőbb pénzügyi támogatója volt. A háttérhatalom legfőbb irányítói Hitlerrel akarták egyrészt megfélemlíteni Sztálint, aki bonapartista fordulatot hajtott végre a Szovjetunióban és eltávolította a hatalomból a nemzetközi bankárok első számú bizalmi emberét, Trockijt. Másrészt az volt a céljuk, hogy lerombolják és kikapcsolják Németországot, s így előkészítsék a pénzuralmi rendszer globális bevezetését, amely később globalizmusként vált ismertté. A sorozatos háborúk mind egy-egy lépést jelentettek a hatalom és a vagyon világszintű koncentrációja irányába, mert lehetővé tették a nemzetállamok irányító rétegeinek az eltávolítását, mivel akadályozhatták volna a pénzdiktatúrára épülő új világrend bevezetését.
A Cliveden Set-hez tartozó brit arisztokraták jól felhasználhatóak voltak Hitler megtévesztésére. A náci diktátorral el lehetett hitetni, hogy Anglia egyetért vele, és támogatja elképzeléseit. Büszke protezsáltakként a náci Németország vezetői kiszolgálták az angolokat, s valamennyi fontos fegyverkezési programjukról tájékoztatták őket. A háttérhatalomnak sikerült a nácikat megtéveszteniük, ez volt a valódi értelme az appeasement-nek.
„A Dunkirk-i Csoda”
A Csoda, ami Dunkirk-nél (franciául: Dunkerque) 1940 májusában történt abból állt, hogy amikor Németország a neki hadat üzenő Angliának és Franciaországnak válaszként megtámadta Franciaországot, nemcsak a francia hadsereg omlott össze, de az ott állomásozó brit haderő is. A 330 000 főnyi brit katonaság csapdába került és a német hadsereg választhatott, hogy a tengerbe szorítja vagy foglyul ejti. Ekkor azonban a világ nagy meglepetésére Hitler megállj-t parancsolt tábornokainak és három teljes napot engedélyezett a csapdába esett angoloknak, hogy elmenekülhessenek. Hitler kijelentette, hogy „Túlságosan értékes minden egyes angol vére ahhoz, hogy kiontsák. A mi két népünk fajilag és hagyományait tekintve egymáshoz tartozik. Ez volt mindig a célom, még akkor is, ha tábornokaink ezt nem tudják felfogni.”
Hitler meg volt arról győződve, hogy a nyugati civilizáció fennmaradása Németország, valamint árja unokatestvérei, az angolszász nagyhatalmak, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok együttműködésétől függ. Hitler valójában csak a Szovjetuniótól akart területeket megszerezni, és a bolsevizmust a „Jüdische Hochfinanz” (a zsidó pénzarisztokrácia) világuralmi törekvéseit szolgáló rendszernek tartotta.
Szó sem lehet Hitler felmentéséről. Az árja faji felsőbbrendűséget hirdető ideológiáját, amely az alacsonyabb fajúakhoz sorolta a szlávokat, a zsidókat, a cigányokat és más népeket, semmivel nem lehet igazolni. Ez az arrogáns politika azonban nemcsak agresszív és kegyetlen volt, de valójában önpusztító is, mert ha például nem tekinti a szláv népeket alacsonyabb rendűeknek, akiket maximálisan el kell nyomni, akkor azok akár felszabadítóként is fogadhatták volna a német hadsereget és mellé álltak volna a sztálinista önkényuralom elleni harcban. Gondoljunk csak arra, hogy egyedül Ukrajnában 9 millióan haltak éhen az 1930-as évek elején, amikor Sztálin mesterséges éhínség előidézésével akarta megtörni az ukrán parasztság ellenállását.
Itt csupán annak a hangsúlyozásáról van szó, hogy a második világháború kirobbantásában és a háború során elkövetett atrocitásokban nem kizárólag Németország és Hitler hibáztatható. Hitler Dunkirk-nél valójában újabb békeajánlatot tett Nagy-Britanniának. Késznek mutatkozott Nyugat-Európában a visszavonulásra és kész volt visszavonni csapatait Lengyelország általa elfoglalt területeinek a nagy részéről is. Hess folyamatosan kapcsolatban állt a Cliveden Csoporttal, Dunkirk után pedig hosszabb ideig szüneteltek a bombatámadások mind német, mind brit részről. Ez azt a téves benyomást kelthette Berlinben, hogy megértik Németország szándékait és ezért teljes erejüket az Oroszország elleni támadás előkészítésére fordították.
Amikor azonban Hitler rájött, hogy félrevezették, addigra már azt is tudhatta: kiknek és miért állt érdekében a megtévesztése? Feltételezhető, hogy a zsidó származású bankárdinasztiák szerepet játszottak abban, hogy az uralmi területén élő zsidó lakosságon álljon bosszút. A Quigley által részletesen bemutatott Cliveden Set két csoportra oszlott. Az egyik csoport volt az, amelyik be volt avatva a Hitlerrel játszott macska-egér harcba, a másik csoport pedig nem tudott erről a kettős stratégiáról. Lord Erroll tudott erről a kettősségről, mégis őszintén hitt abban, hogy Hitlert, mint a bolsevizmus elleni harc megbízható szövetségesét, támogatni kell Sztálinnal szemben. Amikor a háború kitört, a Gróf angol hazafiként tette kötelességét. A baj az volt vele, hogy túl sokat tudott. A legbelső körökhöz tartozva átlátott azon, ahogyan a háttérhatalom legfőbb mozgatói kijátszották Hitlert. Ennek megfelelően tett nyilatkozatokat a brit titkosszolgálat, az MI-5 vezetőinek.
Lord Erroll apja, Victor Hay, a Rajna-vidék brit főmegbízottja volt. Ő maga, vagyis Josslyn Victor Hay, már 20 éves korában a berlini angol nagykövet magántitkáraként szolgált, folyékonyan beszélt németül és franciául, barátja volt a wales-i hercegnek és személyes kapcsolatban állt az európai arisztokrácia felső köreivel. Karrierje 1924-ben félbeszakadt, amikor feleségül vett egy kétszer elvált asszonyt, aki 8 évvel volt idősebb nála. Elutazott vele Kenyába, ahol nagy földbirtoka volt. Ebből a házasságból kislánya született. Lord Erroll többször felkereste Angliát és csatlakozott Oswald Moseley fasiszta pártjához, amelyből később kilépett. Szoros barátságot tartott Hamilton hercegével, Douglas Hamiltonnal, aki beavatta a Bank of England titkos stratégiai elképzeléseibe.
1941. január 24-én Lord Errollt meggyilkolták Kenyában. A gyilkosság háttere nem derült volna ki, ha egy Special Operations Executive, SOE, azaz a brit titkosszolgálat egyik beavatottja nem hozza nyilvánosságra halála előtt. Ez a hírszerző tiszt elmondta a gyilkosság hátterét Tony Trafford-nak, aki erről egy százoldalas emlékeztetőt készített. Trafford ezt az iratot átadta a tényirodalmat művelő Errol Trzebinski közírónak, aki 2000-ben megjelentette „The Truth Behind the Happy Valley Murder” (A Boldog Völgyi gyilkosság igaz története) címen.
Három hónapra rá, hogy Lord Errollt meggyilkolták, Rudolf Hess (1941. májusában) titkos küldetéssel Angliába repült. Duke of Hamilton-nak nyújtotta át Hitler nagyvonalú békeajánlatát. Az angol herceg és Hitler helyettese egyaránt homoszexuálisak voltak, Hess-nek Hitlerrel is volt szexuális kapcsolata a Landsberg-i börtönben, és segített neki a Mein Kampf megírásában is.
Hitler karrierjében fontos szerepet játszott az a nagyrészt homoszexuálisokat tömörítő okkult titkos társaság, amely szorosan összefonódott a brit uralkodócsoportok felső köreivel, valamint a náci Németország elit csoportjaival. A Thule Társaságról van szó, valamint a brit Order of the Golden Dawn (Arany Hajnal Rend) szabadkőműves jellegű titkos szervezetről. Winston Churchill, aki egyébként druida volt, azaz az ókori britanniai és galliai kelták pogány vallási hagyományát követte, ugyancsak kapcsolatban állt az Order of the Golden Dawn-nal. Churchill VIII. Edwarddal is barátságban volt, aki közismerten szimpatizált a nácikkal. A német elit nem volt tisztában a háttérhatalom és a brit legfelső vezetés titkos stratégiai programjával. Lord Errollt azért kellett elhallgattatni, mert a kommunizmus valódi ellenfeleként, valamint igazi brit hazafiként, elárulhatta azt, amit beavatottként tudott és ezzel lejárathatta volna Churchillt, továbbá idő előtt megtudhatta volna a világ a brit politika valódi szerepét a második világháború kirobbantásában.
1940. szeptember 7-én a háttérirányítók legfelső csoportja, köztük, Douglas-Douglas-Hamilton, találkoztak Skóciában, és úgy döntöttek, hogy Jocelyn Hay-nek, azaz Lord Erroll-nak távoznia kell az élők sorából. Ennek megfelelően a SOE továbbította a parancsot kairói megbízottjának. Az ügynökök Jock és Diana Broughton 1940 novemberében azért utaztak Kenyába, hogy behálózzák Lord Errollt és egyfajta szerelmi háromszög létrehozásával álcázzák a gyilkosságot. Egy másik ügynökpáros is Kenyába utazott 1940 decemberében, ők motorhibát színlelve arra kérték Lord Errollt, hogy a hölgyet vigye vissza a városba, amikoris Lord Errollt lelőtték. A Cliveden Set más tagjai is tisztázatlan körülmények között, idő előtt haltak meg. Közéjük tartozik Lord Rothermere (meghalt 1940-ben), Sir Henry Oakes (meghalt 1943-ban) és Neville Chamberlain korábbi miniszterelnök, aki 1940-ben rendkívül gyors lefolyású rákbetegségben távozott az élők sorából, mindössze hat hónappal azután, hogy leváltották a miniszterelnökségből.
Churchill több személyt, aki túlságosan sokat tudott, egyszerűen őrizetbe vétetett. Közéjük tartozik A. H. M Ramsay kapitány, aki a brit alsóházban törvényesen megválasztott képviselő volt. 1940 májusában letartóztatták és minden vádemelés vagy bírósági tárgyalás nélkül őrizetben tartották a brixtoni börtönben egészen 1944 szeptemberéig. A képviselő egyfolytában tiltakozott törvénytelen letartóztatása ellen, de minden eredmény nélkül. 1944. szeptember 26-án váratlanul szabadon bocsátották, 27-én reggel pedig bement a brit alsóházba, ahol választott képviselőként újból folytathatta politikusi tevékenységét egészen a következő parlamenti választásig. Az eset jól szemlélteti, hogy milyen nagy a különbség a demokrácia eszméje és gyakorlata között még olyan országban is, mint Nagy-Britannia, amelyet gyakran emlegetnek a demokrácia mintaországaként.
Utalunk arra a már többször is hivatkozott tényre, hogy a forradalmi mozgalom, a marxizmus, a bolsevizmus, valamint a Szovjetunió - a háttérhatalom és az annak meghosszabbításaként működő brit szabadkőművesség műve volt. Finanszírozását a háttérhatalom által irányított bankok, elsősorban a Bank of England, végezték. Amikor a háttérhatalom elveszítette a Szovjetunió feletti ellenőrzését Sztálin bolsevista bonapartizmusa miatt, akkor hatalomra segítették Hitlert, hogy a felerősített Németországgal tartsák sakkban. A weimar-i Németország erre nem volt alkalmas, ezért látszott célszerűnek Hitler hatalomra segítése.
Ma is tapasztalhatjuk: ha a háttérhatalom meg akar fegyelmezni egy számára nem tetsző országot, akkor az igazi probléma általában az, hogy nincs kellő mértékben az ellenőrzése alatt, vagyis képes saját érdekei érvényesítésére az új világrenddel szemben. Lord Erroll sorsa szemlélteti, hogy a hírszerző-és titkosszolgálatok ellentéteik ellenére lényegében közös cél érdekében tevékenykednek. Valódi rendeltetésük nem saját országaik érdekeinek a szolgálata, hanem minden olyan fenyegetés elhárítása, amely veszélyeztetheti a magán pénzrendszer világmonopóliumával rendelkező nemzetközi bankárkaszt pénzügyi szuverenitását és hatalmát.
A Cambridge-i Ötök
A Cambridge Five (Cambridge-i Ötöknek) azt a Nagy-Britanniában működő szovjet kémhálózatot jelölték, amelynek a tagjai a második világháború alatt és az ötvenes évek első felében szigorúan titkos nemzetbiztonsági információkat juttattak el Moszkvába. Ennek az elit kémcsoportnak mind előkelő származású tagjai voltak és állítólag meggyőződésből végezték kémtevékenységüket. Arra hivatkoztak, hogy a Szovjetuniót akarták segíteni a nemzeti szocialista Németország ellen vívott háborújában. Az Ötökből négy személy ismert. Elsőként említhetjük Kim Philby-t (1912-1988), a fedőneve Stanley volt. Másik tagja Donald Duart Maclean (1913-1983), fedőneve Homer volt. Közéjük tartozott Guy Burgess (1911-1963) fedőneve Hicks volt, és Anthony Blunt (1907-1983) fedőneve Johnson. Amikor tevékenységükre fény derült, a Cambridge Spy Ring (Cambridge-i Kémhálózat) néven kezdték emlegetni őket, azért, mert mindannyian az angliai Cambridge Trinity College-ában tanultak, és ott is szervezték be őket.
Valamennyien a brit társadalom legfelsőbb, privilegizált rétegéből származtak. Hárman közülük, Blunt, Burgess és Maclean homoszexuálisok voltak. A Trinity és a King College-ban működő zártkörű, titkos szervezet, a Cambridge Apostles (Cambridge-i Apostolok) vitaköreiben beszervezett egyetemi hallgatók és oktatók később a brit titkosszolgálatban és a diplomáciai karban kerültek magas beosztásokba. A megszerzett információkat kicserélték egymással. A nyomozás azt derítette ki, hogy többségüket Anthony Blunt szervezte be, aki fellow-ként (kutató ösztöndíjasként) dolgozott a Trinity College-ban. A nyomozás azt is kiderítette, hogy a ’Cambridge-i Apostolok’ egy másik tagja, John Cairncross juttatta el a titkos információkat az NKVD-hez Moszkvába. Ebben valószínűleg segítségére volt közgazdász testvére, Sir Alexander Kirkland Cairncross, valamint annak lánya, aki az Economist munkatársa volt. Családja befolyásának köszönhette John Cairncross, hogy végülis nem vonták felelősségre. Volt még egy tagja a Cambridge-i Apostolok társaságának – Michael Whitney Straight –, aki ugyancsak a Szovjetuniónak kémkedett, de őt nem számították a Cambridge-i Ötökhöz.
Noha 1951-ben felfedezték e csoport hazaáruló tevékenységét, Burgess és Maclean szinte zavartalanul távozhatott a Szovjetunióba. A nemzetközi sajtó felfigyelt e tényre és a nyomozók tisztában voltak vele, hogy kijátszották őket. Ekkor terelődött a gyanú Kim Philby-re. Noha gyanús tények sora merült fel Philby ellen, olyan kemény bizonyíték nem akadt, amelynek alapján vádat emelhettek volna ellene. 1955-ben már arról cikkeztek a lapok, hogy ő a főgyanúsított, a Harmadik Ember. Philby természetesen tagadta ezeket a vádakat, ennek ellenére vissza kellett vonulnia az aktív állami szolgálatból. Hírszerző helyett újságíróként dolgozott a Közel-Keleten. Anatolij Golicin, nyugatra menekült szovjet hírszerző olyan dokumentumokat adott át az MI-5-nak, amelyek alátámasztották Kim Philby kémtevékenységét. Az MI-5 ekkor Bejrútba küldte az egyik munkatársát, hogy hallgassa ki Philby-t. Philby önként vallomást tett, majd eltűnt és legközelebb már csak Moszkvában jelent meg a nyilvánosság előtt. Philby 1988-ban bekövetkezett haláláig a KGB tanácsadójaként dolgozott tábornoki rangban.
John Daniel „Scarlet and the Beast” (Szkarlet és a fenevad) című három kötetes munkájában, amely 1995-ben a texasi Tylerben jelent meg, az első kötet 847. oldalán megemlíti, hogy Kim Philby az 1960-as években az angol szabadkőművesek legfelső szintjéhez tartozott. Kettős ügynökként dolgozott mind a brit, mind a szovjet hírszerzés számára. Feladata az volt, hogy minél több kommunista funkcionáriust, lehetőleg tehetséges fiatalokat, szervezzen be a Szovjetunióban újjáélesztett szabadkőműves hálózatba. Egyik ilyen beszervezettje Mihail Gorbacsov volt. 1989-ben Gorbacsov maga kezdeményezte, hogy a Grand Orient-es páholyokat Szovjetunió szerte szervezzék újjá, és azok kezdjék meg minél előbb működésüket. Működésük egyik kézzel fogható eredménye volt a Szovjetunió viszonylag békés felbomlasztása. Mindezt azért említjük itt, mert ez fényt derít arra, hogy Kim Philby nem kettős, hanem hármas ügynök volt. Miközben az MI-5-val elhitette, hogy nekik dolgozik, a KGB-nek dolgozott, és miközben a KGB-ben dolgozott, valójában a MI-5-on belül működő szupertitkos csoportnak dolgozott, amelynek már megvoltak a kész tervei a szovjet birodalom háború nélkül történő legyőzésére és a hidegháború befejezésére, hogy ezzel felgyorsítsák az új világrendnek nevezett globális unió létrehozását. Ezt a véleményt megerősíti az is, hogy Philby látva az 1986-os, 1987-es és 1988-as évek felgyorsult változásait, Moszkvában megjegyezte, hogy ezek a változások végülis értelmet adnak eddigi életének. Mindezt nagyon szomorúan mondta, mert Moszkvában szürke és visszavonult életet élt, de a jelek szerint hatalmas munkát végzett.
Anthony Blunt-ot is azzal vádolták már 1979-ben, hogy ő is a Kreml számára kémkedett. 1979 novemberében az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher, elismerte a brit parlamentben, hogy Anthony Blunt már 1964-ben lebukott és a vizsgálat során be is vallotta, hogy 15 éven át a szovjet hírszerzés számára dolgozott. Ezért Blunt 1964-től már nem férhetett hozzá titkos adatokhoz, és vádalku keretében büntetlenséget kapott azért, hogy mindent bevallott. Blunt a brit Királyi Festészeti Galéria vezetőjeként dolgozott. Csupán 1979-ben kapott lovagi rangját vették vissza tőle.
A már hivatkozott Anatolij Golicin beszélt mindig ötfős hálózatról. Philby, Maclean és Burgess nevét ismerte Golicin, a másik két személy nevét nem tudta. A zavart tovább növelte, hogy amikor Blunt végül vallomást tett, több olyan személyt is megnevezett, akik nem azok voltak, akiket ő beszervezett. A Golicin által nyújtott információk nyomán elkezdődött a spekuláció az ’Ötödik Ember’ személyazonosságáról. Jelenleg ott tartunk: a kutatók valószínűnek tekintik, hogy a kémhálózatnak ötnél több tagja volt. Victor Rothschild-ot, vagyis a harmadik Lord Rothschild-ot, Roland Perry állította be úgy, hogy ő lehetett a kémhálózat első embere. „The Fifth Man” című könyvében, amely a londoni Pan Books kiadónál 1994-ben jelent meg, bizonyítani igyekszik, hogy Victor Rothschild volt a legfőbb irányító.
Moszkvából származó információk alapján a Cambridge-i kémhálózatot 1941-től Anatolij Gorszkij, NKVD-tiszt irányította. Amikor a KGB vette át a csoport vezetését, akkor Jurij Mogyin lett az irányító 1944-től 1955-ig. Mogyin szervezte meg Burgess és Maclean Szovjetunióba menekülését. A kémhálózat brit résztvevői közül többen a háború után az Egyesült Államokba költöztek és részt vettek az amerikai Központi Hírszerző Szolgálat, CIA felállításában. Sztálin nem bízott meg Amerikából küldött jelentéseikben, mert kettős ügynöknek tartotta őket. A másik híres angol egyetemi város, Oxford sem maradt le Cambridge mellett. De az oxfordi kémhálózat nyomozati anyagai a mai napig szigorúan titkosak nemcsak Nagy-Britanniában, de Oroszországban is. A KGB archívumaiban is csak a kémeket toborzó ügynökök fedőnevei – Scott és Bunny – ismertek.
Már említettük: 1994-ben jelent meg az ausztrál Roland Perry „The Fifth Man” című könyve. Az ötödik ember arra utal, hogy a Nagy-Britanniában a Szovjetunió javára kémkedő személyek közül csak Kim Philby, Donald Maclean, Guy Burgess és Anthony Blunt neve vált ismertté. A főáramlatú történészek ma is vonakodnak elismerni, hogy az igazi ötödik ember Nathaniel Meyer Victor Rothschild (1910-1990) a harmadik Rothschild-báró, a világ leggazdagabb bankárdinasztiájának a brit feje volt.
1993-ban a Szovjetunió felbomlását követően hat nyugdíjazott KGB-ezredes Moszkvában egybehangzóan megerősítette Roland Perry-nek, hogy a Cambridge-i Ötök főnöke Victor Rothschild volt. Jurij Mogyin ezredes a Cambridge-i Ötök felügyeletét ellátó tiszt a következőt írta az ausztrál kutatónak: „Victor Rothschild volt a kulcsember a Cambridge-i csoportnak a brit hírszerzésbe történő valamennyi behatolásánál. ’Neki voltak kapcsolatai’ – ’Ő mutatta be Burgesst, Blunt-ot és a többi fontos személyt, olyan hírszerző főnököknek, mint Stewart Menzies, Dick White és Robert Vansittart a külügyminisztériumban, aki az MI-6-et felügyelte.’ ”
(A brit titkos hírszerző szolgálat – Secret Intelligence Service, SIS – úgy is ismert, mint MI-6. A titkosszolgálati hivatal külföldi részlegéből jött létre 1909-ben Mansfield Cumming irányítása alatt. A külföldi hírszerzés volt a fő feladata. Később önállósította magát és úgy volt ismert, mint SIS. A SOE, vagyis a Special Operations Executive, 1940-ben létesült részben a SIS egyes részlegeiből. A SOE-t a második világháború után feloszlatták.
Az MI-5, vagyis a Military Intelligence Section 5, Nagy-Britannia kémelhárítási és biztonsági ügynöksége, amely a Secret Intelligence Service-szel együttműködve végzi tevékenységét.)
Victor Rothschild és a vele szorosan együttműködők tagadták azt, hogy kapcsolatuk lett volna a Cambridge-i Ötökkel. Vonakodásuk érthető. A Rothschild-család kétségtelenül a nemzetközi pénzügyi közösség leghatalmasabb dinasztiája, mivel ők a legfontosabb központi bankok főrészvényesei. Victor Rothschild ezért élete végéig nem tárta fel valódi szerepét. Ha ezt megtette volna, akkor ő is megerősíti, hogy milyen szoros kapcsolat fűzi a pénzuralmi rendszert a kommunizmushoz. Alátámasztotta volna azokat a feltételezéseket, hogy a bolsevik forradalmat is a nemzetközi bankárok hálózata kezdeményezte és finanszírozta, ők felelősek az általuk megtervezett új világrendszer útjában álló dinasztikus államok felszámolásáért, a hagyományos uralkodó osztályok eltávolításááért, a világháborúkért, az azt követő hidegháborúért és az olyan új világrend-terjesztő háborúkért, mint amilyen a jelenlegi terror elleni háború.
A szovjet birodalom utódállamaiban élő népeknek, köztük a magyaroknak is, rendkívül nehéz megérteni, hogy a jelenlegi pénzuralmi diktatúra, amely mesterségesen eltorzított reáldemokráciában működik, valójában a kommunizmus által is megvalósított kétpólusú társadalom egyik változata. Ahogy a pénzuralmi rendszer elveszi a benne élőktől munkájuk eredményét és ezzel együtt a szabadságukat is, ugyanúgy a kommunizmus is elvette az állam segítségével az emberek munkájának eredményét, s vele együtt önrendelkezésüket, politikai szabadságukat. Mindezt az egyenlőségre és a testvériségre hivatkozva hajtotta végre.
A rendkívül tehetséges Victor Rothschild intelligencia hányadosa 184 volt. Nemcsak kiváló technikával és improvizációs készséggel rendelkező jazz-zongorista volt, de számos természettudományi ágazatban is járatosságot szerzett. A bankári tevékenységet száraznak találta és ezért inkább nagyapjának, Lionel Rothschild-nak, aki 1808-tól 1879-ig élt, a példáját követte. Lionel volt a főhőse Benjamin Disraeli brit miniszterelnök Coningsby című világhírű regényének, Sidonia néven.
Victor Rothschild zoológiát tanult a Cambridge-i Egyetemen, ahol Anthony Blunt beszervezte őt 1936-ban a KGB számára. Később Victor Rothschild csatlakozott az MI-5-hoz és a szabotázsok elleni kémelhárító tevékenységért volt felelős. Ő képezte ki a tiszteket arra, hogyan kell felismerni és ártalmatlanná tenni a különböző robbanóeszközöket. Victor Rothschild szoros barátságot tartott Winston Churchill-lel is. Erről a már hivatkozott Roland Perry így ír könyvében:
„Szoros kapcsolatban álltak egymással a háború évei alatt. Rothschild vagyonát és kivételezett helyzetét arra használta, hogy gyakran meghívja magánpartikra a miniszterelnököt. Victor Rothschild-ot a háborús évek titkos és hatalmas személyiségévé tette az, hogy szabad bejárása volt a korszak legfőbb vezetőjéhez, valamint hozzáférhetett valamennyi kulcsfontosságú hírszerzési adathoz, új kifejlesztésű fegyverhez, s ő volt a szabotázs-elhárítási műveleteket irányító parancsnok Nagy-Britanniában… Ennek eredményeként Sztálin ugyanannyit tudott a legfontosabb információkról, mint Churchill, gyakran hamarabb jutott információkhoz, mint a brit főparancsnokság.”
Victor Rothschild feltehetően közreműködött a Szovjetunió ellenfeleinek a semlegesítésében, ha azok Nagy-Britanniához fordultak támogatásért. Erre jó példa Wladyslaw Sikorski tábornok repülőgépének a felrobbantása 1943 júliusában. Lengyelország német és szovjet részről történt megszállását követően Sikorski Románián keresztül Párizsba menekült, ahol csatlakozott a száműzetésben működő lengyel kormányhoz. Hamarosan ő lett ennek a kormánynak a miniszterelnöke. Ő testesítette meg a kettős elnyomás alatt élő lengyelek túlélési reményeit. Kormányát a nyugati szövetségesek nemcsak elismerték, de lehetővé tették, hogy jelentős haderőt is működtessen területükön. Sokezer főnyi lengyel katona menekült nyugatra elsősorban Magyarországon és részben Románián keresztül, illetve kelt át a Balti-tengeren.
1943-ban kiéleződött a viszony a lengyel emigráns kormány és a Kreml között. 1943. április 13-án a németek ugyanis felfedezték a Katyin-i erdőben Szmolenszk közelében 8 000 lengyel tiszt holttestét, akiket Sztálin öletett meg. A bolsevik diktátor azt állította, hogy a németek követték el a tömeggyilkosságot. A németeknek azonban sikerült bizonyítaniuk, hogy a valódi tettes a KGB volt. Amikor Sikorski elutasította a szovjet magyarázkodást, követelte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálja ki az ügyet. A Kreml ekkor azzal vádolta Sikorskit, hogy együttműködik a náci Németországgal, és ezért megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az emigráns lengyel kormánnyal. A viszony kiéleződése kellemetlen volt Sztálin számára, ezért úgy döntött, hogy legfontosabb nyugati embere segítségével eltávolítja Sikorskit. Amikor a lengyel emigráns kormány feje 1943. július 4-én visszatérőben volt a Közel-Keletről, ahol megszemlélte az ott harcoló lengyel erőket - a lengyel emigráns hadsereg vezérkari főnökével és hét más vezetővel, valamint leányával a fedélzetén - lezuhant a repülőgépe miután felszállt a gibraltári brit légitámaszpontról.
Ezt az akciót nagy valószínűség szerint Victor Rothschild szervezte meg és hajtatta végre sikeresen. 1944-ben Anthony Blunt, Guy Burgess és Kim Philby Victor Rothschild-nál tartózkodott annak párizsi lakásán. Victor Rothschild azért volt Párizsban, mert a szövetségesek hírszerzése számára ő irányította a fontosabb kihallgatásokat. A második világháborút követően Victor Rothschild az Egyesült Államokban tartózkodott rövid ideig, ahol tanulmányozhatta az atombombával folytatott titkos kísérleteket. A Cambridge-i Ötöknek köszönhetően a szovjet vezetés szinte minden fontos titkos műveletről kapott tájékoztatást 1945-től egészen 1963-ig.
Victor Rothschild sokféle állást töltött be, részben azért, hogy valódi tevékenységét álcázza. Henry Makow szerint tagja volt az Illuminátus Nagytanácsnak (Illuminati Grand Council). Az Illuminátusok - a kutatók szerint - a több irányzatból álló tekintélyes szabadkőművesség legmagasabb szintjét alkotják. Makow feltételezése szerint Victor Rothschild ebben a zárt és fegyelmezett hálózatban olyan magas funkciót tölthetett be, hogy valószinűleg ő adott utasításokat Winston Churchillnek, Franklin Delano Rooseveltnek és Sztálinnak is, aki szintén kapcsolatban állt a világ-szabadkőművességgel.
Victor Rothschild életcélja az volt, hogy a családi hagyomány folytatójaként megfelelő irányba befolyásolja a történelem menetét. A második világháború során belülről volt a történések aktív résztvevője egészen 1945-ig, azt követően pedig, mint rendkívül tájékozott szuperhírszerző tartott kapcsolatot azokkal, akiket a háború idején szolgált. Nem hivatalosan egészen 1969-ig döntő befolyást gyakorolt Izraelre, az Iránban és Kínában működő hálózatokra. Úgy is lehet mondani, hogy a fennálló hatalmi struktúrában ő volt az a power-broker - a politikai viszonyokat saját céljaira kihasználó személy - akinek a keze mindenhova elér és befolyását mindenütt érvényesíteni tudja.
Ezt Victor Rothschild esetében szinte szó szerint kell érteni, mert hálózatával minden brit intézményt elért. Ha nem is tudta személyesen kinyitni az MI-6 vagy MI-5 aktáit, mindig rendelkezésére állt valaki, aki ezt megtette számára. Szívesen látott vendég volt, amikor felkereste a brit hírszerzés valamelyik hivatalát. Rendszeresen ebédelt a hírszerző szolgálatok igazgatóival kedvenc vendéglőiben, akik természetesen szívesen vették, ha fizette a borsos számlákat. Victor Rothschild bizalmas viszonyban volt olyan neves hírszerzőkkel, mint Guy Liddell, Roger Hollis, Dick White, Maurice Oldfield. Egyfajta gyóntató apa volt, olyasvalaki, akinek mindent el lehetett mondani, aki minden machinációhoz ért, a problémák mögé lát és elszántan védelmezi a brit birodalom érdekeit. Igazi teljesítménye azonban a tanácsaiban volt, mert kiválóan látta az összefüggéseket és pragmatikus, okos tanácsokat adott. De nyomban cselekedett is, ha szükség volt, vette a telefont és intézkedett.
A hűvös, befelé forduló, előkelő Lord beszédes és sziporkázó segítőtárssá alakult. Ez a hírszerző szervezetek főnökeit megnyugtatta, és egyfajta megkönnyebbülést jelentett a vele való találkozás a hivatali feladatok nyomása alól. Victor Rothschild így szinte minden lényeges ügyről olyan háttér-információkat kapott, amelyhez senki más nem juthatott hozzá. Ezeket aztán eljuttatta Moszkvába. 1958-ban szoros barátságba került Peter Wright-tal, amelyet az is erősített, hogy mindketten alapos természettudományos képzettséggel rendelkeztek. Wright azonban nem Oxfordban tanult és nem tartozhatott az ottani beavatottak köréhez. Bántotta az, hogy ezek a beavatottak nem tudták teljesen értékelni tudományos felkészültségét a hírszerzési háborúban. Rendkívül szorgalmas és kezdeményező volt, újabb és újabb módszereket talált ki. Amikor Victor Rothschild-dal közelebbi kapcsolatba került, először érezte, hogy valaki úgy érti meg őt, ahogy megérdemli. Wright elmondta Victor Rothschild-nak a kémkedési technológia minden legújabb találmányát és azokról is tájékoztatta, amelyek kifejlesztése éppen folyamatban volt. Rothschild maga is adott neki ötleteket új kémkedési eszközök kifejlesztésére. Wrightnak az is nagyon imponált, hogy Rothschild segítségével jelentősen növelni tudta a brit hírszerzés költségvetését.
Bizonyítható-e, hogy Victor Rothschild volt a Cambridge-i Ötök vezetője?
Roland Perry állításait Noel Annan vette közelebbről szemügyre a „The Fabulous Five” című tanulmányánban, amely a New York Review 1995. január 12-i számában jelent meg. Noel Annan, aki maga is járatos volt a hírszerzésben, számos hibát és tévedést mutat ki Perry The Fifth Man című munkájában. Ezek az Annan által felsorolt tévedések központi jelentőségűek a Cambridge-i kémhálózat ötödik tagjának a kilétét illetően. Annan bírálatára Perry 1995 márciusában válaszolt a The New York Review of Books hasábjain. Perry elsőként azzal foglalkozik, hogy Jurij Mogyin állítólag megerősítette: John Cairncross volt az Ötödik Ember. Ez tévedés. Mogyin 1994 májusában Franciaországban publikálta saját kötetét az Ötökről és abban nem tett említést az Ötödikről. Ugyanúgy járt el saját könyvében, mint ahogy azt a Perrynek adott interjúk során is tette. A brit kiadó 1994 novemberében azonban a következő címmel adta ki Mogyin könyvét: „My Five Cambridge Friends” (Az én öt Cambridge-i barátom). A szöveg egyetlenegy helyen tér el a franciaországi kiadástól, mégpedig a 104. oldalon, ahol azt állítja, hogy Cairncross volt az Ötödik. Mogyint bosszantotta ez a beszúrás, és nyilvánosan megrótta a kiadót számos brit újságíróhoz eljuttatott nyilatkozatában.
Perry másodikként azt veti Annan szemére, hogy téved, amikor azt állítja, Oleg Gorgyijevszkij nyugatra szökött KGB-tiszt Cairncrosst nevezte meg az Ötödik Emberként. Gorgyijevszkij ezt egyszerűen nem tudta. 1981-ben MI-6-es főnökei útján arról tájékoztatta Margaret Thatcher brit miniszterelnököt, hogy nem volt Ötödik Ember. Véleménye szerint Philby és Blunt végezte a KGB számára a háború utáni kémtevékenység zömét, az ő tevékenységük okozott oly sok zavart a brit hírszerzésben a hidegháború idején. Perry egyetért Gorgyijevszkij-jel azzal az eltéréssel, hogy Blunt a közvetítő szerepét játszotta és Victor Rothschild volt az, aki ellátta őt titkos információkkal.
Amikor 1985-ben Gorgyijevszkij disszidált, ebben az ügyben alkalmazkodott Christopher Andrew professzorhoz, aki áldozatul esett a KGB félrevezetésének Cairncrosst illetően. Nem vitás, hogy Cairncross kémkedett az oroszok számára. 1951-ben azonban használhatatlanná vált, mint ügynök, amikor száműzte magát Angliából és többé nem férhetett hozzá semmiféle hírszerzési tevékenységhez. Ennek ellenére a fontos információk változatlanul áramlottak valakitől 1951 után is Moszkvába.
Annan szerint Perry elég szemtelen volt ahhoz, hogy azt sugalmazhassa: a Rothschild-család segített neki. Pedig ez kétséges. Perry azonban megerősíti: igenis készített interjút a Rothschild-család hat tagjával arról, hogy ki volt az Ötödik Ember. Egyesek családtagok kifejezetten segítőkészek voltak, mások tartózkodóak. Perry azonban magnószalagra rögzítette az interjúkat arra az esetre, hogy ha valaki azt kétségbe vonná, akkor bizonyíték álljon a rendelkezésére.
Perry negyedikként Annan-nak arra a gúnyos és indokolatlan megjegyzésére válaszol, hogy megengedhetetlen célok motiválták. Ötödikként pedig tudatja a pedáns Annan-nal, hogy nem Ronald, hanem Roland a neve. Perry hangsúlyozza: elég sok forog kockán ahhoz, hogy a tényeknek megfelelően derüljön ki: ki volt ténylegesen a Cambridge-i kémhálózatban az Ötödik Ember?
Noel Annan arra hivatkozik, hogy megkérdezte Lady Rothschild-tól, vajon készített-e vele Perry interjút vagy sem? Lady Rothschild azt válaszolta, hogy nem tud visszaemlékezni arra, járt-e nála látogató magnetofonnal vagy sem. És ha mégis járt nála valaki, elmondta-e őszintén, azzal gyanúsítja férjét, hogy kém volt. Nem életszerű, ahogyan Perry sugalmazza: a családtagok mind készek voltak ’a segítségére’ lenni abban, hogy hazaárulással vádolják az egyik családtagjukat. Perry számára az volt a fontos, hogy hiteltelenítse John Cairncrosst, mint Ötödik Embert. Ezért beszél ő Cairncross-szal kapcsolatosan a KGB megtévesztéséről. Oleg Gorgyijevszkij ragaszkodik állításához, és nevetséges azzal vádolni Andrew professzort, hogy agymosásnak vetette alá a disszidens KGB-tisztet. A Cambridge-i kémek titkát mélyen eltemetve őrzik az MI-5 és az MI-6 aktái. Ha mégis felnyitnák őket, lenne elég házőrző, aki eltüntetné vagy meghamisítaná őket, hogy megvédje a titkosszolgálatok becsületét. Kétséges, hogy a B, C, D, E és F betűvel jelölt KGB-ezredesek, akiket Perry meginterjúvolt, de közelebbről nem nevezett meg, bármi konkrétumot nyújthatnának.
Tagadással lehetetlen bizonyítani például azt, hogy Rothschild nem volt kém. Két tény azonban számításba veendő. Miután ismertté vált, hogy Blunt kém volt, Rothschild-ot és a többieket, akik a háború idején együtt dolgoztak az MI-5-ban Blunt-tal, vagy jól ismerték őt, órákon át vallatták. Sikerült meggyőzniük a hatóságokat, hogy nem követtek el bűncselekményt. Annan szerint Perry nagy találékonysággal sértegeti Rothschild-ot, amikor azt állítja, hogy Blunt-hoz hasonlóan kapott büntetlenséget, vagyis ő is vádalkut kötött.
Annan felteszi Perrynek a kérdést: amikor Andrew Boyle Bluntról szóló könyve megjelent, Thatcher miniszterelnök miért ismerte el a brit képviselőház előtt azonnal Blunt bűnösségét, és miért mentette fel egyidejűleg Victor Rothschild-ot? Perry válasza erre az volt, hogy Thatcher Asszony hazudott a képviselőháznak. Perry kísérletet tesz Thatcher rövid kijelentésének – „Arról tájékoztattak, nincs bizonyíték arra, hogy valaha is szovjet kém volt.” – maximális kihasználására. Itt arról van szó, hogy csak hivatalos megfogalmazást használhatott. Az MI-5 szóhasználatában ez úgy hangzik, hogy nem volt bizonyíték ellene.
Victor Rothschild gondoskodott arról, hogy a Kreml elsőként ismerje el Izrael államot, amikor az kikiáltásra került. Perry erről azt írja, hogy ismerte az ehhez szükséges hátsó csatornákat és Moszkvában mindig el tudta érni a megfelelő döntéshozókat. Victor Rothschild nemcsak rendkívül tehetséges volt. Ennél lényegesebb, hogy annak a dinasztiának volt a feje, amely a világ pénzrendszerének a legfőbb ellenőrzője és tulajdonosa. A szupergazdagokat pedig szorosabb kapcsolat fűzi egymáshoz, mint e privilegizált csoport bármely tagját az emberiség többi részéhez. Victor Rothschild-ot – mint már utaltunk rá – élete végéig minden lehetséges módon védelmezték.
Greg Hallett, aki az Interneten beszerezhető információk szerint pszichológiai és építészeti tanulmányokat folytatott, gyakran utazott még a szovjet birodalom fennállása idején Kelet-Európába. A berlini fal összeomlását követően alkalma volt KGB tisztekkel interjút készíteni, akik – legalábbis az Internetes tájékoztatás szerint – több addig ismeretlen programról tájékoztatták. Nos, ez a Greg Hallett, állítja azt, hogy Anthony Blunt V. György brit uralkodó természetes (házasságon kívül született) gyermeke volt, vagyis VIII. Edward windsori herceg féltestvére, akire rendkívül hasonlított. Anthony Blunt valódi szerepének a nyilvánosságra kerüléséig, vagyis 1964-ig, lovagi rangra emelték és II. Erzsébet művészeti gyűjteményének volt a kurátora.
Azok a nemzetközi bankárok, akik útjára indították a cionizmust, a XX. század utolsó negyedében pedig a neokonzervativizmust (korábban a szocialista mozgalmakat, beleértve a marxizmust, a kommunizmust és a szovjet bolsevizmust is), nem feltétlenül mind zsidók, illetve zsidószármazásúak. Ez az érdekszövetség nem etnikai alapon működik. Az európai arisztokráciával történő házassági kapcsolatok és más összefonódások révén önálló társadalmi képződmény jött létre, ahol már nem az etnikai származás a mérvadó. A brit Rothschild-ház jelenlegi feje Lord Jacob Rothschild (Victor Rothschild fia) sem tekinthető, pl. a zsidó törvények szerint zsidónak, hiszen édesanyja, Barbara Hutchinson, angol volt, aki csak a házasságkötése idején vette fel a zsidó vallást.
Eustace Mullins 1984-ben megjelent The World Order – Our Secret Rulers (A világrend – Titkos uraink) című munkájának a 273. oldalán írja, hogy kutatásai eredményeként a Carroll Quiegley által irányított globális hatalmi hálózat élén egy öttagú legfelső irányítócsoport áll, a Council of Five (az Ötök Tanácsa). Mullins szerint ez az öt ember volt legalábbis 1984-ben a világ legfőbb vezetője. Könyve megjelenése időpontjában az Ötök Tanácsának Baron Guy de Rothschild, Evelyn Robert de Rothschild, George Pratt Schultz és Robert Roosa (a Bush családi vállalat, a Brown Brothers Harriman főnöke) volt a tagja. Ebben az időpontban egy hely üresen állt halálozás miatt. A korábbi években az Ötök Tanácsának tagja volt Averill Harriman, Lord Victor Rothschild és a regensburgi Thurn und Taxis herceg. A felsoroltaknak nincs politikai felelősséggel járó választott vagy kinevezett hivatalos tisztsége, de erre nincs is szükségük, hiszen ők azok, akik a hivatalos tisztségviselőket a színfalak mögött kiválasztják, és ha szükséges, a választásokon elindítják. Mullins szerint az Ötök Tanácsa áll a világrend piramis alakú hatalmi struktúrájának a csúcsán.
Ennek az írásnak nem a világrend, vagy ahogy ma gyakrabban hívják, az új világrend elemzése a célja, de itt is szükséges megtenni néhány megjegyzést. Új világrendre, egy központból irányított világrendszerre azért van szükség, mert egyetlen hatalom, egyedüli szuperhatalom, mint például ma az Egyesült Államok, sem alkalmas a globalizálódott világ tartós irányítására. A nemzetközi pénzügyi közösségnek, a transznacionális pénz- és korporációs oligarchiának, a nemzetközi pénzkartellnek vagy csak egyszerűen a nemzetközi pénzvilágnak a stabil uralmához egy központból irányított világkormányzatra van szüksége. Victor Rothschild tehát Eustace Mullins kutatásai szerint is – aki több évtizeden át számos önkéntes munkatársával nézte át a washingtoni Congress Library számtalan dokumentumát – a háttérhatalom legfelső irányítói közé tartozott. Ez azt is megerősítheti, hogy egy bizonyos ideig e hatalom első számú embere lehetett.
Heinrich Müller Victor Rothschildról
Victor Rothschild a szocialista ideálok követőjének tüntette fel magát, igazi célja azonban a nemzetközi pénzügyi közösség által eltervezett új világrend létrehozása volt. A Svájcban élő Heinrich Müllert (a náci Németország hírhedt rendőrségének, a Gestapo-nak a főnökét) a CIA 1948-ban rávette, hogy egy millió dollár fejében adjon részletes tájékoztatást mindarról, amit Gestapo-főnökként tudott, illetve amit a második világháború során, majd utána tett. A kihallgatás eredményeként ezer oldalas feljegyzés készült, amely számos fontos adatot tartalmaz - többek között Victor Rothschild-dal kapcsolatban is. Müller volt az, aki 1942 decemberében felgöngyölítette azt a szovjet kémhálózatot, amely a szárazföldi Európában működött. Ekkor készítette el azt a listát, amely tartalmazta nemcsak a szovjet ügynökök neveit, de azoknak a brit alattvalóknak az adatait is, akik Nagy-Britanniában együttműködtek ezekkel a szovjet hírszerzőkkel. Müller szerint szovjet ügynök volt Edward Wood, Lord Halifax, a Chamberlain-kormány külügyminisztere és az appeasement-politika kidolgozója. Az appeasement célja az volt, hogy felbátorítsa Hitlert a keleti irányú terjeszkedésre, elhitetve vele, hogy Anglia ebben a törekvésében titokban támogatja. Halifax valójában a Kreml szupertitkos támogatója volt. Az appeasement készítette elő Hitler kétfrontos háborúra kényszerítését.
A Gestapo-főnök listáján úgy szerepel Victor Rothschild, mint a Cambridge-i Ötök résztvevője. Az érdekesség ebből a szempontból az, hogy a Cambridge-i Ötökből korábban ismert négy személy neve úgy, mint Burgess, Maclean, Blunt és Philby nem szerepel a volt Gestapo főnök névsorában. Kik voltak tehát az igazi Cambridge-i Ötök? Müller listája szerint az egyik Charles Hambro, a City of London befolyásos bankára, akinek szerepe volt abban, hogy a Bank of England folytatta a náci mozgalom és Hitler finanszírozását 1934-ben, ami döntően hozzájárult a náci hatalomátvétel a stabilizációjához. Hambrot nem lehet náci-barátnak tekinteni, ha mégis ezt a döntést hozta, azt elsősorban annak lehet tulajdonítani, hogy a Kreml számára dolgozott.
Szerepel a Gestapo-főnök listáján Sir Robert Waley-Cohen és az appeasement-et ellenző Focus Csoport több tagja. Ezek Winston Churchill finanszírozói voltak. Waley-Cohen volt a Rothschild-ellenőrzés alatt álló Shell Oil elnöke és a brit zsidó közösség választott vezetője. Más bankárok és iparmágnások is szerepelnek a listán: Eugen Spier, Maurice Baring, Leonard Montefiore, Edward Guggenheim, Sir Robert Mond és Sir Phillip Sassoon. Makow szerint valamennyi zsidó származású, kivéve Baring-et.
Figyelemre méltó az is, hogy olyan munkáspárti és szakszervezeti vezetőknek a nevei is olvashatóak, mint Ernest Bevin, Harold Laski, Herbert Stanley-Morrison és Sir Walter Citrine. A brit arisztokrácia előkelő tagjai sem maradtak ki: Richard Combe Abdy, Baron Strabogli és Reginald Plunkett-Ernle-Drax. Olvasható még a Müller-féle listán J. S. Elias sajtómágnás, Victor Weisz karikaturista és a Daily Express című lap elnöke Ralph D. Blumenfeld.
Ezt a felsorolást még érdemes négy személlyel kiegészíteni. Az egyik a külügyminisztériumot irányító csoport meghatározó személyisége, Rex Leeper, a másik a Privy Council, vagyis a Titkos Tanács irodájának vezetője, aki miniszter is volt, Sir Maurice Hankey, valamint a szláv nyelvészet és kultúra neves tudósa, Bernard Pares és Sir Hirsch Lauterpacht a korszak egyik legtekintélyesebb jogásza.
A megnevezett embercsoportnak a fele – legalábbis neve alapján ítélve – zsidó származásúnak tekinthető. Minden bizonnyal így vagy úgy kapcsolatban álltak az Illuminátus-hálózat felső irányítóival is, ami azt jelenti, hogy valószínűleg magas rangú szabadkőművesek voltak maguk is. Közös céljuk feltehetően az volt, hogy akár háborúk segítségével is, de felgyorsítsák a szabadkőműves és illuminista új világrend, vagyis a pénzrendszer monopóliumára alapozott, demokratikus formákat használó, világdiktatúra létrehozását. Modernizmus, kommunizmus, humanizmus és demokrácia mind a globalizmusba torkollott.
Bizonyított ténynek tekinthető ma már, hogy az angol központi bank, a Bank of England a Schröder bankon keresztül finanszírozta Hitlert és a náci mozgalmat. Schröder támogatta az appeasement pártot is, amelyik el tudta hitetni Hitlerrel, hogy nem lesz háború Anglia és Németország között. Hitler nem tudta azt, hogy az appeasement párt támogatói egy adott időpontban hirtelen leváltják Chameberlain-t, és Churchillt helyezik a brit kormány élére. A hivatalos történelem még mindig azt állítja, hogy az agresszív náci diktátor vezette félre a békeszerető Neville Chamberlain-t, és külügyminiszerét Lord Halifax-ot. A fokozatosan feltárulkozó tények azonban abba az irányba mutatnak, hogy valójában Hitler volt az, akit félrevezettek, elhitetve vele, hogy büntetlenül terjeszkedhet keleti irányba.
Halifax ellenezte a brit újrafelfegyverkezést és ezzel valójában támogatást nyújtott Hitler terveihez. A náci diktátort még meg is dicsérte, amiért őszintén gyűlöli a kommunizmust. Halifax 1937-ben ajánlatot tett Hitlernek az európai rend módosítására. Ez alatt az értendő, hogy változtatásokat eszközölnek a Danzig-i korridort illetően, illetve Csehszlovákia és Ausztria státusza vonatkozásában.
Andrew Roberts történész írja 1991-ben megjelent „The Holy Fox, Biography of Lord Halifax” (A Szent Róka, Lord Halifax életrajza) című könyvének a 67-71 oldalain: „Halifax és nem Hitler volt az, aki először név szerint megnevezte azokat a területeket, ahol a Versailles-i Szerződést Németország javára lehetne átértelmezni. Halifax olyan dolgot tett, amit Eden nem javasolt neki, és amellyel kapcsolatban Vansittart figyelmeztetett, hogy ’összedöntheti az egész európai kártyavárat’. És mindezt Halifax nem is egyszer, de háromszor is megtette a tárgyalások során.”
A kettős játékot folytató Halifax legközelebbi tanácsadója, Philip Kerr, más néven Lord Lothian, a Rothschild-Milner-Rhodes nevével fémjelzett Kerekasztal (Round Table) tekintélyes tagja volt. (A „Round Table – Kerekasztal” kifejezés a háttérhatalom egyik fontos kulcsszava. Ez a hivószó figyelmeztet: a hátérhatalom által jóváhagyott, vele egyeztetett akcióról van szó). Lord Lothiannak olyan nagy befolyása volt a brit kormányzat nem látható terében, amely szakértők szerint példa nélkül áll a maga nemében. Az a brit elképzelés sikerrel járt, hogy az appeasement-tel rá tudják venni Hitlert olyan agresszív lépések megtételére, amelyek már igazolhatnak egy hadüzenetet. Ezt 1939 márciusában így fogalmazta meg Halifax: „Biztossá akartuk tenni, hogy kétfrontos háborúra kerüljön sor.” Halifax volt felelős azért a Lengyelországnak nyújtott brit biztonsági garanciáért is, amely végülis elvezetett 1939 szeptemberében a brit hadüzenethez. A Lengyelország védőhatalmaként fellépő Nagy-Britannia azonban Sztálinnak nem küldött hadüzenetet, holott Lengyelországot keletről is invázió érte és a Vörös Hadsereg az ország 52 %-át megszállta, mindössze két hétre rá, hogy a nyugati részébe bevonultak a Wehrmacht hadosztályai. Ez is mutatja, hogy kezdettől fogva Németország volt a nyugati hatalmak célkeresztjében.
Hogyan oszlik meg a felelősség a második világháború kirobbantásában?
A hivatalos történetírás általánosan hirdetett tézise még ma is az, hogy Németország volt az egyetlen békebontó és a fő felelős mindkét világháború kirobbantásáért. Ezért Németország végleges leverése és kikapcsolása a nagyhatalmak sorából a tartós béke előfeltétele. Németország természetesen viselni kénytelen a rá eső felelősség teljes súlyát. Az a megállapítás azonban téves, hogy Németország leverése majd biztosítani fogja a tartós békét a világban. Hogy ez az állítás mennyire nem állja meg a helyét azt az 1945 óta a Földünkön lezajlott háborúk szakadatlan sora bizonyítja.
Bolko von Richthofen professzor több tudományos munkát is szentelt annak a megválaszolására, hogy milyen mértékben oszlik meg az egyes résztvevők között a második világháború kirobbantásáért való felelősség. Richthofen különösen Anglia, Lengyelország, Csehszlovákia, a Szovjetunió, Franciaország és az Egyesült Államok vezető politikusait teszi felelőssé. Dokumentumok és idézetek sorával bizonyítja, hogy Chamberlain, Halifax, Beck, Sztálin és Roosevelt milyen kijelentéseket tett. Ezeket a fontos bizonyítékokat nem lehet egyszerűen félresöpörni. Itt legfeljebb azt lehet vitatni, hogy pontosan idézett-e a kutató. Chamberlain például szó szerint kijelentette: „Amerika és a világ zsidósága kényszerítette Angliát a háborúba.” Ez az idézet James Forrestal naplójának 122. oldalán olvasható, amely 1951-ben New Yorkban W. Millis kiadásában jelent meg. Erre a továbbiakban még visszatérünk.
James Vincent Forrestal 1892-ben született és 1949-ben halt meg, máig vitatott körülmények között. Roosevelt elnök 1940 júniusában nevezte ki az amerikai haditengerészeti miniszter helyettesévé. Négy év műlva ő került ennek a hatóságnak az élére. Forrestal igen eredményesen irányította az Egyesült Államok védelmi minisztériumát 1947 szeptemberétől 1949 márciusáig. Hivatali idején kerültek kommunista kormányok Csehszlovákia és Kína élére, ekkor zajlott le a híres berlini blokád, amikor az amerikai légierő légihíd segítségével élelmezte Nyugat-Berlin lakosságát. Ugyancsak erre az időszakra esik Izrael állam kikiáltása Palesztinában, és ekkor indultak be a tárgyalások a NATO létrehozására. Forrestalnak nehéz körülmények között kellett helyt állnia, mivel Truman elnök jelentősen csökkentette a hadügyi kiadásokat. Ugyanakkor egyre fenyegetőbbé vált a Szovjetunió magatartása. Kelet-Európa kommunista uralom alá helyezése, valamint a kommunista előretörés Görögországban, Olaszországban és Franciaországban egyre fenyegetőbbé vált. Küszöbön álló a szárazföldi Kínában a kommunista kormány hatalomátvétele. A koreai félszigeten is háború dúlt, és mindez rendkívüli feladatok elé állította Forrestalt.
Az amerikai védelmi miniszter 1949. március 28-án lemondott, öt napra rá „idegösszeomlással” a haditengerészet Bethesda kórházában vitték. A hivatalos diagnózis szerint idegkimerültséget és depressziót állapítottak meg. Forrestal állapota hamarosan javult, ennek ellenére 1949. május 22-én holtan találták a kórház harmadik szintjén lévő kiálló épületrész tetején, amely közvetlenül a 16. emeleten lévő betegszobája alatt feküdt. A hivatalos vizsgálat szerint, amely csak októberben fejeződött be, Forrestal kiesett a szobája ablakából. Arról egy szó sincs, hogy mi okozta a kiesést, és hogy miért volt fürdőköpeny öv a nyaka köré tekerve. A jelentések arról szóltak, hogy akarata ellenére tartották a kórházban, s hogy paranoiás tüneteket észleltek nála. A tisztázatlan körülmények számos összeesküvési verzióhoz szolgáltattak alapot.
Kezdettől fogva kétségek merültek fel aziránt, hogy Forrestal öngyilkosságot követett volna el. Ezt csak táplálta, hogy a haditengerészet nem tette közzé vizsgálati eredményeit. 2004-ben publikálták a haditengerészet újabb jelentését, amelyet Morton D. Willcutts tengernagy, a haditengerészet orvosi központjának vezetője, készített.
Forrestal ágyában találtak egy törött poharat, amiről korábban nem tettek említést. Híresztelések terjedtek el arról, hogy Forrestalt szovjet ügynökök gyilkolhatták meg. Ezt a gyanút Joseph McCarthy szenátor is osztotta. Még azt is híresztelték, hogy a kormányzat hallgattatta el, mert túl sokat tudott az akkor már észlelt UFO-jelenségekről. Forrestal maga mindvégig kitartott amellett, hogy célkeresztbe került, állandó megfigyelés alatt állt és olyan személyek, akiket ő cionista hírszerzőknek nevezett, lehallgatták beszélgetéseit. Arnold A. Rogow, a New York-i City of College tanára, számos tudományos könyv szerzője, írja James Forrestal, A Study of Personality, Politics and Policy (Tanulmány a személyiségről, a politikáról és az államvezetésről) című, 1963-ban megjelent munkájának 181. oldalán, hogy: „Forrestal hivatali idejének utolsó hónapjaiban meg volt győződve arról, hogy cionista ügynökök éjjel-nappal megfigyelés alatt tartják. Amikor 1949. márciusában lemondott védelmi miniszteri beosztásáról, hangoztatta, hogy lemondása nem volt független attól a hatalmas nyomástól, amit az amerikai zsidó szervezetek gyakoroltak rá.”
Rogow lábjegyzetben még a következőket fűzi ehhez: „Miközben ezek a vélekedések azt a tényt tükrözik, hogy Forrestal 1949 márciusában már nagyon beteg ember volt, ugyanakkor teljes mértékben lehetséges, hogy cionista ügynökök árnyékként követték 1947-ben és 1948-ban. Egy közeli munkatársa ebből az időből emlékszik arra, hogy a palesztinai feszültség tetőpontján az ő hivatali limuzinját is nyomon követte az egyik alkalommal hivataltól hivatalig egy kék Sedan, amelyben ketten ültek. Amikor értesítette a rendőrséget és a Sedant feltartóztatták, kiderült, hogy az egyik cionista szervezet által felfogadott két fényképész tartózkodott benne. A rendőrségnek elmondták: abban bíztak, hogy a limuzinban utazó személy felkeres egy arab nagykövetséget, és így bizonyítani tudják, hogy ez a személy szoros kapcsolatot tart arab diplomatákkal.”
2006 márciusában a londoni Times beszámolt arról, hogy a titkosítás feloldásával nyilvánosságra kerültek olyan dokumentumok, amelyek szerint a Menachem Begin által vezetett Irgun terroristacsoport komoly merényletet követett el Nagy-Britannia anticionistának számító külügyminisztere, Ernest Bevin ellen, aki Forrestal brit megfelelőjének tekinthető. A Bevin elleni merényletet az angol hírszerzésnek sikerült megakadályoznia 1946-ban.
Forrestal ellen sajtóhadjárat is folyt, amelyet a befolyásos újság- és vezércikkíró Drew Pearson vezetett. A kampány célja az volt, hogy bebizonyítsák a védelmi miniszterről: paranoiás. Ezt a pszichiátriai tünetegyüttest azonban soha nem említették a Forrestalról készített pszichiátriai diagnózisokban. Ahhoz, hogy pontosabb képet alkothassunk Forrestal naplójáról, röviden összefoglaljuk, hogy mit tartalmaz. A naplófeljegyzések öt évet ívelnek át, 1944 márciusától 1949 márciusáig, és 2813 oldalt tesznek ki. Számos beszúrás és betét egészíti ki őket. A betétek általában gépelt szövegek. A napló eredetileg 15 - laza lapokból összefűzött - kötetből állt. A feljegyzések nem tartalmaznak olyan utólag készült reflexiókat, amelyek megszokottak az ilyen jellegű krónikáknál. Ehelyett lediktált címszavakhoz kapcsolódnak, rendszerint összefoglalják egy találkozónak vagy hivatalos eszmecserének a lényeges pontjait, továbbá dokumentálják, hogy Forrestal mit tartott lényegesnek, az utókor számára megőrzendőnek. Forrestal tömören összefoglal számos elgondolást, nézetet, amelyek a kormányüléseken, a legfelső katonai tanácskozásokon, s a nemzetbiztonsági tanács ülésein az Egyesült Államok számára fontos bel- és külpolitikai kérdésekről elhangzottak.
E kérdésekhez tartozott az atomenergia, az amerikai katonai erő egyesítése és a fegyvernemek közötti rivalizálás megszüntetése, továbbá a háború utáni katonai kiadások elosztása, valamint az egész hadiipar hosszútávú fenntartásának a kérdése. Fontos szerepet játszott ekkor, hogy Amerika milyen politikai irányvonalat kövessen a polgárháborús Kínával, és az egyre ellenségesebb magatartást tanúsító Szovjetunióval szemben. Kiemelkedően fontos volt a Nyugat-Európához fűződő kapcsolat és a vesztegzár alatt álló Berlin sorsa. A legfontosabb talán mégis Palesztina jövője volt. Az egész palesztinai problematikát Forrestal megpróbálta politikamentessé tenni, de ez nem sikerült neki.
Érdekessége miatt álljon itt az a feljegyzés, amely Forrestal naplójának 122. oldalán olvasható, és amelyet 1945. december 27-én jegyzett fel. Az előzőekben már egy mondat erejéig utaltunk e feljegyzésre, most a teljes szöveget közöljük:
„Joe Kennedyvel golfoztam. (Joseph P. Kennedyről van szó, aki Roosevelt elnök Nagy-Britanniában akkreditált nagykövete volt a második világháborút közvetlenül megelőző években. – D. J.) Megkérdeztem, milyen beszélgetéseket folytatott 1938-tól Roosevelttel és Neville Chamberlainnel. Elmondta: Chamberlain álláspontja 1938-ban az volt, hogy Angliának nincs semmije, amivel harcolhatna, és ezért nem kockáztathat meg egy háborút Hitlerrel. Kennedy nézete az volt, hogy Hitler harcolt volna Oroszországgal az Angliával szemben kialakult minden későbbi konfliktus nélkül, ha Bullitt (William C. Bullitt Hyam Salomon leszármazottja volt ekkor Amerika franciaországi nagykövete.) nem győzi meg 1939 nyarán Rooseveltet arról, hogy szembe kell szállni Németországgal Lengyelország miatt; sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem tekintette volna Lengyelországot háborús oknak, ha nem került volna sor folyamatos beavatkozásra Washingtonból. Bullitt – mondta Kennedy – állandóan azt mondogatta Rooseveltnek, hogy a németek nem fognak harcolni, ő Kennedy viszont azt, hogy de fognak és le fogják rohanni Európát. Chamberlain – tette hozzá Kennedy – azt állította, hogy Amerika és a világ zsidósága kényszerítette Angliát a háborúba. Roosevelttel folytatott telefonbeszélgetésében 1939 nyarán az elnök többször is említette neki, hogy valami kis védőpáncéllal kellene ellátnia Chamberlain hátát. Kennedy válasza mindig az volt: nem jár haszonnal, ha páncélvértet rakunk a hátára, amíg angoloknak nem lesz elegendő vasuk, amivel harcolhatnak.
Amit Kennedy mondott nekem e beszélgetés során, lényegében egybecseng Clarence Dillon (Lapovitz) megjegyzéseivel, amelyeket korábban tett nekem. E szerint Roosevelt arra kérte, hogy valamilyen módon hozza a britek tudomására: Chamberlainnek nagyobb határozottsággal kellene fellépnie Németországgal szemben. Dillon elmondta nekem: Roosevelt kívánságára abban a szellemben beszélt Lord Lothiannal, amiként arról Kennedy is említést tett, hogy erre kérte meg őt Chamberlainnel szemben. Visszatekintve megalapozottnak tekinthető Kennedynek az a vélekedése, hogy Hitler támadását Oroszország felé lehetett volna irányítani, de nem veszi számításba, mi történt volna azután, hogy Hitler legyőzte Oroszországot? Meg lett volna elégedve ahhoz, hogy megálljon? Nincs ebben a vonatkozásban olyan lépése, amely megerősítené, hogy ez következett volna be. Inkább élt volna azzal a lehetőséggel – miután eltávolította a keleti frontról való fenyegetést –, hogy létrehozzon egy Németország által uralt rendszert Európában, ahogyan erre Franciaország lerohanása után utalt.
Kennedy azt is elmondta: Oroszországnak az a kívánsága, hogy beolvassza Észtországot, Lettországot és Litvániát a Szovjetunióba olyan nehézséget okozott 1939 tavaszán, amely megakadályozta, hogy Oroszország és Anglia egyetértésre juthasson. Az alapvető gondot az jelentette Anglia számára, hogy ha támogatják Németországot, akkor egy erősebb Németországgal és egy gyengébb Franciaországgal kell számolniuk, s egy viszonylag védtelen Angliával; ha viszont szövetséget kötnek Oroszországgal, és a végsőkig lerombolják Németországot, akkor Angliának pontosan azzal a problémával kell szembenéznie, ami ma van, vagyis hatalmi vákuum Közép-Európában, amelybe be fog nyomulni az orosz befolyás.”
Anglia felelőssége a második világháború kirobbantásában
Bolko von Richthofen Kriegs-Schuld 1939-1941 – Der Schuldanteil der anderen (Háborús felelősség 1939-1941 – A másokat terhelő felelősség) című munkájában megállapítja, hogy Nagy-Britannia legbefolyásosabb politikusai 1936 végén összefogtak, hogy Chuchill-lel az élen megakadályozzák a német-angol kiegyezést. A cél az volt, hogy egyrészt közvetlenné tegyék az Angliát fenyegető német veszélyt, másrészt ellenlépésekkel és provokációkkal folyamatosan keresztülhúzzák Hitler közeledési törekvéseit, és így érjék el, hogy agresszív törekvései Anglia ellen irányuljanak. Az ún. Focus Group tagjai szoros kapcsolatokkal rendelkeztek a nemzetközi pénzvilág befolyásos irányítóihoz, valamint az amerikai kormányhoz. Dietrich Aigner szerint ez a Náciellenes Tanács világbojkott szervezetének brit kirendeltsége volt, amely hivatalosan az emberi jogok érvényesítéséért küzdött és a központja New Yorkban volt. R. A. C. Parker, az Oxfordi Egyetem tanára, megállapította, hogy „A britek keveset nyújtottak, de sokat vártak el. Brit részről továbbá folyamatosan elutasították, ami az egyetlen lehetséges alapja lehetett volna egy Hitlerrel kötendő, meghatározott idejű szerződésnek: szabad kezet adni Németországnak Kelet-Európában. Ez az elutasítás vezetett az 1939-es háborúhoz.”
Az Amerikát terhelő háborús felelősséget Kurt Glaser professzor így fogalmazta meg: „Amerikában a Charles A. Beard és a Charles C. Tansil által képviselt tézis, miszerint Roosevelt szándékosan manőverezte Japánt az Egyesült Államokkal való háborúba azért, hogy beléphessen a hátsó kapun a hitleri Németországgal vívott háborúba, az elmúlt években csaknem ortodoxiává (lezárt tantétellé – D. J.) lett. Roosevelt védelmezői nagyrészt arra kényszerültek, hogy megmagyarázzák, miért kényszerítette az elnököt a nemzeti érdek, hogy Amerika háborúba lépését cselhez folyamodva hajtsa végre.
Franciaország háborús felelősségét Robert Young a Winnipegi Egyetemről és Anthony Adamthwaite a Bradford Egyetemről vette közelebbről szemügyre. Ez utóbbi professzor szerint Franciaország 1939 márciusa óta messze önállóbb politikát folytatott, mint ahogy azt eddig a kutatók gondolták. Az 1939 áprilisában Romániának nyújtott brit-francia garancia például nem angol, hanem francia nyomásra jött létre. Young professzor szerint a francia államvezetés 1939 augusztusában a következőképpen gondolkodott: vagy azonnal háborút folytatunk és magunk mellett tudjuk Lengyelországot mint szövetségest, vagy vállaljuk azt a kockázatot, hogy megtámadnak minket azt követően, hogy Lengyelországot már legyőzték. Tekintettel a francia légierő helyzetére és a német katonai mozgósítás mértékére a várakozás kockázata túlságosan nagy.
A Szovjetuniót terhelő háborús felelősségről számos munka született. A Hitler-Sztálin Paktummal szembeni kölcsönös fenntartások kérdéskörét már alaposan elemezték. Különösen jónak mondható a sztálini politika felmérése. Philip Fabry írja a Die Sowjetunion und das Dritte Reich – A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom (Stuttgart, 1971) című munkájában: „A Szovjetunió a Barátsági Szerződés miatt nem tartózkodott attól, hogy terveket dolgozzon ki szerződéses partnerének a legyőzésére. Nem lehet elvitatni, hogy ezek Hitler ellen irányultak. Kudarcot vallott 16 megszegett szerződés és az 1945 utáni események, valamint legutóbb a Varsói Szerződés csapatainak a bevonulása Csehszlovákiába 1968 augusztusában bebizonyították, hogy társadalmi rendszere és államférfijai számára mindez közömbös. Csak céljaik keresztülvitele számít.”
A legutóbbi kutatások leszámolnak végérvényesen azzal a legendával, hogy Németország a mit sem sejtő Szovjetunióra támadt rá. A nyilvánosságra került tények tanúsága szerint a nyugati határon összevont szovjet erők mind létszámban, mind fegyverzetben többszörösen felülmúlták a támadó német erőket. Sztálin már 1941 augusztusában, de legkésőbb 1942 nyarán támadást akart indítani Németország ellen. Német részről 1941. június 22-én egy megelőző akcióról volt szó, nem akarták átengedni a támadás előnyét a Szovjetuniónak.
A Lengyelországra nehezedő felelősséggel számos német, lengyel és amerikai szerző foglalkozott. Az 1970-es években nyilvánosságra került brit dokumentumok alapján a Lengyelországra nehezedő háborús felelősség egzakt módon bizonyítható. 1939 júniusában egy bizalmas írásban jelentette a brit konzul Katowicéből: „A parasztok újból követelték a Németországgal szembeni fellépést. Ezt megerősítette a külügyminisztérium gazdasági részlegének vezetője, a nagy műveltségű Wezelaki úr, aki elmondta, hogy a parasztok háborús beállítottsága és németellenessége részben faji, részben pedig gazdasági okokra vezethető vissza.” A varsói kormány politikájára vonatkozóan a dokumentum ezt írja: „Úgy tűnik, az az általános irányvonal, hogy Németországot kettő vagy három részre kellene felosztani és a nagyobb rész egy déli és katolikus tömbből állna. Mindenesetre az általános felfogás az, hogy Kelet-Poroszországot Lengyelországnak annektálnia kellene. A külügyminisztérium keleti főosztályának helyettes vezetője odáig ment, hogy egyértelműen kijelentette, ez a lengyel terv.”
A háborús felelősséget feltáró kutatómunkában Simon Newman March 1939 című tanulmánya érdekes szempontokat vet fel. Newman a Lengyelországnak nyújtott brit garanciáról értekezik. Nem az appeasement, vagyis az újabb és újabb engedmények megtétele, hanem a balance of power, vagyis az erőegyensúly volt a meghatározó szempont. Halifax és munkatársai teljesen egyértelműen kifejezték, hogy hosszútávú politikájuk háborúhoz vezet. Richthofen könyvében idézi Frau von Ribbentrop Die Kriegsschuld des Widerstandes (Az ellenállás háborús felelőssége) című munkáját (386. old.), amelyben a szerző arra keresi a választ, hogy milyen felelősség terhelte a háború kirobbantásában a Németországon belüli ellenállókat. Ők azt az elképzelést táplálták, hogy háború esetén Németországban forradalom törne ki, amely elsöpörné a nemzeti szocialista rendszert. Ezért mondhatta a francia tábornoki kar főnöke, Gamelin, hogy „A Hitler-rezsim az első ágyúlövésre össze fog omlani, és úgy nyomulunk be Németországba, mint kés a vajba. Igen, mint a vajba.” Chamberlain brit miniszterelnök pedig ezt írta leánytestvérének: „Amiben én reménykedem, az nem a katonai győzelem, minthogy én kétlem, hogy az egyáltalán elérhető-e. A belső német front összeomlásában bízom.” (Frau Ribbentrop: i. m. 392. old.)
A háború kitöréséhez hozzájárult a Hoßbach-Niederschrift, angolul Hoßbach-Protokoll néven ismert dokumentum, amelyről hosszú vita folyt, hogy esetleg a szövetségesek által készített hamisítvány volt. Ezt a Hoßbach-jegyzőkönyvet Friedrich Hoßbach ezredes készítette megbízás nélkül. A jegyzőkönyv vezérszavakat tartalmazó rövid feljegyzésekben adja vissza Hitler több órás monológját, amely azon a tanácskozáson hangzott el 1937. november 5-én, amelyen a Wehrmacht (a német haderő) legfontosabb irányítói és a külügyminiszter vettek részt. Itt fejti ki Hitler először erőszakos terjeszkedési külpolitikájának az alapvonalait. Ez a Hoßbach-jegyzőkönyv bizonyítékként szolgált a nürnbergi perben arra vonatkozóan, hogy a vádlottak támadó háborút készítettek elő. Több kutató is kétségbe vonta ennek a dokumentumnak a hitelességét. 1989-ben előkerült azonban egy korábban nem hozzáférhető brit iratcsomó a brit megszálló hatóságok archívumából. Ebben szerepel egy PS-386 jelű irat, amely teljesen azonos a Hoßbach-Protokoll szövegével. Ily módon a hamisítvány minősítést nem lehet elfogadni. Rendelkezésre áll a német haderő tábornoki kara akkori főnökének, Ludwig August Theodor Becknek a megbízásából egy másolat is, amely teljesen azonos szövegű a Hoßbach által 1937. november 10-én összeállított eredeti irattal.
Hitler ebben kifejti, hogy a német politika célja reagálni Németország élettér-szükségletére. Jelenlegi területén Németország nem tud önellátóan magáról gondoskodni, ugyanakkor a német gazdaság nem függhet a külkereskedelemtől és ezért a német területek kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges. Németországnak fel kell lépnie a bolsevizmus ellen éppen úgy, mint a gyűlölködő Angliával és Franciaországgal szemben. Hitlernek az élettérre vonatkozó elképzelései már korábban is ismertek voltak. Az újat az jelentette, hogy minderről most már konkrét időkeretekben beszélt. Hitler azt is számításba vette, hogy mennyi idő áll még az életéből rendelkezésre, hogy ezeket a terveit megvalósíthassa, ezért sürgette a fegyverkezés felgyorsítását. Hitler előadásában a Szovjetunió, Lengyelország, valamint Kelet- és Dél-Európa alárendelt szerepet játszott, ezért nem lehet azt a második világháború tervének tekinteni. A müncheni megállapodásokat megelőzően Hitler még azzal számolt, hogy a nyugati hatalmak beavatkoznának, ha Németország Ausztriával és Csehszlovákiával szemben fellépne. Hitler meg volt győződve arról, hogy Nagy-Britanniával meg tud egyezni a befolyási övezetek tekintetében, ami viszont Franciaországot visszatartaná a háborúba való belépéstől. Hitler valójában azt akarta kideríteni, hogy a legfontosabb német intézmények vezetői hogyan reagálnak ezekre az elképzelésekre, és mennyire készek terveit megvalósítani.
Nem férhet kétség ahhoz, hogy a nemzeti szocialista Németországot és Hitlert hatalmas felelősség terheli a második világháború kirobbantásáért. Itt mindössze arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy nem lehet megkerülni a szövetségesek felelősségét sem. Hitler célja a Versailles-i szerződések végleges felszámolása volt. Azzal, hogy keleti irányban akarta a német érdekszférát kibővíteni, a germánoknak azt a történelmi tévedését kívánta korrigálni, amely korábban a német érdekérvényesítést déli és nyugati irányba terelte.
Lengyelország arra törekedett, hogy a Jagelló-dinasztia korában élvezett regionális nagyhatalmi státuszát visszakapja. Expanzív volt minden irányban és arra törekedett, hogy végleg megszerezze és beolvassza Kelet-Poroszországot és Danzigot, a jelenlegi Gdanskot.
Oroszország, pontosabban a Szovjetunió lényegében lesben állt. Sztálin arra számított, hogy konfliktusra kerül sor a kapitalista hatalmak között. Az egyik oldalon Anglia és Franciaország, a másikon Németország és Olaszország áll majd. A két szembenálló oldal kölcsönösen kimeríti egymást és elvérezve a szovjet expanzív politika zsákmányai lesznek.
Nagy-Britannia az évszázadok óta már gyakorolt hatalmi egyensúly-politika szerint járt el. Meg akarta őrizni egyeduralmát a tengeren és a szárazföldi Európa hatalmi küzdelmeiben a mérleg nyelvét kívánta játszani. Mivel a kontinensen a Német Birodalom volt a legnagyobb erő, ezért az angol politika szükségszerűen Németország ellen irányult.
Az Egyesült Államok pedig keresztes háborút hirdetett a demokrácia világméretű győzelme érdekében. Roosevelt Japán és Nagy-Britannia örökébe lépve Amerika évszázadáról álmodozott. Mindebből kiderül, hogy a második világháború túlságosan összetett volt ahhoz, hogy egyedül Németország magatartására lehessen visszavezetni.
Theodore N. Kaufman terve Németország számára
Theodore Nathan Kaufman amerikai üzletember a szerzője annak a könyvecskének, amely a Germany Must Perish! (Németországnak pusztulnia kell!) címmel 1940 végén vagy 1941 elején jelent meg Newarkban. Kaufman New York Manhattan nevű városrészében született, zsidó üzletember volt és ő töltötte be az American Federation for Peace (Amerikai Békeszövetség) nevű szervezet elnöki tisztét. A 96 oldalnyi könyvecske 25 centbe került és New Jerseyben működő Argyle Press jelentette meg. Hamarosan megjelent a könyv második kiadása is és a posta útján széles körben terjesztették. A megjelenési időpontból tudjuk, hogy ekkor az Egyesült Államok még hivatalosan semleges magatartást tanúsított, tehát nem vett részt a világháborúban. Erre csak az 1941. december 7-i Pearl Harbour elleni japán támadás után került sor. Németország és Japán megállapodása szerint, ha bármelyik felet támadás éri, akkor a másik szerződő fél is harcban álló félnek tekinti magát.
Kaufman azt javasolja, hogy Németország teljes lakosságát szisztematikusan sterilizálni kell. Ennek a javaslatnak az amerikai sajtó széleskörű nyilvánosságot adott. A Time magazin 1941. március 24-i számában Kaufman tervét szenzációs elképzelésnek nevezte. A Washington Post azt írta róla, hogy egy provokatív elmélet, amit rendkívül érdekesen tálaltak. A New York Times fennkölt humanizmussal írta róla: „Az állandó béke terve a civilizált népek körében.” A Phildelphia Record című lap úgy kommentálta, hogy őszintén mutatja be a náci lélek sötét mélységeit.
Németország propaganda-minisztere, Joseph Göbbels, örömmel vette kezébe a könyvet. Elmondta magánbeszélgetés során, hogy „Ez a zsidó (Kaufman) rossz szolgálatot tett az ellenségnek. Ha az én kérésemre állította volna össze ezt a brosúrát, akkor sem végezhetett volna jobb munkát.” Göbbels utasítására a német sajtó erősen feljátszotta Kaufman javaslatát a német nép sterilizációval történő elpusztítására. A Berlinben megjelenő Der Angriff nevű napilap címlapján foglalkozott a könyvvel 1941. július 23-án. Azt a címet viselte, hogy Ördögi terv a német nép megsemmisítésére. Egy másik címfelirat pedig úgy szólt, hogy az Ótestamentumi gyűlölet. A Das Reich című hetilap 1941. augusztus 3-i száma hosszabb részleteket közölt a brosúrából.
Szemléltessük néhány idézettel, hogy is látja Németország, a német nép történelmi szerepét a Kaufman-terv szerzője. „A jelenlegi háború nem Adolf Hitler elleni háború. Nem is a nácik elleni háború. Ez népek háborúja népek ellen; civilizált népek, melyek látják a fényt, háborúja civilizálatlan barbárok ellen (németek), akik a sötétséget tartják becsben. Ez a német nemzet és az emberiség közötti küzdelem. Hitlert nem lehet jobban felelőssé tenni ezért a német háborúért, mint a császárt az utolsó háborúért, sem Bismarckot a császár előtt. Nem ezek az emberek kezdeményezték, vagy indították meg Németország háborúit a világ ellen. Ők egyszerűen visszatükrözték a német nemzetbe beléoltott vágyat a hódítás és a tömeggyilkosság iránt. Ezt a háborút a német nép indította. Ők a felelősek érte. Ezért őnekik kell megfizetniük a háborúért. Máskülönben mindig lesz német háború a világ ellen. És amíg ez a kard függ a világ civilizált nemzeteinek a feje felett, nem számít, hogy milyen reményeket táplálnak, mennyire kitartóak az erőfeszítéseik, soha nem sikerül nekik megteremteni annak a tartós békének az erős és szilárd alapjait, amelyet először létre kell hozniuk, ha valaha is el akarják kezdeni egy jobb világ építését.
Nemcsak azt kell elérni, hogy ne legyenek többé német háborúk; nem szabad a legcsekélyebb lehetőségnek sem megmaradnia ahhoz, hogy egy újabb előfordulhasson. A jelenlegi küzdelem célja a német agresszió végleges leállítása kell, hogy legyen, ne pedig csak átmeneti engedményre kerüljön sor. Ez nem Németország feletti katonai uralmat vagy politikai és területi engedményekkel elért békét, vagy a legyőzött nemzet bűnbánatán alapuló reményt jelenti. Az ilyen megoldások nem nyújtanak elegendő garanciát arra, hogy nem lesz többé német agresszió. Ezúttal Németország totális háborút kényszerített a világra. Ennek eredményeként késznek kell lennie, hogy totális büntetést fizessen érte. Egy és csakis egy ilyen totális büntetés létezik. Németországnak örökre el kell pusztulnia! Nemcsak képzeletben, hanem valóságosan.” (Germany Must Perish 5. oldal)
A könyv 10. oldalán ez olvasható: „Miért szüljünk gyermekeket, miközben Németország háborúkat robbant ki?” A következő oldalon: „Tegyük fel, hogy ismét arra kényszerülünk, hogy öljünk. A háborúkat csak ilyen öléssel lehet megnyerni, nem pedig hősi halállal.” Két oldallal később ezt olvashatjuk: „Amikor eljön a Németországgal való leszámolás napja és ez el fog jönni, egyetlen nyilvánvaló válasz lesz. Egyetlen államférfinak, politikusnak vagy vezetőnek, aki felelős a háború utáni rendezésekért, sincs joga ahhoz, hogy hamis személyi érzésektől vagy különleges álszenteskedésből vagy arra hivatkozva, hogy vezetői megtévesztették, azt állítsa, Németország méltó arra, hogy újjászülethessen. Ismét egy oldallal tovább lapozva, ezt olvashatjuk: „Sőt mi több, nem engedhető meg, hogy figyelmen kívül hagyja az egyszerű emberek önzetlen áldozatát azért, hogy az a fenevad, amely Németország, soha többé ne pusztíthasson végig a Földön. Nincs többé alternatíva: Németországnak el kell pusztulnia.” A könyvecske 33. oldalán Kaufman ezt a megállapítást teszi: „Az ismétlés kedvéért, Németország világuralmi elképzelése, a népek rabszolgasorsba taszítása nem politikai hit. Ez a gyűlölet és a türelmetlenség, a gyilkolás és a rombolás és a szabadjára engedett szadista vérontás erőszakos és égő evangéliuma…”
Kaufman ezt megelőzően a 28. oldalon megállapítja: „A németek veresége semmi esetre se fogja megszüntetni a hódítás és a világuralom megszerzése iránti vágyukat. Csak egyetlen mód van e vágyuk végleges megsemmisítésére: lehetetlenné kell tenni a világuralom elérhetőségét a németek számára, és ezt csak egy módon lehet elérni, ha Németországot eltávolítjuk a világból.”
Kaufman ezután leírja e megsemmisítés forgatókönyvét. Németország elveszítette a háborút, békét kér. A győztes nép erkölcsi imperatívusza, hogy Németország örökre megsemmisüljön, ezért a háború utáni döntéshozóknak el kell rendelniük a németek tömeges sterilizálását, mert az a legjobb eszköz a végleges eltávolításukra. E célból
1. Azonnal és teljesen le kell fegyverezni a német hadsereget és valamennyi fegyverzetet el kell távolítani Németországból.
2. Valamennyi német nehézipari és közszolgáltató üzemet erős őrizettel kell ellátni és az üzemek dolgozóit ki kell cserélni a győztes szövetséges államok munkásaival.
3. A német hadsereget csoportokra kell felosztani és erősen őrzött területekre kell szállítani, ahol rövid úton végrehajtják rajtuk a sterilizációt.
4. A polgári lakosságot, mind a férfiakat, mind a nőket, úgy kell elosztani területi szektorokként, hogy végre lehessen rajtuk hajtani a sterilizációt.
5. Miután végrehajtották a sterilizációt a német hadsereg tagjain, a katonákat munkaosztagokba kell átcsoportosítani, és velük kell felépíttetni azokat a városokat, amelyeket ők romboltak le.
6. Németországot fel kell darabolni, és területét szét kell osztani. A mellékelt térkép eligazít a lehetséges területi kiigazításokról, amelyekre Németország teljes eltüntetésével kapcsolatban szükség van.
7. Korlátozni kell a német polgári személyek utazását egészen addig, amíg valamennyin végre nem hajtják a sterilizációt.
8. A német lakosságot kényszeríteni kell, hogy a számára kijelölt területeken megtanulja a helyi nyelvet és egy éven belül valamennyi könyv, újság és más sajtótermék német nyelvű kiadását meg kell szüntetni. Ugyancsak korlátozni kell a német nyelvű rádióadásokat, és fel kell számolni a német nyelvű iskolákat.
9. Egyetlen kivételként az általános sterilizáció szigorú végrehajtása alól a Kaufman-terv lehetővé teszi, hogy azok a németek elkerüljék a sterilizációt, akiknek valamelyik győztes országban rokonai élnek, akikhez kivándorolhatnak, és akik pénzügyi felelősséget vállalnak eltartásukért és erkölcsi magatartásukért.
Theodore N. Kaufman a Newark-ban megjelenő Jewish Chronicle munkatársa volt. Kaufman úgy gondolta, hogy normális halálozási számot figyelembe véve a német nép létszámát évente fél millióval lehet csökkenteni. Ha a sterilizációs terve megvalósul, akkor két nemzedék után már lényegében befejezett ténnyé válhat a német lakosság felszámolása. A könyv tartalmaz egy térképet is, amelyben már Németország területe szét van osztva a szomszédos államok között.
A Német Szövetségi Köztársaságban 1985-ben tette közzé a Kaufman-terv szövegét Erich Kern a „Verheimlichte Dokumente” című kötetében. Wolfgang Benz történész azonban már 1981-ben azt hangsúlyozta, hogy a Kaufman-tervnek egyáltalán nem volt akkora jelentősége, mint ahogy azt a náci propaganda állította. A könyvnek ezt a bagatellizálását azonban nem támasztja alá az, hogy széleskörű sajtónyilvánosságot kapott és befolyásos hírügynökségek és lapok nem tiltakoztak ellene, hanem elemző írásokat közöltek róla.
Alfred Schickel történész a Zeitgeschichtliche Forschungsstelle (Kortörténeti kutatások) keretében Ingolstadtban 1994-ben kimutatta, hogy Kaufman a második világháború során egy második Németországra vonatkozó tervet is közzétett „No more German Wars” (Soha többé német háborúkat) címmel. Kaufman itt arról értekezik, hogy a németséget úgy is meg lehetne semmisíteni, ha Németország külföldi hatalmak állandó megszállása alá kerülne, és ha a német fiatalság nevelését radikális agymosással lehetne egybekötni. Benz szerint Kaufman ebben az 1942-ben publikált írásában már többé nem említi a tömeges sterilizálást a németség felszámolása eszközeként.
„The City of Man”
A Kaufman-terv nem az egyedüli említésre méltó dokumentum ebből az időszakból. 1940 végén az Egyesült Államokban és Kanadában egy másik könyvecske is kapható volt. A 113 oldalas könyv ezt a címet viselte: „The City of Man – Declaration on World Democracy” (Az ember városa – Nyilatkozat a világdemokráciáról). A könyvecskét kézbe vevő hiába keresi, ki a szerző. Ehelyett 17 kiadó neve is fel van tüntetve, köztük neves közéleti személyiségek és magas rangú szabadkőművesek nevei, így például Herbert Agar, Frank Aydelotte, G. A. Borgese, William Yandell Elliot, Oscar Jaszi (Jászi Oszkár), Alvin Johnson, Hans Kohn, Thomas Mann, Reinhold, Niebuhr.
A The City of Man című kötetet háromszor is kiadta a The Viking Press New Yorkban három hónap alatt. Az első kiadás 1940 novemberében volt, a harmadik pedig 1941 januárjában. Ez a tény arra utal, hogy a kiadók és akik mögöttük álltak, fontosnak tartották a könyv elterjedését. Már a fordítások is megkezdődtek a különböző világnyelvekre. Hirtelen azonban eltűnt a könyv és többé sehol nem lehetett megkapni. De nemcsak az üzletekben nem volt beszerezhető, de a könyvtárakból is eltűnt. Ha valaki tudakozódott iránta, akkor azt a választ kapta, hogy nincs meg nekik ez a könyv és a katalógusukban sincsen nyilvántartva. Johannes Rothkranz-nak azonban sikerült az 1990-es években nagy nehézségek árán egy eredeti kötethez hozzájutnia. Innen tudható meg, hogy mi is volt a könyv kiadóinak az üzenete az emberiség számára.
Ez röviden annak a bejelentése, hogy eljött az emberiség számára az a lehetőség és szükségszerűség, hogy létrehozza a világállamot, ha ugyanis csak egyetlen állam létezne a Földön, akkor többé nem kerülhetne sor háborúra a különböző államok között. Ezért arra ösztönzik az emberiséget, hogy ragadják meg ezt a kedvező alkalmat. Mivel a könyv hirtelen eltűnt, arra kell következtetnünk, hogy a világpolitika nem látható terében működő döntéshozók idő előttinek találták ennek a tervüknek a nyilvánosságra hozatalát. A könyv megjelenése mellett döntők valószínűleg tévesen mérték fel a helyzetet, és ezért vallották meg nyíltan hosszú távú világstratégiájukat. Az idő azonban mégsem volt a legkedvezőbb a második világháború kezdetén. Felismerték a hibát, és ezért a könyvet azonnal visszavonták. A tizenhét kiadóként megjelölt személy nyilván nem egyedül döntött arról, hogy bejelentsék: eljött a világállam létrehozásának az ideje! Nyilvánvalóan valamelyik háttérben meghúzódó titkos szervezet megbízásából vagy jóváhagyásával jártak el. Abból lehet következtetni e háttér-szervezet természetére, hogy célja a nemzetállamok felszámolása és az egy központból irányított új világrend, a világdemokrácia globális uniójának a létrehozása. Aki tanulmányozta a szabadkőműves irányzatok, köztük az Adam Weishaupt nevével fémjelzett Illuminátus-szövetség dokumentumait, az tudja, hogy itt az általuk kidolgozott hosszú távú világstratégiáról van szó.
A „tenyésztési háború” - Ernest Hooton professzor elképzelései
A második világháború során Ernest Hooton neves amerikai antropológus is közreadott egy a Kaufman-tervhez hasonló javaslatot. 1943. január 4-én jelent meg a New York-i P. M. című napilapban a „Breed War Strain Out of Germans” (Tenyészési háborúval megszűrni a németeket) című írása, amelyben kifejti azt a „kitenyésztésre” vonatkozó tervét, amelynek az alkalmazásával el lehetne pusztítani a német nacionalizmust és agresszív ideológiát egyidejűleg megtartva és továbbfejlesztve a németek kívánatos biológiai és szociológiai tulajdonságait.
A Harvard Egyetem professzora genetikailag akarta átalakítani a német nemzetet, bátorítva a német nőket, hogy ne német férfiakkal házasodjanak, akiket nagy számban költöztetnének át Németországba. A német férfiakat pedig arra kényszerítenék, hogy távozzanak Németországból és ne német asszonyokkal lépjenek életközösségre. 10-12 millió németet a szövetségesek ellenőrzése alatt áttelepítenének más országokba Németországból, és kényszermunkára fognák őket. Hooton professzor szerint ez jelentősen csökkentené a „tiszta” németeknek a születési rátáját, a társadalmi összetétel megváltozása pedig csökkentené a németek agresszivitását, mivel a nemzeti önazonosságuktól megfosztott és agymosáson átment egyének létszámbeli fölénybe kerülnének a németországi lakosságon belül. Hooton szerint 20 év alatt ezt a programot sikerrel végre lehetne hajtani. Ez alatt az időszak alatt bátorítani kellene a tömeges bevándorlást Németországba, elsősorban nem német nemzetiségűeket kellene betelepíteni.
E sorok írójának alkalma volt megtapasztalni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság vonatkozásában részben végre is hajtották ezt a programot például török, jugoszláv, olasz és más országokból történő tömeges betelepítéssel. 1945 óta folyamatosan csökken a németek születési arányszáma és helyükbe fajilag és kulturálisan más származású külföldi betelepülők léptek. A transznacionális szervezett magánhatalom számára egy ilyen fejlemény többszörösen is előnyös. Egyrészt gyengíti az adott nemzetállamot és annak kulturális kohézióját, másrészt sokkal olcsóbb a betelepülő munkaerő, mint az adott ország lakossága fertilitásának a szinten tartása és növelése szociális intézményei magas szinten tartásával.
(Zárójelben utalunk arra, hogy ehhez hasonló probléma 2007 tavaszán Magyarországon is felmerült. Kiderült, hogy a kormányzat a csökkenő magyar lakosságot nem a szükséges szociális támogatással kívánja utódok felnevelésére ösztönözni, hanem e helyett tervbe vette olcsó ázsiai munkaerő tömeges, milliós nagyságrendű betelepítését középtávon. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kiszolgálójává vált szolgáltató állam nem a magyar nemzet, hanem a nemzetközi nagytőke és a kollaboráns hazai komprádor nagytőke érdekeit képviseli. Ez a nemzetközi korporációs oligarchia csak a profitmaximálás egydimenziós célját tartja szem előtt, és neki teljesen mindegy, hogy csökken-e a magyar nép létszáma vagy sem. Számára egyedül az fontos, hogy a lehető legolcsóbb módon jusson ahhoz a munkaerőhöz, amely számára a globálisan versenyképes profitot stabilan biztosítja. A nemzettől elszakadt szolgáltató állam pedig alázatosan kielégíti a nemzetközi nagytőkének ezt az igényét. Közömbös a számára, hogy a nagytőkének Magyarországon a profitot egy millió magyar vagy egy millió Ázsiából betelepített munkavállaló termeli meg. Az egy millióval több magyar munkavállaló világra hozása, felnevelése és kiképzése természetesen sokkal többe kerül, mint az olcsó ázsiai munkaerő betelepítése. A magyar nemzet sorsát azonban nem lehet a kozmopolita nagytőke profitmaximalizáló érdekeitől függővé tenni. A magyarsághoz érzelmileg is kötődő ember erre valójában nem is képes.)
A Morgenthau-terv
Az ifjabb Henry Morgenthau 1891. május 11-én New York városában született németországi zsidó emigránsok gyermekeként. Lánytestvérével, Josephine-nel együtt előkelő magániskolákban tanultak. Henry Morgenthau Jr. építészetet és mezőgazdasági ismereteket tanult a Cornell Egyetemen. 1913-ban vásárolt egy tejtermékeket előállító és gyümölcstermesztéssel foglalkozó farmot a New York államban fekvő East Fishkill-ben, amely Dutchess megyében van. Ez volt az a hely, ahol Morgenthau találkozott és barátságot kötött Franklin Delano (FDR) és Eleanor (ER) Roosevelttel, akik a közeli Hyde Park nevű birtokon éltek. Az első világháborúban az ifjabb Henry Morgenthau együttműködött Herbert Hooverrel. Az amerikai mezőgazdasági minisztériumban a nevéhez fűződik annak a tervnek a kidolgozása, amelynek keretében traktorokat küldtek a háború által tönkretett francia mezőgazdaságnak. 1922-ben Morgenthau megvásárolta az American Agriculturist című lapot, amelyet egészen 1933-ig ő adott ki. 1928-tól 1930-ig New York állam mezőgazdasági tanácsadó testületének volt az elnöke, majd ugyancsak New York állam természetvédelmi bizottságánál fejtett ki tevékenységet.
1933-ban Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok elnökeként, kinevezte barátját, Morgenthaut a Szövetségi Mezőgazdasági Testület kormányzójává. Még ebben az évben William Woodin pénzügyminiszternek le kellett mondania egészségügyi okokból. Ekkor Roosevelt Morgenthaut pénzügyminiszter-helyettessé léptette elő, majd ő foglalta el pénzügyminiszterként Woodin hivatalát egy év múlva. Morgenthau egészen 1945-ig az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt, és arról vált híressé, hogy ellenállt a John Maynard Keynes nevéhez fűződő közgazdasági irányzatnak, és kibocsátott 200 milliárd dollár nagyságrendben államkötvényt az állami kiadások finanszírozására.
Morgenthau fontos szerepet játszott a háborús kiadások finanszírozásában, de ennél is fontosabb volt az a szerep, amit Amerika menekültügyi politikájának a kialakításában töltött be. Meggyőzte barátját és főnökét, Rooseveltet, hogy hozzon létre egy független menekültügyi hivatalt, amely nem tartozna a külügyminisztériumhoz. E szerint a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Testület) intézné az Európából menekülő zsidók ügyeit, és így hatékonyan elősegíthetné mintegy 200 000 európai zsidó megmentését.
1944-ben ő terjesztette elő a háború utáni Németország jövőjét meghatározó tervet. E szerint Németországban leszerelnék az ipari üzemeket és az egész országot átállítanák mezőgazdasági művelésre. Ezt a tervet számos fórumon igen komolyan mérlegelték és e bevezető után ebben az írásban is részletesen ismertetjük. Itt csak annyit bocsátunk előre, hogy a tervet végülis a közbejött nemzetközi fejlemények miatt nem hajtották végre.
1944 végén Morgenthau meghatározó szerepet játszott a Bretton Woods-i tanácskozásokon, ahol kidolgozták a Bretton Woods-i Ikrek néven ismert két fontos világszintű pénzintézet létrehozásának a tervét. Az egyik a Nemzetközi Valutaalap, a másik pedig a Nemzetközi Beruházási és Újjáépítési Bank (Bank for Reconstruction and Development), amely később Világbankká alakult át. Franklin Delano Roosevelt halálát követően Morgenthau arra bíztatta özvegyét, Eleanor Rooseveltet, hogy folytassa aktív politikai tevékenységét azoknak a hosszú távú stratégiáknak az érvényesítésére, amelyeknek FDR is elkötelezte magát. Ifjabb Henry Morgenthau 1945. július 22-én távozott a pénzügyminisztérium éléről és élete végéig Izrael vezető pénzügyi tanácsadójaként tevékenykedett. A New York-i Poughkeepsie-ben halt meg 1967. február 6-án.
Morgenthau Naplófeljegyzései
Morgenthau Naplófeljegyzései (The Morgenthau Diaries) 900 kötetet tesznek ki és a New York államban fekvő Hyde Parkban, az ottani Roosevelt könyvtárban kutathatóak. 1953-ban az amerikai Szenátus Belbiztonsági Albizottsága (Senate Internal Security Sub-Committee) elrendelte a Morgenthau-hagyaték átvizsgálását elsősorban a Németországgal kapcsolatos kérdésekben. Az Albizottságot a Morgenthau-terv néven ismertté vált dokumentumok érdekelték, amelyek Németország második világháború utáni elpusztítására vonatkoztak. Fényt akart deríteni a bizottság dr. Harry Dexter White tevékenységére is, aki a Morgenthau-terv kidolgozója volt.
Az előzőekben már utaltunk rá, hogy Henry Morgenthau Jr. FDR pénzügyminisztere volt 1934-től 1945-ig. Morgenthau minisztersége idején a pénzügyminisztériumnak számos olyan feladatköre volt, amely túlment az intézmény hagyományos hatáskörén. A Naplófeljegyzésekből kiderül, hogy a pénzügyminisztérium időről időre a külpolitikai aktív kialakítója volt. Cordell Hull külügyminiszter emlékirataiban erről így ír:
„Hitler hatalomra kerülésétől és a zsidók üldözésétől emocionálisan kiborulva Morgenthau gyakran felkereste és rávette az elnököt arra, hogy a külügyminisztériumot megelőzően vagy annak a hozzáértőbb véleménye ellenére cselekedjék. Gyakran tapasztaltuk, hogy tárgyalásokat folytat külföldi kormányokkal, amelyek a külügyminisztérium feladatkörébe tartoztak. Szemléletesen példázza ezt az a munkája, hogy kidolgozott egy katasztrofális tervet a háború utáni Németországgal való bánásmódra, és rávette az elnököt, hogy fogadja azt el a külügyminisztériummal való előzetes konzultáció nélkül.”
Harry Dexter White volt az, aki a legfontosabb tevékenységeket irányította a pénzügyminisztériumban. Morgenthau fő monetáris tanácsadójaként és később pénzügyminiszter-helyettesként White rendkívül nagy befolyást gyakorolt a második világháború teljes időszaka alatt. Már 1934-ben gazdasági elemző volt Morgenthau mellett. 42 évesen White éppen doktorátusa befejezése előtt állt a Harvard Egyetemen, ahol korábban instruktorként működött. 1938-ban már ő a pénzügyminisztérium monetáris kutatórészlegének az igazgatója, és 1941-ben már a miniszter közvetlen asszisztense. Az elegáns megjelenésű White a nagyközönség számára egészen 1943-ig ismeretlen maradt. Ebben az évben oknyomozó újságírók kiderítették, hogy Morgenthau háború utáni időszakra vonatkozó pénzügyi javaslatait valójában ő dolgozta ki. A Naplófeljegyzésekből kiderül, hogy White az által jutott domináns szerephez, hogy javaslatait közvetlenül Morgenthau-nak terjesztette elő, aki viszont rövid úton felkereste vele az elnököt. Különleges fontossággal bír az, hogy Morgenthau-nak szabad bejárása volt FDR-hoz, nem úgy, mint a többi kormánytagnak. A hierarchiában megelőzte őt a külügyminiszter, de Cordell Hull gyakran panaszkodott, hogy átnyúlt felette és operatívan beleavatkozott a külügyekbe.
Évek során White számos közgazdasági szakértőt hozott a pénzügyminisztériumba, akik neki dolgoztak. Ezek a szakértők oly nagymértékben befolyásolták közvetlenül az Egyesült Államok külpolitikáját, ami korábban példa nélkül állt. A legkülönfélébb módszerekkel segítették a Morgenthau-terv gyakorlatba történő átültetését. Hozzáfértek minden fontos információhoz és titkos adathoz, de az is eszköztárukba tartozott, hogy visszatartottak és eltitkoltak lényeges információkat. Különösen fontossá teszi ennek a zárt körnek a tevékenységét az, hogy döntő befolyást gyakoroltak ezekben az években az Egyesült Államok politikájának az egészére. Később a washingtoni Kongresszus által tartott vizsgálatok kiderítették, hogy valamennyien a Moszkva irányítása alatt kommunista kémhálózathoz tartoztak, kettő közülük pedig a kínai kommunisták számára dolgozott.
A Morgenthau-terv célja az volt, hogy felszámolja a német ipart és Németország lakosságának egészét mezőgazdasági tevékenységre kényszerítse. Ha ezt végrehajtják, akkor a militaristának minősített Németország soha nem tud úgy megerősödni, hogy fenyegesse a világbékét. A tervezésnek volt egy másik rejtett motívuma is. Ezt a motívumot a New York Herald Tribune 1946 szeptemberében leplezte le. Az igazi cél az volt, hogy valamennyi németet „krumplidiétára” fogjanak, és a német nemzet egészét kommunizálják, azaz köztulajdonba vegyék. Ezt így fogalmazták meg: „A német nép Szovjetunió karjaiba való hajtására legjobb mód az, ha az Egyesült Államok támogatja a válogatás nélküli és kíméletlen nyomort Németországban.” A Morgenthau Naplófeljegyzések olvasásából kiderül, hogy rendkívüli hatalom halmozódott fel White és zárt csoportja kezében. Többségükről Edgar Hoover, az FBI igazgatója, 1953-ban megállapította, hogy szovjet ügynök volt. White vállalta magára a felelősséget a pénzügyminisztérium külügyeket érintő tevékenységének az egészéért. Ő az, aki Morgenthau támogatásával megfogalmazta Németországnak, mint világhatalomnak, a teljes megsemmisítését célzó elképzeléseket. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió számára ezek a tervek felbecsülhetetlen értékűek voltak.
Morgenthau még a háború folyamán kézhez kapta a Németországi Katonai Kormányzat Kézikönyve (Handbook for Military Government in Germany) c. dokumentumot. Ez azokat az előírásokat tartalmazta, amelyekhez az amerikai és a brit hivatalos személyeknek kell tartaniuk magukat a legyőzött Németországban. A kézikönyv betekintést engedett egy egészen másfajta megszállásra, mint amilyenben a pénzügyminiszter és White reménykedett. A kézikönyv nagyvonalú, hangneme mérsékelt: Németország nemcsak gondoskodhat önmagáról, de meg is őrizheti viszonylag magas életszínvonalát. Morgenthau nyomban Roosevelt elnökhöz ment, aki azonnal elutasította a kézikönyv puhának minősített elképzeléseit. A White által elkészített bíráló feljegyzés nyomán Roosevelt elvetette ezt a kézikönyvet és csípős átiratot küldött Henry L. Stimson hadügyminiszternek, amelyből Cordell Hull külügyminiszter is kapott egy másolatot. Roosevelt elrendelte valamennyi példány visszavonását arra hivatkozva, hogy abból az következne, hogy Németországot ugyanúgy helyre kell állítani, mint mondjuk Hollandiát és Belgiumot, s hogy Németországban rövid idő alatt vissza kell állítani a háború előtti helyzetet.
Mindkét miniszter utasítást kapott, hogy kíméletlenebb magatartást kell tanúsítaniuk Németországgal szemben, vagy pedig e politika kialakítását nem ők fogják elvégezni. Lucius Clay tábornok kijelentette, hogy a kézikönyv betiltása romboló hatást tett a Németország lefegyverzéséért felelős amerikai tisztségviselők moráljára. A külügyminisztérium és a vezérkari főnökök egyesített tanácsa már korábban elkészítette saját irányelveit a háború utáni Németországot illetően. A külügyminisztérium dokumentumában nem volt szó a német ipar végleges felszámolásáról. A katonai iránymutatásokat is ennek a szellemében, ezzel összhangban készítették el. A dokumentum tervezete nemcsak megtűrte, de kifejezetten bátorította az amerikai katonákat, hogy barátságosan viselkedjenek a német polgári lakossággal szemben. White, Morgenthau és főnökük, Roosevelt elnök utasítására azonban teljesen átalakult a helyzet. Ez elsősorban Harry Dexter White-nak köszönhető.
A monetáris kérdésekben természetesen illetékes volt a pénzügyminisztérium. Morgenthau azonban mélyen belemerült olyan ügyek intézésébe, amelyeknek nem sok köze volt a közgazdaságtanhoz. Így például Morgenthau közölte White-tal, hogy a németeknek pszichológiára van szükségük, mert ő sokkal inkább érdekelt az emberi agy, mint az emberi test kezelésében. Voltak tervei arra vonatkozóan is, hogy hogyan kell felnevelni a következő nemzedéket. Morgenthau szerint bölcs dolog lenne eltávolítani az egész náci SS csoportot Németországból és átszállítani őket a világ egy másik részére. „Testileg kell elszállítani őket –mondta White-nak. „És nem fog visszariadni attól, hogy visszavonja erre vonatkozó ajánlását még akkor is, ha kegyetlen dolog végrehajtani egy ilyen lépést.”
A náci vezetők megbüntetésére vonatkozóan White azt ajánlotta, hogy készítsenek névsort a háborús bűnösökről és a kész listát a helyszínen nyújtsák át az amerikai tiszteknek, akik aztán megfelelően be tudják majd azonosítani a bűnösöket és már a helyszínen főbe tudják lőni őket. Morgenthau tréfálkozva jegyezte meg, hogy jó kezdés lenne Sztálin marsall „50 000-es listája”. Itt Sztálin pohárköszöntőjére utalt, amelyet a teheráni konferencián mondott Rooseveltnek és Churchillnek. Az egyik legvitatottabb kérdés volt a Ruhr-vidék sorsa. A pénzügyminisztériumi tanácskozásokon abból indultak ki, hogy hosszú éveken át a Ruhr-vidéki szénmezők kulcsfontosságúak voltak a német gazdaság számára. John Maynard Keynes mondta az első világháború után, hogy második Vilmos német császár birodalma sokkal inkább a szénre és az acélra épült, mint a vérre és az acélra. A szén volt a német iparnak az alapja, ebből nyerték az elektromos áramot, a vegyi anyagokat, a szintetikus benzint és erre épült az acélipar. Morgenthau ezért ragaszkodott következetesen ahhoz, hogy a Ruhr-vidéket le kell szerelni, és fel kell számolni. Arról is meg volt győződve, hogy Roosevelt elnök teljes mértékben egyetért ezzel az elgondolással.
Ahogyan a tanácskozás folytatódott, White előrelátóan azt ajánlotta, hogy előnyösebb lenne nemzetközi felügyelet alá helyezni a Ruhr-vidéket, mert így előállítaná a húsz éven át fizetendő jóvátételt. Ezt a javaslatot Morgenthau azonnal elutasította. „Harry, ezt nem tudod nekem eladni” – mondta – „Mert mindössze néhány évig lenne ellenőrzés alatt és a németeknek hamarosan újabb Anschlussuk lenne!” Az egyetlen, amihez Morgenthau hajlandó volt hozzájárulni, az a Ruhr-vidék teljes kikapcsolása. Amikor a pénzügyminisztérium közönségkapcsolatokért felelős vezetője, Harold Gaston, megkérdezte, hogy ez egyben a lakosság eltávolítását is jelentené-e, Morgenthau röviden ezt mondta: „Engem nem érdekel, hogy mi történik a lakossággal, én bezárnék minden bányát, minden feldolgozó üzemet és gyárat, és lerombolnám őket.” „Valamennyit? – kérdezte Gaston. „Az acélüzemeket, szénbányákat és szénfeldolgozókat, mindent. Bezárnám az egészet” – válaszolt Morgenthau. Megismételte, hogy egyetlen gazdasági tevékenységként csak a mezőgazdaságot hagyná meg, de azt is nemzetközi ellenőrzés alatt. Először le kell rombolni Németország gazdasági erejét, és csak az után kell törődni azzal, hogy mi legyen a lakosság sorsa.
Morgenthau biztos volt abban, hogy az elnök támogatja őt, és egyetért egy háború utáni büntetőprogrammal. A pénzügyminiszter azt is hangsúlyozta, hogy hat hónapon belül végre kell hajtani ezt a programot, mert a szövetségeseknél fennáll a veszély, hogy ’megpuhulnak’. A legjobb módszer, ha amerikai mérnökök felrobbantják az összes szintetikus üzemanyagot gyártó üzemet vagy megnyitják a zsilipeket és elárasztják őket vízzel. Amikor ez már megtörtént, akkor már meg lehet engedni, hogy a nagy humanisták hátradőljenek és eldöntsék, mi legyen a lakossággal. Az Egyesült Államok történetében ennél bosszúállóbb programot nem dolgoztak ki egy legyőzött nemzet számára. Mivel Morgenthaunak óriási befolyása volt Amerika németországi politikájára, logikai hibái, a lényeges gazdasági szempontok tudatos semmibevétele és a lényeges kérdések elől való kitérés végülis kisebb-nagyobb mértékben bekerültek az elfogadott és a háború után végrehajtott tervekbe. A külügyminisztérium, amely az alkotmány szerint fontosságban megelőzi a pénzügyminisztériumot végülis ezen a területen alárendelte magát Morgenthaunak.
Roosevelt elnök hivatalában Morgenthau és Stimson vázolta fel ellentétes elképzelését. Stimson erősen ellenezte a Ruhr-vidék lerombolását. Teljes mértékben helytelen megfosztani Európa lakosságát azoktól a termékektől, amelyeket a Ruhr-vidék állít elő. A pénzügyminisztérium terve, ha elfogadják, új háborúhoz vezet, rokonszenvet érez a németek iránt más országokban és elpusztítja azokat az erőforrásokat, amelyek elengedhetetlenek a háború sújtotta Európa újjáépítéséhez. Stimson kérte az elnököt, hogy ne hozzon gyors döntést, és ehelyett inkább - legalábbis egy átmeneti időre - Cordell Hull külügyminiszter javaslatát támogassa, aki szerint a gazdasági kérdésekben való döntést későbbre kell halasztani.
1944 szeptemberében került sor Québecben Roosevelt és Churchill találkozójára, ahol Morgenthau elmagyarázta elképzeléseit Churchillnek. Churchill el volt borzadva, és meglehetősen durva kifejezéseket használva a tervet kegyetlennek és keresztényellenesnek nevezte. Morgenthau azzal érvelt, hogy a Ruhr-vidék elpusztítása a háború után új piacokat jelentene Nagy-Britannia számára. Ígért Churchillnek hat és fél milliárd dollár kölcsönt is. A brit kormány feje másnapra már megváltoztatta a véleményét. Québecben nem volt jelen sem Cordell Hull, sem Henry L. Stimson, noha elsősorban külügyi és katonai kérdésekről volt szó. A pénzügyminisztérium tehát fölénybe került mind a külügy-, mind a védelmi minisztériummal szemben, legalábbis a németországi kérdésekkel kapcsolatban. Morgenthau Québecben aratott győzelme Washingtonban is éreztette hatását. Cordell Hull úgy érezte, hogy az általános német- és európapolitika nem Morgenthau hatáskörébe tartozik. Stimson pedig, amikor meghallotta, hogy az elnök támogatja a pénzügyminisztérium tervét, memorandumot készített Roosevelt számára. Ebben azt hangsúlyozta, hogy ilyen megoldással nem lehet tartós békét elérni, majd ezeket fűzte hozzá: „Nem tartozik a lehetőségek birodalmába, hogy egy 70 milliós népet, amely kiemelkedő teljesítményt nyújtott hosszú éveken át a művészetek és a tudományok terén, és akik hatékonyságban és energiában a legmagasabb ipari színvonalat érték el Európában, arra lehetne kényszeríteni, hogy felhagyjanak korábbi életmódjukkal, és olyan szintre süllyedjenek, ahol az ipar és a tudomány tényleges ellenőrzése más népekre marad… A kikényszerített nyomor még ennél is rosszabb, mert lerombolja a szellemet és megalázza nemcsak a vesztest, de a győztest is. Ez ugyanakkora bűn lenne, mint amit a németek maguk terveztek fenntartani áldozataikon, ez az egész civilizáció elleni bűn lenne.” A sajtóhoz Churchill és Roosevelt tanácskozása már úgy jutott el, hogy Morgenthau québeci államcsínyéről beszéltek. Roosevelt látva a rendkívül kedvezőtlen fogadtatást, nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy pénzügyminisztere komoly hibát követett el. A másik reagálás az volt, hogy a nyugati fronton megkeményedett a németek ellenállása. Egészen addig jó esély volt arra, hogy a németek feladják az ellenállást az amerikai és a brit erőkkel szemben és minden erejüket a keleti frontra összpontosítják, hogy elkerülhessék a félelmetes szovjet megszállást. Ez hónapokkal megrövidíthette volna a háborút és megelőzhette volna a kommunizmus benyomulását Kelet-Németországba. Morgenthau Naplófeljegyzései megmutatják, hogy miként sikerült a vezérkari főnökök egyesített tanácsának a dokumentumába, a JCS 1067-es direktívába, beilleszteni az ő elképzeléseit. White is úgy látta, hogy ez a direktíva tartalmazza eredeti elképzeléseinek a leglényegesebb pontjait. Ebben az okmányban most már a büntető szempontok domináltak. Rendelkezett egy lényegesen alaposabb nácitlanításról. A történelem tanúsága szerint az 1067-es direktíva két éven át teljes mértékben végrehajtásra került és Németországot keményen megbüntették, továbbá ipari kapacitását leépítették. Az amerikai katonáknak és hivatalos személyeknek meg volt tiltva a barátkozás a német lakossággal.
Kiderült azonban, hogy az 1067-es direktíva rendkívül megnehezítette az amerikai elképzelések érvényesítését Németországban. Valósággal megbénította az amerikai katonai kormányzat mozgáslehetőségét. Kizárólag a mezőgazdasági termelés terén avatkozhatott be a katonai kormányzat.
1945. február 4-én a Yalta-i Konferencián a legfontosabb napirendi pont Németország háború utáni sorsa volt. Az amerikai elnök magatartása arra utal, hogy White és Morgenthau befolyása alatt állt. A legfontosabb kérdésekben Roosevelt könnyen engedett a Szovjetuniónak. Sztálin és Roosevelt egyetértett abban, hogy a német ipart le kellett szerelni és a német lakosságot magára kell hagyni. Churchill ezzel szemben meg akart őrizni annyit a létező gazdasági struktúrából, hogy lehetővé tegye Németország számára legalább a részleges regenerációt.
William H. Chamberlain a „Beyond Containment” (Túl a visszatartáson) című könyvében így méri fel a Yalta-i Megállapodást: „Münchenhez hasonlóan Yaltát is visszataszító kudarcnak tekinthetjük, gyakorlatilag is és morálisan is. A Yalta-i Megállapodás két vonatkozásban is tartalmazza az emberi szolgaság elvének a jóváhagyását az Egyesült Államok által. Az egyik ilyen vonatkozásként elfogadja, hogy német munkaerőt lehet jóvátételként igénybe venni… Az a megállapodás, hogy azokat a szovjet polgárokat, akiket a keleti megszállási zónában találtak, ki kell szolgáltatni a szovjet hatóságoknak, minthogy sok szovjet menekült nem akart visszatérni, szintén a menekültek rabszolgaként való használatát hagyta jóvá.”
Miután Roosevelt visszatért Yaltából a washingtoni külügyminisztérium megragadta az alkalmat, hogy a saját elképzeléseit érvényesítse a háború utáni Németországra vonatkozóan. 1945. március 10-én Edward Stettinius külügyminiszter jóváhagyásra átnyújtott az elnöknek egy új politikai irányvonalra vonatkozó tervezetet. A dokumentum kidolgozói a külügyminisztérium németországi ügyekben illetékes szakértői voltak. Szándékosan nem egyeztettek a pénzügyminisztériummal, mert tudták, hogy azok elképzeléseiket el fogják utasítani. Ez a javaslat ésszerűen módosította volna a túl szigorú JCS 1067-t, amely White és Morgenthau elképzeléseit tartalmazta. A Stettinius-féle javaslat abból indult ki, hogy Németország központi fontossággal bír Európa gazdasági újjáépítése szempontjából. Azt ajánlotta, hogy a legyőzött Németországot helyezzék a szövetségesek közös ellenőrzése alá megőrizve a német ipar jelentős részét, valamint egy minimálisan elfogadható életszínvonalat a német nép számára. Ebben a memorandumban nem volt rendelkezés Németország felosztásáról, ellenben tartalmazta azt a kitételt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, Németországnak biztosítani kell, hogy a saját útján járhasson.
Amikor Morgenthau elolvasta a külügyminisztérium memorandumát, dühbe gurult és azonnal telefonált John McCloy helyettes védelmi miniszternek „Ez felháborító, pokolba vele!” – üvöltötte hozzátéve, hogy ezek a külügyminisztériumi semmirekellők mindent keresztbetesznek. A külügyminisztérium terve, ha elfogadják, a Morgenthau- és White-stratégia teljes vereségét jelentette volna. Morgenthau néhány nap múlva - felszerelve egy újabb White és emberei által készített emlékeztetővel - a Fehér Házba sietett. Az elnök éppen rosszul volt és leánya, valamint veje, John Boettinger őrnagy ápolta. Roosevelt ekkor már nyilvánvalóan nem úgy gondolta, hogy Morgenthau nagy baklövést követett volna el, amikor Németország elpusztítására vonatkozó tervet készített. Amikor veje megjegyezte, Ön nyilván nem akarja, hogy a németek éhen haljanak, az elnök így válaszolt: „Miért ne?”. Ezért később Morgenthau megjegyezte White-nak, hogy aggodalmat keltett benne Boettinger magatartása. A kérdés azonban ekkor már az volt, hogy szovjet részről vajon tudták-e azt, amit az amerikai lakosság nem tudhatott, hogy az elnök már közel volt a halálhoz és gyakran ki is hagyott a gondolkodása.
Morgenthau mindenesetre örömteli hangulatban azt közölte szakértői csapatával, hogy az elnök elfogadta az ő tervét, mint egy jó, kemény dokumentumot. Ezt így jegyezte fel Naplójában: „Jó csapatunk van, ezt a csapatot nem lehet csak úgy összetörni. Nagyon bátorító, hogy az elnök mögénk állt… Megpróbálták rávenni a változtatásra, de ez nem sikerült a külügyminisztériumi fickóknak. Előbb vagy utóbb az elnöknek meg kell tisztítania a házát ettől a rosszindulatú bandától… A szívük mélyén fasiszták…”
A külügyminisztérium természetesen csalódott volt, hogy az elnök elutasította márciusi memorandumukat. Ez nagy vereség volt azon szakértők (Riddleberger, Dunn, Henderson) számára, akik egy józanabb és mérsékeltebb politikát próbáltak elfogadtatni Németországgal kapcsolatosan. Morgenthau arra törekedett, hogy az új JCS dokumentumot egyértelműen úgy kell megfogalmazni, hogy az tartalmazza a külügyminisztérium javaslatának az elvetését. White külön meg is kérdezte McCloy-t és Hilldring tábornokot, hogy a védelmi minisztériumban tudják-e az illetékesek, az új direktíva érvénytelenítette a március 10-it. McCloy biztosította White-ot, hogy mindenkit megfelelően tájékoztattak. A legfontosabb vitás kérdés a pénzügyminisztérium és a védelmi minisztérium között a német háborús bűnösökkel való bánásmódra vonatkozott. Stimson azt javasolta az elnöknek, hogy tartsanak bírósági tárgyalást ahelyett, hogy a helyszínen kivégeznék a háborús bűnösöket, ahogyan azt Morgenthau javasolta. Stimson meg volt arról győződve, hogy a vádlottaknak joguk van a meghallgatásra és tanúk megidézésére védelmük érdekében.
Egy másik vitás pont a két minisztérium között a jóvátételi eljárás volt. A pénzügyminisztérium szerint a háborús jóvátételt arra kell korlátozni, ami a legyőzött Németországból a háború végén elvihető. Morgenthau és White makacsul elutasította azt a régi koncepciót, hogy Németországot hosszú időn át tartó háborús jóvátétel fizetésére kell kötelezni. Ezt azért utasították el, mert egy ilyen évente fizetendő jóvátételhez elengedhetetlenül szükséges a német iparikapacitás teljes helyreállítása. Ők azonban Németországból ipar nélküli mezőgazdasági területet akartak létrehozni úgy, hogy aztán gondoskodjanak magukról. Szemük előtt az első világháború lebegett, amikor a weimar-i Németországot iparilag újjá kellett éleszteni, hogy alkalmas legyen a jóvátétel fizetésére. Nem akarták, hogy ez megismétlődjék.
White és kollégái gondosan vigyáztak arra, hogy ne veszélyeztessék a háború utáni időszakban sem a Szovjetunióhoz fűződő jó viszonyt. Gyakran kifejezték aggodalmaikat Oroszország Nyugat általi bekerítése miatt. Úgy gondolták, hogy azok a személyek az amerikai kormányban, akik helyre akarták állítani Németországot, abból indultak ki: szükség van egy erős Németországra Oroszország elleni védőbástyaként. Ez a magatartás volt a felelős szerintük a Washington és Moszkva között felmerült feszültségekért. Az egyik minisztériumközi tárgyaláson vita bontakozott ki arról, hogy a németek végezzenek kényszermunkát Oroszországban háborús jóvátétel gyanánt. A pénzügyminisztérium vezetői szorgalmazták olyan nagy létszámú munkaerő létrehozását, amely felett nincs külső ellenőrzés. Azt, hogy 2-3 millió ember végezzen a Szovjetunióban rabszolgamunkát elutasította a külügyminisztérium, a védelmi minisztérium és több más tárca képviselője is. Morgenthau azzal érvelt, hogy a kényszermunka kérdését már a Yalta-i tanácskozáson eldöntötték, már nincs másról szó, mint ennek a döntésnek a végrehajtásáról. Aki pedig ezt ellenzi, az a Yalta-i Megállapodást utasítja el. Érdemes itt utalni rá, hogy öt hónappal korábban Roosevelt emlékeztetőt küldött Morgenthaunak, amelyben olvasható: „Ha ők (az oroszok) német munkaerőt akarnak, nincs ok arra, hogy ne kapják meg bizonyos körülmények között, bizonyos feltételekkel.
White szerint az oroszoknak két millió német munkásra van szükségük elpusztított területeik rekonstrukciójához és ő ebben semmi rosszat nem lát. Oroszország, sőt még Németország érdeke is, hogy ez a munkaerő a Gestapo, az SS és a náci párttagság köréből jöjjön. Ez nem bűncselekmény megtorlása, hanem csupán a jóvátételi probléma része, ahhoz hasonlóan, mint amikor Önök bizonyos gépi berendezéseket akarnak Németországból.
Amíg Morgenthau volt a pénzügyminiszter, White leleményesen töltötte be Svengali szerepét. (Du Maurier regényében Svengali durván uralkodott tehetetlen hipnotizált partnerén.) Az amerikai külpolitikai stratégiában mélyreható változásokra csak az után került sor, hogy Henry Truman lett az elnök. Még szenátorként újságokban olvasta a Morgenthau Tervet és ellenszenvesen viseltetett iránta. Truman Henry Mogenthaut nem vette be abba a hivatalos küldöttségbe, amely Potsdamba indult a tárgyalásokra. Morgenthau ekkor azzal fenyegetőzött, hogy lemond, ha nem lehet a küldöttség tagja. Truman elnök azonnal elfogadta a lemondását. Morgenthau tehát ment, de a Morgenthau Terv egyelőre maradt. Végülis milyen végső következményekkel járt? Megállapíthatjuk, hogy teljes terjedelmében soha nem hagyták jóvá, és nem is hajtották végre, ugyanakkor mégis igen jelentékeny befolyást gyakorolt az amerikai politikára a világháború végső szakaszában és a németországi katonai kormányzat kezdeti időszakában. Roosevelt és Churchill viszonylag hamar felismerte, hogy hibát követtek el, amikor Québecben jóváhagyták a Morgenthau által kidolgozott stratégiát.
Az amerikai hadvezetés egyesített vezérkari főnökökből álló tanácsának a JCS 1067 jelű direktívája Morgenthau és White számára azt jelentette, hogy stratégiájuk szelleme és lényege a hivatalos politika részévé vált és teljes mértékben végrehajtásra került. Ez nem pontosan így történt, de a JCS 1067 ténylegesen meghatározta az Egyesült Államok németországi politikáját a háborút követő két év során. 1945 őszén azonban már érezhetővé vált egy új törekvés is, amely aztán fokozatosan a JCS 1067 formális elutasításához, illetve megváltoztatásához vezetett 1947 júliusában. Amíg azonban erre a változtatásra sor került, a közigazgatás alsóbb szintjein következetesen végrehajtották kemény rendelkezéseit. A katonai közigazgatás tisztségviselői egyszerűen nem tudták felfogni, hogyan lehet Németországot ismét működőképessé tenni az ipar döntő részének a helyreállítása nélkül. Megpróbáltak alkalmazkodni a Morgenthau Terv előírásaihoz, de erőfeszítéseik többé-kevésbé sikertelenek maradtak. Egyfajta bénultság jellemezte a katonai közigazgatást.
A német gazdaság helyzete valóban kétségbe ejtő volt 1945 és 1948 között, csaknem pontosan úgy, ahogy azt Harry Dexter White elképzelte. A városokat elborították a romhegyek, alig lehetett a legszerényebb lakhatási lehetőséghez is jutni, miután egyfolytában áramlottak a szakképzetlen menekültek tömegei az amerikai, brit és francia zónába, amely ugyan jobb helyzetben volt a Szovjetunió által megszállt keleti zónához képest, de még a nyugati övezetben is csak napi 150 kalória volt az élelmiszeradag, ami nem elég az élet fenntartásához. Ahogyan azt Stimson, Riddleberger és munkatársaik előre jelezték, Németország gazdasági bénultsága felbomlasztotta a földrész kereskedelmét, amely nélkül nem lehet a megfelelő életszínvonalat biztosítani az európai nemzetek számára. Más szóval, amíg a német ipar meg volt bénítva, Európa gazdasági újjáépítése nem volt lehetséges. Miután ezt a nyugati szövetségesek felismerték, kidolgozták 1947-ben a Marshall-tervet. Ez szakított nemcsak a Morgenthau-White tervekkel, de e program szellemiségével is.
1948 júniusában sor került a valutareformra. Az új német márka, pontosabban a nyugat-német márka, eltávolította azokat a monetáris korlátokat, amelyek megbénították a nyugati zónában is a gazdasági életet, és így Nyugat-Németország elindulhatott a gyors és sikeres gazdasági újjáépítés és fejlődés útján, ami elvezetett a német gazdasági csodához, a világot ámulatba ejtő West-Deutsche Wirtschaftswunder-hez
Felmerül a kérdés, hogy ha a Morgenthau-terv bizonyíthatóan németellenes szándékkal készült, lehet-e azt állítani, hogy szándékosan és ténylegesen is segítette a sztálinista Szovjetuniót? Az amerikai pénzügyminiszter és munkatársai soha nem tagadták, hogy a tervükben foglalt stratégia németellenes mind gyakorlati következményében, mind filozófiájában. Azt azonban soha nem voltak hajlandók elismerni, hogy egyidejűleg orosz barátok lettek volna és a Kreml politikáját kívánták támogatni. Vannak olyan történészek (például Marshall Knappen), akik szerint a Morgenthau-terv lényegében megfelelt azoknak a kívánságoknak, amelyeket a sztálinista Szovjetunió is szeretett volna a gyakorlatba átültetni Németországgal kapcsolatban. Egyrészt bosszút állt az agresszoron, másrészt Oroszország nyugati határairól eltávolított volna egy erős államot.
A Naplófeljegyzésekből fokozatosan feltárul, hogy Morgenthau pénzügyminiszter végső döntéseire és stratégiai koncepcióira meghatározó befolyással volt Harry Dexter White. Morgenthau nem volt képzett közgazdász, és a nemzetközi pénzügyekben sem volt igazán járatos. Képzettségi hiányait azzal pótolta, hogy igyekezett jó szakértőkkel körülvenni magát és mind általános, mind különleges ajánlásaikat igyekezett figyelembe venni. Ennek a szakértői csoportnak White volt a főnöke. White ezt a helyzetét maximálisan kihasználta. Ő volt például az, aki kezdeményezte, hogy a Bureau of Engraving and Printing (Szövetségi Pénzjegynyomda és Pénzverde) 1944 áprilisában átadja a szovjet kormánynak a szövetséges hatalmak katonai megszállása alatt forgalomban lévő márka nyomtatólemezeinek (kliséinek) a teljes másodpéldányát. Ezt a márkát szánták a háború utáni Németország törvényes fizetőeszközének. Ennek a hihetetlen döntésnek a végső eredménye az volt, hogy óriási inflációt gerjesztett a megszállt Németországban, a szovjet pénznyomás eredményeként előálló óriási pénzmennyiségnek a terhei az amerikai adófizetőket sújtották, mert amerikai dollárral kellett biztosítani a szovjet nyomású márka értékét is. Ez több mint ¼ milliárd dollárral terhelte meg az amerikai költségvetést. White ezt a javaslatát 1944 májusában egy másik kezdeményezéssel egészítette ki. Ezúttal előkészítette, hogy a háború után a Szovjetuniónak nyújtsanak tíz milliárd dollár kölcsönt.
1952-ben az amerikai Szenátus Nemzeti Biztonsági Albizottsága előtt a kommunista Elizabeth Bentley, aki az összekötő szerepét töltötte be, közölte a szenátorokkal, hogy White volt az a belső ember, aki a tervet elkészítette Morgenthau pénzügyminiszter számára és a kommunista felső irányítás utasítására erőltette rá Morgenthaura. J. Edgar Hoover az FBI főnöke pedig arról tájékoztatta a szenátusi albizottságot, hogy White aktív szovjet kém volt. Noha Hoover öt különböző alkalommal küldött részletes jelentést a Fehér Háznak figyelmeztetve Truman elnököt White tevékenységéről, az elnök mégis kinevezte az akkor megalakult Egyesült Nemzetek Szövetségéhez az Egyesült Államok nagykövetének. Amikor Herbert Brownell, az Egyesült Államok igazságügyminisztere, Chicago-i beszédében feltárta, hogy White a Szovjetunió szolgálatában álló kém volt, akkor ez felháborodást és vádaskodásokat váltott ki az akkor már nyugalomba vonult Henry Truman részéről.
Mára már a főáramlatú történészek által is elismert és bizonyított tény, hogy a kommunista szimpatizánsok és szovjet ügynökök a pénzügyminisztériumban tömörültek. Irányítójuk, Harry Dexter White, időközben pénzügyminiszter-helyettesi pozícióba került. Együttműködtek vele Frank Coe, Harold Glasser, Irving Kaplan és Victor Perlo. Valamennyiről bebizonyosodott, hogy a kommunista összeesküvés résztvevői voltak. Amikor az amerikai törvényhozás illetékesei nyomoztak az ügyükben, következetesen az amerikai alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkoztak, és megtagadták a válaszadást. Egy ilyen Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló képviselőházi bizottság előtt 1948-ban White nyomatékosan tagadta, hogy bármiféle összeesküvésben részt vett volna. Néhány nappal később holtan találták. Hivatalosan szívinfarktust állapítottak meg, de a képviselőházi nyomozók egy része ezt kétségbe vonta. Kézírásos feljegyzéseit később megtalálták Whittaker Chamber’s farmján az ún. „tök-iratok” (pumpkin papers) között. Brownel igazságügyminiszter 1953-ban a már említett szenátusi albizottságnak hivatalosan közölte, White bűnös abban, hogy olyan belső információkat tartalmazó dokumentumokat adott át Nathan Gregory Silvermasternek, amelyekhez pénzügyminiszter-helyettesként hivatalos tevékenysége során jutott. Silvermaster ezeket viszont átadta Elizabeth Bentley-nek, aki azokat lefényképezte házának alagsorában. Amikor a bizottság Silvermastert is ki akarta hallgatni, az ötödik alkotmánykiegészítésre hivatkozva megtagadta a válaszadást.
Történészek rámutatnak, hogy Amerika történelme során nem választott hivatalnokok - arctalanul elrejtőzve a bürokráciában - soha nem gyakoroltak akkora hatalmat, mint Harry Dexter White és munkatársai, a Henry Morgenthau által vezetett pénzügyminisztériumban. Önkényes tevékenységükkel meghatározó befolyást gyakoroltak országok és népek sorsára. Ezek a személyek elferdítették azokat az eszméket, amelyek alapján az amerikai alkotmány létrejött és az Egyesült Államok működik. A Morgenthau Naplófeljegyzések pedig azt bizonyítják, hogy rendkívül közel kerültek elképzeléseik teljes végrehajtásához.
(Vége a második résznek)